eXile

Bólintottam kényszeredett szavaira:
- Igen, Heily, tudom. Én is szívből sajnálom - feleltem csendesen. - Nagyon kedveltem Küklopszot, Jeant nem igazán ismertem, de kedves nő volt és szeretetre méltó. Scottot viszont igazán, tényleg jó barátomnak vallottam - ismertem el. - Borzasztóan hiányoznak. A professzor bölcsességéről már nem is szólva.
A megjegyzésére elkuncogtam magam:
- Ha tudnád, hogy a babázás szó szerint értendő olykor... - vigyorodtam el dr Harlowra gondolva. - Akkoriban még nem uraltam jól a képességem, egy órányi időre volt szükség, amíg vissza tudtam nőni. Igazán beláthatod én testnevelést oktatok, aminek a lényege, hogy nem nekem kell futni az órákon - kacsintottam. - Úgy viszont az egy igen intenzív szlalom pálya kerülgetni az emberek lábát, akik nem néznek lefelé - mosolyogtam az emlékek hatására. - Ha húsz percig babáztál volna, az még akkor is 40 perc menekülés nekem, tudod, nehéz az egerek élete. De mivel az erőm két irányú immár, azért vannak előnyei is...
Ezzel előre hajoltam, megérintettem a lány korsóját és egy röpke koncentráció után kiválogattam a szükséges atomokat, majd megszaporítottam őket. Ebből ő annyit látott, hogy a majdnem üres korsója újra megtelik sörrel. Az ígéretére, hogy eljön az Intézetbe hangosan már nem mondtam semmit, csupán meleg tekintettel pillantottam felé. Ellenben a zavarát már nem álltam meg szó nélkül:
- Heily, úgy hiszem én soha nem voltam a tanárod, legalábbis nem emlékszem, hogy történelemre vagy filozófiára oktattalak volna, testnevelésre pedig egészen biztosan nem, arra emlékeznék - mosolyodtam el halványan. Jó, hát Heily egy vonzó, atraktiv nő, engem meg ugyan sokan tartanak faszentnek, de azért nekem is vannak érzéseim és meglátom a szépet is, nincs ebben semmi bűn. Heilyre, tornafelszerelésben pedig biztosan emlékeznék. - Egy szóval még ezzel sem tudom magyarázni a zavarod. Valaha, nem is olyan régen, még együtt hallgattuk a professzor előadását a mutáns erőinkkel kapcsolatos etikai kérdésekről. Most pedig zavarba jössz előttem? Heily, noha nagy szeretettel fogunk fogadni, amikor csak jössz a Xavierben, de már nem vagy gyereklány. Gyönyörű és intelligens nővé értél, el tudtad fogadni magad és a képességed, elindulni egy karrier felé, amely vonz, amit szeretsz. Ez nem egy feleltetés. Velem szemben nem kell ilyen idegesnek lenned. El is mondhatod nyugodtan, ha nyomaszt valami, vagy meg is mondhatod, hogy semmi közöm hozzá. De ez a zavartság nem való régi barátok közé - mosolyogtam biztatóan a szemébe.

Igazán szívesen törölném le azt a vigyort Luther képéről, habár tulajdonképpen nem is rá haragszom, csak a Megbízójára, épp azért meglepődve nézek rá, mikor a „munkabérünkkel” teli újabb boríték asztalra helyezése után másik munkaajánlattal is megdob minket, ami ráadásul nem is hangzik rosszul, főleg a Rombolótól megtudott célpontok ismeretében, hiszen így két legyet is üthetünk egy csapásra.
- Hasonló díjazásért? És csak reprezentálni kell? – csapok le a dologra, mielőtt még Tibu vagy a másik lány esetleg mást mondana. – Hát persze, hogy vállaljuk! – játszom a pénzéhez prosti szerepét.
Úgy néz ki, hogy eléggé nagy mozgás térrel rendelkezik Luther a beszerzések terén, mert azonnal rá is bólint és már a pénz is leperkálja a ezért a melóért is, bár ezt már egy kis bemutatóhoz köti, hiszen gondolom nem akar leégni a felfogadott lánnyal a főnöke előtt.
Aztán még mielőtt bármelyikünktől is elvárná, hogy megtegyük, amit kért, még elárulja, hogy a főnöke hol akar velünk találkozni a kis partira. Amikor meghallom a kitalált neveket, majd nem felnevetek. Micsoda képzelőerő!
Mivel a hossteses meót én szeretném, így ellibegek a pulthoz, hogy leadjam a rendelést, majd visszatérve igyekszem előadni az úrinőt.
- Remélem az urak jól érzik magukat, és engedjék meg, hogy a ház felszolgálja Önöknek az újabb ajánlatát. – mosolyogtam a legédesebb mosolyommal, rávillantva sorban mindegyikükre a szememet. – Ha esetleg van valami különleges óhajuk, ne habozzák azt feltenni.
Saját nyálasságomtól is felfordult a gyomrom, de reméltem, hogy ezt várja el tőlem, vagy valami hasonlót, ezért várakozva néztem Lutherra.

-Az eperturmixa uram - szól gondosan elfojtott megvetéssel a pincérnő Szellemhez, ki mosolyogva veszi át rendelését, a Luther-ék asztala fölött elhelyezkedő galériában.
-Köszönöm. Megtenné, hogy letekint a korlát felett? Ott ül még az a négy ember, akiknek az előbb a piát küldtem? Igen? Á, remek, köszönöm.
Ez után a szívószál segítségével nagyot kortyol az édeskés italból, és hátradől a székében. Egy ideje rádöbbent, hogy az állandó lebegés helyett sokkal egyszerűbb lesz majd utólag megkérdezni a lányokat, hogy miről csevegtek ilyen sokáig, ő pedig ráér ekkor elmagyarázni "Frenki"-nek, hogy mégis mi ez az egész. Kérdése lesz bőven az tuti.

Laura-nak időközben felcsillan a szeme a következő állásajánlat hallatán, s tényleg nincs messze attól, hogy két kezét összetéve, visítva ujjongjon.
~Egy bál??? Úristenúristenúristen! Hogy akarok-e menni? Még kérdi...~
-Jól jönne az a pénz - jegyzi meg mikor kissé lenyugodott, majd egy sejtelmes mosoly kíséretében feláll Tibuthy öléből, majd az asztal mellé áll, mikor Sheena már távozott, és végigvezeti tekintetét mindkét férfin.
-Kérem, ne vegyék tolakodásnak, de látom kiürült a poharuk - jegyzi meg búgva, és előre hajol. Dekoltázsa közel sem olyan kirívó, mint azt elvárná az ember egy prostiól, de azért megteszi a hatását - Arról nem is beszélve, hogy még mindig kevésbé szolid, mint amiben a Párduc jött. - Mit hozhatok önöknek, hogy ezt a hibát orvosoljuk?
Ezt követően megindul a bárpult felé, testét kecsesen ringatja út közben. Nem sokkal később visszatér a rendeléssel, ezúttal viszont nem a "strici" ölében foglal helyet, inkább megvárja amíg valaki felszólítja rá, hogy leülhet.

//Maggie-nek.//

Az Exile-ban szokás szerint zajlik az élet, bár ebből a galériában üldögélő Rozsomák nem sokat vesz észre, őt ugyanis jobban lefoglalja az élethalál küzdelme, melyet egy sörszázaddal vív meg éppen, s természetesen az utóbbi áll vesztésre, csak mint mindig. Kivételesen nem azért piál ennyit, mert felejteni szeretne - bár az nála sosem árt - csupán arról van szó, hogy próbálja elterelni a figyelmét egy égető problémáról, ami már hónapok óta kínozza őt, egyre nagyobb vehemenciával, s lassan már teljesen elveszti az eszét miatta.
~Senki sem mondta, hogy ez ilyen nehéz lesz...miért nem inkább a piálásom zavarta?~
Az utolsó üveg is kileheli aranysárga lelkét a férfi szájába, ő pedig a Whiskey-s üveg után nyúl, hátha az hatékonyabb lesz a probléma megoldásában.

* Még egy pár percet morfondíroztam a dolgon, aztán finoman megráztam a fejemet és nagyot sóhajtottam. Belekortyoltam a sörömbe, aztán az asztalra finoman visszaraktam a poharat és Adam-re néztem.*
- Hanyagoljuk a témát szerintem. Ha nem baj persze...-* Néztem rá kérlelő szemekkel, aztán mosolyogva hallgattam tovább a mondanivalóját. Elmosolyodtam és úgy néztem rá.*
- Hát legalább nem kellett attól félned, hogy elhízol.-* Kacagtam fel jókedvűen, majd ismét kortyoltam egyet.*
- Igen, tudom és sajnálom, csak annyira hozzászoktam már, hogy idegenek vesznek körül, és a régi barátaim már nem nagyon vannak a közelembe. Így egy kicsit fura nekem, hogy most újra látlak. Amúgy nem hittem volna, hogy belőled pont tanár fog válni. Persze emlékszem, hogy a Professzor óráira még néha együtt is készültünk, de nem tudtam elképzelni, hogy a Xavier-ben maradsz tovább.-* Mondtam, majd az órámra pillantottam, aztán megráztam a fejemet és ismét belenéztem Adam szemébe.*
- Nos, annyi a felállás, hogy nemrég beugrottam az egyetemre, és valami iszonyatosan furcsa dolog történt. És megismertem egy... férfit.. És.. fogalmazzunk úgy, hogy eléggé szimpatikus. Bevallom, amióta kijöttem az intézményből nem igazán beszéltem senkivel és közel se engedtem senkit magamhoz, így..-* Vontam vállat, aztán mereven kezdtem nézni, mert tudtam, hogy utálja ha valaki mereven nézi. Azt még annak idején derítettem ki, amikor együtt tanultunk egy délután és valamit csinált én pedig Őt figyeltem, aztán egyszer csak rám pillantott, hogy ne nézzem ennyire masszívan Utána folyton azzal hecceltem, ha rossz kedve volt, mert tudtam, hogy akkor ki tudom billenteni a béka popsija alól.*

//Előzmény: Hipermarket //

Az út során egy lámpaoszlopot, vagy másik autót sem dekorálnak ki azzal a járművel, amiben utaznak, de még csak élesebben sem kell fékeznie senkinek, igaz Sean nem is próbál meg "vagányan" vezetni, csupán csak normálisan vezet, ahogy az elő van írva.
-Sejtettem, hogy Angliából jöttél. Imádom a Brit akcentust. Amúgy én sem itt születtem, csak öt éve élek a környéken, amúgy Los Angelesből jöttem, és mielőtt megkérdeznéd, nem nem ismerek egy filmsztárt sem!
Azt már inkább nem teszi hozzá, hogy L.A.-n belül Beverly Hills-ből jött, ugyanis nem szeretné, ha azt hinné, fel akar vágni ezzel.
-No, itt is volnánk.
Egyenesen a bejárathoz vezeti Daria-t, ahol a két mutáns kidobó azonnal gyanakodva kezdi méregetni őket. Sean pár másodpercig farkasszemet néz az alacsonyabbik hölggyel, aztán előhúzza a személyi igazolványát, és képességével az orra elé lebegteti.
-Igen, és 21 is elmúltam. De komolyan, ennyire azért nem vagyok kölyökképű.
Ezt az incidenst leszámítva simán bejutnak a kocsmába, ami a tűzköpő emberkékkel, a nagy tömeggel, és a helyenként szarvas, patás, és bundás emberkékkel leginkább egy másik kantinra emlékeztet, de olyannyira, hogy Sean szinte hallja is a fejében a zenét. Amint az asztalhoz érnek, a pincér már hozza is nekik a gőzölgő ír kávét, és a forró csokoládét, tejszínhabbal a tetején.
-Látja a jövőt, igaz csak pár percig - magyarázza Sean, miután a férfi távozik - mondjuk egy zsúfolt napon nem sokat segít még ez sem. Szóval, hogyhogy ide költöztél? Nem mintha bánná a város férfi népe, csak ahogy hallottam London egész jó hely...

Bogyó ült egy ágon. Egy szép hosszú ágon, és várt Adamre. Na jó, az talán egy kicsit túlzás, hogy ültem, mert túl korán értem oda, miután leadtam egy esszét az egyetemen, úgyhogy inkább már lógtam a faágon, amibe a farkammal kapaszkodtam, és így lóbáltam magam fejjel lefelé előre-hátra, előre-hátra. egészen addig amíg meg nem pillantottam a közeledő magas alakot.
-Adaaaaaam! - rikkantottam el magam boldogan, amikor megállt alattam.
Elengedtem az ágat, és a vállára pottyanva integettem neki, amit persze csak akkor láthatott, ha oldalra nézett, bár nem hiszem, hogy a cseppet sem visszafogott hangom, és válltámadásom elkerülte volna a figyelmét.
-Szóval jó hely ez? - böktem a farkammal a kocsma bejárata felé. - Bent többen ajánlották, de én még sosem jártam itt, de ha szerinted is rendben van, akkor a végén még hiszek neked.
Hacsak Adam ki nem kérte magát, hogy betegyük ide a lábunkat, vidáman bólintottam, lekúsztam a földre, és visszaöltettem emberi alakomat. Volt miért innunk ez tény és való, hiszen bár már pár hónapja egyetemre jártam (és igazából fogalmam sincs, Tibu hogy tudta elintézni, hogy ilyen gyorsan felvételizhessek, azt hittem ez tovább fog tartani, de hát mit nem tud ő megoldani?), azért jól esett kiereszteni a gőzt, mert akármennyire is élveztem, azért bizony fárasztó volt, akkor is, ha eddig nem sok újdonsággal találkoztam tanulmányok terén. Egészen más volt adott ütemben, adott elvárások szerint tanulni, mint anno önállóan, amikor még senki nem kérte számon.
Odabent nagy volt a nyüzsgés, de azért sikerült két helyet találni a pultnál. Miután felmásztam a bárszékre, rögtön le is adtam a rendelést.
-Én egy sört kérek sok habbal, és... lehet itt enni valamit?
-Szendvics, chips, sós mogyoró, saslik, aprósüti - darálta a pultos, miután megemésztette az italrendelésemet.
-Szuper, jöhet - bólintottam.
-Mármint... melyik?
-Ó! Hogy több fajta is van? - csillant fel a szemem.
-Nincs, csak... rendben. Öhm... és az úrnak mit hozhatok? - fordult Adam felé szinte kérlelőn.

Lassú, nyugodt léptekkel sétáltam az eXile hírhedett bárja felé, zsebre dugott kezekkel, meg egy ízléses, kisebb monoklival a bal szemem alatt. Hiába, formában kell maradni, úgyhogy néha edzek Fagyponttal, a ninja szótárából pedig a könnyed testmozgásból, csak a testmozgás van benne. Szokásosan egy félcipőt, öltönyt, fehér inget vettem egy amerikai nyakkendővel és sportzakóval, valamint a hidegre tekintettel egy ballont kanyarítottam magamra. A vállamra eső apró test, majd a hang hallatán mosolyogva fordultam oldalra:
- Jó estét Belle - köszöntem vidáman, a kérdésére pedig elgondolkodva biccentettem: - Az első 10 perc után jó. Majdnem mindig van egy nagyobb csapat ember, akik amolyan mutáns rajongók. Ha túlélted a mindenki közös képet akar, autogrammot akar, emléktárgyat akar, akármit akar részt, utána viszonylag jó. Sem a zenére, sem a kiszolgálásra nem volt panaszom soha.
Belépve a szórakozóhelyre a pult felé vettem az irányt. Rajongóból szerencsére most még kevesen voltak, jó ha fél tucatnyi, mellettük is sikerült feltűnés nélkül elsuhanni. Megvártam, amíg a lány rendel magának, amit csak szeretne. Vagyis sört és mindent ami emberi fogyasztásra alkalmas szilárd vagy félszilárd táplálék. Utána magam is biccentettem a csaposnak:
- Szép jó estét, egyben fizetem majd - intetem Belle felé. - Én egy korsó barna Porter sört kérnék és egy kis tál mogyorót.
Egy szabad asztalhoz vezetve a lányt és persze átvéve a cuccai jó részét is a szállítás erejéig (utána majd megoldja hazafelé pocakon belül, ahogy ismerem) leültünk végre. Ledobtam magam mellé a bagómat, meg az öngyújtómat, aztán Bellere mosolyogtam:
- Hát sokat nem változtál az egyetemen - nevettem. - Még mindig egy édes kis haspók vagy - kuncogtam. - Hogy megy a suli?

Eleinte nem is láttam, hogy gond lenne, de ahogy felém fordult, rögtön észrevettem, hogy itt nem stimmel valami.
-Ó, egek! - tapasztottam mindkét mancsomat a számra.
Átkúszva a másik vállára, felágaskodva lényegében az arcára másztam, hogy közelebbről megnézzem a monokliját, de persze nem értem hozzá, hiszen tudtam, hogy az ilyenkor piszkosul fáj. Csak körülötte simogattam meg egy kicsit neki vigasztalóan.
-Ne félj, már három fogást megtanultam - jelentettem ki elszántan, elsötétülő tekintettel. - És ha kell, mindhármat bevetem. Téged nem bánthat senki! Hol van? Hova bújt?
Egyik válláról a másikra rohangáltam ide-oda, hogy megtaláljam a támadót, és ha valami gyanús alakot láttam, rögtön rázni kezdtem felé a gyík alakomban igen kicsiny mancs-öklömet. De végül sehol nem bukkant fel, ami lehet, hogy nem is akkora baj, mert amikor a potenciális támadók közelebb értek hozzánk, mindig az lett a vége, hogy leeresztett mancsokkal lapultam Adam nyakához, de persze mindig csak elhaladtak mellettünk.
Ha kaptam bármilyen elfogadható és megnyugtató magyarázatot a történtekre, úgy ahogy lecsillapodtam, de azért még emberi alakban is nyomtam egy puszit Adam arcára, ha hagyta, és vigasztalóan mosolyogtam rá.
-Katona dolog, mire menyasszony leszel, elmúlik... vagy...na!
Odabent azért kértem némi jeget ruhába csavarva, de a pultos jófej volt, és egy rendes tömlőt hozott.
-Részvétem, haver - nyújtotta át Adamnak, majd miközben letette az italokat meg a rágcsálnivalókat valamiért felém biccentett széles vigyorral. - Nem mosogattál el, vagy mi?
Én ugyan nem értetem, miért olyan fontos kérdés ez, egyáltalán hogy jön ide, de kíváncsian néztem Adamre, hogy tényleg! Elmosogatott? Nem mintha bármi történt volna, ha nem (bár azt megnéztem volna, hogy ő akár egy porszemet is egy tányéron hagyjon), de ha itt ilyen furcsán ismerkednek, én nem leszek semmi jónak az elrontója. De nem kotyogtam bele, leginkább azért, mert azt Adam azt tanította, hogy tele szájjal nem illik beszélni (aztán még néhányszázszor meg kellett tanítania), az én szám meg most a valaha felfedezett összes értelmét kimerítette annak, hogy ,,teli". Inkább izzítottam a tollamat, amit ugyanúgy dobtam az asztalra, mint Adam a cigijét.
-Miért kérne bárki is autogramot? - tértem vissza az előző felvetésre, ami nagyon furcsán hangzott, de akkor inkább a monoklijával voltam elfoglalva.
Most érdeklődve néztem rá, miközben lényegében lefetyelni kezdtem a habot a sörömről, ami legnagyobb örömömre nagyjából a pohár felét kitöltötte. Milyen rendesek itt, hogy ennyi habot adnak!
-Te alig kaptál habot - böktem az ő italára, és felé nyújtottam a poharamat. - Kérsz az enyémből? Van bőven.
Kérdésére lelkesen kezdtem még gyorsabb rágásba, mert éppen négy húsgolyó volt a számban meg némi chips és sós mogyoró, amitől ugyan alig tudtam zárva tartani az ajkaimat, de csak összehoztam, és meg sem szólaltam nyelés előtt, nehogy illetlen legyek (azért még emlékeztetnem kellett magamat az ilyesmikre).
-Nagyon remekül - mondtam vidáman. - A múltkori vizsgán minden kérdésre tudtam a választ, és hárman is tudtak puskázni rólam, úgyhogy ők is átmentek. Néhány professzor felismert - halványodott el a mosolyom, és zavartan kapirgáltam a poharam szélét és a felfelé siető buborékokat néztem az aranyszínű italban. - Régebben az utcáról jártam be az óráikra, de mindig hátul ültem, meg ha volt kapucnis felsőm, vagy kabátom, mindig bevetettem, vagy esetleg egy satyekot, de úgy látszik nem volt elég. De... nem tudom, hogy reagáltak volna, ha elmondtam volna nekik az igazat. Féltem, hogy akkor elküldenek, úgyhogy... azt mondtam, az egyetem látogatásokra jártam be régebben, amikor iskolát próbáltam választani.
Félszegen néztem Adamre.
-Tudom, hogy nem lett volna szabad hazudnom, de nem akartam, hogy el kelljen mennem. Nem lehet mindenki... olyan, mint te. Haragszol?

Felnevettem a gyíklány szavait hallva:
- Hogy éppen hová bújt, arról elképzelésem sincs, elég nehéz megtalálni őt, ha nem akarja. De gyaníthatóan a meditációs kertben lesz, általában ott szokott gyakorolni és pihenni is Fagypont - kuncogtam. - Edzettem vele és sikerült kellően bénán mozdulnom. Ha szebbem akarnék fogalmazni, akkor viszont egészen fenomenálisan gyönyörű módon fejeltem le az öklét! - kacsintottam Bellere. - Tegnap még sajgott, ma már nem is érzem. Na gyere!
Beléptünk az eXileba, majd a csaposnál a jeges tömlőre megráztam a fejem:
- Köszönöm, de ez már a gyógyuló állapota - mosolyogtam. - Még tegnapi. Mosogatás? Hmm... Nem egészen. Ez az átka, ha egy ninjamesterrel edz az ember - vontam vállat. Ezen a helyen sok minden megszokott azért. Ez mondjuk éppen nem volt az a csapos arcára nézve, de hát istenem...
Amikor leültünk a kérdésére az ajtótól nem messze lebzselő 5 fiatal felé böktem:
- Emberek. Nincsenek mutáns képességeik - meséltem. - Bennünk amolyan szuperhősöket látnak. Nem tudják mitől vagyunk különlegesek, de nagyjából belénk vannak esve. Japánban ez egy országról mondható el, itt csak néhány fiatal. Számukra ez olyan, mint valami hollywoodi díjkiosztó, ahol lehet látni a sztárokat. Csak most és itt mi vagyunk ebben a szerepben - vontam vállat. - A másik kategória, aki még ide jön nem mutánsként, azok a veszély megszállottai. De velük aligha lesz dolgod, ők tudatosan a ránézésre is veszélyesnek látszó mutánsokat keresik direktbe. Rólad ilyet nem állítana senki - néztem a szemébe mosolyogva.
A felvetésére megint csak vállat vontam:
- Nos ez mondhatni jobb fajta hely, itt figyelnek, hogy a lehető legkevesebb hab legyen a sörön - válaszoltam. - Bár a Porterrel nincs ilyen gond, ennek a sörfajtának amúgy is alig van habja. Pohárban gyakorlatilag semmi, korsóban is alig minimális. És nem köszönöm, nem keverném a két sörfajta ízét - kuncogtam. - Ez nagyon más.
Hallgatva az élménybeszámolót katonásan kezet nyújtottam:
- Hát akkor had gratuláljak, nagyon büszke vagyok rád! - mosolyogtam. - Csak így tovább előre! Bár én eddig sem féltettelek e téren. Ami pedig a többit illeti: a füllentés nem egyenlő a hazugsággal Belle. Ha füllentesz, azzal nem okozol kárt másnak, ha hazudozol, az már komolyabb. Én meg nem vagyok valamiféle faszent, te lány! Sőt, még én is volt, hogy füllentettem ezt-azt életem során - vigyorogtam.

-Majd a lelkére kötöm, hogy veled legyen gyengédebb - döntöttem el a fejemet csóválva. - Tudod, hogy ő a kedvenc fagyim, de akkor is... te meg a kedvenc igazgatóm, úgyhogy rád vigyázni kell.
Gyorsan elhessegettem a képet Adamről, ahogy póló nélkül ugrabugrál, szaltózik, pördül gáncsra, lendíti magasra a lábát egy-egy rúgáshoz, vagy feszíti meg minden izmát, hogy a lehető legpontosabban tudjon kivitelezni egy ütést, vagy... Nagymama sütit süt! Nagymama sütit süt! NAGYMAMA SÜTIT SÜÜÜÜÜÜÜT!
-Oké, oké, menjünk szerintem is - bólogattam kicsit kapkodva, és gyorsan előre is siettem, hogy ne lássa az elvörösödő arcomat.
Odabent nem volt nehéz másra koncentrálni, mert hamar kivívta a rosszallásomat azzal, hogy nem fogadta el a jeges tömlőt, de nem tettem szóvá, csak szigorúan csóváltam felé a fejemet, hogy lássa, nagyon nem értek egyet ezzel a döntésével, de az ő monoklija, ha neki annyira tetszik, az ő dolga. Bár nagy kihívás volt nem csak azért is az arcához illeszteni, persze csak óvatosan, hogy legalább én ne okozzak neki fájdalmat.
-Hát bennem nem tudom, milyen szuperhőst láthatnának - mosolyodtam el kicsit szomorkásan. - Ha bevetem a bogyóerőmet, emberfeletti mennyiségben tudok kaját eltüntetni a bendőm puszta akaratával. Igaz, ehhez nem kell mutáns képesség... egyesek szerint. De nálam még az sem látványos vagy hasznos. Úgyhogy...
Kinyitottam a táskámat, és belepottyantottam a tollamat, mert feltételeztem, hogy úgysem lesz rá szükség. Viszont magyarázatra már annál inkább volt, mert amit a sörről mondott, az nem egészen volt logikus a számomra.
-Ez pozitívum? - vontam össze a szemöldököm. - Ez is hab. Mint a tortán. Arról sem szép dolog lespórolni.
Értetlenkedve szemléltem a saját sörömet, amiről ugyan már elfogyott a sok finom hab, de azért meg ott játszott a számban az íze. Végül megvontam a vállamat, mert ha Adamnek ez nem fontos, nekem sem, és miközben az újra és újra felénk tekintgető kisebb csoportot figyeltem, hogy vajon autogramot akarnak, vagy csak elfoglaltuk a helyüket, az utolsó saslikot tunkoltam a sörömbe a pálca végénél fogva.
-Köfi - vigyorodtam el a gratulációra, és nem kicsit maszatolva össze Adam kezét fogadtam el a kézfogását, ami után a poharamat, amiben a már igencsak rostos italom lötyögött, finoman, de lelkesen hozzákoccintottam az övéhez. - Akkor a vizsgákra és a füllentésekre!
Aztán két kortyra letoltam a sörömet, úgyhogy itt volt az ideje rendelni egyet. Integetésemre a csapos kérdőn meredt rám, de amikor felmutattam a poharamat, és átkiabáltam a termen, hogy ,,Kaphatok még egyet?", már bólintott, kissé talán kapkodva, amit nem tudtam mással magyarázni, mint a pár pillanatra felmorajló sustorgással, itt-ott kuncogással.
-Hupsz -húztam be a nyakam, amikor észbekaptam, de addigra már meg is hozták a sörömet, de persze hab alig volt rajta.
Nem reklamáltam, ha azért el is szontyolodtam, hiszen megérdemeltem a hangoskodásomért. Inkább nosztalgiázva vigyorodtam el.
-Rozsomák vodkás turmixot ivott, amikor először találkoztam vele, olyan kacskaringós szívószállal. Szerinted árulnak itt olyat? Lehet, hogy most nem csípne annyira, mint akkor. Elvégre a sör is jobban ízlik, mint amikor tizenhárom évesen megkínáltak vele. Azt mondták folyékony kenyér, én meg éhes voltam, úgyhogy... - megvontam a vállam. - Hát nagyon nem ízlett, de azt még jobban utáltam, hogy többet hánytam, mint amennyit ittam. De ez ízlik. Mit mondasz? Kipróbáljuk?

Nevetve megráztam a fejemet:
- Most sem akart szándékoltan eltalálni - feleltem. - Egyszerűen csak olyan sokkal jobb nálam, hogy hiába próbál úgymond vigyázni rám, ő egy más sebességhez szokott a harcművészet terén.
Odabent aztán kedvesen megpaskolgattam a kezét:
- Nekik fogalmuk sincs a te erődről vagy képességeidről Belle - feleltem egyszerűen. - Szóval azért ne lepődj meg, ha a közelükbe lépve letámadnak.
Aztán megkíséreltem elmagyarázni a lehetetlent a lányzónak, megroppantva a nyakam előre nyúltam és megpöccintettem a poharát:
- A tortákat nem egy zárt, a kiterjedését is meghatározó tartóban szolgálják fel - mutattam rá a tényekre. - Márpedig a vendég a sört szeretné inni, nem a habját nyalogatni. Éppen ezért a jobb helyeken arra figyelnek, hogy minél kevesebb hab és minél több sör kerüljön a pohárba. A te példádat nézve ez olyan, mintha a torta maga lenne kevesebb a több tejszínhab kedvéért.
Nevetve koccintottam vele, aztán igyekeztem nem az orromon át visszaküldeni a korsómba a sörömet. A fülem kapcsán a dobhártyám majdcsak kitart, ha abba nem szakadt bele, ahogy Belle nőiesen üvöltve jelezte az igényét a következő adagra. A fulladásos halált elkerülve elnézően vigyorogtam, a felvetéseire pedig sóhajtottam egyet:
- Logan különösebb gondolkodás nélkül meginná a fagyállót is - morogtam, - csal alkoholtartalma legyen. Mellesleg köszönöm az ajánlatot, de nem élnék vele, tapasztalatból mondom: esetemben nagyon ronda véget ér, ha keverem a különféle szeszeket... - pirultam el.
Amennyiben Belle nagyon unszolt, hogy ez mégis mire akar utalni fáradt mosollyal belefogtam:
- Na jól van, legyen... - nyögtem, ha csak a lány figyelt rám és senki más a környező emberek közül, még így is halkabb hangon folytattam. - Tizenhat évesen, neveltetés ide vagy oda, engem is megérintett a diákszerelem. Csakhogy nem sok elképzelésem volt arról, hogy is működik az udvarlás. Kollegista szobatársammal osztottam meg a gondjaim. Ez egyébként egy nagyon szigorú egyházi iskola, a legtöbb tanuló pedig ennek megfelelően szűken szocializált, hogy úgy mondjam. Had ne mondjam, ő sem tudott többet nálam. Viszont akkoriban rengeteg klasszikus lovagregényt olvastunk, így rengeteg ésszel kitaláltuk, hogy a szerenád biztos megfelelő lesz... Na igen... Előtte nap egy iskolai amerikai foci meccs volt, ahol telibe találták a fülemet a labdával. Bedagadt, a jobb fülemre alig hallottam. Ráadásul pár pohárral legurítottunk, mielőtt nekiugrottunk a dolognak. Mindent ami elénk került. Nem ittunk sokat, de keverve egymással, így hamar megcsapott, főleg engem. A terv az lett volna, hogy a barátom elbújik a bokrok közt és gitározik, meg az állapotunkra tekintettel súgja a verset, amit elszavalok, majd egy szál rózsával a számban felmászok az erkélyhez hozzá. A harmadikra... Mint mondtam ez a terv volt. Nos az első hiba az italozás volt. A második, hogy Danny tőlem jobbra bújt el, így alapból alig hallottam valamit. Már nem emlékszem miből néztük ki a verset, nem is számít... Ő súgott:
- Gyere az ablakhoz kedves!
Én pedig a nagyothallók jellegzetesen emelt hangján érdeklődtem:
- Mi van?!
- Gyere az ablakhoz kedves!
- Mit mondsz?
- Gyere az ablakhoz kedves, te istenverte süket barom!
Akkor már meghallottam, de nem voltam abban az állapotban, hogy szelektáljak. Így ismételtem bizony utána. Szó szerint. Az egészet... Itt érezte Danny, jobb ha ugrunk gyorsan a verses részre. Elkezdte felolvasni:
- Míg a csillagok fénye ragyog a föld rögén...
Nem igazán értettem jól... Úgyhogy inkább érdeklődtem:
- Mi bajod van?
- Mondom: Míg a csillagok fénye ragyog a föld rögén...
- Míg csillagunk fénye totyog a zöld kövén...
Danny felől még félsüketen is komoly fújtatást hallottam, de azért még próbálkozott:
- S a Hold megpihen az éjszaka tenyerén...
- És a Hold piheg mint északi görény...
Itt feladta és azt javasolta, hogy másszak fel a rózsával, az a biztos. Neki is indultam, bár lassan és nehézkesen ment abban az állapotban, ezt el kell ismerjem. Természetesen performance műsorunkkal addigra felvertük az egész házat, úgyhogy nagyjából az első és a második emelet között kapaszkodva arra lettem figyelmes, hogy kivágódik a másodikon az ablak spalettája és Lindsay édesapja udvariasan megérdeklődi, hogy mégis mit csinálok hajnali negyed 1-kor a házuk falán. Nos leginkább egyoldalú magánbeszélgetést folytattam az Örökkévalóval, de ehelyett sikerült azt válaszolnom:
- Uram, jelenleg kukoricát ültetek.
Ennek következtében háromfelé haraptam a számban lévő rózsát, ami megszúrta a nyelvemet. A számhoz kapva elvesztettem az egyensúlyom és visszazuhantam. Szömörce bokor volt alattunk. Mint később kiderült az ifjú hölgy az ágyában fekve mindez alatt nagyon igyekezett nem lenyelni a kispárnát, amibe a kacagását fojtotta. Nos, talán megértesz, hogy azóta is óckodom a különféle szeszek keverésétől - vontam vállat mosolyogva.

Ahogy Adam nyaka hátborzongatóan reccsent egyet, enyhén szólva is végigfutott a hátamon a hideg, és ijedt pillantással siettem azonnal oda, a székemet a fenekemhez szorítva. Ahogy a lábak hangos csattanással földet értek, már nyúltam is a nyakához, hogy ujjbegyekkel megnyomkodjam egy kicsit. A habos történet úgyis értelmezhetetlen volt számomra, hiszen a tortánál is legalább a fele-fele arányt ildomos volt tartani... szerény véleményem szerint. De hát ízlések és pofonok.
-Akkor is beszélni fogok Fagyponttal - mormoltam óvatosan dörzsölve a legalsó hajszálak alatt. - Gyakorlás ide vagy oda, nem szeretném, ha kitörné a nyakad. Akkor sem, ha véletlenül. Nagyon fáj? Semmi baj, Bogyó majd kinyomkodja a görcsöt.
Valójában (már amennyire én értettem ehhez) nem nagyon éreztem csomókat az ujjaim alatt, de ha tiltakozott is, addig nem hagytam abba, amíg le nem fogott, vagy erélyesebben el nem tolta a kezemet, ha el is hajolt, követtem, mert egyrészt nagyon nem tetszett, hogy egy apró mozdulat ilyen roppanással járt, másrészt meg kimondottan kellemes elfoglaltság volt, mivel nagyon jólesőn meleg volt a bőre, a felület pedig ruganyosan kemény, és finom illatú.
-Múltkor láttam, ahogy Sarah megmasszírozta Sean nyakát meg a vállát, amikor fájt neki - magyaráztam megnyugtatóan. - Valami Starcraft maratonról beszéltek. Nem tudom, mi az, de biztos nagyon fájdalmas dolog. Talán abban is Fagypont keze van. Kéne adni neki egy kölyökcicát, hogy ráérezzen a finomságokra, nem gondolod? Mindegy, Sarah valahogy így csinálta. Jobb már?
Önkéntelenül is párhuzamot húztam, ahogy Sarah próbálta Sean fájdalmát enyhíteni, és ahogy most én Adamét, és ha nem lett volna annyira fontos, hogy szegény jobban érezze magát, már el is rántottam volna a kezem, így viszont maradt a néma, de belül üvöltve könyörgő imádkozás.
~NAGYMAMA! NAGYMAMA! NAGYMAMA!...~
Mikor végeztem, nem túl lelkesen bár, de visszacammogtam a helyemre. Tibu eléggé kiokosított a tolakodó közelség fogalmáról, miután sokadszor sem hagytam, hogy nyugodtan rágcsálja Tess nyelvét, mert mindig odadugtam én is az orromat, hogy lássam, hogy csinálják. És amikor idejöttünk, Adam az asztal másik felére ült le. Vagyis nem mellettem akart ülni. Jó tanuló akartam lenni, úgyhogy muszáj volt ismét felvennem vele az asztalnyi távolságot.
Erről azonban hamar elterelte a figyelmemet, amikor kiderült, hogy Adam is füllentett már életében, sőt, mint mindig erre is volt valami jópofa anekdotája, amit természetesen hallani akartam. Jóízűen kacagva hallgattam a malőrt, legfőképp azért, mert alig voltam képes Adamet, ezt a tiszteletet parancsoló, komoly, kemény, erős, nózimocorgatós... Szóval, na, szerelmes bohóként, ahogy részegen próbálja a balkon jelenettel megtörni az ő Roxane-ja szívén a jeget. Még a könnyem is kicsordult, és hogy az elvesztett folyadékot pótoljam, felhörpintettem a második söröm felét.
-Nem akarok gonosz lenni, de most még több kedvem van végigitatni veled az egész bárpultot - vigyorogtam rá, halkabb nyikkanásokkal fojtva vissza a nevetést, majd egy hosszú, sípoló hanggal ennek a harcnak vége szakadt, ahogy a mellettem lévő székre dőlve, a hátamon rázkódva nevettem tovább jóízűen, harsányan.
Innen-onnan halk nevetgélést hallottam különböző pontjairól a bárnak, de nem róhattam fel nekik, hiszen ha meg is kell hagyni, hogy piszok jó hallókájuk van, ezt tényleg nem lehetett nevetés nélkül megállni. Végül fájó hassal, remegő szájszéllel tápászkodtam fel újra, és egy mély sóhajjal döntöttem el magamban, hogy most már elég volt, lement ez a hullám is, most már meg tudnék nyugodni. Ez olyan három másodpercig tartott, mert ekkor ismét átszakadt a gát, és megint kitört belőlem a kacagás, de ezúttal az asztalra borulva adtam ki magamból. Még két téves riasztásom volt, aztán végre valahára lecsillapodtam, bár még mindig fülig ért a szám, és ahogy az italomba kortyoltam, kicsit kocogott a pohár széle a fogamon az erőlködéstől.
-Azt hiszem, küldeni fogok a hölgyeménynek egy gyümölcskosarat - csóváltam a fejem széles vigyorral. - Mit kérnél cserébe, hogy te kézbesítsd?
Kuncogva faltam be mindhárom klubszendvicset, és ahogy végignéztem a tányérokon, végre találtam valamit, ami elvette a kedvemet a nevetgéléstől. Mindegyik üresen tátogott. Számomra pedig kevés ennél rémesebb látvány létezett a világon.
-Mindjárt jövök - siklottam le a székemről.
Miután leadtam a pultosnak a rendelést, szóltam neki, hogy majd segítek én kivinni neki, mert közben érkeztek még páran, úgyhogy eléggé el volt úszva. Végezetül úgy döntöttem, hogy megkóstolom én ezt a habtalan sört, Adam ízlésében azért mindig meg tudtam bízni. Várakozás közben odalépett mellém az egyik srác, aki az előbb még szintén nagy szemekkel bámulta Adamet, és nemigen értettem, miért nem kéri már el tőle végre azt az aláírást.
-Szia - köszönt rám mosolyogva, de nekem csak egy megszeppent félmosolyt sikerült összehoznom, mert mégiscsak egy idegen volt, ráadásul hímnemű. - Láttam, jól érzed magad - folytatta töretlen mosolygással.
-Ó, bocsánat! Nem akartam zavarni senkit.
-Nem, nem, a legkevésbé sem zavartál - visszakozott. - Ami azt illeti, nagyon tetszett.
-Vicces történetet hallottam - ismertem be vigyorogva.
-Képzelem - bólintott, majd az érkező söröm felé biccentett. - Meghívhatlak?
Értetlenül meredtem rá.
-Miért tennél olyat?
Most rajta volt az értetlenkedés sora.
-Hát mert... tudod...
Ebben maradtunk pár másodpercig, majd hirtelen észbekaptam.
-Ja, hogy azért! Jó, persze.
-Tényleg? - csillant fel ismét a szeme.
-Hogyne.
-Nagyszerű! Akkor mennyivel tartozom - fordult a pultos felé, aki letette elé a blokkot, neki meg kiestek a szemei. - Egy sör?!
-Meg ezek - pakolta fel a pultra a jól megpakolt tálcát.
Valamit nagyon morgott a srác, de nem tudtam kivenni, mert a zsebemben matattam közben, amíg nem találtam végre egy tollat, amivel a blokk hátuljára firkantottam, hogy: ,,Köszi a meghívást! Szeretettel: Annabelle. Elvéve egy kicsit meghökkenten forgatta a papírszeletet.
-Én... nem egészen erre gondoltam.
-Mi... Ja, persze! - nevettem fel, és alakot váltva párszor körbefutottam a lábait, majd visszaváltozva magamhoz ragadtam a tálcámat, elköszöntem tőle, és visszaültem Adamhez.
-És tényleg mindez csak azért, mert mutánsok vagyunk? - néztem rá elnéző somolygással, mert azért aranyos volt ez a lelkesedés meg előzékenység az X-génemnek. - Na, lássuk, mit tud az italod. Kérsz valamit? Képzeld, a srác meghívott!
Akár vett belőle, akár nem, én belekortyoltam a szívfájdítóan kevés (szinte semennyi) habbal rendelkező sörbe. Hát jóval erősebb volt, mint az enyém, úgyhogy végül nem is kortyoltam belőle akkorákat. Csak kicsiket. De már ennyitől is furcsa zsibbadást kezdtem érezni a szemeim mögött.
-Hú - leheltem nagyot csettintve a nyelvemmel. - Ez aztán... hú! Te hogy bírod?

- Köszönöm szépen - morogtam, ahogy gondoskodóan elkezdte átmasszírozni a fájós nyakam. - Kicsit lejjebb. Ott... ott igen, ott jó. Nagyon kedves vagy...
Kiélvezve a masszírozást kicsit elernyedtem, majd miután sajnos vége szakadt válaszoltam is a felvetéseire:
- Ügyes kezed van Belle. Én ezt a tudományt tanultam, de neked meg azt hiszem tehetséged van hozzá - dicsértem meg. - Nem vitatom, el-elgémberedik a nyakam vagy a derekam, míg átnézem és kijavítom a dolgozatokat, meg elintézem a papírmunkát. Ami Fagypontot illeti: hidd el, tökéletesen képes lenne gondoskodni egy kismacskáról, de semmit sem változtatna rajta. Ő a természet részeként kezeli az állatokat. Számára egy kismacska nem egy szeretgetni való hobbiállat, hanem egy kisragadozó. A Starcraft pedig egy annyira régi számítógépes játék, hogy még én is ismerem - nevettem fel. - Nem fájdalmas dolog, sőt, szórakoztató, csak mivel számítógépen játsszák, épp úgy elgémberednek ücsörgés közben, mint én. Főleg amennyi időt erre Sean rá tud szánni. Mellesleg ha neked fáj majd valamit, és még mindig tartod a pár lépés távolságot Fagyponttól, ha gondolod, nyugodtan szólj majd nekem is. Igény szerint akár nagyon alapos is tudok lenni - mutattam vigyorogva az ujjaimmal a cirka 5 centit, amire össze tudok menni.
Miután jóízűen kikacarászta magát magam is jó kedvűen bólintottam a felvetésére. Engem is jobb kedvre derített egy kicsit az ő nevetése:
- Igen, azt elhiszem - feleltem. - Csakhogy ismersz. Tanulok a hibáimból, így éppen ezért nem keverem az italokat. A gyümölcskosár meg... Hmm... Szerintem egy kedves mosolyért cserébe is kivinném, nem maradtunk haragban a hölggyel, nem mondom, hogy nem mernék a szeme elé kerülni. Megtörtént, vállalom, ma már én is nevetek rajta. Akkoriban úgy egy hónapig ez azért nem annyira ment - nevettem fel magam is.
Egy pillanatra elmerengtem Belle járás közben rengő csípőjét elnézegetve, aztán sürgősen a "gyalogsági alakulatok táborverésének szabályait" kezdtem felidézni, hogy eltereljem bizonyos gondolataimat. Gyanítom eljutottam volna a tábori illemhelyek szakszerű felállításáig is mire sikerül, pedig nem az elején van..., ha nem oldja meg a figyelemelterelést az ifjú Casanova próbálkozása. Elkuncogtam magam Belle reakcióján, majd amint visszatért finoman megráztam a fejem a kérdésére:
- Ő nem autogrammvadász rajongó - mosolyogtam. - Egy-két dolgot még majd meg kell értened a társadalmi érintkezések terén, de majd idővel sikerül. A fiatalembernek tetszettél, mint nő - világosítottam fel. - Azért ajánlotta fel a meghívást, mert ezzel mutatta a kezdeményezési szándékát. Másképp megfogalmazva: szeretett volna beszélgetni veled, később, ha szimpatikusak vagytok egymásnak, akkor esetleg randizni, stb. Egy autogramm vadász nem így viselkedik. Majd idővel megérted - paskoltam meg a kézfejét kedvesen. És én nem kérek semmit, még van mogyoróm, köszönöm.
Az első találkozás a Porter sörrel nem meglepő módon meglepte Bellet. Elvigyorodtam:
- Ez elég erős ír sör - bólintottam. - Én hozzá vagyok szokva, a seregben azért van alkalma az embernek iszogatni a kimenőkön és hát nem csak könnyű italokat. A vodka például kifejezetten kemény is tud lenni, eleinte meg is ütött, de fél év szolgálat Petrofski főtörzsőrmesterrel és már fél liter kellett, hogy az asztal alá dőljek. Született oroszként őt annyi sem hatotta meg - meséltem vidáman.

Addig masszíroztam Adam nyakát, amíg már az én ujjaim is masszírozásra szorultak volna, és boldog mosollyal nyugtáztam, hogy élvezte.
-Tényleg van? - csillant fel a szemem a dicséretére. - Hát... köszönöm szépen. Ha megint fájna valamid, csak szólj és átdömöcköllek megint... nagyon szívesen - tettem hozzá halkan, enyhe pírral az arcomban.
Fagyponttal nehezen tudtam bármit is kezdeni, mert bár nem felejtettem el, hogy annak idején megmentett, de még mindig kiismerhetetlen volt a számomra, és valami eszméletlenül félelmetes. Még akkor is, ha semmi okát nem adta soha, hogy féljek tőle, hiszen azon kívül, hogy egyszer már, ugye, a segítségemre sietett, mindig kedves és udvarias volt felém, ahogy igazából mindenki felé. De bepancsolt Adamnek, hát ezt még sem lehet csak úgy elfelejteni!
Ezt azonban átmenetileg elfelejtettem, ahogy Adam kifejtette nekem a képessége és a tanulmányai nyújtotta adottságait, amire már nekem is el kellett vigyorodnom.
-Köszi, de valami azt súgja, hogy az inkább csikizés lenne - csóváltam a fejemet, majd előrenyúlva megsimogattam az ujjai között mutatott képzeletbeli, pici énjének az arcocskáját. - Még akkor is, ha csattogósan menetelnél rajtam, hogy... hogy is volt? ,,Hogy dübörögjön bele az aszfalt?" Mit is mondtál, hogy kell?
A gyümölcskosaras ötletemre furcsa módon mintha még bele is egyezett volna, de azért, ha nevettem is rendesen a tervezgetésen, azért határozottan emeltem fel tiltakozóan a kezeimet.
-Eszedbe ne jusson. Egyrészt eszemben is sincs ugráltatni téged, főleg nem ilyen dögséggel. Másrészt meg nem is akarom, hogy az exeidhez járkálj ajándékokkal, mert... mert... Csak! - buktam rá a poharamra, hogy inkább sört kortyolgassak, és addig se kelljen a szemébe néznem, ha már képtelen voltam rendesen kivágni magam ebből az eléggé szerencsétlen mondatból.
Remélve, hogy észre sem vette, vagy könnyedén tovább siklik felette tömtem a számba még néhány mogyorószemet, az utolsókat a tányéromból, ami már tényleg indokolttá tette a tankolást, mert ő még csurig volt, én viszont porszárazon köhögtem. Ismét remek alkalom nyílt előttem, addig össze is szedem magam, nem is kell a szeme elé kerülnöm, és talán ő is elfelejti, ha egyáltalán észrevette.
Aztán jött a kisebb, illetve na jó, ismét elég nagy malőr a pultnál, amiről én egészen addig nem is tudtam, hogy az volt, amíg Adam el nem magyarázta. Nagy szemekkel bámultam rá, mert igen váratlanul ért így visszamenőleg a srác érdeklődése, és ahogy hitetlenkedve felé pillantottam, ő meg elkapta a tekintetem, és mosolyogva felém intett a poharával, mintha csak köszönteni akart volna, megszeppenten rándultam össze, mintha ostorral csaptak volna végig rajtam, majd határozottan rázni kezdtem a fejem, és sokatmondóan Adamra néztem, majd ismét székestül mellé vándoroltam, elkaptam a karját, és, mint egy sálat, magam köré csavartam. Lopva pillantottam megint a srácra, aki csalódottan fordult el, én pedig magamban megkönnyebbülten felsóhajtottam.
-Oké, megint füllentettem - mormoltam kicsire összehúzva magam és még közelebb bújva Adamhez. - Ne haragudj, csak így... nem akarok vele... Maradhatok még egy kicsit?
Eddigre már, főleg a Porter hatására már igencsak kezdtek keresztbeállni a szemeim, de úgy döntöttem, az előbbi ijedelemre igazán megérdemlek még pár kortyot. Ettől már kevésbé harákoltam, mint az előbb, és egyre inkább kezdtem érezni az ízét is, ami tényleg nem volt rossz.
-Akkor Petrofski főtörzsőrmesterre, és a bitang jó ízlésére - lendítettem fel a poharamat, majd csupán egyet hörpintettem bele, hogy ne kelljen megint utánpótlásért menni oda, ahol az az illető van, aki elől nagyobb biztonságban éreztem magam itt a védő bástyám fedezékében (hacsak nem paterolt már arrébb).
-Mondjuk azért elviselnék egy kis habot rajta - dünnyögtem az egyik szendvicsből kihalászott sonkadarabot tunkolva bele. - Szerinted milyen lehet tejszínhabbal?

Nevetve válaszoltam a lány felvetésére:
- Mivel magam is tanult masszőr vagyok, aligha lenne az Belle - feleltem. - Egyszer kérdezd meg dr Harlowt, az ő talpait pl masszíroztam már itt ekkorában és nem panaszkodott - vigyorogtam. - A katonai díszlépés egyébként, amire gondolsz. Egyébként jól emlékszel, Seward őrmesternek, a kiképzőtisztem volt a szava járása a fenti. De nyugalom, mint a legtöbben, én is kézzel masszírozok - kuncogtam.
A tiltakozására nevetve ráztam a fejemet:
- Lindsay nem az exem, hiszen az említett történet után... talán érthető okokból... valahogy nem jöttünk össze - vigyorogtam. - Talán éppen ezért sem hatna meg a szállítása annak a gyümölcskosárnak, így csak volt osztálytársak vagyunk. Az exemmel valóban nem szívesen találkoznék - ismertem el biccentve. - Ellenben ezzel a legtöbb ember így szokott lenni. Na fel a fejjel, te lányzó!
Ahogy aztán az események peregtek és ő hozzám bújt, védelmező mozdulattal öleltem magamhoz a lánykát, miközben biccentettem:
- Persze, megértem - válaszoltam. - De ehhez hozzá kell szoknod idővel. Mivel igen szemrevaló lány vagy, bizony voltak, vannak és lesznek, akik próbálkoznak nálad. Az elutasításhoz meg nem mindig lesz ott egy jó barát, elvégre magadban is kimozdulsz olykor gondolom. Nézd az ifjú úriembert például. Magabiztos fellépés, egyértelműsítő, de nem tolakodó szöveg, azt hiszem mondhatjuk jó képűnek is. Ide a rozsdás bökőt, hogy ő ma innen hölgytársaságban távozik. Persze, azt már egyértelműsítetted, hogy ez a hölgy nem te leszel. Nézd most mit fog csinálni. Látod? Vette az adást és bizony már másik csinos hölgy után nézelődik. Ez így működik. Ha elfogadod a kezdeményezést, jó. Ha nem, akkor... nos szerencsére az emberek többsége nem Tony, jó? - mosolyogtam rá biztatóan.
Aztán hagytam magam mellett maradni. Hagytam... Na jó, legalább magamnak ne hazudozzak, kifejezetten élveztem a közelségét, a testmelegét, az illatát... Amit éppen szeretett volna csócsálni, azt automatikusan felvettem az asztalról és tartottam, amíg eszegetett, lévén ő most kissé távolabb került onnan, de azt hiszem én sem szerettem volna, ha elszakad tőlem, akár csak amíg maga elé húzza, ami szimpatikus. Így maradt ez, hogy kiszolgálom, amivel épp kéri és ha őszintén magamba nézek, még élveztem is. Jó volt látni a csillogó szemeit, ahogy habzsolgat. Nevetve koccintottam vele az öreg Petrofskira, a kérdésére viszont lényegében csak megnyikkanni bírtam elsőre:
- Ejj, te - kuncogtam. - Mindjárt kérek neked egy korsó sörhabot Belle - mosolyogtam rá. - De szerintem tejszínhabbal ne próbáld ki. Egyrészt a tejet és a sört önmagában nem szokták ajánlani együtt fogyasztásra. Másrészt azt hiszem te lennél ma az eXile fénypontja, mindenki megnézné amíg bevágod, ilyet ugyanis nem sűrűn látnak. Persze, ha szeretsz szerepelni - kacsintottam barátságosan megsimogatva a felkarját, ahol a tenyerem pihent. - Mindenki ízlése más Belle, és az emberek többsége a sört nem a habjáért issza. Így ehhez idomul a világ. De ha kérsz egy korsó sörhabot, nos... miután összeszedi magát a csapos a kérés értelmezéséből, szívesen hozok neked.
És csak kicsit füllentettem. Annyira nem szívesen engedtem volna most el. De jó lett volna látni felragyogni a szemeit, az meg megér egy kis áldozatot és... hmm... "a gyalogsági lövészárkok optimális mélysége 70-90 centi, ahol tekintetbe kell venni az azt használó gyalogosok testmagasságát..."

-Ki az a Dr. Harlow? - néztem rá picit elbizonytalanodva. - Egy... egy másik gyümölcskosár várományos?
Nem feszegettem a kérdést, ami az exét (az igazi exet) illette. Tudtam, mi történt, elmesélte már, ha nem is túl részletesen, de ennyi elég is volt, hogy ne kíváncsiskodjak soha, és tapintatosan kerüljem a témát. Most is így tettem. Ha pedig Lindsey (milyen egy hülye név!) nem volt barátnője, és nem is kötődik hozzá különösebben, úgy is jó. Sőt sokkal jobb. Nem mintha nem akartam volna, hogy Adamnek jó legyen, és találjon valakit, akivel önfeledten és boldogan rágcsálhatták volna egymás nyelvét, de ha arra gondoltam, hogy egy másik lány ülne most itt, szorosan hozzábújva, és nem is csupán, mint barát, hanem... Még közelebb bújtam hozzá, és nem tudtam visszatartani, hogy a fejem búbját hozzádörgöljem Adam arcához.
-Neked is fel a fejjel, te fiú - mosolyogtam rá bátorítóan, miután (mintha csak a felszólításra engedelmeskednék) hátraszegtem a fejem, hogy rá tudjak nézni. - Többet senki sem bánthat, mert már itt vagyok, és megvédelek. De ha Lindsey-nek nem kell a gyümölcskosár, megehetem én? - jutott eszembe hirtelen, amit kár lett volna nem megkérdezni.
Vigasztalása, hogy ne aggódjak, fogok én még hasonlóan pocsék helyzetbe kerülni, amikor senki sem lesz ott, hogy segítsen nekem, próbáltam felvidulni, de valahogy nem ment. Viszont egyenlőre itt volt, itt mellettem szorosan, és ez akkor is sokat segített volna, ha meg sem szólal. Sőt, talán akkor még többet...
Először meglepett vigyorral, majd egyre jobban belemelegedve mutogattam mindig azokra a rágcsálnivalókra, amiket szívesen ropogtattam volna, ő pedig mindig készségesen odanyújtotta nekem. Így nekem sem kellett kicsusszannom az öleléséből, de a szám sem maradt üresen. Milyen jópofa, ahogy dőlöngél előre, egy kicsit engem is magával húzva! És olyan kellemesen pattog a zakója alatt olyankor az a sok izom. Húúú... Kell is az, mert mintha kezdene a csontvázam vízzé változni. Mintha semmi sem tudott volna rendesen, stabilan megállni a helyén. Ha Adam nem tartott volna olyan határozottan, valószínűleg már az asztalba kapaszkodtam volna.
-Hú, de furi - mormoltam összehúzott szemekkel bámulva körbe, utolsónak hagyva Adamat. - Miért forogsz annyira? Most akarod behozni az elvesztegetett balerina éveket? Hikk!
Az egyszerűség kedvéért némi chipsszel próbálkoztam, hátha az segít kitisztítanom a fejemet, de ha nem, az se baj, mert legalább ettem valami finomat, szóval valamire mindenképp jó.
-Ez az! - rikkantottam vidáman! - Sörbabot nekem! Csak... magadat ne vidd el... most valahogy olyan... Azta! Mi ez? Ez a Portertől van? Úgy látszik a nem babos sörtől... Na, várj, megoldjuk! Gyere!
Kibújva a karja alól (de még mindig abba kapaszkodva, ami nem volt rossz ötlet a részemről, mert ez a mozgás cseppet sem volt olyan egyszerű, mint amire emlékeztem) felkászálódtam a székemre, és húztam Adamet is, hogy is álljon fel, csak ő rendesen a padlón. Ha nem ellenkezett, finoman oldalra toltam a vállát, hogy megforduljon, aztán már zuttyantam is előre, a karjaimmal Adam nyakát ölelve át, a lábaimat pedig a derekán átkulcsolva, hogy a fejemet a vállán pihentetve lovagolhassak a hátán.
-De kényelmes vagy - szuszogtam a fülébe, majd finoman megdörzsöltem az oldalát a sarkaimmal. - Na, akkor gyí! Ha kapok sörbabot, kerítek neked némi zabot!

- Dr Harlow? - kérdeztem vissza meglepetten. - Azt hittem ismered, hiszen Seanel és Sarahval jóban vagy, elnézést. Ő Sean mostohaanyja és így Sarah anyósa, ha úgy tetszik. Körzeti orvos és mutáns is egyben. Rendkívül kedves hölgy - feleltem meg a kérdését. - Gyümölcskosár? Nos, azt még sosem vittem ajándékba neki, de egy névnap vagy nőnap kapcsán nem is lenne annyira rossz ötlet - nevettem.
Vigyorogva megsimogattam a smaragdszín hajkoronáját:
- Ó igen, most már aztán semmitől se félek - kacsintottam rá. - Elképesztően félelmetes body guard van mellettem. Mellesleg mivel a gyümölcskosarat te akartad küldeni, így gondolom azt csinálsz vele amit akarsz, elvégre a tiéd, nem? - csóváltam a fejem elnézően.
Elnézegetve a tekintetét és a verbális kommunikációját félmosollyal ráztam meg a fejemet. Jól láthatóan kezdett a fejébe szállni az ital. Fogtam a burgonyaszirmokat és kifejezetten azokat toltam elé:
- Tessék, eszegesd meg az összeset - kértem. - Úgy tűnik kezd a fejedbe szállni az ital, ami nem csoda, elvégre nem vagy hozzászokva. Sörhabot kaphatsz, de az italt most szerintem hanyagold egy keveset, bár a döntést rád bízom. Egyél minél többet, felszívja az alkoholt.
Aztán jött a pulthoz érkezés és a rendelés. A csapos a szája elé kapta a kezét, hogy rejtse a vigyorát:
- Őőő... betegyek valami lassú zenét? Vagy egy banánt a majmócának? - kuncogott.
- Sörhabra bukik, kérne egy korsóval - válaszoltam angol hidegvérrel, egy pillanatra jól esően mordulva, ahogy a sarkaival megmasszírozta a vesém Belle. Amíg a csapos igyekezett teljesíteni a nem mindennapi rendelést a lányka fülébe súgtam:
- Köszi, Adam paci nem éhes - morogtam, igyekezve nem röhögni. - És örülök, ha kényelmesen vagy...
Megkapva a sörhabot valahogy visszatáncoltunk az asztalhoz, ahol jobb híján már egyszerűen az ölembe ültettem Bellet, kezébe adva a rendelését:
- Egészségedre, ettől már talán nem rosszabb a helyzet - nevettem. - Nem túl sűrűn fogyasztottál még ennyit, igaz?

-Nem, nem ismerem - ráztam a fejem. - Mióta a Xavierben vagyok, egyszer sem voltam beteg, azelőtt meg... hát... nem tudtam rendes orvoshoz menni - vontam vállat kicsit elpirulva, de biztos voltam benne, hogy Adam megértette. Utána viszont megint elmosolyodtam. - Ők aztán az összeillő páros. Sarah-nak mostoha anyósa van, Seannak meg mostoha-apósa.
Kicsit ki is húztam magam, amikor kijelentette, hogy ő bizony nem fél, amíg én mellette vagyok, és hogy még tovább növeljem a biztonságérzetét, picit elemelve a könyökeimet az oldalamtól, befeszítettem mindkét karomon az izmaimat, amik így esküdni mertem volna, hogy kipuklisodtak egy kicsit. De hát az is izom, amivel én bizony megvédeném Adamet, ha kéne.
Azellen pedig nem is volt kifogásom, hogy egyek meg mindent, amit látok, hiszen ugyan már! Ezt mondani sem kell, mikor tettem én másként, ha volt előttem bármi ehető? Hamar kiürültek hát a tányérok, de tele szájjal is csak vigyorogni tudtam... igazából bármin. Még sosem szállt a fejembe az ital, ahogy Adam mondta, de kifejezetten tetszik. Kívülről egy részeg mindig félelmetes látvány volt, de így belülről kimondottan szórakoztató. Mondjuk a szédülés eléggé zavart, de hát az a legkevesebb. Adam úgyis jó erősen fogott. De még milyen erősen!
-Jól nyomod, cowgirl - rikkantott oda az egyik srác, abból a csoportból, amibe az iménti udvarlóm is tartozott, és aki máris egy másik lánynak ölelte át a derekát. Most mind engem néztek, és tele szájjal vigyorogtak. - Iszol velünk egyet?
-De még hogy! - martam el a felém nyújtott aprócska poharat, amiben valami vízszerű folyadék volt, aminek csupán az íze nem volt vízszerű (meg a hatása). - Éljen a vadnyugat! Lovat és piát mindenkinek!
Egyszerre nevettek fel, de ők is velem együtt lendítették a poharukat, és egyszerre dobtuk be az itókákat. Rémlett, hogy én nem szoktam bírni az ilyen tömény alkoholokat, de most furcsa módon nem volt olyan vészes, mint eddig.
-Nem maradsz itt velünk? - nyújtott felém egy másik pohár ki-tudja-mit az előző férfi, amit azonnal el is vettem tőle, de a fejemet ráztam.
-Nem, nem - Ital ledönt. - Nekem most le kell parkolnom a pacimat. Szóljatok, ha jön a seriff! Gyí, Adam paci, gyí! - rázogattam megint a lábamat, mert már nem tudtam olyan koordinált mozgást összehozni, ami beillett volna annak, mintha a sarkantyúmat a szügyébe bökdöstem volna. - I'M WALKING ON SUNSHINE! OOOOOOOOOOH-OOOOOOOOOH!
Én még nagyban benne voltam a lelkes gajdolásban, amikor hirtelen egyik pillanatról a másikra már nem a pult előtt álltunk, hanem a helyünkön ültünk: Adam a széken, én meg az ölében.
-Na, most akkor... mi meg hogy kerültünk ide? - pislogtam körbe tanácstalanul. - Ilyen villámgyors lovam lenne? Krisztusom! Aki még beszélni is tud! - kerekedtek el a szemeim, ahogy olyan közel hajoltam Adam arcához, hogy az orromat egészen hozzápasszíroztam az övéhez. Egy ideig néztem így közvetlen közelről, hümmögve, végül visszaegyenesedtem. - Szerintem te nem is vagy ló. Szerintem te...
Lenéztem a kezemre. Egy korsót szorongattam, ami színültig volt finom sörhabbal. Na, ez meg mikor kerülhetett ide? És ami még fontosabb: ki a fenét érdekel? A lényeg, hogy van.
-Hát van valami, amit te ne tudnál megszerezni? - néztem ellágyultan Adamra, majd az ujjaimat a habba mártva elkezdtem hablakomázni. - Te vagy az én... Adam pacim - borultam a nyakába, bár csak egy kicsit akartam előbbre dőlni, de hát arról nem volt szó, hogy ez ilyen fene nehéz mozdulat. Az elerőtlenedés és az, hogy az egyensúlyérzékem csak úgy se szó, se beszéd lelépett, azért még nem volt akadály, hogy ne folytassam a nyalakodást, miközben a vállam Adam vállán pihent, hiszen a kezeim azért még működőképesek voltak, így jó tempósan tudtam magamba lapátolni a maradék habot a férfi háta mögött.
-Megvan még a söröm? - próbáltam az asztal felé forgolódni, de forgott bele az egész helyiség, úgyhogy nagyon kellett közben kapaszkodnom, mert magamat már sehogysem tudtam megtartani, és félő volt, hogy a földre esek. - Mr Porter! - kiáltottam el magam. - Ugye, nem hagyott itt engem szomjan veszni? Mr Por... - Itt megint Adam felé fordultam, és megszakítva a kajabálást, felkuncogva kezdtem az orrát bökdösni. - Hogy lehet valakinek ilyen pöckölhetős orra? Tök jópofa. Hehehe... nézd, milyen helyes! Mennyire... MR PORTEEEEER!

Biccentettem a szavaira:
- Hallottam a híres-neves Hentesről, a maga módján rendes fickó lehet, ahogy Sarah szavaiból kivettem - válaszoltam. - De amúgy dr Harlow kedves nő. Ha eleget lógsz Sarahval és Seannel előbb-utóbb megismered, szerintem kedvelni fogod. Amihez nem kell nagy jóstehetség, kb mindenki kedveli - nevettem fel.
Az utána következő magánműsorszám már egy teljesen más kérdés volt. Igyekeztem csendben maradni és a lehető legkevésbé érezni magam kínosan. Az előbbi sikerült, az utóbbira esély sem volt. Azt is megjegyzés nélkül hagytam, hogy Belle igyon még egy ránézésre vodkát, már teljesen mindegy neki, maximum hamarabb kijön, az meg nem hátrány az ő állapotában. Végül visszaültünk a helyünkre, közel hajlására és a szavaira elvigyorodtam:
- Igen, a paci. Ma nálam alszol kincsem, tartok tőle túlesel most egy komolyabb élettapasztalaton. Na igen. Ma, meg holnap reggel... - vigyorodtam el. - Lerészegedésnek hívják. Ma élvezd ki, holnap nem fog tetszeni - kacsintottam. - De nem itt, mielőtt kínos szituációk emléke is betársul hozzá. Hazamegyünk. Mivel viszont ittam, így én sem vezethetek, felhívom egy régi pajtásomat. Addig eszegesd a... habodat...
Már elég régen ismer Belle, hogy ne legyenek illúziói még ebben az állapotban sem a hanghordozásom kapcsán, ez nem az a helyzet, amikor ellenvetésnek helye van. Előszedtem a mobiltelefonomat s tárcsáztam:
- Ramon? Szervusz, itt Adam. ... Igen, én is régen láttalak. Rég volt már. ... Köszönöm, megvagyok. És te? Asszony? A gyerekek? ... Remek! Figyelj, megkérhetlek egy szívességre? ... Nos, ha még nem ittál ma este, bevinnél engem, meg egy barátomat az eXileból a Xavierbe? Én még csak vagyok valahogy, de a hölgynek első találkozás a Porter sörrel... ... Köszönöm, rendes vagy mint mindig! Várunk!
Visszafordultam Bellehez és a kezébe adtam a sörét, meg én is megittam az enyém maradékát:
- Na Isten, Isten! - emeltem koccintásra. - Ártani ennél többet már nem fog. Most pedig, ha befejezted gyere! Nemsokára itt a sofőrünk. Egyébként egy régi bajtársam, még a seregből ismerem. Ramon Esteban Manuel Ramirez. De a régi barátoknak csak Colos. Menjünk!
Odakint alig 2 percet vártunk, mikor beporzott az általam már jól ismert, feltuningolt Ford Mustang.

Ramon katonai sofőr volt, csak a magassága miatt nem lett tankpilóta, de vezetett úgy, mint akármelyik fenegyerek. A magas, colos, de vékony mexikói, végigtetovált karokkal és bandakendővel a fején senkiben nem keltett katonás érzést, pedig remek lövész és sofőr volt. Vigyorogva fordult felénk, kinyitva a hátsó ajtót:
- Fáradjon beljebb senorita, a hintó előállt - nevetett. - Hívj csak Colosnak. Szervusz öreg harcos. A jó öreg Előőrs még mindig velem furikáztatja a seggét, mi? - vigyorgott két pofára, kezet nyújtva. Paroláztam vele. majd magam is jó kedélyűen válaszoltam:
- A hölgy neve Belle, egy volt tanítványom és jó barátom - mutattam be a lányt, miközben igyekeztünk Colossal valami emberi módon elhelyezni hátul. - Belle, nem illik cipővel a...
- Hagyd csak, úgyis le akarom már mosni a huzatot - legyintett vidáman. - Fő, hogy kényelmes legyen. Na ez lesz az.
Becsuktuk az ajtót, majd míg megkerültem a mustangot érdeklődött a barátom:
- Milyen zenét tegyek be?
- Tökmindegy, de a Walking on sunshinet kerüld, légyszíves - morogtam. - Ja! És lehetőleg most óvatosabban vezess kérlek... Rendben?
- Persze főnök - biccentett. - Na beszállás. Szóval ne a walking on sunshinet... Oké...
Fülsértő erővel dübörgött fel a motor, éppen csak el tudta nyomni Mungo Jerry örök klasszikusa, a Summertime. Na ez szórakozik velem - ébredt fel bennem a gyanú, ami nagyjából biztossá vált, amikor a külvárost 20 perc alatt elértük. Egy negyvenöt perces útszakaszon. Bőgő motorral hajtottunk tovább a földutak felé, miközben Colos tréfálkozását hallgattuk Belle első ismerkedése kapcsán a Porter sörrel.

-Persze, hogy nálad alszom - bólogattam nagyot kortyolva az italomból, majd miközben a számat a felsőm ujjába töröltem, megvontam a vállamat. - Szerinted eddig hol aludtam?
Kemény összpontosítással hajoltam szinte bele a poharamba, ahogy a kapott habot a Porterre öntöttem, legalábbis egy részét.
-Sokat kellett gyakorolnom, hogy tovább bírjam gyík alakban - mormoltam a sör-hab arányokat figyelve, bár alig fogtam fel, hogy még mindig beszélek. - Addig csak addig maradtam úgy, amíg este besurrantam, reggel meg kisurrantam. De nem volt ügy, az utcán megszoktam, hogy bármilyen testhelyzetben el kell tudni aludni, úgyhogy össze tudtam húzni magam kicsire, hogy ne lógjak ki. Ja, meg... - Felkuncogtam, noha nem tudtam volna megmagyarázni, hogy miért is tartottam viccesnek. -... megnéztem, hogy mivel szoktál fürdeni, meg hajat mosni, hogy ne tűnjön fel az idegen szag. Gondoltam, mégiscsak egy kommandós... az biztos jó szagokból. De már sokáig megy a... gyíkolódás... Szóval már egészen megszoktam, hogy minden éjjel gyíkként alszom. - Megint felkuncogtam, miután nagyot kortyoltam a sörből, ami habosan hagyta az orromat, de nem foglalkoztam vele, mert arra jutottam, hogy jó lesz későbbre dugihabnak. - Sosem aludtam még a saját ágyamban. Azóta is úgy van megvetve, mint amikor megkaptam. Hozzá sem nyúltam. Lehet, nem ártana leporolnom, vagy valami... Mondjuk azt nem szeretem, amikor nem vagy otthon... De olyankor is az ágyad alatt alszom, csak kölcsönveszem a párnádat, mert annak olyan illata van, mint... Jaj, ne! Elfogyott a hab! Na, mindegy. Most te mesélj valamit - néztem rá várakozásteljesen. - Valami nagyon klasszat.
Mire a koccintásig eljutottunk, már alig maradt söröm, de egy kortyot még le tudtam dönteni, hogy azért mégiscsak Isten, Isten! legyen. Aztán bólogatva kászálódtam fel a két lábamra, de szinte azonnal megráztam a fejem.
-Így nem jó. Így fázom. Visszamászhatok? - nyújtottam reménykedve a két kezem.
Akár megengedte, hogy koalaként hozzábújva hagyjam el a bárt, miközben ő cipelt, akár nem, még bágyadtan integettem egyet a fiatal társaságnak, akik poharaikat felénk emelve kurjantottak egyet elköszönésképpen.
-Jó kis hely ez - dörmögtem mosolyogva.
Az autó megérkezésére, a vigyorom kiszélesedett, és lelkesen mutogattam Adamnek az elénk gördülő sok-sok lóerőre.
-Wow! Nézd, hogy gurul! Hello, Colos! Én Bogyó vagyok. Vezethetek én is? Ha megmutatod, melyik a gáz, meg a fék, akár indulhatunk is!
Aztán hacsak nem állítottak meg, már nagy lendülettel másztam is befelé a kormánykerék mögé. Mit nekem vezetés, majd csak ráérzek út közben! Ha viszont nem engedték, nem ellenkeztem, elég gyorsan felejtettem el, hogy miért is akartam előre ülni, úgyhogy együttműködő higgadtsággal helyezkedtem el törökülésben hátul az utastérben.
-Sing along with us, dee dee dee dee deeohányozhatok? - váltottam át gajdolásról érdeklődésre, és koordinálhatatlan ujjakkal kezdtem a zsebeimben kotorászni. - Csak van itt nálam valami, amit elszívhatok...

//Folytatás: Adam szobája//