Kardfog

I’m not your friend…

I’m an animal…

Who dreamed he was a man…

But the dream is over…

And the beast is awake.

And I will come for you…

Because it’s my nature.

Mi lesz, ha látod a legsötétebb oldalamat? Megismersz teljesen. A cinikus, ösztönből élő, ravasz vadállatot, aki emberi külsőm alatt rejtőzik... A felismerés megrettent téged és ezért nem bírom megállni, hogy el ne mosolyodjak. Élvezem a szenvedésedet, a rettegést keresem a szemedben. Távolról is kiszagolom izzadtságodat, fogaid összekoccanását gyerekjáték meghallanom. Először hadakozol, megpróbálod elhitetni magaddal, hogy ez nem történik meg, de ahogy közelítek feléd, egyre inkább csökkennek az esélyeid. Nem, mintha eddig lettek volna. Csak játszom veled, beléd ültetek még egy kis reményt, hogy aztán lássam, ahogy az is semmivé lesz. Élvezet hallgatni a sikolyod, önkéntelenül is felkuncogok, aztán nekilátok, hogy elpusztítsalak. Először lelkileg, szépen, óvatosan. Hiába, azért belém is szorult egy kis finomság – ha erről van szó, akkor biztosan. Lehetnék gyors is, de ahhoz most nincs kedvem - ki akarom élvezni az összes másodpercet, amit veled tölthetek... Ne aggódj, tudom hol vannak a legfájdalmasabb pontok…

Nekem senki se mondja, hogy a mutánsokat meg lehet változtatni. Én nem alkuszom meg egy alsóbbrendű fajjal! Nem leszek kutya, nyakörvvel a nyakamon, ketreccel körbevéve. Kegyetlen leszek. Folytatom az evolúció munkáját. Az ember brutálisabb az állatnál, ami magasra tette a mércét, de nem hátrálok meg, kíméletlenül ki fogom élni a valódi énem minden adottságát. Hidegvérű ölés, számítóság, vérfagyasztó vigyor és adrenalin – ha összekevernéd ezeket, engem alkotnál meg. Aztán szembenéznék veled és a legkisebb mérlegelés után megállapítanám: Öngyilkos hajlamaid vannak...

Nem tudom megfékezni magamat… De ki mondta, hogy akarom?

199 cm-es magasság, széles vállak… Egy olyan árnyék, aki ha föléd magasodik nem a hála jár át, mondjuk mert már majd meghaltál a nyári melegben. Főleg akkor, mikor ez a bizonyos árny elmosolyodik – már biztosan tudod, hogy valami baj van. De túl késő, hiszen nem véletlenül jelentem meg előtted…

(Barna, rövid haj, néha hosszabbra hagyott szakáll az áll részt kihagyva, kék szemek, borotvaéles szem- és metszőfogak, általában két, három centisre hagyott éles karmok, amik akár a tíz centimétert is túlléphetik, ha megnöveszti. Légies mozgás, csontozata megengedi, hogy négykézláb is legalább olyan gyors legyen, mint egy nagymacska.)

- Fejlett érzékszervek: Érzékszerveim bizony sosem hagynak cserben. Hallásom, szaglásom, látásom állandó társaim és talán még élesebbek is, mint drága öcsikémnek. Hiszen nem ő élt a vadonban évekig… Azért egyben biztos lehetsz – mielőtt megtalálnál, én már tudok rólad.

- Gyors regenerálódás: Ha meg akarsz ölni, nem biztos, hogy sikerrel jársz. Próbáld meg levágni a fejem, hátha az megteszi… De ha az sem jön be, akkor legyél leleményesebb. Hisz nem elég, ha ledobsz a magasból, átszúrod a szívemet vagy levágod a kezem, azt remélve, valamikor csak elvérzek. Egy perc és kezdheted az egészet elölről. Igyekezz, hogy ne éljem túl… és ha mondjuk úgy érzed most már végleg megöltél – azért légy résen.

- Fogak, karmok: Karmaim, amik akár az acélt is átvágják és fogaim, amik legalább olyan élesek, mint James adamantium betétjei. A lehető legalkalmasabbak egy ember szétcincálásához.

Több évtized óta, ami igazán felkeltette az érdeklődésemet, az William Stryker őrnagy kis csapata volt. Nem mintha előtte nem lett volna pár jó móka az életemben, de a háborúk kezdtek egy kissé… hogy is mondjam - egy síkúvá válni. Untam, hogy bármelyik oldalt választom, mindig az embereket védem. Élni akartam. Kötetlenül és szabadon, nem csak hánykolódva, mint valami börtöntöltelék. Talán ezért is akartam valami olyat tenni egy vietnámi lánnyal, ami kifejezetten kedvemre való lett volna a béke idején. De nem. Ennél sokkal jobb történt a kivégzésünk után…

Persze Jimmynek nem tetszettek a módszerek, ahogy dolgoztunk. No, tessék, hát nem átok egy ilyen testvér? Végre valaki elismeri, hogy különlegesek vagyunk, erre ki akar szállni belőle. Sokáig tűrt, azt el kell ismerni. Régebben is csak tűrni tudott; kiskorában az állandóan visszajövő betegségeket, aztán azt a furcsa valamit, amit ő lelkiismeretnek nevezett. Bántotta a szemét, ahogy az emberekkel bántunk. Pedig végre megvolt az, amire vágytam, a kötetlen gyilkolás paradicsoma. De ahogy az öcsém kiszállt, úgy oszlott fel a csapat is. Lassan de biztosan szinte mindenkiben felébredt a kisangyal. Cöh…

Én még most sem értem, hogy mi volt olyan rossz abban, hogy a fajtánkbeliekre vadásztunk. Inkább ez adta meg a dolog ízét. A vadászat kissé nehezebbé vált, felkavarta az álló vizet és végre cselekednem kellett valamit, nem csak erőfeszítés nélkül néznem, ahogy hullanak körülöttem az emberek. De a többiek… akkor kellett rájönnöm, hogy gyengék… Legalábbis Fred, Barnell és John Wraith biztosan azok voltak.

Ráadásul a levadászott mutánsok is egy idő után csalódást okoztak. A saját fajtánktól sokkal, de sokkal többet vártam volna…

Múltak az évek és az először érdekes munka ismét kezdett unalmassá válni… Egészen addig, míg Stryker el nem intézte, hogy újra keresztezzük Jimmyvel az útjainkat. Érdekes találkozás volt és bár nagyon vártam, még ebben is csalódnom kellett. Egy bosszúszomjas férfitól többet vár az ember, de az öcsikém igazán… lelombozott. Elpuhult azokban az években, míg megpróbált normális életet élni - az a nő teljesen megszelídítette. Hiába mondtam neki mindig is, hogy ölésre születtünk, állandóan küzdött a benne lévő vadállattal. Nem tudta elfogadni önmagát és pont ezért volt olyan elesett nélkülem. Nem volt aki ő helyette is elengedi az állatot. Lám, lám, egyszer hagyom magára és ez történik…

De a találkozásunk után ismét folytattam a szórakozást, ami a mutánsokat illeti. A legtöbb meg sem érdemelte volna ezt a nevet, sokkal jobb voltam náluk. Igaz, ami igaz, néhányat érdekes volt becserkészni, de a legtöbbjük egyszerűen félt használni az erejét.

Nem is érdemelnek több szót, mivel az ez után történő dolgok már sokkal lényegesebbnek bizonyultak. Először Kayla megjelenése, aztán a James elleni harc. Felgyorsultak az események és a testvérem már méltó ellenfélnek bizonyult némi fejlesztéssel a csontjaiban. Ám mikor megtehette volna, ismét meghátrált - nem tudott megölni. Bár pont emiatt a húzása miatt lehetett olyan szerencséje, hogy meg tudtam menteni az „életét” Stryker kreálmányától. Azok a percek ismét eszembe juttatták a "régi szép időket", mikor még egymás mellett harcoltunk... Persze nem tartott sokáig a nosztalgia - elváltak útjaink. Nos, azért nem felejtette el azt a kis malőrt a szerelmével.

Mikor minden elkezdett összeomlani, úgy gondoltam jobb, ha továbbállok. Stryker-t az óta sem láttam, aminek örülhet. Még hogy nem élném túl a beavatkozást, na ne röhögtessen! Ez volt az egyetlen, amit akartam, de ő, mint valami végső fegyvert tartogatott maga mellett. Mindig is jobb voltam Jamesnél, sokkal többet bírtam nála. Stryker mégis kitartóan bizonygatta, hogy meghalnék…

A napok kezdtek egybe mosódni. A hetek már lényegtelennek bizonyultak és ez az egész addig folytatódott, míg már az évek is csak óráknak tűntek. Kezdtem egyre inkább elveszni saját magamban és a kontroll egy kissé jobban kicsúszott a kezemből, mint máskor.

A következő megfogható emlékeim Magneto oldalán kezdtek el megjelenni. Nem tudom mennyi ideig vezettek az ösztöneim, de mellette ismét volt valamilyen célja az életemnek. Igen, ő volt az, akinek a nézeteit el tudtam fogadni. Büszkén vállalta a fajtáját és ha kellett kíméletlenül harcba szállt az emberekkel. Nana, azért nem kell engem félteni, sosem leszek az a kezes bárány, akit várnak tőlem. Talán úgy tűnhet, hogy valakit szolgálok, de aztán…

Egy biztos, ismét ébren vagyok és a játék még nem ért véget.

Ideje vadászni.

Foglalkozás?... Hmm… Embervadászat, régebben katonáskodás, aztán áttértem a nagyobb kihívással kecsegtető mutánsvadászatra. Mostanában pedig toborzom őket. De, mint konkrét foglalkozás?… Leginkább gyilkos.

Közelharcban csak akkor kerekedsz felül, ha nem jössz a közelembe. Jó nyomkövető vagyok, a fegyverekhez is van érzékem - de az évek során és a sok háborúban ezeken kívül ragadt rám még egyes más.

- Engedd el! – hallom valahonnan távolról. Felnevetek és leteszem a puskámat a ház bejáratához, majd fogást váltok a hónom alatt sikítozó nőn. Csodálatos befejezése a mai napnak, hogy megkaphatom a végső szórakozást. Ez a háború teljesen kikészít… Már jó ideje kell magamat visszafognom, egy kiadós, igazi harcban sem volt részem, ráadásul a körülöttem hulló férfiak utolsó, nyálas szavait sem valami öröm hallgatni. Ne kérje tőlem senki, hogy tisztelettel nézzek a halálra! Így igen, a sok tűrés után igenis kijár nekem egy kis szórakozás. A nőt ledobom a viskóban lévő ágyra, sikítozása csak kellemesebbé teszi a helyzetet. Remeg. Rám mered, döbbenet és félelem van a tekintetében, amit bóknak veszek. Elmosolyodom, mire vékony hangon elkezd magyarázni. Jó kis mókának ígérkezik. Beljebb lépek…

- Vissza katona! – érzem valaki kezét a vállamon, mire állatiasan felmorgok. Elég legyen ebből! Az enyém, az én prédám! Megfordulok és azzal a lendülettel suhintok egyet a férfi felé, aki több métert zuhan.

Egy újabb fegyveres érkezik a táborból. Igyekszik leállítani, amivel még inkább felhergel. Ujjaim határozottan fonódnak a nyakára – összeroppantom a torkát.

- Victor! – veszem ki a kiáltozó tömegből az öcsém hangját. Nem törődöm vele, ha már nincs nő, akkor vérbe fojtom az energiámat. Különben is, egyre inkább elönt a mámor, ahogy karmaim megmártóznak egy másik ember gyomrában. Oldalról jön egy újabb férfi és az arca a következő pillanatban már vértől piroslik. Sokan vannak, nagyon sokan és ez egyre őrültebbé tesz. Nem figyelem merre csapok le, karmaim mégis tökéletes pontossággal hasítják át a húst. És a fejemben ott cseng a nő rémült kiáltozása… Ez az, gyertek csak! Felnevetek, kezeim alatt valami eltörik. Upsz, tán nem egy csont?

Látom, ahogy James is megjelenik, mikor körbevesznek. A drága kisöcsém, persze most sem csatlakozik, helyette felkészülten várja, hogy ha valaki ismét felénk támad, védekezni tudjon. Cöh, védekezés, mindig is csak ehhez értett a legjobban… Ugrásra készen görnyedek össze, a felém tartott fegyverek csövei hidegen hagynak. Egyre inkább üvöltök, majd szaggatottan veszem a levegőt az örömtől. Milyen édes érzés volt a káosz, mikor a vér száguldott az ereimben…

Kivégzés. Ez lett a büntetésünk a kis akcióm után; a gyors, kíméletes halál. Kissé ironikus, nem? Mellettem Jimmy, csuklómon kötél, amit ha akarnék könnyedén széttéphetnék, mégsem teszem meg. Van bennem egyfajta kíváncsiság, vajon milyen lesz a mostani ébredés. Vagy a tökéletesen fejbe adott lövéstől tán tartanom kéne? Ki tudja. Ennek ellenére csak unottan tudok nézni az elkövetkezendő dolgokra.

- Szerinted sikítsak? – kérdezem gúnyosan, miközben határozottan bámulok a kivégző osztagra.

- Tűz! – és már jön is a sötétség…



//Aki az eredeti szinkronnal látta a filmet, annak: //


- Majd kelts fel ha vége - morgom Jimmynek, miközben határozottan bámulok a kivégző osztagra.

- Tűz! - és már jön is a sötétség...