Magneto

ADATOK

Név: Erik Magnus Lensherr
Faj: Homo Superior
Kor: Mondjuk úgy, tiszteletreméltó
Születési hely: Németország
Jellem: Emberellenes
Személyazonosság: Titkos, bár létezésemről tud a homo sapiens

Külső: Túlzás lenne azt képzelnem, s főleg dőreség állítanom, hogy jól nézek ki, bár a külső megítélése mindig szubjektív és a néző szempontjai szerint értékelendő. Mondjuk úgy, magas testalkatom, szikár és visszafogottan izmos alakom, barnás hajszínem és vakítóan kék íriszeim régen megdobogtatták a női szíveket. Bárcsak elmondhatnám ezt manapság is, hiszen magasságom és alakom maradt, hajam mégis megfakult, szemeimet pedig egyre gyakrabban olvasószemüveg takarja.
Különleges ismertetőjel: Egy elmosódott, alig kivehető tetoválás a bal felkaromon. Egy sorszám... 24005...
Képesség: Az újságok általában egy szóval szoktak jellemezni: mágnesesség. Kacagva olvastam a "szakértői" véleményeket a képességem megfejtésével kapcsolatban, melyek szerint képes vagyok a Föld mágneses mezejét befolyásolni. Mások egy különleges erőtérről beszéltek, mely akár fiziológiai, akár pszichikai eredetű is lehet. Cikkek erősítették meg, hogy csak a ferromágneses anyagokat vagyok képes befolyásolni, máshol hasábokon keresztül taglalták, hogy a diamágnesesség sem akadály számomra.
Mindenképpen mulatságra ad okot, halvány kacajra, de ugyanakkor fájdalmas emlék, hiszen mindez immáron a múlté. Persze azt csak én tudom, csak részben: a homo sapiens gyógymódja pontosan olyan, mint a megalkotója. A mutáns gének felsőbbrendűek a belém fecskendezett mérgeknél, és ahogyan legyőzik a képességeim gátjait, úgy fogja a homo superior is eltakarítani Darwin majmainak leszármazottjait.

~°~

ELŐTÖRTÉNET
Vékonytalpas cipők hangos kopogása töltötte be az űrt, amit az egyre távolódó városi zaj már nem tudott elnyomni. Forgalmas este volt ez New York főutcáin, de a kisebb, másodrendű utakhoz és a sikátorokba a zsivaj már nem talált ösvényt magának. Mintha egy láthatatlan mező vágná ketté a teret, úgy zárta ki az érzékelhetetlen válaszfal a külvilágot, teremtve meg egy sajátságos miliőt, egy másik univerzumot.
S amennyire a külvilágot kizárta ama bizonyos erőtér, úgy szorította burokba a benne lévőket, kényszerítve lakóit a csend rabszolgájának lenni. Hiszen a külvilág nem látta, hogy lecsúszottakkal, értéktelennek mondottakkal tűzdelt a forgalmas mindennapoktól elzárt birodalom, ahonnan csak keveseknek sikerült kitörnie. S most mégis, a fekete cipők alászálltak a földi pokol bugyrainak, hogy gazdájukkal megismertessék a homo sapiens korcs fertőjét.
- Szóval te olyan mutánsféle vagy, mi? - talán a három baseball ütővel felszerelt, a játéktérről igencsak eltévedt fiatal közül emez lehetett az ész, hiszen másik két társa rágót csámcsogva figyelte a hideg aszfalton fetrengő áldozatot. A férfi lelki szemei előtt hasonszőrű kép villant át, amint német katonák ülnek tort megtört életeken, erős szavaikkal hoznak ítéletet és hajtanak végre halálbűntetést. S minden alkalommal, amikor az egyenruhába csomagolt gyilkosokat látta, leckét írt lelkének rongyosra szaggatott munkafüzetébe, örök tanulságot állítva az emberiség gyalázatáról.
- Ne-ne-ne-ne-ne ... kérem ne... - hangzott az alig kivehető válasz, mely hebegést már olyannyiszor hallotta, ökle mégis roppant szorításban tiltakozott ellene. A kéz azonban nemcsak a harag miatt gömbölyödött, célja is volt az ujjak és a tenyér munkájának. A fiatal férfi, aki az imént még kérdezett, most tettel válaszolt volna, de a meglendített alumíniumütőt mintha valami a levegőbe ragasztotta volna, mozdulatlan maradt izmainak megfeszítése ellenére. A válasz természetesen röhögés volt a két tettestárstól, akik most inkább a vicc szenvedő alanyán nevetettek, mintsem vele. A harsány reakciót azonban sokkal csendesebb válasz követte, amikor az erőszakos találkozót egy rekedtes bariton szakította félbe.
- Ha nem tévedek, ez egy rettentően kivitelezett lincselés? - illedelmes szavai meglepték a hármast, de bármennyire próbálták a válaszcsapásnak szánt erőszakkal felelni a kérdésre, mindhármójuk ütője abban a helyzetben maradt, mint amikor még izomerejük utoljára mozgatta szabadon.
- Te figyelj Zúzó, a trottyos beszólt a... - a szavak helyét azonban más vette át a torkában, hiszen a feje felett pihenő tűzlépcső létrája fémes zakatolással szabadult el, koponyát és csigolyákat ropogtatva találva helyet a fekete fiú gégéjében. Talán pár elhörgött hang még elhagyta a garatot, mely tátongva köpte fel a vért, de azok már nem tudatos reakciók voltak, hanem válaszok az ért sérelemre.
- Bobby?! ... Bob-áááá! - szakadt ki a harmadik játékosból, akinek több szeg és karika volt az arcában, mint amennyit az egészséges gondolkodás megengedett. Persze a verésbe csöppent idegen számára az egy is már túl sok lett volna, a tizenhét orvosi acélból készül piercing elrettentette a fiatal épelméjűségét tekintve. S hogy honnan tudta, hogy pontosan tizenhét darab fém lógott a másik arcából? Úgy, hogy mindegyiket egyszerre, tudatával mégis mindegyiket külön-külön tartva, tépte ki őket bőrből, húsból, koponyából. Az érzés persze nem volt kellemes, erre adott válasz volt az artikulálatlan kiáltás is, mely hosszan visszhangzott a konténerek és papírdobozok által tarkított sikátorban, de a hirtelen reakció gyorsan elhalt, mint annak gazdája, amikor a fémek visszavándoroltak a fejbe, aztán a szürkeállományba, hogy végül az agykamrákban leljenek nyugalomra. Mint korcs Jézus, úgy nézett ki a földön fekvő agyhalott, csak az ő homlokát nem a töviskorona csipkézte véresre, hanem saját divatjának kellékei.
- Látom, most már minden figyelmed az enyém. Kérlek, magyarázd el, miért hagyjalak életben. - a kimért nyugalom talán még jobban a félelem markába taszította az utolsó életben maradt baseball ütőst, így Zúzó, ahogyan az imént nevezték, nem tudott megszólalni.
- Biztosan rettentő jó indokotok volt arra, hogy kikezdjetek vele. És mi volt az érvetek? Annyi, hogy más, nem olyan, mint ti?
- De az egy mutáns! - bökött a még mindig földön fekvőre, ami mozdulat hosszú ideig az utolsó volt számára, amit nem fájdalomban kellett megtennie. Acélbetétes bakancsai hirtelen rántással repültek szét, spárgába kényszerítve igencsak merev testét. Nemzőképessége ezekben a pillanatokban redukálódott jelentős mértékben, a kérdés azonban jogos: akarja-e az emberiség, hogy Zúzó szaporodjon? Az ismeretlen mindenki helyett válaszolt.
- Nem az, hanem ő... És ha már itt tartunk, én is mutáns vagyok. Homo superior, ahogyan szeretjük hívni magunkat.
- A Testvériség? - szisszent fel a megtámadott mutáns, de a felismerés csak a szavakra volt elég, tett nem követte a hirtelen kinyilatkoztatást. Feküdt hát tovább, s szíve egyre csak csillapodott, feledve az őt imént érte sérelmeket.
- Hagyjon életben! - ha a hallgatóság kiszűrte a fájdalmas kiáltásokat és elhaló nyögéseket a talajtornázó fiú szavaiból, akkor ezt vehette ki, pontosan úgy, mint az önmagát felfedő.
- Elmondok neked egy történetet, talán tanulsággal fog szolgálni... A második világháború borzalmait mindenki elszenvedte, de leginkább azok, akik a haláltáborokban raboskodtak. Akik gázkamrába kerültek, megváltás volt nekik a halál az évek sanyarúsága után, de akik életben maradtunk, mindannyian tudtuk, hogy ennek soha többet nem szabad újra megtörténnie. Mondd, tudsz követni? - a másik persze inkább könnyeivel, elhaló férfiasságával, és törött comb- és medencecsontjával törődött, nem holmi kiselőadásról egy ősrégi háborúról.
- Megfogadtam, hogy amit ott láttam, amit ott tapasztaltam, nem hagyom, hogy még egyszer megtörténjen. Ha kell, tűzzel és vassal harcolok, és megfogadtam, nem hagyom, hogy újra megjelöljenek azért, ami vagyok. A fajtád azonban nem tanul semmiből, és amikor megint láttam a gyűlöletet a szemetekben, tudtam, hogy a homo sapiensnek nincs jövője a Földön. Ti hoztatok engem létre, és most ugyanazzal a haraggal és gyűlölettel sújtok le rád, mint amiben megformálódtam...
Hagyott pár másodpercet a még mindig nyögdécselőnek, de aztán a fiú gondolatain átszáguldott egy szemetes konténer, a felismerhetetlenségig roncsolva húst, bőrt, csontot. A szónok aztán felállt, hiszen gugolva verte bele a másikba mondandóját, majd a közben feltápászkodó mutánshoz lépett, aki nem győzte megköszönni a segítséget. A férfi elnézte a meghunyászkodót, figyelte meggörbült gerincét, aki a testvére volt, akiért harcolt, amiért a Testvériség létrejött. Nekik erőseknek kell megvédeniük a gyengéket, hogy a többség gyűlölete ne törje őket ketté.
- Közötted a helyünk testvér, és ha eljön az idő, pontosan fogod tudni, hova kell állnod. - biccentett miközben kalapja újra a fejére került, hogy aztán léptei olyan gyorsan vigyék el a sikátorból, mint amilyen sebesen idehozták. Nem várt köszönetet, nem várt hálát, tette, amit tennie kellett, amire a hosszú hónapok gyakorlása újra képessé tette.
- Hogy hívnak téged testvér? - hangzott el a szenvedő mutáns utolsó kérdése, de választ már nem kapott, csak akkor, amikor a történetet más mutánsoknak is elmesélte napokkal később. - Magneto visszatért...
Szakadt ki belőle a gondolat, s arcán idegen, mégis magabiztos mosoly jelent meg.

~°~

Foglalkozása: Nem foglalkozásom van, nem munkám! Hivatásom és hitvallásom, hogy újraszervezzem a Testvériséget.
Szakértelmei: Fizika, biológia, mérnöki tudományok.
Eszközök, felszerelések: Egy speciális sisak, mely ellenáll a telepaták támadásainak.

~°~

MINTAJÁTÉK: Remélem az előtörténet felhasználható erre is.