Terasz

- Kösz! Ezt el is felejtettem, a papírok... Figyelj, minél előbb, annál jobb amikorra kész lesz. Greg csak nem élő anyaggal tud dolgozni? Mert ha te csak egy darab húst tudsz létrehozni, ő talán akkor is Darren-formájúra tudná alakítani... Nem kell sok. Egyezzen a fogazatunk, meg a DNs-ünk, ha össze lehet hozni. Na nem, az sem baj, majd kieresztem a test vérét, és hagyok ott a sajátomból. Ha mégis felrobbantom, egy égett testből nem tudnak DNS- mintát venni, azt hiszem. Figyelj, itt a számom - írtam fel egy cetlire - Ha kész van, szólj, és még aznap megcsináljuk. Csak adj egy hetet mondjuk, oké? Elő kell készülnöm. Be kell szereznem pár dolgot. Ha meg nem jön össze, maradok az eredeti tervnél, az sem rossz.
A kocsi papírjait Cristopher előtt átnyúlva a kesztyűtartóba tettem. Továbbra nagyon lelkesített a saját ötletem. Bár ha Cris csak most kezdi kitapasztalni az új képességét, illetve annak fejlődését, sok időbe is beletelhet, amíg meg tudja csinálni, ami nekem kell.
Sebaj! Ez is van olyan jó terv, mint az összes többi.

- Így, vagy úgy, de megoldjuk. Ne aggódj! Csak egy halottat kell létrehozni, nem embert ölni. Ebben nincs semmi törvénytelen, amíg nem zaklatunk vele nyugdíjas néniket.
Átveszem a papírlapot, és zsebre csúsztatom. Kicsatolom a biztonsági övet, majd kinyitom az ajtót, és kiszállok. Az ajtó becsukása után a nyitott ablakban támaszkodok egy kicsit.
- Vigyázz magadra! Nehogy fölöslegesen törjük a fejünket a megmentéseden Greggel!
Derűs arccal nyújtok kezet az ablakon keresztül, majd ha elfogadja, meg is szorítom. Amolyan konzervatív, férfias kézfogással. Nem ilyen új, úrimódi, nők által is elviselhető, nyálfiús pacsival.
- Kapsz egy hetet akkor, utána hívlak, hogy mi legyen. A kocsira pedig érdemes vigyázni. Tudod, friss a fényezés.
Hátrébb lépek, és még intek, majd sarkon fordulok. Elindulok befelé az utóbbi időben otthonomnak tekintett épületbe.

//Szál vége. Köszönöm a játékot!//

Megráztam Cristopher kezét.
- Oké. Egy hétnek elégnek kell lennie. Kösz mindent.
Miután Cris bement, sebességbe tettem a kocsit. Az én kocsimat! Nem semmi. Jó kis nap ez.
Kihajtottam a parkból, vissza az útra. A visszapillantóban megnéztem még egyszer az épületet. Remélem, nem utoljára jártam itt. Előhalásztam a címet, amit Greg adott, nem mintha nem lettem volna biztos benne, hogy egyezik-e Egyezett. Akkor már két embert is ismerek innen. Az csak jót jelent, nem? Mármint, nyilván ide sem szentek járnak, de azért elvileg ők a jófiúk, vagy mi.
Gázt adtam, és elhajtottam. Lesz még alkalom ilyeneken gondolkodni, de most dolgom van.

//Én köszönöm a játékot!//

Csak biccentek, reagálva Sebastien magyarázkodására, majd célba veszem az iskolát.
Utunk zökkenőmentesen, és viszonylag gyorsan telik. nincs dugó, és az időjárás is kedvez a vezetésnek. Még a nap is kisüt egy kis időre.
Kellemes kis kanyargós, fákkal övezett út, nem sokkal az Intézet előtt. Szeretem ezt az utat, mindig megnyugtat. Jobb, mint egy masszázs. Bár ez biztos azért van, mert a kocsi ülésében is van masszázs funkció.
~ El kéne csípnem egy tanárt is, hogy onnan is hallhasson valami infót! Lehetne ráérősebb az igazgatónő, vagy a helyettese...
Szép nagy kovácsoltva kapu, előtte biztonsági pont. Lehúzom a kártyámat, majd szabaddá is válik az út befelé. Régen talán folyamatos őrök kellettek ehhez, manapság a technika megoldja. Azért néha elgondolkodom rajta, milyen lehetett itt a régi időkben.
- Ez lenne az.
Szépen, nyugodtan begurulunk, leparkolok, majd kiszállok a kocsiból. Ha Sebastien is kiszállt, bezárom az autót, és elindulok a terasz felé. Hátha összefutunk valami ismerőssel.

Miután kicsodálkoztam magam, követem Christphert az épület felé. Közben nézelődöm. Az épület is impozáns, de az azt körülvevő park is hatalmas. Elképzelem, hogy milyen jó lehet az itteni diákoknak, hiszen nyugodtan tudnak akár a szabadban is tanulni, nem zavarja őket a város zaja. Igazán irigylésre méltó környezetben tanulhatnak és főleg a kíváncsi tekintetek elől eldugva, gyakorolhatnak.
- Csodálatos ez a hely. – biccentek a srácnak elismerően. – Klassz lehet itt tanulni. Sokan járnak ide? És milyen korúak a diákok? – kíváncsiskodok, miközben fellépkedünk az épület teraszára. - Milyenek a tanárok? Ők is magunk fajták?

Mivel nem akarom már fárasztani magam, nem tüntetem el az autót, csak ott hagyom bezárva. Eleget használtam ma már a képességem. Pontosabban az elmúlt néhány órában eleget használtam. Így már nem fogok bekattanni egy darabig.
~ Mintha szükségem lenne rá, hogy aktívan befolyásoljam vele a környezetem. És minél inkább szeretném, annál jobban visszaüt, ha nem teszem. Ha elfojtom. Különös. Bár valahol érthető...
Elmosolyodom, mikor Sebastien megcsodálja a helyet. Zsebre dugott kézzel sétálok mellette, és én is nézelődök, kihasználva az alkalmat.
Ritka az ilyen, hogy csak úgy eltöltöm az időmet. Egyre többet gyakorlok, ugyanakkor az elnöki teendőim egyáltalán nem csökkentek. Sőt, talán még jóval több dolgom van az utóbbi időben, mióta Ororo ilyen gyakran jár el hosszabb időkre.
~ Nem is tudom, mikor láttam utoljára!
Közben kérdés érkezik, ami kizökkent az elmélkedésből. Nem is baj, amit nem tudsz megoldani, azon nem szabad rágódni!
- Egészen sokan járnak ide. Többnyire tíz-tizenkét éves kortól egészen tizennyolc-húsz éves korosztályig. Én öregnek számítok a diákok között, ráadásul viszonylag későn kerültem ide. Talán azért volt könnyű dolgom, mert a tanulmányaim miatt egészen hamar meg tudtam érteni a képességem.
Körülnézek, hátha látok valahol egy tanárt, de egyelőre nem szúrok ki senkit.
- A tanárok is magunk fajták, igen. Sétáljuk körbe az épületet, hátha találkozunk egyikükkel!

Meglepődve hallom, hogy milyen tág határok között mozog a diákok kora. Úgy látszik itt tényleg nincsenek szigorú korlátok, akinek szüksége van a segítségre azt itt szívesen látják. Az is jó dolog, hogy a tanárok is mutánsok, mert sokkal jobban megértik akkor az ezzel járó esetleges problémákat.
Lassan sétálunk a gondozott parkban az épület körül, hiszen nem sietünk sehová, és kicsit élvezhetjük, hogy itt most nyugalom van és nem lődöznek ránk mindenféle fanatikus fajgyűlölők.
- Nálam csak nem olyan régen jelentkezett a mutáció és mivel jóformán azonnal el kellett otthonról jönnöm, persze nem ezért, - szúrom közbe, - így nem nagyon volt lehetőségem, hogy sokat gyakoroljak. Mivel tudod, milyen iskolába járok, elképzelheted, hogy ott sem egyszerű ez. Így nem is nagyon tudom mire vagyok és esetleg mire leszek képes vele. – mondom a mellettem sétáló srácnak kicsit keserűen. – Ezért lenne jó, ha itt kapnék segítséget, egyelőre csak bejáróként, de mindenképp azon leszek, hogy apámmal beszéljek minél előbb és átiratkozhassak. – győzködöm talán saját magamat a leginkább, hogy ez sikerülni is fog.

Hagyom Sebastien-t, hadd bámészkodjon kicsit. Meglehetősen nehéz napja volt. Szerencsés, hogy ez neki még csak nem is közelít a napi rutinhoz. Nem úgy, mint ahogy mifelénk. Itt egyre inkább ez a tendencia. Konfliktus, harc, konfliktus, harc. Közte időnként a sebek nyalogatása.
Egyre kevésbé akarok a részese lenni, de egyre inkább érzem, nem tehetek mást. Magamat pedig nem hazudtolhatom meg, harcra születtem. Arra, hogy egy kitűzött célért harcoljak, vagy csak úgy magamért? Ez még nem világos számomra. Valamiért az utóbbi időben, hogy célja van ennek a harcnak a merő önzésen túl is, sokkal jobban érzem magam. Még a lövések, pofonok, falhoz csapó íróasztalok ellenére is.
- Néha eljártunk a Fordhamra bulizni, de az utóbbi időben nem sok időnk volt rá. Pedig több ismerősöm is kíváncsi volt az ottani mutánsellenes szektákra, csoportosulásokra. Nem tudom, hogy a kíváncsiságuk, vagy a veszély iránti vágy hajtotta őket. Szerencsére mára már egészen megnyugodtak. No, de itt kéne lennie valamelyik tanárnak! Mindig a közelben járkál legalább egyikük, hogy rajtunk tartsa a szemét - mondom egy cinkos mosoly kíséretében Sebastien-nek.
Végülis rossz gyerekből egészen jól sikerült kinőnünk magunkat. Hogy ez jó, vagy rossz, azt majd eldöntik a krónikások, történészek, vagy barlangrajzosok. A következő háború nagyságától függően.
- Ja igen, a törvények természetesen itt is érvényesek. Így az alkohol és dohányáru fogyasztására vonatkozó korhatárok is. De gondolom, a Fordham is csak akkor olyan veszett borpince, mikor valamelyik kollégiumban bulit csapnak.

Óra utáni fáradtság kellős közepén járva határozottan örültem, hogy most van egy szabad időszakom, mielőtt jönne a délutáni előadás. Szeretem a diákjaim, de néha akkor is képesek határozottan kimeríteni. Ilyen volt a mai nap is. Általában szívesen mentem ilyenkor a teraszra megpihenni a jó levegőn, illetve elszívni egy cigarettát. Kényelmesen kinyitottam a zakómat, majd a belöktem az ajtót ami a tágas területre vezetett. Gyorsan észre vettem Mr Sommersetet, a diáktanács megbízottját, illetve egy számomra még ismeretlen fiatalembert. Könnyedén biccentettem feléjük, de alapvetően nem akartam megzavarni a társalgásukat így a tőlük legtávolabbi fotelhez telepedve kapartam elő a zsebemből a Pall Mallt és a benzines öngyújtómat magam mellé pakolva katonás rendben a dossziém és a papírjaim. Rágyújtottam és lehunyt szemekkel élvezve a pillanatot és a csendet fújtam ki az ég felé a füstöt.

(Oki itt vagyok, vagyis nem sokára itt leszek, azért írtam úgy a posztot, hogy pár kört még lejátszhassatok ha akartok én hajvágás után érkezem )

- Merészek vagytok, hogy bedugjátok a fejeteket az oroszlán barlangjába. – nézek Chrisre csodálkozva, hiszen a tetőn, majd megfulladt, mikor megtudta, hogy abba a suliba járok, most meg közli, hogy oda járnak bulizni. – Én igyekszem nem felhívni magamra a figyelmet, azért általában, ha a kollégiumban tartózkodom, ki sem mozdulok a szobámból, csak, ha melózni megyek a futár céghez. Így eléggé minta gyereknek számítok, lehet mondani. – vonom meg a vállam. – Nem iszom, nem dohányzom, úgy, hogy azt hiszem ezzel nem lenne problémám. A nagy bulikat is igyekszem kihagyni. Tudod óvatos vagyok, ha valami balul sülne el a képességemmel kapcsolatban, akkor az nem lenne jó, ha ott történne.
Beszélgetés közben a teraszon megjelenik egy elég jó erőben lévő, öltönyös férfi, aki letelepszik az egyik távolabbi asztalhoz és átadja magát a füstölés élvezetének.
- Feltételezem, hogy ő nem diák , ezek szerint. – mosolyodom el és nézek a kísérőmre.

- Már rég nem jártunk arra. Meg aztán mi azon szerencsések közé tartozunk, akiknek a képességük intenzívebb használatához kell a gyakorlás, nem annak elnyomásához. De azt hiszem, kezdek kinőni a bulizásból.
~ Tényleg különös, a gyorsított életvitel a felnőtté válást is megsürgeti. Bár ez talán nem is baj.
Lszreveszem a színre lépő Adam Windsor-t, így egy szolid, diplomatikus fejhajtással üdvözlöm. Mivel eddig is tanárt kerestem, én is felveszem Sebastien mosolyát, és biccentek a kérdésre válaszul.
- Jó a feltételezés.
Kimért léptekkel undulok a Tanárúr felé, majd néhány lépésnyire tőle megállok, és ismét fejet hajtok.
- Üdvözlöm, Mr. Windsor! Kérem, hadd mutassam be Sebastien-t! Ne haragudj, mi is volt a teljes neved? - fordulok Sebastien felé, majd vissza Adam-hez, közben helyet hagyva esetleges kézfogásukhoz - A fiatalember szeretne többet megtudni az iskolánkról, és lenne egy speciálisnak mondható kérése is. Úgy gondoltam, mind az iskola bemutatásában, mind a kérés jogossága kapcsán is érdemes lenne Öntől érdeklődnünk. Így át is adnám a szót fiatal barátomnak.
Sebastien felé nézek, hogy nyomatékosítsam, övé a szó.

Felállok a helyemről, ahogy észreveszem, hogy a két ifjonc felém indul, majd mikor hozzám lépnek figyelmesen végighallgatom Mr Somersetet, aztán előbb a vendégnek majd neki is kezet nyújtok, Sebastien felé jómagam is formálisan bemutatkozva, ha már ezt esetemben Christopher úr elfelejtette:
- Örvendek uram, a nevem Adam Windsor, az intézet igazgatóhelyettese, történelem, filozófia és testnevelés szakos tanár - futottam le a kötelező kört, majd intettem, hogy üljenek le, miközben másik kezemmel gyorsan elnyomtam a cigarettám. - Természetesen állok rendelkezésére. Hallgatom - biccentettem biztatóan.

Tiszteletem, Mr Windsor! Az én nevem Sebastien Longley. – rázom meg a felém nyújtott kezet, majd leülök a felkínált székre.
- Igen, jól mondta Chris, elég speciális a kérés, de remélem talán teljesíthető. – nézek a férfi nyílt kék szemébe, aztán sóhajtok egyet, hogy erőt gyűjtsek a mondanivalómhoz.
- Azt hiszem jobb, ha az elején kezdem! Nem olyan túl régen apám – bizonyos körülmények nyomására – beíratott a Fordham Egyetemre. Persze nem tudhatta, hogy mi abban az iskolában a helyzet, ha mutánsokról van szó, ezért ezt nem is vette figyelembe. Viszont nekem egyre kényesebb ott a helyzetem, mivel a mutációm egyre erősebben jelentkezik és mivel nem olyan régen alakult ki nálam, nem igazán tudom kezelni. – újabb nagy levegő, hogy folytassam. – Christoper javasolta, hogy váltsak iskolát, de ezt apám engedélye nélkül nem tehetem meg, viszont nem egyszerű nekem mostanában elérni. Ezért arra gondoltam, lehetőség lenne-e rá, hogy csak bizonyos órákra vennének fel addig, míg apám engedélye meg nem jön. – nézek feszülten várakozva Mr. Windsorra.

- Kezdjük az elején - vetettem fel barátságosan. - Amennyire értem Ön mutáns, aktív x génnel. Ez esetben a Fordham egyetem valóban... nem a legmegfelelőbb környezet a tanuláshoz - fogalmaztam meg a gondolataimat udvariasan. - Mindenesetre bizonyos jogszabályok, illetve az iskola alapítójának szellemi öröksége köt minket valamelyes szinten, így ha megengedi, feltennék néhány kérdést Mr Longley - húztam fel a szemöldököm, majd biccentése után feltettem néhány alapvető kérdést: - Életkora? Milyen jellegű pályára készül az életben? Mutációja? Mióta jelentkezett először? Családi állapota? - soroltam fel az alapvető információkhoz szükséges kérdéseket.

Természetesen megértettem, hogy várnak rám megválaszolandó kérdések, de azért izgultam, hogy lesz olyan, amire majd nehezen fogok tudni válaszolni. De ezek még nem abba a kategóriába estek.
- Hát akkor sorban válaszolok is. 17 éves vagyok, és pénzügyi, valamint gazdasági ismereteket tanulok jelenleg. A mutációm...hát olyan, hogy bele tudok olvadni a környezetembe, talán legjobban a kaméleon tulajdonságához hasonlítanám. - bizonytalanodok el. - De még csak egy-egy testrészemre hat, az is sokszor csak stresszhelyzetben, de volt, hogy már egész testemben is sikerült, de eddig csak kétszer és véletlenül. - próbálom megmagyarázni a dolgot. - Egy éve jelentkezett először. A családi állapotom? - néztem rá kérdőn. - Ha nem a kollégiumban vagyok, akkor a kereszt szüleimnél tartózkodom Washingtonban. Apámat, mint említettem szinte lehetetlen elérni. - jutott eszembe, hogy lehet, majd nem ártana elmondani az igazat, mert veszélyes is lehet a tudatlanságban tartásuk személyemet illetően.

Meglepetten vontam fel a szemöldököm az utóbbi szavain, de nem lett volna illendő egyelőre ez irányban faggatni. Helyette összekulcsoltam az ujjaim az ölemben és belekezdtem:
- Nos, azt tudom mondani Önnek, hogy természetesen életkorára való tekintettel mindenképpen az édesapja, nem a keresztszülei, hanem a legközelebbi élő felmenője, tehát az édesapja, vagy az édesanyja, vagy kijelölt gyámja kell, hogy engedélyezze az Intézetünkben való tanulást, lévén Ön saját ügyeiben még nem hozhat törvény szerint döntést. Mindenesetre ha szükségesnek érzi, akkor le fogok ülni az édesapjával beszélni, ha sikerül vele időpontot egyeztetnünk. A szükséges formanyomtatványokat az édesapjának tanúk jelenlétében kell aláírnia, hogy az Intézetben vagy másutt, az nem releváns, ami kedves édesapjának megfelel. Van lehetőség arra, hogy bizonyos tárgyakat tanuljon itt, de az anyaintézménye egy másik iskola legyen, az ilyesmi nem is szokatlan feltétlenül, mégsem javasolnám a Fordham kapcsán. Nagyon sajnálom, de törvény kötelez minket, hogy erről eredeti iskoláját 30 munkanapon belül írásban értesítsük. Nagyjából mindenki tudja, hogy kik tanulnak ebben az intézményben és az sem nagy titok miként állnak hozzá ehhez a kérdéshez a Fordhamben... - csóváltam meg a fejemet.

Mikor úgy érzem, talán egy kis szünet kerül a beszélgetésbe, és illendő számomra is hozzáfűzni véleményemet, megszólalok.
- Ha jól értem, akkor intézményes keretek között csakis intézményváltás esetén lenne lehetőség Sebastien biztonságos képzésére - nézek kissé kérdőn Mr Windsor-ra, ha netán ki akarna javítani, megvárom - Viszont ehhez mindenképpen szükség lenne édesapja hozzájárulására. Akit viszont nehézkes utolérni.
Kissé eltöprengek, megoldást keresve. Bár már itt van a nyelvem hegyén, csak még össze kell gyűjteni a merszet, hogy egy tanárt is beavassak ilyen gondolatomba.
- Bár már többször áttanulmányoztam az Intézet etikai kódexét, de Ön régebbóta van itt; Mr Windsor, van annak bármi akadálya, hogy az édesapjával való kapcsolatfelvételig szabadidőmben mentoráljam Sebastien-t?
No tessék, kimondtam! Hihetetlenül furcsa, hogy mások érdekében keresem a kiskapukat és a lehetőségeket, ahelyett, hogy valamit szereznék magamnak ezzel a tudással.
~ Cris, te se vagy normális.

Figyelmesen hallgattam végig az igazgató-helyettes magyarázatát és egyre elkeseredettebb lettem. Persze egyrészt én voltam a hülye, mert képtelen vagyok tartani magam a számba rágott és a biztonságomat szolgáló meséhez, hogy a szüleim meghaltak és a keresztszülők nevelnek, ezért állandóan mindenkinek az elfoglalt apámra hivatkozom. Most megvakartam a fejem, hogy összeszedjem a gondolataimat és mit is kéne most tennem, de nem látok más kiutat, ha itt akarok majd tanulni, mint az őszinteséget.
Nem hinném, hogy az itteni tanárok rohannának a rendőrségre vagy az ellenséges családhoz tájékoztatni őket a személyemről. De még csak körvonaláznám a dolgot, mert ezek szerint nem lesz olyan egyszerű elhagynom a Fordham-ot.
- Hát ez nem jó hír. – nyögöm ki végül. – Ha a suliban megtudják, hogy ide járok órákra, akkor nekem végem. Az apámra visszatérve, azt hiszem tartozom egy kis magyarázattal, de nézze el nekem, ha nem mondok el mindent, de ebben nem dönthetek egyedül. – nézek a szemébe és kis szünet után belevágok. – Engem az életem védelmében, álnéven helyeztek abba az iskolába és kaptam egy kamu családi hátteret. Egyelőre csak ennyit mondhatok, sajnálom. De ezért nehéz apámmal felvenni a kapcsolatot, mert az könnyen a lelepleződésemmel végződne. Most viszont azt érzem csapdába kerültem, mert egyre nagyobb a suliban a lelepleződésem veszélye, hogy mutáns vagyok, viszont el sem nagyon tűnhetek onnan. – vágok egy keserű grimaszt, éreztetve, hogy nem igazán látok kiutat.
Chris felajánlására, hálásan rámosolygok, hiszen, ha a Xavierbe járás nem valósulhat meg, legalább ezzel előbbre juthatok.

Merengve kezdtem összeszedni a gondolataimat, majd lassan biccentettem:
- Érdekes helyzet ez, ebben az esetben mr Longley... - gondolkodtam hangosan. - Mivel az intézmény biztonságáért legalább annyira felelek mint a tanórákért, sőt nem is tettem még hozzá, hogy a diákjaink testi épségéért, így előre bocsájtom: a felvétele előtt mindenképpen őszinte választ akarok ebben a kérdésben. Mellesleg jegyezném meg: ha ez a hivatalos fedősztorija, nem mellesleg megfelelő források állnak a rendelkezésére, nem látom be miért kéne hivatalosan tudnom arról, hogy vannak élő közvetlen hozzátartozói és nem megfelelő a "keresztszülei" mint gyámok hozzájárulása, amennyiben ehhez meg vannak a szükséges papírjai egy ideig senki sem fogja ellenőrizni azokat - jelent meg egy enyhe mosoly a szám szegletében. - De csakis őszinte válaszok esetén Mr Longley és most megmondom: ha van az államokban olyan intézmény, ahol a hazugság előbb vagy utóbb kibukik, akkor az erejüket próbálgató telepatákkal zsúfolt Xavier Intézet az. Egy szóval melegen ajánlom az egyenes utat...
Némi elismeréssel pillantottam Chrisre:
- Technikailag az általános oktatási etika ránk is vonatkozik, amely kimondja, hogy tanulmányi felkészítést csupán oklevéllel rendelkező végzett pedagógus végezhet. Ugyanezen etika tiltja egyébként a fiatal korúak részére tartott fegyveres vagy egyéb militarista jellegű félkatonai vagy katonai kiképzés lehetőségét is - vontam meg a vállamat. - Ha Ön vendéget hív a birtokra, Mr Sommerset, esetlegesen a harci terembe akár, akkor az az Ön magánügye, míg baj nem történik. Felelős a vendége épségéért és annak viselkedéséért, de egyúttal elintézem, hogy senki ne tegyen fel kettejük közös programjaival kapcsolatos kérdéseket...

Miközben hallgatom az igazgató-helyettes szavait kezdek fellélegezni és már egy halvány mosoly is megjelenik az arcomon.
- Én semmi akadályát nem látom, hogy őszintén beszéljek Önnel, Mr. Windsor, és igaza van abba, hogy a hivatalos formákat betartva, könnyebben tudok esetleg beiratkozni ebbe az iskolába. De azért az sem lesz egyszerű. – teszem hozzá. – A papírjaim természetesen teljesen megfelelőek és kiállnak minden próbát. Amennyiben úgy látja jónak, természetesen válaszolok minden kérdésére, de arra kérem, hogy ezt – és ezt most nem vegye sértésnek, vagy fenyegetésnek, csak jószándékú figyelmeztetésnek – kezelje nagyon diszkréten, mert emberéletek múlhatnak rajta. – igyekszem, hogy megértessem vele, hogy ez nem egy üres kérés, hanem halálosan komoly dolog. – Főleg az enyém, de félek azoké is akik a közelemben vannak, lesznek. Ezt már említettem Chrisnek is, hogy ha ilyen előzmények után nem óhajt a diákjai között látni, természetesen megértem. – pirulok el kissé.

Gyorsan megrázom a fejem, mielőtt még Adam téves következtetéseket von le.
- Jómagam nem kedvelem az erőszakos megoldásokat, még ha időnként nincs is más kiút. Ugyanakkor az én harci tudásom kimerül a gyermekkori kistílű verekedések tapasztalatában valamint az amerikai football középiskolai szintű versenyein szerzett gyakorlatában. A háborúról pedig szigorúan lexikális a tudásom. Némi történelem, és viszonylag sok haditechnikai ismeret. Azonban nem áll szándékomban erre használni a Sebastien mentorálásával töltött időt.
A fiúra nézek, majd felmérem, milyen lelkiállapotban lehet éppen a külső jelek alapján. Nem tűnik túl letörtnek vagy idegesnek, így nyugodtan folytatom.
- Ugyanakkor abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy éppen a békés megoldás képességével rendelkezik. Az észrevétlenség rengeteg konfliktustól megmentheti. Mivel alapvetően békés személyiségnek ismertem meg az eddigiekben, szerintem most a prioritást nyugodtan a képessége fejlesztésére tehetjük. Jól mondom, Sebastien?
Mivel most az ő jövőjéről van szó, egyelőre nem mondok többet, inkább kivárom, mit fűz hozzá. Vagy esetleg a tanárúr, ha eszébe jut valami, hadviselt ember lévén a témával kapcsolatban biztosan el tud minket látni néhány hasznos tanáccsal.

Megráztam a fejemet:
- Igazság szerint Mr Longley okom van feltételezni, hogy az iskolát viszonylag kevés szervezet meri közvetlenül megtámadni - kezdtem óvatosan. - Nem szabad elfelejtenie, hogy noha a célkitűzéseink között kiemelt prioritással szerepel az, hogy az emberi társadalomba való beilleszkedésre neveljük diákjainkat, de ez nem jelenti azt, hogy nem képeznek jelentős védelmi potenciált is, ha ez ne adj isten szükségessé válna. Mielőtt elutasítom, vagy elfogadom a felvételét mindenképpen szeretném meghallgatni miről is van szó.
Utána Chrishez fordultam:
- Mr Somerset gondolom ön is tisztában van azzal, hogy mutáns készségeink elsősorban érzelmileg felfokozott állapotban képesek komolyabb megnyilvánulásra, ezért hozta létre Xavier professzor az úgy nevezett harci termet. Ezzel együtt igazat adok Önnek abban a kérdésben, hogy nem feltétlenül szükséges környezet, bár a legtöbb esetben megkönnyíti a dolgokat. Mindenesetre vegye csupán példának, Ön és a vendége beléphetnek minden olyan területre és annak berendezéseit használhatják is, a diákok szokványos jogkörén belül - mosolyodtam el.

~ Tehát mindenképpen konkrétumokat kell mondanom, ha szeretném, hogy ebbe a suliba járhassak. De hát érthető, hogy nem szeretnének zsákbamacskát. ~
Egy kis csönd után, amit gondolkodással töltöttem, és ami után nem láttam értelmét titkolózni előttük, hiszen már Chrisnek is majdnem elmondtam ott fenn a tetőn, belevágtam.
- Az igazi nevem, Sebastien Boower. Az apám Jeremy Boower a chicagoi maffia egyik első embere. Azért küldött ide álnéven, mert már többször megpróbáltak elrabolni és mivel nem töltheti minden idejét a védelmemmel, ezért jobbnak látta ezt meglépni. Sajnos valahol porszem lehet a gépezetében, mert azóta itt is megtaláltak, legalább is volt néhány kellemetlen percem miattuk. Aztán meg Kohler rendőrfőnök is megtalált, szerinte az FBI már az elejétől fogva tudta, hogy ki vagyok és miért vagyok itt, így már az ellenséges családok számára sem lesz titok előbb-utóbb. Kohler úr nem repes az örömtől, hogy vigyáznia kell rám, amit elég nyíltan a tudomásomra hozott, főleg mikor visszautasítottam a védőőrízetére tett javaslatát. Ennek ellenére, mint kiderült rám akasztott pár embert. – sóhajtottam nagyot miután befejeztem rövid élettörténetemet. – Mint látja nem vagyok egy egyszerű eset, de kérem, hogy ez, amit most elmondtam, ha lehet maradjon hatszemközt. – néztem rájuk kérően, majd kicsit Chrishez fordultam.
- Igaz, hogy békés jellegű a mutációm, de azt tapasztaltam, hogy a legjobban tényleg stressz helyzetben működik, ezért nem tartom rossznak az igazgató-helyettes úr felvetését sem, azzal a Harci teremmel kapcsolatosan, de persze bármilyen segítséget szívesen veszek, hiszen eddig nekem ebben senki nem tudott segíteni.

Beleegyezően bólintok Mr Windsor véleményére a felfokozott érzelmi állapot és a képességek kapcsán. Egyúttal ismételten csapdába csalt a hadvezéralkatom, így ezt némileg számonkérem magamon.
~ Mr Somerset, csak mert Ön nem szokványosan működik, érdemes lenne feltételeznie általánosságban az átlagos megnyilvánulásokat. Ne várja el mindenkitől, hogy olyan készségekkel és jellegzetességekkel rendelkezzen, mint Ön!
Már-már gúnyolódásba hajló önértékelésem után természetesen elmosolyodom, mikor a Tanár Úr helyesbít.
- Hálásan köszönjük, Mr Windsor! Ugyanakkor a védelmi potenciálban is egyet kell értenem önnel, meg tudjuk védeni magunkat. Sajnos erről ma Sebastien is kénytelen volt saját szemével meggyőződni. Viszont nem szeretném elterelni a beszélgetést, a részletes jelentésem hét vége előtt az ön asztalán lesz. Tekintve, hogy az Igazgatónő még nem tért vissza legutóbbi útjáról.
És igen, érkezik az, amit Sebastien nem akart elmondani. Tulajdonképpen én sem akartam, hogy elmondja. Legalábbis azt nem, hogy nekem mondja el.
~ Erről ennyit.
Végighallgatom a történetet, és természetesen van olyan mocskos alvilági bugyor, amihez hasonlítható a szituáció. Igen, Chicago jutott volna eszembe elsőre is. Éppen csak egy jó kis fedora kalap hiányzik hozzá. És persze a ballonkabát, ugye.
- Nem igazán motivál, hogy bármiféle maffiózót informáljak a riválisa gyermekéről. Teljesen őszintén és magabiztosan állíthatom, nincs az a pénz. Ugyanakkor érdekelne, miért akar a rendőrfőnök vigyázni rád? Apád alkut kötött az FBI-jal, jól sejtem?
A kérdést már közelebb húzódva, halkabban teszem fel.
- Nekem is megfelel a harci terem, ha ez a legjobb megoldás.

Sóhajtva néztem Chrisre:
- Bár ilyen egyszerű lenne az eset Mr Somerset, de elég jól ismerem az uniformis világát, hogy tudjam miképp működik az ilyesmi - ráztam a fejemet. - Azt hiszem a rendőrparancsnok csak úgymond a saját nemesebbik felét fedezi azzal, hogy nem akarja, hogy Mr ... khmm... Longleynak baja essék. Aligha a testi épsége, inkább a saját széke érdekében. Ha egy befolyásos ember gyermekét megölik, abból bandaháború lesz. Az rontja a bűnüldözési statisztikákat. Az meg Kohler kapitány székébe kerül. A híre alapján, de a tettei szerint is szélsőségesen gyűlöl minket, ám ahogy a mellékelt ábra mutatja: a beosztása azért feledteti vele ezen nézeteket - legyintettem. - Legalábbis amíg nagyon muszáj és az ő bőrére is megy a játék.
Sebastien felé fordultam:
- Elképzelhető, hogy meglepően sok problémát veszek ezzel a nyakamba, de azt mondom: örömmel üdvözlöm Mr Longley a Xavier Intézetben. Noha egyénileg, e falakon kívül ügyelnie is kell a biztonságára, idebent azt hiszem semmiképpen sem fenyegeti nagyobb veszély, mint bármelyik diákunkat. Ellenben és ezt hangsúlyozom és nagyon komolyan mondom: Ön itt Sebastien Longley. Senkinek nem mondhatja el a továbbiakban a történetét . Senkinek - néztem a szemébe. - Ez egy iskola, ahová különböző korosztályú gyermekek járnak, akik... nos talán nem ugyanazzal a felelősségérzettel rendelkeznek, mint az önök korában lévők. Mr Somerset egy értelmes fiatalember, miatta nem aggódom ez ügyben, de minden más tekintetben tartania kell magát a fenti kérésemhez. Világos? - vontam fel a szemöldökömet.
Majd válasza után visszafordultam Chrishez:
- Nem szükségszerűen ez a legjobb megoldás, csupán leggyakrabban ez az. A diák egyéni lelkivilága és preferenciái számítanak igazán, de erről előzetesen nehéz beszámolni. A gyakorlatban derül ki úgy is, hogy kinek mi a legjobb készségfejlesztő módszer és helyszín - zártam le ezt a témát.