Elhagyott gyárnegyed

Mikor Kardfog eltűnik a raktárban a vékony, zöldhajú lány után, csak érzelemmentes arccal nézek utána, de nem mozdulok Abyss mellől, mert nem tudom, hogy most mennyire van magánál, mennyire mozgás képes, és hát….mégis csak a klánba tartozik, ha megölik, míg itt vagyunk mellette, még számon kérik rajtunk.
Aztán csak kikerekedett szemekkel nézem – és ehhez már az én neveltetésem is kevés - ,hogy Victor san úgy somfordál ki az épületből, mintha valami olyan borzalommal találkozott volna, ami még neki is sok. De mi lehet ilyen? Még sosem láttam ilyennek és ez egyrészt elbizonytalanít, másrészt éberré tesz, mert ezek szerint van itt valaki rajtunk kívül, aki gondot okozhat. Talán az a zöldhajú lány?
A tőröket elteszem és újból előhúzom a kardomat, hogy felkészülten várjam mi bukkan elő a raktárból, de csak egy kis zöld gyíkocskát látok a hó tetején cikázva szaladni.
Viszont ami meglepő, hogy egyenesen Kardfog felé tart és már mászik is fel rajta, meg sem állva a feje búbjáig.
Komolyan kezd ez az egész valamilyen álomra hasonlítani, ami olyan messze van a valóságtól, mint az én világom az ittenitől. Megrázom a fejem, főleg, mikor a kis hüllő még meg is szólal. Mi a fene folyik itt? És miért érzem úgy, hogy kezdenek zsibbadni a lábaim?
De kit érdekel? Hiszen itt van a kedvenc mesterem Kardfog san, meg ez a rengeteg hulla, akikkel olyan jót játszottunk, és végre megmozgathattam magam és vérbe márthattam a kardomat. Kell ennél több? És ez a kedves Abyss is, milyen aranyosan tekergőzik itt előttem. Talán kellene fogni neki pár egeret. Biztos van itt az üres épületben. Majd meg is kérdezem tőle, de…..de előtte meg kell hallgatni ezt a kedves lányt, aki most csatlakozott hozzánk és, aki olyan aranyos, hogy még játszani is akar Kardfoggal, hiszen vele nem akar soha senki.
- Nagyon jó! Játszunk! – kuncogtam fel az ajánlatra. – Én is jöhetek? Hogy te milyen aranyos vagy, de tényleg. Hogy hívnak? Látod milyen szépen eltakarítottuk a szemetet? – mutattam körbe széles ívben suhintva a pengével. – Ugye Victor san? Ugye milyen jók voltunk! – ugráltam oda melléjük, hogy nehogy kihagyjanak valami jó mulatságból.

Szóval Victornak hívják. Na, nem mintha számítana, de az is egy támpont. Mindamellett, hogy a haja elég erős volt ahhoz, hogy tudjak bele kapaszkodni, ahelyett, hogy kirántottam volna a helyéről. Persze még mindig féltem tőle, de ezt most le kellett nyelnem, mert jelenleg választhattam a rossz és a még rosszabb között, aki pedig még Victorra is a frászt hozza, azzal én nem akarnék szembenézni, egyedül meg végképp.
A társaira alig szenteltem némi figyelmet. Egy óriáskígyó, meg egy ninja. Majd azért ne felejtsem el, hogy a hátam mögött vannak, mert a végén kiderül valamelyikükről, hogy még ezt a pöttöm, de életveszélyes szörnyeteget is felül tudja múlni. Egyszerre meg legyen már elég egy. Legalábbis belőle, a hármas fogat továbbra sem volt a kedvenc baráti köröm, de hát vészhelyzetben minden menedéket meg kellet becsülni. Még akkor is, ha az mindent megtett, hogy lehámozzon magáról. Foggal-körömmel kapaszkodtam, még csak hiányzott volna, ha most ledob Ratna elé.
Mert csak ekkor esett le, hogy ki lehet ez a lány. Logan már mesélt egy fiatal indiai nőről, aki a Xavierbe jár, én pedig egy ilyen lányt sem ismertem, szóval ha tudja a nevemet, akkor eléggé valószínű volt, hogy ő az. Ha meg mégsem... hát kötve hiszem, hogy a mai napon az lenne a legnagyobb szerencsétlenség, ami megtörténhet velem, hogy eltévesztem az ellenfelem nevét.
-Még hogy én szedtelek rá! - visítottam nagy darab fedezékemtől némileg felbuzdulva. - Logan azt mondta, hogy te kedves vagy, Ratna, igazán rendes lány, aki finom turmixot is csinálna nekem! Erre megkergettél, egy gyilkos banda karmai közé löktél, hogy kénytelen legyek tőlük védelmet remélni. Pedig ez itt alattam az előbb még ki akart belezni, most meg... meg... Húzz innen! - rivalltam rá, ahogy furcsa érzések kezdtek bennem kavarogni. - Őt nem bánthatod! Nem engedem!
Különböző válogatott szitkokat zúdítottam rá, időnként pedig megnyugtató szavakat suttogtam Victornak, miközben farkincámmal a feje búbját simogattam. Aztán beütött a krach. Túl sokat voltam átváltozva, és nem bírtam tovább tartani. Pillanatok alatt nőttem ki magam ismét ember nagyságúra, még arra sem volt időm, hogy visszamásszak a földre. Így aztán Victor nyakában ülve, és az állában kapaszkodva egyensúlyoztam, remélve, hogy elbír. Ez utóbbi reményem azonban hamar szertefoszlott, amikor a hirtelen súlyváltozás, esetleg más nehézségek miatt fenékre tottyant, én pedig hátraszédülve puffantam a hóba. Szegény annyira elszontyolodva, elanyátlanodva, rettegve ült ott picire összehúzódva (mármint magához képest), hogy a szívem belesajdult már csak a látványba is. Nem is értettem, hogy képes a japán nő ilyenkor nevetni, vagy a másik nem az ő védelmével törődni.
-Jaj, Victor, na, ne búsulj, nem lesz semmi baj - másztam oda hozzá négykézláb, és átölelve a nyakát cuppanós puszit nyomtam az arcára, majd lágyan ringatni kezdtem, hátha attól megnyugszik. - Itt vagyok, nem hagyom, hogy bántsanak jó? Téged senki sem bánthat, mert én megvédelek.
Hogy ígéretemet bizonyítsam, még egy utolsó kézszorítás és eszkimópuszi után felpattantam, és pár lépést téve felé szembenézve Ratnával kihívóan emeltem fel két öklömet, és apró körkörös mozdulatokkal táncoltatva őket jeleztem, hogy mi vár rá, ha közelebb merészel jönni. Igaz, továbbra is majd' magam alá csináltam a félelemtől, de a Victor iránt érzett mérhetetlen szeretetem erőt adott. Nem fogom hagyni, hogy ártsanak neki!

//Elnézést mindenkitől, hogy ilyen sokat kellett rám várni, csak az előző kör óta hol időm, hol netem nem volt... Vagy egyik se... ^^"//



Látva, hogy Kardfog egyre inkább elvesztette az irányítást a saját érzései felett, elégedett mosolyra húzódott a szám. Most már nincs mitől félnem… Oldalra pillantottam, a véres hóban fekvő mutáns lány felé, ám az egy szót sem szólt, csak pislogott megszeppenten. Szegény, biztos nagy sokkot élt át az előbb, amikor ezek a vadállatok rátámadtak… Várjunk csak? Lehet, hogy először ő dőlt be a cselnek, és helyettem támadták meg? Vagy az is lehet, hogy egyszerűen csak néma. Nyugi Ratna, nem kell mindig mindent túlbonyolítani…
-Mi a baj, Viktor? Na fel a fejjel, oda nézz, a kis barátnőd is milyen lelkes. –ugrottam hátra kissé, amikor a lány is odaugrott, a bibi csak az volt, hogy ő egy kardot suhogtatva.
-Hogy mi? Peeersze, gyere csak. Sőt, segítesz meggyőzni Victort? Biztos élvezné a hóangyalkákat… Miután készítettünk pár hóembert, ugyeee?
Annabelle szavain viszont csak egy jóízűt nevettem. Atyaég, hova kerültem…
-Tudod, ha nem mínusz 20 fok lenne, hanem 0 fölött lenne a hőmérő higanyszála, akkor még hoztam is volna… Így viszont a kapuig se jutottam volna el úgy, hogy ne fagyott volna meg. Azért jöttem, mert Logan megkért, beszéljelek rá, hogy gyere el velünk a suliba. Ott aztán annyi turmixot csináltam volna, amennyi jól esik… Szép kis trükk mondhatom. Ha emlékszel még, egy nagy takaró volt nálam, azt is neked szántam. Még a rablást is megbocsájtottam volna, tényleg nem akartalak bántani, csak beszélni veled, nyugodt körülmények között. De hogy kirabolsz, becsapsz, hazudsz és még Kardfog karmai közé is akartál csalni, azt már egy kissé erősnek érzem…
A szitkozódásaival nem foglalkoztam különösebben, így is biztos hülyének néz mindenki, hogy egy gyíkkal állok le vitázni… Vagy egy ilyen cérnahangú behemóttal, annak, aki nem látja a gyíkot. Még jobb. Csak flegmán legyintettem rá egyet, had mondja csak magának.
Erre? Egy szempillantás alatt visszaváltozott emberi alakjába, aztán Victorral együtt hanyatt vágódtak a hóban.
~Háh! Hóangyalka?
Igaz, az nem lett, de miután feltápászkodtak, úgy belemerült a kislány a nagy vigasztalásba, hogy azt már én éreztem kínosnak. El is fordultam, amíg megy a lelki fröccs, hátha a kígyólány megtalálta a nyelvét azóta, aztán megszólal… Majd amikor újra a kis párocska felé fordultam, már Annabelle állt előttem, hőn védelmezve a szíve csücskét.
-Mi az, kicsi harci puffancs, ennyire keménynek érzed magad? -cukkoltam tovább, mert ugyebár amelyik kutya ugat, az nem harap.
Annak ellenére, hogy ilyen nagy a szája, nem nézem ki belőle, hogy tényleg nekem támadna. De ha igen, akkor még mindig ott volt nálam a hógolyó, max. kap egyet az arcába. Biztos ami biztos, azért kicsit hátrébb totyogtam a hóban. Nem azért, mert féltem volna, egyszerűen csak senkit se ismerek itt annyira, hogy szem elől akarjam téveszteni. Végigjárattam a tekintetem a csapaton, miközben kitartóan kapaszkodtam a hógolyómba, s azon töprengtem, hogy vajon mekkora hülyeséget csinálok, hogy nem használom ki az alkalmat, és iszkolok el innen, amilyen gyorsan csak tudok, amíg még megtehetem?
Valószínűleg oltári nagyot…

A történések egyszerűen döbbenettel töltöttek meg, viszont egyre inkább éreztem, hogy eltűnik a félelmem, s egyre tisztábban látom mit művel ez a nő. És mivel csak én voltam itt most cselekvés képes, meg kellett kockáztatnom, hogy kiszabadítsam Kardfogékat ebből az őrült állapotból. Az ismeretlen még egyszer felém fordult, de mivel nem szóltam hozzá, pillantását és szavait ismét a többiek felé fordította. Kihasználva az alkalmat, gyorsan elkúsztam. Nahát, hihetetlen, hogy a szükség és az adrenalin így segít abban, hogy megszokjam ezt a testet. Azért minden részletre oda figyeltem... mivel testemen a vér befoltozta a havat, egyenlőre a nőtől elfelé indultam meg, habár tudtam, hogy nem vette észre... Túlságosan lekötötte a három bolond. Ami nem is baj, mert így enyém a meglepetés ereje. Szóval úgy tettem, mint aki elmenekül, s megvártam, amíg már nem hagyom vérem a földön. Aztán vissza fordultam, egy nagyobb kerülővel, hogy még véletlenül se szúrhasson ki egyik se. Ez alatt az idő alatt kezdtem áthülni, de hát most ez van... A kép, amit látok, egyszerűen szokatlan.. Minden olyan sötét, alig látok valamit, még is pontosan tudom mindenről, hogy hol van, mekkora, milyen távolságban... És még innen is éreztem a többiek szagát, így tudtam, mikor kerültem mögéjük. Mondjuk nem volt nagy dunszt, egyszerűen csak az épület másik oldaláról jöttem, ahonnan a nő is. Ahogy viselkedett velem, valószínű nem sejt semmit, még is jobb óvatosnak lenni, ki tudja mire képes még. Lassan megkerültem az épületet, s találtam egy pokrócot.. Nem lepte be a hó, de talán még használhatom is az akcióhoz. Kezeimbe kapom, s bekúszok az ajtón... Testem nesztelenül siklik a padlón. Hm.. talán ha kicsit feljebb mennék, jobb volna. Körbe pillantva meglátom Kardfog áldozatait. A vérszag tölti az orrom. Végül megpillantok egy lépcsőt, s felkúszok rajta, majd a többiek felé indulok az épületben. Az egyik kitört ablakon át kipillantok. A helyzet változatlan.
A kezemben lévő takaróra pillantok, és elmerengek, hogyan is csináljam... Ő is mutáns.. nem tudom, kicsoda, honnan jött, honnan ismeri Kardfogat, de valószínű, hogy nem szimpatizálnak egymással...
Jó... tehát először kiderítem ki ő, mit akar, aztán visszacsináltatom vele a többieket.. És ha szerencsém van, nem őrülök meg én is, ahogy ők...
Ismét kinézek az ablakon. Veszek egy mély levegőt, legyűrve a vészjelzőt a fejemben. Lassan kikúszok az ablakon.. furcsa, most érzem csak igazán, milyen hosszú és erős ez a test... Már majdnem mögötte vagyok, de az ablakba még mindig tudtam kapaszkodni. S miután a többiek észre vettek, sejtettem, hogy az arcukra hátra fog pillantani, szóval most vagy soha! Egy pillanat alatt betekertem a takaróba a nőt, s rá is tekeredtem jó magam is. Persze elestünk, de nem is baj, hosszú testemmel fölé tekeredtem, egyik, mostanra jéghideg kezemmel a nyakát karoltam át, másikkal a fejét fogtam s toltam a földre, hogy még véletlen se tudjon rám nézni.. Lehet, az kell neki ahhoz, hogy megőrjítsen másokat, bár lehet elég a jelenlét is, nem tudom, próba szerencse... Ziláltam az idegességtől, testem szorosan fogta az övét.
- Nézze nekem semmi bajom magával. - mondom és tekintetem a többiekre kúszik, végig mérem őket, hogy normálisak-e még, de úgy hiszem még nem. - De ha jól látom maga a testvérem. Nem szeretném bántani, de ha megérzek valami furcsát magamon, megfojtom... Most pedig ha kérhetném, válaszoljon nekem, hogy ki maga, és még is mi a büdös nyavalyát csinál Parázzsal és Kardfoggal? Csinálja vissza! - mondom határozottságot erőltetve a hangomra, s közben azon imádkozok, hogy ne golyózzak be én is. Attól tartva, hogy elvesztem a fejem már automatikusan szorítanám jobban, roppantanám szét a nőt, hogy megszünjön ez az egész, de nem, uralkodok magamon... Muszáj, nem állat vagyok...

Annyira örültem, mikor ez a kedves és barátságos lány megengedte, hogy én is csináljak hóangyalkát, bár fogalmam sem volt, hogy mi az, de biztos csak valami nagyon klassz és vidám dolog lehet, ezért lelkesen fordultam Kardfog felé, hogy ő is segítsen, de ekkor megint csak nevetnem kellett, mert a nagy Victor san fején a kicsi gyíkocska terpeszkedett és olyan gyengéden becézgette, hogy azt öröm volt nézni.
Aztán már a könnyem is kicsordult a nagy nevetésben, mikor egyszer csak a gyík helyett egy zöldhajú lány jelent meg és Kardfog nyakába kapaszkodva borultak egyet a hóban.
- Ez a hóangyal? Ez? – pattogtam körülöttük és közben én is parádéztam egy kicsit a kardommal, hiszen olyan nagyszerűen éreztem magam.
Aztán még mindig kuncogva megálltam a nagyember mellett, aki velem ellentétben búsan üldögélt a hóban, amit nem is nagyon értettem és már épp készültem megkérdezni tőle, hogy miért nem nevet ő is, mikor a zöldike ugrálni kezdett, mintha táncolni támadt volna kedve, így inkább őt részesítettem a figyelmemben, ő legalább szórakoztató volt.
- Harcipuffancs! – kacagtam fel. – Ez jó! De mi az a puffancs?
Ekkor azonban derült égből villámcsapásként egy hosszúkás árnyék landolt a lányon és alaposan betakargatta egy pokróccal. Ez újabb nevetőrohamot váltott ki belőlem, hiszen olyan mókásak voltak úgy összegabalyodva, hogy alig lehetett kivenni, ki kicsoda.
- Abyss? – ismertem azért fel a társunkat. – Én tök jól vagyok, de nyugodtan fojtogathatod, ha te is be akarsz szállni a játékba, úgy is angyalkákat akarunk csinálni. – állok meg egy kicsit messzebb és közben azon tűnődöm, hogy tényleg ennyire mókás ez az egész?
- Kardfog san? Te jól vagy?

Aya kirohanása villámcsapásként ért, így aztán meg sem mertem mukkanni, nehogy még jobban felzaklassam és csak magam elé kaptam a kezem, ahogy a fülesem nekem repült, de már tudtam, hogy annak másik végén nincs már senki.
Az, hogy eltűntem két napra még engem is meglepett, mert az időérzékem az teljesen elvesztettem, de miközben őrült módon száguldottunk, hogy kikerüljünk a lőtávolból, kezdtek visszatérni az emlékeim, amitől nagyon-nagyon rosszul kezdtem érezni magam.
Tudtam, hogy majd magyarázattal kell szolgálnom a feleségemnek, hiszen amit tettem, az megdöbbentő és megbocsáthatatlan volt és senki mást nem hibáztathattam miatta csak saját magamat. Elveszett ember vagyok! Egy rendőrgyilkos! Veszélybe sodortam a családomat és erre még gondolni is borzasztó volt.
Mikor Aya leparkolt az út közepén szótlanul másztam ki hátulról, mert nem is tudtam, hol kezdjem majd, de erre egyelőre nem is volt szükség, mert olyan forró csókot kaptam, hogy a lélegzetem is elakadt.
Aztán csak megrökönyödve bámultam rá, mikor nagyon úgy nézett ki hogy egyáltalán nem fogunk elérni semmilyen olyan helyre, ahol a kicsit anélkül meg tudná szülni, hogy letartóztatnának, vagy lelőnének minket.
- Lynn-hez már nem jutunk el, de talán ha elbújunk, oda hívhatom- kapkodtam pánikolva, aztán csak sikerült összekötnöm a drótokat és elstartolni az egyetlen helyre, amit számításba tudtam venni, az elhagyott gyárnegyed épületei felé.
- Bírd ki édesem egy kicsit! Kérlek, bírd ki! – hadartam közben, mert teljesen kész voltam és azt sem tudtam fiú vagyok-e vagy lány. – Szellem biztos hamar odarepíti Lynn-t.
Csak épp egy dologról feledkeztem el, hogy egyikünknél sincs telefon.
Azonban rekord gyorsasággal érkeznek meg az egyik még aránylag jó állapotú üzemhez, ahol még az autót is el tudjuk rejteni.
Aztán kisegítettem Aya-t az ülésből és az egyik falnál lévő fém asztalhoz kísértem.
- Feküdj le drágám! És most mit fogunk csinálni! – kérdeztem kétségbeesetten.

//Előzmény: Mike és Aya lakása//

-Lynn ne is jöjjön, amikor mindjárt elkaphatnak minket - hörögtem a kesztyűtartót püfölve az öklömmel. - Gyereke van, rémlik?! Nehogy fel merd hívni, mert kettécsaplak! Miért pont az én férjem ilyen idióta??? Eltűnik, rendőröket gyilkol, és egy anyukát akar életveszélybe sodorni! Nem elég, hogy miattad vagyok akkora, mint egy léghajó, ami mindjárt széttépi a vaginámat, még jössz is a hülyeségeiddel?! Rohadtul nem ajánlom, hogy tovább idegelj, mert már így is nyakig ülsz a sz@rban! Mit kapsz te ezért, ha végre túl leszünk rajta!
Már látszottak a gyárépület körvonalai, amikor úgy éreztem, hogy a gyerek igazából félig már kint is van, noha még hol voltam attól. Gyereket még sosem kellett visszatartanom, és az imént történtek, a zötykölődés és a kilátások, hogy milyen körülmények között fogom világra hozni a gyerekemet nagyon nem segítettek benne.
-Ne nekem mond, basszus, hanem a kölyködnek - kiáltottam rá dühösen. - Gondolod, hogy két kézzel cibálom magamból kifelé?! És hol van már Lynn? Fel sem hívtad, mi? Hogy lehetsz ilyen felelőtlen?! Vagy mióta nem láttalak, felcsaptál szülésznek? Kit érdekel, hogy a gyerek biztonságban szülessen meg, mi?! Hívd már fel Lynn-t, a rohadt életbe is!
Mire végre megérkeztünk, már komoly problémát jelentett, hogy lépni tudjak, de nagy nehézkesen, Mike segítségével csak fel tudtam feküdni a hideg fémasztalra. Fájásokról már nem lehetett szó, mivel már nem volt szünet. Nem volt éppen elviselhetetlen, de már nagyon utáltam.
-Most visszamegyünk az időben, és nem csinálunk égbekiáltó baromságot, drágám - kaptam el a grabancát, hogy lerántsam magamhoz. - Na, milyen érzés gyilkosnak lenni? Milyen érzés, amikor nem azért ölsz, mert muszáj, hanem, hogy pénzt kapj érte, vagy a franc sem tudja, mit ígértek cserébe? Jó érzés? Mi? Belülről szépen lassan szétrohadni? Mennyei, igaz? Megmondtam, nem? Megmondtam, hogy nekem szólj! Nekem már mindegy, én már annyit gyilkoltam, hogy ez az egy már semmit se számított volna. Te viszont azon kívül, hogy most már ugyanolyan közönséges gyilkos vagy, mint én és a hozzám hasonlók, akiknek a kiiktatására egyébként mintha az életedet tetted volna fel, most már rajta vagy a körözési listán, te barom! Eddig semmit nem tudtak volna felhozni ellened, csak, hogy mutáns vagy. Engem simán letagadtál volna. Kés alá feküdtem, még King sem ismert meg, mondhattad volna, hogy rászedtelek. Egy rendőrgyilkosságot, amit az okos fejeddel ráadásul nagyközönség előtt csináltál, már nem tudsz kimagyarázni. Elástad magad az összes lehetséges módon, mert nem voltál képes szólni nekem! Ó, istenem! - nyögtem fel újra.
Még lejjebb húztam a fejét, hogy átölelhessem, és miután elárasztottam csókokkal az arca minden elérhető négyzetmilliméterét, pánikolva lihegtem a fülébe:
-Komolyan, most mit fogunk csinálni? Én nem tudok szülni, nem tudom, hogy kell. De... Egek! Szivem, már jön kifelé! Jön! Jön!

Mindenki tudja, hogy mennyire imádom az én drága Aya-mat, de most teljesen összezavart. Azt sem tudtam, hogy hol áll a fejem, hiszen egyszer meg tudott volna ölni a szavaival és a tekintetével, amit ahogy egyre jobban magamhoz tértem, nagyon is megtudtam érteni, máskor meg úgy csüngött rajtam, mint aki soha nem akar elengedni. És jött a gyerek! Nem lehetett visszatartani!
~ Jézusom! Édes Istenem, mit csináljak! Kéne víz, meg tiszta ruha, és mi van, ha kijön, akkor ….óó…..a köldökzsinór vagy mi! Azzal mit…..hogyan fogom…….Orvos! Kell egy orvos minden áron!
- Édesem! Drágám! Egyetlenem! Én igyekszem és tudom, de most ne ezzel foglalkozz! Most te meg a gyerek vagytok az elsők, aztán majd kitalálok valamit. Jézusom! Igazad van! Rendőrgyilkos vagyok, de én nem akartam, de ez most nem fontos….. – csapkodtak a gondolataim és ennek megfelelően a beszédem is össze-vissza.
- Nem hívom, igazad van ebben is! – bólintottam arra, hogy mégis, hogy rángathatnám ide Lynn-t, aztán meg ijedten ugrottam, mikor meg le lettem szúrva, hogy miért nem hívtam.
- Hívom már, hívom! De mivel? Várj, mintha láttam volna egy telefonfülkét kicsit előrébb a bejárat közelébe. – indultam volna el, de ott hagyni sem mertem.
Aztán már nem is tudtam megtenni, mert, magához rántott és azt hittem, most leharapja a fejem, azért amit tettem és azért, mert így kell megszülnie a gyerekünket, meg az egész mindenért, amibe belesodortam, így hát behunytam a szemem, hogy megadóan tűrjem a következményeket, de nagyon meglepődtem mikor csókokkal borított el, amit persze azonnal viszonoztam.
- Bocsáss meg! Bocsáss meg! Meg fogom magyarázni, bár a dolgokon ez nem változtat. Ratna megőrült és elraboltak, aztán valamit csináltak velem és igazán csak most tértem magamhoz. Tudom, hogy ez nem mentség, és hogy borzasztó nagy bajba sodortalak benneteket. Megérdemlem, ha …..ha…..nem akarnál …velem…
Nem tudtam kimondani, hiszen megőrültem volna, ha most még Aya is úgy dönt, hogy elhagy, nem akar egy ilyen szerencsétlennel együtt élni, aki még a családját sem tudja biztonságban tartani.
Egyszerűen nem találtam önmagam. Aggódtam Aya-ért, a gyerekért, azért, amit tettem és teljesen magam alatt voltam.
- Miiiiii????? Jön a gye……Nee! Tartsd vissza! Hívnom kell Lynn-t!
Mint a mérgezett egér rohanok a kocsihoz és az első ösztönömtől vezérelve azt túrom fel és ha van Isten az égben, az most rám mosolygott hosszú napok óta először, mert találtam egy ósdi készüléket, de még működött.
Fejből pötyögtem be a számot, bár vagy háromszor ütöttem mellé, majd hadarva, pánikolva előadtam Lynn-nek, hogy szülünk és hol vagyunk és, hogy veszélyes, bár fogalmam sincs ebből mit értett meg, aztán rohantam vissza Aya-hoz a telefonnal együtt, amit aggódva a kezébe nyomtam.
- Lynn az!

-Ki az isten az a Ratna?! - üvöltöttem magamból kikelve. - Te becsajoztál, amíg nem voltál otthon? Na, ezért még számolunk! Ja, hogy Ratna... Tök mindegy! És ne játszd itt nekem az ártatlan áldozatot. Amint kinyírtam azokat a szemeteket, akik ezt tették veled, te sem menekülsz. Ó, nem. Nem úszod meg annyival, hogy elhagylak. Maradok, mint a veszett fene, mert én a hülye fejemmel még szeretlek is, de ezt életed végéig hallgathatod, ha még egyszer azt merészeled nekem mondani, hogy veszélyes dolgot művelek.
Megkockáztattam, hogy jobban pánikolt, mint én, de ezt őszintén nehezen tudtam volna elhinni, hiszen nem belőle akart már előbújni a baba a lehető legrosszabbkor, nem őt öntötte el a hatalmas hormonlöket, nem neki fájt, nem neki kellett éreznie minden apró mozdulatot, amit a kiskrapek... tett...
-Mike - néztem rá, és bár még mindig lihegtem a lassan normalizálódó fájdalomtól és megerőltetéstől, már szinte suttogtam, ahogy elmosolyodva a szemébe pillantottam, és lágyan megsimogattam az arcát. - Lesz egy... egy gyerekünk. Papa leszel. Én meg mama. Lesz egy gyerekünk. Egy pici babánk.
Erőtlenül, röviden felnevettem, és felé nyújtózkodtam a fejemmel, hogy újra megcsókolhassam.
-Ha éreznéd, amit én... Csodálatos - döntöttem az arcának a homlokomat, ha odahajolt hozzám, és nyomtam egy puszit a nyakára, miközben megfogtam a kezét, és az ujjaimat összefontam az övéivel. - Ezt senki nem ronthatja el. Sem King, sem ez a lepukkant gyár, sem... Hol van már Lynn?! Hívd már a szentségit neki!!!
Szerencsére arra sem kellett sokat várni, bár nem értettem, miért adja nekem, hiszen mit nem lehet azon megérteni, hogy jön a gyerek, és jönnie kell, de azonnal? Ne most kezdjen el nekem egy új étteremről sipákolni, amit a napokban próbáltak ki, mert még terhesen is nagyot tudok ütni!
-Ja... igen... jó... nem... aha... oké... oké... oké... Lynn, a francba már, nem szurkolólányra van szükségem, hanem orvosra, úgyhogy hagyd a pompomokat és inkább orvosi kütyüket hozz, hogy... Jól van, csak gyere már!!!
Miután a földhöz vágtam dühömben a telefont ismét Mike-hoz fordultam.
-Azt mondja valamivel támasszuk meg a hátamat és a fejemet, hogy félig ülő pózban legyek. Szóval, kabát, táska, doboz, engem nem érdekel, csak csináld már! Ja, és tarts melegen, meg ilyesmi, bár nincs is olyan hideg. Gyerünk már, mozogj, a rossebbe már! Vagy te akarod megszülni?!
Alig két perc múlva már meg is érkeztek. Lynn még az ajtóban kitessékelte Mike-ot és az őt szállító Szellemet, hogy odakint várakozzanak, hogy ne legyenek láb alatt, mert nekünk is kevés helyünk lesz, és minél kevesebb kórokozó legyen elől, ha már itt szándékozom szülni.
-Lynn, ezt nem gondolhatod komolyan - ordítottam. - Mike marad, nélküle egy tapodtat sem fogok szülni. Ezt nem kérheted tőlem, te hülye liba!
-Aya, sajnálom, de...
-HALLOTTAD A DOKIT, KIFELÉ!!! - ordítottam rá Mike-ra.
Lynn egyébként igen felkészülten érkezett. Rengeteg világoskék leplet hozott magával, amivel körbevett különféle kinyithatós állványokat használva, de még a földre is került belőle, és a fejünk fölé, hogy olyan volt, mint egy sátorban. Egy aprócska, de annál fényesebben világító lámpa megoldotta, hogy ne tök sötétben legyünk, jókora, talán tíz literes flakonban még vizet is hozott, de ezt egyenlőre félretette.
-Felkészültél? - kérdezte, mikor már rajta volt a köpeny és a kesztyű.
-Az ki a seggemet érdekel?! - csaptam jókorát a fém asztalra, hogy csak úgy döndült. - De húzz bele, mert már...
-Igen, látom. Ne aggódj, remekül csinálod.
-Ezt magamtól is tudom!
-Oké, nagyszerű. Akkor már csak annyi a dolgod, hogy nyomj. Gyerünk, Aya, menni fog. Nyomj...
Az egész nem tarthatott tovább tíz percnél, de akkor akár még arra is rábólintottam volna, hogy napokig feküdtem ott, miközben egy jóval nagyobb dolgot próbáltam kipasszírozni magamból, mint amiről úgy véltem, hogy emberileg lehetséges. Már nem voltam mérges, nem voltam ideges, nem aggódtam és nem kiabáltam. Nem gondoltam semmire, nem foglalkoztam semmivel, csak egy dolog létezett: nyomjak, amikor Lynn mondta. Így aztán, amikor először meghallottam a gyereksírást, először csak kimerülten zuhantam vissza a párnákra, amivel Lynn a hevenyészett fekhelyemet tette kényelmesebbé. Mikor pedig megláttam, Lynn már meg is mosdatta a magával hozott langyos vízben, a köldökzsinór helyén csak egy leragasztott csonk volt, és vastag, puha pokrócba csomagolták.
Az icipici emberke akkor már nem sírt. Csukott szemmel kucorgott a lehetetlenül aprócska csomagban, gombostűfejnyi ujjait mozgatva, én pedig egyszerre sírtam és nevettem, ahogy először megláttam a gyerekemet, és végre magamhoz ölelhettem. Fél füllel hallottam csak Lynn gratulációját, és hogy eltávolodva kiment Mike-ért.
-Gratulálok, Mike. Egészséges fiad született.
Mikor Mike megérkezett még mindig nem tudtam eldönteni, hogy a zokogástól vagy a nevetéstől remeg a szám, és folynak a könnyeim, de abban biztos voltam, hogy soha életemben nem voltam még olyan boldog, mint amikor finoman megemelve felmutattam neki.
-Köszönj szépen a papának, kicsim.

A korábbiakból tanulva Szellem aznap már órákkal sötétedés előtt túlesett a zuhanyzáson, mielőtt még valaki felbukkanna itt lőtt sebekkel. Lynn ezt egy elnéző mosollyal, és buksisimogatással konstatálta, mikor a változatosság kedvéért időben ért haza, amitől viszont Alistair teljesen bezsongott...ugyanis a délutánt ezek után Sean-nál tölthette, és talán az estét is. Hogy hogyan fordulhatott minden ennyire rosszra 2-3 órával később, arról fogalma sincs, csak abban biztos, hogy az egyik pillanatban még nyugodtan heverészik elnyúlva az ágyon, miközben valami béna sorozatot néznek valami jóképű rossz fiú főszereplésével, a következőben pedig öltöznie kell, mert jön a gyerek!
~Mondjuk, kivételesen legalább nem az én kölyköm.~
Az érkezést követően aztán bebújik a kissé rozsdás, de amúgy ismerős szerepbe, nevezetesen, hogy most Lynn a főnök, és ő a kezdő asszisztens. Tiszta mázli, hogy cuccok fertőtlenítése, és olyan izék megkeresése helyett,a miket drága neje szinte biztos, hogy ott talál ki helyben most kivételesen testhezálló feladatot kap: Eltávolítani a zsarut, gyorsan és feltűnés nélkül.
-Na gyere öregem, a nejed jó kezekben van - mondja Mike-nak kuncogva, kezével a férfi vállán, ahogy testük körvonalai elhalványodnak.
~És mellesleg, ilyenkor minden nő begolyózik, szóval hidd el, nem akarsz Aya közelében lenni.~
Egy rövid teleportot követően aztán kint vannak az utcán, a meglepően jól felkészült szellem pedig a zsebéből egy fehér dobozt húz elő, melyből vékony, mentol illatú cigaretták lógnak ki.
-Húzz egyet, rád fér.
Ha Mike tűzet is kérne, felvonja az egyik szemöldökét, majd a saját cigijét kicsomagolja, és rágni kezdi, végül pedig egy lufit is fúj belőle.
-Nyugi, nem lesz semmi baj.
Az újabb üvöltés hallatán egy pillanatra azért elhallgat, majd, mintha mi sem történt volna, újra Mike felé tartja a dobozt.
-Kérsz még egyet? Ezeknek a vackoknak marha gyorsan elmegy az íze. Hoztam volna piát is...de sajnos nem találtam sehol a nagy kapkodásban a termoszomat.
Ezek után finoman megveregeti a holtsápadt rendőr vállát.
-Hehh, jó látni, hogy más is így majrézik. Na, de ne bomolj, cserébe elviszlek Logan-hez, ha neki születik majd a kölyke. Marha nagy buli lesz! Na, de...
Ekkor nyílik az ajtó, és megjelenik szívének egyetlen fehér köpenyes királynője, kinek hagy kb 2 másodpercet, hogy beküldje Mike-ot - számításai szerint ez másféllel több, mint amennyire a férfinek szüksége van, hogy berohanjon - aztán szorosan magához öleli, minden tiltakozása ellenére.
-Na, ugye megmondtam, hogy minden rendben lesz? Te meg itt aggódsz, amiért ez életed negyedik szülése csak, és harmadiknál haza kellett hoznod a babát. - Nyom egy rövid csókot a nő ajkaira.
-Te vagy a legjobb.

Minden oka meg volt Aya-nak, hogy leszedje a fejemet, de Ratna-t nem szerettem volna, ha a nyakamba varrja, és már élénk tiltakozásba kezdtem volna, amikor leesett neki kiről beszélek.
De a következő pillanatban már cirógatott és olyan hangon mondta, hogy mindjárt apa leszek, hogy teljesen elgyengültek a lábaim.
- Igen, igen drágám. – csókolgattam össze-vissza. – Lesz egy gyönyörű babánk és ezt senki nem veheti el tőlünk. – suttogtam neki, miközben majd kiugrott a szívem örömömben és boldogságomban.
Szerencsére Lynn a legmegértőbb ember a földkerekségen és vele együtt Szellem is, aki egy pár perc múlva már ide repítette a doktornőt, éppen csak befejeztem az instrukciók alapján Aya előkészítését és a hátához gyömöszöltem a bőrkabátomat jobb híján, de betakargatni max. saját magammal tudtam volna.
- Lynn! Ó, de jó, hogy itt vagy! Nem tudom…..nincs takaró….Óóó….. látom hoztál, meg a mindjárt jön már a baba és Aya már nagyon…… és én is…… szóval – hebegtem, habogtam össze-vissza, míg félbe nem szakított azzal, hogy húzzak már kifelé.
Engedelmesen indultam is volna, de ekkeor meghallottam Aya kiáltását és földbegyökerezett a lábam, majd indultam volna vissza, de alig tettem meg pár lépést az ellenkezőjét sikította a fülembe, amitől teljesen megzavarodva álltam csak ott, elveszve, egészen addig, míg Szellem el nem teleportált onnan, de még akkor is dermedt voltam, mint egy nagydarab jégcsap.
Oda se nézve húztam egy szál cigit a csomagból és tettem a számba és csak aztán néztem kérdőn Szellemre, mert kis fáziskéséssel esett le, hogy én nem is dohányzom, vagy mégis?
Felhúzott szemöldökkel néztem, ahogy eldurran a rágólufi, mire felfogtam miről van szó.
- Nyugalom? – kérdeztem tőle kétségbeesetten. – Te nyugodt voltál? Hogy csináltad? Szellem én egy akkor hülye vagyok! Mindent elcsesztem! És itt van Aya, aki most ad életet a gyermekünknek! – fogtam a ét kezem közé a fejem és legszívesebben kerestem volna egy falat, amibe beleverhettem volna.
Mikor meghallottam Aya kiáltását, már mozdultam volna, mikor a férfi újra feltartott.
- Nem kérek! Nem dohányzom! – ráztam meg a fejem, miközben egyre befelé füleltem, mert nagy volt a csend és ettől ideges lettem, nem mintha eddig nem lettem volna az.
- Logan? Miért ők is szülnek? – vetettem oda, szinte nem is hallva mit mond Szellem, csak minden idegszálammal az épület belseje felé figyelve.
Ahogy megláttam a kilépő Lynn-t és a mosolygó arcát, már ezerrel rongyoltam befelé, majd elsodorva szerencsétlen, hogy mielőbb az én szerelmemnél legyek.
- Kössz Lynn! Az életem a tiéd! – hadartam a vállam felett, de már csak Aya-t és a kezében tartott csomagot láttam és mikor felém nyújtotta és megláttam azt az apró emberkét, akit mi ketten hoztunk össze és aki jóformán egy háború közben született, könnyes szemmel és remegő kézzel vettem el óvatosan Aya-tól, hogy egy leheletnyi puszit nyomjak a feje búbjára.
- Gyönyörű! Gyönyörű, mint az anyja! – öleltem magamhoz a másik kezemmel Aya-t és csókoltam meg forrón. – Te vagy a legjobb! És mi lesz a neve?

Mike legalább annyira meghatottnak tűnt, mint amilyen én voltam, és jól is tette, hogy az volt, különben seggbe rúgtam volna. A mi gyerekünk! El sem akartam hinni, hogy ez a kis fiúcska, aki még a szemét is csak résnyire tudta kinyitni félig ő volt, félig pedig én. Vajon milyen lesz, ha felnő? Hány évesen kezdhetem el tanítgatni a tőrök, bombák és lőfegyverek helyes használatára? Az irathamisítással még ráérünk, arra jó ideig még nem lehet szüksége, mondjuk ez persze attól is függ, hogy mekkora arc lesz az oviban. De hát ahhoz előbb meg kell tanulnia írni, a rajzoláshoz sem árt, ha van némi affinitása, és... Jaj, istenem. Még épphogy megszületett, én pedig máris az első lőgyakorlatára s az irathamisítási képességeire gondolok. Máris olyan vagyok, mint egy tipikus anyuka!
-Persze, hogy én vagyok a legjobb, ki más lenne? - bólogattam egyre az apróság picurka homlokát cirógatva. - Na jó, azért az apja sem semmi. Ha idióta is, azért nagyon szexin tud rendőrfőnököket kinyírni. Bizony, bizony, apu naaaaagy-nagy rosszcsont, ahogy agyakat trancsíroz szét egy félautomata...
-Aya - jelent meg hirtelen Lynn szinte a semmiből. - Nem akarok beleszólni...
-Remek. Tőlem maradhatunk ennyiben.
-A babáknak a Szörpi Tündérről és a Gondos Bocsokról kell mesélni.
Értetlenül húztam össze a szemem, és Mike felé billentettem a fejem, miközben továbbra is Lynn-t néztem.
-Ismered őket, szivem? Ők is a keleti parti bandához tartoznak?
De nem volt idő többet foglalkozni Lynn meglepően brutális ízléséről, ami a gyerekeknek szánt történeteket illeti, mert ekkor a baba sóhajtott egyet, és ez valami olyan hihetetlenül édes volt, hogy nem is érdekelt semmi más, csak hogy kikapjam Mike kezéből, és magamhoz szorítsam.
-Ti is hallottátok? - néztem aztán körbe a jelenlévőkön. - Hallottátok, hogy felszusszant? Istenem, a fiam zseniális!
Lynn halkan nevetgélt, amit én alig érzékeltem, de aztán már kérdezősködött is.
-Na, és mit mondasz? Én is szeretném tudni, mi lesz a neve.
-Hát úgy állapodtunk meg, hogy ha fiú lesz, akkor Connornak nevezzük el - adtam a fiamnak egy eszkimópuszit. - Szóval... Connor.
Közelebb fészkelődtem Mike-hoz, hogy a vállamat neki tudjam dönteni, és Connor is közelebb jusson hozzá, de nem sok lehetőségünk maradt sokáig tovább olvadozni, mert Lynn ekkor már oda is jött hozzánk, közvetlenül mellénk, és komolyra fordította a szót, amihez a mosolyát is eltüntette, amit, tekintve, hogy kit tartottam a kezemben, egy kicsit azért zokon vettem.
-Mike, Aya elmesélte, mi történt - mondta halkan. - Azt javaslom, ma éjszaka gyertek hozzánk, van egy vendégszoba az emeleten. Pihenjétek ki magatokat, de aztán keresnetek kell egy helyet, ahol nem találhatnak meg. Húzzátok meg magatokat egy ideig valahol, lehetőleg az országon túl.
-Emiatt ne aggódj, vannak kapcsolataim - gügyörésztem Connornak, vidám mosollyal puszilgatva az apró kezecskéit. - Én Kanadára voksolok, az a legmegbízhatóbb, és nincs is olyan messze. Nekem van egy rakás hamis iratom, és majd szerzek Mike-nak is, ez a legkönnyebb része.
-Rendben, ezt majd később megbeszéljük, előbb menjünk haza - bólintott Lynn, és végre megint mosolygott, ahogy ezt ilyenkor illik. - És még egyszer gratulálok.

//Játék vége. Nagyon köszönöm, irtó klassz, termékeny menet volt //

Mióta megismertem Aya rengeteget változott, de az semmi volt ahhoz képest, amit most művelt vele ez az apróság. Örömtől csillogó szemekkel néztem, ahogy puszilgatja az apró kezeket, ahogy gügyög hozzá, na persze azért a maga összetéveszthetetlen stílusában.
- Jaj! Aya! Miért kell rögtön ezt a gyerek orrára kötni! – védekeztem vöröslő fejjel, ahogy a legújabb baklövésemet ecsetelte a szuszogó gömböcnek. – Még meg sem tudom neki magyarázni, hogy miért volt ez az egész!
Fel sem fogtam miről beszélek, ahogy gondolom a drága asszonykám sem, csak amikor megjelent Lynn és kedvesen próbálta rávezetni, hogy talán barátságosabb témával kellene kezdeni a gyereknevelést.
- Azt hiszem nem, édesem, hanem Lynn valami mesefigurákra gondolt, feltételezem. – néztem segélykérően a nőre.
Nem igazán tudtam betelni a családom látványával, így alig bírtam levenni róluk a szemem és féltőn öleltem át Aya-t, aki a kezében babusgatta a fiunkat, aki……igen, a Connor névre fog hallgatni.
- Ugye, milyen jól illik hozzá? Connor Bodwin! – néztem büszke apaként a csöppségre, mintha legalábbis ő lett volna a trónörökös.
Aztán sajnos az élet ismét a maga medrébe terelgette a történéseket és mi nem bújhattunk örökre a boldogság ködös függönye mögé, így mikor Lynn szóba hozta, hogy tudja mi történt és ennek ellenére szállást adnak nekünk éjszakára, borzasztóan hálásan néztem rá.
- Ez nagyon kedves tőletek Lynn, de nem akarunk bajba sodorni benneteket is. Nektek is ott van Alistair és neki is szükséges van a szüleire.
Persze ha ragaszkodott hozzá, végül már csak Aya és a gyerek biztonsága érdekében is elfogadtam, de reméltem, hogy tényleg hamar el tudunk rejtőzni valahol Kanadában.
- Igen, Kanada jó lesz. – bólintottam én is, aztán még mindig alig felfogva, hogy a mai napon nem csak rendőrgyilkos, hanem apa is lettem, köszöntem meg még egyszer Lynn-nek és Szellemnek az önzetlen segítségüket.
- Menjünk édes! – karoltam át Aya-t és vele együtt a bébit. – És kezdődjön egy új élet számunkra. De először is mindent elmesélek………


//Én is köszönöm a játékot, nagyon-nagyon klassz volt és tényleg termékeny volt //

A kérdésre, hogy hogyan tudott nyugodt maradni hangos, és hisztérikus röhögés a válasza, mely során a fal segítségére szorul a háta mögött, hogy ne dőljön el.
-Hú öregem, ez jól esett. Nyugodt...azt hittem Lynn ki fogja tépni a szívemet úgy üvöltözött, a kezemet meg úgy szorította, hogy kiteleportálni sem tudtam volna a szobából. Na igen, fontos emlékeztetni magad ilyenkor, mennyire imádod F. Sárkány Izabellát.
Mondjuk amikor felfogja, hogy Mike olyasmiről is hadovál, hogy valamit elszúrt, vagy ilyesmi, kissé komorabbá válik az arca, hisz ebben a konkrét esetben mégsem intézheti el azzal, hogy legyint egyet, és azzal vigasztalja, hogy már megszokta tőle.Helyette megveregeti a vállát, és lágyan így szól:
-Már megsz...akarom mondani, semmi baj Mike. Normális, hogy most így érzel, az első után én is erre gondoltam, de hidd el, ezért még nem ért véget az életed, sőt. Mondjuk ha szerettél nyugodtan aludni, na annak vége, de hidd el van annál jobb is, és mellesleg, a józan ész azt diktálja, hogy sokkal jobb apa váljon belőled, mint belőlem.
Itt elhallgat egy kicsit, és szelíden vigyorogva bokszol bele Mike vállába.
-Persze nem így lesz! Ó nem! Annyira senki sem lehet ász apuka mint én, de azért te is biztos megoldod majd. Amúgy ne aggódj, az antikrisztus még nem fogant ment, Logan számára nyugaton a helyzet változatlan...asszem...hmmm....valójában, marhára nem vagyok képben. Na mindegy, ha megtörténik, úgyis észrevesszük majd az égi jelekből nem?
Mike persze faképnél hagyja szegény Szellemet, csak mint rendesen, de valahogy ezt nem bánja, egy másik, ezerszer dögösebb barna társaságát úgyis sokkal jobban élvezi. Aztán vele kézen fogva mennek vissza az épületbe, mikor Lynn úgy gondolja, itt az idő, Darien pedig jót nevet azon, ahogy felesége Aya-t próbálja megnevelni.
~Imádom ezt a nőt.~
-Várjunk...mi van? Mi történt? - Kérdi gyanakodva. - Én azt hittem odakint a gyerekről beszélt...elszúrt valami mást is mostanában? Mi történt? Miről maradtam le?
Kedvese ekkor közel hajol hozzá, Szellem pedig a hallottaktól úgy elfehéredik, akár egy....nos szellem.
-H.... - kezdene hozzá, de aztán lesandít Aya ölébe, és inkább suttogva tombol: - Hogy mit műveltél te őrült? Jézusom...Mondjátok, hogy csak ugrattok engem, ez valami rossz tréfa, amit azóta terveztek, hogy Aya teherbe esett. Ilyen nincs...hát ez egyszerűen....hú de picik a kezei...Alistair is nagyon apró mis manó volt, talán még kisebb is, de na...már úgy megszoktam...khmm. Szóval ja, tűnjünk innen. Reggel lerabolom a házatokat a szükséges cuccokért, aztán húzhattok...Kanada?
Ezen elrágódik egy darabig, de aztán megvonja a vállait.
-Hát, ti tudjátok. Biztonságos helyre úgysem költözhettek, akkor legalább legyen szép nem igaz? Na jó, távol álljon tőlem, hogy ugráltassak egy kismamát, meg egy babát, de húzzunk innen.
~Alistair pedig most már biztos, hogy Sean-nál alszik.~
-Induljunk akkor...ja igen, és gratula...na, kezeket össze!

//És akkor nyakakat behúzni, Aya pedig lélekben készüljön fel egy méltó búcsúra a reggeli rosszulléttől. Egyébként köszönöm a játékot, és sok szerencsét //

Épp a laptopomon keresgéltem, mikor megláttam az egyik hírújság főcímét és a szívem olyat dobbant, hogy azt hittem menten kiszakad a helyéből.
Remegő kézzel kattintottam az oldalra és olvastam egyre jobban elsápadva a kiemelt hírt és a homályos fotót, mely persze nem mutatott túl sokat, de arra elég volt, hogy könnyeket csaljon a szemembe, miközben egyre vadabbul dörömbölt a fejemben a gondolat.
~ Te ölted meg őt! Te tehetsz erről az egészről! Fel kellett volna adni magad és akkor még mindig élne! ~
El sem tudom mondani milyen borzasztóan éreztem magam. Egy darabig csak vakon meredtem a szövegre miután elolvastam, majd megrázkódtam és kitört belőlem a zokogás, melyet az utóbbi időszak eseményeinek összeadódásai és végül betetőzéseként ez a rettenetes hír váltott ki. Egyedül voltam és tehetetlennek éreztem magam!
~ Fel kell adnom magam, hiszen talán apám még életben van! ~ villant belém a felismerés. ~ Öt még megmenthetem ezektől a szörnyetegektől! De mi lesz Aya-val és a picivel? Ha kihúzzák belőlem - és én tudom, hogy mindenkit meg lehet törni, - hol vannak, őket is bezárják valami földalatti lyukba és soha többé nem láthatom őket! ~
Senkinek nem kívánom ezt a dilemmát! Csak ültem ott magamba roskadva és vívódtam.
Ha csak magamról lett volna szó, egy percig sem haboztam volna, de tőlem függött most a feleségem és a gyerekem élete is.
~ Apa! Remélem meg tudsz nekem bocsátani! ~ szólítottam meg gondolatban, mikor számtalan végig gondolás után döntöttem.
Nem adhatom fel magam, de nem is ülhetek a babérjaimon, Meg kell tudnom, hol tartják fogva apámat és megpróbálom kiszabadítani, ha…………………ha addig életben lesz még, hiszen még az is lehet, hogy már ő is halott.
~ Fegyvert kell szereznem! ~
Most már azért ültem vissza a gép elé, hogy tervet készítsek és összeszedjem mihez van rá szükségem.

A saját és Aya kapcsolatainak hála, már akik hajlandóak voltak még segíteni, elég hamar fegyverhez, egy lefűrészelt csövű vadászpuskához és egy 45-ös Magnumhoz is hozzájutottam, bár kénytelen voltam Szellemtől kölcsön kérni, hogy fedezhessem a költségeket, mert a saját számlámhoz természetesen nem férhettem hozzá. Aya jobb helyzetben volt, hiszen ő eleve a rejtőzködő életmódra volt berendezkedve, így volt pár rejtett, álnéven lévő számlája, de ahhoz nem akartam, hozzá nyúlni, hiszen ki tudja nem-e kell tovább menekülniük a kicsivel.
Kezdtem közben már jól beleásni magam a megtudott információkba, aminek az elsődleges célja az volt, hogy megtudjam hol találom meg az ERU bázisát. Kezdett összeállni a kép és már azon dolgoztam, hogy összeállítsak valami éppkézláb tervet a bejutásra, mikor a kis üvegfalú vackomba furcsa zajok kezdtek beszivárogni.
Biztos voltam benne, hogy lövéseket hallottam és mintha kiabálást is!
~ Mi az isten! Ilyen hamar megtaláltak volna? ~
A kezembe kaptam a puskát, a pisztolyt meg a nadrágomba tűztem és a legnagyobb óvatossággal igyekeztem a zajok forrása felé. Tudtam, hogy valamennyire előnyben vagyok, hiszen már jócskán felmértem itt a terepet és tudtam hol, milyen fedezékekre, búvóhelyekre számíthatok. Kihasználtam az magasban lévő összekötő folyosókat, az állványzatokat és mikor megláttam pár kommandós mozdulatlan testét a földön, már tudtam, hogy baj van.
Egyrészt biztos voltam benne, hogy engem akartak bekeríteni, másrész úgy nézett ki más is belekontárkodott a játékba. És volt is egy tippem, hogy ki, hiszen a terep nagyon is kedvezett neki és még nem felejtettem el a szavait.
Tovább osontam és ekkor láttam meg a groteszk módon kicsavarodott torzót.
~ Hát ez egyáltalán nem hiányzott! ~ sóhajtottam fel bosszúsan, mert azon kívül, hogy könnyen az én nyakamba varrják ezeket a haláleseteket is, nem voltam híve a véres bosszúállásnak, de……….a velem történtek után nagyon elítélni sem tudtam őket ezért.
Minden esetre nem kívántam ilyen halált senkinek sem és sebtiben lefirkantva pár sort a nálam lévő notesz lapjára a halottra tűztem figyelmeztetésnek.
„Vigyázzanak az árnyékokkal!”
Majd végezve ezzel tovább lopakodtam.

Találtam még pár hullát, akik közül egy-kettő csak lezuhant, vagy a nyakát törte, de voltak páran, akik ugyan olyan ocsmány módon haltak meg, mint, akin az üzenetet hagytam.
Nagyon reméltem, hogy ha megtalálja valaki a kommandósok közül őket, akkor elhúzzák innen a csíkot, mert ezen a terepen ez a két bosszúszomjas mutáns nagyon is előnyben van, és ha nem mennek el, akkor hírmondó sem marad belőlük.
Aztán zajokat és kiáltást hallottam az épület azon feléből, ahol már jártam és sejtettem, hogy megint elkaptak valakit, így most gyorsabb tempóra kapcsoltam, de azért a rejtőzködésemet nem adtam fel, hiszen a már valószínűleg kellően berezelt ERU-sok, nem hiszem, hogy nagyon kérdezősködtek volna, mielőtt golyót eresztenek belém, a gyilkolászó mutánsoktól pedig nem éppen szívmelengető búcsúval váltunk el.
Egy nagyobb, rozsdásodó gépezet mögül kikukucskálva, elég ronda látvány tárult a szemem elé, volt ott egy fekete ruhás fickó, igaz már csak félig, mivel hiányzott az alsó része, és aki eléggé hullának nézett ki, de aztán volt ott egy másik is, aki még élt, bár gondolom ez nem maradt volna sokáig így, a vészjósló nevetést hallva, ami hozzám is elszűrődött. A kommandós ekkor felkiáltott és bár nem sokat hallottam belőle, a hangja ismerős volt.
Eléggé nyílt terepen volt és ha most támadják meg esélye sem lett volna. Mivel talán, ha egy karnyújtásnyira volt tőlem, nem haboztam sokat, hanem megragadtam a kezét és a gépezet mögé rántottam, ahol a lyukas tetőn keresztül jókora területet világított meg a szép kerek hold.
Tudtam, hogy itt az árnyékot használó mutánstól ugyan időlegesen védve vagyunk, de a lány, aki semmivel sem volt veszélytelenebb, attól még nyugodtan megtámadhatott minket.
Azt viszont még magamnak is nehéz volt megmagyarázni, hogy miért mentettem meg azok közül egyet, akik el akarnak kapni, vagy inkább talán megölni. De a lelkem mélyén még mindig zsaru voltam és nem nézhettem tétlenül, hogy valakit előttem gyilkoljanak meg.
- El kell jutnunk a másik épületbe, ott van áram és tudok fényt csinálni. – suttogtam a fülébe, miközben a jobb oldalon található méretes nyílás felé mutogattam. – Tud futni?