Staten Island-i utcák

A Nap már rég fedezékbe húzódott a Föld mögé, nagyjából ahogy egy elefánt bújna el egy egér mögött. Staten Island csendesnek mondható utcái ma sem sokkal hangosabbak, mint szoktak, leszámítva azt az embert, aki egy kislány nevét óbégatva rohangál fel s alá. A szőrpamacsot megtalálni esélye sincsen, s nemsokára még kevesebb esélye lesz, ha az árnyak közül figyelő, sötét ruhás alak sikerrel jár.
A férfi magas, s még az egész testét takaró ruhák alól is látszik, hogy bizony kemény munka edzette meg a testét arra, hogy kárt tehessen abban, akiben feltétlenül szükséges, ugyanakkor ha arra van szükség, hangtalanul mozogjon, akár egy szellem. Démoni sebességgel követi a cica nyomát, kezében egy zsákkal, amibe szándékában áll elrejteni a kicsit, amint a kezébe kerül.
-Jelentést.
-Beszaladt a sikátorba, pont feléd tart.
-Remek.
Felkészül rá, hogy acélos marokkal ragadja meg a cicát, és betuszkolja a zsákba, hogy aztán az új túsz segítségével taníthassa móresre ezt a Curran-t, és akkor már megzsarolhassa a doktornőt is, aki még nagyon hasznos lehet a jövőben. Még pár perc, és itt lesz a cica, és akkor...
Minden izma egyszerre rándul meg, sejtjei kórusként kiáltanak fel, aztán elhallgatnak a sistergő hanggal együtt, majd elernyed, és eldől mint egy bábú, vagyis eldőlne, ha valaki nem kapná el. Másnap egy kukában fog ébredni, de ez már más történet.

Világ életemben utáltam a konkurenciát, és 30 éves vénségemre sem változott ez sokat. Egyik kezemmel a zsebembe csúsztatom az elektromos sokkolót, a másikkal pedig megigazítom elképesztően kócos hajam, aztán eltűnök, és hagyom, hogy a cica tovább menjen, hátha a figyelői azt hiszik, hogy ő intézte el a rosszarcút. Lesz mit megmagyaráznia az biztos. Ami engem illet, fontosabb dolgom van. Teszek egy kitérőt egy árushoz, akit direkt lefizettem, hogy még kiszolgáljon - az ő szakértelme ugyanis a közhiedelemmel ellentétben ilyen későn ritka mint a fehér Zorró - aztán új cuccommal felfegyverkezve anyagtalanul siklok a cicus után, és csak akkor jelenek meg neki, amikor már lelassít egy kicsit. Kezében egy ROHADT NAGY vattacukorral lépdel közelebb csendesen Molly-hoz, aztán letép egy darabot az édességből, és jóízűen befalja.
-Jajj! A frászt hoztad rám, azt hittem csak én vagyok itt....huhh...
Kifújja magát, aztán nevet magán, amiért megijesztette egy kiscica, aki persze láthatta, hogy ő a semmiből jelent meg. Hogy tetézze a furcsaságot, játékosan felé nyújtja a vattacukrot.
-Kérsz? Á, miket is beszélek, a macskáknak nem szabad iylet enni...na mindegy...egy macskához beszélek...én kezdek begolyózni. Te mit gondolsz erről hmmm?

Felnevetek azon, amit a pókcica művel, és bár szinte már hallom is, ahogy Homer Simpson elénekli a betétdalát, sajnos most nem enyhülhetek meg. Megrázom a fejem, és előre nyújtom a lábam kicsit, hogy könnyebben essen talpra, amikor a következő pillanatban kámforrá válok, és pár méterre attól jelenek meg, ahol a levegőben hagyott cica landol.
-Enyje, mondtam, hogy macskák nem ehetnek vattacukrot....tönkremenne tőle a foguk...asszem....hát, kénytelen leszek ezt mind egyedül felzabálni.
Oldalra dönti a fejét, és alaposan végigméri a hatalmas édességet.
-Szerintem valahogy megbirkózom a feladattal. Na, de addig is, te hogy kerülsz ide hmm? Csak nem a gazdit keresed?
Aztán sóhajt egyet, és megrázza a fejét.
-Egek, én egy macskához beszélek. Azt hiszem kezdek begolyózni....

Nem ellenkezek, végül is a kislánynak hoztam a vattacukrot, de azért felvont szemöldökkel nézem, ahogy szerencsétlen édesség életrajza végigsiklik az iratmegsemmisítőn, ami Molly szája.
-Azért ugye ettél rendesen? Tudom én, hogy a legjobb diéta, ha valaki reggelire ebédet vacsorázik de na....
Tudnék is mondani kapásból valakit, akinek ez nagyon jól áll de...koncentráljunk inkább a lényegre. Például....most leöregezetttttttt??????? 8 T-vel, hogy ezzel demonstráljam a múltidőt, ami a születésem napjához kell????
-Azért, mert finom.
Arcom komoly marad, és nem mutatom jelét semmicsodálkozásnak...amíg el nem kezd mászókának használni. Mi a.... Minden esetre megrázom a fejem, mert csak ne fonja be a bajszom, nem mintha elég hosszú lenne hozzá, aztán a következő kérdésre megsimogatom a kislány fejét.
-Én, az apukád? Nem hiszem, mert .... - mondom nevetve, majd elengedem az amerikai akcentust, hogy kitörjön belőlem az ausztrál, és úgy beszélek tovább - ...ha az l'nnél, T'ged Seam 'rtene seanki.
Rákoppintok az orrára, és tovább nevetek.
-De ugye tudod, hogy az apukád nem feltétlen varázsló? Az én apukám sem az. Viszont, ha már bűvészet....minden mágusnak kell egy macska, és az enyém mostanában nem akar megmoccanni sem...
A zsebembe nyúlok, és előhúzom a cicám aztán átnyújtom Molly-nak.
-Mit gondolsz, tudnál beszélni a fejével? Hátha rád hallgat.

-Remek...
Többet nem reagálok arra, milyen egészségesen táplálkozik a lány, csak gyorsan átgondolom, milyen kaját találok  búvóhelyen, aztán nagyon gyorsan áttérek a helyi éttermek kínálatára inkább. A tegnapi pizza maradéka lenne a csúcsdísz Molly ételpiramisán, ha az volna a cél, hogy tovább rontsam ezt a lehetetlen helyzetet.
~És mi ez a bácsizás állandóan? Jó, hogy el nem temet mindjárt! Értem én, hogy kislány, én meg 30 de váááá! Mindjárt céltáblát rajzolok a mellkasomra, hogy oda szúrjon, hát berosálok....~
-Hmm? - Pislogok kicsit értetlenül, aztán viszont halkan felnevetek az elméletén. - Neeeem, nincs gonosz törpe a torkomban, csak anyukám nagyon messze született innen, Ausztráliában, és ott mindenki így beszél. Tudod, ott élnek a  kenguruk.
Aztán egy félmosollyal reagálok arra, hogy az apukája biztosan hős lovag. Hát, remélem igaza van. Aztán a szabad kezemmel csak megsimogatom a kis fejecskéjét, ahogy ölelgeti az origami kardfogú tigrist.
-Hát, lehet engem megunt, és azért nem engedelmeskedik...ha megígéred, hogy jól bánsz vele, a tiéd lehet. De aztán tényleg nagyon vigyázz rá.
Aztán újra meglep. Először csak pislogok rá, de aztán biccentek egyet, hisz miért is ne? Ha látni szeretné, ahogy bűvészkedem, hát legyen. Leteszem, aztán én is leguggolok, és kihúzok egy pakli francia kártyát a zsebemből, és felé nyújtom, majd elfordulok.
-Rendben,de csak ha megígéred, hogy nem szólítasz Csiri BÁ-nak. Húzz egy kártyát, bármelyiket, de ne mond el, mi az.
Ha megtette, elrakom a többi kártyát, aztán két ujjam a homlokomra téve elkezdek nagyon koncentrálni.
-Rendben, nézd meg jól, milyen lep van nálad, nehogy elfelejtsd, aztán tedd össze a két tenyered, és rejtsd közé. Így ni. És akkor lássuk, ki tudom-e találni. Hmm...Vajon a szív király van nálad? Vagy fekete hetes? A Jolly Joker?
Két kezem az ő tenyerére teszem, és ott tartom egy darabig, aztán elismerően hümmögve engedem el, és felnevetek.
-Ó, nem, te ennél furfangosabb lány vagy. Nem is francia kártya van nálad, hanem a Boldog Mókus Tarot lap. Nem hiszel nekem, nézd csak meg!
Bármit is húzott eredetileg, most már egy fehér kártya van a kezében,a mire valaki egy mókust rajzolt...remélhetőleg felismerhetően. Az arca mondjuk nem kivehető, de van a kezében egy marha nagy mogyoró, szóval...gondolom így csak boldog.
-Ja igen, és abraka dabra! Khmmm...Nos, remélem tettszett, látványos varázslatra én nem vagyok képes. Hopsz!
Gyorsan, de azért óvatosan megfogom a kicsi vállát, és halványodni kezdünk mindketten, aztán láthatatlanná is válunk teljesen, pont mielőtt megérkezne egy gyanúsan emberszabású víztömeg, ami miután átment a kerítésen visszaváltozik emberré, majd némi szólongatás után tovább megy. Csak ekkor jelenünk meg újra.
-Ez a nő valami Mollie-t keres, de nagyon. Felteszem van közöd a dologhoz -jegyzem meg mosolyogva, aztán megint Mollie felé nyújtom a kezem. Az előbb direkt vigyáztam, hogy ne mozduljunk el, nehogy rosszul legyen szegény, és most szem szeretném elteleportálni innen, hiszen minek?
-Mit szólnál, ha lelépnénk innen?

-Nem sajnos - rázom meg a fejem - régen volt egy nyuszim, de vele szavak nélkül is megértettük egymást, szóval sosem kellett megtanulnom. Mondjuk, amilyen zabagép volt, legfeljebb a répa, és a saláta szavakat tanulhattam volna meg tőle...esetleg még ezt, hogy bogyó, ha már zavarta a szag.
A trükk közben csak biztatóan mosolygok rá, és megrázom a fejem, mert ugyan mi fájna neki? Kislányokat nem bántok a képességemmel. Persze ha tudná, mi a munkám, lehet jobban félne tőlem, mint Dr.Harlow ipari szuri ágyújától, ami csak a gyerekek rémálmaiban létezik, de mivel nem tudja, csak nem lesz gond. Aztán ki tudja, lehet még izgalmasnak is találná...egy mutáns kém....így nem is hangzik olyan rosszul...
-Nem, nem tudom sajnos - Rázom meg a fejem, aztán hozzáteszem: - De...talán tudok segíteni megtalálni. A mu...varázslók keresése a dolgom, és tudok neked mutatni egy csomó képet varázslókról, akiket már megtaláltam. Hátha köztük van az apukád. Ez lényegesen gyorsabb, mint az utcán keresni, pláne, ha nem is ebben a városban él már, hisz egy hős lovagra az egész világon szükség van, nem igaz?
Annyira lefoglal, hogy meggyőzzem, hogy szinte fel sem fogom, merre kezd húzni magával, csak bólogatok, miközben magyarázok neki, aztán hirtelen eljut az agyamig a doktornéni kiléte, és akkor egyszer csak elkerekednek a szemeim.
-Várjunk...hogy én...vele? Beszéljek? Vagyis....hogy...
Zseniális karizmám még hasonlókra is képes lenne, ha nem fognám be itt végre a számat, hogy gondolkodjak valamin, ami elég nyomós érv, hogy miért ne beszéljek vele. Úgy értem, elég nyomós érv egy civilnek, aki még hat éves is.
-De tudod, én nem is ismerem őt...
Zseniális próbálkozás...idióta! Az, hogy közben még a hajam is elkezdem kevésbé kócosra rendezni idegességemben már fel sem tűnik. A következő pillanatban pedig a fejemre húzom a fekete pulcsim kapucniját, hogy legalább valamennyire álcázva legyek, szóval a "fésülködésnek" még ennyi értelme sem volt. Mellesleg, képzelem mennyire bizalomgerjesztően festhetek. Egek...
-Biztosan beszélni akarsz vele? - Kérdem, de már a Batman hangom gyakorolva, persze itt már fölösleges, ugyanis már vagy egy perce kirángatott a fedezékből, a doktornő pedig észrevett, és felénk tart, sőt, valósággal szalad. Csak tudnám miért....a kislány, akit keres megjelenik kézen fogva egy fekete ruhás, csuklyás alakkal, akinek nem látszik az arca....viszont, legalább takarja a bíborvörös füleim.
-Ne tűnjünk el most, mielőtt ideér? Az nagyon látványos trükk lenne... - hadarom, aztán nyelek egy nagyot, és felkészülök. Idegeim pattanásik feszülnek, szívem a torkomban dobog, és újra a számban érzem a tegnapi kínai kaja ízét. És a rágóm is elfogyott! Mi lenne, ha én most elugranék venni pár csomaggal? Bármit, csak ne kelljen nézni ezt az aggódó arcot, biztosan szörnyetegnek, hisz, ez....
Eleresztem Molly kezét, és hátrébb lépek egyet, ahogy ismét lépteket hallok, csak ezúttal mögülünk. Elég távol vagyok így a lánytól, hogy aki nekem támad, a kislányt ne bánthassa, aztán fél másodperc, és eltűnök, majd megjelenek Curran háta mögött, és megragadom a vascsövet, amit készülne előre lendíteni. Nekem max a hűlt helyem találná el, de sajnos pont addigra ér oda Lynn, aki tuti kivédené, de minek kockáztatni?
-Hé pupák, ha nem tudsz szépen játszani, elveszem a játékaid.
És már csörömpöl is a vasród a betonon, miután eldobom azt.

Az ismerős visításra azonnal megpördültem, és valóban ott volt a kicsi lány épen és sértetlenül. Először gyanakodva fürkésztem a férfit, akinek a kezét fogta, de ha bántotta volna, Mollie nem lelkesedett volna ennyire érte, ráadásul nem is hagyná ennyire nyugodtan, hogy odavezesse hozzám. Bár egy picit mintha mégis zavart lett volna, de ezt akár annak a számlájára is lehetett írni, hogy még sosem találkoztunk, és talán egy kicsit félénk. Van ilyen, én sem vagyok az a kimondottan társasági lény, úgyhogy megértettem, milyen az, amikor az első találkozás nehezebb, mint másnak.
És varázsló? Szóval mutáns? Biztos vele is lefutotta Mollie az saját kis apasági tesztjét, de sajnos úgy tűnt, ezúttal sem járt szerencsével. Különben úgy mutatta volna be, mint az apját, nem úgy, mint az új barátját. De egyszerre csak egyet! A lényeg, hogy meglett a gyerek, és nem esett semmi baja.
- Ó, hál'istennek! - mormoltam a mellkasomra szorítva a kezem, mert a szívem majd kiugrott már az aggodalomtól. - Mollie, nem szabad így elcsatangolni, nem biz... Hé! Ne!
Az ismeretlen férfi nagyon gyorsan reagált, és nem is akárhogy. Mutáns képességét remekül bevetve védte ki Curren orvtámadását, amitől csak kiújult a currenitiszem. Nem, ez a férfi a legminimálisabb mértékben sem elviselhető.
- Neked meg mégis mi bajod van? - böktem mellkason a mutatóujjammal, amikor odaértem hozzájuk. - Komolyan meg sem fordult a fejedben, hogy előbb kérdezni kell, és aztán... sem fejbe vágni valakit egy vascsővel? Szégyelld magad! És most kérj tőle bocsánatot.
Reméltem, hogy a másik férfinak tényleg nem esett bántódása, de azért szakértői szemmel gyorsan végigmértem magamnak. Huhh, hát sérülést nem is (bár láttam, hogy nem sikerült megütni, úgyhogy nem is lehetett), de izmot azt találtam bőven. Kész izomkiállítás. Na, de nem is olyan régen erősítették meg, hogy a kinézet még nem jelent semmit, úgyhogy ezúttal már nem engedtem a csábító látványnak.  
- Üdvözlöm, Lynn Harlow vagyok - nyújtottam felé a kezem barátságos mosollyal. - Köszönöm, hogy megtalálta a kislányt. És elnézést Curren viselkedése miatt. Higgye el, semmi közöm nincs hozzá, csak a páciensem volt.
Lesújtó pillantást vetettem Currenre, és ha nem lettem volna annyira erőszakellenes, esküszöm homlokon is pöcköltem volna.
- Hihetetlen, hogy mégiscsak sikerült alulmúlnod magad!

-Ó, ha matricát osztogat az más, már szaladok is...
Persze kicsivel sem haladok gyorsabban előre ezek a nem túl lelkes szavaim után, de a gyerekek már csak olyanok, hogy nem igazán zaklatja fel őket, ha egy felnőtt nem rohan úgy, ahogy ők. Jobban belegondolva, ha elkezdenék csörtetni, teljes sebességgel, lehet még a frászt hoznám rá...olyan lennék, mint egy elefánt a porcelánboltban odalentről.
-Hé, nemár...! - morgom, majdnem összeszorított fogakkal,a hogy lekapja a kapucnit a fejemről, és már nyúlok is érte, hogy visszahúzzam, de addigra már késő. Ujjaim erőtlenül nyílnak szét, és eresztik le a ruhadarabot, hisz sok értelme ennek nincs már, Lynn egyenesen az arcomra nézett, szóval ennyit az inkognitómról. Lehet nem ez a legfontosabb most, de azért nem tudom megállni, hogy ne jegyezzem emg egy fáradt sóhaj kíséretében:
-Csiri bá...?

Ami ez után történik, az picit meglep. "Curran" persze nem örül neki, hogy így leszereltem, és ökölbe szorított kézzel fordulna felém, de ekkor már kapja is a borzasztó bökést, és a felháborodott fejmosást, ami egyenlőre a kedvét szegi attól, hogy megpróbáljon megint rám támadni. Nem tudom miért, de van valami Lynn hangjában, ami kuncogásra késztet, ahogy elnézem miközben lehordja ezt a hegyomlást.
-Ugyan bébi, megjelenik itt egy sikátorból, talpig feketében, bérgyilkos jelmezben, és feléd tart. Nézz csak rá, még a szeme sem áll jól.
Curran szavaira mondjuk tényleg a szemeim forgatom. Tény, hogy minden cuccom fekete, és úgy általában úgy festek, mint akit agyonfizetnek azért, hogy távol tartsa James Bond-ot a főgonosztól, de ha minden fekete ruhás szuper bűnöző lenne, szépen is néznénk ki. Minden esetre csendben tűröm a szavait egyenlőre.
-Szexi, ahogy morogsz, de had intézzem el é...
A kezem ökölbe szorul, de láthatóan Lynn tud vigyázni magára, így egy mély levegővel megnyugtatom magam...aminek aztán ki kell tartania egy darabiig, meg felém közeledik. Szívem a torkomban dobog, testem reszket, és úgy általában úgy érzem, mintha egy álomba kerültem volna. Hogy lidérces, vagy kellemes, azt majd később döntöm el, egyenlőre én is felé nyújtom a kezem, s közben közelről is megcsodálhatom végre azt az intelligens, mélybarna tekintetet, ami...
-Khh...Tudom ki maga Dr.Harlow. - Mondom, mosolyogva, és nagyon óvatosan fogok vele kezet, nehogy kárt tegyek a gyógyító ujjakban - Lehet nem tudja, de hírességnek számít, "Árnydoki".
Rákacsintok, aztán feltűnik, hogy még mindig nem fejeztem be a kézfogást, és nagyon gyorsan elengedem a kezét.
-Nos...ezt örömmel hallom...bár semmi közöm hozzám hogy van-e köze hozzá....úgy értem a magánügye...ehh...szóval a kislány... - váltok témát gyorsan a tarkómat vakargatva - amennyiben úgy érzi, a segítségére szorul, talán rá tudom venni, hogy maradjon még egy kicsit, de azután úgy vélem, jobb lenne, ha elvinnénk őt a Xavier-be. Nem biztonságos neki az utcán...
-Nálam ellakhat...
-..sem pedig olyasvalaki mellett, akire Krakoa-i bérgyilkosok vadásznak.
Rá sem nézek a férfire, mikor ezt felelem neki, de a szeme sarkából látom, hogy erre összerezzen. Nagyon nem tud érdekelni, most inkább csak azt nézem, ahogy....amikor felfogom mit, gyorsan elfordulok LYnn arcától, és inkább Molly-t kezdem szemmel tartani.
-Khmm...jobb, ha megyünk innen. A huhogós nincs biztonságban, és nem szeretném megvárni, amíg többen jönnek érte.

- Egyrészt te csak ne bébizz engem - vágtam csípőre a kezemet sértetten, mert amennyire örültem volna pár órával ezelőtt, ha randira hívott volna, annyira éreztem most sértőnek ezt a becézgetést. - Másrészt meg ne sértegess valakit, akit nem is ismersz. Teljesen hétköznapi ruhákban van, de a valóságban egyébként sincs bűnöző egyenruha, szóval ha igazságosztó nagyfiú akarsz lenni, akkor először is kapcsold ki néha a rajzfilmeket, és próbáld megismerni a valóságot!
Komolyan hogy tudtam én vonzódni hozzá? Oké, igen, nem nehéz kitalálni. Egy jóképű férfi besétál a házamba, megnyerő stílusával levesz a lábamról, aztán eltűnik, és se kép, se hang. Persze, hogy elkezdem idealizálni. Mármint... remélem, ez tényleg ilyen természetes, nem csak velem van valami baj. A lényeg, hogy itt az ékes bizonyíték, hogy a fele sem igaz annak, amilyen szép dolgokat feltételeztem róla.
És, igen, már megint kezdi!
- Nem szexi, hanem... és egyébként is... Pukkadj meg! Ne akard, hogy igazán ijesztő legyek! - villant meg a szemem. Még, hogy szexi! Mit képzel ez magáról! - Őt pedig hagyd békén - álltam az ismeretlen férfi elé. - Neked is meg kéne köszönnöd, hogy megtalálta Mollie-t, és vigyázott rá, ahelyett, hogy indokolatlanul kötekedsz vele. Tessék megköszönni! És még mindig nem hallottam a bocsánatkérést, ami kijár neki.
Enyhén hátrahajolva súgtam oda neki, anélkül, hogy levettem volna a tekintetemet Currenről:
- Ne féljen, nem hagyom, hogy bántsa.
Legalább ő rendes volt. Egyelőre. Egy Curren után én sem lehettem olyan ostoba, hogy máris rányomjam a ,,rendes pasi" bélyeget. Nem mintha ez számított volna, elvégre valószínűleg soha többé nem látjuk egymást, de gyakorlásnak jó volt. Ne dőljek már be mindenkinek, csak mert látszólag kedves!
- Igen, a Xavier jó ötlet - bólintottam, miután szorosan Curren szájára tapasztottam a tenyeremet, jelezve, hogy nem vagyok kíváncsi a mondandójára, de elbizonytalanodva néztem a visítozva játszadozó Mollie-ra. - Viszont nem lesz könnyű rávenni. Pár napot sem akart másnál tölteni, sokkal inkább járná az utcákat, hogy megtalálja az apját. Nem tudom, hogy lehetne elérni, hogy hajlandó legyen odaköltözni.
Aztán olyasmit mondott, amire már felkaptam a fejemet. Huhogós? Honnan tudja?
- Ismeritek egymást? - kapkodtam a két férfi között a pillantásomat. - Honnan tudod, hogy bagollyá... És várjunk egy pillanatot! Kik jönnének érte? Mi folyik itt?

Megint kuncogok azon,a hogy Lynn leteremti ezt a "Curran-t". Órákig el tudnám nézni, és az sem hátrány, hogy a pasi többé már nem válaszol, annyira letöri a szarvát a dokinéni. Aztán még közelebb is lép hozzám, majdhogynem mellém, én pedig kihúzom magam büszkén, és úgy általában jó érzés tölt el...amíg eszembe nem jut, hogy valószínűleg soha többé nem fogok beszélni vele, hisz már most sem kéne. Nem tilos éppen, de nem is indokolja semmi, és hosszútávon csak baj lehet belőle....francba.....
-Köszönöm, de igazán nem fontos, már megszoktam, hogy sokan így állnak hozzám. Ami pedig a kislányt illeti...csak bízzák rám. Általában jól értek a  gyerekek nyelvén, szerintem meg tudom győzni őt is.
~Ha más nem, előlem nem tud majd olyan könnyen megszökni.~
Közben oldalra sandítok, amíg Lynn a kislányt figyeli, hogy pillanatra újra rá nézhessek, de tényleg csak egy pillanatra.
-Mutánsokat keres, az a hely pedig tele van velük, ha más nem, pár hétig minimum eltart, amíg mindenkitől megkérdi az apja-e. Addig hátha megtetszik neki ott. Aztán ki tudja, még az is lehet, tényleg ott van...ráférne a kicsire egy kis mázli.
Aztán valamivel sikerül meglepnem, mert nagyon elkezd hadarni, úgyhogy gyorsan válaszolok is neki:
-Nem, csak láttam visszaváltozni.
Valamiért irtó nagy büszkeséggel tölt el, hogy ilyen könnyen kimagyaráztam egy ilyen könnyen kimagyarázható helyzetet, de csak addig, amíg rá nem jövök, hogy ó nem, ez még korán sem a vége.
-Ja igen...rá pedig vadásznak azért, mert nem intézte el azt az újságírót. Vagy valami ilyesmi... - mondom, jóval halkabban ezt a részt - nem volt kedvem hosszabban elbeszélgetni a taggal aki a kislány után ólálkodott, de valami ilyesmiről hablatyolt.
Oké, nem a teljes igazság, de azt mégsem köthetem az orrukra, annyi erővel C.I.A. pólóban is mászkálhatnék, mint Johny Depp a Volt egyszer egy Mexikóban. Hmm, vajon azt ilyenkor kis M-el kéne írni, vagy naggyal? Na mindegy...
-A lényeg, hogy jobb, ha nem maradunk ennyire szem előtt. Megpróbálhatom meggyőzni a kislányt de...ha ön úgy érzi, jobban menne, azt sem bánom. Ha nekem kéne választani, tuti a kedves dokinénit választanám Hókuszpók helyett.
Beszéd közben kissé lehajtom a fejem, hisz csak a végére esik le, hogy egek, én most bókoltam? Bárcsak el tudnék tűnni...ó várjunk. Talán majd később.
-Minden esetre, én gyorsan magammal tudom őt vinni oda...és felételezem ön is velünk tartana. Ő is jöhet, ha feltétlen ragaszkodik hozzá - biccentek itt Curran felé - de nem fogok felmosni utána.

- Annál inkább tűrhetetlen - hárítottam el a férfi mentegetőzését, amivel Current védte. - Nem ismeri magát, úgyhogy addig ne is ítélkezzen! Fúj!
Viszont a folytatásból az derült ki, hogy igazából ő sem ismeri Mollie-t, egyszerűen csak belebotlott, különben azzal állt volna elő, hogy ,,Hagyják nálam, hiszen az én unokahúgom!" vagy valami ilyesmi, nem pedig annyival, hogy jól ért a gyerekekhez.
- Nos - köszörültem meg a torkomat -, ne vegye sértésnek, de ennyi még nem lesz elég. Egyikünk sem ismeri a másikat, úgyhogy akarhatjuk mi a legjobbat a kislánynak, de nem tudhatjuk, hogy a másik igazat mond-e. Ami az ő esetében duplán igaz - intettem a fejemmel Curren felé. - Lényegében semmit nem tudok egyikőjükről sem, magáról még a nevét sem, szóval lehetnek a világ legmeggyőzőbben jószívű emberei, akkor sem tudhatom, hogy valójában nem gyermekmolesztáló sorozatgyilkos ufók... vagy akár emberek. És ezt rólam sem állíthatják teljes bizonyossággal. Szóval én amondó vagyok, hogy tegyük azt, amit ilyenkor szokás: hívjuk a gyermekvédelmiseket. Ők majd elhelyezik valahol. Én biztos nem szeretném elengedni egy idegennel, és egyelőre mindketten azok nekem, és én is maguknak szóval... patt helyzet.
A Xavier ötlete végül is nem volt rossz. Kellett egy kis idő, amíg ízlelgettem magamban a lehetőséget, de végül is nem találtam benne különösebben sok kivetnivalót, és mindenképpen kevesebbet, mint egy mezei árvaházban.
- Hát nem lesz könnyű meggyőzni, de rendben. Legyen.
Currenre néztem.
- Méltányolom, hogy életben tartottad egy egész hétig, de a te véleményedre akkor sem vagyok kíváncsi, szóval ezennel megszavaztam helyetted is, hogy odavisszük őt. Bocs. Mostantól kénytelen leszek kizárólag a sármoddal nőt keresni magadnak. Nem irigyellek - morogtam, miközben ismét elfordultam tőle.
Ahogy a másik fickóról kiderül, hogy még valami sötét alakkal is összetűzésbe került (bár remélhetőleg semmi komolyabba), magasra siklott a szemöldököm. Nem mintha ne lett volna jó ilyen mértékű emberséget látni, egyszerűen csak valahogy nem illett bele a képbe. Meg Curren után egyébként is egy kicsi szkeptikus voltam.
- Miért töri magát ennyire a kislányért? - kérdeztem nem annyira gyanakvóan, mint őszintén kíváncsian. - Senki sem kötelező, miért teszi ki érte a lelkét is?
Ahogy a két szemébe néztem, valahogy nem tudtam róla igazán rosszat feltételezni, de azért hallanom kellett mit mond. Tényleg ennyire rendes volna? Viszont a felvetésre, hogy nekem kéne beszélnem vele, erősen zavarba jöttem. Sokkal inkább, mint a bókjára, pedig abba is rendesen belepirultam.
- Pont én, aki galád módon megböktem? - Sóhajtottam. - Végül is megpróbálhatjuk. Ha arra rá tudtam beszélni, talán ez is menni fog. Mollie! - kiáltottam el magam a képzeletbeli hadsereggel viaskodó lánynak, aki erre rögtön felém nyargalt, furcsa galoppozó járással, szóval gondolom egy paripát is fantáziált maga alá.
Amíg odaért, erősen törtem a fejem, mit mondjak neki. Ott várja a Télapó, és ajándékot akar adni neki? Áh, hol van még karácsony! Esetleg azt, hogy ott van a világ legnagyobb tehéncsordája, úgyhogy annyi tejecskét ihatna, amennyi csak belefér? Ugyan, azt mondta, elég jól táplálják, és tényleg nem úgy tűnt, mint aki éhezik. Esetleg azt, hogy van ott egy remek kis játszótér? De hát azt is láthatott már eleget, ha naphosszat az utcákat rója. Lehet, hogy egyszerűen csak magyarázat nélkül fel kéne pakolni, és odavinni? Kizárt, olyat sosem tennék.
- Győztem - jelentette egyszerre hármunknak Mollie boldog vigyorral. - Én voltam a legerősebb, úgyhogy enyém lett a fele királyság a másik felével együtt.
- Nagyon ügyes voltál. És mond csak... öhm... szóval van egy hely,ahol... ööö...tudod, ott nagyon sok varázsló van, és...
- Hú, akkor elmehetünk oda? - kérdezte mohón. - Lehet, hogy van a papa!
- Hát... - hebegtem csodálkozva -... ha nagyon szeretnéd...
- Igen, nagyon! Akkor induljunk!
Persze örültem neki, hogy beleegyezett, de ne már! Ezért agyaltam annyit? Legalább egy kicsit ellenkezhetett volna.
- Tessék - biccentettem a kapucnis felé. - Megvolnék. De nem lenne gond, ha én is mennék? El tudna vinni engem is?

Egészen felemelem a tekintetem, ahogy Lynn tovább méltatlankodik, és a cipőm orra, de még a betonút is kikerül a látóteremből, helyette pedig újra az ő két szép barna szemébe nézek, amikor pedig egy "Fúj"-al fejezi be a mondatát, először összeráncolom a homlokom, mint aki nem hiszi el,a mit hallott, aztán pedig jóízűen felnevetek.
-Teljesen jogos, nem tudnak rólam semmit, azonban azt se felejtse el, hogy az én szemszögemből ez úgy néz ki, hogy a kislány épp maguk elől szaladt. - Összevont szemöldökkel nézek egy pillanatig Curran-re, majd mérem végig a minden tekintetben közveszélyesnek látszó doktornőt, és bár látszik, hogy csillognak a  szemeim, és a szám szélén is ott a mosoly, azért sejtelmesen még hozzáteszem:
-Azt hiszem, a leghelyesebb, ha szemmel tartjuk egymást.
Aztán még rá is kacsintok, és mintegy tüntetőleg elfordulok tőle, hogy ellenőrizzem a kislány itt van-e még, vagy már elindult meghódítani egy másik országot. Ha tudom, hogy ennyire jól elvan egy vascsővel is, lehet nem fáradtam volna ennyit a vattacukorral...
-Egyébként, nem bunkóságból nem mutatkoztam be, csak bűnözők közt tartózkodom az ilyesmitől. - Itt persze én is Curran felé biccentek. - A végén még bejelöl Facebook-on, és teleszemeteli a falam álhírekkel, meg lökött tesztekkel arról, hogy melyik csillámpóni vagyok én...
Na, csak megtaláltam a hangom, és nem is tartott olyan sokáig. Éééés...ezek után tuti teljesen lököttnek néz. Pazar...lehet vissza kéne fognom a szarkazmust. Sóhajtok is egyet a kérdésére, hogy miért töröm magam ennyire Molly-ért, akiről jobbára csak azt tudom, hogy a vattacukor rúdjának a végét szabad csak fogni, ha nem akar az ember elveszteni pár ujjat.
-Egy hat éves kislány, aki baba cicává változik..nem tudom, kinek lenne szíve csak úgy itt hagyni őt az utcán, de én tuti nem tudnék aludni utána. Szóval abszolút önös érdekből teszem, ahogy felteszem maga is.
Aztán csak figyelem, hogyan indul meg Lynn, hogy meggyőzze őt. Persze, tehetném én is, de egy ilyen erős magabiztos nőre biztosan könnyebben hallgat a csöppség, engem legalábbis tuti meg tudna győzni, hogy iratkozzak be a Xavier-be...
Amíg ő a lány felé megy, fél szemem a baglyon tartom, de tényleg csak felet mert....na! Ideje véget vetni ennek az ökörségnek, mert kezd hiányozni, amikor még beszámítható voltam! Komolyan, mivel látta az arcom, még az álnevem sem lenne szerencsés elárulni neki, én meg az előbb egy pillanatig azon gondolkodtam, vajon rá tudnám-e venni valahogy, hogy ő is velünk tartson a suliba. Az utazás olyan lesz, mint valami nagyon beteg hullámvasút, és tök gyorsan megjárjuk. Vagy győzködjem azzal, hogy a suliban tuti lesz süti? Esetleg csak tüntessem el őt is szó nélkül, és megérkezve ártatlanul mondjam: "hoppá...azt hittem te is jönni akarsz...". Áh, nem...ilyet tuti, hogy legalábbis nem illik, és egyébként is! Úgysem akarna velem jönni...
-Hmmm? - Kapom fel a fejem, aztán elgondolkodva teszem a kezem az államra. - Hát...ha feltétlenül ragaszkodik hozzá...

-Engem is elbírsz?
Curran kérdésére megráznám a fejem, elvégre 3 embert elvinni egy másik megyébe azért elég durva maraton lenne, amolyan életre halálra módi, leginkább nekem, de mielőtt felelhetnék, a suttogóm figyelmeztet, hogy a baj már nem sokáig közelít.
-El kell indulnunk. Már itt is vannak.
Két fekete autó csikorgó fékekkel fordul be a távolban, majdhogynem az út másik végén. Még vagy fél percig eltart, amíg ideérnek, de tovább tuti nem. A jelek szerint megunták a diszkréciót, meg hogy valaki folyton szabotálja a cuccaik, és véget akarnak vetni ennek ma este.
-Remek...akkor ti hárman menjetek, én meg megyek az ellenkező irányba, és megpróbálom lerázni őket!
Ezzel Curran el is kezd Rohanni az ellenkező irányba, és pedig gyorsan az ölembe kapom Molly-t, mielőtt hülyeséget csinálna.
-Indulhatunk akkor Lynn? Add a kezed!

Nem sértődtem meg a szavain, sőt, bólogatással mutattam, mennyire egyetértek vele. Hiszen pontosan erről beszéltem én is, úgyhogy örültem, hogy egyetértett. Ráadásul ő legalább megosztotta velünk a gondolatait. Nem úgy, mint Curran, aki már egy ideje gyanúsan csendes volt. Vajon mit forgathat a fejében? Áh, biztos olyasmit, amit ha kifejtene, visszasírnám, amikor még néma volt. Szóval nem erőltettem.
- Igen, senki nem bízhat senkiben - nyomtam el egy mosolyt, tettetett harcias elszántsággal méregetve őket. - Úgyhogy irány Mexikó! Ha már ez a felállás, adjuk meg a módját!
Aztán mégis elvigyorodtam.
- Ugyan már, mindenki tudja, hogy csak benne nem lehet megbízni - intettem a fejemmel Curran felé. - A többi csak az elvárható elővigyázatosság.
Vigyorom aztán nevetéssé fokozódott, amikor kifejtette, miért tartózkodott a bemutatkozástól.
- Nem, azt én sem szeretném - biztosítottam, majd közvetlenül elé lépve oldalt fordultam neki, aztán lábujjhegyre állva felpipiskedtem a fülemet a szájához. - Akkor csak súgja meg!
Bár nagyon nem volt régen, hogy elhatároztam, hogy többet nem bízom meg az első benyomásban, az új ismerősöm ezt nagyon nem könnyítette meg. Hogy is nézhettem volna ferde szemmel valakire, aki önzetlenül segíteni akart egy kisgyereken, csak mert megesett rajta a szíve! Pedig nem is ismerte! Úgy éreztem, a kozmosz nagyon jó munkát végzett, ha az volt a célja, hogy kiengeszteljen Curranért.
- Igen, ez aztán piszok önzés a javából - vágtam színpadiasan csípőre a kezemet. - Hú, de fel vagyok háborodva!
Persze nem Curran lett volna, ha nem rontott volna el mindent a puszta jelenlétével. Hiszen őt követték, nem minket. Mert muszáj volt bűnözőnek lennie!
- Sok sikert! - húztam fel az orromat, miközben elfogadtam a másik férfi jobbját.
Miután belekaroltam, vártam, hogy elinduljunk. Olyan határozottnak tűnt, hogy biztosra vettem, hogy már konkrét útiterv is akad a fejében. Vajon hogy akar az iskolához menni? Tömegközlekedéssel? Taxival? Kocsival? Lovas hintó... izé... stoppal?
És nem.
Az ijedségtől sikoltani is alig tudtam, mivel nem igazán voltam hozzászokva, hogy elveszítsem a testemet, hogy aztán lehetetlen sebességgel száguldjak a magasban. De ez sem tartott sokáig. Az út alig egy percig tarthatott, de már félúton ugyanúgy vijjogtam, mint Mollie. Ilyet egy vidámpark sem tudna nyújtani!
- Hát ez... nahát! - ámultam, amikor megérkezve újra testet öltöttünk a kastély előtt.
- Még egyszer! - rikkantotta Mollie, majd csak úgy mellékesen lehányta a mellette virágzó rózsabokrot, aztán mintha mi sem történt volna tapsikolt tovább. - Még egyszer! Akarok repülni még egyszer!
- Most pihenünk - próbáltam lehűteni, miközben a száját törölgettem, és a férfira pillantottam. - Ide tudod hozni őt is? Ha nem is a szívem csücske, azt azért nem szeretném, ha baja esne.

Újra felnevetek, ma este már sokadszor, aztán mosolyogva rázom meg a fejem. Nem mellesleg, pukkadjon meg az egész univerzum, mintha nem lettem volna eléggé bele esve pusztán a külsejébe, erre még kiderül, hogy kedvelném is? Na jó, tényleg ideje ezt elfelejteni. Leszállítom őt a Xavier-be, aztán...
-Mexikó jó ötletnek hangzik. Ott tuti nem keresnének, és azt is szívesen megnézném, ahogy fűszoknyában táncolsz, kókuszdió bikiniben.
A fejem úgy kapom Curran felé, mint egy tigris, aki mögé sikertelenül próbáltak lopózni egy száraz gally jóvoltából. A tekintetem sem lehet valami kedves, mert rögtön hátrahőköl, és fel is emeli két tenyerét védekezésképpen. Valahogy nem lep meg, hogy nem először találkozik a szó szerinti gyilkos nézéssel, inkább csak az, hogy még életben van.
~Várjunk...csak benne nem lehet megbízni? Ezek szerint bennem igen? Basszus, mi jöhet még? Kiderül, hogy Sci-fi rajongó, tele a konyhája pop-corn-al, és meghív mozizni? Na jó, ideje profiként viselkedni, és ellenállni a kísértésnek mint egy...profi...~
Kezem a vállára teszem finoman, ahogy a füléhez hajolok még közelebb, épp csak annyira, hogy bajszom ne csiklandozza a bőrét, és nagyon halkan, nagyon sejtelmesen, még mélyebb és dörmögőbb hangon súgom meg neki a titkot:
-Titok...Szóval csinálj úgy, mint aki megsértődött, amiért csak "rejtélyes idegent" súgtam a füledbe, és nem Darien Darrow-t.
Kezem lejjebb siklik a vállán pár millimétert, mielőtt elengedném, miközben hátrébb húzódom tőle, és rákacsintok önelégülten vigyorogva a szerep kedvéért.
-Nagyon örvendek. És akkor nyomás!

// Szellem, Lynn, és Molly számára folytatás itt: Xavier//