Főbejárat

//Előzmény: Csiribá //

Az utazás előtt mély levegőt veszek, nehogy eláruljanak a gondolataim, aztán pedig már szállunk is, mint valami eltévedt, láthatatlan üstökös, magasan a házak felett. Persze át is repülhetnék rajtuk, de így könnyebb tájékozódni, és egyébként is, így legalább nem botlunk bele semmi váratlanba. Curran utolsó szavai még a fülemben csengenek, ahogy felszólít minket Lynn-el, hogy "menjünk már szobára!"; nekem pedig semmi kedvem belebotlani valakibe, aki megfogadta a tanácsát.
A megérkezés után aggódva figyelem a kis Mollie-t, s próbálok nagyon nem mosolyogni azon a gondolaton, hogy biztos épp egy szőrcsomót készül felköhögni. Normális esetben biztos annyira sajnálnám, hogy ez meg sem fordul a fejemben, de láthatóan nem nagyon viselte meg a dolog. Lynn pedig meg sem érezte...érdekes.
-Megpróbálhatom, de ha az igazgató megtudná ki az...jobban jár a terroristákkal.
Beszéd közben a jobbomra sandítok amikor azt hiszem senki sem látja, aztán hagyom lehullani magam mellé az oldalamhoz.
-De persze, máshol kirakhatom, ha nagyon szeretnéd...
Átlátszó lenne, hogy semmi kedvem elmenni innen? Vagy, segíteni annak a manusnak? Na jó, ahhoz sincs kedvem, hogy lövöldözés legyen az utcán, szóval...
-Na jó, sietek.
Azzal el is tűnök.

Nem sokkal azután, hogy Szellem kámforrá válik, nyílik a bejárati ajtó, és egy kissé morcos arcú, erős testalkatú férfi lép ki rajta. Láthatóan egyedül tervezett jönni, hisz férfias kisugárzása, és harcosokra jellemző önbizalma, mely minden mozdulatából csak úgy süt általában véve elég lenne hogy bárkit lerendezzen, aki beront ide, összehányni a kertet, de persze nem egyedül van. Ugyanakkor, az ajtófélfa mögül kileselkedő diákokról abszolút nem vesz tudomást, figyelmét most a két új jövevénynek szenteli, akiket súlyos léptekkel közelít meg.
-Jó estét. - Mondja, nem éppen fenyegetően, inkább csak szigorúan. - A kislánnyal minden rendben?
Több kérdést egyenlőre nem tesz fel. Biztosan tudják, hova jöttek, hiszek eléggé távol van az iskola mindentől, és a felől sincs kétsége, hogy valami mutáns képesség is van a dologban, hisz a szupermodell, és a kislány sem éppen úgy néz ki, minz aki most gyalogolt ide egy tucat mérföldet.

- Áh, nem hinném, hogy olyan veszélyes ő - legyintettem. - Inkább csak túl sok gengszter rappet hallgat, és az ment az agyára.
Miután megköszöntem a segítségét, már el is tűnt, én pedig sóhajtva fogtam meg Mollie kezét. Azért eléggé felgyorsultak az események. Egészen másra számítottam, amikor Curran elhozta őt a rendelőmbe, de persze abból semmi sem úgy alakult, ahogy én azt elgondoltam (vagy amire vágytam), aztán máris a kislányt hajkurászhattuk, majd megjelent Darien, és máris itt vagyok a Xavier előtt, hogy beírassam a gyereket, miközben Darien Currant menti ki a haragosai kezei közül. Mindez alig másfél óra leforgása alatt!
- Hova tűntek a fiúk? - nézett rám Mollie.
- Csak el kell intézniük pár... fiús dolgot - mondtam kitérően, mert őszintén fogalmam sem volt, hogyan fogalmazhattam volna meg elég tapintatosan, hogy fogalmam sincs, de semmi törvényeset.
- Azért még visszajönnek?
- Nem tudom. Azt hiszem.
- És a papa? Itt lesz?
- Nem tudok, kicsim, majd meglátjuk. De ebben a kastélyban csak varázslók laknak, úgyhogy egy próbát megér, nem gondolod?
- De - bólintott, és úgy nézett az épületre, mint a kibontásra váró karácsonyi ajándékra.
A kopogásunkra egy nagydarab férfi nyitott ajtót. Kicsit ismerős arca volt, de ahány ember megfordul nálam nap, mint nap, nálam ez nagyon csalóka tudott lenni. Hátha csak összekeverem valakivel.
- Üdvözlöm - köszöntem neki vissza, és a kezemet nyújtottam neki. - Lynn Harlow vagyok, ő pedig Mollie...
- Bentley - segített ki a kislány.
- Bentley. Tényleg? - néztem rá felvont szemöldökkel, majd vissza a férfira. - Ez aztán menő. Na, szóval a kisasszonynak nincsenek szülei, sem családja, sem törvényes gyámja, viszont mutáns erővel bír, ami...
- Te vagy az apukám? - kapta el Mollie a férfi pólóját, hogy lejjebb húzza magához. - Varázsló vagy, igaz? Mert az én apukám varázsló.
Aztán felém fordult.
- Szerinted is szép az arca?
- Öhm... hát... persze... - A zavarom nem ismert határokat. - Szóval, ahogy említettem, a kislánynak szüksége lenne egy...
- És nagy is - folytatta Mollie zavartalanul, miközben lelkes mosollyal tapogatta meg a férfi karját, mintha csak a lópiacon gusztálná a portékát. - Nagyon dudoros. Örülnék, ha ő lenne az apukám, mert akkor én is ilyen nagyra és erősre nőnék, amikor majd nagy leszek.
- Mollie, ezt nem illik csak így nekiszegezni az embernek - feddtem meg finoman. - Nincs semmi bizonyíték rá, hogy egyáltalán van bármi esély rá, hogy ő lenne az apukád.
Mollie úgy nézett rám, mint egy hibbantra.
- Nincs cicije, de csupa szőr az arca - magyarázta türelmetlenül. - Vagyis nem lehet az anyukám, csak az apukám. Főleg, hogy anyukám alszik.
- Nem is így értettem.
- Te vagy az apukám? - kérdezte meg ismét a férfitól, miután úgy látszik rájött, hogy én reménytelen eset vagyok.

Felvont szemöldökkel figyeli a kér érkező tanakodását, és csak néma, arca pedig nagyjából arra emlékeztet, amikor Steven Seagal épp egy csodálkozó férfit alakít, azzal a különbséggel, hogy Logan néha azért pislog is. Arra, hogy szép lenne az arca, nem is szól semmit, csak a kislány felé fordul, el az erre irtó vörössé váló nőtől. Karja tapogatására sem reagál ellenségesen, helyette csak felemeli a kezét, és összeborzolja a kislány haját.
-Nincs semmi baj - dörmögi, egy fél árnyalattal kevésbé szigorú, és mély hangon, ami annak a jele, hogy elhatározta, valószínűleg nem lesz baj ezzel a kettővel, de legalábbis hisz nekik.
-Engem Logan-nek szólítanak. Kétlem, hogy engem keresel Mollie, de bárki is az apukád, ha azt szeretnéd, te is lehetsz nagy és erős, még erősebb is mint én.
Nagyon óvatosan megpaskolja a kislány fejét, aztán Lynn felé fordul.
-Ezek szerint nem maga az anya - állapítja meg a tényt, és magában megjegyzi, hogy kár, akkor viszonylag csábító lenne az apaság gondolata, de ez kósza gondolat csupán, ami felett gyorsan átsiklik, hogy a lényegre térhessen:
-Biztos vagyok benne, hogy nagyon érdekes történet lesz, hogyan találkozott a két hercegnő, és utazott a varázskastélyba, de egyenlőre menjünk be. Csak egy pillanat...
Megköszörüli a torkát, hátra fordul, mire rohanó léptek távolodó hangja tölti be az előcsarnokot, ami végül csönddé torkollik. Az után Logan hátrébb lép, szélesre tárja a két ajtót a hölgyek előtt, és egy széles karmozdulattal befelé invitálja őket.
-Foglaljanak helyet kérem.
A két lépcső között két kanapé, és egy asztal foglal helyet, azok számára, akiket érdemesnek tartanak rá, hogy beengedjék az ajtót, ám a bizalom egyelőre csupán eddig terjed irántuk. Az asztalon mindenesetre található 3 apró sütis tál, melyek most üresen állnak, a morzsákat leszámítva.
-Szóval...ha jól értem a kislány...Mollie a családját keresi itt...
Mondandójából egyértelmű, hogy azt szeretné, a továbbiakba ők avatnák be. Ő minden esetre csendben figyel, miután lenül velük szemben, összefont karokkal.

- Öhm... nem hiszem, hogy... - kezdtem, de elkéstem vele.
Pontosan az történt, amire számítottam.
- Szóval lehet, hogy te vagy az apukám? - csillant fel Mollie szeme.
- Határozottan ki kellett volna zárnia - motyogtam oda a Logan nevű férfinek. - Könnyen lelkesedik.
- Ha tényleg te vagy az, akkor én is ekkora leszek. De már most is ilyen erősséges vagyok, nézd! - emelte fel mindkét karját, hogy befeszítve mutogassa a muszklijait, amik ugyan nem dudorodtak ki, de ő ettől még nagy büszkén erőlködött, hogy minél jobban kinyomja őket. - Látod? És nézd...
Azzal átölelve Logan mindkét lábát, keserves nyögések és vöröslő fej kíséretében próbálta felemelni a férfit, de persze sikertelenül. Mikor feladta, lihegve hátrébb lépett, és szemrebbenés nélkül mondta:
- Így tudlak majd felemelni, ha formában leszek. Addig gyere, keltsük fel a mamát! - Most mögé lépve kezdte el kifelé tolni, mindkét kezével tolva a férfi derekát, ami a legmagasabb pont volt, amit elért. - Már évek óta alszik, de ha te kéred, biztos felébred. Meg én nem is tudom, hol van.
- Mollie - szóltam a kislányra. - Lassíts egy kicsit. Még nem is tudhatjuk biztosan, hogy ő-e az apukád, de viszonylag kicsi rá az esély, úgyhogy hagyd levegőhöz jutni.
- Akkor szívd ki a vérét, és nézd meg, mint ahogy az enyémmel csináltad - tanácsolta gyakorlatiasan.
- Beszélhetnénk valahol? - kérdeztem inkább a férfit.
Mivel a fel-felbukkanó diákoknak hirtelen máshol akadt dolguk, nem kellett attól tartanom, hogy Mollie esetleg őket is nekiállna kifaggatni. Legalább ez megkönnyítette a helyzetet.
- Köszönjük - ültem le, miközben Mollie cigánykerekezett, fejen állt, távolugrott, és hangosan méltatlankodott, amikor úgy vélte, hogy Logan nem figyeli eléggé, hogy milyen ügyes.
- Mollie hajléktalan - világosítottam fel a férfit. - Egy... ismerősöm mutatta be nekem ma reggel. Én sem tudok róla sokat. Az anyja meghalt, az apjáról senki sem tud, csak annyi biztos, hogy ő is mutáns. Ha még egyáltalán él. A kislány meglepően jó egészségi állapotban van, azt mondja, mindig talál valakit, aki segít neki ellátni magát. Nagyon helyes teremtés, úgyhogy ez biztosan így van, de nem hinném, hogy egy gyereknek az utcán a helye. Viszont nem hajlandó odaköltözni senkihez sem, legalábbis huzamosabb ideig, mert meg akarja találni az apját, amit úgy csinál, hogy járja az utcákat, és... hát minden lehetséges jelölttől megkérdezi, hogy ő-e az apja. - Mély levegőt vettem. Dióhéjban akartam elmondani mindent, de menet közben jöttem rá, hogy ez nem lesz nehéz, mivel én sem tudok sok mindent. - Tud segíteni?
Mollie eddigre kifáradt a mutatványokban, úgyhogy most felkapaszkodott Logan ölébe, hogy közelebbről is szemügyre vehesse.
- Bizonyítsd be, hogy te vagy az apukám - szólította fel komoly arccal.
- Ha kérni szeretnél valamit, akkor mondd, hogy légyszíves - szúrtam közbe.
- Légyszíves - korrigálta magát. - Mutasd, hogy tényleg varázsló vagy-e.

Egyenlőre továbbra is csendben tűri amit a kislány művel vele, de gondolatban kezd egyetérteni a barna hajú nővel abban, hogy lehet tényleg jobb lett volna, ha határozottan tagadja, hogy ő lenne a kislány apja.
~Úgy értem...a kockázat fenn áll, de csak tudnék róla, ha lenne egy lányom.~
-Mollie, ez nem túl jó... - aztán megrázza a fejét, és mutató ujjával rákoppint Mollie orrára, persze csak óvatosan. - Ezt ne csináld többet. Állati nehéz vagyok a sok páncél miatt a csontjaimon. No, nyomás befelé.
Valamiért az a benyomása támad, hogy most valami nagyon rosszat mondott, de persze ilyenkor általában már nagyon késő. egyenlőre hagyja a kislányt játszani, és inkább Lynn-re figyel, ő úgyis inkább az ő korosztálya látszólag, a mondanivalójára pedig bólint.
-Szóval, majd a színszorító akták közé tegyem...rendben. Ami a segítséget illeti...
Unott válasza félbe szakad, ahogy a kislány megint letámadja. Fáradtan sóhajt, és már fel is emeli az egyik öklét, de aztán inkább meggondolja magát. A karmok ijesztőek, és most mosták fel a sulit, így inkább valami másféle demonstrációra lesz szükség.
-Így már jobban hangzik kis hölgy - mondja szigorúbban, miközben kiveszi a lányt az öléből határozottan, és leülteti maga mellé, aztán felé fordul, és fölé magasodva folytatja. Hangja továbbra is magabiztos, és ellentmondást nem tűrő, de azért nem olyan, amiből az átlag diák érezhetné, hogy most bajban van, igaz Mollie nincs is bajban.
-Azonban, még két hercegnő kedvéért sem teljesítem ezt a kívánságot. Tudod, vannak varázslatok, amik veszélyesek, mások pedig fájnak, és úgy általában mindet csak akkor szabad használni, ha feltétlenül szükséges. Reméljük az enyémet nem kell majd látnod.
Megint összeborzolja a lány haját, aztán kicsit összehúzza magát, hogy ne legyen annyira magas a kislánynak.
-Most pedig figyelj jól, kicsi lány. Az apukák nem csak abban különböznek az anyukáktól, hogy nincs cicijük, és szőrösek.
Felemeli a mutatóujját, mielőtt a kislány közbeszólna, és elregélné, hogy tud a virágokról, méhecskékről, és fullánkokról.
-Ami számodra fontos, hogy amíg egy anyuka az első pillanattól fogva tudja, hogy a lánya vagy, egy apuka nem biztos. És mivel sosem találkoztál vele, sajnos szinte biztos, hogy a papád nem is sejti, hogy létezel, ezért idegenektől megkérdezni, ő-e az, lehet nem fog segíteni rajtad.
Sóhajt egy nagyot, aztán folytatja:
-De, fel a fejjel. Ez nem jelenti azt, hogy minden reménytelen. Mond csak, mennyire vagy biztos benne, hogy apád is mutáns...vagyis varázsló?
Megvárja a választ, aztán tovább beszél a maga mély, halk, de mégis mindent elnyomó hangján:
-Nos, hiszed vagy sem, ebben az épületben a környék minden varázslója megfordult már egyszer, vagy meg fog. Ha szeretnéd megtalálni, ez a legjobb hely a nyomozásra. Szóval..mi lenne, ha körbevezetnélek titeket, és megnézetnél minden felnőttet, hátha felismersz valakit? Utána pedig, tele vagyok képeskönyvekkel, a környék minden mutánsáról. Nos?

- Ne értsen félre, nem a jó szívére apelláltam - ráztam a fejemet a ,,szívszorító aktákra", de aztán meggondoltam magam. - Jó, nyilván arra, de nem akartam hatásvadász lenni, vagy nem is tudom, mi. Csak elmondtam, amit tudok. Többről nekem sincs fogalmam. A történet maga pedig lehet, hogy szívszorító, de Mollie nem így éli meg. Semmi tragédiát nem lát benne.
Elgondolkodva néztem a kis fatálkát az orrán egyensúlyozó kislányt.
- Olyan mintha csak bújócskázna a szüleivel. Nem tudom, hogy el kéne-e mondani neki az igazságot. Komolyan nem tudom. Főleg, amíg nem lehetünk biztosak semmiben.
Tanácstalanul pillantottam rá.
- Maga szerint el kéne mondani neki? Hogy az anyja nyilvánvalóan halott, az apját pedig jó eséllyel soha nem fogja megtalálni? Ha el is fogadná... egyszerűen nincs szívem hozzá.
Fogalmam sem volt, milyen válaszban reménykedtem. Szívesen meghagytam volna a gyereket a rózsaszín álomvilágában, ahova szerintem minden felnőtt visszavágyott, , és bármilyen magyarázatot elfogadtam volna, ami ezt támogatja. Ugyanakkor azt is számba kellett vennem, hogy Mollie-nak joga volt tudnia az igazságot. Amiről én sem igazán tudok bármit is, csak valószínűsíthetek. ÉS az sem biztos, hogy én lennék a legmegfelelőbb személy, akinek be kéne őt avatnia a sötét igazságba. Vagy Logan. Vagy Darien. Curran még jó, hogy nem! Mondom: bármi, csak ne kelljen elmondani neki!
Logan viszont rendesnek tűnt. Segítőkész volt, és kissé talán morcosnak tűnt, de még az sem volt kizárható, hogy csak éppen egy rosszabb napján találtuk meg. Meg aztán még ha mindig ilyen is, az sem számított volna. Segített nekünk, úgy tűnt felelősségteljes, legalábbis a képessége az elmondása szerint veszélyes volt, úgyhogy inkább nem tartott bemutatót róla egy kisgyereknek, ezen kívül rendkívül türelmes volt Mollie-val, ami a kislány energiatúltengését figyelembe véve nem kis erény volt. Egész biztosra vettem, hogy a lehető legjobb helye volt egy iskolában.
- Már hogyne tudná - tiltakozott Mollie elnéző mosollyal. - Hiszen az apukák kérik meg a gólyát, hogy tegyenek babát az anyukák pocakjába.
Elgondolkodva döntötte oldalra a fejét, majd nagyot sóhajtva rázta meg a fejét.
- De akkor tényleg nem vagy az apukám. Ha azt sem tudod, hogy készülnek a babák, akkor engem sem te juttattál a mama pocakjába.
Csalódottan biggyesztette a száját.
- Pedig szívesen lettem volna olyan nagy, mint te.
Az viszont mintha felvillanyozta volna, hogy Logan továbbra is segítőkésznek bizonyulva felajánlotta, hogy körbenézhetnek együtt.
- Egészen biztos vagy benne - bólintott határozottan Mollie. - Varázsló. Ha sok varázslót ismersz, akkor őt is ismerheted. Ő a legnagyobb mindenki közül. Még nálad is nagyobb, erősebb, szebb, bátrabb, ő egy igazi lovag, egy hős, egy sárkányölő vitéz-papa. Így már rémlik?
Gyors mozdulattal fésültem hátra az ujjaimmal az előrehulló tincseimet, ahogy Mollie vállára téve a kezem közelebb hajoltam a kislányhoz.
- Nagy levegő, picur. Úúúúgy - bólintottam, ahogy lelkesen engedelmeskedett.- Ki és be. Nagyon jó. A kapkodás mindig rossz ötlet. Szépen alaposan körbe fogunk nézni, ne aggódj, de ne sürgess és te se kapkodj, mert még a végén rossz apukát találunk neked. Azt te sem akarhatod.
- Nem - vágta rá Mollie.
- Na, látod. Mit szólnál hozzá, ha az unalmasabb részét ránk hagynád, és ha találtunk valamit, szólunk neked.
- De bizti, hogy szóltok? - ellenőrizte a biztonság kedvéért.
- Becsszó - kacsintottam rá. - Addig te... Van itt olyan hely, ahol játszhat valamivel, amíg mi megbeszéljük a továbbiakat? - kérdeztem Logantől.

-Ó, nagyon jól tudom, hogyan készülnek a babák - jelenti ki határozottan, aztán valamivel halkabban még hozzáteszi, mintha olyan titkot készülne elmondani, de továbbra is teljesen határozott a hangja - te viszont a jelek szerint nem tudod, hogy hogyan születnek a varázsló babák. Nézd csak....
Felmutat a falra, ahol egy hatalmas portrén áll egymás mellett Ciklon, Árnymacska, Jégember, Rozsomák, Bestia, és leghátul a többiek fölé magasodva Kolosszus, kinek csak úgy fénylik a bőrét képező fémpáncél. Erre az utóbbi alakra mutat Rozsi.
-Látod őt. Babaként is megvolt vagy egy mázsa. Őt biztosan nem bírta volna el egy gólya, szóval a mutánsokat nem ők hozzák. Hogy pontosan mik, azt majd pár év múlva megtudod biológia órán, de egyenlőre legyen elég annyi, hogy fehér, és hosszú farkincája van. Nem, nem egy nagy nyuszi, de majdnem. Mondom, türelem,, idővel meg fogod tudni.
Aztán Lynn felé fordul, és bólint. valóban könnyebb lenne négyszemközt beszélni, úgyhogy felpattan a fotelből, és int a lányoknak, hogy kövessék őt.
-Kitty! - A felszólítás után türelmetlenül dobol a lábával, amíg a lány felemelkedik a padlóból, aztán a férfi a szemeit forgatva néz hátra a válla fölött, hisz nincs 5 perce, hogy arról tartott előadást, miért nem szabad csak úgy mutánskodni.
-Remek. Megmutatnád a játszóteret az új vendégünknek...a kisebbiknek. A magasabbik talán majd később csatlakozik az óriáscsúszdán, de egyenlőre csak ketten lesztek.
Még egy nézéssel utasítja Kitty-t, hogy tartsa szemmel a kicsit, aztán közelebb lép Lynn-hez, amíg a másik kettő távozik, finoman megérinti a nő vállát, hogy így terelje őt a kert felé vezető panorámás ablakhoz, és megmutathassa neki a HATALMAS kerti játszóteret, vagy legalábbis azt, ami látszik belőle innen. Akad ott minden, kalózhajó, erődítmény, az előbb említett óriáscsúszda, rengeteg hinta, és még sok más is, ami nem is látszik a növényzettől.
-Büntetésből építtetek mindig hozzá a rakoncátlan diákokkal. Persze szigorúan megtiltva, hogy a képességeikkel segítsék a dolgot.
Elengedi Lynn vállát ekkor, és végre rátér arra, amire nem akart válaszolni a kislány előtt.
-A kislánynak itt a helye. A szüleiről pedig nem tudunk semmit, és ez az igazság, minden más csak feltételezés, azt pedig kegyetlenség lenne megosztani vele, még ha valószínűleg igaz is. Egy normális iskolában persze a többi gyerektől sok kellemetlen kérdésre számíthatna de itt nem fog kilógni a sorból.
Újra a távolba pillant, ahol Kitty úgy csinál, mintha nagyon le akarná előzni Mollie-t  a mászókáig, aztán megint megérinti Lynn vállát, hogy visszaterelje őt az asztalhoz.
-Ez az ismerőse... - kezd bele, ezúttal olyan hangon, mint egy igazgatóbácsi, aki meg szeretné tudni a diákjától, látta-e, ki rajzolt kukit a suli falára. Hallotta Lynn hangján, hogy bárkiről is van szó, a nőnek vannak fenntartásai vele kapcsolatban - elképzelhető, hogy ide, vagy önhöz jön bajt keverni, vagy keresni fogja a lányt?

- Mr Logan! - szóltam rá elhűlve, amikor a maga módján megfogalmazva felvilágosította Mollie-t a mutáns szaporodásról. - Kérem, nem hinném, hogy helyénvaló ilyesmiket mondania neki. A fehér, hosszú farkincások nem csak a mutáns babák pocakba kerüléséhez kellenek - tisztáztam gyorsan Mollie-nak -, hanem az emberekéhez is.
- De mik?
- Icipici lények, akik imádnak együtt úszkálni.
- Halak?
- Nem egészen.
- De hogy bírják el a babákat, még az ilyen nagyokat is - bökött a fémes csillogású óriásra a képen -, ha ennyire kicsik?
- Ez az ő varázserejük - kacsintottam rá.
Hát igen. Mágia! Ezzel minden kérdést el lehet intézni.
- Húúúúúúúúú - sóhajtott Mollie elragadtatva. - Lehet nekem is ilyenem?
- Micsoda?! Nem - vágtam rá azonnal, majd némileg nyugodtabban tettem hozzá. - Tudod, a bácsik szoktak vigyázni rájuk.
- Kérek szépen ilyen fehéret - fordult nyomban Loganhez. - Neked van, ugye? Adsz nekem is? Légysziiiiiiiiii!
- Nem, nem! Csak a nagy néniknek szabad... mármint...
Kicsit megijedtem, hogy túl mélyre ástunk le a témában. Fáradt sóhajjal hagytam, hogy Logan szenvedjen vele. Először is ő kezdte. Másodszor én már eleget nyúzódtam.
Nem mintha nem kedveltem volna a kislányt, de azért megkönnyebbültem, amikor a fiatal diák magával vitte a játszótérre. Így máris könnyebb volt a társalgás.
- Igen, egyetértek - bólintottam Logan szavaira. - Majd ha megtudunk bármi biztosat... vagy eléri a megfelelő kort, elmondhatjuk neki, amit tudunk. Vagy tudni vélünk. Csak rossz érzéssel tölt el, hogy hamis reményekkel kecsegtetjük. Vagy legalábbis hagyjuk, hogy elhiggye ezeket a meséket.
Gondterhelten néztem Mollie-t, ahogy az apró termetű lánnyal játszott a mászókák körül. A rémes büntetés rendszere megmosolyogtatott, de inkább nem mondtam rá semmit, nehogy a fejébe szálljon.
- Ó, ettől ne féljen - legyintettem. - Nem fog utána jönni. Nem kis szélhámosról beszélünk, de pitiáner bűnöző, semmi komolyra ne gondoljon! Mollie csak rövid ideig volt nála, és amennyire értesültem, rendesen gondját viselte, de nem éppen merő emberségből, csupán szüksége volt egy nő csalogatóra. De tényleg nem hinném, hogy törné magát, hogy visszaszerezze. Ne féljen tőle!
Mély szusszantással fordítottam hátat a játszótérre néző ablaknak.
- Örülök, hogy találtunk megoldást. Ha bármi költség vagy más probléma felmerülne, hozzám forduljanak. Tessék, itt elérhetnek - nyújtottam felé egy névjegykártyát. - Igazán hálás vagyok a segítségéért. Már csak az a kérdés, hogy fogjuk rávenni Mollie-t, hogy itt maradjon. Egy ideig nem hiszem gond lesz, de amint rájön, hogy nincs itt az apja, biztosan tovább akar majd állni. Maga szerint hogy kéne csinálni?

Láthatóan kicsit se hozza zavarba a téma, azon viszont most már hallhatóan kuncog, hogy Lynn-t igen. Minden esetre nem futamodik meg, ha neki kell felvilágosítania a kislányt, ezért ahogy átpasszolják neki a labdát, már el is kezdi a legpontosabb szaporodásbeli felvilágosítást...
-Mollie, ilyen lényt nem lehet csak úgy megidézni. Ezek a varázslatos állatkák annyira különlegesek, hogy csak azok láthatják őket, akik annyira nagyon szeretik egymást, hogy az el sem fér a szívükben, ezért ekkor eljön hozzájuk ez a bűvös lény, és a sok szeretetből egy kisbabát gyúr, hogy az velük maradjon, és tovább ölelgethessék, de azért mégse nyomja őket agyon. Ez viszont titok, szóval nem szabad elmondani senkinek, hogy te máris tudsz róla, rendben?
Rákacsint, aztán ahogy elmegy, és végre tényleg magukra maradnak, és egészen biztosan órán, vagy ilyesmin van mindenki, elővesz egy szivart a mellényzsebéből, de egyenlőre nem gyújtja meg, csak a szájába veszi azt.
-Rendben van, hiszek önnek.
Arra nem tér ki, hogy ez annyira nem hit kérdése, hisz a füle valóságos beépített hazugságvizsgáló, és mivel korábban többször is elérte, hogy a nő zavarban legyen, meg tudja különböztetni azt a fajta felgyorsult szívverést attól, ami akkor állna be, ha hazudna.
-A költségek miatt ne aggódjon. Ha megtalálom az apját, behajtok rajta minden centet, ha meg nem, akkor sincs gond. Említettem már, nem ő itt az egyetlen rászoruló.
Ami a meggyőzést illeti, ravaszul elmosolyodik a bajsza alatt, és már felel is:
-Na igen, ezzel kapcsolatban azt hiszem ideje hogy beszéljünk valamiről. Ön egy nagyon kedves, vonzó, és megbízható fiatal hölgy látszatát kelti, nekem azonban biztosra kell mennem. Sok az ellenségünk a külvilágban.
Beszéd közben közelebb lép, és mivel eddig nem ellenkezett ellene, most is Lynn vállára teszi a kezét, igaz ezúttal szemből. Nincs semmi ebben a gesztusban, épp csak azt próbálja kimutatni, hogy a nő nincs bajban, az ő oldalán áll, és bár lehet nem fog tetszeni amit most hallani fog, nem ártó szándékkal mondja ezt. Keze biztatóan szorítja meg a vállat, de épp csak egy picit. Lapát kezeiből csak úgy sugárzik az erő, most mégis gyengéden tartják egy helyben a doktornőt.
-Szeretném, ha ön is velünk maradna, csak amíg biztosak lehetünk benne, hogy minden rendben van. Nem fog sokáig tartani, és addig természetesen a vendégünk.
Aztán keze lesiklik Lynn vállán, majd elereszti a nőt, majd mosolyogva megvonja a saját vállait.
-A távolsági busz úgyis csak reggel tér vissza. Gondoskodom róla, hogy addigra kész legyek, és ne tartsam itt tovább, mint feltétlenül szükséges. Persze, nyilván nem tarthatom itt fogva, de kérem, tegye meg azt a szívességet, hogy itt marad. Csak, hogy megnyugodjon a lelkem, az én koromban a stressz borzalmasan ki tudja kezdeni az embert.

Egy picit azért szíven ütött, amikor közölte, hogy rendben van, hisz nekem. Nem mintha ezzel úgy önmagában bármi baj lett volna, de úgy mondta, mintha komoly esélye lett volna, hogy hazudok, ezt pedig egészen eddig fontolgatta volna. Ennyire megbízhatatlannak tűnök? De hát biztosan neki is megvoltak a saját sötét tapasztalatai, nyilván erről lehetett szó, ezért nem róttam fel neki. Én is tudtam, hogy bánnak sokan a mutánsokkal, szóval teljesen rendjén volt, hogy néhányan elég bizalmatlanok. És hát végül is első az óvatosság, abból baj nem lehet. De akkor is! Ne már!
- Az apjáról semmit sem lehet tudni - csóváltam a fejemet. - Az is lehet, hogy már nem él. Ha pedig igen, nincs rá biztosíték, hogy hajlandó lesz fizetni, vagy egyáltalán bármit tenni a kislányért. Komolyan, ha bármi felmerülne, keressen meg. Nem szeretnék visszaélni a jótékony hozzáállásukkal, elvégre nem hiszem, hogy van itt olyan mutáns, akinek az a képessége, hogy zsákszámra teremti a pénzt.
Hú, te jó ég, az ezt követő bók lavinára meg majdnem elsüllyedtem ott a folyosó kellős közepén. Hát szinte csak kapkodtam a fejemet, hogy mi minden vagyok. Még jó, hogy az nem derült ki, hogy karácsonykor önkéntes munkát végzek a Mikulás rénszarvasai körül! Pedig de jó lett volna megsimogatni a fejüket!
- Én nem vagyok ellenség - jelentettem ki visszarángatva magamat a valóságba. - Tőlem nem kell félniük.
Enyhén összehúzott szemöldökkel húztam össze a szemöldökömet, ahogy a kezeire sandítottam. Most már feltűnt, hogy mennyire szereti ez a férfi a testi kontaktust. Biztosan azért mert tanár. Mollie haját is többször felborzolta. Gondolom, hozzászokott, hogy gyerekek között ez sokszor segít. Nem mintha én az lennék, de hát aki nap hosszat picikkel foglalkozik, tanítja, vigasztalja, nevelgeti őket, annak már benne lehet a kezében ez a reflexszerű, gyengéd mozdulat. Úgy tűnik.
- Nincs szükségem járműre, ha nagyon sietni szeretnék - mosolyogtam az aggodalmára. - Emiatt ne aggódjon, nem baj, ha elmegy az utolsó busz. De... nem mintha olyan sok mindent terveztem volna mára, de... hát, nem tudom, még miben segíthetnék.
Tanácstalanul pillantottam a kertben játszadozó kislányra.
- Csak ma ismertem meg. Mindent elmondtam, amit tudok róla, úgyhogy nem hiszem, hogy többet tudnék segíteni...
Azokba az aggodalmas, kérlelő szemeibe tekintve azonban kénytelen voltam beadni a derekamat.
- Jesszus, ne nézzen már így - motyogtam elérzékenyülve. - Magának nemet mondani olyan, mint elvenni egy kiscicától a tejes tálkáját.
Felsóhajtva paskoltam meg a karját, ha már ennyire megnyugtatónak tartotta a testi érintést. Mintha csak egy elszontyolodott kisgyerek lett volna. Nem egy bőven fölém magasodó szőrös óriás!
- Ha ez valóban megnyugtatja, itt maradok éjszakára. Jó lesz így? De akkor mutassa meg, merre van a konyha, hogy csináljak magának egy bögre finom, meleg kakaót!

-Az előző igazgató meggyőzte a kormányt, hogy kapjon az iskola állami támogatást diákonként, mint egy rendes iskola, ha ez számít. Viszont, ha minden áron támogatni szeretnéd az iskolát, kissé megfogyatkoztak a tanárok, szóval ha ismersz diplomás mutánst aki tanítani szeretne...
Nem gondolja komolyan, ez teljesen nyilvánvaló, és sokkal jobban leköti az, hogy kiélvezze a nő zavarát, ami extravagáns érzékszervek nélkül is nyilvánvaló lenne.
-Ezt mondaná egy ellenség is - morogja, kicsit gúnyosan - viszont, HA rá tudom venni Molly-t, hogy maradjon velünk, sokat segít, ha ma este még van itt egy ismerős arc. Ismerősebbet nem tudok szerezni, szóval...
Azért meglepetten hőköl hátra, amikor Lynn úgy beszél róla, mint valami dédelgetni való kiscicáról. Valóságos rémület ül ki az arcára, és hatalmasakat pislog. Egyszer s mint, rádöbben arra, hogy itt az ideje, ha rágyújt arra szivarra, ami eddig a szájában volt, úgyhogy meg is teszi gyorsan. Még, hogy ő aranyos!
-Megmutatom, de kakaó helyett inkább valami erősebbet innék...azt viszont persze nem találunk ott, ez mégiscsak egy iskola.
Úgy tesz, mint aki elgondolkodik, aztán az emelet felé sandít.
-A szobámban van egy eldugott üveg 50 éves vörösbor...azt viszont szívesen innám...akár kakaóval is, ha muszáj.
Újra megérinti Lynn hátát,hogy így terelje őt a lépcső felé, ami felvezet a szobája irányába. Közben azért tovább folytatja a finom faggatózást.
-Amúgy, még arra nem kaptam választ, hogy hogyan is jutottatok ide. Említetted, hogy nem kell neked járgány, ha sietni akarsz...ez kíváncsivá tett...