Sarah Wilchok

ADATOK:

Név: Sarah Wilchok - Fúria
Faj: mutáns
Kor: 20 év
Születési hely: Brooklyn
Jellem: A mutációjával járó megalázások és gúnyolódások hatására a jó tanuló, szorgalmas jókislányból egy magába forduló, embergyűlölő, cinikus lány lett, aki élvezetét leli a fájdalomokozásban, bármilyen kisebb sérelméért, így adva vissza a társadalomnak az őt ért bántalmazásokat. Sokszor csalódott a társaiban, akik legtöbbször csak azért tartottak vele, hogy előnyt kovácsoljanak belőle, ezért nem is akar barátkozni senkivel, egyedül magában bízik. Soha, senkinek nem vallaná be, de még mindig vágyik apja szeretetére, hiszen imádta őt, és az, hogy nem sokkal azután, hogy kiderült a mutációja, szabályosan kidobta otthonról, olyan sebet ejtett rajta, ami sosem gyógyult be igazán. Emberellenes.

Személyazonosság: nyílt

Külső: 170 cm magas, 55 kg-os, átlagos testalkatú lány. Haja laza hullámokban omlik a vállára, ha lehetősége van rá kihúzza egyenesre, de az, az első eső vagy nedvesség hatására azonnal visszahullámosodik. Barna szeme keményen és dühösen tekint a világra enyhén ívelt szemöldöke alól. Megjelenése sportos, ruganyos, az iskolai sportolás után sem hanyagolta el a testedzést, aminek az utcán nem kis hasznát veszi. Öltözködésére nem sok gondot fordít, általában farmerban és fekete trikóban szeret mászkálni, hűvösebb időben egy kopott, kapucnis bőrdzsekivel kiegészítve.

Különleges ismertetőjelek: bal combján egy kb. 10 cm-es, késtől származó heg, egy utcai csetepaté maradandó emlékeként.

Képesség:
Elsődleges:
Idegsokk: Fúria képes az ujjai hegyéből nagyon apró, csalántüske szerű kinövéseket létrehozni, melyek ha valaki bőrét megérintik, akkor igen fájdalmas érzést nyújthatnak a szerencsétlennek, lévén elkezdi túlterhelni az érzőidegek pályáit. A képesség irányított, Fúria akaratától függ.
Spórák: Fúria képessé válik rá, hogy a testében termelt csalántüskéken spórákat növesszen, amelyekkel megfertőzheti egy adott személy testét. Érintésével a bőre alá juttatja a csalánkinövésein szaporodó spóráit, így annak testében is kifejlődik ez a fajta védelmi mechanizmus, akit megérint, ugyanúgy létrejönnek a csalánkinövések mint Sarah esetében. Ez a személy azonban nem képes azokat irányítani, azok folyamatosan aktívak olyan szinten mint a karakternél leírt Master Mason fokozat. Így ellenállóbbá teheti a társait és képes kínnal felruházni az érintésüket. Mivel az ő szervezetükben nincs meg X gén azon verziója ami "táptalajként" szolgálhat ennek a belső csalánnak, így hamar el is pusztulnak a ezek a kinövések, maximum 2 óra alatt, de addig ugyanolyan képességekkel bír, mint maga Fúria Master Masonon. Egyszerre csak egy embert (vagy mutánst) fertőzhet meg és nagyjából 2 órára van szüksége újabb spórák kineveléséhez.


Entered Appertice: csak fedetlen bőrfelülethez érve alkalmazható, a szenvedő alany egy rövid, néhány másodperces kontaktust követően szörnyű, égő fájdalmat érez, mely a legtöbb esetben pár perces zsibbadással is jár. Amíg Fúria nem engedi el, addig a fájdalom fokozatos, elvileg ha kellően hosszú ideig alkalmazza a képességét (kb egy órán át) el is ájul a célszemély, de mivel az minden erejével szabadulni próbál, erre aligha kerül sor.
Fellow Craft: a képesség megerősödik, a szabad bőrhöz érve már olyan a hatása mint egy kisebb sokkolónak, akár negyed órára is görcsös zsibbadás léphet fel az adott területen.
Master Mason: ezen a szinten már a karakter testét teljesen beborítják ezek az apró tüskék, aki hozzáér rendkívül heves fájdalmat él át. A képesség durván kitágul, már nem feltétlenül van szükség szabad bőrfelületre, akár egy dzsekin keresztül is alkalmazhatja Fúria, a fájdalom rendkívül heves, míg az érintés tart a legtöbb ember képtelen szabadulni, egész testében rángatóznak az izmok. Katonák, harcművészeti jártassággal rendelkezők, stb még mindig képesek kitépni magukat a kezéből, de még sokáig kísért a fájdalom emléke.
Secret Master: a fájdalom mindent elsöprő lehet, gyakorlatilag az egyszerű emberek azonnal elájulnak, a fájdalomhoz edzettebbek is teljes testükben rángatóznak a görcsöktől, a záróizmok nem bírják a terhelést, a szabadulás csak külső segítséggel lehetséges.
Perfect Master: ezen a szinten Fúria képessé válik nagyon rövid távra, mintegy maximum 1 méterre kilőni a tüskéket magából az eddigiek felett. Ez esetben valamivel kevesebb méreganyagot hordoznak (annyira, mint a master mason esetében).

Páncélbőr (másodlagos, még nem kifejlődött képesség): a karakter képes a tüskéit nem kifelé növeszteni, hanem a bőrébe ágyazva hagyni. Ekkor olyan speciális anyagot termel a bőre, amely megkeményíti, ellenállóbbá teszi azt. Természetesen használata ennek is Fúria akaratáról függ.
Entered Appertice: jól ellenáll már a fizikai támadásoknak, letompítja az ökölcsapások, rúgások erejét.
Fellow Craft: nincs, másodlagos képesség
Master Mason: gyakorlatilag képes teljesen leblokkolni a testtel indított csapásokat, bár nem nyer immunitást, de lelassítja a testébe jutó mérgeket is. (Mivel Fúria apró csalántüskéiben különböző idegmérgeket (kínméreg) termel, lassanként a szervezete is hozzászokik ezekhez, így mikor ezen szintre érve a tüskéiből kiválasztott speciális anyaggal telíti a bőrét, minden rá ható méregre is hatással lesz, ha ellenállást nem is nyer velük szemben, de terjedésüket testében lelassítja.)
Secret Master: elég kemény a bőre, hogy megvédje a zuhanásoktól (ésszerű kereteken belül) valamint jól tompítja a kézifegyverek csapásait is.
Perfect Master: totálisan immunis a kézi fegyverekre és a pusztakezes harccal indított támadásokra, a lövedékek jóval enyhébb sebet okoznak neki. Rövid időre (1-2 perc) jól ellenáll a hőnek és a tűznek is.

Előtörténet:
Az a nap is úgy kezdődött, mint a többi átlagos nap. Az óracsörgés hallatán a másik oldalamra fordultam és a fejemre húztam a takarót, míg apám be nem szólt, mély, dörmögő hangján, hogy ideje lesz feltápászkodni, mert itt hagy, aztán capplathatok gyalog a suliba. Ez már elég indok volt, hogy a felkelés mellet döntsek. Berobogtam a fürdőszobába, rekord gyorsasággal elvégeztem a reggeli tisztálkodást, aztán az iskolai uniformisban és jól fésülten vágtattam le az emeletről az ebédlőbe, ahol már anya elkészítette a szokásos reggeli palacsintát és a frissen facsart narancslevet. Bekaptam pár falatot, ittam egy kortyot, aztán felkapva a táskámat, puszit cuppantva anyu arcára rohantam a járó motorral várakozó kocsihoz. A Fort Hamilton High School középiskola elé érkezve, apának is dobtam egy puszit, aztán beballagtam a többi harmadéves diákkal együtt, hogy ismét egy unalmas napon legyünk túl….
A délutáni kiadós nyári zápor után, az iskolai focicsapat edzése volt éppen, ahol csatárként játszottam, mikor Lana Monfort, az egyik végzős csaj a Négyek Bandájából (egy lányszövetség, akik mindig együtt lógnak és mindig van egy kiszemelt áldozatuk, akit halálra cikiznek, és ott tesznek keresztbe neki ahol tudnak, szóval egy utálatos társaság) váratlanul hátulról meglökött, és így pont a kapu előtti kitaposott részen megálló víztócsa kellős közepében landoltam hason. Az edző, aki a másik kapunál tartott bemutatót és kiselőadást a kapusunknak, ezért nem figyelt, így a kajánul vigyorgó tettes és a mellette álló három társnője természetesen megúszta büntetlenül én meg, mit tehettem volna hármuk ellen? Így megszégyenülten, csuromvizesen és sártól csöpögve indultam az öltöző felé, hogy száraz ruhába bújjak, mikor valami gyanús zajt hallottam és megfordultam, de bár ne tettem volna! A felém száguldó sárbombát már nem tudtam elkerülni és az pont a képembe csattant. Álltam ott, mint a rajzfilmek röhejes figurái, csöpögött rólam a nyúlós sár, és csak a többiek harsány röhögését hallottam, mivel látni nem láttam semmit. Ekkor hirtelen olyan düh öntött el, hogy számomra is megdöbbentő merészséggel, kitörölve a nagyja földet a szememből, elindultam a lányok felé. Olyan képet vághattam, hogy a nevetést a rémület váltotta fel bennük és hátrálni kezdtek a közben az incidens hangjaira felfigyelő edző felé. De engem ez már nem érdekelt! Lanához léptem és megragadtam a karját, hogy nem tudjon tovább menekülni. Ekkor olyan kétségbeesett és éles hangon sikított fel, hogy azonnal magamhoz tértem és elengedtem, úgy megrémültem. Hirtelen nem is értettem, hogy volt bátorságom szembeszállni az iskola bajkeverőivel. Viszont Lana ott kuporgott előttem a földön és a karját markolászva keservesen zokogva épp azt magyarázta az odaérkező edzőnek, hogy valami baj van velem, mert mikor megérintettem hihetetlen fájdalmat okoztam neki, még mindig zsibbad a karja, és úgy érezte, ha nem engedem el, ekkor abba biztos belehalt volna. Mivel mindenki hallott már a mutánsokról, ezért rögtön furcsa tekintetek kereszttüzében találtam magam. De hát én nem vagyok mutáns! Biztos csak megjátssza a kis féreg, hogy ennyire fáj neki, hogy engem megbüntessenek! Habár láttam az ujjaim nyomát piroslani a karján, még nem gondoltam semmi rosszra. Minden esetre Lanát elvitték az orvoshoz, engem meg az edző hazaküldött, de előtte felhívta a szüleimet és elmesélte az esetet.
Mikor hazaértem, már állt a bál, és anya rögtön rám támadt, hogy miért és hogy tehettem ezt velük.
- De, anya! Értsd már meg, nincs semmi bajom! Lehet, hogy kicsit erősebben szorítottam meg a karját, mert dühös voltam, de semmi több nem történt! Lana csak megjátszotta magát, hogy engem kellemetlen helyzetbe hozzon! – vágtam le dühösen a táskámat. – Nem kell rögtön leharapni a fejemet!
Apám csak ült csendesen és mereven nézett engem, de nem szólt egy szót sem, ami nagyon rosszul esett nekem.
- Képzeld el, apád milyen kellemetlen helyzetbe kerülne miattad a munkahelyén! A Köztisztasági Hivatal osztályvezetőjeként ez nem vetne rá jó fényt, talán még el is bocsátanák! – kiabált tovább anyám.
- Anya! Figyelj rám! – léptem hozzá közelebb. –Nem vagyok szörnyszülött! De még, ha az is lennék, gondolod, hogy szándékosan akarnék az lenni! Ez nem akarat kérdése szerintem! – próbáltam higgadtan viselkedni, de ahogy közeledtem hozzá és hirtelen hátrább lépett, mintha leprás lennék, újból elöntötte az agyamat az indulat és megragadtam a vállát.
Az utána következő események sokkszerűen értek. Anyám sikoltozni kezdett és apámhoz rohant, aki döbbenten meredt rám és a felesége elé állt védelmezően. ELÉM! Tőlem kellett megvédenie a saját anyámat! Meredten néztem a kezemet. Fogalmam sem volt, mit történt. Össze voltam zavarodva, aztán kitört belőlem a sírás, ahogy szüleim rettegő arcára néztem. Felszaladtam a szobámba és sokáig csak zokogtam. Mi lett belőlem! Mi lesz így velem? Ezek után nem érhetek hozzá senkihez, hogy ne okoznék neki fájdalmat? Ezek a gondolatok végül elapasztották a könnyeimet. Féltem, rettegtem attól, amit tapasztalni fogok, de egyben kíváncsi is lettem, hogy működik. Kimásztam az ablakon és megkerestem a napon lustálkodó macskánkat. Óvatosan közelítettem felé a kezemmel és lágyan megcirógattam. Semmi! Nem történt semmi. Ez azért kicsit megnyugtatott. Aztán erősen koncentrálni kezdtem. Arra gondoltam, hogy fájdalmat akarok okozni, de most sem történt semmi. Éreztem, ahogy kissé elönt a méreg és abban a pillanatban apró finom tüskék jelentek meg ujjaim hegyén. Rémülten meredtem a kezemre, mire a tüskék visszahúzódtak és semmilyen elváltozás nem látszott ott, ahol az előbb látszottak. Sokáig, nagyon sokáig ültem ott és gyakoroltam, hogy tudom kontrolálni ezt a dolgot, hogy csak akkor jöjjön elő, ha én akarom és ne véletlenszerűen. Rájöttem, hogy a düh szinte mindig kiváltja ezen reakciót, tehát fékeznem kell magam, ha nem akarok magamnak több kellemetlenséget. Talán, ha tudom szabályozni, akár normális életet is élhetek, nyugtattam meg magam, és már kezdtem nem olyan sötéten látni a jövőt.
A következő napok keservesen és magyarázkodásokkal teltek el. A szüleim, főleg az anyám alig állt szóba velem, és félve húzódott el, akárhányszor a közelébe értem. A suliban összesúgtak a hátam mögött és ujjal mutogattak rám, de igyekeztem nem foglalkozni vele, hátha, mint minden csoda, csak három napig tart. Voltak viszont akik barátkozni próbáltak velem, de egy idő után rájöttem, hogy csak azért, hogy dicsekedhessenek „különleges” barátjukkal a többieknek, így egy idő után nem nagyon kerestem mások társaságát. Aztán két hét múlva, mikor már úgy éreztem, hogy talán már nem én vagyok az ügyeletes téma, elérkezett július 24.-e.
Az ünnepségre mindenki felsorakozott az udvaron, mert ilyenkor osztották ki a kiváló tanulóknak járó plaketteket is, amire én is számíthattam a tanulmányi eredményeim alapján.
Az igazgató és az Oktatási Minisztérium egy magas rangú tagja osztották az okleveleket, és mindenkivel kezet ráztak. Mikor rám került a sor, büszkén vonultam ki a felállított pódiumra. Átvettem az összegöngyölt papírost és már nyújtottam volna a kezem, mikor egy éles hang süvített végig az udvaron.
- Vigyázzanak, mert még megöli magukat! Ez egy mutáns!
A minisztériumi ember gyorsan elrántotta a kezét és riadtan meredt rám, az igazgatóval együtt. Szégyenemben elvörösödtem és hátra sem nézve lerohantam a lépcsőkön, el onnan minél messzebbre. Hallottam a társaim gúnyos röhögését, ahogy elfutottam mellettük, és amely sokáig visszhangzott még a fülemben. Egészen hazáig rohantam, kábultan a gyűlölettől és a szégyentől. A lakásba rontva láttam anyám rémülten kimeredő szemeit zilált külsőm és eltorzult arcom láttán. Apám megpróbált megállítani, de hisztériás rohamot kaptam és először csak rúgtam és haraptam, de utána már kontrolálatlanul használtam az adottságomat, aminek következtében fájdalmas ordítással engedett el és lökött el magától elborzadva. Ismét a szobám magányába menekültem magamra zárva az ajtót, elhatározva, hogy soha többet nem lépek ki onnan. Úgy három óra múlva tántorgó léptek és erős dörömbölés hallatszott az ajtómnál, majd apám mély hangját ismertem fel, mely most furcsán torzultan hangzott.
- Azonnal nyisd ki az ajtót te lány, vagy rád töröm!
Ijedten ugrottam fel, mert még sosem hallottam apámat így beszélni. Idegennek és merevnek tűnt a hangja. Az újabb erőteljes dörömbölésre félve nyitottam ajtót és tágra nyílt szemekkel bámultam a részegen dülöngélő férfira, az apámra, aki jóformán sosem ivott egy kortyot sem.
- Egy órát kapsz, hogy összeszedd a motyódat és eltakarodj a házamból! – dörmögte alig érthetően. – Hallod? Egy óra! – fordult meg aztán rám se nézve.
- De…., de Apa! – csak dadogni tudtam.
- Ne szólíts így! – kiáltott rám visszafordulva, vérben forgó szemekkel. –Nem vagy többé a lányom! Takarodj innen, ne is lássalak többé! – azzal letántorgott a lépcsőn.
A döbbenettől megkövülten álltam a szobám ajtajában és bámultam utána, mikor már rég nem is láttam. Aztán valami hideg érzés kezdte összeszorítani a gyomromat és kúszott lassan a szívem felé. Már nem akartam sírni, talán nem is lettem volna rá képes, csak minél előbb el szerettem volna tűnni ebből a pokolból, amivé az életem lett két hét leforgása alatt. Kikaptam a szekrényből a hátizsákomat és a sporttáskámat, aztán amit értem, ruhát, cipőt, fehérneműt, belegyömöszöltem, előkapartam pár száz dolláros dugipénzemet és lerobogtam a lépcsőn. A ház kihaltnak tűnt, de hallottam szüleim szobájából kiszűrődni halk beszélgetésüket, így tudtam, hogy még csak találkozni sem akarnak velem, nem hogy búcsút inteni. Kilépve a házból, jó hangosan vágtam be magam mögött az ajtót, jelezve, hogy már nem kell tartaniuk a látványomtól.
A haragtól fuldokolva indultam el, nem nézve, hogy merre megyek, csak minél távolabb kerülhessek attól a helytől, amit eddig az otthonomnak hittem. Hogy tehették ezt velem? Hisz ugyan az voltam, aki előtte! Nem az én hibám volt, hogy ez megtörténhetett! Utam során biztos, hogy még magamban is beszéltem, mert az emberek furcsán néztek rám időnként és nagy ívben kikerültek. De nem foglalkoztam velük. Elöntött a keserűség és mindenkit, az egész világot hibáztattam a történtekért. Több kilométer megtétele után, aztán rájöttem, hogy így nem jutok messzire, ezért felültem az első buszra, ami megállt a megállóban és a végállomásig utaztam rajta. Egy park volt tőle nem messze, így arra indultam. Besétáltam jó mélyen a belsejébe, aztán a sétány egyik elhagyatottabb részén ledobtam magam egy padra és végre töprengeni kezdtem, hogy mit is tegyek ezután. Pénzem nem sok van, talán pár napra elég. Szállásom nincs, fogalmam sincs, hol fogom tölteni az éjszakát, és kezdett lassan lemenni a nap. Félni kezdtem, hiszen még sosem voltam ilyen egyedül és kiszolgáltatottan. Aztán hirtelen összerezzentem, mert hallottam, hogy közeledik valaki a fák között. ~ Miért nem az úton jön? A rendes emberek az úton jönnek.~ futott át rajtam a hűvös gondolat. Aztán megjelent egy aránylag vékony, kistermetű valaki, aki első ránézésre is nagyon fura volt, vagy nem ember, vagy valami torzszülött. Borzas, rövid haja, zöldes árnyalatú bőre még csak elment volna, de ami a legfeltűnőbb, az a kicsit kidülledő nagy, fekete íriszű szeme volt. Biztosra vettem, hogy nem emberrel állok szemben. Megállt tőlem nem messze és egy darabig csak onnan szemlélt, én meg igyekeztem magamra húzni a csomagjaimat és minél jobban beleolvadni a padba, hátha elmegy. Nem ment! Hanem oda jött, vagyis jobban mondva ugrált és barátságosan megszólított.
- Szia! Varangy vagyok! – bökött magára. - Hát te? Hová készülsz azokkal a pakkokkal? Csak nem kidobtak otthonról?
Most erre mit lehet válaszolni? Persze nem akartam kiadni magam egy idegennek
- Ááááá, dehogy! Csak kiránduláson voltam és csak megpihentem itt egy kicsit. – próbáltam hazudni, de elvörösödő ábrázatom azonnal elárult, amire rögtön fel is hívta a figyelmemet.
- Hát ezt még nem árt gyakorolni kislány! – nevetett fel vidáman és döbbenetemre felugrott a pad támlájára. – De, nem kell tartanod tőlem, sőt, ha gondolod és szükséged van rá, akár segíteni is tudok, hogy hol tölthetnéd az éjszakát, mert gondolom nem itt, a padon szeretnél aludni. – nézett rám félrebillentett fejjel. – Sok utcagyereket felkaroltam már, van tapasztalatom e téren.
- Hát….., ha már így kitaláltad, igen tényleg szükségem lenne valami menedékhelyre. De figyelmeztetlek – emeltem meg a kezem, – mielőtt félreértésre kerülne sor: mutáns vagyok én is, így ha rosszban sántikálnál, nem vagyok védtelen.
Mosolyogva bólintott, majd nagyvonalúan legyintett egyet.
- Semmi gond, mondtam már! Olyan elhagyatottan és ártatlanul ücsörögtél ezen a padon, hogy rögtön megesett rajtad a szívem. Na és mesélj, hogy kerültél ebbe a szituba. – huppant le mellém a padra, és én először lassan, majd fokozatosan belemelegedve elmeséltem neki a történetemet. Jól esett, hogy valaki végre végighallgatott és meg is értett.
Mikor végeztem Varangy felkapta a sporttáskámat és felhúzott.
- Na szépségem! Akkor ideje elindulnunk, hogy letáborozhass éjszakára. – azzal nekilódultunk, én mentem, ő mellettem ugrált.
A park túloldalán egy eléggé lepusztult lakónegyed roskadozott. Volt benne jónéhány elhagyatott, félig romos épület is, ennek egyik alagsori helyiségébe vackolta be magát jótevőm. Nem mondom, hogy ez volt életem legszebb szobája, de tető volt a fejem felett és mivel hulla fáradt voltam csak az érdekelt, hogy volt benne két priccs is, aminek egyikére ledőlhettem. Nem zavart a hámló vakolat, az áporodott, dohos levegő, az állott étel szaga.
- Éhes vagy? – kérdezte a gáztűzhely mellett sürögve a férfi, és én akkor döbbentem rá, hogy egész nap nem ettem semmit.
- Igen, nagyon! – bólintottam lelkesen.
Valamiféle leves lehetett, amit megmelegített és egy bögrébe öntve a kezembe nyomott. Jó forró volt, nem is igazán éreztem az ízét, de jólesően megtelítette a gyomromat, amitől aztán el is álmosodtam. Tartottam ugyan egy kicsit az alig ismert hálótársamtól, de a kimerültség erősebb volt és pillanatok alatt elaludtam. Az éjszaka eseménytelenül telt el. Másnap aztán Varangy segítségével találtunk nekem egy másik elhagyatott kuckót, aztán megkezdődött Sarah Wilchok új élete az utcán. Új barátom révén megtanultam hol lehet olcsón kajához jutni, vagy, ha nincs pénzem lopni, hol tudok emberekre lecsapni szórakozás és pénzszerzés céljából és mielőtt megjelennek a zsaruk észrevétlen felszívódni. Szóval megtanultam az utca törvényeit. Dédelgetett sérelmeim csak erősödtek az idő múlásával, és minden lehetőséget megragadtam, hogy bosszút állhassak az embereken. Sokszor csupán a fájdalomokozás miatt támadtam meg az utamba kerülőket. Egyedül jártam az utam, de néha-néha betársultam Varangyhoz is, akit nagyon megkedveltem az idők folyamán. Sajnáltam, hogy mindenki a kinézetén gúnyolódik, pedig, közelebbről megismerve egy rendes srác volt. Sokszor ugrattuk egymást, nem egyszer én húztam ki a slamasztikából, amibe sikeresen belekeverte magát, élveztem esetlen udvarlásait, de egyszer túl messzire ment, ezért kapott egy kis ízelítőt a képességemből, ami helyre zökkentette kicsit elszállt elméjét, és visszatértünk a normális kerékvágásba. Kíváncsi lettem volna, hogy ő hogyan került az utcára, de lassan rájöttem, hogy ő maga sem tudja. Valamiféle amnéziája lehetett, mert múltja teljes homályba veszett számára. De végül is ez egyelőre egyikünket sem zavarta.
Kb. már két éve éltem az utcán mikor ismét fordulat állt be az életemben. Ekkor – egy félresikerült támadásom alkalmával - találkoztam egy tanárral, a Xavier Professzor Tehetséggondozó Iskolából, aki megmutatott egy másik utat. Rávett, hogy újra beüljek az iskolába, a Xavier Intézetben, amit lassan diákként kezdek kinőni.


Foglalkozása: jelenleg (még) diák a Xavier Intézetben.

Szakértelmei: ügyes tolvaj

Eszközök, felszerelések: ruhái, tankönyvek és egy többszörösen összegyűrt, majd újból kisimított fénykép az apjáról.

Üdv újra itt