Sean Darrow

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down

Sean Darrow

Témanyitás by Sean Darrow on Hétf. Júl. 13, 2015 5:36 pm

ADATOK

NÉV: Sean Darrow Jr.
faj: Mutáns
kor: 24
születési hely: Phoenix, USA

jellem:  
Általában véve egy végtelenül nyugodt, mondhatni birkatürelemmel megáldott/átkozott ember. Egyedül családja, és önmaga kétes hírnevének megemlítésével lehet zavarba hozni, vagy szélsőséges esetben felidegesíteni őt.


személyazonosság: Nézőpont kérdése…

KÜLSŐ:
183 cm magas, barna hajú, kék szemű férfi. Az átlagnál erősebb testalkattal rendelkezik, és igyekszik kényelmes, sportos ruhákat hordani, amikor csak lehetősége van rá.


KÜLÖNLEGES ISMERTETŐJEL:
Spoiler:


KÉPESSÉG:  -



~°~


ELŐTÖRTÉNET:

Biztos rengeteg kérdésetek van, legalábbis nagyon remélem. Biztosíthatlak titeket, hogy mindenre értelmes, és logikus választ tudok adni, és meg is fogom tenni, ha még egy kis ideig hanyagolni tudjuk a késelést…

Hiszitek vagy sem, az életem pontosan úgy indult el, mint bárki másnak. Megszülettem, aludtam rá egyet, majd üvöltöttem az első születésnapomig, aminek a szüleim…illetve a nagyszüleim képzelhetitek, mennyire örültek. Hogy a szüleim hol voltak ekkor? Engem is érdekelt volna, de sajnos ez egyfajta tabu téma volt otthon, valószínűleg azért, mert az igazság túl fájdalmas volt, és egyént sem olyasvalami, amit az ember egy kisgyereknek mesélne lefekvés előtt, vagy fényes nappal, vagy bármikor. Engem persze nem hatott meg a dolog, éveken át nyaggattam őket, valahányszor csak úgy éreztem, esélyem lehet kiszedni belőlük valamit, bármit arról, hogy hogyan is haltak meg azok, akik erre a világra hoztak, mert meghaltak, afelől nem volt semmi kétségem. Becsületükre legyen mondva, kitartottak tűzön vízen át, és az igazat megvallva, a mai napig nem fedték fel előttem az igazságot, ami azért egy kicsit túlzás, de felnőtt fejjel már meg tudom érteni, miért nem akarnak beszélni egyetlen fiuk haláláról, aki ráadásul jóval fiatalabb volt akkor, mint most én. A lényeg, hogy idővel bele törődtem abba, hogy tőlük nem fogok választ kapni a kérdéseimre, ám ez korán sem jelenti azt, hogy nem akartam tudni az igazságot, mindössze máshol kezdtem el keresgélni.

Érdekel itt egyáltalán valakit, hogyan töltöttem az általános iskolai éveimet? Rengeteg sztorit tudnék mesélni arról, ahogy a szünetekben valóságos háborút vívtak az osztályok a játszótérért, vagy amikor ellopták az első biciklimet a suli tárolójából. Aki pikánsabb sztorira vágyik, annak ott van első csókom története, melyet egy angol cserediáktól kaptam 12 évesen. Igaz ugyan, hogy egy felelsz vagy mersz játék eredménye volt csupán a dolog, de nekem attól még sokat jelentett akkor, de komolyan, tisztára bediliztem tőle, feleségül akartam venni, meg minden. Ő persze egy héttel később haza utazott, én pedig soha többé nem láttam…MELLESLEG itt ismerkedtem meg életem egy másik nagy szerelmével, az informatikával. Persze minden kisiskolás töltött hetente pár órát a gépteremben, ám csak az igazán elvetemültek voltak hajlandóak arra, hogy önként járjanak be külön órákra még a tanítás után is. Nem tudom említettem-e már, de a nagyapám tehetős ember, sőt, nagyon is tehetős. Jó nevű ügyvéd, ahogy az apja is volt előtte, és ahogy gondolom az apám is lett volna, vagy akár én is, ha nem történik az a malőr néhány éve, de már megint előre szaladtam a történetben. Tehát a lényeg, hogy nagyfater nem sajnálta a pénzt a taníttatásomra, így az elit iskola ahová bedugott igencsak jól fel volt szerelve. A bútorok újnak tűntek, a mosdók tiszták voltak, papír is volt mindig, de ami számomra a legfontosabb: a gépterembe lépve akkoriban úgy éreztem magam, mintha az Űrszekerek egyik epizódjába csöppentem volna. Pentium 100-as processzorok, 32MB Ram,  Woodoo 3d gyorsító kártya, és persze internet minden gépen…ma már persze a telefonom is többre képes, de akkor ez volt a csúcs, amit egy iskola remélhetett, a többi diáknak hála azonban szinte állandóan volt valami gubanc a gépekkel, ezért aztán jól jött minden segítség az egy szem számtek tanárunknak. Így esett, hogy 13 éves koromra kulcsom volt a gépteremhez, aminek hála rengeteg időt tölthettem ott kutatással…

Valószínű sejtitek, mit kerestem, viszont van róla fogalmatok, mit találtam? Akik arra tippeltek, hogy semmit, azok jó úton járnak. A világháló, bár még nem volt tele viagra reklámmal és pornóval, már akkor is egy zűrös hely volt, tele érdektelen kacattal, az igazi kincseket pedig 16 bites kódolással őrizték…7 lakat alatt a focisták kedvéért. Visszatérve a kódokhoz, ha meg akartam tudni, mi történt valójában, rá kellet jönnöm, hogyan kerülhetem meg azokat a fránya jelszavakat. Kiderült, hogy ez nem is annyira nehéz feladat, ha szorult az emberbe némi tehetség, EMBERI tehetség, nem kanálhajlító Csermobili fajta. Persze nem azt mondom, hogy azonnal ment, ó dehogy. Éveken át olvastam, gyakoroltam, és frissen szerzett tudásommal sanyargattam az iskolai hálózatot, csak hogy másnap helyre is hozhassam azt, mondjuk földrajz óra helyett. Általánosban még csak csínyekre futotta, ám 16 éves koromra már igencsak belejöttem, olyannyira, hogy felraktam a PAC MAN-t az iskola előtt álló ATM automatára. Látnotok kellett volna szerelő arcát, amikor kiérkezve rá kellett döbbennie, hogy nem átverés, amit a problémajelentésbe írtak. Mi? Hogy ez is csak tréfa? Nos, akkor mit szólnátok ahhoz, hogy többé nem volt szükségem bérletre, 16 évesen küldtek nekem egy jogsit, amin 22 vagyok, és az iskola elektronikus beléptető rendszere sem köpött be többé, ha késtem, mondjuk 3-4 órát egy nap, vagy nem mentem be egyáltalán. Az öröm azonban nem volt teljes, azt ugyanis, ami miatt eredetileg bele kezdtem ebbe az egészbe nem sikerült elérni. Pontosabban szólva sikerült, hisz kiderült mi történt a szüleimmel, azonban az eredmény kiábrándító volt. Apám 14 éves korában elszökött otthonról, pár évvel később találtak csak rá, de elfutott a rendőrök elől, és sosem került elő, a „lakásában” viszont ráakadtak a terhes anyámra, aki pár héttel később belehalt a szülésbe, legalábbis a rendőrségi jelentésben ez állt. Sok pénzbe kerülhetett, hogy elrejtsék ezt a történetet a sajtó elől, én pedig végre megértettem, miért volt rá szükség.

A legtöbb tizenéves ekkortájt lép be életének abba a szakaszába, amikor úgy érzi, az egész világ ellene van, és legszívesebben földig rombolná az egészet. Valószínű ennek tudható be, hogy hirtelen kialakult tartós rosszkedvem nem keltett túl nagy riadalmat senkiben. Mint kortársaim közül oly sokan, én magam is azzal mulattam az időt, hogy egy sötét szobában aknakeresőztem a számítógépemen, miközben olyan zenéket hallgattam, amitől ma már felfordulna a gyomrom. A depressziós diákok tengerében gyönyörű trópusi szigetként emelkedett ki a nyavalygó habokból Emily, az első igazi barátnőm. Hasonlóan a lányhoz, kitől első csókom kaptam, ő is Angliából érkezett, ám ezt leszámítva semmi közös nem volt bennük. A szőke kislánnyal ellentétben, akinek szégyen, de a nevét sem tudom, Emily-nek hosszú lángvörös haja volt, igéző tekintete, és olyan alkata, mint egy szupermodellnek, én legalábbis olyannak láttam. Egyébként nem csak nekem tetszett, bármelyik fiút megkaphatta volna, ám ő valamiért mégis azt a visszahúzódó, állandóan a PC-ket maceráló strébert nézte ki magának, aki én voltam. Annyira valószínűtlen volt a dolog, hogy miután elhívtam először randizni, ő pedig igent mondott, a következő kérdésem ez volt: ”tényleg???”. Tudom furcsán hangzik ez egy olyan gyerektől, akinek gyakorlatilag hajszálon múlt, hogy az utca helyett egy palotában nőtt fel, de nem voltam hozzászokva, hogy ilyen szerencsém van, valahogy természet ellenesnek tűnt a dolog, és bármennyire is boldog voltam vele, a lelkem mélyén rettegtem, hogy egy nap vége szakad mindennek. Mint később kiderült, nem is kellett sokat várnom erre, egy szép napon valaki beszólt neki az utcán, ő pedig véletlenül felgyújtotta a srácot egyetlen érintéssel. Mire kiértek a mentők, ő már eltűnt, valószínűleg haza Európába a szüleihez. Akkor hallottam először a mutánsokról, és ahogy az egész világot, úgy egem is érdekelni kezdett a téma, a különbség csak az volt, hogy én hozzá tudtam férni jobban értesült hírcsatornákhoz is ha akartam…Emily-t amúgy nem láttam soha többé…nem tudom mi borzaszt el jobban, hogy engem is meg grillezhetett volna, vagy hogy ilyesmit éreztem egy mutkó iránt…rossz belegondolni.

Ott tartottunk, hogy találtam új témát, amiért felforgathatom a világhálót, ám valahogy sosem akadt rá időm, vagy éppen kedvem, hogy tényleg hozzá lássak. Normális esetben az embert kiközösítenék a történtek után, ám az én helyzetem különleges volt. Ügyeletes kockafejként eleve nem voltam valami népszerű, emellett pedig amúgy sem voltam az a barátkozó típus így szomorú, de nem volt ki elforduljon tőlem, sőt, épp az ellenkezője történt. Nem egészen értem a dolgot, de egyszerre híresség lettem. Túlzás lenne azt állítani, hogy hírtelen mindenki a barátom akart lenni, viszont hírtelen nem rendeztek olyan házibulit, ahova engem ne hívtak volna meg, ami eleinte szokatlan volt, később pedig csupán ijesztő. Mindenki a lányról akart hallani, lelkesedésüket pedig az sem törte le, hogy ott sem voltam, amikor az incidens történt, hisz a város két különböző végéből jártunk be. Az egyik különösen idegesítő, és kitartó faggatóm egy Lily nevű lány volt, aki aztán tényleg értett hozzá, hogyan kergessen az őrületbe. Hiába azonban minden faggatás, a 8 hónap alatt, amíg jártunk, nem tudott kiszedni belőlem semmit. Fura lány volt egyébként, minden álma volt, hogy híres festő váljon belőle, és remélem sikerült is neki. Sajnos pontos információval nem tudok szolgálni, mert az érettségi után valami Párizsi egyetemen folytatta tovább tanulmányait, én pedig itthon maradtam, gondolkodni azon az egyre ijesztőbb kialakulóban lévő sémán, miszerint minden nő, akivel csókot váltok, előbb vagy utóbb elhagyja az országot. Ezúttal legalább nem estem depresszióba…annyira. Persze otthon ültem egy évig, és képregényeket olvastam, meg játszottam a számítógéppel, mindezt a „még nem tudom, mihez szeretnék kezdeni magammal” jelige alatt. Aztán egyszer csak újra elővettem a mutáns témát, és ezúttal már semmi sem vonta el tőle a figyelmem….

Hallottatok már Kevin Mitnick-ről? Állítólag ő a valaha élt legnagyobb hacker. Tőlem sokat tanulhatott volna. A hírcsatornákat böngészni unalmas lett volna, újságot olvasni meg….ne is haragudjatok, de a papírmédia nekem már akkor is ciki volt. Egyébként is, minek támaszkodna az ember mindenféle alulértesült média pletykáira, amikor fel is törheti az NSA szervereit? El sem hinnétek mennyi izgalmas dolog rejtőzik ott. Na nem az ufókról, az baromság, a titkos ügynökök igazi nevei, és küldetései viszont mind ott vannak, némelyiknek még az utolsó ismert tartózkodási helye is, gondolom azért, nehogy véletlenül lebombázzák, vagy ilyesmi. Természetesen a mutánsokról is volt ott rengeteg fura történet, Magnetó-ról például előbb hallottam, mint ti, meg volt ott valami tervrajz egy repülőről, és valami mutánsellenes kommandó iratai….nagyjából ez volt az a pont, ahol le kellett volna állnom, de nem voltam rá képes. Királynak éreztem magam a cybertérben, azt hittem enyém a világ. A világ viszont hirtelen rám nézet, azt mondtam NEM, és rám küldött néhány tucat katonát, jelezve, hogy ideje kihúzni a gépet a falból…

Ismeritek azt a dumát, hogy még a kéményből is kommandósok másztak ki? Saját bőrömön tapasztaltam, hogy ez sajnos nem vicc. Bár nem néztem meg semmi igazán durva dolgot, amit meg mégis, annak hozzám nem volt sok köze, így azonnal elfelejtettem, a szövetségiek valahogy mégsem díjazták a védelmük feltörését, így minden áron hűvösre akartak tenni, lehetőleg minél hosszabb időre. Egy emberrel azonban nem számoltak: a nagyapámmal, aki a következő évben bebizonyította, hogy méltán híres ügyvéd. Első megdöbbentő sikere az volt, amikor elintézte, hogy szabadlábon védekezhessek, amit őszintén mondom, el sem tudom képzelni, hogy hogyan érte el. Második hatalmas húzása a tárgyalás elnyújtása volt, rengetegszer sikerült halasztást kérnie, és gyakran hónapokig nem kellett kimozdulnom otthonról. Azt az időt viszont kénytelen voltam hasznosan eltölteni, felbéreltek mellém egy Kick-Box oktatót, akinek elvileg az lett volna feladata,  hogy felkészítsen a börtönre, ám ismerve nagyapám magába vetett hitét, inkább az volt az érzésem, hogy csak azért volt rá szükség, hogy a napon legyek, és ne a gép előtt üljek, pláne ha újabb bűntényre használnám. Sajnos minden igyekezete ellenére a bíró kezdett kifogyni a béketűrésből, és egyre jobban éreztem, hogy szorul az a bizonyos képzeletbeli hurok. Szükségünk volt egy mentő ötletre, méghozzá gyorsan. A legnépszerűbb trükk ilyenkor meglovagolni a tömeghisztéria keltette hullámokat, és abból kihozni valami eladhatót. Ha tíz évvel korábban történt volna mindez, a videójáték lett volna a bűnbak, előtte Marilyn Manson, a jelenkorban viszont a mutánsok voltak a menők, így kitaláltuk, hogy valljam magam annak. Eleinte még hízelgőnek is tartottam, milyen könnyen elhiszi mindenki, hogy egy génmanipulált szuperhacker vagyok, aki egy kézmozdulattal be tud törni bárhova, bármikor, de valójában nem akar rosszat, csak túl könnyen megy neki. Nem tudtam másra gondolni, mint arra, hogy ennél nagyobb elismerést nem is remélhetnék, az pedig fel sem merült bennem, hogy a dolog még visszaüthet valahol, akár többször is.

Meséltem már az ügyészről? Nos, sokat nem tudok róla, csak hogy rühelltem az ürgét, és persze, hogy amióta ismerem, a JAG című sorozat nem is tűnik akkora ökörségnek, simán kinéztem volna a paliból, hogy a tárgyalás után vadászgépbe ül, és lebombáz valamit vacsora előtt. Nagyapám gyakran annyira felhúztam, hogy féltem a házunk lesz az a valami. A mutáns dologra a eleinte várható módon reagált, amit viszont utána tett, az meglepett minket. A tárgyalás után az asztalunkhoz sétált, és letett egy vádalkut az asztalunkra. A kormány hajlandó volt ejteni a vádat, ha elvégzek egy különleges tanfolyamot egy speciális iskolában. Ma már tudom, csak tőrbe akart csalni, hisz nem gondolta volna, hogy átlagemberként önként vonulnék be a mutánsok közé, én azonban azt hittem, megütöttem a főnyereményt, így még aznap beadtam a jelentkezésem. Persze most nyílván azt gondoljátok, hogy a fenébe vettek fel oda egyáltalán, ha igazából nem vagyok mutáns? Szeretném azt hinni, hogy annyira jó vagyok, hogy még az igazi mutánsok is bevették a cselt, de sokkal valószínűbb az, hogy az iskolaigazgató megszánt, és a börtöntől akart megmenteni, ez várt volna rám ugyanis, ha nem vesznek fel, ami egyértelmű jele lett volna annak, hogy hazudtunk. Mivel azonban bekerültem, 21 éves fejjel ismét középiskolába járhattam, ami be kell valljam, fele annyira sem szórakoztató, mint amilyennek hangzik, a nagyapám pedig láthatóan még jobban aggódott értem így, mintha börtönbe zártak volna, ezért megajándékozott valamivel, mielőtt elmentem otthonról. Egy zárható fémdobozt kaptam tőle, de a lelkemre kötötte, hogy csak akkor nyissam fel, ha nagyon nagy bajba kerülnék. Sajnos gyorsan megszegtem az ígéretem, ugyanis jó cucc volt, és gyakorolni is kell vele ugyebár, arról nem is beszélve, hogy ez volt ott az egyetlen szórakozásom. Persze volt némi előnyöm abból, hogy érettségizettként fel voltam mentve az órák 85%-a alól, ám a maradék az valami dögunalom volt. Mutáns etika, elméleti kémiai izék, és persze gyakorlati órák egy olyan képességhez, amivel valójában nem rendelkezem, és ami nemhogy nem látványos, de hosszú, és unalmas nézni. Lényeg, hogy ismét népszerűtlen diák lettem, ezúttal viszont egy olyan helyen, ahol ha valakinek nem tetszett a pofám, porrá égethette azt, miközben az órák alatt megpróbáltak halálra untatni mindenféle maszlaggal arról, hogy mire szabad használni, és mire nem a képességem. A csávó tényleg hitt benne, hogy ezzel segít rajtam, de én már alig vártam, hogy kiszabaduljak onnan, szerencsére erre csak egy évet kellett várnom.

Tehát akkor összegezzük: egy kocka vagyok, akit a világ mutánsnak hisz, ráadásul egy teljesen másik államban él évek óta. Ebből levonhatjátok a következtetést, hogy nincs valami sok barátom, egy kezemen meg tudnám számolni azon normális emberek listáját, akikkel jóban vagyok, és nem kéne hozzá minden ujjam. Ez az információ kulcsfontosságú abban, hogy megértsétek, miért éppen a Fordham egyetemen folytattam tanulmányaim, miután kiszabadultam abból a mutánsakadémiából. Mint már mondtam, kevés barátom van, és nem akartam elveszteni mindkettejüket azzal, hogy megint másik államba költözök, ezért ide jelentkeztem, mert közel van, és jó sulinak tűnt. Persze olvastam pár érdekes pletykát, de fel sem merült bennem, hogy valamelyik esetleg igaz lehet…

~°~


FOGLALKOZÁSA: Számítástechnika tanár a Xavier-ben.

SZAKÉRTELMEI:  
Mester szintű hacker, ha kap némi időt, és egy eszközt, amivel internetre lehet csatlakozni, képes bejutni bármilyen rendszerbe, és ott zűrt kavarni. Elég egy WiFi képes mobiltelefon, és máris trágár szavak jelennek meg a kijelzőkön, pénzt hánynak az ATM-ek, és macskák hullanak az égből. Persze a rendszer védelmétől függően a dolog eltarthat napokig, vagy akár hetekig is.

ESZKÖZÖK, FELSZERELÉSEK:
ACME Quasar érintőképernyős, WiFi képes mobiltelefon.

~°~


MINTAJÁTÉK:

-Megható történet, szinte kedvem volna elhinni…
A szobámban „vendégeskedő diáksereg élén álló gúnyos hangjából, és abból, ahogy a pillangókésével játszik, valahogy az az érzésem, hogy most nem az a rész jön, amikor sarkon fordulnak, és elfelejtik ezt az egészet.
-Én nem tartalak vissza – jegyzem meg remegő hangon, még mindig abban reménykedve, hogy megúszom ezt az éjszakát élve – biztos vagyok benne, hogy lenne jobb dolgod is mint…
-Kussolsz!
Honnan került ide ennyi csillag? És mit keresek a földön? Nézzük inkább a jó oldalát, ennyi erővel le is szúrhatott volna, így viszont kaptam még egy esélyt.
-Na jó, azt akarod, bizonyítsam be, hogy nem vagyok mutáns – kérdeztem fennhangon, miközben kezemmel látszólag az ágy szélébe kapaszkodva próbáltam feltápászkodni, ám valójában a párnám alatt kerestem valamit. Hamarosan a kezembe is akadt a súlyos fémtárgy – mit szólnál ehhez?
Rájuk szegezem a fegyverem, mialatt a falnak támaszkodva lassan felállok. Hagyok nekik néhány percet, hogy megemésszék a látványt, és csak utána szólalok meg ismét.
-Emlékeztek még nagyapám ajándékára? Ez volna az! Melyik arrogáns mutkó hordana magánál ilyet? Azok a korcsok annyira nagyra vannak magukkal, meg a képességeikkel, hogy fel sem merül bennük, mekkora bajba kerülhetnek, ha összefutnak velünk!
Összeszorul a gyomrom, miközben kimondom ezeket a szavakat. Szerencsére, támadóim lefoglalja a pisztoly látványa, így senki sem foglalkozik szenvedő arcommal, bár valószínű úgyis az előbb kapott sallernek tudnák be a dolgot.
-Nos, mi legyen a történet vége? Megkapod a Darwin díjad, amiért kést hoztál egy tűzpárbajhoz – miközben ezt kimondom, leeresztem a fegyvert, jelezve, hogy nekem ez a forgatókönyv nincs ínyemre – vagy befejezzük végre ezt a cirkuszt. Gondolkozz, pontosan ezt várják tőlünk, egymást mészároljuk, amíg ők röhögnek a markukba, és végül ők győznek majd.
Életem leghatásosabb gyűlöletbeszéde célt talált. Magamra hagynak a sötét a szobámban, én pedig legszívesebben még órákig kuksolnék ott, de sajnos cselekednem kell. Ha megtalálják nálam ezt a fegyvert repülök innen, úgyhogy el kell rejtenem minél előbb. A helyi NRA klub lőterének szekrénye pont megfelel majd a feladatra…
avatar
Sean Darrow
~perfect master~
~perfect master~

Hozzászólások száma : 608
Hírnév : 24

Vissza az elejére Go down

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére

- Similar topics

 
Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.