Hipermarket

-Gyilkos? Neeem, de csendes...hát az sem.
~Más kérdés, hogy Fagypont kényszerít rá, hogy dobócsillagokkal járkáljak mindenhova az iskolában. Mondjuk, konkrétan azt mondta, mindenhova vigyem, de úgy döntöttem, adok Adam-nek egy esélyt, hogy ő maga világosítsa fel a jelenkor fegyverviselési törvényeiről az öreget.~
-Én nem hiszem a harctéri etikában. Mondjuk, egyesek szerint a telepátia is csalás, szóval amúgy is meg vagyok lőve.
Aztán ő maga is elmosolyodik, sőt, azon kezd morfondírozni, hogy ez nem is rossz csajozós duma. Gyere fel a lakásomra, ott még biztos nem jártál... Neki mondjuk már remélhetőleg nem lesz szüksége ilyen trükkökre a jövőben, de ki tudja, Greg-nek még jól jöhet.
-Ó, nem éppen egy luxus hely, de majd meglátod. - Zsebéből közben előkapja a kocsija kulcsát, és egy gombnyomással kinyomja a riasztót. Aztán kinyitja Daria előtt az ajtót némi telekinézissel, ő pedig a vezető ülésre huppan be a másik oldalon.
-Izé...kösd be magad. Az utasom általában sebezhetetlen...

//folytatás: Exile//

Végre vissza tértem itt vagyok újra a nagy almában. Sajnos szinte teljesen ki vagyok éhezem, mintha nem ettem volna már ítélet idők óta. Így be rontottam az első boltba, bár tudom ezt a hipermarketet, kissé túlzás lenne boltnak hívni. Az utam rögtön a polcok rengetege közé vezetett, és már nyúltam is fel, és téptem ki a csomagolást. Elégedetten vigyorogtam mikor a számba tömtem a csokoládét és az édes ízek szétomlottak a számban. Nem sokára a vércukor szintem rendben lesz. Akár csak egy mohó hörcsög duzzadó pofazacskóval habzsolva vettem szemügyre a környékem. Kaja kaja mindenütt. Fel csillant a szemem, mikor megláttam a húspultnál lógó csípős kolbászokat. Az erőmmel rögtön magamhoz is vonzottam egy szép nagy szálat, és a csokit éppen csak lenyelve harptam egy nagyot.
- Ef ifteni – csamcsogok teli szájjal, és tovább sétálva egy Nutellás edényt emelek le a polcról. A tetejét le tekerve már mártom is bele a kolbászt, és egy újabb nagy falat. Ezúttal a nutella csokis édes íze a kolbász erős súlyos karakteres ízével keveredik el, extázisba hozva az ízlelő bimbóimat. Szakácsként tudom, ez mekkora barbárság, éhes mutánsként viszont szarom le az egészet. Éhes vagyok és eszek.
- Te meg mi a francot bámulsz? - Mordulok rá egy másik vevőre aki teljesen meg van ütközve a viselkedésemen. - Foglalkozz a saját dolgoddal vagy eledelt csinálok belőled is.

Most, hogy xavieres lettem, most, hogy tartoztam valaha, nem voltam már hajléktalan, a társadalom legalja, akibe akárhányszor bele lehet rúgni, sokkal bátrabban, sőt otthonosabban mozogtam a városban. Ott, ahol eddig is éltem, csak éppen leginkább az utcákon. Most viszont, hogy tiszta ruha volt rajtam, a külsőm is ápoltabb lett, voltak irataim, meg táskám, amibe egészen más szempontok szerint kerültek csak-a-legfontosabbak, mint régebben a hatalmas puttonyaimba, és nagy büszkén nyújtottam át a buszjegyért cserébe a pénzt, szóval nagyon látványosan nem voltam csövi, már nem is kellet bujkálva, mindig az árnyékba húzódva osonnom, nehogy felhívjam magamra a figyelmet.
Sőt! Miután Sarah felvilágosított, hogy hogy is vehetném igénybe az ösztöndíjamat, mindig volt nálam egy kis apró, persze nem sok, csak annyi, nehogy a kutyák lepisiljenek. Így aztán tekintettel a nagy melegre volt miből kifizetnem a vödör jégkrémet, amit kiszúrtam magamnak egy óriásplakáton az egyik sarkon. 
Odabent vidám mosollyal masíroztam el a ruhákat, autóalkatrészeket, és egyéb számomra abszolút jelentéktelen portékát kínáló polcok mellett, hogy betámadjam a mélyhűtőket. Persze nem én lettem volna, ha néha ez-az ne tűnt volna el a zsebemben (két-három csavar, radír, kis masni). A kiszemeltemet eperrel ízesítették, kevertek bele csokidarabokat, és az egészet leöntötték karamellel. A nyál összetódult a számban, ahogy magamhoz öleltem a két literes gyönyörűséget, és nem is vártam tovább, azonnal letéptem a tetejét, és a szabad kezemmel nekiláttam falatozni, nagyjából úgy, ahogy Micimackó ette mindig a csupraiból a mézet.
A pénztár felé sétálva aztán megakadt a szemem valamin. Illetve először valakin. Az illető kimondottan hasonló elveket vallott az evéskor használatos etikett betartásának értelméről, mint én, és elég kényelmesen ette az igen érdekes összeállításon átesett ebédjét. Érdeklődésem tárgya azonban nem ő volt, hiszen, mint mondtam, igazából semmiben nem evett máshogy, mint én, ráadásul én, aki éveken keresztül penészes, kukából előhalászott kajákon éltem, egy rossz szóval sem illethetem a nutellás kolbászt. Egyébként is egy hely megy, szóval végképp. Viszont a zsebében megcsillant valami. Az pedig mindig is vonzotta a tekintetemet. Nem mondom, kicsit azért elbizonytalanodtam, amikor meghallottam, hogy förmedt rá az egyik őt bámuló vásárlóra, de hát nem szándékoztam felhívni magamra a figyelmet. És az a valami olyan szépen csillogott.
Kell nekem!
A háta mögé kerültem a szomszédos sor polcokhoz, mintha nagyon érdekelnének a leárazott gumiabroncsok. Aztán egy villámgyors mozdulat, mielőtt még megmozdult volna, és máris a kezemben érezhettem az apró, cakkos szélű csomagocska ruganyos érintését. Csodálkoztam, mert azt hittem az ezüstös csillogásából, hogy legalábbis fémből lesz, ha nem tényleg ezüstből, de ez inkább valami alufólia lehetett. Azonnal el kellett volna illannom onnan, de kíváncsian forgattam jégkrémtől ragacsos kezemben. 
-Durex - olvastam el motyogva a számomra ismeretlen szót. 
Az ,,Ultra vékony" sem adott valami sok magyarázatot, de ahogy a következő szóra ugrott a tekintetem, hangosan nyekkentem fel, és a szám elé kaptam a kezem. Ennek következtében a jégkrémes vödör hangos csattanással a földre esett, én pedig elképedt, és némiképp rémült tekintettel néztem az előttem álló férfira, hiszen ezek szerint ő is olyan, aki szokta... azt csinálni. 
-Jesszusom - nyüszítettem fel.

Azt hiszem a szerencsémnek, és a plafonra erősített biztonsági tükörnek köszönhetem, hogy észre vettem a kirablásomat. Persze a kiscsaj nem lopott tőlem semmi értékeset. A túrámból megmaradt egyik gumi az. A társait víz gyűjtésre használtam az erdőben nem is olyan régen. Az elején furcsa volt óvszerből inni, de ha nincs más akkor nincs más.
- Hé te pázsit fejű! Használni is akarod azt a dolgot? Mert van valamim amire rá húzhatnád! - Fordulok felé agresszívan, majd, hogy az éhségemet csillapítsam, újra harapok egy adag nutellás kolbászt. Majd pediglen, hogy elvegyem a kedvét a meneküléstől, pár nagyobb konzervet kezdek magam körül keringetni, mintha saját gravitációs mezőm volna, és a konzervek pedig a holdjaim lennének. De hogy ne legyen egyszerű az élet lassan kezdenem kell biztonsággal is valamit. Kénytelen vagyok letépni a kamerákat, tükröket, és ha már rombolok akkor azokat mind a falhoz csapni. Végül lassú léptekkel a kolbászt majszolva a lány felé közeledek.
- egy istenre támadtál rá. Ó persze most jöhet a cincogi kis szöveg, hogy te nem is támadtál rám. Én pedig rögtön válaszolok is. Az ha egy istentől lopsz az támadás az ő szentsége ellen.

Hát nem mondom, rendesen összerándultam a kiáltására, ami valahogy sehogy sem volt a lágy tavaszi szellőhöz hasonlatos, ráadásul egy pillanatra el is bizonytalanodtam, ahogy a kezében tartott kolbászra tévedt a pillantásom, de aztán meggondoltam, mert rájöttem, hogy feltételezhetően nem erre gondolt. Legalábbis ahogy én tudtam, az ilyesmi nem erre szokás használni. Ettől persze csak még jobban megszeppentem, hiszen nem éppen rám szabták ezt a témát, függetlenül attól, hogy már annyiszor megkaptam, mennyire le vagyok maradva. 
-Ne-em - ráztam a fejem elhaló, szinte kérlelő nyöszörgéssel, majd bátortalanul remegő kézzel nyújtottam felé a kis csomagocskát. - De vi-visszaadom... tessé-tessék...
Mutatványára szívesen kezdenék lelkes tapsikolásba, de jelen helyzetben ez egyértelműen fenyegető üzenetet hordozott magában ellenem, ami jócskán tompította játékos varázsát nem hagyva mást maga helyett, mint bénító rémületet. Azt azért persze nehezen hittem, hogy tényleg egy istennel van dolgom, de akárhogy is, nagyon ijesztő volt. Ráadásul egy világban, ahol mutánsok rohangálnak a leghajmeresztőbb emberfeletti képességekkel, amiről régebben álmodni se mertek volna, ki mondta, hogy nem lehetnek istenek is? A szkepticizmusom ugyan nem tűnt el, de főleg, amikor megláttam, mennyire destruktív alakkal van dolgom, inkább úgy döntöttem, nem kockáztatok. Ha tévedek, megöl, ha nem tévedek... nos, akkor is. Még átalakulva sem lehetett sok esélyem ellene. 
Így aztán az egyetlen akkor logikusnak tűnő dolgot tettem. Térdre borultam, majd előre borulva a homlokomat a hideg padlóhoz nyomtam, a tenyereimet szintén, ahogy a kezeimet a fejem fölé nyújtottam. 
-Bocsánat, bocsánat, bocsánat - sípoltam abszolút pánikban, egész testemben reszketve, hiszen így már nem is láthattam, mire készül, és csak remélhettem, hogy megelégszik ennyivel, és nem fog büntetésből széttépni. - Nem tudtam... nem fogok soha többé ellopni tőled semmit... Nagyon kérlek, ne bánts! Kérlek szépen! Tessék, ez mind a tiéd lehet. Neked adom! 
Továbbra is a földön kuporogva nyúltam hátra fél kézzel, hogy kirángassak mindent a zsebemből, ami csak nálam volt, és vakon felé toljam. Vagyis kb. három dollárt, egy buszjegyet, fél pár zoknit, egy fém tollkupakot, meg pár papírzsebkendőt. Bele se mertem gondolni, mi fog történni, ha nem lesz megelégedve a bemutatott áldozattal.

Most, hogy az éhségem kezdet alábbhagyni, kicsit jobban oda tudtam figyelni. Atyám! Te jó szagú Magnetó! Számítottam egypár fajta reakcióra de ilyenre biztosan semmi esetre sem. Számítottam, agresszív támadásra, és vissza pofázásra. Számítottam pánik szerű menekülésre. Számítottam arra, hogy segítségért fog kiáltani és rendőrrel fenyeget. De erre semmiképpen sem. Felvont szemöldökkel nézem a lányt. Mondhatni, már már aranyos, ahogy félénken felém nyújtja az elemelt óvszert. Köpni nyelni nem tudok miközben előre nyúlok, és elveszem a csillogó csomagot és abba a zsebembe csúsztatom amelyikből elemelte.
Éppen csak eltűnik a zsebembe a gumi mikor a lány térdre ereszkedik és le hajol előttem. Ez kész. Ez a csaj nagyon elvan borulva, talán a haja sem véletlenül zöld színű. Nem tudok nem szánakozni rajta ahogy esedezve elkezd a zsebébe turkálni, és engesztelés képen elkezdi kipakolni személyes tulajdonait. Azt hiszem a fél pár zokni és a toll nélküli kupaknál döntöttem úgy, hogy meg kegyelmezek neki. Majd ahogy végig néztem az egészen letérdeltem elé, és az alá nyúlva fel emeltem a fejét. - Szedd össze a cuccaidat. És közben kezdj mesélni miért loptál tőlem. Kíváncsivá tettél. - Mondom neki, és félre teszem a kolbász maradékát, és a nutellát, ami az esetemben annyit tesz, hogy azok is a levegőben kezdenek lebegni körülöttem, majd kinyúlva az erőmmel egy nagy adag hideg kólát reptetek magamhoz, és nagyot húzok belőle. - Várom a meséd cica!

~ÚRISTEN, MOST FOG KINYÍRNI! MEG FOGOK HALNI, ÉS NINCS RAJTAM TISZTA ZOKNI!~
Ez volt az első gondolatom, ahogy felemelte a fejem. Átkoztam magam, amiért reggel nem kerestem tovább a zoknim párját, csak zsebre vágtam, amit már megtaláltam, hátha később meglesz, de persze ez nem így történt, úgyhogy azóta is nálam volt, rajtam meg az volt, amiben aludtam. Fogaim hangosan vacogtak, ahogy felnéztem rá, és vártam, hogy megüssön, lefejezzen, esetleg kitátsa a száját, és tüzet fújjon rám, hogy elporladjak. Két kezemet ösztönösen kaptam az arcom elé, hogy elhajolva tőle védjem magam, bár tudtam, hogy ez úgysem számít, ez itt a vég, és... És mi van?!
Amint kimondta, hogy ,,Szedd össze a cuccaidat!", azonnal tettrekészen nyúltam utánuk, hogy engedelmeskedjek.
-Oké - vágtam rá, mielőtt még elért volna a következő szótagig, és kapkodva gyömöszöltem vissza minden a zsebembe. 
Gondoltam, ha látja, hogy nem akarok bajt, és én igazán mindent megteszek, amit mond, nem haragítom magamra még inkább, és megkegyelmez. Jobb ötletem hirtelenjében legalábbis nem akadt, tekintve, hogy eléggé összezavart, hogy előbb még rémisztő óriás most kimondottan finoman szólt hozzám. Na jó... Finoman! Azért ne essünk túlzásokba, de jóval finomabban, mint az imént. Ahhoz képest szinte már kedvesen. 
-Olyan szépen csillogott - vallottam be neki szégyenlősen motyogva. - Én nem tudtam, mi az, fogalmam sem volt, becsszó, én csak... Csak olyan szépen csillogott. Mint ez itt - mutattam fel neki a tollkupakot, és csillogó szemekkel néztem, ahogy a fény felé forgatva az is szépen, ezüstösen csillogott. - Azt akarták, adjam vissza. De hát már az enyém. Én csórtam, vagyis az enyém. És nem adom neki. De te tartsd meg nyugodtan a... a gumit - fejeztem be nagylelkű ajánlatomat suttogva, miközben az arcom vagy 600 árnyalatnyit vörösödött.
Röviden megköszörültem a torkomat.
-Felülhetek? - kérdeztem óvatosan, nehogy felbőszítsem a hálátlan követelőzésemmel, hogy nekem az sem elég, hogy életben hagyott. - Vagy... nem muszáj. Tényleg. Csak így egy kicsit kényelmetlen. De ha levágod a fejem, vagy befőttes üvegbe zársz, akkor inkább így maradok. 
Ha megengedte, felültem, ha nem, akkor ott maradtam a padlóhoz passzírozva magam. De mindenképpen megráztam a fejem, amikor eszembe jutott, mit is mondott az előbb, bár nem értettem, hogy jutott ere a következtetésre.
-És nem vagyok cica. Nem tudom, honnan tudod, hogy mutáns vagyok, de nem cica vagyok, hanem gyík.
Pár másodpercre alakot váltottam, hogy lássa, bár meg kell, hogy mondjam, nagyon nehéz volt így is tartanom ezt az esdeklő pózt, de ahogy a gyíktestem engedte, úgy-ahogy csak összehoztam. Ha viszont nem ragaszkodott hozzá, állva maradtam. De mindenképpen beledugtam a farkincámat a földre esett fagyis vödörbe, hogy aztán a számba dugjam, mert így még erőteljesebb volt az illata, és még életveszélyben is a hasam volt az első. Miután visszaváltoztam, halk cuppogással emeltem fel a vödröt, és két kézzel nyújtottam felé.
-Kérsz?

Még sosem tapsolták meg az átváltozásomat. A legtöbben fújoltak rám miatta, volt, aki érdekesnek találta, mert tudok beszélni közben, vagy mert hasznosnak találták, de még soha senki nem tapsolta meg, még soha senki nem lelkesedett érte csupán azért, mert szórakoztatta. Szóval először igen meglepődtem, és megilletődve néztem, ahogy a tenyereit csattogtatta, de aztán vidáman elvigyorodtam, és a karjaimat oldalra lendítve meghajoltam.
-Tényleg tetszik? - másztam oda hozzá négykézláb lelkes mosollyal. - Tudom ám csinálni többet is. 
Ismét alakot váltva néztem fel rá, és mellső lábammal integettem neki.
-Nem is vagy te olyan félelmetes - döntöttem elgondolkodva oldalra a fejemet. - Csak amikor... tudod... amikor az akarsz lenni. Szóval... akkor nem fogsz befőttes üvegbe zárni?
Az utóbbi időben, a Xaviernek köszönhetően sokat fejlődött a képességem, így már több órán át is tudtam tartani a gyík alakomat. Viszont még mindig bennem volt a régi rutin, hogy spórolnom kell vele, vagyis csak akkor váltsak formát, ha feltétlenül muszáj volt, hiszen ki tudja, mikor kerülök veszélybe, ahol hasznát venném. Ezért nem maradtam így sokáig, hamarosan megint a fenekemen ültem a hideg járólapon. Ugyanennek a megszokásnak volt azonban köszönhető az is, hogy amikor a kezét nyújtotta felém, először rémülten sikoltottam fel, és felrántva a lábaimat, két karommal öleltem át a leszegett fejemet, hogy védjem magam a támadástól. A támadástól, ami végül elmaradt.
Bátortalanul kukucskáltam ki két könyököm mögül. Ha nem húzta még vissza a kezét, óvatosan megközelítettem az enyémmel, és bár gyakran visszarántottam, előbb-utóbb csak belekapaszkodtam, hogy könnyebben feltápászkodjak a földről.
-Bocsi - motyogtam zavartan.
A jégkrémes mutatványa azonban megtörte a jeget (bármilyen ironikus is). Minden bajomat azonnal elfelejtettem, ahogy a pálcikára kotort édesség felém közeledett. Ismét elkaptam a kezét, ezúttal azonban mindkét kezemmel, hogy magamhoz rántva azonnal bekaphassam a jéghideg csokimasszát. El sem engedtem, amíg le nem nyammogtam róla mindent.
-Ammammelle - cuppogtam tele szájjal, majd miután lenyeltem az emberes adagot, megköszörültem a torkomat, és megint értelmesen bemutatkoztam. - Annabelle. De hívhatsz Bogyónak, mindenki így szólít. És neked mi a neved, óriáska? - hunyorogtam rá felszegve a fejem, hogy a szemébe tudjak nézni.
A sétára tett javaslatára rábólintottam, főleg a fagyis rész tetszett nagyon. 
-Oké. De kérek még - tátottam ki a számat várakozón. 
Körbelesve azért kicsit nyugtalanítani kezdett, hogy mások esetleg nem veszik félvállról az egyedi boltlátogatásunkat, mint mi. 
-Nem félsz tőle, hogy kivágnak? - kérdeztem tőle halkan suttogva, ahogy elmentünk felháborodottan tátogó nénike előtt. - Nem mondhatnám, hogy...
-Hé! - reccsent ránk valaki a hátunk mögött.
Ismét ijedten visítottam fel, és új ismerősöm használva fedezékül bújtam el előtte/mögötte, ahogy épp elválasztott az igencsak mérgesnek tűnő biztonsági őrtől, miközben görcsösen kapaszkodtam a felsőjébe, mintha egy meredek hegyoldalon egyensúlyoznék.
-Ez meg mi a fészkes fene akar lenni?! - csattant fel újra, gumibotjával a tenyerén dobolva. - Ezért kártérítést fognak fizetni, és szépen velem jönnek az irodába, amíg a rendőrség kiérkezik. Mocskos mutáns korcsok, és még ti akartok egyenlőséget, amikor máshoz sem értetek, mint a vandálkodáshoz!
Elszörnyedve haraptam a számba, a gondolatra, hogy mit fog ehhez szólni Adam... meg Tibu! Úristen, Tibu!
-Nem lehetne, hogy... - kezdtem cincogó hangon, de nem tudtam befejezni a mondatot.
-Pofa be! - rivallt rám, és felém bökött a gumibotjával, mire rémülten lapultam Nickhez, és természetesen azonnal elhallgattam. - Majd beszélsz, ha kérdezünk! Na, nyomás előre.
-A fagyit azért megtarthatom? - próbálkoztam egy utolsót, mert azért a nasiról nehéz szívvel mondtam volna le.
Ahogy azonban megvillant a szeme, rögtön tudtam, hogy jobb lett volna, ha átengedem neki. Amikor pedig megpörgette a fegyverét a kezemben, és oldalra lendítve közelebb lépett, már tudtam, hogy tényleg! Tényleg mennyivel jobb lett volna, ha befogom!
-Rohadtul senki nem fogja ezt számon kérni rajtam, ugye, tudod?
Persze, hogy tudtam, hiszen ,,csak" egy mutáns voltam. Mondjuk legalább már hajléktalan nem, de még így is tudtam, hogy ha most lekever nekem egyet-kettőt, semmi baja nem fog származni belőle. Ezért aztán, mielőtt még célba ért volna a botjával, harmadszor is gyíkká változtam, és felkúsztam Nick vállára reszketni.

Egy széles mosollyal nyugtáztam a meghajlását., és mikor fel egyenesedett abba hagytam a tapsot.
- Igen valóban tetszik. - Erősítem meg a szavaimmal a tényt. Hiszen tényleg nagyon látványos ahogy ruhástól átváltozik. Olyan mintha, az ember mágiát látna, és bár tudom semmi köze a mágiához, és tuti megvan a reális tudományos magyarázat a dologra, mégis szimplán lenyűgöző a dolog. Amikor pedig újra átváltozik gyíkocskává és emberi nyelven megszólal teljes a döbbenetem. Nem a legharciasabb képesség, de annyira illik a lányhoz. A fejem ingatva igyekszem meg nyugtatni.
- Nem, nem kell félned. Nem akarlak befőttes üvegbe zárni. Egy olyan szép kis gyíkot mint te bűn lenne befőttes üvegbe zárni. Akkor is az lenne, ha nem ilyen különleges lány lenne mint te, hanem csak egy egyszerű kis állatka. Ilyet csak a gonosz és otromba emberek tennének. - Mondom nyugodtan mosolyogva. Amikor a lány a felé nyújtott kezem láttán össze kapja magát, erőt kell vennem, hogy ne hagyjam le esni mosolyom. Vajon mennyit bánthatták ezt a lányt, hogy egy ilyen ártatlan gesztusra így össze rándul. Nem veszem el a kezem, hanem türelmesen megvárom míg elfogadja a felkínált segítséget.
- Nincs baj. - Mondom vállat vonva. Ekkor azonban rövid idő alatt újra meg döbbent a lány. Ahogy a kezem után kap és kezelésbe veszi a fagylaltos kanalat. Nem is tudom mihez hasonlítani. Olyan, mintha tényleg éhezne. De az egészben van valami ártatlan báj ami áthatja az egész lányt. Majdnem felnevetek mikor meghallom ahogy teli szájjal próbál bemutatkozni.
- Oké Bogyóka. Engem Nicknek hívnak. - Simizem meg a haját és már éppen adnék neki megint egy kanálnyi fagyit mikor feltett kérdésével párhuzamosan megzavarnak minket. Sóhajtva nézek a biztonsági őrre. Az emberi fej vagy egy különösen hülye, vagy egy öngyilkos hajlamú példányával sodort össze minket a sors. Még nem döntöttem el melyik is. Annyira ledöbbent az életösztöneinek teljes hiánya, hogy nem is válaszolok a kérdésére. Tényleg ennyire hülye. Ráadásul egy gyáva impotens féreg is, hiszen egy kislányt fenyeget, mikor én is előtte állok. Hahó! Nem kéne már észre venned, hogy ha sima ember lennék akkor is kigyúrtabb vagyok nálad? Elbűvölve nézem ahogy Bogyóka megszeppenten próbálja menteni magát, és eszébe sem jut kiállni magáért. Bár ezen nem lepődök meg hiszen nekem is rögtön behódolt. Amikor azonban a tag megpróbálja megütni a lányt már tudom, hogy aláírta a saját halálos ítéletét. Szerencsére Bogyó gyíkká változik, és felkúszik a vállamra.
- Hé pajtás! - Sziszegek a biztonsági őrre. - Nem a kisebbel kellene foglalkozni, hanem azzal a másik „torzszülött” talán veszélyt jelenthet, a körmeid épségére. Nem megyünk a lánnyal sehová. Te viszont búcsúzz gyorsan! - Mondom, és az erőmmel kinyúlva felkapom a földről és a levegőbe emelem. Az őr tehetetlen kapálózik, és fennhangon káromkodik.
- Nos elég mocskos szájúra sikerült a búcsúd. - Mondom, és megindítom. Teljes sebességgel és erővel a sor végén lévő falhoz vágom. A fal beszakad, és egy biztonsági őr alakú lyuk lesz rajta. Még érzem jó pár falat átszakítok vele mire elengedem. Ezt biztosan nem élte túl, és az összetört teste valami romok alatt heverhet mostanra.
- Gyere menjünk mielőtt vissza jön és újra rendőrökkel fenyegetőzik. - Mondom a lánynak és felnyúlva végig simítok a gyíkocska hátán gyengéden. Az erőmet újra mozgásra késztetem, és magamhoz parancsolok egy bevásárló kocsit. Majd elkezdem villámgyorsan megpakolni édességekkel, kajával, és pár hasznos dologgal. A telekinézis igen csak hasznos a villámgyors bevásárlásnál. Mikor a bevásárló kocsi megtelt magam előtt irányítva elkezdek kifelé sétálni a boltból. Útközben egy kamera sem marad életben.
- Most már minden rendben lesz. Senki nem fog utánunk jönni. - Mondom, és mikor kiérünk a boltból mind a kettőnket és a kocsit is fel emelve a tetőre szállok. Itt nem fognak minket keresni, és nyugodtan fagyizhatunk egy darabig.

-Hia 'Ick - integettem neki a kanál mögül.
Amikor megsimogatta a hajam, azt tettem, amit ilyenkor mindig szoktam: ahogy húzta vissza a kezét, én úgy bújtam vissza alá, hogy még így maradjunk egy kicsit. Tudom, hogy már elmúltak a gyengédséget nélkülöző idők, de hát nyolc évet kellett bepótolnom. És ő is nagyon kellemesen tudott simogatni. 
-Csak még egy picit - mormoltam fejemet ide-oda mozgatva a tenyeréhez simulva, hogy dörgölőzésemmel rávezessem, mit is szeretnék.
Na, persze jobban is megválogathatnám, hogy kitől fogadok el ilyen kedvességet, hiszen Nick az előbb még elérte, hogy a földön hasalva rimánkodjak az életemért, és még a csillogós dolgaimról is lemondjak a kegyelemért. De hát most már egészen más volt. Nem volt ijesztő. Na jó, dehogynem volt az, de mintha ellenem már nem irányult volna. És nem vette el a fagyimat, még meg is etetett. Talán mégiscsak rendes ember. 
Nem úgy, mint a biztonsági őr, aki egy kicsit túlságosan is belemelegedett a munkájába. Még a fagyit sem adta volna oda nekem, hát igazság ez?! Két mancsommal szorosan kapaszkodtam Nick fülébe, arcomat a fülcimpája mögé rejtettem, és szorosan összezártam a szemem félelmemben, így csak a hallásomra támaszkodhattam. És Nick megint ijesztő lett. Bár szerencsére továbbra sem rajtam csattant a haragja, sőt, mintha kimondottan védett volna, de akkor is összerezzentem szigorú hangjára és sötét fenyegetőzéseire. A hangos, ismétlődő robaj  minden egyes döndülésére megrázkódtam, addig pedig fel nem néztem, amíg meg nem éreztem Nick finom cirógatását a hátamon. Igazából először akkor is csak még szorosabban bújtam hozzá egy halk, rövid nyöszörgés kíséretében, de aztán félősen előpislogtam a füle mögül.
-Már nem fog bántani? - kérdeztem kicsit remegő hangon. 
Bár észrevettem a megrongálódott falat, azonnal elvetettem az ötletet, hogy a biztonsági őr lett volna a faltörő kos. Ugyan már, aki fagyival etet meg egy idegent, és így tud mosolyogni, nem tenne ilyet valakivel. Ebbe bele is halt volna. Biztos csak ráijesztett, az őr meg elfutott. Ennyiben hagytam, nem is kérdeztem rá, mivel ez a verzió abszolút megfelelt a számomra. 
Inkább, miután lemásztam a földre, hogy megint emberré váljak, néztem, ahogy Nick telepakolta minden jóval a sebtiben előkerülő kocsit. Ami azt illeti tátott szájjal bámultam, hiszen számomra az, hogy valaki ilyen hatékonyan tud ennyi kaját egyszerre felhalmozni, lenyűgöző volt. 
-Fú! - leheltem elragadtatottan. - Ez... ez... Fú!
Persze engedelmesen gyorsabbra vettem a tempót, hiszen egyáltalán nem fűlött a fogam, ahhoz, hogy felbukkanjanak a tartalékos játékosok, hogy elvégezzék, amit az iménti biztonsági őrnek nem sikerült. Azt ugyan nem tudtam, hogy akar feltűnés nélkül eltűnni, ha egyszer egy teli bevásárlókocsit tol maga előtt, de hamarosan erre a titokra is fény derült.
-Juj, de szupiiii! - visongtam lelkendezve, ahogy elemelkedtünk a földtől.
Kacagva pörögtem, forogtam, bukfenceztem a levegőben, teljesen odáig voltam az újfajta szórakozástól, amilyet még sosem próbáltam. Persze Tibu elvitt már egy körre, de az más volt, akkor a karjában vitt, itt meg nem tartott semmi, csak Nick képessége. Kimondhatatlanul élveztem.
Mikor a tetőre értünk, azonnal az ég felé lendítettem a karjaimat, és a talpamon rugózva szökdécseltem.
-Még egyszer, még egyszer!
Nagyon is csalódott voltam, ha nem reptetett meg megint, ha viszont igen, fenékig kiélveztem minden egyes másodpercét. Mint az ingyen vidámpark. Utána kipirulva, lihegve, de fültől fülig érő vigyorral öleltem át a nyakát.
-Jaj, ez oltári volt! Köszönöm.
De szinte azonnal el is léptem tőle, és már sokkal komolyabb hangra váltva léptem oda a kocsihoz, és módszeresen kutatni kezdtem benne, hogy a végén már előredőlve, félig az elemelt árukba borulva keresgéltem. 
-Hol a fagyim? És ez mi? Jaj, ez finom... és ez is... hű, ez is tök jó...
Ha közbe is lépett, gyakorlott voltam már a kaja gyors elpusztításában, mivel rögzült bennem, hogy addig kell enni, amíg kaja van előttem, mert ki tudja, mikor jutok hozzá megint. Így aztán hót maszatos képpel kerültem elő, amikor ismét felegyenesedtem, akár önszántamból, akár az ő közbelépésével.
-Mindig így szoktál vásárolni? - pislogtam fel rá a kezemre ragadt csokit nyalogatva. - Nem volt ám semmi. Egyébként köszi, hogy kisegítettél. Sajnálom, hogy én nem tudtam beszállni - sütöttem le a szemem. - Csak egy... Bogyó vagyok. De te hogy nem féltél? Fegyver volt nála, és nagyon hangos volt, és mérges, és erős is. Ilyenkor el kell futni. Miért nem futottál el?

Nem tartott sokáig a dolog, mármint az amíg a tetőre értünk a jelek szerint Bogyóka mégis kimondottan élvezte a dolgot. Így mikor repesve esdekelt egy újabb kőrnyi kis repülésért engedtem a kérésének. Végül egy olyan helyre tettem le magunkat ahol az esetlegesen kutakodó rendőri egységek nem fognak ránk találni. De éppen csak befejeztük a vidám perceket a repülést, amikor egy röpke ölelés után máris elkezd kotorászni a bevásárló kocsiban. Nem tudom nevessek-e a lányon vagy szánjam szegényt.
- Ne olyan mohón mert el rontod a gyomrodat! - Figyelmeztetem és kicsit elhúzom a kocsitól. Szélesen el vigyorodok mikor meglátom a maszatos arcát.
- Most nézd meg magad! Tiszta maszat vagy. - Mosolygok rá. Egy rongyot repítek a tenyerembe, és lassan komótosan gyengéden elkezdem meg tisztogatni a maszatos arcát.
- Ne nyalogasd a kezed, majd én meg törlöm azt is. - Mondom halkan, és szép lassan minden maszattól és csoki maradéktól meg szabadítom a lányt. Mikor már teljesen tiszta eldobom a rongyot, és gyengéden a hajzuhatagába túrok, lágyan végig simítva a haját és a fejét.
- Gyere! - Ütögetem meg a földet magam mellett, miközben le ülök. - Majd én gondoskodok rólad. - Mondom, és egy fagyis bödönt hívok magunkhoz egy kiskanál kíséretében. Ha Bogyóka oda ül mellém elkezdem lassan etetni az édes fagyiból.
- Tudod, régen talán féltem volna. De gonosz mód börtönbe zártak ártatlanul. A fogság pedig meg tanított erősnek lenni. Így mikor azt mondtad, hogy nem akarlak-e téged üvegbe zárni elborzadtam. Miként zárhatnék egy ilyen édes lányt üvegbe? Hogyan kárhoztatnám rabságra mikor én is rab voltam? Így nem féltem kedves. Hiszen inkább halok meg szabadon, minthogy hagyjam magam újra fogságba zárni. És amúgy is az az őr goromba és durva volt veled. Szerencséje volt, hogy elszaladt. - Mondom, majd úgy fordítom, hogy háttal a mellkasomnak dőlhessen aztán lassan tovább etetem. - Szólj ha tele a pocakod. Nem szeretném ha rosszul lennél itt nekem. - Majd hirtelen ötlettől vezérelve az erőmmel kezdem lebegtetni a kanalat, és a kezeimmel masszírozni kezdem a lány hátát. Apró már már simogatás szerű érintésem remélem, hogy tovább kényezteti őt.

Amikor elhúzott a kocsitól, azonnal belekapaszkodtam az első kezem ügyébe eső kincsbe, ami egy jókora kuglóf volt, amibe csoki és almadarabokat sütöttek. Már így is jókora része hiányzott, és most még tovább pusztítottam, belefúrva a fejem, mintha alma lenne, én meg kukac. 
-Harcedzett gyomrom van - biztosítottam nagyokat csámcsogva, kikukucskálva a kuglóf mögül.
De nem akartam hálátlan lenni, úgyhogy amikor felhívta rá a figyelmemet, hogy milyen maszatos lettem, hagytam, hogy letörölgessen, hiszen tudtam, hogy a legtöbb embert ez zavarja. Még az evést is abbahagytam a kedvéért, bár néha suttyomban letörtem még egy kis darab kuglófot, és a számba nyomtam. Mikor a hajamba túrt, először értetlenül néztem rá, oldalra döntött fejjel, mert elég váratlanul ért a gesztus, de aztán jött a megvilágosodás, és én előzékenyen toltam felé a tincseimet.
-Ha találsz még benne cheetost, a tiéd lehet. Tegnap kaptam egy jó nagy zacskóval, de még ma reggel is találtam maradékot. 
Aztán, amikor letelepedtünk a földre érdeklődve hallgattam a szomorú történetét, amikor ártatlanul rács mögé zárták.
-Szegénykém - biggyedt le a szám, miközben vigasztalóan megpaskoltam a vállát. - Mekkora dögök lehettek! Nekik nem is adnék cheetost. De kedves tőled, hogy nem zárnál be. Tudod, nyolc évig az utcán éltem, és ott elég kevesen zavartatták magukat, hogy ez mennyire helyes. - Felemeltem a két karomat, amin itt-ott apró hegek látszottak, hosszúkások a vágásoknak, és egy-két kerek a cigicsikkeknek. - Nem is annyira a bezártsággal volt bajom, hanem akkoriban még nagyon kevés ideig tudtam megtartani az alakomat, és amikor visszaváltoztam, az üveg szétrobbant rajtam, és belém álltak a szilánkok. Elég fájdalmas tud lenni. Főleg, ha hajléktalan vagy, és nem mehetsz vele orvoshoz, esetleg akik ezt tették, még maradnak, mert... Mindegy. Ez már a múlté. Pár hónapja már van otthonom, úgyhogy igyekszem beilleszkedni.
Közben persze szorgosan nyeltem minden falat fagyit, amit felém nyújtott, és kimondottan meglepett a feltételezése, hogy esetleg tele is lehet a pocakom.
-Ilyesmitől nem kell tartani, nem szokása - válaszoltam halvány mosollyal, majd felnevettem, ahogy a mellkasának döntött. - De jó, olyan vagy, mint egy karosszék.
Kicsit még fészkelődtem, hogy még kényelmesebb legyen, de igazából onnantól kezdve, hogy a varázskanál önállóan adagolta tovább a fagyit a számba, elég extrém kényelmetlenségnek kellett volna történnie, hogy ez megváltozzon. Ilyesmi azonban nem, hogy nem történt, de Nick még tovább fokozta a beígért gondoskodást. A kellemes masszázs apró, ámde jóleső nyögéseket és mormogásokat csalt ki belőlem, néha még a kanálra is ráharaptam.
-Ez már döfi - suttogtam félig lehunyt szemekkel. - De igazán nem kell ezt csinálnooooo... Felejtsd el! Eszedbe ne jusson abbahagyni. Jaj, de jó Bogyónak!

Egyre biztosabb vagyok a lány különös értékrendjében. Még hogy cheetost keresni a hajában.
- Tudod az nem tesz jót a pocakodnak ha csak úgy habzsolsz mert megerőlteted a gyomrodat. Főleg az olyan fajta habzsolás ami során a csodálatos zöld hajad tele lesz chipsel. Gyönyörű vagy, de a chips senkinek sem tesz jót ha nem az illető hasában van éppen hanem a hajában. - Mondom neki mikor felém tartja a hajtincseit. Ahogy pedig mesél elképzelem milyen lehet kirobbanni egy befőttes üvegből. Nos én is éltem már át különféle kínokat, de az ő szenvedései sem lehettek semmik.
- Sajnálom, hogy ilyeneket kellett átélned. Igazán kegyetlen dolog lehetett ez. - Mondom az ez etetés közben és jót mosolygok mikor a felől biztosít, hogy bizony az ő pocakja nem szokott megtelni. Nos talán ma rácáfolok erre. Amikor pedig először tiltakozni kezd a masszírozás miatt, majd követelőzni, hogy abba ne hagyjam felnevetek. Pár pillanatig masszírozom, mikor is fel ajánlok neki valamit.
- Bogyóka! Mit szólnál ha le vennéd a felsődet? Folyton össze gyűrődik, és nehéz téged így masszírozni. - Javaslom neki, és nem aggódok, mert éreztem van rajta melltartó. Szóval nincs különösebb oka szégyenlősködni. Olyan mintha csak egy fürdőruhába lenne. Mindeközben persze a kanál folyamatosan szállítja a fagylaltot a szája felé. - Sőt! Ha gondolod hasra feküdhetsz és akkor minden porcikádat át tudom gyúrni.

-Igen, már sokan mondták, hogy ne habzsoljak, mert nem egészséges. Talán van is benne valami - bólintottam elgondolkodva a szavain, miután a váratlanul ért bókot követően visszanyertem a beszédkészségemet, de aztán megvontam a vállam. - De ma még nem diétázom, túl sok fagyi van még. És olyan finom. Hmmm...
Kutatón néztem a kocsi felé, ami minden igyekezetem ellenére még mindig tömve volt finom ennivalóval. Volt ott mindenféle, de leginkább azok a kolbászkák keltették fel az érdeklődésemet, amit Nick is majszolt, amikor belebotlottam. Előrenyújtózva kitornásztam egy csomaggal a rácsokon keresztül, majd feltépve kihúztam egy rudat, és a fagyis bödönbe mártogattam. Gondoltam, ha Nicknek bejött nutellával, akkor fagyival sem lehet rossz. Próba szerencse. Mondjuk volt azért bennem némi szkepticizmus, szóval először csak lenyalogattam róla fagyit. -Hmmm - nyammogam újra, miközben a kolbász még mindig a számban volt. - Ebből jöhet még.
Ezúttal már le is haraptam belőle egy jókora falatot, és elismerő hümmögéssel rágcsáltam.
-A többiek idegbajt kapnának, ha látnák, hogy megint miket eszem össze - kuncogtam fel. - Majd ne mond el nekik. 
Ami a sajnálkozását illeti, arra csak megvontam a vállamat. Mint már mondtam, ez már úgyis a múlthoz tartozott, igyekeztem hát minél kevesebbet gondolni rá, és minél inkább lazán venni, hogy könnyebb legyen, bár legszívesebben elfelejtettem volna az egészet. Ebben ezen a napon Nick fürge ujjai segítettek hozzá, amik szakértő mozdulatokkal kényeztették a hátamat és a vállaimat, hogy nem is tudtam volna semmi rosszra gondolni.
Egészen addig, amíg fel nem ajánlotta, hogy akár le is vehetném a felsőmet, hogy ne gyűrődjön össze, sőt még hasra is feküdhetnék, hogy mindenhol meg tudjon masszírozni. A kolbász megállt a kezemben, majd a fagyis vödörrel együtt a földre esett, én pedig megmeredve ültem, és guvadt szemmel bámultam előre a semmibe. Már azon voltam, hogy felpattanok, és elrohanok, ám ekkor felhangoztak a fejemben Adam szavai, amikor arról beszélt, hogy el kell fogadnom a tényt, hogy a férfiak időnként közeledni próbálnak majd hozzám, de ezt leginkább kedvességgel fogják tenni, és apróbb figyelmességekkel, hogy a kedvemre tegyenek, és így közeledjenek hozzám. Vajon Nick is ezt teszi most? 
-Nem kell félnem tőled, mert azért vagy kedves és figyelmes, meg adtál nekem ajándékokat, hogy közelebb kerülj hozzám, és ilyen is fogsz maradni? -fordultam hátra hozzá a lehető legkomolyabban.
Hacsak nem kaptam ennek ellentmondó választ, valamelyest megnyugodtam. Bár nem teljesen, mert a kérése attól még nagyon zavarba hozott. Arról nem is beszélve, hogy arról ugyan beszélt nekem Tibu, Adam meg Sarah, hogy hogy is viselkedhet egy férfi ,de arról egyikőjük sem, hogy adott helyzetekben nekem hogy kéne viselkednem. Szívesen felhívtam volna őket megkérdezni, de nem volt nálam a telefonom, mert még nem szoktam meg, hogy van, úgyhogy gyakran otthon felejtettem. Nem mintha számított volna, hogy mit mondanak, mivel most már végképp eljutottunk arra a szintre, ami olyannyira zavarbaejtő és ijesztő volt, amit már képtelen voltam higgadtan elviselni. Keresztbe a mellkasom elé kaptam a karjaimat, és hevesen ráztam a fejem, miközben folyamatosan hátráltam, a rémülettől guvadó szemmel meredve rá. 
-Nem, nem, nem, nem, nem, nem - ismételgettem szinte már hisztérikusan, ahogy egyre élénkebben beúszott elém a kép, ahogy ott állok előtte messze túlságosan alulöltözve. - Azt sosem... nem... Hozzám ne érj!
Még egyet léptem hátra, majd ahogy a hátam beleütközött egy szellőzőcsőbe, gyíkká változva berohantam a szűk rácsai között, hogy eltűnjek Nick szeme elől, aztán addig rohantam, amíg végre a lépcsőházban nem találtam magam. De a biztonság kedvéért akkor sem változtam vissza, de később sem. Egészen hazáig apró hüllő maradtam, hogy semmiképp ne követhessen. Ezt követően pedig több, mint egy hétig még egy kerti séta erejéig sem voltam hajlandó elhagyni a kastély falait.

//Köszönöm a játékot. Klassz volt  //