Brighton Beach - Kis Odessza

Ahogy az a sunyi Pavlo nézett rám azzal a baltával faragott, ukrán ábrázatával, az ég egy világon semmit nem tudtam kitalálni belőle. Sosem volt egy indulatos fajta, ritkán csap oda, de akkor nagyot.
- Áh ez... ez csak egy kis hal. - hadonásztam a csapos felé, ahogy magyarázni kezdtem a közben mellém érő Kaméleonnak. - A nagy hal itt a tulaj, aki csak akkor tolja ide a képét, ha már ráunt a háromemeletes palotájára! - daráltam a szavakat egyre erősebb akcentussal és csak erővel sikerült magamban tartanom a nyomdafestéket nem tűrő orosz szavak kígyózó sorát.
- Te meg csak csinálod, amit mond, mi? Megölnéd még a barátaid is, ha ő azt kéri, mi? Hát persze... ő a pakhan, te meg csak egy fokkal vagy nagyobb senki, mint én. - vágtam lazán csípőre a kezem és elgondolkodtam azon, hogy ha valaki egy senki, akkor a kis senki vagy a nagy senki a jobb senki? Rafinált szavak ezek...
- Senki nem akar téged megölni. Minek? Ahogy élsz, úgyis feldobod a talpad nemsokára. Nem érdekled te a főnököt, jobb, ha tőlem tudod. - szólalt meg végül az ukrán és elkezdte felszedni a pultról a csetepaté maradványait. Több se kellett nekem, már oda is ugrottam mellé és egy fél pillanat alatt a nyaka köré tekertem az időközben elpoliposodott karomat. Az eddig kötésként szolgáló WC papír végleg megadta magát és leszállingózott a földre.
- Dehogynem érdeklem a főnököt! Akkor szerinted minek küldött volna nekem anyagot? Nekem ez nagyon gyanús! - néztem bele a szemeibe egészen közelről, miközben ő halkan levegőért küzdött. - Patkánymérget tettetek a kajámba, mert sajnáljátok rám a töltényt, mi?? Legalább lőttetek volna keresztbe, de így... rohadékok! - rágódtam tovább, de Pavlo még mindig nem fulladt meg, a masszív erdei ukrán mindenit neki!
A következő pillanatban azonban a gyomromban landolt egy hatalmas ököl, Pavlo "páncéltörő" ökle. A meglepettségemet kihasználva még egyet belém vert, ezt meg a bordáim bánták. Nem akartam elengedni, de a harmadik ütést már nem viseltem a legjobban. Egy adag vért köptem a képébe, aztán lefejtettem a karjaim róla, de mire visszaváltoztattam azokat emberiekké, már bele is trafált a képembe, ismét az öklével. Néhány másodpercig azt sem tudtam, hol vagyok, csak a plafont láttam, meg a villódzó csillagokat rajta.
~Már megint Gagarint játszok...?~
- Nincs itt mit megbeszélni, ha itt akartok maradni, akkor húzzátok meg magatokat! - emelte fel a hangját Pavlo, de ezúttal csak Kaméleonhoz beszélt.
Közben felfedeztem azt a tényt, hogy egy asztal tetején heverek, néhány sörösüveg között. Ahogy felültem, egyszerre akart belőlem kiszakadni a bordakosaram, a gyomrom meg az arccsontom. Megint köptem egy adag vért magam elé és gyilkos pillantásokat vetettem az ukrán felé. Hogy miért ilyen rohadt kemény az ökle? Nagyon egyszerű: azért, mert ő is mutáns, a csontjai többek közt törhetetlenek, de ezt nem veri nagy dobra, rejtőzködő fajta. Viszont megfojtani bármikor meglehet, sőt, szíven is szúrhatnám a bordái között, de nem volt itt a késem. Másfelől meg rá kellett jönnöm, hogy nem vele akarnám mindezt megtenni, hanem a Főnökkel, de az meg persze ilyenkor az erődítményében lapul és jókat kuncog magában.
- Áh... leszarom az egészet! - legyintettem egy hatalmasat a világ minden flegmaságával megpakolva, aztán lemásztam az asztalról. - Hé te, adjál már egy cigit! - böktem az egyik srácra az asztal mellől, aki készségesen ki is szolgált, sőt tüzet is adott. Mint a vert sereg, egyik kezemmel az oldalamat fogva, a másikban a füstölgő cigit tartva ballagtam vissza Kaméleon mellé.
- Ne aggódj kölyök, tégedet biztos nem akartak kinyírni. Ebben az egyben biztos vagyok. - nyugtatgattam, de a szavaim már alig lehetett érteni az egyre növekvő duzzanattól az állkapcsomon.

Azonban nem voltam képes gátat szabni Kalmár kitörésének, mert úgy belelovalta magát a dologba, hogy most senki nem tudta volna megállítani az őrjöngését.
Pavlo azonban szerencsére nem volt az a hirtelen típus, mert akkor már talán Kalmár nem lett volna életben, de minimum összetörve hevert volna valahol az utcán és lehet, hogy én lettem volna a következő, de. mint említettem szerencsére a hatalmas termetéhez kellő nyugodtság is párosult így csak lazán megvonta a vállát és mikor azt látta, hogy alkalmi ismerősöm nem dobál több üveget, elkezdte feltakarítani a romokat és higgadtan válaszolt a vádakra.
Szerintem teljesen logikus volt, amit mondott, de Kalmár nem így gondolta és mielőtt még megragadhattam volna, hogy ne csináljon ostobaságot, már a tulajhoz is ugrott és a képességét használva, tapadókorongos polipkarjaival istentelenül fojtogatni kezdte, miközben csak úgy fröcsögött belőle a felháborodás.
Igyekeztem utolérni, de mielőtt még megpróbálhattam volna levakarni az ukránról, már nem is volt rá szüksége, mert elcsattant pár ökölcsapás és Kalmár barátom egy szép ívű repülés után egy szomszédos asztalon landolt, a csörömpölve összetörő üvegek között.
Még jó, hogy az asztal masszív anyagból volt és nem tört össze a súlya alatt, mert akkor nagyobbat zakózott volna, így sem irigyeltem az állapotát.
Bár valahol sajnáltam Kalmárt, végül is magának köszönhette amit kapott, és én elismerően néztem azokra az öklökre, amik ilyen könnyedén szabadultak meg azoktól a fojtogató karoktól, ami azért nem lehetett egyszerű.
Aztán meglepődve láttam, hogy Kalmár feltápászkodik és egy kikunyizott cigi után képletesen és gyakorlatilag is füstölögve sétált mellém.
~ Miből lehet ez az ember! Én egy ilyen után biztosan kórházban kötöttem volna ki! ~ meredtem a mellém érő férfira.
- Kösz, most már én is! – bólintottam a szavaira, majd a szobánk felé indultam. - Azt hiszem jobb lenne visszamenni és megfogadni Pavlo tanácsát. Húzzuk meg magunkat. – szóltam még oda hozzá, ahogy elmentem előtte, majd mielőtt felmentem volna a lépcsőn a pakolgató oroszhoz fordultam. – Adna egy üveg valami erőset? Talán attól lenyugszik és elalszik. Kifizetem a szobával együtt.
Reméltem, hogy azért még kiszolgálnak és tényleg örültem volna, ha innentől nyugodtan telne az éjszaka. Meg aztán éreztem egy kis lelkiismeret furdalást is, hiszen én indítottam el az egész kalamajkát. Igaz, ha nem drogozik be Kalmár, akkor nem is fajul idáig a dolog.

Hiába van mögöttem nem egy kemény év és az azzal felgyülemlett minden szívósság, nem vagyok épp a legjobb kondiban manapság. Biztos nem azért, mert nem eszem eleget, mert a sitten talán még ennél is kevesebbet ettem, de amióta szabadultam, másra sem költöm az összekapart pénzem, csak szeszre és drogra. Most, amikor úgy érzetem, hogy menten kettébe szakadok, haragot éreztem az egész ügy iránt, de tapasztalatból tudom, hogy holnap már rohadtul nem fog érdekelni ez az egész.
- Látom neked meg már semmi bajod. - vetettem egy gyors pillantást Kaméleonra és magam sem tudtam eldönteni, hogy emiatt le vagyok-e törve, vagy valahol mélyen örülök-e neki. Abban egyet értettem, hogy húzzuk el innen a belünket, amíg még nem késő és Pavlo nem hívja ki a főnök verőlegényeit intézkedni. Úgyhogy vissza sem néztem, csak megindultam vissza a lépcső felé, közben elgondolkodva szívtam pár slukkot a tarhált cigiből. Néhány lépés múlva Kaméleon is beért és láttam, hogy van nála egy üveg valami. Meg akartam köszönni neki, de végül nem mondtam semmit, csak megindultam felfelé. A lépcsőre már szó szerint fel kellett kapaszkodnom, de a világért sem engedtem volna, hogy megtámogassanak! Vertek engem már össze ennél jobban is, ráadásul az utcán, úgyhogy most tulajdonképpen egy jó napot könyvelhetek el magamnak. Az emeleten aztán elszívtam a maradék bagót, majd egyszerűen kidobtam azt a folyosó nyitott ablakán keresztül.
- Nincs jobb ötletem, ha ezek után nem bízol a főztjükben, rendelj pizzát. Lehet, nekem is azt kéne... - szólaltam meg végül nagy fájdalmak árán, miközben benyitottam a szobánkba. Azonnal leültem az ágy szélére és levettem az ingem. Már jókora véraláfutás volt a hasamon, a karomat meg egy jókora felületen alvadt vér borította. Semmi kedvem nem volt sem mosakodni, sem kötés után bóklászni és bizonyára Kaméleon is észrevette, hogy a kórházba sem szándékozom ellátogatni. A feldagadt arcommal már egyáltalán nem is foglalkoztam, csak kikaptam a srác kezéből a piás üveget. Vodka volt, persze. Méghozzá drágább fajta, amit én csak lopkodni szoktam ünnepnapokon. Kinyitottam és lehúztam belőle úgy... három-négy decit legalább. Gondoltam, nem iszom ki húzóra, ahhoz már fáradtnak éreztem magam.
- Hát akkor én ennyi voltam mára. - mondtam a világ minden fáradtságával, és ezzel hátra is dőltem az ágyon. Mire letettem a fejem párnára, már boldogan horkoltam.

Szerencsére Kalmár egyrészt volt olyan állapotban, hogy egyedül is feltudjon mászni a lépcsőn, habár ez szerintem inkább a drog hatásának volt köszönhető, hogy nem érezte annyira a fájdalmakat, másrészt meg hallgatott rám és így megindultunk felfelé a szobánkba, míg megtehettük.
Az üveget ugyan a későbbiekre tartogatta, majd ha kialudta már a mámorát, mert akkor bizonyára rá fog férni, de nem érdekelt különösebb, ha most is iszik belőle, ha legalább nyugton marad a seggén és nem ugrál, mint egy mérgezett egér.
~ Hmm! Ez egy egészen jó hasonlat volt a történtek tükrében! ~
Mondjuk azért a végére már éppen csak nem kellett tolnom a lépcsőn, de mivel nem kérte én nem segítettem, mert még a végén zokon veszi. Így is örültem, hogy nem hánytorgatta a szememre, hogy végül is miattam pattant ki ez az egész. Jobb, ha ez a feledés homályába vész, holnapra úgy sem emlékszik semmire, na meg aztán én is a távozás mezejére lépek, ha felkel a nap.
- Az lesz! A pizzában legalább tudom mit eszem. – bólintottam a tanácsára és végre beléptünk a szobánkba, ahol Kalmár egyenest célba vette az ágyat, de mikor levette az ingét és megláttam a hatalmas, már kékülni kezdő ökölnyomot a hasán, csak nyeltem egyet, mert azon csodálkoztam, hogy ez az ember még talpon van ezek után.
Mondjuk az arca sem volt sokkal szebb, a vágás a karján meg csak a hab volt a tortán, így aztán hagytam, hogy elvegye tőlem az üveget és jócskán meghúzza. Igaz ezután még egy mondatra futotta tőle, aztán bekómált.
Mivel azért valahol hálás voltam neki, nem nézhettem tétlenül, hogy elvérezzen itt nekem, vagy elfertőződjön a seb, így mivel amúgy sem volt más dolgom megkerestem a fürdőszobában az elsősegély csomagot, ami csodák csodája még nem is volt kifosztva és miután lemostam a karján lévő csúnya vágásból származó vért, majd lefertőtlenítettem, akkurátusan bekötöztem. Egyszer sem ébredt fel, mondjuk a fertőtlenítésnél mocorgott egy kicsit, de aztán aludt, mit egy mormota.
Mivel nem volt más, amit csinálhattam volna, bekapcsoltam halkra a tévét, azt néztem, míg észre sem vettem és engem is elnyomott az álom.

*másnap*

Az élet, mint egy reumás medve, úgy tért vissza belém és miután visszatért, köhögve indította be bennem a fáradó gépezetet. Eltartott pár percig, amíg felfogtam, hogy egy ágyon hasalok és a fél arcom egyesült a párnahuzattal, némi alvadt vér jóvoltából. Miután elválasztottam a kettőt egymástól, tudomásul is vettem, hogy tegnap valóban összevertek. Mert egészen eddig a csodálatos pillanatig azt hittem, hogy csak egy szokásos sittes rémálmom volt, amiben vagy épp összevertek, vagy megkóstolták a húsom, vagy megtoltak hátulról. Most az egyszer jobban örültem volna egy ilyen álomnak a valóság helyett, de hát jól sejtettem én tegnap, hogy Galina arcképe megint bajt hoz majd rám... Küszködve átfordultam a másik oldalamra és észrevettem a tévé előtt bóbiskoló Kaméleont. Rögtön ezután az a nem várt érzés vett a hatalmába, hogy csak úgy fogom tudni elviselni ezt a napot, ha belövöm magam. Aztán jött is a hideg zuhany, hogy jó jó, de mivel...? A szobában álmos tekintettel ide oda nézve rábukkantam a megkezdett vodkás üvegre, de elfogott a borzongás, hogy ma az nem lesz elég nekem. Erről is az a rohadék maffiózó tehet, hogy éppen pont kokaint, a gazdagok drogját küldte nekem, pedig tudja, hogy nem telik nekem ilyenekre és utána meg jönnek a sóvárgással eltöltött, kínkeserves napok. Egyre inkább duzzadni kezdett bennem egy érzés, hogyha már minden így elromlott, akkor én is teszek mindenre és fejjel fogok nekimenni a falnak!
- Hé kölyök... - szólaltam meg még magamhoz képest is túlzottan rekedt hangon. Mivel a gyerek nem reagált, felkeltem és bementem a mosdóba. Miután dobtam egy sárgát, megcsodáltam magam a tükörben.
~Ilyen foltokat bármelyik tehén megirigyelhetne!~
Lemostam a számról és az arcomról az alvadt vért, közben azt is észrevettem, hogy valaki lekezelte a sebet a felkaromon.
~Csak nem a gyerek volt?~
Kinéztem a fürdőszobaajtón az alvó ifjú mutánsra és komolyan elgondolkodtam azon, hogy miért csinálta, ha egyáltalán ő csinálta. Végül felhagytam a gondolkodással, mert az amúgy sem az én asztalom. Begomboltam magamon a Hawaii mintás ingem és odamentem a sráchoz. Kotorászni kezdtem a zsebeiben a pénze után, mert akartam venni egy doboz jófajta cigit és egy üveg jéghideg sört, amivel az arcomat is jegelhetném. Közben egymás után jöttek a fejemben az ötletek, hogyha magamhoz venném a pénzét, mennyi minden szart vehetnék belőle, de ekkor hirtelen felébredt a gyerek és én pedig szoborrá merevedve bámultam bele a képébe...

Arra ébredtem, hogy teljesen el vagyok gémberedve és, hogy………valaki tapogat éppen tapogat, vagyis pár másodperc múlva, mikor az első rémült gondolatom már tovaszállt, már észleltem, hogy inkább az a valaki a zsebeimre pályázik. És vajon ki lehet az illető? Hát nem nehéz kitalálni, hogy az én ideiglenes hálótársam, Kalmár! Nem volt nehéz kitalálni, hogy mit szeretett volna, így aztán gondoltam, hogy meglepem egy cseppet, és a nyelvemet kicsattintva az erősen a nyakára tekertem, és annál fogva rántottam közel magamhoz egy pillanatra, majd lendítettem az ágy felé.
- Csak nem keresel valamit, amit a zsebemben hagytál? – kérdeztem aztán a méregtől pirosan, ahogy felálltam, már a maradék álmosságot is kitörölve a szememből.
- Nem gondolod, hogy igazán nagy hálátlanság, hogy meg akarsz lopni, mikor mindennel elláttalak és még piát is vettem, hogy jól teljen az éjszakád? – morogtam rá. – De tudod mit? Már nem kell együtt lennünk, hiszen már világos van és azt hiszem jobb, ha most elválnak az útjaink.
Miután kiosztottam, a fürdőszobába mentem és magamra zártam az ajtót, hogy nyugodtan elvégezhessem a dolgomat és a reggeli tisztálkodást, hogy végre, ha ezzel elkészültem, a hátam mögött hagyhassam ezt az egész rémálmot és visszatérhessek a Xavierbe, a biztonságba.
Miután végeztem kimentem a szobába és összekaptam magam induláshoz készülődve.

Mint derült égből egy sorozatlövés, nagyjából olyan volt az, amikor Kaméleonból előjött az állatja és a nyelvével mutatta meg, hogy hol a helyem. Korán reggel volt még, úgyhogy azt hiszem teljesen normális reakció volt a részemről, hogy meglepődtem ezen, a szívverésem pedig néhány percig a fülemben dübörgött. Aztán amiket mondott, szintén nem derítettek jobb kedvre. Szégyellni kezdtem magam, de el nem bírtam dönteni, hogy egészen pontosan miért. De talán leginkább azért, mert másodjára sem sikerült meglopni és égtem a szégyentől, mintha legalábbis illő dolog lenne sikerrel kizsebelni egy tizenévest. Úgyhogy amikor eltűnt a fürdőben, rájöttem, hogy rohadtul nem éri meg meglopni, inkább ésszel magam mellett kéne tartanom, hogy legalább egy kis ideig tudjak valahol lakni. Persze ez pofátlan kihasználás és valahol nem akarok én kiskorúakon csüngeni, de ma különösen úgy érzem, hogy az őszt már nem valószínű, hogy megérem. Pillanatok alatt rám tört a depresszió és a reménytelen sóvárgás egy emberhez méltóbb élet iránt, ezért amikor a srác újra visszajött a hálószobába, úgy meredtem rá, mint aki kísértetett látott.
- Várj! - léptem oda hozzá, de egy fikarcnyi határozottság sem volt bennem. Az agyamban cseszett nagy zűrzavar tombolt és nekem ebből kellett volna előrántanom a nyulat, mint egy tökös kis bűvész. - Figyelj...bocs az előbbiért, csak az van, hogy nekem k*rvára kéne most egy kis kess. - néztem rá, közben egyszer-kétszer felröhögve kínomban. - Nem fogom kibírni ezt a napot így! Nincs egy árva kopejkám se! - most már mindkét kezemmel a ruhájánál markolásztam. - Esküszöm soha többé nem turkálok a zsebedben, csak adj nekem most ötszáz dolcsit! - egy pillanatra elbizonytalanodtam, hogy vajon miért is kellene neki ennyi pénzt leperkálni nekem, mert én azt kértem. - Ha kell kifizetem neked a hónap végén... - mondtam aztán, de most meg azzal akadtak gondjaim, hogy ugyan miből is tudnék neki bármit is visszafizetni. Így megint korrigálnom kellett. - Figyelj, nekem az is jó, ha adsz valami munkát, bármit megcsinálok, bármit! - de jött is a felismerés, hogy azért bármire még én sem vagyok alkalmas. Csak bizonyos típusú bármikre. - Megcsinálok bármilyen ház körüli munkát, megszerelek gépeket, de klotyót is tudok tisztítani, bánom is én, csak ne hagyj most így itt! - könyörögtem neki, mert ha a háta mögé néztem, már láttam is a falon egy képet, hogy itt maradok minden nélkül éhesen, sérülten, gyengén és már a körül forogtak a gondolataim, hogy felvágjam-e este az ereimet, vagy inkább fogjam az öngyújtóm és locsoljam le magam benzinnel.

Mikor elkezdtem összeszedni a cuccomat, ami csak egy könnyű dzsekiből állt, akkor odajött Kalmár és már egészen más húrokat kezdett pengetni. Természetesen engem sem ejtettek fejre kiskoromban, hogy benyaljam ezt a hírtelen pálfordulást, de egy szívtelen dög sem voltam, pedig ez a fickó itt, aki most jóformán könyörög nekem, már kétszer is meg akart lopni és még nem telt el egy egész nap!
Meglepett, ahogy maga felé húzott a ruhámnál fogva, amihez semmi kedvem nem volt, mert erősen bűzlött az alkoholtól és olyan cefre szaga volt, mint egy zugkifőzdének, ezért aztán persze igyekeztem kiszabadulni a markolászásából.
Ennek ellenére majdnem felnevettem, ahogy megpróbált tőlem pénz kéregetni, amihez minden létező trükköt bevetett, az éhhaláltól, a kölcsön megadásáig, amit az előzmények ismeretében ugye, nem nagyon voltam hajlandó elhinni neki.
Nagy nehezen kihámoztam az ingemet a kezéből, aztán gyorsan hátráltam pár lépést, hogy ezt ne tudja megismételni, majd megráztam a fejem.
- Nem tudok neked munkát adni, hiszen egy bentlakásos iskolában lakom, azt hiszem ezt már mondtam neked, így ez kilőve. És egyébként is, ha már az elején kérted volna, akkor most nem lennél, ilyen ……ilyen – szánalmast akartam mondani, de nem akartam ilyen durva lenni, hiszen mégis csak valahol megmentett, - ilyen gyenge, hogy könyörögj nekem, egy kölyöknek.
Aztán persze csak megesett rajta a szívem a kezdeti mérgelődés után, bár bízni ezután úgy sem fogok benne.
- De tudod mit? Ha elkísérsz a suliig, vagy elviszel, akkor adok neked annyit, amennyit egy taxisnak fizetnék, egy oda-vissza fuvarért. Na mit szólsz? Áll az alku? – néztem rá kérdőn, hiszen így nem lenne alamizsna, amit adok neki és én is jóval kevésbé feltűnően tudok a suliba jutni.

- Persze persze, tudom én, hogy abban a bentlakásos micsodában laksz, csak gondoltam, hátha keresnek ott valami mindenest. - vontam meg a vállam és már le is mondtam erről a lehetőségről, mert beláttam, hogy marhára nem jó irányból próbálkozom. Ez mégiscsak egy kölyök, meg nem tartom kizárnak, hogy egy ilyen puccosnak tartott helynek már minden baromságra van alkalmazottja. Közben már láttam is a szemeiben a megvetést, hogy most mennyire utál, amiért megint megpróbáltam kifosztani. Semmi kedvem nem volt elmagyarázni neki, hogyha ő is egyik napról a másikra élne, valószínűleg pont ennyire lenne gerinces és becsületes, mint én, de hát ha volt nap, amikor aztán végképp rohadtul nem volt kedvem hegyi beszédet tartani, akkor az a mai nap volt.
- Várj, ezt hadd gondoljam át! - állítottam meg akkor, amikor egy taxis fuvar árát ajánlotta fel. Át kellett gondolnom, hogy az mennyi pénz, mert életemben nem mentem még taxival, bár volt valami sejtésem arról, hogy csinos kis summákat raknak zsebre egy-egy fuvar után. Legalábbis azt mondják...
- Oké, elfogadom! - csaptam le végül a lehetőségre abban a pillanatban, amikor megláttam a gyerek szemében, hogy lejárt a gondolkodásra szánt idő. Valamire csak elég lesz az a pénz, bár albérletre teljességgel biztos, hogy ezután sem fogok tudni menni.
- Na hát akkor akár indulhatunk is! - türelmetlenkedve vágtam csípőre a kezem, majd körbenéztem a szobában, hogy magamhoz kell-e vennem valamit, de aztán rájöttem, hogy minden rajtam van, amiben jöttem. Már csak egy valamiben nem voltam biztos, úgyhogy nem volt más hátra, mint pofátlanul rákérdezni a dologra, hátha...
- És ugye kifizeted az egy heti szállásomat is itt, amit megígértél? - hangsúlyoztam ki valamivel jobban a legutolsó szót, mert hát ez tényleg meg lett ígérve nekem, én viszont egy szóval sem mondtam, hogy többé nem próbálom meg kizsebelni!

A haza fuvarozós ötletem nem váltott ki belőle olyan felhőtlen örömöt, mint vártam, ha valaki munkát kínál neki, így aztán egy kis várakozás után már éppen meg akartam vonni a vállam és indulni, mikor megállított, hogy mégis csak belemegy a dologba.
Halványan azért elmosolyodtam a vehemencián, mikor végre felfogta, hogy csak ilyen módon juthat tőlem pénzhez, és hogy már közel sem ragaszkodott a kezdeti 500 dollárhoz, ami azért valljuk be, elég sok pénz ahhoz, hogy csak úgy osztogassa az ember.
- Annyira nem lesz rossz Kalmár. – nyugtattam meg azért. – Ezzel a kis fáradtsággal is kereshetsz egy-kétszáz dollár, ami szerintem nem rossz pénz egy kis kocsikázásért.
Mivel hirtelen sürgőssé vált az indulás számára, én sem akartam húzni az időt, de megállított a kérdése, amire már tényleg elvigyorodtam magam.
- Még nem fizettem ki semmit, hiszen nem is kértek semmit, de nem hiszem, hogy simán elsétálhatnánk anélkül, hogy rendeznénk a számlát. Bár, ha ennyire gyanakvó vagy, hozzáteszem, míg aludtál simán elsétálhattam volna, aztán rajtad kérték volna számon ezt az egy hetet, de én nem vagyok ilyen rosszindulatú. – vontam meg a vállam és kiléptem az ajtón.
Leérve a kocsmába egyenesen a pulthoz mentem, hogy megkeressem Pavlo-t, majd egy kis egyezkedés után kifizettem az egy heti szállás teljes ellátással, mert meglepő módon nem volt egy eget verő összeg és én nem voltam egy smucig alak, bár Kalmár igazán megérdemelte volna. De, hát legyen egy jó hete, ennyi nekem is belefér és jobban éreztem magam tőle, hogy rendeztem az adósságomat.
- Na, most már mehetünk! – tettem a belső zsebembe a tárcámat és vettem az irányt az ajtó felé.

Magamban már megbántam, hogy voltam olyan ütődött és másodjára is eljátszottam a bizalmát. Ha nem lettem volna ekkora s*ggfej, most talán simán adott volna 500 dolcsit, de így örülhetek, hogy egyáltalán azzal az 1-2 százzal megáld. De a pokolba kívántam a bűnbánatot is, úgyhogy magamban letudtam az egészet annyival, hogy a vaskos másnaposság hozta ki belőlem a dolgokat, én nem tehetek az ég világon semmiről. A másnaposságnál sokkal jobban idegesített, hogy a tegnapi nap befejezésére alig emlékszem, mindössze a véraláfutásokból sejtem, hogy összekaptam Pavlo-val, bár már nem vagyok benne egészen biztos, hogy tudom, miért is, és hogy mi történt ezek után.
- Jól van, igazad van, igazándiból marha nagy szerencsém volt veled, más nem lett volna ilyen... - kerestem valami szót a jellemzésére, de nem forgott az agyam, úgyhogy annyiban maradtam, hogy ilyen, és kész. Már engem is zavarni kezdett a túl sok aggodalmaskodásom, ez nem rám jellemző! Lehet, hogy a kokó hozta ki tegnap belőlem, vagy valami más, de a dolgok semmiképpen sem maradhatnak így!
Miután Kaméleon elindult, én is szorosan a nyomában haladtam, mert még mindig nem szűnt meg bennem a gyanakvás, hogy a végére tartogat nekem itt valami nagy pofára ejtést. Egy egész kőbánya kitermelése gördült le a szívemről, amikor végül minden el lett rendezve. Most még nem akartam arra gondolni, hogy egy hét milyen pofátlanul rövid idő, főleg ha egészen véletlenül még jó is. Most csak vigyorogtam örömömben és elhatároztam, hogy egész nap az ágyban fogok dögleni a tv előtt, miközben annyi kaját és piát tömök magamba, amennyit nem szégyellek! De még mielőtt fejest ugorhattam volna a dolce vitába, haza kellett fuvaroznom az én jótevőmet - azt hiszem nyugodtan hívhatom így.
- Gyere kölyök, irány a kocsi. Aztán majd mondd, merre kell menni, mert nekem fogalmam sincs és olyan kis képes, beszélős bizbaszom meg nincs a verdában. Hogy is hívják azt...na... - törtem a fejem, de csak nem jutott az eszembe. Egy legyintéssel letudtam az erőlködésemet, majd kiléptem az utcára.
- Sokat hallottam már az iskoládról, de annyira sosem érdekelt, hogy el is menjek oda. - tettem hozzá. Mivel még mindig új fiúnak számítok a városban és a Testvériségben is, ezért az is megfordult a fejemben, hogy a magamfajtának tilos megközelíteni az épületet és aztán majd amikor nem is számítok rá, megvádol a Testvériség azzal, hogy más mutánsokat is kiszolgálok, kémkedek, besúgok és miegymás. Hiába, a KGB és az FSZB nagyon hatékonyak voltak abban, hogy egy életre ez legyen a rögeszmém, amikor hasonló helyzetekbe keveredek.
Miután beültünk a Volgába és némi küzdelmek után sikerült becsuknom a szétbarmolt, vezető oldali ajtót, már indítottam is be a motort, hogy aztán egy csinos padlógázzal kihajtsak a parkolóból.
- Amúgy kösz mindent, táváris. - mondtam oda végül, különösebb színpadiasság nélkül, egyszerűen. Majd ketten kétfelé mentünk, ahogy a mesékben szokták volt mondani.

//Játék vége - köszi szépen, nagyon-nagyon élveztem! //

Megmosolyogtam Kalmárt, ahogy a sarkamban lihegett, míg ki nem fizettem a szobát és a vele járó ellátást, és csak akkor nyugodott meg, de akkor viszont le sem lehetett volna olvasztani a vigyort az arcáról.
Persze, hogy lelkesebben ajánlotta fel mindjárt, hogy mehetünk a kocsijához, ami már tegnap is eléggé viharvert volt, de a reggeli fényben, ez most megsokszorozódott.
Nem voltam benne biztos, hogy olyan jó ötlet volt, hogy vele akarom haza fuvaroztatni magam, mert lehet, hogy feltűnőbb leszek, mintha kitűzném a mellemre a nevem.
- GPS-nek hívják, de nem gond, tudom az utat, majd navigállak én a kütyü helyett. – vontam meg a vállam, majd óvatosan beültem, és reméltem, hogy nem szakad ki alattam az ülés, vagy esik le az ajtó, vagy valami hasonló, mint a poénos rajzfilmekben szokott, csak ezen most kevésbé röhögtem volna.
A megszokott vad tempóban indultunk és közlekedtünk végig, és meg kell vallanom, nagy megkönnyebbülés volt kiszállni abból a halom roncsból, de azért az ígéretemet megtartottam és leperkáltam ideiglenes taxisomnak 200 dolcsit, így egy szava sem lehetett.
Szava azért volt, mert megköszönte és egyben el is köszönt, majd elzakatolt, mint aki valamiért nem nagyon szeretne sokáig időzni.
- Jó utat Kalmár és csak csínján a borotvapengékkel. – szóltam még utána, majd besétáltam az bejáraton.


// Én is nagyon köszönöm – klassz kis játék volt nagyon //

Bár több barátom is figyelmeztetett, hogy nem valami fergeteges ötlet ezen a helyen mutogatnom magam, de hát én már csak ilyen makacs tudok lenni, ha a szüleimről van szó, és minden bizonnyal meggondolatlan is, hogy egyedül jöttem ide, de nem akartam még mást is belerángatni a dologba, ha esetleg rosszul sül el.
Tulajdonképpen sok elképzelésem nem volt, hogy miként is fogok itt embert szerezni, aki segít utána nézni, mi lett apám régi bandájával, de mivel a nyomozó nem jelentkezett, így kénytelen voltam más utat keresni, hogy hírekhez jussak. Valaki említett egy helyet, ahol állítólag dominózni vagy mit szoktak és, hogy ez állítólag csak álca és, hogy ott találhatok vállalkozó szellemű egyént, aki egy kis pénzért utána néz a dolgoknak.
Hát most ide tartottam. Az nádfüggönyt elhúzva, a szemem nehezen szokta meg a félhomályt, de aztán észrevettem, hogy minden szem rám szegeződik, amitől kissé zavarba jöttem, de aztán erőt vettem magamon és beljebb léptem. Hála az égnek az itt lévők is visszatértek a játékhoz és újból betöltötte a helyet a zsongás és a fakockák ütődésének hangja.
Tanácstalanul álldogáltam és nézelődtem, mikor, mintha valami darázs csípett volna meg egy kisebb asztaltársaságot, úgy pattantak fel és száguldottak el mellettem, és az egyik még majdnem fel is lökött, mikor nekem jött.
- Hééé! - tántorodtam a falnak. - Nem tudsz.....
Valamit hadart kínaiul és már el is tűnt, én meg néztem ki a fejemből, míg meg nem hallottam a szirénákat.

Ahogy a két rendőr a sötétített üvegű autóban ücsörög, s szemüket egy pillanatra sem veszik le az utca túloldalán található üzletről, a csend ami közéjük ékelődik, egyre kínosabbá válik, s végül a fiatalabbik az, aki nem bírja tovább, és kénytelen megemlíteni azt, ami minden bizonnyal mindkettejük csőrét böki már órák óta:
-Feltűnőbb járgányban nem ülhetnénk? Éjszaka még hagyján de ez...
-Én is tudom - Feleli King, egy amolyan: "igazad van de azért kussolj" hangsúlyt megejtve. - De Kohler eredményeket akar, és nincs elragadtatva tőlünk az utóbbi időben. Választhattam, hogy ezzel jövünk, vagy biciklivel, szerintem ez még mindig kevésbé feltűnő.
A kínos csönd újra felüti fejét, s meg is marad, egészen addig, amíg fel nem bukkan a színen egy a helyszínhez képest meglepően ártatlan kinézetű fiú, aki mit ad isten, pont a bűnbarlangba tart.
-Te is láttad? - A válasz erre néma bólintás, majd pár perc várakozás. - Kizárt, hogy nagykorú a srác, és még mindig nem dobták ki! Most olyan Razziát csapunk bent, hogy aki teheti, úszva megy majd haza Kínába!

Nem sokkal később két marcona rendőr lép be az ajtón, alaposan felverve a port a helyiségben, az utcáról beszűrődő zajok alapján pedig valószínű, hogy a többi kék egyenruhás fickó sincs már messze, s jajj annak, akik itt találnak.
-Rendőrség! Mindenki maradjon mozdulatlan!
Derek először az ifjú Sebastian-hoz sétál, kit valóban soha életében nem látott még, így halvány fogalma sincs, kivel is áll szemben éppen.
-Kölyök, ürítsd ki a zsebeidet, és szeretnék látni egy személyi igazolványt is, de azonnal!

A szirénákat hallva már nekem is mehetnékem támad, mert nagyon is valószínűnek tartom, hogy az előbbi kis díszes társaság is ezt hallva gondolta úgy, hogy felhúzza a nyúlcipőt, és eléggé követendő példának tartom, hiszen semmi kedvem ismét valami rendőrségi ügy kapcsán felhívni magamra a figyelmet.
Bár egyáltalán nem biztos, hogy a rend éber őrei ide tartanak, de hát az előbbi reakciókat látva és, hogy eléggé meghűl bent a levegő és többen is sietve távoznak a mosdó feliratú helyiség fel, nem ezt erősíti meg bennem.
Már éppen indulnák, mikor az ajtóban majdnem belefutok egy szép nagy darab rendőrbe, akinek a jelvénye jól láthatóan lóg a nyakában. A meglepődéstől hátrább lépek párat és igyekeznék eltűnni az asztalok közötti jótékony félhomályban, de úgy látszik pont én voltam a kiszemelt első célpont, mert célirányosan felém tart.
A felszólításra össze rezzenek, de aztán erőt veszek magamon, hiszen nincs igazán félni valóm, ezek nem ismernek, tudtommal nem köröznek és én nem csináltam semmit.
- Én most jöttem csak. – kezdek azért bele, míg a zsebem felé indul a kezem. – Láthatja, hogy nem is játszom, véletlenül jöttem be, eltévesztettem az ajtót. – próbálkozom, hátha bejön, miközben elkezdem kipakolni a nálam lévő dolgokat: pénztárca, kulcscsomó, papír zsebkendő csomag, egy névjegy a magánnyomozótól, az igazolványaim, egy fésű, egy boríték…….Boríték? De hiszen nem volt nálam ilyesmi? Hogy került ez a zsebembe?
Fogalmam sincs mi lehet, de hát nincs mit tenni az is az asztalra kerül.
- Ez nem az enyém. – mutatok rá azért.

-Most már senki sem játszik - jegyzi meg közömbösen, fél szemével a fiú személyi igazolványát böngészve. - És akárhogy számolom, neked bizony semmi keresnivalód nem lenne itt. Nem mondták az urak, hogy kiskorú ide nem teheti be a lábát? - Kérdi, szinte már segítőkészen, a kártyát pedig visszanyújtja...egyenlőre.
-Valóban? - Kérdi, s közben int az egyik helyszínelő rendőrnek, ki többedmagával épp most érkezett a helyszínre. - Nézd meg mi van ebben a borítékban. A fiú szerint csak ez volt a zsebében, ami nem az övé.
A rendőr felbontja a fehér papírt, és úgy tartja, hogy tartalmát jól láthassa Derek, és Sebastian is. A százados elismerően biccent, aztán a kölyök felé fordul.
-Nem semmi. Biztosan nem a tiéd? Nekem például jól jönne, ha feltűnne egy ilyen boríték a zsebemben, Mr.Longley.
~Hmmm...honnan olyan ismerős ez a név? Lehet körözzük is valamiért.~
-Szólj be a központba. Futtassák le az úriember nevét, és adatait, hogy mihamarabb tisztázzuk ezt a kínos félreértést, nehogy nagyobb baj legyen - utasítja az emberét, a sráchoz pedig mosolyogva fordul vissza. - Tehát, megtudhatnám, mit keres itt?

Reménykedtem benne, hogy hisznek is nekem, mert abban bíztam, hogy ezt a helyet jöttek ellenőrizni és nem egy magamfajta fiatal kölyökre utaznak, így talán kicsúszom a rostán és a nagyhalakkal foglalkoznak inkább.
De persze ez a nagydarab gorilla itt előttem, egyből kiszúrta, hogy még fiatalkorú vagyok, de egy nagy kő gördült le a szívemről, mikor visszaadta az igazolványom, ami biztató volt.
- Mint említettem, véletlenül jöttem be ide és éppen menni készültem, mikor jöttek a rendőr urak. – bizonygattam gyorsan.
Aztán előkerült az a fura boríték és én félve néztem mikor az egyik zsaru, akik most elözönlötték a játéktermet, a kezébe véve kinyitotta. A félelmem nem is volt alaptalan, hiszen a borítékban egy jó vaskos köteg pénz lapult.
- De, tényleg nem az enyém! – néztem kétségbeesetten a kétajtós szekrényre, mert én is éreztem, hogy ez mennyire hülyén hangzik. Hiszen ki az, aki másnak a zsebébe dug észrevétlenül egy halom pénzt?
Aztán eszembe jut valami és rögtön meg is osztom vele az ötletemet.
- De mielőtt megjelentek volna pár srác rohant ki innen és az egyik majdnem fellökött. Talán akkor csúsztathatta a zsebembe észrevétlenül. – néztem rá nyílt tekintettel, hátha meggyőzöm vele.
De egyből lelombozódtam, amikor meghallottam, hogy az azonosításomat kéri, bár nem tudtam, hogy Kohler tett-e valami megjegyzést az aktámhoz, mert hogy vezetett rólam az tuti.
Nem akartam megint a szeme elé kerülni, főleg a Rombolóval tett látogatásom és az időleges eltávolítása után.
- Egy üzletet kerestem, ahol vehettem volna valami szuvenírt és azt hittem itt találok valami különlegeset, de mikor beléptem már láttam, hogy rossz helyen járok. Csak ennyi a történet uram. – maradok a már említett verziónál, hiszen ez a leghihetőbb. Biztos nem fogom megemlíteni neki, hogy kétes hírű alakokat kerestem egy kis maffia után nyomozásra.
Ha megtalálja az aktámat és az igazi nevemet, úgy is elég nagy bajban leszek.

-Nahát, te is véletlenül jöttél be ide? - Kérdi gúnyolódva - a kollégáim szerint eddig mindenki akit megkérdeztek ezt mondta. Persze, ha jobban belegondolok, érthető, hisz nincs cégér, nem lehet belátni az ablakokon, de még az ajtóra sincs kiírva, hogy milyen hely ez valójában, szóval legyen.
Szíve szerint egyébként elengedné a fiút, vagy legalábbis elengedte volna még a beszélgetés elején, hisz gyakorlatilag szívességet tett nekik azzal, hogy bejött ide, ám ahogy folyamatosan tagadja, hogy övé lenne az a pénz, egyre jobban gyanakodni kezd rá.
~Mi a fene baja van ennek? Nem tiltja a törvény, hogy valakinél sok pénz legyen, még akkor sem, ha borítékban tartja. egyre gyanúsabb ez nekem.~
-Tudsz róluk személyleírást adni? - Kérdi, az újabb infómorzsa hallatán. - Ha sietünk, talán még elkaphatjuk a gazembert, aki pénzt dugott a zsebedbe.
Van valami a fiúban, egy ártatlan kisugárzás, ami egyre inkább arra készteti Derek-et, hogy eressze már el őt a francba, és foglalkozzon inkább a két tucat söpredékkel, akiket most fülön csíptek, s már hajlana is rá, hogy engedelmeskedjen ennek a belső hangnak, mikor egyik embere fegyvert szegez a fiúra, mire ő hátrébb lép tőle.
-Kezeket a tarkóra! - Szólítja fel a rendőr, főnöke kérdő pillantására pedig valamivel halkabban feleli: - Szerepel a nyilvántartásunkban, több néven is. Hónapok óta körözzük sikertelenül.
-Nocsak. Ez aztán a szerencsés véletlen, nem igaz, Mr.Longley? - Kérdi diadalittasan, s bilinccsel a kezében sétál a fiúhoz, amit rá is kattint a csuklóira.
-Az igazi neve Boower - javítja ki a rendőr, mire Derek-nek az arcára fagy a mosoly.
-Hogy....Jól hallottam?
A bólintást követően magára erőlteti vidám ábrázatát, és maga előtt taszigálva vezeti ki a fiút az épületből, az autója felé.
-Ezt akkor magam viszem be!
~Hogy az a rohadt!!!~

Nem lep megy a gyenge magyarázkodásom után felhangzó gúnyos megjegyzés, hiszen még nekem is hülyén hangzott és azon csodálkoztam volna, ha ezek után azt mondják, „bocs Mr. Longley, ha feltartottuk sétáljon el nyugodtan”.
A nagydarab, engem faggató rendőr kérdése éppen ezért meglep, hiszen mégis csak figyelembe vette amit mondtam, bár az is lehet, hogy csak a rend kedvéért kérdezte meg, hogy ne mondhassák, nem vette figyelembe a szavaimat, bár ehhez is hozzátett egy kis szúrkát, ami, ha így belegondolok, érthető is volt, hiszen ki a fene tenne egy halom pénzt egy idegen zsebébe. Bevallom őszintén, én sem hinném el, de hát ettől még igaz.
Ettől függetlenül nem érzek rossz szándékot a zsaru felől, igazából már a teremben a falnál felsorakoztatott többi vendégen legelteti félig a szemét és így már kezdek egy kicsit reménykedni, mikor…………..mikor beüt a krach!
~ Hogy a jó kénköves pokolban táncoltassák meg Kohlert! ~ szisszentem fel magamban, a rám szegeződő pisztoly láttán. ~ Még köröztet is! Nagyszerű! Na, ebből, hogy fogok kimászni? Lehet, hogy az életben többet nem kerülök elő, ha most bevisznek! ~
Kétségbeesetten nézek körül, valami menekülő lehetőséget latolgatva, de túl sok itt a rendőr, hogy átváltozzak és akkor sem biztos, hogy ki tudnám verekedni magam közöttük. Így egyelőre nincs sok választásom, mint engedelmeskedni és szépen felteszem a kezem a fejemre, majd miután az eddig velem foglalkozó gorilla is megtudja, mi a helyzet, már ördögi vigyorral, szinte élvezettel vágja rám a bilincset. Bár valószínűleg direkt durván szorosra húzza, azért sem szisszenek fel. Aztán várom, hogy bekísértessen, de nagyon meglepődöm, mikor előre taszigálva, odaveti az embereinek, hogy ő maga fuvaroz be a kapitányságra.
~ Ajaj! Ezek szerint tudja ki vagyok és most egyenest Kohler-hez megyünk. ~ húzom el a számat borúlátóan, mert ez semmi jóval nem kecsegtet.
- Nem értem miért köröznek. – szólok vissza a hátam mögött lépkedő rendőrnek, míg a kocsija felé megyünk. – Sohasem csináltam semmit, még egy tilosban parkolásom sem volt. Valami félreértés lesz. Az igaz, hogy Boower vagyok, de pont ezért változtattam nevet, hogy ne keverjenek bele apám ügyeibe. – próbálkozom, hátha mégis sikerül meglágyítanom a szívét. Aztán, ha még sem, akkor még mindig ott van a képességem, talán sikerül egy alkalmas pillanatban átvernem.
Most azonban már a kocsijánál vagyunk, ahol a figyelő zsarutekintetek tüzében a szokásos módon, a fejemet lenyomva ültet be a hátsó ülésre.
- Főnök! – lép oda az egyik civil ruhás. – Ne menjek magával? Hátha segítségre szorul. – hunyorít sokat mondóan a nagydarabra, habár ő sem panaszkodhat a méreteire. – A nyilvántartás szerint különösen veszélyes a srác, 5-ös kódba (mutáns) van sorolva.

-Fiam, a te korodban ha már autót vezetsz, az is elég durva, nem gondolod? - Kérdi Derek lemondón, a srác fejét lenyomva "segíti" őt az autója hátsó ülésére. - Bár sikerült volna...de ha ilyen helyeken járkálsz, akkor is bajba kever apád vére, ha XVI. Benedek pápának kereszteled magad.
A civil ruhás rendőr érkezése kicsit későn tűnik fel neki, hisz cseppet el van most merülve saját gondolataiban, kérdésére azonban egyértelműen megrázza a fejét.
-Nem szóltak, hogy golyóálló lenne, és a társam is mindjárt jön, szóval kösz, de boldogulunk. - Majd, miután lerázta őt, mérgesen Sebi-hez szól: - Neked meg ne hízzon a májad, a skála 100-ig terjed.
~Mutáns, remek...mondjuk Amanda említette, de az más volt, akkor csak átdöfött a tekintetével, és rasszizmussal vádolt, nem pedig egy mutáns ült a hátsó ülésemen!~
-Tudja mit! - Szól a civilnek. - Meggondoltam magam, Bodwin hadnagy vezeti tovább a helyszínelést, maga pedig vezethet. Na nyomás.

Sebastian hamarosan az őrszobán találja magát, pontosabban a beszélőn, a fémasztalhoz bilincselt csuklókkal. Vagy fél órát kell várnia, mire végre valahára belép valaki az ajtón, kezében egy vaskos aktát cipelve.
-Jó napot kívánok, és elnézést, hogy megvárakoztattam, tudja, sok a dolgunk - kezd hozzá a fiatal rendőr. - Akkor talán vágjunk is bele: neve?

- Nincs autóm, csak motorom. – szóltam vissza még az autó hátsó ülésén ülve, mikor megérkezett a jól informált civilruhás zsaru és valami kódokról makogott.
Gondoltam, hogy ez valami rejtett információ és volt is tippem rá, hogy mire utalhat, bár a parancsnok ezt igyekezett elbagatelizálni, egy rövid mondattal.
Úgy nézett ki, hogy végül csak ketten leszünk a kocsiban a kapitányságig és akkor talán lehetőségem lesz, hogy eljátszva az eltűnős trükköt, kicsit meghülyítsem a rendőrt, aztán meglépjek tőle, a bilincset meg valahol csak sikerül leszedni, ha mást nem a suliban, de sajnos valami szöget üthetett a fejében, mert mégis csak visszahívta a másik gorillát és ráadásul még ő maga ült mellém.
Így aztán nem nagyon volt módom, hogy csak úgy simán láthatatlanná váljak mellette, mert vagy sikerült volna vagy nem, és ha nem akkor eljátszottam volna a lehetőséget, hogy esetleg máskor elszabaduljak a képességemmel.
Miután megérkeztünk bekísértek egy tükörablakkal ellátott kis szobába, amiben a padlóhoz rögzített asztal és két szék árválkodott. Leültettek az ablakkal szemben és a kezemet az asztalhoz bilincselték, majd magamra hagytak. Mivel nem volt bent óra nem tudtam mennyi idő telt el mire belépett az ajtón egy fiatal fakabát egy terjedelmes aktával a hóna alatt, de nekem egy örökkévalóságnak tűnt.
Úgy beszélt, mintha csak egy meghívásnak tettem volna eleget és nem lennék letartóztatva és mivel még sosem voltam hasonló szituációban, ezt nem is értettem, így csak durcásan várakozva néztem fel rá.
- Gondolom az már csak benne van abban a sok papírban, különben minek hozta volna magával. – vonom meg a vállam. – És még mindig nem tudom, hogy miért vagyok letartóztatva? Nem követtem el semmit sem most, sem régebben, így nem értem ezt az egészet! – emelem meg a bilincses kezemet. – És megtennék, hogy felhívják a Xavier intézetben Mr. Adam Windsor-t? Biztos küld értem egy-két ügyvédet is, majd akkor beszélgethetünk. Ismerem a jogaimat. – hadarom neki, mert bár nagyon klasszul megfogalmaztam a dolgokat és nagyon határozottnak igyekeztem tűnni, azért be voltam tojva rendesen.

-Éppenséggel benne - feleli a rendőrtiszt, s lecsapja a tekintélyes méretű irathalmot a fémasztalra, hatalmas csattanás kíséretében. - De arra gondoltam, mi lenne, ha inkább maga mondaná el, és ezúttal az igazat.
Mikor a jogairól kezd beszélni, a rendőr arcán ördögi vigyor jelenik meg, jelezve, hogy mit gondol azoknak a jogairól, akiket vele szemben ültetnek le ebben a teremben.
-Nézd öcsi, nem tudom láttál-e már jogi drámát, de ha esetleg nincs TV-d, ilyenkor két forgatókönyv van: vagy marha segítőkész vagy, és az epizód végére éle tovább az életed, vagy körülveszed magad ügyvédekkel, és akkor addig nyomozunk utánad, míg ki nem derül rólad, hogy te vagy az, akit be kell varrnunk egynéhány évtizedre.
Közelebb hajol az asztal fölött, kezével féloldalt eltakarva az arcát.
-Nos, melyik legyen?

King közben a folyosón áll, és várja, hogy végre kicsörögjön a szám amit hívott. Eltart egy darabig, de végre megtörténik a csoda, s egy kattanás jelzi, hogy a másik oldalon valaki reagált.
-Amanda...behozták a fiad.

-Szóval, feltenném még egyszer a kérdést...ki maga, és hogy került magához egy bizonyos Sebastian Boower igazolványa?

A kezdeti határozottság máza kezd lekopni az arcomról és a helyét a feszültség veszi át, mert egyre kevésbé tudom leplezni, hogy milyen izgatott és elveszett vagyok.
Csak abban reménykedhetem, hogy valaki megtudja, hol vagyok, de ebben is alig, hiszen nem vertem nagydobra hová indulok és miért, így meg tényleg fennáll a veszély, hogy úgy eltűntet Kohler, hogy sosem találnak meg.
- De, nem tudom, mit akarnak tőlem! – szólalok meg jóval csendesebben, de dacosabban is. – És csak azt tudom, hogy valamit a nyakamba akarnak varrni, amit nem is követtem el. És azt is a tv-ben láttam, hogy ilyenkor jobb csendben maradni. – dőltem hátra és azon agyaltam, mit csináljak. Talán, ha szóval tartom ezt a zsarut, de igazán nem mondok semmit, akkor húzhatom az időt és remélhetem a csodát.
Fél szemmel az üvegfal felé sandítottam, mert gondoltam, hogy ott a nézőközönség.
- Fiatal korú vagyok, amúgy sem beszélhetne velem így….négyszemközt. – nyelek egyet ránézve, majd inkább elhallgatok, ahogy azokba a rideg szemekbe nézek. – Sebastien Boower vagyok, azért van nálam az igazolvány, de mivel ez a név nem egy életbiztosítás, ezért használom a Sebastien Longley álnevet. Ennyi az egész. – mormolom magam elé meredve. – Mivel állandóan zaklatnának az apám miatt, ez jó megoldásnak tűnt. Most már boldog? Elmehetek? Vagy legalább telefonálhatok? – kérdezem lemondóan. – Különben tovább egy szót sem szólok.
Azzal előre dőlök és a homlokom megtámasztom az asztalon és várok.
Lehet, gyerekes viselkedés, de így legalább nem látja a félelmet az arcomon, hogy most mi lesz velem. Annyi rémhírt hall az ember a kihallgatásokról, és én most nagyon egyedül érzem magam.

A fiú szavai nem ragadtatják el a rendőrt, s már éppen készülne nagy hangon felelni, mikor nyílik az ajtó, és belép rajta Derek King, kinek még ezen ajtó küszöbének átlépésekor is le kell hajtania a fejét, ha nem szeretné lebontani a fél falat véletlenül.
-Innen átveszem. - Szól hidegen, majd leül a fiúval szemben, egy másik székre. - Azt akarod mondani, hogy te vagy Sebastian Boower, és azért van nálad egy többszörösen körözött mutáns terrorista igazolványa, mert a tiéd? - Kérdi szigorúan, s kissé talán lekezelően is. - Megértem, hogy be vagy rezelve kölyök. Lopni bűn, a rendőrségnek hazudni azonban még nagyobb, úgyhogy még egyszer utoljára kérdezem: MI AZ IGAZI NEVED, ÉS HONNAN KERÜLT HOZZÁD EZ AZ IGAZOLVÁNY?
Ez után elhallgat, és ujjaival türelmetlenül dobol a fémasztalon, a válaszra várva. A másik rendőr amúgy nem hagyta el a szobát, helyette beletemetkezett az aktákba, illetve ahol csak tud jegyzetel, az ég tudja micsodát.
-Nem akarunk rád kenni semmit kölyök, de ha nem segítesz, én sem segíthetek neked, szóval szedd össze magad végre, és viselkedj úgy, mint egy férfi, különben teljesítem a vágyad, és idehívom a gyermekvédelmiseket, hogy visszakerülj a rendszerbe. Talán ezúttal rendes nevelőszülőkhöz kerülsz, mondjuk Alaszkában...

Aztán mégis csak felpislogok, mikor nyílik az ajtó, és reménykedek, hogy valami jó hír lesz, de csak az a nagydarab fogdmeg jön be, aki letartóztatott, így csalódottan visszafordulok az asztal felé.
Aztán hallom, ahogy leül velem szemben, de nem nézek fel, továbbra is tartom magam ahhoz, hogy innentől kezdve egy büdös szót nem szólok, mert aztán tényleg behúznak a csőbe. Amit akartam elmondtam, innentől meg csináljanak, amit akarnak.
A rideg hangra összerezzenek és feszülten figyelem amit mond, de mikor már kiabálni kezd, akkor felkapom a fejem és ijedten dűlök hátra, hogy minél messzebb kerüljek tőle.
~ Most mi van? Elmondom az igazat és azt mondják hazudok! Hiszen ott kell lenni az aktában feketén-fehéren! Kohler ezen lovagolt hetekig és most ez azt mondja, hogy hazudok? ~
Aztán még rosszabb lesz, mikor megfenyeget, hogy hívja a gyerekvédelmiseket, hiszen a végén még tényleg ott kötök ki.
- Nem…..nem hazudok. – csuklok egyet. – Mit akarnak tőlem? Nem loptam, nem vagyok tolvaj…..uram. – nézek rá kétségbeesetten. – Én mindent elmondtam, de ha nekem nem hiszi el akkor hívja fel az iskolámat és ott majd igazolnak, de nem vagyok terrorista. – erősítem meg magam közben, hiszen ez azért már kizökkent az önsajnálatból. – És nem is köröznek, hiszen miért is tennék, nem csináltam semmit. - nézek most már keményen a szemébe.