Cerulean Tower Tokyu Hotel

A repülő landolt a tokiói reptéren, így felszedelőzködtünk, hogy lassan átessünk a rutin ellenőrzéseken a csomagvizsgálaton, a vámon és miegyéb hasonlókon. Sarah izgatott volt, én viszont inkább csak kíváncsi. A new yorki reptéren elég sok problémát okozott, mikor meglátták, hogy a Xavier Intézetben dolgozom, nem voltak benne biztosak, hogy felszállhatunk, nem számítunk-e már önmagunkban véve fegyvernek. Ezen az oldalon jóval érdekesebben ment már a dolog. Ahogy meglátták a papírjaim a vámosok udvariasan közölték, hogy nem sok értelmét látják a detektoros kapun való átmenésnek, elvégre egy mutánsnak aligha van szüksége fegyverekre, így csak a csomagjainkat néznék át. Ennek ellenére megmutattam nekik az önvédelmi lőfegyverem és a fegyverviselési engedélyem. Megköszönték és jegyzőkönyvezték, majd gyors csomagvizsgálat után máris taxiba szállhattunk.
A seregtől kapott biztosítási pénzen most nem spóroltam, rám is rám fért a pihenés és Sarahra is. Így az 5 csillagos Cerulean Hotelba foglaltam szállást erre az egy hétre, ámult is a lány, mikor kiszálltunk a taxiból s a személyzet átvette a csomagjaink, én pedig bejelentkeztem. Hamarosan felvezettek minket a szobánkba, ahol miután a boy lepakolt és távozott nekiálltam kicsomagolni a lányhoz fordulva:
- Gyorsabb az adminisztráció így, hogy nem kérik mutáns vagy-e vagy sem - mosolyogtam rá. - Amúgy a két szoba - intettem a két irányba - fürdőszoba és jakuzzi - ment tovább az ujjam - ez egy amolyan nappali féleség, minibárral, meg mindenféle high-tech kütyüvel, amit annyira imádnak itt a szigeteken. A szaunát, masszázstermet, medence és hasonló szolgáltatások szabadon igénybe vehetőek. Egyszóval minden adott a pihenéshez - kacsintottam rá.

Mivel még sohasem utaztam repülőn, az egész úton izgatottan nézelődtem, kérdezgettem Adamet, szóval eléggé be voltam sózva. Kicsit előbb még abban sem voltam biztos, hogy megvalósul az út, hiszen a new yorki reptéren annyit kötözködtek, hogy az már nevetséges volt. Legszívesebben minden alkalmazotton kitöltöttem volna a mérgemet, de végül is uralkodtam magamon, aztán végre felszállhattunk. A tokioi reptéren már felkészültem a második menetre, de itt teljesen másként, főleg udvariasabban bántak velünk és aránylag hamar végeztünk. A taxiban végig az ablakban lógtam és csodáltam ezt a nyüzsgő nagyvárost. Mikor megálltunk a szálloda előtt, teljesen leesett az állam, míg a kocsiból kikerültek a csomagjaink, csak néztem a magasba szökő, impozáns toronyépületet. El sem akartam hinni, hogy itt fogunk lakni egy egész hétig.
- Tényleg ebben a szállodában leszünk? Hát ez nagyon sok pénzbe kerülhet! - nézek összevont szemöldökkel Adamre. - Remélem nem csak miattam vered ilyen nagy költségbe magad? - De, persze közben majd ki ugrottam a bőrömből. Aztán a szoba volt a másik, amin kiakadtam, amikor Adam körbemutogatta. A jakuzzy emlegetésére berohantam a fürdőszobába!
- Huppijé! - táncoltam körbe a pezsgőfürdőt. - Ez tök szuper! - Aztán mielőtt behurcolkodtam volna a szobámba, egy cuppanós puszit nyomtam Adam arcára és fülig érő szájjal húztam a bőröndömet a saját részemre.

Elnevettem magam:
- Ami azt illeti de igen, éppenséggel miattad verem magam ilyen költségekbe, de jelenleg megtehetem, neked pedig igenis jót fog tenni - közöltem vidáman. A hirtelen érzelmi kitöréseken és a csattanós puszin már csak jót nevettem.
Kipakoltam a ruháim és elrakosgattam a helyére a szekrényben, hogy mindent megtaláljak majd, illetve a fürdőszobát is hamarosan belaktuk fogkefével, pohárral, dezodorral, Sarah ki tudja miféle női kencéivel és hasonlókkal. Nem sok idő telt el és jóval lakájosabbnak tűnt a lakosztály.
Egy sortban és pólóban sétáltam ki az erkélyre, a vasra támaszkodva néztem a várost. Gondolatok kavarogtak a fejemben és érzések, melyek jól eső melegséggel töltöttek most el. Szerettem a japán kultúrát és mióta beleástam magam a történelme is megfogott, de amit mindig csodáltam, az valami egészen más vonalon mozgott. Teljesen más téren. Kíváncsi vagyok érdekelni fogja-e Saraht, mindenesetre ráerőltetni nem fogom. A magammal hozott egyetlen kis könyv pihent mellettem letéve. Borítóján nincs sem író, sem cím. Már láttam a repülőgépen is, hogy kedvenc Fúriánk meglepetten nézegette, hogy a komoly tanár úr csak egyetlen rövidke olvasmányt hoz magával. Persze aki igazán, rendeltetésszerűen olvassa ezt, annak egy élet is alig elég talán rá, pedig csak erősen kivonatolt változat.
Hamarosan csatlakozott hozzám a lány. Fiatalsága, energikus lénye, a személyisége önmagában is ösztönző lehetett sokaknak azt hiszem. Az őszintén megélt öröm képessége oly hamar veszik ki belőlünk. Benne még megvan. Ahogy papucsait lerúgva mezítláb kapaszkodik fel a vasrácsra, hogy a tetejére ülve lóbálja a lábait a nagy semmi felett örömmel. Nem aggódik azon, hogy leesik, ő még bízik a képességeiben és inkább megéli a veszélyt és annak örömét is, mint hogy kihagyjon valamit az életéből felesleges félelmek miatt. Persze azért közel volt hozzám, ami megnyugtató is volt, ha baj lenne el tudnám kapni. Bár innen maximum egy hatalmasat csobban a medencébe, más baja nem lesz - gondoltam és ez az elképzelt látvány egy kis mosolyt is csalt az ajkaimra. A langyos, kellemes szellőben ücsörgő, a tájban s az érzésben egyszerre gyönyörködő lányhoz fordultam.
- Zen - mondtam egyszerűen. Felvont szemöldöke láttán a mosoly vigyorrá húzódott: - A mai az érkezés napja, s bár sok van még vissza belőle, ma nem tanulunk Sarah. Vagyis nem sokat. Csak egy picit. De csak akkor ha ez érdekel téged - nyugtattam meg kedvesen. - A zen egy vallás és egy filozófia egyszerre. Rólad most ez jutott eszembe. Érdekel miért? - kérdeztem kedvesen.

A szobámba érve kitárt karokkal hanyatt vetettem magam a kényelmes ágyon és egy darabig csak bámultam a plafont, miközben olyan boldogságot éreztem, amit csak azóta kezdek ismét megismerni, mióta Adammel megismerkedtem. Kis idő múlva erőt vettem magamon, hogy kicuccoljak, de nem vittem nagyon túlzásba, csak behajigáltam a szekrénybe a nagyját, a tisztálkodós cumót, meg a piperét a fürdőszobába vittem, majd egy combközépig levágott, rojtos szélű és itt-ott bevagdalt farmergatyában és egy drapp haspólóban mentem vissza a nappaliba, ahol senkit nem találtam. Aztán felfedeztem Adamet az erkélyen. Kicsattogtam hozzá, majd miután lerúgtam a papucsomat, hogy valaki fejére ne pottyantsam a ki tudja hanyadik emelet magasságából, felültem a korlát tetejére és láblógatva néztem a mélybe. Élveztem a lágy szellő cirógatását, az alattam elterülő város látványát, azt hogy biztonságban érezhetem magam. Adam közelsége megnyugtatott és olyan béke volt a szívemben, mint amilyen még soha, mióta megtudtam, hogy mutáns vagyok. Kíváncsian nézegettem lefelé, az alattam lévő medencére, találgatva, hogy vajon ki kapna sikító frászt, ha most innen fentről belevetném magam. A szám mosolyra húzódott, ahogy elképzeltem a szituációt. Merengésemből Adam hangja riasztott fel. A „zen” szóra értetlenül néztem rá, de aztán folytatta.
- Egy filozófia rólam? – kuncogtam fel az ötletre. – Hát persze, hogy érdekel! Kíváncsian hallgatlak! – bólintottam és egyik lábamat beleakasztva a korlátba, úgy fordultam, hogy kényelmesen tudjak figyelni a férfire.

Biccentettem:
- Igen egy filozófia, vagy vallás ha jobban tetszik, akár annak is nevezhetjük, a buddhizmus egy ága - feleltem. - És igen. Rólad jutott eszembe. Tudod a zen itt Japánban nagyon népszerű de eredetileg Kínából ered. Abból a hatalmas és oly sok bölcsességgel és misztikummal átszőtt országból a tenger túlpartján. Igazán az i.sz. 3-4. évszázad környékén lett népszerű, mikor a kínai birodalom rengeteg apró királyságra, fejedelemségre hullott szét. Északi részén idegen népek alakítottak ki saját államokat, melyek uralkodói, hogy ezzel is mutassák elkülönülésüket a taoista, konfucionista régi, eredeti kínaiaktól, szívesen támogatták a buddhizmust, amely aztán gyökeret eresztett délen is, ahogy a hagyományos kínai alapelvek elbukni látszottak. Mára az egyik legmeghatározóbb vallássá nőtte ki magát. Ez az ősi "egyház" is többféle tanra bomlik, mint mondjuk a kereszténységen belül a katolicizmus, az evangélikus vagy a református egyház, stb. A zen ennek egyik legismertebb nagy csoportosulása. Szó szerint a név annyit tesz egyébként, hogy "elmélkedés". Amikor a buddhizmus fellendült rengeteg szentnek tartott irat áramlott be ezekre a területekre, melyekről mind azt mondták, ezek tartalmazzák Sákjamuni Buddha utolsó, végső tanításait. Természetesen ezek túlnyomó többsége hamisítvány vagy pedig más filozófusok esetleg tanítványok munkái. De abban a korszakban igencsak fellendült a műfordítás és a szövegkritika, szövegmagyarázás is, érthető okokból. A zen ezzel szakított. Befelé fordulnak, nem keresik sem az írott bölcsességeket, sem a nagy tanításokat. Önmagunkban kell megérteniük és megalkotniuk a saját univerzumukat, a saját világszemléletüket. Ezt hívják megvilágosodásnak. Számunkra, a nyugati kultúra emberei számára rendkívül furcsa, elsőre sokszor érthetetlen tanmeséket mondanak el a zen mesterei tanulóiknak, akik aztán ezeken elmélkednek. A mi logikánkon járóknak nehéz sokszor magát egyáltalán a történetet is megérteni. De a hatásai a lélekre és a szellemre, a kiegyensúlyozottság és a béke igenis bizonyítható, amit ezek a szerzetesek vagy akár egyszerű hívek elérnek. Jómagam is gyakorlom ezt a meditációs eljárást, bár hívő keresztény vagyok a mai napig, nem látok okot rá, hogy ezeken a legtöbbször erkölcsi alapokon nyugvó történeteken ne merengjek el. Általában napokig tart, tekintve, hogy értelmük igen mélyen fedett - mosolyodtam el. - Az utolsó amit olvastam s amin úgymond meditáltam szabad időmben néhány nap óta, most feloldódott bennem. A válasz te vagy. Te voltál most maga a zen. Az a szabadságérzet, ami egy korláton ülve is eltölt, ami szembeszáll a veszéllyel és az elővigyázatossággal. A gyermeki öröm és tisztaság, tiszta öröm, tiszta lélek élő szimbóluma. Ez a zen. Ez is a zen. És most egy kicsit te voltál a zen - fejtettem ki neki a gondolatot kedvesen.

Én igazán próbáltam figyelmesen megérteni, amit Adam mesélt a kínaiakról, a budhizmusról, a befelé fordulásról és jórészt sikerült is. A meditáció lényegével és gyakorlásával sem volt problémám, hiszen a saját érzelmeim kordában tartása miatt én is gyakoroltam, persze nem ezt a nagyon befelé forduló, a mély erkölcsű történeteken elmélkedő fajtát, hanem amiket a különböző nyugati harcművészeti iskolákban tanítanak. Szóval azért a nagy részét elég jól felfogtam és kíváncsian vártam, hogy végül, hogy lyukadunk ki a zen vallástól hozzám. Mosolyogva hallgattam, ahogy végül Adam kifejti, hogy a mostani ellazultságom és felszabadult öröm érzetem az egyik kiváltó oka, ami megadta neki a választ.
- Igaz, hogy egy kicsit elvont nekem ez a vallási irányzat, de örülök, hogy segíthettem neked a megoldásban, még, ha tudtomon kívül is. - vigyorogva emeltem meg a felfelé tartott hüvelyk ujjam, gratulációm megnyilvánulásaként. - Tényleg úgy éreztem és még mindig úgy érzem, hogy most repülni tudnék. Valami kezd feloldódni bennem és ez olyan felszabadító érzéssel töltött el......-nézek a távolba kicsit elrévedve, ahogy próbálom magamban elemezni, mit érzek pontosan. - Minden esetre erős késztetést éreztem, hogy kipróbáljam bele tudok-e ugrani innen a medencébe! - osztom meg az előbb végig futó gondolatot kuncogva Adammel is. - De nem akarlak kellemetlen helyzetbe hozni a személyzet előtt. A végén még kirakják a szűrünket ebből a drága szállodából.

Kis híján felnevettem a szavaira, de ajkaim egyelőre csak széles vigyorba rándultak:
- Sarah, ez egy öt csillagos hotel, épp ezért abba se szólnak bele igazán, ha meztelenül, zöldre festett ujjakkal és rózsaszín zokniban mész le ebédelni, maximum behúzzák körülötted a papírfalat - feleltem. - A japánok különös emberek. Ősi tradíciók szabják meg életüket, a filozófiájuk s vallásaik az egyensúlyt, a nyugalmat hirdetik, de ennek ellenére rendkívül elemi természetű emberek. Nem szeretik a mi humorunkat, az övék a helyzetkomikumra, a geg elemekre épül fel. Azt hiszem nevetést és elismerést váltanál ki a környezetedből ha leugranál innen. A medence tele van vízzel, aligha lenne bajod tőle - vontam vállat. - Ha le akarsz ugrani, hát rajta. Nem állok az utadba, nem lenne a helyzethez illő - legyintettem kuncogva. - A szabadság érzete remek dolog. Használd ki és örülj, ha szeretnéd. De törölközőt nem dobok utánad - vigyorogtam rá, majd előhalásztam a cigarettámat.

Most, hogy Adam felhívta a figyelmemet, hogy nyugodtan leugorhatok, tényleg vonzó ötletnek tűnt. ~ Viszont talán át kéne öltöznöm fürdőruhába. ~ morfondíroztam magamban. ~ De, az meg már nem lenne spontán és olyan jópofa! ~ beszéltem le magam róla. Aztán meg azon kezdtem filózni, hogy jó lenne Adamet is leugrasztani, de nem tudtam kiötölni, hogy hogyan is tudnám kivitelezni. Azt biztos észrevenné, ha átakarnám cibálni a korláton! - derültem magamban. De aztán jobb ötletem támadt. Felálltam a korlátra és kitártam a karjaimat, mint a Titanic című film hősnője.
- Nem akarsz velem tartani? - néztem le Adamre. - Ez így egyfajta szabadság érzés lesz. - igazán nem gondoltam, hogy megteszi, így aztán ugrottam. csodálatos volt! A pár pillanatig tartó semmiben lebegés, ahogy a levegő süvített az arcom mellett, és az alsóbb emeleten, az erkélyen álló emberek rémülettől elkerekedett szeme, mindent megért. Aztán már vége is volt! A talpammal értem a vizet, hatalmas gejzírt fröcskölve magam köré. Egy pillanat alatt elborított a kellemesen hűs víz, aztán már a felszínre is dobott. A medence szélére úsztam és fülig érő vigyorral másztam ki a partra, az összeszalad vendégek és a személyzet karattyolása közepette. Tényleg nem jött oda egy biztonsági őr sem, hogy rosszallását fejezze ki, így aztán szépen, vízes lábnyomokat hagyva magam mögött becuppogtam a liftbe és a szobánkhoz mentem. Bekopogtattam és mikor Adam szélesen ajtót nyitott, úgy, ahogy voltam csurom vizesen a nyakába ugrottam.
- Fenomenális volt! Neked is ki kell próbálnod! - vigyorogtam rá. - Ez meg nem lehetett kihagyni! - néztem a most már szintén vizes férfire, nevetve.

Felnevettem, ahogy Sarah levetette magát az erkélyről és alázuhant a mélybe a medencébe. Más embernek valószínűleg mindene sajgott volna, hiszen innen azért már elég keményet üt a víz is, de a lányt alighanem megóvja ettől a bőrében tenyésző csalánféleség ereje. Iszonyatos csobbanással érkezett meg, beterítve a környékén lévő úszókat, akik vele nevettek ahogy kimászott a partra. Sokan futottak oda gratulálni neki széles mosolyokkal, nem is nagyon tudott mit kezdeni a számára szokatlan helyzettel, de úgy nézett ki, azért jól esik neki.
Hamarosan ajtót nyitottam neki, mire a nyakamba ugorva adta ki végre az örömét... és vizezett be engem is tetőtől talpig. Továbbra is elnézően mosolyogva csóváltam a fejemet:
- Attól tartok kihagynám, már így is épp eléggé vizes lettem - feleltem örömteli szemekkel. - A szabadesés élményéből nekem mindenre elég volt a hadsereg ejtőernyős kiképzése illetve az egy éles bevetésem. Azóta nem igazán tudok ugyanazzal a gyermeki örömmel gondolni erre, ahogy most te - ráztam meg a fejemet félre nézve. Vannak dolgok amikről senkinek sem beszéltem, Sarahnak sem. De ez így is volt rendjén. Legyintettem: - Sajnálom. Ezek az emlékek csak elrontják a hangulatot. Szerintem öltözzünk át és menjünk el enni egyet, mit szólsz? - érdeklődtem.

- Szerintem meg ne hagyjuk! - néztem Adamre még mindig mosolyogva, hogy oldjam a komor gondolatait. - Nem te mondogatod mindig, hogy beszéljek ki magamból mindent és akkor nem gyülemlik fel bennem annyi fezsültség? Hát most akkor rajtad a sor! - fogom meg a kezét és húzom a fotelokhoz. - Lehet, hogy megkönnyebbülsz tőle, ha elmondod, de biztosíthatlak, hogy semmi nem ronthatja el azt, amit érzek. - néztem komolyan a szemébe. - Ne mozdulj, míg vissza nem jövök, legfeleljebb addig, míg száraz ruhába bújsz! - fenyegetem meg tréfásan és én is átrobogok a szobámba és ledobom a vizes cuccokat és felveszek egy lenvászon bermudát és egy fehér trikót, majd sietek is vissza és törökülésben leülök a fotelban helyet foglaló Adammel szemben.
- Hallgatlak!

Mit tehet a tanár, ha saját tanítását fordítják ellene? Megadóan biccentettem hát és elvonultam, majd egy rövid nadrágban és sportcipőben tértem vissza, a felső testemen semmit nem viseltem készülve az eljövendő hasonló "balesetekre" csak a nyakamban lógott az aprócska feszületem. Leültem, de miután Sarah visszatérve száraz göncökben a padlóra ült, így én is a fotel elé helyezkedtem, hogy ne legyen köztünk a szemkontaktus során magasságkülönbség, aztán elsóhajtottam:
- Sarah én katona voltam, ráadásul egy elég nehéz helyen, Szomáliában szolgáltam a vége felé - kezdtem. - Ott a frontvonalban aktiválódott a szervezetemben az X gén is. Ott éhínség és polgárháború dúl, járványok tombolnak. Mocskos hely, ahol rengeteg olyan dolgot láttam, ami... ehh... azt hiszem van pár seb, pár régi seb, ami sosem heged be igazán. Emlékek, amiket örökké magaddal cipelsz, s időnként elrontják a kedvedet, ha felmerülnek az emlékezet mélyéről - vontam vállat. - Az ejtőernyős bevetésem ilyen. Nem vagyok biztos benne, hogy épülésedre szolgálna, ha elmondanám a részleteket... sok vér és sok halál van benne, de a dicsőséget hiába keresnéd. Mocskos ügy, ami rothadt módon végződött - sóhajtottam fel, várva, hogy a lány ennek ellenére is kíváncsi-e.

Figyelmesen hallgattam Adam beszámolójának kezdetét.
- Tudom, hogy katona voltál. - simogatom meg a kezét bátorítóan, mert látom, hogy nehezére esik visszaemlékeznie. - És nem vagyok már óvodás, hogy nem tudjam, a harcok nem habos-babos játékok, hanem véresek és piszkosak. Tudod, hogy nem vagyok kiscserkész, nem kell finomkodni. - biztatom tovább komoly arccal. - És minden szolgálhat az épülésemre, hiszen mindenből le lehet vonni a tanulságot. Még ez is, ha nem is szép történet. Kérlek folytasd! - dőlök hátra megtámaszkodva a két kezemen.

Halkan, monoton hangon folytattam egy biccentés után:
- Legyen. Szomáliában Jamambe városa volt az állomáshelyünk - kezdtem bele. - Na persze ne amerikai léptékkel gondold nagyvárosnak amit te megszoktál, néhány ezer lakos vályogházakban. A kórház úgy lett kinevezve egy régi magtárból, mert sok ágy bezsúfolható és heti kétszer még a patkányürüléket is felsöpörték. Tomboló járványok és éhínség. Ez maradt meg leginkább az emlékezetemben, meg a nyomor reménytelensége, ami az emberek szemében ült... Iszonyatos mennyiségű segélyszállítmány érkezett az országba. Kötszer, gyógyszer, élelem, ruházat. Egész teherautó konvojok hordták, de csak töredéke ért el a lakossághoz. A többit lefoglalták a helyi milicisták valamelyik hadúr nevében. Ezerszám haltak az emberek, a gyerekek, az öregek éhhalál, kolera, dögvész és vérhas tombolt, de a karnyújtásnyira lévő segítség nem ért el hozzájuk. Amikor... amikor dzsipes járőrt adtunk, mi... mi láttuk a fájdalom útját Sarah - sóhajtottam fel súlyosan még évekkel az emlék után is. - Te nem tudod gondolom mi az, de elmesélni igazán nem is lehet. Csak látni. Megélni. Mert a szavak nem adják vissza az érzéseket... A fájdalom útja keresztül vezet Szomálián kelet-nyugati irányba. A nyugati sivatagos, a hadurak igáját nyögő területekről sokan menekültek kelet felé a sivatagi úton át, éhezve és szomjazva. Keleten van a víz és... egy rossz és nyomorral teli, de valamivel több lehetőséget rejtő élet reménye. Az anyák... az anyáknak elapadt a teje... nem tudták táplálni a csecsemőket. A leggyengébbek... a kicsik... nem bírták el a nehézségeket. Nem tudtak tovább menni. Az asszonyok otthagyták a babákat az út szélén, hogy a többi gyereküket elvigyék, megmentsék legalább. Gyerekcsontok... múmiává aszott 50 centis kis tetemek... ezek szegélyezték az utat, meg néhány céltalanul a halálig kóborló, fásult, tébolyodott tekintetű nő. Gyűlöletek minket, jóságos Isten, de még mennyire gyűlöltek! Ott voltunk beleavatkozni a dolgaikba, de ételt, gyógyszert, munkát, szerszámot alig tudtunk adni, ellenben a hadurak megvadultak miattunk. Egyre több vér folyt, egyre több gyereket soroztak be a milíciákba. Tudod mik a gyerekkatonák Sarah? 3-5 éves gyerekeket vesznek meg a fogdosók. Általában pár kiló konzervért. Az oldalukon ott volt legtöbbször az ENSZ jelvény, a segélyszállítmányok, amiket elraboltak, azokból fizették így a sereget. A szülők... eladták a gyerekeket. Eladták mert... mert a többi gyerekük veszett volna éhen, ha nem... A gyerekek aztán kiképzőbázisokra kerültek és megkezdték az átnevelésüket. Nem volt többé nevük, vagy nemük. A kislányokat megerőszakolták, azokat a páréves gyerekeket befektették órákra a latrina árokba, amíg elvégezték a dolgukat a nagyobbak. Ha már megnőttek valamelyest a kutyakennelbe kerültek, a beöntött ételmaradékért az ebekkel kellett marakodniuk, mint az állatoknak. Olyan kiképzésen mentek át, ami náluk 10 évvel idősebbeknek is kutyakemény, nekik meg... És persze rászoktatták őket a levélre. Egyfajta hallucinogén, ami oldja a feszültséget és csökkenti a veszélyérzetet. Végül kaptak egy machetét és kikerültek a frontra. Vizet, lőszert hordtak az "igazi katonáknak", nem voltak senkik, mindenki azt csinált velük, amit akart. Amíg meg nem öltek egy ellenséget, általában egy sebesültet csata után a bozótvágóval. Utána valakik lettek... Oroszlánbőrt adtak rájuk és bedörzsölték őket piros "varázsporral", párszor körbeforgatták, majd a hátuk mögött lőttek a levegőbe néhányat és kész. Most már simbák voltak, akiket varázslat véd. Nem fogja őket a golyó, hisz hallották a dörrenéseket, nem? Kaptak egy Kalasnyikovot és ők lettek a hadurak legjobb katonái. Levelet rágva, szeretet nélkül, állatnak felnevelve, veszélyérzet mellőzve támadtak és soha nem kérdőjelezték meg a parancsokat, mert nem volt lelkiismeretük. Sohasem ismerhették meg mi az... De akkor is, Sarah... gyerekek voltak. 10-12 éves gyerekek... - suttogtam.
Pár percig gondolkodtam, majd folytattam:
- Egy idő után arra koncentráltunk, hogy megállítsuk a milicista járőröket, akik a segélykonvojokat fosztogatják, hogy mi adhassunk az embereknek ételt, ruhát, gyógyszert s így kivívjuk végre a szimpátiájukat. Egy adott szakaszon elég sok támadás történt Jamambe közelében, sejtettük, hol lehet a milícia támaszpontja, így a szakaszomat ejtőernyővel ledobták felszámolni azt... - nagyot nyeltem és összekulcsoltam a kezem, miközben fájdalmasan nyögtem ki: - A parancsokon kívül csak gyerekkatonák védték ellenünk azt a harcállást, Sarah...

Bármennyire is felkészültem, hogy nem esti mesét fogok hallani, elborzasztott a kép, amit Adam a bevetéséről mesélt. Nekem is voltak nehéz perceim és éheztem is néha, de ez semmi volt, ahhoz képest, amit ott átélhettek az emberek.....és a gyerekek. El sem tudtam képzelni, hogy lehet-e ennél mélyebbre süllyedni bárkinek is, hogy ilyet tegyenek saját fajtájukkal és főleg védtelen és ártatlan gyerekekkel. Ezek nem is emberek, hanem állatok! Én csak hallgattam Adamet és nem éltem át, amit ő látott a saját szemével, de még engem is feldúlt, nem is tudom mit tudtam volna tenni, ha egy ilyen állat a kezembe kerül! Egész testemben éreztem a tüskék nyomását, melyek kitörni készültek, de nyugalmat erőltettem magamra és csak finoman megsimogattam ismét a zaklatott Adam karját.
- Borzasztó lehetett! - lehelem halkan. - De nem volt választásotok! Ők simán megöltek volna benneteket, habozás és, ahogy mondtad lelkiismeret furdalás nélkül. A gépfegyver veszélyes, akár gyerek, akár felnőtt húzza meg a ravaszt. - majd megerősítettem a lelkem és tovább biztattam.
- És mi történt utána?

Színtelen, fahangon folytattam magam elé bámulva, de azért éreztem Sarah biztató, segítő közelségét:
- Mi, a mélységi felderítő szakasz voltunk akiknek a rajtaütést végre kellett hajtani. Éjszaka dobtak le minket ejtőernyővel. HALO ugrás volt, nem kölyköknek való - csóváltam a fejem, majd Sarah összevont szemöldökét látva kibontottam az összetett szót: - Nagy magasságból való ugrás földközeli ernyőnyitással. Bár a felderítés nem jelzett sem légvédelmi rendszereket, sem bármilyen más nehéz fegyverzetet a lázadóknál, ebben sosem lehettünk biztosak, azon a vidéken információt szerezni mindig... bizonytalan kimenetelű volt. Ezért döntöttek a HALO mellett a bevetési parancsnokságon. 90000 lábról (27 km) ugrottunk, majd szabadesésben zuhanva néhány száz méteres magasságban nyitottuk az ernyőt. A testünk sebessége ilyenkor megközelíti a pisztolygolyóét, gondolhatod, miféle terhelésnek voltunk kitéve. Földet éréskor Willi Petrofski eldőlt mint a zsák, rángatózott és vonyított torkaszakadtából. A szanitécünk azonnal megállapította a keszont. Ez annyit tesz, hogy a nyomásterhelés miatt kicsapódik a vérből a nitrogén, buborékokat képez a vérben és ezek test szerte embóliákat hoznak létre. Borzalmas fájdalmakkal küszködik a delikvens, az elméje általában véglegesen megbomlik, orvosi, kórházi kezelés nélkül órákon belül meghal. Petrofskinak nem... nem voltak esélyei... - ráztam meg a fejem, a hangom rekedté, túlvilágivá vált. - De míg meghal elárul minket is a vergődése, az agonizálása. Döntenem kellett... én... rátekertem a hangtompítót a pisztolyomra, a... halántékához szorítottam és... - félre néztem, majd sóhajtva megjegyeztem: - Mint egységparancsnoka nekem kellett megírnom a családjának, hogy... hogy... "szolgálatteljesítés közben életét vesztette". Amelyik álmomban előjön néha Petrofski főtörzs arca... általában jeges verítékben úszva ébredek fel...
Remegő kezeim egymásba kulcsolva folytattam:
- Nem tudhattuk felfedeztek-e minket, de folytatni kellett az akciót. Ahogy a bázis felé közeledtünk két álcázott aknavető állás nyitott ránk tüzet. Srapnelek robbantak mindenfelé. Rosner doki, a szanitéc előttem 2 méterrel szakadt darabokra, körülöttem repkedtek a belső szervei, a számból az ő vérét köpködtem ki. Valami akkor megszakadhatott bennem, mert nem éreztem... nem éreztem, hogy én is kaptam a vállamba egy szilánkot, csak mikor az egyik emberem lerángatott fedezékbe és kiszedte. Nem tehettünk mást, meg kellett próbálni az állások felszámolását. Én... fogtam a mesterlövészpuskát, felkúsztam egy kisebb dűnére, majd... majd...
Elcsuklott a hangom, elkínzott tekintetemet Fúria szemébe emeltem:
- Láttam őket az optikán át, Sarah. Én... láttam őket... gyerekek voltak... 8-10 éves gyerekeket raktak ki azok az állatok kezelni az aknavetőket. Láttam ahogy folyamatosan mozog a szájuk, ahogy rágják a leveleket és töltik után az üteget. Az... az embereim élete múlt rajta és... megtettem, Sarah... megtettem... - suttogtam. - Ahogy húztam a ravaszt, láttam a torkolattüzet, hallottam a dörrenéseket... ahogy a gyerekek élettelen teste lebucskázik az aknavetőállás mélyére, egyik a másik után... Aztán...
Megráztam a fejem, próbáltam rendszerezni a gondolataimat:
- Összeszedtük magunkat és... megindultunk befelé a bázisra. Ott mentünk el az... az aknavető üteg tövében. Láttuk a kicsi testeket, ahogy üveges, vádló szemekkel néznek ránk a halálba dermedve, én... Felrobbantottuk az állásokat, ez lett a gyerekek halotti máglyája, de... mindegy...
Nem bírtam Sarah szemébe nézni, sem folytatni a történetet, egyelőre nem. Nincs elég hozzám. Főleg ha nem ért meg...

Csendben hallgattam végig Adam zaklatott és iszonyú feszültséggel előadott beszámolóját a bevetésén történt borzasztó dolgokról. Hagytam, hogy kibeszélje magát, nem akartam felesleges sajnálkozásokkal megszakítani, csak szorítottam a kezét éreztettem, hogy mellette állok, nincs egyedül. Igaz, hogy valamelyest megkeményítettem a lelkemet az utcai élet során, de mióta Adam a védőszárnyai alá vett, ez a felvett máz erősen repedezni kezdett. Mire a férfi lesütött szemmel, zihálva befejezte a történetet, már az arcomon csorogtak a könnyek. Sajnáltam azokat a szerencsétlen gyerekkatonákat, akiket vadállattá korcsosítottak, hogy életüket odadobva, önkéntes kiskirályokat szolgáljanak, de ennél sokkal jobban sajnáltam az előttem ülő Adamet, akinek lelke sohasem múló sebeket szerzett, amiket élete végéig cipelhet magával. Adam jó ember, nem ezt érdemli....senki nem érdemli ezt!
- Adam! - szorítom meg a kezét, hogy felnézzen rám. - Borzasztóan sajnálom, hogy mindezt át kellett élned! Tudom, hogy nem vigasztal az, hogyha elmondják nem tehettél mást, az embereid, és sok más ember élete múlt rajtad, de mégis ez az igazság! Ne félj azok nem éreznek lelkiismeret furdalást, akik ilyenné tették azokat a szerencsétleneket! Minden esetre tudnod kell, sajnálom, hogy nem olyan a mutációm, hogy kitörölhessem ezt az emléket a fejedből, nagyon sajnálom. - erőltetek egy gyenge mosolyt az arcomra és megsimogatom elgyötört arcát. - Azért tudod folytatni? Persze, ha nem okozok ezzel még nagyobb fájdalmat! Nem vagyok egy agyturkász, de szerintem, most már jöjjön ki belőled az egész! - biztatom tovább.

Sóhajtva ráztam a fejemet:
- Ez nem így működik Sarah. Bár valóban kínzó emlékek ezek a számomra, de... nem akarnám, hogy eltöröld őket - feleltem. - Ha brutálisan is, de tapasztalatot, tudást jelentettek. Olyan élmények ezek, amelyekkel egyszerre váltam többé és kevesebbé is, de nem hiszem, hogy ugyanaz az ember lennék nélkülük. Felelősség, irányítás és akaraterő. Sokat tanultam belőle, amiket ha kitépnék magamból, akkor... már nem az lennék akinek te megismertél - csóváltam a fejemet. Szavaira némán bólintottam, majd jó egy perc hallgatással összeszedve magam befejeztem a történetemet:
- Befelé haladva kőkemény fedezékharcba keveredtünk. Nem nagyon voltak lehetőségeink. Meg kellett semmisítenünk mihamarabb a rádió állomásukat, hogy ne tudjanak segélyhívást küldeni. A repülőgép elvileg folyamatos jelzavarást alkalmazott, de nem tudhattuk meddig képes a körzetben maradni és meddig bírja az elektronikus hadviselést. A felkelők nem standard felszereléssel bírtak, nehéz volt a félig-meddig házi barkácsolású, elavult szovjet technikára épült készségeik ellen felkészülni. Amikor lőtávba értünk a rádiós épülethez páncélököllel kiiktattuk az objektumot... Lángok törtek fel belülről mindenfelé, égő ruhás gyerekkatonák futottak-ugrottak ki belőle. Akkor már mindenre lőttünk, ami szembe jött, nem néztük a... a kort és a hasonlókat. Az életünkért küzdöttünk mint a csapdába esett patkányok... - remegtem egész testemben, újraélve azt a napot. Nem csak magam előtt láttam az eseményeket szinte, de éreztem az égett hús bűzét, hallottam a sikolyokat, a mindenfelől záporozó gellert kapott lövedékek fütyülését. Önkéntelen érzelmi reakció volt, amit még én sem tudtam koordinálni, hogy mint akkor ott szerettem volna bebújni az utolsó kavics mögé is, most is előtört belőlem s a testem lassan összehúzódott, de nem is tudtam ekkor még róla, azt sem vettem észre, mikor Fúria finoman fölém hajolt, hogy értse a szavaimat tisztán. - Két őrmester és egy hadnagy dőlt ki mellőlem azon az éjszakán befelé a központi épület irányába. Én... verekedtem tovább... Lőttem ha lehetett, puskatussal, ha másképp nem ment... A rádiós bunker mellett... ott... emberek rohantak ki... egy nő... kezében valamivel. Jefferson Moreau hadnagy azonnal lelőtte, miközben fejhangon sikoltozott, pedig sokat látott kommandós volt Jeff. Aztán... csak nézett a holttestre. Nem... nem lázadó volt. Vagyis nem fegyveres... Csak a... a szakácsnő... a kezében csak... csak egy lábas volt... Mielőtt mondhattunk volna bármit, Moreau hadnagy az állkapcsa alá szorította az oldalfegyvere csövét és meghúzta a ravaszt. Én... láttam a falra fröccsenni a vérét és az agyvelejét és... és... nem éreztem semmit, érted? Már... már nem voltak könnyeim... már nem voltak érzéseim... nem volt semmim, csak fájdalom talán, de az is csak tompán...
Zavartan, zihálva folytattam:
- A maradék osztagommal behatoltunk a bázisparancsnokságra. Ott már csak maroknyi fanatizált gyerekkatona volt ellenünk, akik... akik mind meghaltak azt hiszem... de... remélem néhányan elfutottak... az emeleten találtuk meg a parancsnokot, az AFN egy jó negyvenes, kövérkés alezredesét... Míg leadtam a jelentést a támaszpont felszámolásáról, az egyik katonám puskatussal majdnem agyonverte a tisztet, aki a fanatizált gyerekeket küldte a halálba, aki civil foglyokból vont kordont a rádiós bunkerhez és... Sarah... komolyan tusakodnom kellett magammal, mielőtt leállítottam azt a lincselést, mert akkor és ott... legszívesebben én is szétvertem volna a dagadék fejét - suttogtam. - Persze nem... nem lett volna értelme... és... végül is le is rángattuk az alezredesről Hawkinst, de... ott majdnem megszűntem végleg embernek lenni... - hajtottam le a fejemet.
Csak arra eszméltem, mikor egy határozottan nagy könnycsepp hullott a nyakamba, s lassan felfogtam, hogy átalakultam. Keserű, segélykérő szemekkel néztem fel Sarah homályosan csillogó tekintetébe.

Hallgattam hát tovább ezt a szomorú történetet és még magamon is meglepődtem, mennyire át tudtam érezni azt a lelki szenvedést, melyet Adam elszenvedett akkor, abban a pokolban. Megdöbbenve érzékeltem, hogy míg révülten beszél az újból átélt eseményekről, keze kicsúszik a kezemből és teste zsugorodni kezd. Annyira az emlékek hatása alá került, hogy nem is vette észre, én meg nem akartam félbeszakítani. a hangjából hallatszó kínszenvedés ismét megindított és mikor befejezte, már nem tartottam vissza a könnyeimet. Ekkor eszmélt fel és nézett fel elkeseredetten a szemembe.
- Borzasztó élmény lehetett.....igazán....nem is ....tudok mit mondani.....csak ...sajnálom, hogy ez megtörténhetett. - próbálom a tudomására hozni, hogy megértem, mit érezhet, de ezt nehéz olyan szavakba önteni, ami nem tűnik sablonosnak ilyenkor. Ezért csak nézek rá, könnyben úszó szemekkel és próbálok közben biztatóan mosolyogni rá. - Csak szeretném, ha tudnád Adam, hogy te jó ember vagy! - bököm ki végül.

Lassan lettem csak úrrá az érzelmeimen, egész testemben remegtem. Újra átéltem azt az éjszakát, orromban kísértett a megpörkölődött hús és a lőpor szaga, fülemben visszhangzott a torkolattűz, a fütyülő golyók és a sikolyok, a detonációk kavalkádja. Nagyon lassan tudtam újra koncentrálni csupán, ebben sokat segített, hogy Sarah ösztönösen a tenyerére vett, óvón, védelmezőn vettek körbe ujjai, mint egy rögtönzött bölcső a gyermeket. Ha kínosan lassan, szenvedve is, de kiűztem a fejemből a múltam kísértő képeit és lassan magamhoz tértem egészen, bólintottam a lánynak, aki visszarakott a padlóra, ahol villámsebesen visszanyertem eredeti nagyságomat. Letöröltem finoman a zsebemből előhalászott zsebkendővel Sarah könnyeit, majd kesernyésen elmosolyodtam:
- Azon az éjszakán nekem nem voltak választásaim Sarah, de azért büszke nem vagyok arra amit tettem. Valószínűleg a halálos ágyamon is kísérteni fog a dolog - sóhajtottam fel. - Talán jó ember vagyok, talán nem, ezt nem az én dolgom megítélni. Majd mindenki hordoz a múltjában sötét dolgokat, amelyekre nem büszke. Én erre nem vagyok az... Gyermekeket öltem, mert muszáj volt. De ez sohasem fog felmenteni a tetteim súlya alól. Nem tudom, hogy erősebb vagy gyávább voltam, mint Moreau hadnagy... én nem lőttem agyon magam azon az estén, pedig talán kellett volna. De ha már így alakult... akkor valami értelmeset akartam kezdeni az életemmel. Jó ember lennék? Olyan ember vagyok, amivé a tapasztalataim, a körülmények tettek, ennyi az egész...
Megtöröltem a saját szemeimet is, majd érdeklődve néztem Fúriára:
- Nos? Még mindig tudsz a fogadott apádnak tartani? - kérdeztem halkan, komolyan.

Annyira magán kívül volt Adam, hogy egészen komolyan megijedtem, hogy valami baja lesz, ezért ösztönösen a kezembe vettem miniatűr testét, hogy kezem ölelő melege talán megnyugtatja valamennyire. Úgy láttam, használt is valamelyest, mert kis idő múlva már nem rázta a remegés a testét és biztatóan biccentett, hogy már letehetem.
Most már nem okozott problémát a villámgyors átalakulás, így pillanatok múlva már a normál méretű Adam ült velem szemben, aki finoman letörölte kicsordult könnyeimet. A történtek hatásairól beszélve, engem is elgondolkoztatott, hiszen, ha nem is ilyen borzalmas dolgok történtek velem, de a sötét múlt cipelése nekem is ismerősen csengett. Becsültem Adamot mindazért, hogy mind amin keresztül ment, annak ellenére meg tudta találni azt az életcélt, amely, ha részben is tompítani tudja lelki fájdalmát. Éppen ezért lepett meg halk kérdése.
- Mi? - néztem rá csodálkozva. - Milyen h@lye kérdés ez! - fortyantam fel. - Ettől nem, hogy kevésbé tekintek rád tisztelettel, hanem jobban. Az én számomra te vagy a legjobb pótapa a világon és nem is szeretném, ha másképp gondolnád. - vigyorgok rá, leplezve, hogy még mindig a szenvedése hatása alatt vagyok. - És még egyszer nem szeretném, ha kételkednél ebben! - fenyegetem meg játékosan.

Sebastien:

Ahogy kinyitod a szemed, nem pontosan érted, hogy mi történt veled. A plafon nem ismerős, hátad alatt az ágy pedig puhább, mint amihez szokva vagy. Körülnézve láthatod, hogy ez a szoba, ahol felébredtél, vagy még inkább magadhoz tértél, nem ugyanaz, ahol... De várjunk csak! Nem is emlékszel, hogy lefeküdtél volna aludni. Az utolsó emléked az, hogy hazafelé tartasz egy kellemes, barátokkal eltöltött este után, aztán amikor tovább próbálsz emlékezni, tompa fájdalom kel a tarkódban. Ha odanyúlsz, azt is érezheted, hogy bizony érzékeny az említett rész, mintha a közelmúltban egy erős ütés érte volna. Ha felkelsz és kilépsz a hálóból, a nappaliba juthatsz, mintha lakás, vagy még inkább lakosztály lenne, ahová kerültél.
A szoba luxusról árulkodik. Tágas, nagy ablakokkal, melyeket távirányítású redőnnyel lehet elsötétíteni. Bárszekrény, hatalmas, falba süllyesztett plazmatévé, minden, ami a kikapcsolódáshoz kell. Egy dohányzóasztalon elegáns, fekete telefonra lelsz. Ezzel talán kiderítheted, hová kerültél, de kinézhetsz az ablakon is...

Az ébredésem nem a megszokott kellemes, lassú rácsodálkozás a világra, hiszen lassúnak ugyan lassú, de kellemetlen fejfájással párosul a mélységből való felbukkanás, és kissé zavarosan bámulok körbe egyelőre még fel sem fogva mit látok.
Az első benyomás is furcsa már, hiszen a mennyezet, amelyre bámulok, emlékeim szerint nem napsárga színű, aztán ahogy fészkelődök, mintha az ágy sem a megszokott kényelmes, de sokkal keményebb matracú lenne.
De hol vagyok, ha nem a szobámban? Felülök hirtelen, ami nem jó ötlet, mert azonnal éles fájdalom nyillal a tarkómba, ahol odanyúlva, egy jókora púpot tapogatok ki.
~ Mi ez? ~ döbbenek meg, de aztán eszembe jut, hogy nem emlékszem, hogy a szobámba lettem volna……de,……várjunk csak! Erőltetve a memóriámat addig eljutok, hogy hazafelé mentem, egy találkozóról, ahol igazán jól elbeszélgettünk, persze én okulva a múltkori esetből egy korty alkoholt sem ittam, és akkor……Itt van film szakadás! Innentől nem emlékszem semmire, csak arra, hogy most ébredtem fel, ebben a ……
Gyorsan körbenéztem és meg kellet állapítanom, hogy igen csak luxus körülmények uralkodnak idebenn és a lakosztály sem kicsi. Ha valaki jól akarná érezni magát, itt mindent megtalálna hozzá, de én egyelőre azt szeretném tudni, hogy hol a fenében vagyok és főleg miért!
Az asztalon látok egy telefont, így talán hamar kiderül, de először a hatalmas ablakokhoz indulok. Ahogy kimászom az ágyból, azért megkönnyebbülve látom, hogy legalább egy boxer alsó van rajtam, de a ruhámat egyelőre nem találom. Mivel nincs itt senki pár nem kell szégyenlősködnöm, pár lépéssel máris az ablaknál vagyok és elhúzva a függönyt kilesek.