Könyvtár és közösségi helyiség

Kicsit törnöm kell a fejem, hogy mi is a mentalista szó jelentése, hiszen sokszor egészen másként használjuk, mint amit jelent.
- A mentalista az aki nem a fizikai képességét használja, hanem a szellemit, tehát ezt itt. - kopogtatom meg a fejem. - Tehát ti mentalista képességű mutánsok vagytok, mások, mint például én, meg fizikai. - mutatok magamra.
Amikor elmondja, hogy miért is ezt a sulit választotta enyhén megdöbbenek ezen az egyszerű magyarázaton.
~ Hát miért is lenne ez gond? Ha Sheena azt mondta, akkor az van! ~ mosolyodom el rajta.
- Biztos nagyon szeretheted és bízhatsz Sheenában, ha ez ennyire egyszerű. - bólintok megértően, hiszen nem akarom faggatni, hogy miért is nem valamelyik hozzátartozójával jött, mert tudom az előzményeket. - És biztos nagyszerű ember lehet, hogy nő létére a hadseregben szolgált. - teszem hozzá. - És biztosíthatlak jó döntés volt ide jönni, biztosan nagyon jól fogod érezni magad, legalábbis én megteszek ezért mindent. - vigyorgok rá a srácra.

Továbbra is egyszerűen feleltem, gondolkodás nélkül, őszintén:
- Persze, hogy szeretem és bízok benne. Az életemet is odaadnám, hogy boldog legyen - válaszoltam könnyedén, mégis fájdalmasan őszintén. - Állítólag ma már sokan szolgálnak lányok a hadseregben. Úgy tudom, hogy ti sokkal kevésbé vagytok érzékenyek a fájdalomra és tovább is bírjátok a... a... őőő.. nagyobb az állóképesség? ... igen, az állóképességetek, mint nekünk. De attól még nagyon jó ember, igen.
A vigyorára én is mosolyogva válaszolok:
- Hát ezt látod elhiszem - feleltem. - Igazából érzem rajtad - vallottam be zavartan. - Ezt azért időnként jó lenne kikapcsolni, de nem megy - húztam el a számat, majd a lányhoz fordultam: - Kérdezhetek még valamit?
Bólintására belekezdtem:
- Szóval ez a Windsor tanár úr az Előőrs. Sheena is szokta magát Párducnak hívni. Az egyik tanárt mint Electrot említetted. És Sheena mesélt nekem az utóbbi időben mutánsokról, de úgy, hogy... őőő... Bestia, Magneto meg... meg... Árnymacska. Több nem jut eszembe... De szóval... ezek olyan furcsa nevek... Mindenkit így hívnak, aki mutáns? Ilyen furcsán?

Őszintén meglepett, ahogy Sheenáról beszélt, és nagyon meg is hatott, hiszen látszott rajta, hogy teljesen komolyan gondolja. A lányok kitartásával kapcsolatos megjegyzése pedig ismét megmosolyogtatott.
- Végre! Jó hallani ezt egy férfiember szájából! - nevetek fel vidáman. - És örülök, hogy érzed is, hogy őszinte vagyok veled, habár ezt a képességedet nem árt majd kicsit elhallgatjuk első időben, legalábbis nem mindenkinek kéne tudni róla, hisz van akit ez zavarhat. Ha majd megtanulod valahogy kikapcsolni, az biztosan mindenkinek jobb lesz. - sóhajtok fel kicsit gondterheltebben, de a következő kérdése megint visszahozza a jókedvemet. - Tudod a mutánsokat szeretik a képességük után valamilyen megkülönböztető, a képességükre jellemző becenévvel vagy néha gúnynévvel illetni. Nem törvényszerű, hogy mindenkinek legyen, de előbb-utóbb úgy is ráragad egy. nekem is van, habár nem vagyok túl büszke rá, Fúria. - pirulok el halványan.

Meglepetten pislogtam a lányra, de ösztönösen szomorkásan el is vörösödtem:
- Férfiember, igen... őőő... ezt amúgy egy férfitól hallottam - jegyeztem meg. - De az egy doktor bácsi, így azt hiszem lehet neki hinni.
Szavaira felnevettem:
- Nekem mondod? Mikor Moore doktor bácsinak először mutattam meg a villanásokat, akkor azt mondta azonnal, hogy magam vagyok a megtestesült "fantázia" - kuncogtam. - Én... nem hallottam még ezt a szót... mit jelent a Fúria? - kérdeztem kíváncsian. - És hogy tettél szert rá? - érdeklődtem tovább.

- Fantázia! - ízlelgetem a szót. - Hmm! Nem is rossz, főleg egy doktortól. - nevetek fel. - És, ha a képességed tényleg ilyen illúziókat produkál, akkor nagyon is illik rád. Na látod, már neked is lesz beceneved, ezzel is közelebb kerülsz hozzánk.
Az én mutáns nevemmel kapcsolatban kicsit hezitáltam, de aztán úgy döntöttem, hogy miért is ne tudhatná meg a hátterét.
- Tudod Josh, nem mindig voltam ilyen kedves, aranyos lány, mint akit magad előtt látsz. Én is az utcán éltem és mivel sok rosszat kaptam az emberektől, én vissza is akartam adni nekik, nem úgy mint te. - sütöm le a szemem. - Most már nem vagyok rá büszke, de akkor eléggé....hmm, hogy is mondjam szúrós és kiállhatatlan voltam, ebből lett a becenév. - néztem rá komolyan most már. - De azóta sok mindent tanultam itt és már sokkal másképp látom a világot, ezért is gondolom, hogy neked is jó lessz itt.

Együtt nevettem Sarahval "új" becenevem kapcsán, de valóban jó érzés volt, hogy közelebb kerültem a világukhoz, ha ilyen kis aprósággal is. Nem is... Inkább az volt jó érzés, hogy valaki ezt mondja közülük, azt hiszem.
Meglepetten és egyúttal megértően hallgattam a történetét. Szimpatikus és kedves volt a lány. Kérdően pislogtam rá:
- Szóval a fúria, az szúrós és kiállhatatlan? - kérdeztem ösztönösen. - Mellesleg most teljesen nem olyan vagy. Ami azt illeti kezdek ezért aggódni... - vallottam be. Sarah kérdő tekintetére szomorúan csóváltam meg a fejemet: - Ha kedvelek valakit, vagy ha félek, vagy ha fáj valami meg a többi hasonló... szóval ha új vagy erős érzésem van itt - tettem a tenyerem a szívemre, - akkor sokszor önkéntelenül megmutatok dolgokat. Egyszóval lehet, hogy hirtelen egy tündérmesében találod magad királynőként, bár próbálom ezt visszafogni, ígérem - néztem a padlót zavartan vörösödve.

Mosolyogva hallgattam, ahogy ő is barátkozik a mutáns nevével és elnyeri a tetszését is. A félelmeire meg csak legyintettem barátságosan.
- Nem kell ettől tartanod! Annak persze örülök, hogy elnyertem a tetszésedet, de nagyon sokan vannak itt, akik szintén az iskolában próbálják ki először a képességüket, úgy, hogy láttunk mi már itt egy pár furcsa dolgot. Ha meg különösen szépet mutatsz, azt még biztosan élvezném is. Majd igyekszünk, hogy mindig jókedved legyen és akkor csak jó dolgokat mutatsz. - nevetek rá, megmutatva neki, hogy igazán nem tartok a képességétől. - Hidd el, nem lesz probléma, de ha mégis csak szólj nekem, aztán majd én elsimítom a dolgokat.

Nehézkesen fújtam egyet:
- Hááát.... szerintem most lazítsd el magad... - sóhajtottam, miközben a szemeim lilás fénybe váltottak át.
Sarah immár a napfényes tengerparton feküdt bikiniben, bőrét kellemes melegséggel simogatta a napfény s enyhítette annak intezítását a langyos szellő. Lábfejeit a tenger habjai nyaldosták, színes tollú madarak éneke adott különösen nyugodt, kellemes érzést adva, amolyan aláfestésként. A tenger vízéből delfinek emelték ki palackorrú fejüket, önfeledt játékuk csalt mosolyt az arcokra. A pálmafák közelmúltbéli eső után csillogó leveleikkel bólogattak könnyedén. Játékos kis majom szaladt hozzá, az állatkát simogató ujjait puha, bolyhos szőrzet fogadta, míg a kis állat ujjai kicsit csiklandós érzést keltve simogatták meg hálásan az oldalát. A távolból ezer féle színben pompázó virágszirmokat sodortak köré, hogy könnyű lepelként fedjék be. Apró rákocska nyújtogatja a szemeit kíváncsian, majd ahogy a lány lábujjával bohókásan meglöki a hátára fordul és mókásan kapálózik ollóit csattogtatva. Végül a nap lassan lenyugodni tűnik, bíbor és arany árnyalatokba vonva a tájat, míg újra és újra megrebbennek a szempillái...
- Bocsánat - motyogtam. - Már nem láttam értelmét a harcnak magammal, így legalább tudtam befolyásolni kicsit, nem úgy mintha csak kitörne. Remélem... őőő... hát reménykedem, hogy még most sem leszel a Fúria - simítottam végig a nyakamon.

Kérésére izgatott lettem, hogy most megláthatom, hogy milyen ereje van, de aztán erőszakkal ellazítottam magam, hogy minél jobban át tudjam adni magam a dolognak.
Aztán csak ültem ott leesett állal, vagyis már nem a széken, hanem a tengerparton és annyira, de annyira valóságos volt, hisz hallottam a madarak énekét, a tenger hullámzását, tapintottam a a homokot a kezem alatt, éreztem a napfény melegét, szóval teljesen odavoltam érte és mikor abba maradt, még hosszú percekig csak csillogó szemekkel néztem Josh-ra.
- Hogy mi? Nem dehogy leszel! - nyögtem ki végül nagy nehezen. - Josh, ez valami fantasztikus volt! Már sok mentális képességű mutánssal találkoztam, de ez nagyszerű volt! - felragyogó arcom biztosabb támpontja lehetett a srácnak, hogy nem okozott csalódást. - Én azért nem demonstrálnám neked az képességemet. - nevetek fel. - Gondolom nem bánod?

Nagy megkönnyebbülés volt, hogy Sarah nem vette rossz néven a tehetségem megnyilvánulását, így oldottabban mosolyogtam, majd megvontam a vállam:
- Hát ha itt olyan harci órák is vannak, akkor előbb-utóbb úgyis muszáj leszek megtapasztalni - nevettem. - Sőt... ha őszinte akarok lenni, akkor van bennem egy ösztönös kíváncsiság, igen, de azért ezt a fajta megismerkedést inkább elódáznám - nevettem.
Sóhajtva tettem hozzá:
- Nem... nem mindig ilyen kellemesek a képek, de... mindig ilyen valószerűek - tártam szét a karjaim. - Szóval ezért félek tőle egy kicsit. Na jó... nagyon - vallottam be.
Izgatottan kérdeztem:
- Te mióta tanulsz itt Sarah? - kérdeztem. - Te már tökéletesen uralod a készségeid? Nagyon nehéz volt megtanulni?

- Nem kell félned azoktól az óráktól, hiszen az is lehet, hogy csak jóval később kerülsz olyan szintre, hogy használhatod, és akkor sem egymáson gyakorlunk. - nevetem el magam. - tehát nem kell félned, hogy megtapasztalod, mit tudok, de ezt én sem szeretném, abban biztos lehetsz. Már tapasztaltam a hatását és még nézne sem kellemes erről biztosíthatlak.
~ Már amikor nem valaki olyanon kell alkalmaznom, aki az életünkre tör oktalanul. ~ teszem hozzá magamban.
- Elhiszem, hogy tartasz tőle - mondom neki kedvesen, - de hidd el jó kezekben leszel és biztos vagyok benne, hogy, ha te is megteszel mindent, akkor hamar uralni fogod és nem okozol ezzel kellemetlen perceket senkinek.
- Én sem vagyok olyan régen itt, mint mondtam az utcán éltem sokáig, talán pont ezért esett Ad....Mr. Windsor választása épp rám, hogy segítsek neked. Szóval én is itt tanultam meg, hogyan legyek úrrá a képességemen, hogy ne a dühöm és a pillanatnyi érzelmeim vezéreljék, hanem tudatosan használjam. Nem volt könnyű! - sóhajtok nagyot, vissza gondolva a Harci Teremben Adam leckéire. - DE, ha keservesen is, de megtanultam és most, hogy már teljesen kifejlődött, azt hiszem eléggé jól tudom kezelni, legalábbis nincsenek nagy, ok nélküli kitöréseim. - nézek a szemébe biztatóan.

Bólintottam, hogy megértettem az általa elmondottakat, bár azt hiszem látszott az arcomon, hogy kicsit azért aggódom még, no de új hely, nem ismerek szinte senkit, meg minden ilyesmi... Jó hogy aggódom...
- Tudod... nekem itt minden nagyon új lesz - vallottam be zavartan. - Új emberek, új dolgok. Nem jártam még sosem iskolába, a tanulás, a... a... készségfejlesztés, az hogy mindenki mutáns. De te kedves vagy, így hiszek neked, biztosan igazad van és jó lesz - bólintottam. - Akkor nézzük meg a sulit...
Sarah körbevezetett az épületben, megmutatta a különböző termeket, osztályokat, udvart, stb. Végül egy szobához érkeztünk, ahol mosolyogva kulcsot húzott elő a zsebéből és belökte azt. Amikor hozzátette, hogy ez lesz az én szobám, ugyancsak meglepődtem, de örültem is nagyon. Igazán saját szobám olyan de olyan nagyon régen nem volt...
Segített behozni a cuccaim Sheena kocsijából, mondjuk nem volt sok, egy sporttáska és két gitár összesen, meg még egy kisebb szatyor, amiben perpillanat én sem tudtam mi leledzik.
Bementünk és lepakoltuk a dolgokat, majd még játszottam Sarahnak hálám jeleként egy dalt, aztán elköszöntünk, neki órára kellett menni, nekem meg kipakolni ezt a rengeteg cuccot.

//Játék vége - köszönöm, hogy behoztál a suliba //

Kissé bizonytalan léptekkel sétálok a könyvtárban. Nem mintha még nem jártam volna ilyen helyen vagy éppen félnék. Egyszerűen én csak még sosem jártam úgy könyvtárban, hogy valaki mást ne követtem volna volna oda nyomkövetés vagy kivégzés céljából. Most vagyok úgy először könyvtárban, hogy senki nem szabta meg mit is csináljak vagy mit tegyek.
Lassan végig simítottam a könyvek borítóján egyenként érezve a könyvek érintését. És érezni az orromban mindegyik könyv nehéz papír és tinta illatát. Teljesen tanácstalanul álok a könyvespolc előtt nem tudva, hogy melyik könyvet is vegyem a kezembe. Melyik bőrkötéses könyv milyen tudást is nyújthat. Megakad a szemem egy ismerős címen. Sun Tzu a hadviselés művészete. Le emelem a könyvet a polcról és bele lapozok. A sorok ismerősen kúsznak végig a szemem előtt. Majd nagyot sóhajtva csapom össze a lapokat. Nem ennek nincs értelme. Ezt a könyvet tudom kívülről. Elvégre egy átkozott fegyver vagyok. Olyan könyvet kellene választanom amiből azt tanulom meg milyen az élet, nem pedig azt amiből azt miként győzzek le másokat. Vissza teszem a könyvet a helyére, és továbbra is tétován figyelem a címeket. Egyik sem jelent nekem semmit. Ahogy az írók nevei sem. Végül lehunyt szemmel választok. Megnézem a vastag könyvet és rögtön vissza is teszem a helyére. Háború és béke. Nem akarok a háborúkról olvasni. Elég vér tapad már az én kezemhez. Újra lehunyom a szemem és pár métert arrébb lépve egy másik könyvet veszek a kezembe. A címe semmit mondó, és nem utal arra, hogy köze van a vérengzésekhez. Egyszerű cím. Tom Sawyer kalandjai. Talán ez jó lesz kezdésnek. Vissza sétálok az asztalokhoz, és még egyszer számba veszem a szobába való lehetséges behatolási pontokat. Túl sok ablak túl sok ajtó. Végül egy széket a polcokhoz húzva felmászok rá és felguggolok az ülőrészére. Így ha rám támadnak egyből ki tudok lőni mint egy megfeszített rugó. Majd szépen lassan kinyitom a könyvet a lapok közé szaglászom, és végig simítok a lapokon. Majd elkezdem végig futtatni a szemem a betűk során és szépen bele merülök a történetbe. Persze rögtön az elején hasonló dilemmával találom magam szemben mint Tom. Nem értem miért is kell azt a kerítést lemeszelni.

Sosem volt erős oldalam a történelem és mivel hamarosan valami év végi beszámolót kell írnom belőle, mivel a tanév közben kerültem a suliba, ezért nem ártott volna felkészülni rá.
Nem nagyon akartam senki ismerőst most megkérni, hogy tartson egy kis korrepetálást a polgárháborúból, hiszen a múltkori kis előadásom, majd az egész suli előtt még mindig élénken él mindenkiben és bár igyekszem nem figyelni a hátam mögötti összevihogásokra, azért még mindig sikerül fülig vörösödnöm tőlük.
Ezért inkább megoldom egyedül a felkészülést méghozzá úgy, hogy elballagok ide a könyvtárba és keresek könyveket, amik erről az időszakról szólnak. Biztos akad ebben a nagy hodályban valami érdekes.
Csendesen lépkedek a polcok között, és a csendből ítélve nem sokan használják ma ezt a helyiséget, ami nekem pont meg is felel.
Hirtelen megtorpanok, mert olyan jó fejmagasságban meglátok egy vastag könyvet, aminek borítóján éppen egy csatajelenet virít, ezért rögtön nyújtózkodni is kezdek érte, de olyan szerencsétlenül érek hozzá, hogy az átesik a polc másik oldalára és ott, annak rendje és módja szerint lepottyan.
A szemem a plafon felé emelve átkozódok magamban, miközben várom a hangos csattanást, de ehelyett egy tompa puffanás hallatszik, mintha valakire ráesett volna.
~ Ó a fene! Azt hittem nincs itt senki, erre az egyetlen személyre aki mégis itt akar művelődni az egész nyomorult szobában, sikerül fejbe vernem egy nehéz könyvvel! ~ igyekszem a polc másik oldalára, hogy megnézzem nem történt-e nagyobb baj és hogy bocsánatot kérjek.

Azt kell mondjam érdekes fiú ez a Tom Sawyer. Ennek ellenére, alig értem miről is van szó a könyvben. A figyelmemet amúgy is hirtelen teljesen más köti le. Valaki más is van a könyvtárban. Hallom a lépteit, érzem az illatát, tisztában vagyok a jelenlétével. Tisztán egyenletesen lélegzik, a léptei nyugodtak kiszámíthatóak. Léptei ritmusa alapján valamit keres, valószínűleg egy könyvet. A nyugodt légzés is arra enged következtetnem, hogy nem rám vadászik, hanem olvasni valóra. Lassan lejjebb eresztem a védelmi szintemet, emlékeztetve magam arra, hogy az itt Rozsomák otthona. Azt mondta itt biztonságban vagyok, és senki nem fog bántani. Ez már nem az X-fegyver program.
Éppen vissza térnék az olvasnivalómhoz, mikor is bekövetkezik a támadás. Egy súlyos vaskos bőrkötéses könyv csapódik a fejemre. Hmm nevetséges. Egy könyvvel megtámadni valakit, csak akkor van értelme ha a vastag bőrkötésű könyv gerince elég erős hozzá, hogy szétzúzza valakinek az orrnyergét. A támadást követően egy villám gyors ellentámadást hajtok végre. Átnyúlok a könyvek felett és megragadom a túloldalt lévő támadómat. Mivel még mindig guggoló helyzetben vagyok így rengeteg plusz erő áll a rendelkezésemre. Megvetem a lábam a polcban, majd kitolva magam egyszerűen át rántom az orvtámadót a polcon az én oldalamra. Majd nagyot bukfencezve vele a mellkasára ülök, és fel emelem a jobbomat, hogy lesújthassak a kivont adamantium pengéimmel. Azonban ahogy már csapnék lefelé meg toppanok. Több zavaró tényezőt ismerek fel ami alapján azt kell hinnem valami mégsem stimmel. Az alattam fekvő fiú teljesen fegyvertelen, ráadásul a szívverésének hevessége a kitágult pupillája, valamint az orrfacsaró félelme azt jelzi, ő áldozat és nem támadó. Derengeni kezd, hogy itt valami félre értés lehet. De biztos ami biztos, meg markolom a gallérját és kissé meg emelem. - Ki vele! Miért támadtál rám? Ki küldött? Kinek dolgozol?

Azonban nem jutok tovább pár lépésnél, mert egyszer csak potyogni kezdenek a könyvek, majd egy kéz jelenik meg és megmarkolva a ruhámat hatalmas lendülettel ránt át a polcon keresztül a másik oldalra. Persze mindez a másodpercek töredéke alatt játszódik le, így köpni-nyelni nincs időm, máris a földön találom magam, ahol nagyot nyekkenve elterülök. A csúnya esésétől a levegő is kiszorul a tüdőmből, de míg a levegő után kapkodok, máris kitágult szemmel látom, hogy egy ököl közeledik felém, de még ez lenne a legkisebb gondom, de abból viszont két tekintélyes és vészesen csillogó karom nyúlik ki.
Tekintetem el sem tudom szakítani tőle, mert úgy érzem itt a vég. Először az száguld át az agyamon, hogy talán Logan tanár urat sikerült hókon nyomnom a könyvvel, amit rossz néven vett, de valahogy ez nem áll össze, de mikor pár centire a szememtől a fémkarmok megtorpannak és megszólal a támadóm, akkor már biztos vagyok benne, hogy valami veszélyes mutáns szabadult be a könyvtárba és nekem sikerült pont őt fejbe vágni a könyvvel, amit ő támadásnak vélt.
A dolgok nagyon gyorsan történtek, így mire azon kezdtem törni a fejem, hogyan is menekülhetnék, rá kellett jönnöm, hogy egyik képességem sem húz most ki a bajból, hiszen a grabancomnál fogva tart és a hasamon ül, a karmokról már nem is beszélve ez a…….a.........LÁNY (?)!!!
- Öööö! Hé-hé-hé! Bocsi, de én nem támadtam rád! Sőt ellenkezőleg, te támadtál rám, ha nem vennéd észre! – nyögöm ki aztán nagy nehezen, mert nem elég, hogy alig kapok levegőt, még a térde is a gyomromban van. – Egyébként itt tanulok, és nem küldött senki, ha csak átvitt értelemben talán a történelem tanár. És, ha megkérhetlek leszállnál rólam és ezeket a veszélyes karmokat is elvinnéd a képemből!
Mivel úgy látom, hogy még sem akar azonnal megölni, már a felháborodás is megjelenik a hangomban, hiszen ezek szerint nem, hogy az utcán, már itt a Könyvtárban sem vagyok biztonságban. Ebből már kezd elegem lenni!
- És egyébként is, ki a fene vagy te? És mit keresel itt?

Igen a fiú szavai másodpercek alatt zavarnak össze és bizonytalanítanak el. Én tényleg rá támadtam, és ettől elkeseredek. Még mindig az a gyilkos fegyver vagyok aki eddig is. Hiszen ahogy itt fekszik alattam ez az ártatlan srác kapásból csak 10 -féle módon tudnám megölni. Eltörhetném a nyakát, az orr nyergét felüthetném az agyába, megfojthatnám, elvághatnám a torkát, lecsaphatnám a fejét, egy ütéssel szét zúzhatnám a kisagyát. És még van pár igen csak hatásos módszer. És újra csak újra ez jut először az eszembe. Nem pedig az hogy hibáztam. Mert én egy olyan fegyver vagyok aminek nem kellene, nem lenne szabad léteznie. Amikor elmondja, hogy a történelem tanár miatt jött a könyvtárba újra csak elszégyellem magamat. Igen ez egy iskola békés diákokkal, ez pedig egy könyvtár. Le eresztem a kezem, és vissza húzom a karmokat.
- Bocsánat! - Motyogom halkan miközben lecsúszok róla. Egyenesen a könyves polchoz hátrálok aminek neki vetve a hátam felhúzom a térdeimet, és átkarolom őket. Majd az arcom egyenesen bele temetem. Igen ki is vagyok én? Egy szörnyeteg. Ő pedig itt lakik, és én rátámadtam.
- L..Laura. - Motyogom bele a térdeimbe a nevemet, majd félve pillantok fel a srácra. - Most meg fogsz büntetni mert bántottalak ügye? Én nem..nem akartam, azt hittem meg akarnak ölni. De megsebeztelek … nem maradhat el a büntetés, mert hibáztam.. - Mondom akadozva, hiszen régen mindig meg büntettek ha valamit hibáztam. Gondolom itt is ez a szokás. Büntetés ha hibázol. Már csak abban reménykedek, hogy nem lesz hosszú a büntetés, vagy nem lesz olyan fájdalmas, mint mikor Kimura savval öntött le.

Aggódva figyelem a lány arcán hullámzó érzelmeket és egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy a végeredmény számomra kedvező lesz, így persze megkönnyebbülten sóhajtok fel, mikor elereszt és én visszazökkenek a földre, aztán eltűnnek a kieresztett karmai is és le is mászik rólam, ezért már a levegő is könnyebben áramlik a tüdőmbe.
A bocsánat kérésére és a gyors visszavonulására, amivel jóformán a sarokba húzódik csak ámultan szalad fel a szemöldököm, hiszen úgy néz ki, mintha most meg félne tőlem.
Igyekszem felkászálódni a földről és rendbe hozni az összekoszolódott és itt-ott elszakadt ingemet, de hát ez már veszett fejsze nyele, majd ismét a most teljesen összekuporodott lányra néztem és csak a feje búbjának tudom mondani.
- Hát……Laura, - használom a nevet, amit felém suttogott és gondolom, hogy ez a saját neve, - kicsit kemény volt a bemutatkozásod, de mivel igazából a rendetlenségen és az ijedtségen kívül nem történt nagyobb baj, én megbocsátok. – nézek körbe a romokon. – Az én nevem Sebastien, a haveroknak csak Sebi. – guggolok le elé, hogy rávegyem végre, nézzen rám, hiszen még nem is volt alkalmam jobban szemügyre venni, de már futólag is egy csinos leányzónak tűnt, talán ez is döbbentett meg tudat alatt. – És miért akarna téged valaki itt megölni? – néztem a szép arcba és bűnbánó szemekbe, ha végre felemeli a fejét.
Aztán csak döbbenten hallgattam, hogy most valamiféle büntetést vár tőlem, vagyis attól fél, hogy csinálok vele valamit. Ez döbbenet!
- Nem sebeztél meg! – néztem a karcolást a kezemen, amit eddig észre sem vettem. – Ez semmiség! És eszem ágában sincs megbüntetni, te! – húzódok hátrébb, nehogy a közelségem miatt gondoljon erre. – Jogom sem lenne hozzá, meg nem is akarnám! Ez egyébként is a tanárok feladata, de egy szobafogság meg nem a világ vége, hogy ennyire kelljen félni tőle! Ha gyorsan eltűntetjük ezt itt, - mutatok körbe, - akkor különben sem veszi észre senki. – vígasztalom, mert azt hiszem hogy talán ettől fél. – Gyere, állj fel! – nyújtom a kezem, mert valahogy megsajnáltam, ahogy ott ült elanyátlanodva.

- Sebastien. - Suttogom a nevet, hogy gyorsabban memorizáljam. Majd tovább szégyenkezem a tetteim miatt. Majd rajtam a sor, hogy meglepődjek a kérdésén. Miért akarna engem valaki megölni? Világ életemben bántottak, és megpróbált valaki megölni. - Mert mindig azt teszik. Meg akarnak ölni, mert félnek tőlem. - Felelem a kérdésére az igazat, elvégre én egy gyilkos fegyver vagyok akitől mindenki retteg. Apa persze azt mondja ez hazugság, amivel a fejemet tömték. De én akkor is megöltem azt a rengeteg embert, még azokat is akiket nem akartam. Azért mert egy fegyver vagyok, aki mindenkire veszélyes. Sebastien következő szavaira azonban a kételkedő gyanakvás költözik a szívembe. - Akkor nem öntesz le savval? Vagy nem fogsz megkorbácsolni? - Kérdezem reménykedve, de a múltbeli tapasztalataim azt mondják, ne bízzak benne. A hibázást mindig büntetés követte. Amikor a fiú a kezét nyújtja elfogadom azt és felállok a földről. Ha büntetést tartogat nekem akkor jobb ha túlesek rajta. Ha pedig tényleg...tényleg nem akar bántani akkor sem ülhetek a földön örökké. Kissé félve nézek a szemeibe, de nem látom azt a fel villanást amit a szemekben látni mielőtt valakit bántani kezdenek. Sebastien tényleg nem fog bántani amitől végre elernyednek a feszültségtől görcsös vállaim. - Még egyszer bocsánat. Az én hibám volt. - Szabadkozok, majd mivel nem tudom mit mondhatnék még leguggolva elkezdem gyorsan össze szedni a könyveket amiket én vertem le. A szerte széjjel heverő könyvek gyorsan elkezdenek takaros kis toronnyá össze állni a széken amin az előbb én ültem.

Nem egészen értettem ezt a lányt, de azt azért sejtettem, hogy talán nem rég került hozzánk, hiszen nem nagyon találkoztam még vele, pedig azért mostanra már kezdtem beilleszkedni a diákok közé, így feltételeztem, hogy talán a kinti élete nem volt éppen valami felhőtlen.
- Itt nem kell félned, akármi is történt odakinn veled. – próbáltam megnyugtatni, mert láthatóan meg volt rémülve. – Itt biztonságban vagy és senki sem bánthat. Sajnos az emberek még mindig félnek a mutánsoktól, de itt nem kell tartanod tőlük. – mosolyogtam rá, hogy lássa én sem haragszom már.
Aztán megint csak leesett az állam, amikor folytatta a büntetés forszírozását.
- Micsoda???? Hogy savval, meg korbács? Úristen! Hol éltél te eddig? – döbbentem meg és néztem rá nagy kerek szemekkel, mert látom rajta, hogy teljesen komolyan beszél és még mindig úgy néz rám, mintha tényleg megtudnám tenni vele. – Dehogy foglak! Laura, itt senki nem bánt téged! Itt legfeljebb kicsit megmossák a fejed, vagy kapsz egy kis szobafogságot és kész! – mondom neki gyorsan. – Nagyon brutál helyen lehettél, ha ilyeneket csináltak veled! És, hogy hogy nem látszik meg rajtad? A hátadat öntötték le? – kérdezem megborzongva még a gondolatára is.
Amikor végre elernyednek az izmai és elkezdi felkapkodni a szétszóródott könyveket én is leguggolok, hogy segítsek neki.
- Felejtsük el Laura! – intek könnyedén. – Az én hibám is volt, hiszen én vertelek fejbe azzal a könyvvel, te meg kicsit túlreagáltad és kész. És egyébként mit csináltál, mielőtt rád törtem volna? – igyekszem másfelé irányítani a beszélgetést és a könyveket visszatuszakolni, mert mintha lépéseket hallanék és nem szeretném, ha valamelyik tanár meglátná a rumlit.

Egy kicsit feloldanak a szavai, és fel is vidítanak. Amikor én azt mondom, hogy bántottak, én nem az átlagos utca emberére gondolok. Hanem azokra akik többek az utca emberénél. Előbb a titkos X-fegyver szervezet és katonái, majd pedig az utcai bűnözők. Csupa olyan ember akiktől az átlag ember is fél. Annak pedig határozottan örülök, hogy Sebastien nem haragszik már rám. Sőt! Most, hogy nem kell félnem a büntetéstől észre veszem, hogy egész helyes és szimpatikus megjelenésű a fiú. A meg döbbent arcára nézve viszont kissé össze zavarodok, de hamar eszembe jut, hogy nem mindenkinek az a természetes, hogy folyton kínozzák. Eszembe jut, hogy rengeteg másik gyerek az életében szeretettet kap nem pedig fájdalmat.
- A központ az ilyen volt. Ha hibáztam Kimura megbüntetett. Mikor mivel. Korbáccsal, savval, lángszóróval, vagy belém eresztett egy tárat. De ütni szeretett a legjobban. És azért nem látszik a nyoma mert begyógyult. Gyorsan gyógyulok, mint apa. - Mondom és hálásan nézek rá mikor azt mondja felejtsük el. Jó eső melegség költözik belém, mint amikor régen anya néha megdicsért. Most már tudom, hogy biztosan nem direkt vert fejbe. Miközben rakjuk vissza a könyveket a helyükre meg kérdezi mit is csináltam. - Tom Sawyer kalandjait olvastam. Bár olyan hihetetlen az a könyv. A gyerekeket a felnőttek nem is bántják. - Mondom egy vállvonás kíséretében. Megint megfeledkezve arról, hogy én voltam az akitől meg tagadtak minden emberi kedvességet.

Igazán különleges ez a lány! Csak néztem a gyors, célratörő mozdulatait, arcába hulló sötét haját, mely éles kontrasztot alkotott fehér bőrével és a néha félénken, vagy épp kíváncsian felém villanó tekintetét, éppen ahogy a lelkiállapota diktálta.
Engem is kíváncsivá tettek a szavai, hiszen igaz, hogy sokan érkeznek ide az utcáról, vagy nehéz körülmények közül, de azért olyan ritkán van, hogy valakivel így bánjanak, ha igaz amit elmondott nekem és amit a kérdésemre adott válasza is megerősít.
- Központ? Milyen központ? – nézek rá megütközve. – Hol vannak ilyen szörnyszülöttek, aki ilyeneket művelnek valakivel? – szörnyülködöm. – Már sok mindent hallottam a többiektől, meg magam is tapasztaltam, hogy az emberek mennyire el tudnak borulni, ha félnek a mutánsoktól, de ilyet még senkitől sem hallottam. – borzongtam bele, ahogy elképzeltem azokat a dolgokat, amiket büntetésként el kellett szenvednie.
- De ezek szerint él az apád. – nézek rá döbbenten, amikor megemlíti. – És ő csak úgy hagyta, hogy ezt műveljék veled? Ki ő?
Aztán megtudom, hogy mit is művelt olyan csendben a polc túloldalán, mikor a merényletet elkövettem ellene a könyvvel.
- Hát egyrészt az a történet nem a mai világban játszódik, - mosolygok a naivitásán, - másrészt azért sajnos még most is előfordul, hogy bizony bántják a gyerekeket, habár a törvény már szigorúan bünteti. – magyarázom neki, és egyre jobban olyan érzésem van, mintha egy olyan valakivel beszélnék, aki valamilyen világtól elzárt helyen nőtt fel. – Mióta vagy a suliban? És előtte merre laktál? – kíváncsiskodom hát tovább, hátha megnyílik egy kicsit.
A léptek közben elhaltak, így már nyugodtabban beszélgethetünk, úgy látszik ma mindenki meg van könyvek nélkül is.

Nem tudom mennyit mondjak el még az életemből ennek a kedves fiúnak. Hiszen a jelek szerint így is megdöbbent azon amit meséltem. Félek ha sokat mesélek neki a múltamról akkor őt is veszélybe sodrom. Elvégre az emberek ott az intézményben mindent megtettek, hogy e legteljesebb titokban tartsák saját magukat. De tudom kénytelen vagyok valamennyit elmondani magamról. - Titkos központ ahol... ahol. - Végül nem tudom mit is mondhatnék. Az igazat nem merem elmondani neki. Ez a fiú nem érdemli meg, hogy miattam legyen veszélyben az élete.
- Igen szerencsére apa még él. Ha ő sem lenne teljesen egyedül lennék a világban. És ő nem hagyta, nem is tudott rólam nagyon nagyon sokáig. Én kerestem meg őt mikor megszöktem. Azt hittem ő tehet minden szenvedésemről. Meg akartam őt ölni. Mert Rozsomákként ő tehet mindenről. De rá kellett jönnöm, hogy tévedtem szerencsére őt sem öltem meg ahogy téged sem. - Mondtam el neki az igazat. Elvégre apa az nem az intézet. Róla tudhat.
- Nem régóta vagyok itt. Tegnap jöttem csak. Előtte New York utcáin bujkáltam. - Mesélem miközben az utolsó könyv is a helyére kerül. Még valahová a Tom Sawyer is be lett építve a frissen visszapakolt sorba. Így hátra rakom a kezem, és tanácstalanul fordulok Sebastien felé. - És most mit csinálunk? A könyvtár a jelek szerint nem az én második otthonom.

Látom, hogy nagyon nincs kedve ezekről az emlékeiről beszélni, és ha ilyen szörnyűségek történtek vele, akkor még meg is tudom érteni, hogy inkább elfelejteni szeretné, mint az én kérdéseimre felidézni.
Ezért hát nem is feszegetem tovább a kérdést, majd elmondja, ha esetleg jobban megismerjük egymást, de aztán leesik az állam, mikor kiderül, hogy nem más az apja, mint……mint Logan??!!
- Hogy mi? Hogy te…..te és Rozsomák…..te Rozsomák lánya vagy? – nézek rá döbbenten, miközben lehullik a kezem a benne lévő könyvvel együtt. – De hát, hogyan? És hogy hogy nem tudott rólad? – buknak ki belőlem a kérdések önkéntelenül is, hiszen ez az egész olyan hihetetlen. – És akkor te olyan vagy, mint ő? – néztem rá nagy szemekkel, ahogy eljutott a tudatomig ez az egész.
Mikor folytatja és elmondja, hogy csak tegnap érkezett, akkor már persze érthetővé válik, hogy nem láttam eddig, és hogy még nem tudott alkalmazkodni az itteni életvitelhez.
- Bujkáltál? Ezek szerint szöktél valahonnan? Áááááá, persze, hülye vagyok – csaptam a homlokomra, - abból a titkos központból! – esik le a tantusz.
Aztán látom, hogy mennyire elanyátlanodik és elkeseredik attól, hogy nem tud mindent tökéletesen csinálni, hiszen ezek szerint eddig mindig ezt várták el tőle. Így, miután visszaraktam én is az utolsó kezemben tartott könyvet, bátorítóan megöleltem, mert valahogy annyira összetörtnek tűnt, pedig tudat alatt sejtettem, hogy ez csak a látszat, főleg ha tényleg olyan, mint Rozsi.
- Ne aggódj! Hiszen még csak most érkeztél, ha gondolod segítek a beilleszkedésben és mindent megmutatok a kastélyban. Persze csak, ha apád nem bánja! – teszem hozzá, mert azért nem szeretnék Logan-nal bajuszt akasztani.

A hajam a fülem mögé söpröm, és egy tiltakozó fejrázás következik. - Nem, ő nem tudott rólam, csak anya. De neki sem volt választása, mint hagyni engem,. Hiába szeretett engem..nem volt más választása. - Mondom, és nagyon elszomorodom ahogy eszembe jut anya. A kapcsolatom vele olyan ellentmondásos volt végig. Hiába éreztem a szeretetét, mégis a fehér köpenyes emberek oldalán állt. Kivéve a végén, mikor azt hittem már végre boldogan élhetünk együtt, de nem így lett. Örökre elveszítettem őt. - Igen olyan vagyok mint ő, csak nekem egyedül a karmaimat csinálták meg fémből. A csontjaimat nem. - Magyarázom, a bujkálós kérdésére nem válaszolok, hiszen ő máris megválaszolja azokat saját magának. Amikor pedig visszarakja az utolsó kezében lévő könyvet is bátorítóan megölel hatalmas karjaival. Egy pillanatra megdermedek, de a következő pillanatban hálásan bújok a magas fiú ölelő karjai közé. Olyan jól eső melegség tölti el a belsőmet, amit nagyon ritkán volt alkalmam érezni. Az érzés mikor tudod valaki törődik veled. Vissza ölelem a fiút, és mélyen magamba szívom finom illatát. Az illata ugyan olyan lágy és finom, mint amilyen figyelmes és kedves. - Köszönöm! - Suttogom, felpillantva Sebastien szép szemeibe. Majd újra a mellkasába temetem az arcom, és hagyom, hogy átjárjon az ölelésének melegsége. Érzem, hogy ezt a kedves, barátságos viselkedésű fiút rögtön a szívembe zártam. És most újra örömmel tölt el a tudat, hogy nem okoztam neki sérülést. - Valóban körbe vezetnél, és segítenél? Köszönöm szépen.. te olyan..olyan jó vagy hozzám, pedig én bántottalak téged. - Mondom neki újra fel pillantva a szemeibe. - Apa nem fog érte haragudni, ő..ő azt akarja, hogy próbáljak barátokat találni.