Colosseum

Mikor valaki melléd áll általában nem ráz ki a hideg, de a kérdése olyan kétértelmű volt, hogy akaratlanul is megborzongtam. Oldalról felé lestem, próbáltam valamit kiolvasni a vonásaiból. Rájött, hogy mutáns vagyok? Mégis honnan? Lenézek a földre, de magam mögött nem látok egyetlen elhullajtott fekete tollat sem. Akkor meg, hogy a…

A férfi fáradt arcával kissé különös, de ezen kívül nem látszik veszélyes terroristának, se félőrült, világvégét jövendölőnek. Így kis óvatossággal a hangomban, de elhatározom magamat és válaszolok.

- Igen. De sajnos annyi akadály van – mutatok a boltíveket védő kordonra, aztán az őrök felé biccentek a fejemmel. Remélem csak én értettem félre – ezért nagyban igyekszem elterelni az előbbi reakciómról a figyelmet. – Sosem szerettem az állandó határokat – folytatom és elmélázva nézek ismét felfelé. – A legtöbb nem is azért van, hogy megóvja az embereket… Egyszerűen bezárja őket, nem? - teszem fel a kérdést, hogy még inkább eloszlassam a figyelmét, ha netalán tán mégis...

És igen, már rá is tér a mutánsok problémájára. Mikor elkezdi, unottan fordulok el. Ugyan, mit tudhat a mutánsok ügyéről? Annyi okoskodó emberrel találkoztam már, nem volt energiám még egyet meghallgatni…

Vagyis, egészen addig, így gondoltam, míg ki nem hallom a hangjából azt a… személyességet? Igen, talán ez a megfelelő szó. Túlságosan úgy beszél, mintha valamit bizony tudna. Kissé távolságtartóan figyelem és mikor többször is megbotlik a nyelve, összeszűkül a szemem is.

- Mutánsok… Az emberek mindig is üldöznek valamit. Zsidókat, afrikaiakat, ázsiai vonásúakat, más hitvallásúakat… A mutánsok csak egy újabb lehetőséget adnak, hogy félig nyíltan is folytathassák ezeket az üldözéseket – húzom el a számat undorodva. – Nem fontos kiket vagy miket… a lényeg, hogy legyen bűnbak és arra ráfoghatnak mindent – fejezem be az eszmefuttatásomat, majd megeresztek egy gyenge félmosolyt új ismerősöm felé. – De mi már csak tudjuk, nem igaz? – nézek rá kutató szemekkel.

Ha látok valami olyasmit az arcán, ami pozitívnak könyvelhetek el, megmozgatom a kabát alá rejtett szárnyakat… Nem is tudom valójában miért csinálnám… Nem szoktam ennyire nyílt lenni másokkal, főleg nem, hogy eddig elmenjek, de... olyan régóta próbálok menekülni.

Egyszerűen megfog ez az ismeretlen. Furcsa, mégis barátságos.

Alaposan megfigyelem az arcvonásait és az a letargia, ami árad belőle, kis sajnálatot ébreszt bennem. Nem mintha nekem nem lenne elég bajom, sóhajtok. De azért örülök, mikor az arcán lévő meglepődöttséget jól értelmezem, és nem bukok le egy „ember” előtt. Így visszagondolva, nagy ostobaság volt, nem rám vall. Elsüllyesztem a kezeimet a zsebemben és lassú léptekkel elindulok a bejárat felé, bízva abban, hogy a férfi velem tart.

- Más? – hümmögök. – Úgy érti, inkább normális?... De, nagyon sokat gondoltam rá és még gondolok ma is. És egy idő óta rájöttem, hogy kár futni előle. – lassítok be. – Jó hosszú ideig ez volt életem megkeserítője, de most már ez az, ami hajt – válaszolom rejtelmesen. – A gyógyszerekben nem hiszek. Csak egy ideiglenes megoldás, hogy felerősítsünk valamit vagy éppen legyengítsünk. Ám a testünk gyógyul… a DNS-ünket pedig nem lehet megváltoztatni – vonom meg a vállamat. Bár nem mondok sokat, a lényeg azért benne van.

A szárnyaim fegyverek, a bosszú fegyverei. Azok okozták a katasztrófát, de ezekkel fogom megváltani magamat… Persze csak akkor, ha létezik olyan, hogy megváltás.

- Igaz is – nyújtom felé a kezemet. – Tibutty Tamity, nagyon örülök. – Miután ő is bemutatkozik a kapu felé mutatok és kérdőn nézek rá. – Van jegye? Mindig is kíváncsi voltam erre a romra.

Ahogy haladunk befele, egy pillanatra elfeledkezem mindenről. A körülöttem tolongó embertömegről és még Hugh-ról is és csak az épület létezik. Mennyi háborút vívtak itt. Ember az ember ellen, állat az ember ellen. Vígjáték, komédia, legtöbbször pedig tragédia. Ahogy a lélek elhagyja a testet, a többi, ugyanolyan lény szórakoztatására. Megborzongok, ahogy megfogom a hideg követ. Vajon a mutánsokkal is ezt tennék?

Aztán ez amilyen gyorsan jön, olyan hamar el is tűnik. Találkozó, ellenszer, probléma. Egyre inkább kirajzolódik, hogy min jár az esze és ez felkelti az érdeklődésemet.

- Annyira azért nem lehetnek szörnyűek, hogy egy idegen emberre bízza az életét. Ki tudja mit ad oda önnek – ráncolom a szemöldökömet, amikor árnyékot vet ránk egy faragott díszítmény. – Sokan úgy pusztítják belülről a fajtánkat, hogy az ellenszerbe vetett utolsó cselekedetüket kihasználva, legyilkolják őket. Különben is, úgy tudom, hogy már rég eltűnt az összes… Mármint azok, melyikben meg lehet bízni. Természetesen nem akarok beleszólni, az ön dolga… De… biztos megéri? – sétálok mellette, remélve, hogy vele tarthatok… Ha nem is végig, legalább egy kis ideig.

Figyelmesen hallgatom, mikor megnyílik és lekezd a problémájáról beszélni. Orvos, tehát tudja, hogy mekkora kockázatot vállal… hát igen, így már mindjárt érthető a dolog.

- Értem. Tehát nem akar másnak és önmagának is fájdalmat okozni – vonom le a következtetést a földet tanulmányozva. – Ez azért szép gesztus, az ön részéről biztosan… de nem lenne könnyebb előtte felkeresni más mutánsokat? – halkítom le a hangom. – Ki tudja, talán mégsem olyan rossza helyzet… - de a mondandómra nem érkezik válasz. Hugh megtorpan és szeme egy feketekabátos, vörös sálat viselő férfira szegeződik.

Szóval ó az-az ember, akivel találkozója van, állapítom meg és már nem is zavarnám. Egy; nem szeretnék jobban belefolyni semmi zűrös mutánsügybe. Kettő; az alvilági üzletelés szemtanújának lenni nem mindig kifizetődő. Bár ez még nem volt olyan nagyon „alvilági”, mégis úgy gondoltam, jobb, ha kimaradok belőle.

Megveregetem a vállát, bíztatásképp, mert látszik rajta, hogy nehezen szánja el magát az indulásra… Mikor hirtelen megszólal. Mondandójára azonnal a sálas férfi felé pillantok, de már több, ilyen öltözékű ember is megjelenik. Halkan elkáromkodom magamat, aztán én is megfordulok, de hiába – elállják az utunkat.

Még elmehetnék, itt hagyhatnám ezt az „idegent”. Nekem nem jelent semmit, nem az én ügyem, ráadásul pihenni jöttem ide, nem pedig mutánsgyűlölők elől menekülni. Sziszegve hagyja el a számat a levegő, miközben gondolkozom. A fickók elkezdenek felénk jönni. Körbenézek – az embertömeg egy része lekanyarodik az épület alsó részéhez vezető ösvényre. Idegesen felsóhajtok, aztán megmarkolom Hugh karját, hogy határozott mozdulattal magam mellé húzzam.

- Nem teszünk mást, megyünk előre – morgom bosszúsan. Hogy nekem milyen jó szívem van?

Egyenlőre abban bízom, hogy a fickókat lelassítja az emberáradat, miközben én nem látványosan, de azért eléggé gyorsan próbálok utat törni magunknak. A belső, régi színpad alatti rész, az kell nekünk. A sok fal, lebontott oszlop, apró, kanyargós ösvények… Csak reménykedni tudok, hogy ez megteszi és elvesztik a nyomunkat.

A tömegben viszonylag gyorsan haladtunk, hála aurámnak, ami a közelemben lévő embereket félelemmel telítette meg, így gyerekjáték volt ezek után kikerülni őket. Ám ez sem tűnik elégnek, mivel a következő pillanatban Hugh szó szerint eltarol.

- Mi a… - kezdenék bele, mikor észreveszem az omladozó oszlopokat és falakat. Hát, nem kell kétszer kérnie, hogy fussak, a karjába kapaszkodva felrántom magamat és már megyek is tovább. Ilyen nincs, ilyen nincs… Miért kell nekem mindig bajba keverednem? Egy pár napos pihenés, ennyit kértem csak! Persze már hiába nyavalygok, Hugh „megmentését” választottam – tehát erősen belekerültem a közepébe…

Futunk tovább, többször is úgy kell bekanyarodnom, hogy megfogom a romos köveket - ha nem akarok a lendülettől elesni. De ahová csak nézek, sálas embereket látok. Hangosan felnyögök, amikor ismét csapádba esünk.

- Nem lehet igaz… - motyogom, mikor Hugh eltaszít megától én pedig háttal érkezem egy falnak, de szerencsére szárnyaim nem olyan gyengék, hogy eltörjenek az ütéstől. Ránézek és a szemében valami megváltozik, aztán a levegő elkezd átformálódni. Valami azt súgja, ennek nem lesz jó vége. Hőség, aztán egy robbanás. Az oszlop eldől, egy alacsony fekete kabátos pedig máris holtan fekszik.

Pislogok kettőt, aztán reflexszerűen elindulok a kidőlt oszlop irányába. Átugrok rajta, befordulok egy újabb „folyosóra”, végigfutok a kihalt ösvényen, aztán ismét egy másikra kanyarodom, de itt megállok. A falhoz lapulva kilesek, miközben hallom, ahogy bajtársam megérkezik mellém. Négy férfit látok, a föld alatti folyosórendszerből a többi ember jajveszékelve igyekszik elmenni. Visszanézek Hugh-ra és elmosolyodom.

- Biztos, hogy meg akar szabadulni a képességétől? Még, hogy rémesek – motyogom magam elé hitetlenkedve, aztán újból kihajolok. Az egyik oldalsó folyosóról még kettő megjelenik, a másik négy közül három másfelé indul. – Remek… Hugh, hogy áll verekedés terén? – kérdem suttogva és próbálok lassítani a légzésemen. Hallom, ahogy egyre közelebb jönnek.

Várok, várok… egészen az utolsó pillanatig. Akkor aztán kezemmel kikapok és az egyiket magam felé rántom, teljes erőből pofán vágom, miközben a lábamat lendítve, a másikat sípcsonton rúgom. Aztán az első, copfosnak adok egy tökön rúgást, a kezében megjelenő pisztolyt kicsavarom az ujjai közül és a másodikra fogom, aki erre megdermed. Egy másodpercig mozdulatlanul várunk, aztán a markolat alsó, tárral töltött részével lendületesen halántékon vágom. A harmadikkal nem tudok mit kezdeni, de reménykedem abban, hogy Hugh még időben reagál – mielőtt elővenné a fegyverét.

- Most megpróbálunk élve kijutni… ha ez sikerül, akkor fogom mázlistának érezni magamat – válaszolom, miután ő is sikeresen elintézi az utolsó embert. – Mibe keveredett bele? Úgy tűnik nem nagyon válogatja meg a beszerzőit – motyogom, kissé bosszúsan.

- Arrafelé mentek! – hallom valahonnan távolról. – Vigyázzatok, nem egyedül van! Fogjátok el mindkettőt, nem menekülhetnek el! – parancsolja valaki mély hangon, de az illetőt, akárhogy lesem, nem látom. Ahogy kihajolok, úgy csapódik be egy golyó a minket takaró falba – kénytelen vagyok visszavonulót fújni. Lehajolok, idegesen felveszek két fegyvert és az egyiket Hugh felé dobom.

- Ha igaz, amit mondd és az előbbi támadása véletlenszerű volt, úgy gondolom nem árt ha ezek nálunk vannak – magyarázom. – Nem támadásra szakosodott mutáns vagyok, így a képességemben nem nagyon bízhat… - teszem hozzá gúnyosan, csak úgy magamnak és felhúzom a fegyvert. Ilyenkor áldja az ember, hogy gyakorlatilag az utcán nevelkedett. Bár nem vagyok olyan jó lövő és ezt a pisztolyfajtát sem ismerem, de azért ha kell, tudok kárt okozni.

Körülnézek.

- Ha felmászunk erre a falrészre, egy ugrással a nézőtéren lehetünk. Amíg mászik fedezhetem, aztán ha felértünk még feljebb mehetünk. Legalább nyerünk egy kis időt… - osztom meg a hirtelen jött ötletemet és a falhoz állok, hogy bakot tartsak. – Na, Doki, remélem, van egyensúlya – utalok az alig egy lábfej vastag falakra.

Pár pillanatig döbbenten nézek rá, aztán elkáromkodva magamat a nadrágomba süllyesztem a pisztolyt. És most még ő akarja a magányos hőst játszani! Hihetetlen. Egy ugrással felkapaszkodom a falra és karjaimmal feltolom magamat.

Kiegyenesedem, és kezeimet oldalra rakom, hogy ne essek le a fal egyik oldalán se. Megfordulok és a nézőtér felé ugrok, miközben hátam mögött hallom, ahogy golyózápor zúdul valakire… Nincs időm visszapillantani, de nagyon remélem, hogy nem Hugh-t lőtték szitára, mert akkor aztán tényleg eltűnök innen. Turistáknak meg van lábuk, már a nagyja úgyis kinn van…

Felkiáltok, mikor egy golyó súrolja a jobb felkaromat és összeszorított fogakkal kapok oda. Az ellenséget keresem, de sehol sem látok senkit… csak szanaszét repkedő golyók.

Idegesen rántom le magamról a kabátomat, ezzel szabaddá téve szárnyaimat és talán túlságosan is dühös vagyok, mivel a kelleténél többször göngyölítem össze egy csomóba az anyagot. Az ujjánál a derekam köré tekerem, aztán elkezdek felfelé futni. A fegyver éles hangja, ahogy újból és újból elsül egymás után, állandó aláfestő zeneként ér el hozzám, miközben gyorsítok az iramon. Szárnyaimat kitárom és nagyot nyújtózok velük, érzem, ahogy a tollaim közé kap a szél és fogás találva köztük felránt a földről pár erőteljes csapás után.

Egy másodpercre elfelejtkezem mindenről. Boldogan lélegzek fel, miközben szántom a levegőt, kajaimat széttárom és becsukom a szememet… Szabadság…

De nem maradhatok sokáig ebben az idilli pillanatban, mert a hangos olasz üvöltések még a levegőben sem szűnnek meg. Sőt, mikor teszek egy kört, hogy irányban legyek Hugh felé, azok, akiken az árnyékom átsiklik nagyban elkezdenek felfelé mutogatni… Ideje elhúzni a csíkot.

Összébb zárom szárnyaim, mire felgyorsulok és elkezdek zuhanni - a levegő csípi az arcomat. Karjaimat kinyújtom és remélhetőleg elég jól bemérem Hugh-t. Nem szabad elhibáznom, különben itt hagyom az összes tollamat. A golyók felém is záporoznak, de egyenlőre még jól haladok, bár némelyik vészesen közel megy el.

Már látom lelki szemeim előtt, ahogy a megfelelő pillanatban a hónalja alá csúsztatom mindkét karomat és mellkasa előtt a csuklómra rámarkolva őt is a levegőbe emelem… Természetesen, ha nem ijed meg tőlem, így előtte még felé kiáltok, hogy valamennyire felkészüljön arra, hogy kilopom a lábai alól a földet.

Szerencsésen felkapom, de ettől még pokolian nehéz egy másik embert is a levegőben tartani. Kell egy kis idő, amíg ismét egyenletesen tudok repülni, aztán jó messzire a csata helyszínétől a lehető leggyorsabban. Magamban eldöntöm, hogy soha többé nem tervezek külföldi utazást, mert úgy látszik így is úgyis valaminek történnie kell, ami miatt nem lesz nyugtom. De ettől függetlenül örülök, hogy Hugh is épségben kiért és nem esett áldozatul azoknak a… kik is ők?

Mintha a gondolatban feltett kérdésemet olvasná ki a fejemből, mert jó hangosan, hogy értsem valamilyen Inkvizícióról vagy amiről üvöltözik, aztán élesebb hangon felkiált. Hátrapillantok és reflexszerűen hajtom be bal szárnyamat, így élesen oldalra fordulva kikerülöm azt a valamit, ami… háló! Megkeseredetten nyögnék fel, ha lenne rá időm, de úgy tűnik nem nagyon akarnak lehagyni minket a kis vendégeink.

Honnan a francból szereztek ezek hálót?! Mire készültek egy egész mutánshadseregre?

Most a jobb szárnyamat szorítom a testemhez és a második háló is veszélytelenül zúg el mellettünk. Egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy talán ennek a hullámvasútnak az utasom nem nagyon örül, de ez van, nem tudok mit csinálni. Hugh-nak most sem kell megismételnie a kiáltozását, kiterjesztem a szárnyakat a lehető legnagyobb fesztávolságra, aztán meglovagolva a levegőt, csapok lassú hajtással egyet, kettőt, hármat, négyet… Egyszer kipróbáltam milyen magasra tudok felrepülni; az ionoszféráig jutottam 103 km-es magasságig… aztán nyolc kilométert zuhantam, mire magamhoz tértem – és még épp bőrrel megúsztam, mert egy repülő sem jött nekem.

De attól félek, ezt a magasságot Hugh sem nagyon díjazná, így egy idő után vízszintesbe váltok, hogy gyorsan eltűnjünk a Colosseum melletti házak felett. Gyönyörű, egészen elragadó tervnek tűnt, de a naplementében ellovaglást úgy tűnik nem nekem találták ki.

Meglepetten kiáltok, mikor a hátunk mögül zúgó hanghoz nemsokára egy újabb háló társul és a jobb szárnyamat erőteljesen összecsukja, ahogy belegabalyodik a tollakba. Éget és baromira fáj, mikor a húsomba hasít az éles, de szakíthatatlan fémfonal, miközben próbálom ismét szabaddá tenni magamat…

Forogva kezdünk el zuhanni, másik szárnyammal sietve próbálom korrigálni a dolgokat, de ez nevetségesen kevés. Ha elengedem a férfit ki tudnám magam szabadítani, túlélném – ő meghal. Ha fogom tovább szorosan, akkor nem zuhan le a semmibe – de mindketten meghalunk.

- Hugh, robbants! – kiáltom felé… remélem nem fog elpusztítani mindenkit … remélem képes lesz a hálóra célozni… remélem nem robbantja le az egész szárnyamat, mert akkor ott lyukadunk ki, mint ahol most vagyunk…

Már épp rá akarok ordítani, hogy mi a fenére vár, mikor felkiáltok fájdalmamban. Ilyen nincs! A hálót az erős szél leviszi a szárnyamról, de még pár pillanat kell, hogy feleszméljek és kitárjam újra. Kezem kezd izzadni, így még görcsösebben kell tartanom Hugh-t, ha nem akarunk leesni. Számat összeszorítom és úgy csapok egyre erőteljesebben a szárnyaimmal, hogy jó pár perc után végre távol minden veszélytől kiszemeljek egy házat.

Mikor megvan, oda kiáltok a férfinak és elkezdek ereszkedni. Vészesen sajog a szárnyam, ezért a landolás nem sikeredett olyan puhán, ahogy reméltem, helyette Hugh lábai keményen érnek földet, aztán én is gurulok párat. Egy ideig úgy maradok és élvezem, azt, hogy még élek… Felnyögök, mikor törökülésbe tornázom magamat. Bal szárnyamat magam mögé rakom, félig nyitott állapotban terül el a háztetőn, mintha nem lenne benne semmi élet, a jobbat pedig felemelem és úgy ahogy az ölembe fordítom, hogy jobban szemügyre vehessem a kárt. Mikor megérintem a hajlatomat, felszisszenek és elkapom a kezemet.

- Basszus, basszus, basszus – motyogom magamban és pár fekete pihe kihull. Rendben, bírom én a fájdalmat, de ez akkor is sok!

Szúrós szemeket meresztek a közeledő férfira, de szinte azonnal megváltozik az arcom és lemondóan sóhajtok.

- Semmi baj. - Közelebb jön, bár tesz pár furcsa mozdulatot, azért utána csak leguggol mellém. Ahogy a kezébe veszi a szárnyamat, felszisszenek és már épp ott vagyok, hogy elrántom. Furcsa egy helyzet, mintha egy kisfiú mutogatná a felhorzsolt térdét.

- Még sosem mutattam meg senkinek… - bukik ki belőlem hirtelen, mielőtt még gondolkodni tudnék - se így, égetten – húzom el a számat. – Se máshogy… - pár pillanatig néma vagyok, aztán megrázom a fejemet. Le legyél már ennyire gyenge! Érdeklődve figyelem a ténykedését és tenyereimen hátul megtámaszkodom.

- Mit gondolsz, leráztuk őket? – valami furcsa volt… A vállam elkezdett zsibbadni.

A dicséretére nem tudok mit mondani, csak bámulom tovább, ahogy ügyködik. Büszke, csodálatosak, nem rejtegetni?...
- Csak azért hiszed, hogy ahhoz értesz, mert félsz tőle – lesek fel rá a nagy némaság után. – Gyakorolj… a repülés sem megy egyik pillanatról a másikra. Hónapokig, sőt évekig repültem, landoltam, felszálltam, kanyarodtam, zuhantam, mire végre megtanultam, rendesen bánni vele. Én is rühelltem – húzom el a számat – az elején… De aztán rájöttem, hogy ez fegyver. Ösztönöz és hajt – hajtom hátra a másikhoz a szárnyamat, mikor kész lesz. – Találd meg téged miben segítene és tedd azt. Magadat úgysem tagadhatod meg – mormogom még. – Hidd el…

- Köszönöm – biccentek neki és bár a hangom kimért, egy mosolyt megengedek magamnak. – De tényleg. – A vállamban a zsibbadás egyre nagyobb és nagyobb. Megmozgatom, hátha a vérkeringésemmel van valami baj…
- Mit gondolsz az emberekről? – nézek el a távolba, lentről a forgalmas utca zajai hallatszódnak fel.