Re: Colosseum

by **Tibutty Tamity** Pént. Feb. 17, 2012 2:48 pm

Kíváncsian hallgatom a véleményét és mikor befejezi, elgondolkozva hümmögök fel.

- Érdekes, egyáltalán nem egyedi megközelítés… - vonom le a következtetésemet. – De egy eléggé veszélyes birkacsordáról beszélünk, ami az új, ismeretlen dologtól fél. A félelem utáni első reakció pedig az, hogy megpróbálják elpusztítani ezt a dolgot. Vagy sikerül, vagy nem. Ha nem, és mivel még mindig élünk, ez a „ha” eléggé elveszik… Szóval, miután ez a kiirtás nem sikerült nekik vagy megfutamodnak, esetleg alkalmazkodnak. Sok embert láttam már, aki az utóbbit választotta… Nem ők a probléma forrásai, hanem az ilyenek – mutatok hátam mögött lévő Colosseumra – vezetői. A nagyfejesek, akik a hatalmukat használva, minden emberi tulajdonságot bizonyítva próbálnak rombolni… Ez természetesen a mutánsokra is igaz – bólintok egyet, a Testvériségre utalva -, de az erőszak erőszakot szül… Az elnyomottak mindig így reagálnak, de remélem, hogy miután megtörnek az emberek végre minden helyre áll… Szóval! - Rácsapok a térdemre és elkezdek feltápászkodni.

– Ebből azt akartam kihozni, hogy nagyjából ugyanazt gondolom, mint te – mosolygok rá barátian, és ha elfogadja, segítek feltápászkodnia a földről. – Itt az ideje olajra lépni, ha nem akarjuk, hogy a kedvenceink megjelenjenek. Csak tudnám mi a…! – kiáltok fel a végén és hátrakapok a már egészen élettelen lapockámhoz. Valamit érzek, egy apró kis tárgy. Elkezdem lekaparni a felsőmről, de az egy tűvel a bőröm alá is behatolt. Felszisszenve tépem ki magamtól, majd kettőnk közé emelem. Egy apró fekete, néha-néha pirosan felvillanó kis kütyü.

- Ez nekem nagyon nem tetszik… - osztom meg a véleményemet bajt sejtve.

by **Hugh Hagwood** Kedd Feb. 21, 2012 9:24 pm

Válaszolni akartam a férfi eszmefuttatására, de nem maradt rá időm.
- Dobd el!
Teljesen véletlenül tudtam, hogy mi az. Vagy legalábbis sejtettem. Nyomkövető... Méghozzá a távolról telepíthető fajta. Hiába, aki sok ismeretterjesztő műsort néz, arra ráragad ez meg az.
De már késő volt. A lapos tető alig kiemelkedő szélén előbb egy, majd kettő, három, négy, öt... Sok horogszerűszerű valami bukott át. Reflexből robbantottam egy kicsit, és az egyik pendülve megpattant a téglákon és a mélybe zuhant. Másik kettő nem akadt meg a peremen. De legalább négy igen.
Ezek egyfajta mászóhorgok. Az épület oldalán próbálnak meg feljutni. És nyilván nyüzsög tőlük a lépcsőház is.
Elővettem a pisztolyt, amit zsákmányoltam, de nem a lépcsőházi feljáró ajtajára szegeztem, ahonnan leghamarabb vártam a támadást, hanem Tibuttyra.
- Tűnés! Takarodj, vagy lelőlek!
Sérülten aligha bírna el engem is. De ő még megúszhatja.

by **Tibutty Tamity** Csüt. Feb. 23, 2012 7:12 pm

Utasítására úgy rántom el a kezemet a szerkezettől, mintha égetné a bőrömet, aztán értetlenül pislogva nézem az egyre inkább aggódó társamat. Nem kell sokáig várni és a ház szélén hangosan koppanó fémhez egy kép is megjelenik a fejemben, ahogy a fekete kesztyűs kezek, nemsokára feltűnnek és az üldözőink feltornázzák magukat a tetőre… hát, hogyan is fejezzem ki szépen magamat. Hmm, hmm... szét fognak minket tiporni, le fognak alázni, a testrészeinkkel fognak labdázni… Nem a legszebb nyaralás, azt már most tudom, de igyekszem nem foglalkozni ezzel tovább, csak éppen pár szívdobbanásnyi ideig.

Ami nem is olyan nehéz, hiszen Hugh lendülő keze után, már sejtem, hogy a hátam mögötti lépcsőházból felfutó ajtót se fogják békén hagyni. Meg is fordulok, hogy meglessem, vajon már kinyitották-e a feljárót… aztán megdöbbenve dermedek meg.

- Hogy mi?! – kérdezem tőle és rákapom a tekintetem. Először azt hiszem, hogy viccel. Nem gondolhatja komolyan, nem lehet olyan csökönyös, hogy most is a hőst akarja játsz… De. Lehet. Tisztán leolvasható az arcáról. Ehhez már nekem is van egy-két szavam… Először is dühösen felhúzom az orromat és én is előrántom a fegyveremet. – Gyerünk, csak rajta, tedd meg! Nem csak neked van stukkered!... – és jobb ha tudja, használni is megtanultam. Egy kinyújtott másodpercig még farkasszemet nézek fele, aztán felsóhajtok. – Együtt vagyunk benne, nehogy azt kérd tőlem, hogy itt hagyjalak. Nem fog menni... Társak vagyunk Hugh. Akármennyire is akarod, nem kell, hogy egyedül vidd el a balhét – mormogom az orrom alatt és elsütöm a fegyvert. A golyó a feje mellett száguld el és egyenesen az egyik, gyorsan felérő férfi mellkasába csapódik. A lövés nem ölné meg, de a hülyéje lehátrál a tetőről… Már lendítem is a karomat, hogy a többi felbukkanó férfira célozzak, de egyenlőre még van időm, ezért elindulok a feljáró felé... Hugh-nak pedig nem kell tudnia, hogy szerencséje van… Óriási nagy szerencséje. Nem ismerem ezt a pisztolyt, ki tudja merre húzott volna félre. A kezek, ahogy vártam, már meg is jelennek, annyi szépséghibával, hogy nincs rajtuk kesztyű. Elhúzom a számat – pedig olyan szép lett volna, ha bejön a dolog.

Az ajtóhoz sietek, aztán a rácsavart láncot még párszor megtekerem, majd a lakat is hangosan kattan amikor rázárom a kilincsre és a falból kiálló kampóra helyezem. Még jó, hogy itt hagyták… Talán az antennákat javították? Vagy leesett valaki és így próbálták megoldani a dolgot? Esetleg... Áh! Türelmetlenül terelem vissza a gondolataimat a kitartóan mászó emberekhez és bár tudom, hogy a rozsdás lánc nem sokáig jelenthet akadályt, de talán épp elég időt nyerünk vele, hogy közben kitaláljunk valamit.

- Repülni nem tudok, de megpróbálhatok ereszkedni – kiáltom oda Hugh-nak és ha végre már nem akar a fegyverrel fenyegetni, akkor kissé háttal állok felé, hogy mindenhonnan védve legyünk. A szívem a torkomban dobog… Nem szeretem az ilyen helyzeteket… nagyon nem. De arra várhat, hogy itt fogom hagyni. Ártatlan mutáns vére nem fog száradni a lelkemen.

by **Hugh Hagwood** Csüt. Márc. 08, 2012 11:06 pm

Megperdültem és még épp láttam leesni az egyik felfelé igyekvő férfit. Tibutty nem gondolkodott sokat. Vagy csak gyengén céloz, de reméltem, hogy nem erről van szó...
Én is leadtam egy lövést, de kevésnek bizonyult, mert bár egy támadó visszabukott a mélybe, a helyére máris érkezett még egy, kettő, három... Akár valami várostrom. És a lépcsőfeljáró ajtaján is testek puffantak, ahogy megpróbálták betörni...
Addig lőttem, míg a pisztoly már csak halk, éles kattanásokat adott ki. Kifogyott a tár. Dühömben fejbe dobtam vele az egyik felfelé igyekvőt, de ennél többet nem tehettem. Fegyvertelenné váltam, nem számítva a képességemet...
De azt nem használhattam. Tibutty már így is megsérült, legközelebb talán nem éli túl. Másfelől viszont... Ki ő nekem? Én túlélem, bármekkora poklot szabadítok is el.
Megmentette az életem.
Végül ez a gondolat fogott vissza. Inkább a férfire néztem.
- Ereszkedni? Velem együtt? Nem látok rá sok esélyt. És túl jó célpontok lennénk. Másfelől... Nincs jobb ötletem.

by **Tibutty Tamity** Szomb. Márc. 10, 2012 10:42 am

Az ajtón vészesen dörömbölnek és már a stressztől kedvem támadna, megkérdezni: Ki kopog?! De azért az ijedelem nem veszi el annyira az eszemet, hogy ilyeneket hangosan is kiejtsek a számon. Csak egy érzelemmentes, lapos pillantással veszem tudomásul, Hugh, beleegyezését a dolgokba, miközben visszatartja az embereket. Az ajtóhoz megyek és még a férfi felé füttyentek, hogy ha felkapja a fejét, a pisztolyt neki dobjam.

- Még tartsd vissza őket egy darabig… de lehetőleg ne lődd el az összes golyót egy emberre… – morgom halkabban a második részét és felkészülök. Kis terpeszállás, térd berogyaszt, karok a mellkas elé, ujjak megropogtatása. Nagyon remélem, hogy menni fog és, hogy a megfigyelőképességemmel sincs semmi baj. Mert, ha igen, akkor mind a kettőnk élete sokkal nagyobb veszélyben lesz… bár – húzom el a számat – ennél rosszabb már nem nagyon jöhet.

Egy láncszem végre megadja magát és az emberek elkezdenek betódulni a harc színterére. Gyönyörű fegyver arzenállal… Nem gondolkozom sokat, azonnal lendítem a karomat. Hátulról szorítok rá az érkező nyakára, miközben az övéhez kapok. Az ellenségem meglepetten felkiált, de az emberi reakcióidő most túl hosszúnak bizonyul. Felcsillan a szemem, amikor megtalálom a pisztolyt és az ujjaim közé csúszik a markolat. A nyakát szorító kezemet átviszem a mellkasán és az oda készített gránátot kihúzom a helyéről. A mozdulatok közben szárnyammal visszalököm a támadni készülőket és sietve hátrálok a foglyommal.

- Hugh! – kiáltok felé és ellököm magamtól a férfit. Eleresztek pár lövést a közeledőkre, aztán elrakom a pisztolyt. Egyiknek a lábát, másiknak a vállát találom el, ami lehetne a véletlen szülöttje is, de az igazi ok az, hogy csak hátráltatni akarom őket. A lényeg, hogy kijussunk! Nem figyelek annyira a célzásra, helyette a fogaim közé csippentem az apró fémet. A kézigránátot kibiztosítom és magamban hálát adok éles szememnek – és a szerencsémnek. Meg sem nézem, ahogy a földre esik a gránát, máris fordulok, szárnyaimat kitárom és elkapom Hugh karját. Mindkettőnket lelököm a tetőről… és zuhanunk. Vészes gyorsasággal.

Jobban rámarkolok a férfi karjára és fogaimat összeszorítva kitartom a szárnyakat. Nagy erőfeszítésbe kerül, hogy ne csukjam össze őket a fájdalomtól, de muszáj túlélnem… muszáj. De miért is? Huh, utálom azt az áldott jó szívemet! Ha nem hoztam volna magammal ezt a szermániás mutánst, már rég hazafelé tarthatnék elfelejtve mindent és magam mögött hagyva ezt a vendégmarasztaló helyet. De nem, nekem muszáj belefolynom az ilyenekbe és természetesen segítenem kell neki!

A hely felrobban. Tessék, Taran, áldozatokat mutattam neked… Még ilyen messziről is érzem a meleget és az apró törmelékeket, amik felénk repülnek. Mégis, ami a leginkább megfog, azok a kiáltások. A fájdalmas, szenvedő üvöltések… Pár másodperc múlva durván érkezünk a talajra és meg sem várom, hogy Hugh mondjon valamit. Feltápászkodom és egy gyors mozdulattal kapom magamra a piszkos, pár perce még fehér kabátomat. A szárnyaim eltűnnek én pedig sietős léptekkel igyekszem eltűnni a tömegben. Ez még az első pár utcán nehezemre esik, de aztán egy kalap, egy sál és egy hatalmas nagy hátizsák, amit a hátamra kanyarintok, mindent megold… Gyerünk, csak jussak ki a városból, aztán hazáig repülök! Ha nem repülővel, akkor a nélkül, de én innen minél hamarabb eltűnök, az egyszer biztos…

Nem látom, hogy Hugh követne, de ha mégis azt teszi, nem szólok hozzá. Elegem van a fickóból. Bár… rendben, nem utálom, de mióta mellette vagyok, azóta karon lőttek, nyomkövetőt szereltek rám, megpörkölték a szárnyamat… Nem a legszebb emlékek. Azért, ha csak azért is kitartóan caplat utánam – amit meg tudok érteni, hiszen ő neki is valahogy be kéne olvadnia gyorsan, akkor az utcákon lévő árusoktól neki is lopok néhány kiegészítőt. Mivel van gyakorlatom és a kezem villámgyors, nem kell aggódnia, hogy észreveszik a hiányosságokat. Ami ennyiből áll: egy napszemüveg, egy sapka és egy sötétzöld kabát. Tessék, használja jól! Közösen megyünk, egészen egy sikátorig, ahol a falnak dőlök és felsóhajtok.

- Jól van… Ezt ugye nem így tervezted? Mert ha még van pár meglepetés, akkor most szólj!

De ha ő is eltűnik egy másik irányba, akkor menjen Isten áldásával! Nem érdekel. Okos fickó, igazán kár lenne érte, de az első, most én vagyok. Hát, akkor, viszlát, kedves Hugh Hagwood!

//Köszönöm a játékot! Smile

//

by **Hugh Hagwood** Hétf. Márc. 19, 2012 2:39 pm

Lövések, robbanás, repülés... Mint valami rossz akciófilmben. Vagy jóban, nézőpont kérdése.
Keményen értünk talajt. Mivel Tibutty lefelé lógatott, sikerült meg is húznom a bokámat. Mire feltápászkodtam, ő már el is tűnt a tömegben. Bicegve indultam utána, magam sem tudtam, hogy miért. Talán, csak hogy megköszönjem, hogy megmentetett, talán, hogy legorombítsam, amiért megölte azokat az embereket... Bár, ezért aligha tehetek szemrehányást neki.
Tibutty lopott nekem néhány kiegészítőt, amivel elváltoztathattam a külsőmet. Ezek bizony igencsak jól jöttek, bár mi tagadás, a zöld nem az én színen.
A sikátornál értem utol őt. Egy percig csak néztem, nem tudtam, mit mondhatnék. Végül csak megköszöntem és távoztam. Nem voltunk barátok, társak is csak ideiglenesen, nem láttam hát be, miért maradnánk együtt, növelve ezzel a lebukás veszélyét.

//Játék vége, köszönöm szépen!//

by **Gordon Knight** Vas. Szept. 16, 2012 2:39 pm

Kalmárnak:

Ez a város egészen zavarba hozhatja orosz barátunkat. Nem olyan, amilyenhez szokva volt: nem piszkos és büdös, mint azok, ahol ő megfordult. Nem is óriási, zajos és veszélyes, mint New York. Nagynak nagy, persze, de lassabb, kedélyesebb. Kellemes kis város, a maga nemében, tele ősöreg dolgokkal, amiket Kalmár ismerhetne a történelemkönyvek lapjairól, ha éppen elég gyakran forgatta volna ezeket. De mivel ez aligha következett be, az orosz talán nem is érti, miért kerül olyan sokba, hogy bemehessen ebbe a romos épületbe, ami olyan, mintha a fele hiányozna... Kristen magyarázza el neki, miért is van mindez. Merthogy ez a Colosseum egy híres régi épület, még azelőttről, hogy feltalálták a tévét meg az internetet... Legalábbis úgy véli Kristen, hogy elég, ha Kalmár ennyit tud.
Kalmár és Kristen még New York-ban találkoztak. Kristen egészen őszinte volt Kalmárhoz: ő egy csempész, és ráadásul kis hatótávú teleporter mutáns. Segítségre van szüksége, hogy sikerüljön a három kiló tiszta heroint leszállítania római megbízójának, és valakitől, akit nem tudott megnevezni, azt hallotta, hogy Kalmár jártas az alvilági ügyekben. Tekintve, hogy Kristen mennyire gyönyörű volt, Kalmár, aki sem a kalandokat, sem a szép nőket, sem a most is beígért szép jutalmat nem vetette meg, természetesen belement a dologba.
Így kerültek hát ide, a Colloseumhoz, egy luxushajón, ahol Kristen sokat ígért de keveset adott Kalmárnak, aki ígfy már nagyon vágyik egy kis szórakozásra csinos útitársnőjével.
- Na, akkor bemegyünk? - kérdi tőle mosolyogva Kristen.

by **Kalmár** Vas. Szept. 16, 2012 8:20 pm

Róma! A Ferde torony! Gondolák! Vulkánok! Maffiózók! Soha nem gondoltam volna, hogy ebben az életben még eljutok a digók fővárosába! Az hagyján, hogy nem a bámészkodásért csengetik majd ki nekem a lóvét, de én azért megengedtem magamnak egy adag ámulást, ha már erre jártam. Elvégre nem hinném, hogy túl sok magadani lakosnak volt szerencséje eljutni ide. Mi már attól is elélveztünk volna, ha egyáltalán Moszkvába eljutunk, de az se következett még be soha. Hülyén is éreztem magam, hogy a saját hazám fővárosában még sosem jártam, de Rómában már igen. Hogy egészen pontos legyek, ez az első főváros, ahova eljutottam életemben. Úgyhogy volt okom az örömre, de Kristent nem zsibbasztottam le ezzel, mert végül is ki a f@szt érdekel, nem?
Az út ide meg egyszerűen olyan volt, hogy azt hittem, csak hallucinálom! Az a már-már gyomorforgató gazdagság, ami ott volt... bántam is néha, hogy nem foszthattam ki néhány helyiséget, pedig már akkor is jól jártam volna, ha csak a hálószobánkat csupaszítom le egy kicsit. Ez a Kristen nagyon bökni való nő, de nem mondanám, hogy túl sokszor engedett be a bugyijába. Próbált rá emlékeztetni, hogy a kapcsolatunk üzleti, vagy mi... sosem értettem, hogy ettől miért ne lehetne valakit megfarkalni?! Az üzlet ettől még megmaradna. Na mindegy, legalább abba belement, hogy kipróbálhassam az anyagot, amivel üzletelni fogunk. Megmondtam neki, hogy én szeretem tudni, hogy pontosan miért is kockáztatok meg megint újabb éveket a sitten. Minőség ellenőrzés, ugye. Egyik este jól be is lőttem magam a hajón és ebből pofonegyszerűen ki is derítettem, hogy abszolút jófajta herkában utazik a bige. Ja és hogy hol van az a három kiló anyag? Mivel egyikünk sem bízik itt senkiben, ezért nálam, többfelé elosztva. Először is van nálam egy közepesen nagy kézi kamera, ami félig ki van belezve, abban van egy kiló. Aztán egy műanyag kulacs belsejében, vízálló tasakban és egy villanyborotva belsejében összesen még egy kiló. A harmadik kiló pedig egy kimustrált laptop belsejében. Mindezek együtt meg a hátizsákomban. Ahhoz képest, hogy valójában még soha nem csempésztem drogot, egy hangyányit sem voltam ideges. Sőt, rég nem volt ilyen jó kedvem! Kristen pedig kitalálta, hogy jöjjünk el ehhez a romos épülethez. Ezek a rómaiak elég tróger egy népség, ennyi romos épület még Oroszországban sincs... de mindegy, végül is van hangulata a helynek, de inkább az hajt, hogy Kristen kiélhesse magát, aztán komolyabb dolgokkal is elkezdhessünk majd foglalkozni...
- Oké bébi, tegyük beljebb magunkat! - igazítottam meg a maffia fazonú fekete napszemüvegem, majd meg is indultunk. Már most jól megizzadtam, ilyen meleg országban még sosem jártam, mint ez. Volt nálam azért egy kisebb fényképezőgép is, amit még a hajón csórtam el egy őrizetlenül hagyott asztalról. Nem értek az ilyen kütyükhöz, Kristen ki is röhögött párszor, hogy mit szarakodtam vele össze, de hát nem árt, ha normális turistának nézünk ki, nemde?
- Na, akkor most álljál meg ottan, annál a falnál! - mutattam magam elé és miután minden gombot megnyomtam a gépen, az egy idő után be is kapcsolta magát. Kristen lesajnálóan méregetett közben és látszott rajta, hogy nem nagyon akarja ezt az egészet.
- Tudom, tudom, a nagy kerek gombbal kell elsütni! - vigyorogtam, aztán véletlenül egy tízes sorozatot csináltam, egy szál kib@szott kép helyett. Kristen már csak nevetett az egészen.

by **Cicero** Szer. Május 15, 2013 6:37 pm

//Kate-számára.//

Az ősi vallás követői egy emberként sereglettek a birtok határánál álló ezeréves tölgyfa köré, megvédeni azt a keresztyén behatolóktól. A király felvette a kereszténységet, s keresztel és kardal üldözte a régi utak követőit, tűzbe borítván az ősi fákat. Nem volt ez alól kivétel a miénk sem. A király emberei egy papárral az élükön közeledtek a birtok határához, és elérkezett a pillanat mikor vallásunk és királyunk közt kellett választani. Atyám a leghatalmasabb északi klán lordja volt. A királyhoz eltéphetetlen bajtársi kötelék fűzte ezért… Én vezettem az ellentámadást. Ha a fánk ellen törnek, akkor ránk törnek. Az ősi erdőben dúló, öldöklő csatát egy számszeríjvessző kezdte el. Nem tudom ki lőtt, de azt igen, hogy a birtok határát már majdnem elért papárt érte a vessző és önnön vérébe fúlva csuklott össze a nemtelen. Észak, mint mindig úgy most sem tért meg. A nap végére a kereszt harcosai mártírhalált haltak, és sokan a mieink közül is megtértek őseikhez. Ami engem illet csúnyán megkarmolt a nyakamon egy vézna de gyors keresztes, és bár kétségtelenül ő járt rosszabbul, a seb még a várba való visszalovaglás közben is égetett. A kastély ispotályosa jött rá, hogy mérget használt a gyáva féreg, ami aggodalommal töltött el. A sebeim rendszerint csúf forradásokká válnak, amikor felébredek… A méreg hatása vajon meg marad-e? Nem volt sok időm gondolkodni, mert várt rám…

Róma. A repülőgép ereszkedése, (ami visszahívott álomvalóságomból) kissé dőlt szögben engedte látni e gigászi várost, minthogyha csak egy Róma makettet csúsztattak volna épp le a terepasztalról, és én elkapni igyekeznék egyre nagyobbnak és nagyobbnak látva… Majd ez a röpke illúzió szertefoszlott, amint a teljes látóteremet kitöltötte a keresztény vallás fényesen lüktető szíve. Mikor már csak poggyászomat, (egy hátitáskát benne kézpénzzel és az elmaradhatatlan vadászkéssel) kellett elvennem és belevetnem magam a Római éjszakába, a fent említett illúzió is csatlakozott az amúgy is igen népes múltidő lakosságához. A város hatalmas volt éppezért egy kölcsönzött Veszpával (majdnem olyan jó mint a ló) kellett elrobogtam a Colosseumhoz. Magam sem tudom miért, de vonzott ez az irdatlan kő monstrum, hasonlóképp a dolmenekhez otthon. Amolyan bója volt az idők folyton változó óceánjában, folyton jelezve, hogy „Igen jó helyen jársz ez Róma.”

Belépve az Arénába… Egyszerre csapott meg a friss esti szél által felkapott kőillat, az épület látványa, és a bent sétáló emberek múltja. Ez utóbbi nem úgy mint a Veszpával vágtatás közepette, halványan és elmosódottan, hanem elemi erővel amit igen nehezen lehet csak kizárni, olyan volt mint egy villámgyorsan pörgő kép és hangforgatag. Emitt egy Amcsi turistacsalád, ahol a családfő legalább egyszer félrelépett, az anya a túlsúlyából fakadó evési zavarokkal küzd, a tizenhat éves kislány már nem ártatlan, a hatéves kiskrapek pedig számítógépes játéktól való elvonás, elvonási tüneteit mutatja. Amott egy magányos történész, akit kirúgott a neje, máshol egy inkvizítor, aki épp egy nagy mesterlövészpuskát szerel össze egy sötét zugban, megint máshol olasz szerelmespár enyele… Térjünk csak vissza arra az inkvizítorra! Az egy személyre való koncentrálás igencsak nagy segítség a magamfajtának, bár amit az ő múltjában láttam abban nem volt köszönet:

Láttam őt…
Róma utcáin. „…várj már te Puttana! Annak a mutante-nak vagy a barátnője ugye?! Hogy nem szégyenled Isten városában egy effélével?...”
A földalatti „szent” helyen. „…Gratulálok fiam, kiálltad krisztus próbáit most már te is egy vagy közülünk…”
Egy háztetőn. „…Beszívod a levegőt és lősz. Hallod te stocco? Nem merengsz el, nem eresztesz ki egy angyalszellentést se a tüdődből, mert a levegő lesz a párnád…”

Most pedig a tervét láttam. Egyszerű volt, mert ez az egy terv érlelődött benne, már vagy egy fél órája… Gyűlt benne a terv végrehajtása iránti vágy mint valami vörös gomolyfelhő, minden mozdulata e terv megvalósulását szolgálta: Lelőni a romok közt sétálgató mutánst. Egy pillanatra megrémültem, hogy valahogy engem szúrt ki, de aztán kicsit mélyebbre kapirgálva a fejében megláttam egy gyönyörű hölgyet, akit halálos veszély fenyeget.
A helyzet egyértelmű volt, azonban az orvlövészt nem érném el időben… így nem maradt más választásom mint a tömegbe olvadva (nehogy a lövész kiszúrjon) a lány közelébe kerülni, mielébb a végzetes dörrenés egy tündért űzne el az árnyékvilágból. Kb egy percig tolongtam a tömegben közben hátitáskámból a szokásos hátam mögötti tokba csúsztattam a vadászkést, majd félretoltam az utamból egy amcsi turistát. Nagyjából ezzel egy időben láttam meg saját szemeimmel is a bajba jutott hölgyet, és az inkvizítor is ebben a pillanatban illesztette össze az utolsó tartozékokat fegyverén. Nem maradt más lehetőségem, mint futni, futni három szívdobbanásig tudván hogy ez lesz ez egyik leghosszabb futása.
Az első szívdobbanás.
A leendő gyilkos szeméhez illeszti a lencsét, én megteszem a futás hat lépéséből az első kettőt. Por száll fel, a félretolt amcsi értetlen kifejezéssel bámul utánam. Talán a lány is észreveszi, hogy rohanok felé.
A második szívdobbanás.
Furcsa fáradság jár át… ~A méreg!~ …az orvgyilkos kiszúr, és szerencsére összezavarodik egy pillanatra. Megteszem a negyedik lépést is.
A harmadik szívdobbanás.
Pokoli fájdalmat okoz a méreg az utolsó két lépésnél. Az inkvizítor célkeresztje a lányon, felkapcsolódik a keresőlézer elárulva a pozícióját. Ekkor én úgy döntöttem, nekiugrom mutánstársamnak, hogy ledöntsem a lábáról, és ha sikerül ezzel megmentsem az életét. Ez esetben a golyó felettünk csapódna be és az inkvizítor leadná a riadójelzést. Ha nem sikerül, ez esetben én pont a golyó és a lány között vagyok...

by **Kate Denali** Szer. Május 15, 2013 9:17 pm

Jó ötlet volt visszatérni egy kis időre Rómába. Emlékszem amikor 2 évig voltam itt. Nagyon gyönyörű város volt, bár akkor valamivel nyugodtabb volt. Talán mert akkor még nem volt itt ennyi turista. Ahogy sétálgatok a Colosseum romjai között eszembe jutnak a régi szép emlékek. Milyen jó is volt itt lakni. Abban az időben még nem foglalkoztak a mutánsokkal, bár ajánlatos volt nem feltérni a képességeidet. Elmélyülök a táj szépségében. Az az összhang amiben a város szó szerint fürdik szinte szemet gyönyörködtető. Mély lélegzettel nézek szerte a romok között. Kristálytisztán hallani az utcáról beszivárgó hangokat. Ahogy az emberek taxit fognak, vagy éppen mérgesen rádudálnak a másikra sietségükben, hallani a villamos hangját, ahogy kicsapódik az ajtaja és leözönlik róla a rengeteg nép. A robogók hangja, ahogy a szeleket kettétépve siklanak át az utcákon. Az éttermekből áradó friss ételek pompás, nyálcsorgató illata. A hagyományos pizzériák cégére. Az árusok buzgó ajánlatai a látogatók számára, ahogy minden második nőhöz vagy férfihoz odamennek és még alkudozás árán is de rásózzák amijük van. Hallani a fényképezőgépek kattanását, árnyékosabb helyen a vakuk csillanását jelző kis fényjelenséget pillantok meg, szerte a járókelők között fényképezőgépek lapulnak.. Látni ahogy a szülők gondos odafigyeléssel tartják maguk mellett mind kis mind nagy gyerekeiket, óvva tömeg nyújtotta veszélyektől. Hallani az idegenvezetők hangos, artikulált beszédét, hogy mindenkinek érthető legyen a hely jellegzetessége és története. Még annak is aki a saját útját járva a saját gondolatai szerint járkál fel s alá. Ez a nyüzsgés ami körülvesz kissé megzavarja a nyugodtságomat. Pedig már 3 napja itt vagyok. Sajnos nagyon kell figyelni a zsebtolvajokra. Manapság rengeteg van belőlük főleg az ilyen hatalmas hírességeknél mint a Colosseum. A táskámat magam elé húzom és mind két kezemet rátéve haladok tovább a romok között bámulva azokat és elgondolkodva teszem fel a kérdést magamnak.
~ Milyen ironikus? Róma a kereszténység középpontja de még is van a csodás múltjának egy olyan időszaka amit a Vatikán nem szívesen emleget. Mondhatni a nagy keresztényüldözőből lett a cserebogár. ~
Tovább sétálgatok a romok között, élvezem az összkép nyújtotta gyönyörű látványt.
~ Akármennyire is zavar a nagy nyüzsgés meg tudnám szokni itt újra az életet. ~
A tömegből ki lehet szűrni a helyeket és a turistákat. Rengeteg itt az amerikai. Kisebb túlzással állítom, hogy talán még a helybélieknél is többen vannak. Fogom magam és tovább haladok a tömegben. Most már a járókelőket is megnézem magamnak. A világ minden részéről érkeztek turisták. Egy két helyről elcsípek néhány idegen szót amit persze nem értek.
~ Talán jobb lesz majd ha aprólékosan de beszerzek egy olasz szótár és elkezdem a nyelvet, elvégre hiába 2 évig éltem itt még is csak amolyan konyhanyelven beszélek. ~
Tovább sétálgatok amire a látványosságom végére érek. Már mindent megnéztem így hát lassú léptekkel fordulok meg mire megpillantok egy kis részt ahol még nem voltam.
~ Úgy látszik, hogy tévedtem. Na ne siessünk annyira, mennyünk csak nézzük meg! ~ mondom magnak majd komótosan a romhoz somfordálok. Megnézem alaposan, majd elgondolkozok.
~ Bámulatos, hogy ennyi ideig fennmaradt. ~ mormogom magamnak a csodálattól.
Amint rápillantok az órámra elhatározom, hogy most már tényleg itt az ideje, hogy befejezzem a bámészkodást és elinduljak az ideiglenes lakhelyemre, egy aranyos kis nyugodt környéken levő hotelba. Lassan megfordulok majd szinte egyből észreveszem, hogy egy magas, szőke férfi szalad sebesén felém. Először az jutott az eszembe, hogy biztos nem hozzám szalad ugyanis még életembe nem láttam sehol sem. A tempójából és a kétségbeesett tekintetéből ítélve viszont nagyon is komolyan gondolta amit épp csinál. Elindultam hát előre és próbáltam nem rá figyelni. Szlalonozva az emberek között már igen gyanús lett a dolog. Észrevettem, hogy egy kicsit mintha megbénult volna. Furcsa arckifejezéséből fájdalmat véltem leszűrni. Majd mikor már pár méter távolság volt köztünk jöttem rá, hogy mégis hozzám igyekszik. Ahogy ránéztem már ugrott is felém. Rám vetette magát és mind a ketten szépen elterültünk a finom homokos talajon. Kicsit bevertem a fejemet de nem tűnt vészesnek. Amikor viszont egy erős koppanást éreztem kb. a fejem fölött 10 centire na akkor aztán megijedtem. Egy golyó csapódott neki a falnak amit minden bizonnyal nekem címeztek.
~ De hát mi okuk lenne eltenni lábalól? Semmit nem csináltam! ~ tettem fel magamnak az 1 millió dollárt érő kérdést majd felnéztem a hősömre.
Ijedt, kétségbeesett arckifejezésem lehetett , legalább is én annak éreztem. Szemeimből néhány kusza könnycsepp kezdett el levándorolni az arcomon. Majd lenyelve a torkomban levő gombócot megszólaltam.
- Köszönöm - nyögtem ki nagy nehezen még mindig a rémülettől vezényelve majd próbáltam összeszedni magamat.
- De ugye tudod, hogy egy hölgyet nem így kell levenni a lábáról? - kezdtem elfojtani az érzéseimet és pozitívan felfogni a dolgot.
~ Megmentette az életemet. ~
Egy pillanatra elmélyedtem a gyönyörű kék szemében majd látván, hogy a tömeg az akció és a golyó láttán elkezdett ijedten szétszéledni. Teljesen elszabadult a pokol. Észrevettem, hogy a hősömnek még kapucnija is van szóval a fejére húztam majd ugyanezt megtettem a sajátommal is. Kicsit meginogva de feltápászkodtam.
- Sietnünk kell! Így amíg mindenki szalad amerre lát észrevétlenebbül el tudunk vegyülni és lelépni. - feleltem kissé idegesen majd kézen fogva behúztam a tömegbe.

by **Cicero** Csüt. Május 16, 2013 4:22 pm

Mikor már sikeresen levettem a lábáról a hölgyet, és a földön feküdtünk intim közelségben már szűkölni tudtam volna a fájdalomtól, ugyanis a nyakamon levő heg, mintha kínból méregzöld indákat növesztett volna, önnön lüktető haragos smaragd színéből, pedig csupán a környező erekben kezdett feloldódni a félig beszáradt méreg.
- Igazán semmiség… //gyors múltba tekintés// Kate. -
Nyögöm ki nagy nehezen, ahogy a csuklyámat a fejembe húzza, felállva azonban a méreg terjedése miatt már szinte csak tántorgásra futja tőlem, de szerencsére az inkvizítor következő (igencsak elkapkodott) lövése csupán a körülöttünk levő romokat megvilágító lámpát éri, így jótékony sötétségbe burkolja a Colosseum e pontját, ahol immár minden alak ugyanolyan feketének tűnik, távcső ide vagy oda. A lányt követve magam is igyekszem a tömeg közé keveredni, azonban tudomásomra jut, hogy az inkvizítor riadót fújt rádión, és miközben mi sikeresen eltűntünk a színről, Róma ősi arénáját a Vatikáni rendőrség autói állják körül, (amennyire a múltjukból kiveszem mindannyian hasonló utat jártak be, mint lövész barátunk) aki, eközben egyre inkább elboruló elmével kedélyesen halomra lövi felebarátit, hátha kiugraszt minket (vagy véletlenül eltalál).

A fent említett felebarátok tömege már kevésbé kedélyesen reagál elhulló embertársaira, és ha eddig még nem történt volna meg, most kitör a totális pánik. Azaz a kiváló fedezék a szökéshez. A fejetlen csirkeként rohanó tömeg lábai alá került sebesültek hamar bevégzik sorsukat, azonban a leg felkavaróbb látványt a tömeg által fellökött, négy-öt éves síró fiúcska nyújtja, akin már kezdenek megjelenni a kék lila foltok és apróbb sebek, ahogy a pánikba esett csorda végigázol rajta.
- Segítsünk! -
Ezzel én el is indulnék felé de a tömeg mint valami erős sodrású folyó pár méterre enged beljebb és folyton csak távolabb sodor…
- FÉLRE PÓROK! -
…majd hiába minden kiabálás, ledönt engem is méregtől ingatag lábaimról. Ha a lány elért valahogy a kis legénykéhez, felkúszok az egyik falmaradványra, hogy kikerüljek a vért fakasztó és csontot repesztő lábak tengeréből, és múltjuk alapján megkeresem a szülőket, majd ha meglátok akárcsak egy kis nyitást is a tömegben igyekszem átfúrni magamat és segíteni a hölgynek. Ha nem érte el a legénykét akkor a tömeg rugdalására és a méreg okozta kínra fittyet hányva igyekszek odakúszni a pöttöm emberhez. A helyzetet és a tömeg kétségbeesését, ha lehet, tovább fokozza az időközben beérkező Vatikáni rendőrség, akik a levegőbe lövéssel igyekszenek rendet teremteni: sikertelenül. Ellenben sikerül felkavarniuk az eddig a lövésztől elfele tartó áramlatot, és most mindenki mindenfele rohan, ami egy ilyen szűk helyen könnyen kiszúrhatóvá teheti Kate számára a kiskrapekot elérni igyekvő szülőket.

by **Kate Denali** Csüt. Május 16, 2013 7:13 pm

Valami nem stimmel vele. A nyakán a egy kusza heg tátong ami szemmel láthatólag jól el is fertőződött. De nem volt ez ennyire csúnya. Legalább is eddig nem vettem észre szinte semmit a nyakán. Vagy csak, hogy most már alig van 5 centi köztünk láthatom jobban.
- Honnan tudod a nevemet? - kérdezem meglepetten.
Már nagy nehezen a tömeg közepe felé értünk. Látszik a fiún, hogy nem nagyon bírja de én csak húzom magam után, nehogy elhagyja magát. Olyan ez mintha az árral szemben próbálnál úszni. Az embertömeg csak sodor valaki veled szembe rohan, valaki bátran éld vág, valaki hátulról tol vagy éppen összepréselnek két oldalról. Ez így nem lesz jó. Amint elérjük a tömeg közepét már a rendőrség szirénáit hallom a háttérből. Egyre beljebb és beljebb jutunk.
- Még is kinek? - kérdezem értetlenkedve majd meglátom ahogy a társam elindul a tömeg túloldalára. Amint egy kicsit felágaskodok megpillantok egy aprócska kisfiút, ahogy sír és, ahogy a tömegben rekedt. A gyermeket össze vissza lökik, tolják, tapossák. Most már értem kinek kell segíteni.
- Vigyázzanak! Félre!
Elindulok, hát a fiú után, amint észreveszem, hogy összerogy. Sebes léptekkel szaladok utána. Közben a rendőrség egy lövéseket ad le a levegőben ameddig én igyekszek beljebb furakodni egy termetesebb amerikai férfi csapódik erőteljesen belém amire én, a hozzá képes pehely súlyommal lendületesen esek hátra. A férfi mit sem foglalkozva velem még jól belém is botlik.
~ Remek. ~
- Gázoljanak még át rajtam, annyian ahányan vannak! ~ üvöltöm mérgesen. Feltápászkodom a földről és ismét elindulok. Megint a kisfiút veszem célzásba, jól tudtam, hogy mi történt a társammal de úgy láttam, hogy sikerült kiszorítania magát a tömeg fogságából így hát folytattam utamat. Minden erőmmel azon vagyok, hogy előrébb jussak a tömegben. Erőteljesen lökök félre mindenkit aki az utamba kerül, kivéve a gyerekeket és időseket, rájuk azért tekintettel kell lenni. No meg azokat akik súlyának én a négyszeresét teszem ki. Ezen cselekedeteim eredményeképpen végre elérem a kisfiút. A karomba zárom és felemelem.
- Azért jöttem, hogy segítsek. Hogy hívnak? -kérdezem tőle kedvesen és próbálom leplezni az izgatottságot.
- Max vagyok. - mondja síró halk hangon.
- Nos Max. Hol láttad utoljára a szüleidet? - még ki se érkeztem mondani de már egy síró, kétségbeesett anyai hangot véltem meghallani a tömegből. Egy nő egyre magasabbra ugrált a tömegben és egyre csak ezt kiabálta: "Max! Max!". Egyből tudtam, hogy az az anyukája majd sebes léptekkel elkezdtem félretolni ismét mindenkit a tömegben és a kisfiút vasmarokkal tartva az anyja felé siettem. Óvatosan átadtam neki a gyermeket majd meg se várva, hogy megköszönje sarkon fordultam és a társam felé igyekeztem. Megint átvergődtem a tömeg nyújtotta akadályokon és sikeresen elértem a hősömet. Közelebb hajolok hozzá, hogy megvizsgálhassam sebtibe a sérülését.
- A sebet elfertőződött - jelentem ki - ha nem kezelem azonnal a fertőzés tovább terjed és annak lesznek sajnálatos következményei.
Majd amikor mégközelebb hajolok, hogy jobban láthassam a heget észreveszem, valamilyen folyadék nyomait körülötte.
- Megmérgeztek? - kérdem meglepetten - Ha így van azonnal el kell mennünk innen egy olyan helyre ahol kezelni tudom. Mindenképpen el kell távolítanom a mérget a hegről és le kell azt zárnom, hogy több ne jusson a véráramlatba. - mondom minden orvosi tudásomat felhalmozva a célból, hogy hogyan kezeljük a mérgek által okozott sérüléseket. Egyik karját a nyakam köré fonom és óvatosan felegyenesedek vele.

by **Cicero** Csüt. Május 16, 2013 9:38 pm

Mérhetetlenül megkönnyebbülök, látván a kis legényke megmenekültét,

~Micsoda nő!~

azonban a méreg csak nem akar alábbhagyni, sőt ami azt illeti, inkább egy új fokozatra hág.: Az eleddig csak izmaimban létező kínt most már elmémre is ráteríti, és a körülöttem levő tömegből érkező kép és hang cunami átcsap a méreg által frissen lerontott gátamon, az agyamra. Majd miután már kitombolta magát, nyomtalanul eltűnik, ahogy a képességem „kikapcsol”. Az elmém pedig igencsak összekuszálódott… Nem tudtam hol vagyok? Sőt esetemben még azt sem tudtam, hogy mikor vagyok? Vajon egy fekete csuhás pap hajol felém, hogy hite nevében végezzen velem? Vagy épp hív katonáim egyike nyalábol fel a csatamezőről? Esetleg a tündéri lány hajol aggódón felém? (Eközben nagyjából úgy nézhettem ki mint aki egyszerre használt drogot wiskeyt és fagyállót.)

~Minthogyha mondana valamit… Méreg? Méreg! Ráhegedt a bőr… ~

Nos, hát a biológiai csoda adott volt: teljesen behegedt seb a kialakult bőr alatt pedig méreg. Nagyjából olyasféleképp nézhetett, ki mint egy zöld féreg ami lüktet a nyakamban.

- Vágd… vágd fel! Vágd fel... -

Hörögtem bárkinek, aki épp felettem volt és magyarázatképpen nagy nehezen kihúztam a vadászkést a hátam megetti tokból. És a nyakam felé mutogattam vele. Eközben valahonnan a világ másik feléről furcsán, sőt természetfelettien nagy hangon ordibált egy férfiú (kihangosító készülék):
- Két mutáns terrorista rejtőzik a műemlék területén! Azonnal hagyják el a területet a felállított ellenőrző-állomáson keresztül! Ismétlem a felállított ellenőrző-állomáson keresztül!
Erre a fekete alak mögötti embertenger, mintha csak bárányokból állna elindult a hangoskodó felé… majdhogynem kivétel nélkül. Voltak ugyanis jó páran akik inkább a romok oltalmát választották, a vatikáni rendőrség szigorú vizsgálata helyett. Ha felvágta a sebet a vérveszteségtől, ha nem akkor a méregtől elgyengülve, és igencsak kábultan magyaráztam Katenek:
(Egy kis hangulatzene.)

- Gyorsan bújj el te is, mielőtt bejönnek a városőrök! Feltartom őket! -

Ezzel ha a kés nálam maradt, vagy visszakerült hozzám, feltápászkodom késsel a kézben, ha nem akkor egy követ fogok marokra és azzal fordulok arrafelé amerre a "városőröket" sejtem a hangok és fények kusza forgatagában. És ha akárcsak egy fenyegetőbb turista is megközelít...

- MECKINTOS!!!

Skót csatakiáltással emelem fel ami épp a kezemben van, és a halálba menetelők vad arckifejezésével tántorgok felé, hogy magam elé küldjem a túlvilágra. Azonban sanszosabb, hogy jól elesek egy kőben.

by **Kate Denali** Pént. Május 17, 2013 6:46 pm

A méreg egyre csak tovább terjed a testében. Szinte már alig van magánál. A legrosszabb ilyenkor, hogy ne tudhatom mennyi időm van arra, hogy tegyek valamit. Mellesleg semmilyen eszköz nincs a feladat elvégzéséhez.
~ Gyerünk Kate, gondolkozz! ~ morgom magamban egyre csak a fejemet törve.
~ El kell vigyem innen. Ha csak egy pár percre meg állíthatnám a tovább terjedést még az is hasznos lenne arra, hogy lelépjünk. ~ gyötröm magam az ötletek előhívása miatt.
~ Gondoljuk át a dolgot. A helyzet alapján először méreg nem okoz bénulást, tehát a mozogni bizonyos ideig képes. Ha fel tudnám nyitni a sebet és valahogy fertőzésmentesen lezárni akkor megakadályoznám, hogy a maradék méreg is felszívódjon így talán nyerek egy kis időt. De még is mivel tudnám felnyitni? ~ alig hogy feltettem magamnak a kérdést a társam már a háta mögött kotorászott. Pár perc múlva már egy nagyobb kést húzott elő és felém nyújtotta. A kést megpillantva már meg volt a tervem.
- Figyelj rám! - fordítom arcát magam felé és kicsit gyengéden megpofozgatom - Fel fogom nyitni a sebet a nyakadon - próbálok érthetően magyarázni majd most már mind két kezemmel az arcát magam fele tartom - Nem szabad megmoccannod, érted? Akár mennyire fog fájni amit csinálok, nem szabad megmoccannod! - szólok rá még egyszer majd egy vízzel teli palackot veszek elő a táskámból és egy szövetzsebkendőt.
~ Remélem beválik. ~
Közben én is meghallom a hirdetést a mutáns terroristákkal kapcsolatban. Ez így nagyon nem jó. Gyorsan visszatérek az eredeti gondolatmenetemhez.
- Amint felnyitom a sebet, vizes zsebkendővel fogom kitisztítani. - magyarázom neki a várható fejleményeket - Majd utána le fogom zárni a sebet, ami égetni fog. Erre mindenképpen szükség van, hogy valamennyi mérget eltávolítsak belőled és megakadályozzam a többi beszivárgását. Így talán jobbak az esélyeid. De nagyon fog fájni.
éppen, hogy befejezem a mondandómat már neki is látok a " műtétnek ". Próbálom minél finomabban csinálni, ne hogy a kés éle beleszaladjon egy vénába. Abból lenne még csak a nagy baj. Óvatos mozdulatokkal felnyitom a sebet. A Kés éle szabadon csúszik végig a frissen behegesedett seben megindítva ezzel a vér útját. Gyorsnak kell lennem. A hősöm egyik kezét a sebére tettem.
- Szorítsd!
Biztos mozdulatokkal itattam át vízzel a zsebkendőt majd félretolva a kezét óvatosan elkezdtem kitisztogatni a sebet. Ezt újra és újra, addig csináltam ameddig a vér már alig szivárgott a sebből. Utána a seb körül erősen, bő vízzel dörzsöltem át a bőrét.
- Most jön a neheze. - mondom neki kissé fájdalmas arckifejezéssel majd óvatosan felhúzom a pulóverem ujját.
~ Koncentrálj Kate, csak oda mennyen áram ahova kell. Csak gyengén. ~
Mélyet lélegzek majd lassan kifújom. Hagyom, hogy átjárjon a gondolat. Felemelem a kezemet ami lassacskán el kezd szikrázni majd óvatosan a megérintem vele a sebét, de csak ott ahol kell. Kis szikrák és nyalábok kezdenek cikázni a seb körül. Az ujjaim közötti részeket figyelve tapasztalom, hogy a seb lassan el kezd pirosodni majd amolyan bíbor színűvé válik.
- Meg is volnánk - felelem majd bevizezve a kezemet kicsit áttörlöm az arcát, tarkóját és a két csuklóját. Talán ettől kicsit észhez tér. Majd hirtelen megfagy a tekintetem. Hősöm hirtelen erőt vett magán és felállt.
- Ne tedd! - szólok utána de olyan gyorsan felkelt, hogy egy ideig csak lestem utána. Egy hangos és erőteljes kiáltással megindult előre.

by **Cicero** Csüt. Május 23, 2013 11:03 pm

Nos… Fájdalom. Igen abból sok volt abban a pillanatban. Az ordító kitörésem utániban közvetlenül a nyakamhoz kapás előttiben. Fájdalom. Hiába mondom még el félezerszer, vagy épp csak még egyszer, a szó nem fejezi ki annak a kínnak a mélységeit amit akkor éreztem. Nem a nyakamból kiinduló égés okozta fájdalomra értem, nem is a méreg okozta kínokra. Ez a fájdalom az életet jelentette, a tudat kín általi kitisztulását, és a méreg hatása nagyjából eltűnt. Nagyjából, mondom és így is gondolom hiszen egy jókora adag már felszívódott. Csakúgy mint a körülöttünk tolongó turisták nagy része, csak az önnön fajtájuk által megsebzett és agyontaposott halottak, nomeg a turistaszemét (zacskók, műanyagüvegek, cola palackok) maradtak fekve a földön, egymás társaságát ugyanoly egykedvűen fogadva mint a felettük ordibáló sebzett siketfajdot.

Emez siketfajd büszke személyem volt, és viszonylagos méregtelenségemben, látásom és az időérzékem is javult valamelyest, a helyzet felmérő képességem pedig… Nos mondjuk úgy már nem volt mínuszokban. Ezen fantasztikus képességek birtokában össze tudtam rakni, hogy az ordításomat (ilyenkor hátrány a mélyebb hang és az itteni kiváló akusztika) követő pillanatnyi csendet rövidesen kutakodó rendőrök, életüket féltő tolongók zsivaja fogja betölteni. No és tisztába jöttem, hogy épp manapság votlunk és nem… máskor. Mindenesetre a kín után nem várt megkönnyebbülés telepedett az utóbbi pillanatok által megsanyargatott szervezetemre, épp ezért a mediterrán este kékes félsötétjében, kissé fájdalmas de mindenképp hálás vigyorral fordultam az életmentő ispotályos lány sziluettje felé, és immár suttogva szólítottam meg, nehogy a pár másodpercnyi csendben eláruljam pontosan hol is ordítoztak.

- Köszönöm Kate! ...
//Itt zavartan megropogtattam a nyakamat, hogy… eh máig sem tudom miért.//
- … De talán jó lenne meghúzni magunkat feljebb, -
//A nézőtér boltívei által létrehozott sötét zugok egyikére…//
- vagy épp lejjebb, -
//…majd a dobogó alatti sötétségre mutatok.//
mielőtt a Vatikáni rendőrök… Meggondolatlanságot követnek el.
//Felveszem és megtörlöm a késem.//
Tudod ők nem túl lazán, inkább feszítősen állnak a mi fajtánkhoz. Keresztre feszítősen, hogy pontos legyek. -

Ha ekkorra megindítottuk a sompolygást valamelyik nagyobb árnyékfolt felé, és viszonylag fedezékben vagyunk a vizsla szemek kereszttüzétől, vagy épp a hölgy un rá, hogy Anonymus névkitalátor az útitársául szegődött, immár az egyre távolodó zsivaj fedezékében félhangosan folytatom:

- A körülmények eddig lehetetlenné tették, hogy bemutatkozzam: A nevem Cicero. Cicero Meckintos, hogy pontos legyek és amennyire tudom fajtabelid volnék, és mivel a te áldott jó szíved nélkül a halál fiaként mutatkoztam volna be, ismételten köszönöm, hogy… tudod. -
//Zavartan mutogatok a nyakam felé. És közben olyan magabiztosan, mint egy piruló fehércseléd igyekszem a szemébe nézni.//

A Colosseum belseje

by **Kate Denali** Vas. Május 26, 2013 1:38 pm

Azt hiszem már jobban van mint volt. Ezek szerint bevált az a rögtönzött ötletem, hogy kiégetem a sebet fertőtlenítés képen. Gondolom iszonyatosan fájhatott a hangos kiáltásai mindent elárultak, de legalább most már látszik, hogy jobban van. A seb körül piros-rózsaszín csíkok cikáztak amint levettem nyakáról a kezemet. ~ Szépen bezárult, azt hiszem, hogy nem fog elfertőződni. ~ motyogtam magamban közben felpillantok és meglátom, hogy igencsak kezdi ostromolni a Hold sivár ezüstös fényével a Nap már-már alig pislákoló arany sugarait. Körbenézek és észreveszem ahogy a tömeg nagy része elhagyta a Colosseumot legjobban egy marhacsorda terelésére emlékeztetően. Csak a szemét és egy két megtaposott ember maradtak. No meg persze a vatikáni rendőrség.
- Ha nem mentettél volna meg akkor most nem lennék itt, hogy viszonozzam a segítségedet. Szóval én köszönöm. - felelem mosolyogva.
-Egyetértek. Ott van egy kis lépcső. Az aréna végében, azon az oldalt végig árnyék van. Ha sikerülne észrevétlenül felosonnunk és a kis nézőtérvédő kőfal tövében megkerülni az arénát akkor talán kijuthatnánk az egyik kis "kapun". - javaslom egy elfogadható tervemet mert elvégre nincs kedvem majd később körözési plakátokat látni az utcákon a fényképemmel és alatta a nevemmel ellátva és gondolom a társamnak sem.
- Nem hiszem, hogy bármelyikünknek is jól állna két-két szög a lábakba és a kezekbe. Nekem jobban tetszenek így átszegezetlenül. -

Elkezdtünk hát csendesen, észrevétlenül osonni az egyik nagyobb árnyék felé. Az intenzív kutyaugatásra hátranézek és sebtibe pillantok meg pár harcedzett kopót amint körülszaglásszák a területet nyomok után kutatva.
- Úgy látom hogy akad itt egy pár édesen vicsorgó kutyuska is akik biztosan tesznek róla, hogy nehezebb legyen a dolgunk. Még nem vettek észre úgy, hogy jobb ha belehúzunk.
Amint biztonságosabb helyre értünk kifújom a levegőt és felé nézek.
- Nos már tudod a nevem de azért más az ha bemutatkozok. A nevem Kate Denali. Örülök, hogy megismerhetlek. De mint már mondtam én tartozom köszönettel, hogy megmentettél. Szóval köszönöm. - felelem majd megölelem és arcon puszilom köszönetem jeléül.
- A sebeddel amint látom nem lesz probléma de azért vigyázz vele és ajánlatos a gyulladásgátló használata is. - felelem viszont a szemébe nézve egy mosollyal egyetemben.

by Ajánlott tartalom