Moszkva - Kreml

||Kreml előtti tér||

A tüntetések néhány perccel ezelőtt vettek komoly hangnemet, mikor a két tábor észrevette egymást, a magasba tartott táblákat és feliratokat, a mutánsokat felakasztva ábrázoló képeket, illetve az emberek tetemein átmasírozó graffitiket. Nem túl rózsás a helyzet, a fülledt nyári délutánban inkább tűnik a Kreml előtti tér egy készülő csata színhelyének, mint Oroszország kormányzati negyedének.

A két tábor között, egy néhány méteres sávot a moszkvai rendőrség és az orosz hadsereg egy tartalékosaiból álló egysége próbált biztosítani, hogy még véletlenül se jussanak át egyik oldalról a másikra. Az emberek lényegesen többen voltak, mint a mutánsok a túloldalon, viszont a számtalan képességgel bíró mutáns csoport számottevően veszélyesebbnek bizonyult.

~°~

||Tanya||

Balul elsült teleportálás? Rémálmok?
Egy kemény landolásra riadsz álmodból, talán keményebbre is, mint megszokhattad, ha volt már ilyen. Utcakövön, szeméten találod magad, körülötted óriási hangzavar, idegen nyelv ricsaja. Hallod, ahogy ordítanak a hátad mögött, ahogy bakancsok ütemes dobogása nyomja el egy nagyváros valódi zaját. Hol lehetsz?
Mikor körülnézel egy teljesen idegen világban "ébredsz", és bizony még nem is csak az államokban. Mire feleszmélnél, hogy sikerült félreteleportálnod, máris emberek vesznek körül. Néhány méterre állnak tőled, de meglehetősen dühösnek tűnnek. Mintha csak rád haragudnának valamiért. Fogalmad sincs mit ordítoznak, de egy szó elég jól kivehető:
- MUTANT!
A rendőrök és katonák, jóval messzebbre látják, hogy történik valami, és egy osztag meg is indul feléd, de túl kecsegtetni valót ők sem kínálnak. Komor ábrázatuk egyszerre szól a tömeg és a te megjelenésed ellen...

~°~

||Patkány||

A minap egy sikátorban sikerült nyugovóra térned, és pont ez a sikátor okozza most pihenésed vesztét. A katonáknak küldött erősítés, a jól megtermett, vészhelyzetben bevetendő egység pont a te sikátorodat nézte ki magának, amolyan támaszpont félének. Hangosan érkeznek, dübörögve, rengeteg plexivel és gumibottal megrakodva. A sikátor végében pedig rendőrségi különítmény sorakozott fel, egy tucat vízágyúval egyetemben.

- тревога! тревога! [Ébresztő!] - hangzik az utasítás egy szemétkupac mögül, majd egy bakancs orra vált szerelmes csókot az oldaladdal. Itt bizony nincs maradásod, és jobb, ha mielőtt magadhoz térsz, mielőtt a kemény fiúk keménykedni kezdenek. Nem tűnnek megalkuvónak és sokan vannak.

A katonák mögött feltűnik egy öltönyös fickó. A negyvenes éveiben járó férfin kopott öltöny, mocskos cipő van, haja már évekkel ezelőtt kihullott, és feltételezhető, hogy ugyanezzel a malacpofával született, mint amivel most rád néz.
- Mutant! - vágja rá, ahogy a közeledbe ér. A közlést nem követi magyarázat vagy kifejtés, a malacfejű pecsétgyűrűs kezét zsebre vágja, majd halad is tovább.
A katonák feléd hajolnak, majd betanult mozdulatként két-három lépésnyit távolabb lépnek tőled. Ideje lesz felkelni...

~°~

||Alfred-Chloe||

A kisbusz, amivel a verseny szervezői szállítanak benneteket egyik helyszínről a másikra - tudniillik a mai napra városnéző program volt beiktatva - a sofőr manőverezési analfabetizmusából adódóan, egyenest a tüntetés helyszínére visz titeket.

- Balkézről pedig a Kreml... lát... ható? - mondja az idegenvezető, ahogy a látvány belé folytja a szót. Tudta, hogy a mai nap tüntetésekre lehet számítani az egész városban, de hogy ekkorára? Soha életében nem látott még hasonlókat, és soha nem került ilyen kellemetlen helyzetbe. A sofőr beragadt az utcába, előttük a rendőrség hadakozott néhány fiatal sráccal, a busz mögött pedig érkezett az utánpótlás. Patthelyzet.

- Kérem, üljenek nyugodtan, máris megoldjuk a helyzetet! - nyugtatta a versenyzőket a hölgy, majd kinyittatta az ajtót, és kiabálni kezdett.
- комиссар полиции комиссар полиции [Biztos úr!] - próbálkozott, de mire bárki észrevehette volna, egy égő kuka csapódott a busz oldalába. A vezető felőli oldalon több ablak berepedt, kintről pedig egy kopasz, feketébe öltözött tizenéves srác mutatott nemzetközileg ismert kézjelet. Az akció után futásnak eredt, majd bevetődött a rendőrök közé, ahonnan hirtelen méteres lángok csaptak a magasba. A kisebb csetepaténak a pirománia véget vetett, a civilek szétszéledtek a rendőrök pedig sérült társaik fölé hajoltak, vagy a merénylő után rohantak.

Az idegenvezető hölgy ájultan feküdt a buszból kiesve, előttetek négy rendőr eszméletlenül a földön, ti pedig az angolul nem beszélő sofőrre voltatok utalva. Nyolcan néztetek zavartan egymásra...

||Reag. sorrend még nincs!||

Az első nemzetközi verseny. Mi sem tehetne boldogabbá! Ráadásul Chloe is örül. Szeret világot látni. Én nem, engem csak a verseny érdekel. És a győzelem! Remélem nem fog sok vodkát inni! Másnaposan nehezek lesznek a mozdulataim. Könnyebb veszíteni. Persze én cipelhetem az ő csomagját is... Nők, nem tudnak túl kevés rucit becsomagolni még egy pár napos útra sem.
Legalább beszerzett egy orosz-angol turista könyvet, a leggyakrabban használt kifejezésekkel. Persze most nekem kell tanulnom. Furák ezek a betűk... cirill betűk asszem. Kezdjünk valami egyszerűvel:
- Dász... vi... dánnyá... - tök hülyén hangzik. De még mindig érdekesebb mint ez a város nézés. Chloe biztos örülne neki, engem untat.
De mi ez a ricsaj? Kinézek már az ablakon. Zavarodott tömeg. Rosszat sejtek.
Üljek nyugodtan... Hát jó. Jaj, mi ez a robaj! Ösztönösen húzom össze magamat, de szerencsére a többrétegű ablaküvegnek nincs törés és szilánkok. Most már biztos vagyok, hogy itt nem lesz lehetőség nyugton maradni. Így vélhetőleg hasonlóan zavarodott utastársaimmal együtt felpattanok és próbálok előre furakodni, ki a buszból és megnézni, mi történt. Az idegenvezető csaj kifeküdt. Aggodalmasan próbálom kitapogatni pulzusát, remélve, hogy még él. Nem vagyok egy orvos, könnyebb sérüléseket el tudok látni, de ez már nekem sok. Körülnézve látom a fekvő rendőröket, az oszlásnak induló tömeget, a nagy zavart.
- Ez már nem egy nyugodt nap. - sóhajtok fel. A sofőrre nézek egy afféle hogyan tovább tekintettel. Válaszát úgy sem érteném, így inkább gyalog próbálok egy kicsit körülnézni, hátha valamerre tovább tudnánk hajtani, ahol kisebb a tömeg. Persze sok a katona meg a rendőr én meg kitűnők amerikai farmerdzsekimben. Mégis az a szólam, hogy "MUTANT" megüti fülemet. Kissé nyugtalanul nézek körbe, nem-e rám gondolnak. A jelek szerint nem, inkább valaki másra. Közelebb igyekszek férkőzni, hajt a kíváncsiság. Ugyan a tömegtől nem tudok haladni, mégis hála nagy magasságomnak ellátok az emberek feje fölött. Valami lányra kiabálnak a jelek szerint.

Megint nem aludtam jól nyomasztó álmok gyötörtek, és nem tudtam megnyugodni. Ekkor határoztam el hogy kerül amibe kerül keresek egy helyet ahol össze szedhetem magam. Menni fog. Talán ha hazamennék... az jó lenne de azért ekkora önbizalmam nem volt. A teleportálás mindig is zaklatottá tesz, de ennél nyomottabb hangulatom már nem lehet.
Végül aztán addig addig latolgattam, csak nem sikerült meggyőznöm magamat, és vissza is aludtam. Másnap viszont az egyik tanárral gyakoroltam reggel. Nem volt mismás, húzott szájjal de neki álltam gyakorolni, de valahol megint beütött a krach... Ahogy kifakultam a köztes világba a hangzavar fejbe csapott, és nem akart múlni, csak azt vettem észre hogy túlságosan sok ideje itt vagyok már, neki indultam megkeresni a megfelelő ,,kijáratot"...

Hideg volt... sütött a nap, de hűvösebb volt érezhetően. És az egyik legnagyobb rémálmom vált valóra, körülöttem mindenhol emberek. Tömegbe teleportáltam. Ahogy körbe tekintek egyre jobban megrémít az egész.
A tömeg egyre dühösebb, szinte érzem magamon. Mutáns gyűlölők... A ricsajjal együtt egyre jobban eluralkodik rajtam a pánik, az arcomat eltakarom a kezemmel. Egy sikoly tör fel a torkomból mielőtt az első ütés eltalálna, és eltűnök ahogy jöttem.
Nem kerültem messzire, hiszen hallom még a dühödt tömeget. Kitekintek a sikátor sarka mögül és újabb rettenet tör rám.
A tömeg ott állt előttem. Nem ilyen nincs! Ha észre vesznek végem! De csak ekkor fedeztem fel, valami ezzel a tömeggel nem stimmel. Az egyik férfi felém tekintett egy pillanatra, nem tudom észre vett-e egyáltalán. A szemei sárgák voltak, és hasított pupillái voltak. Ahogy egyre jobban megszemlélem a tömeget... Ezek mutánsok! Mind!
Messzebb még megpillantottam egy nagy táblát túl ezen a tömegen, egyértelműen nem egyezett az itteniekkel, és akkor az nem kifejezés. Átkerültem a másik oldalra - szántott végig rajtam a döbbenet.

l lPatkányl l

A butykosomat szorongatom, és nem értem, miért nem képesek ők is ennyivel megelégedni. Elég a fejemben szaggató dobolás is, nem kell még hozzá a talpak csattogása körülöttem, a kiáltások a fülembe tépnek, legszívesebben felvisítanék. Irritál! Érdekelne, hogy hova robognak, a kíváncsiság csak úgy fúrja az oldalamat, de jelen pillanatban a fejemben tucatnyi patkány zsong, de tényleg, és nem akarom lehányni az aranyosan kivakszolt nyomorult bakancsukat is. Dögöljenek bele a saját rangjelzésükbe, ha ezt nem képesek értékelni. Katonák. Emberek. Pfuj.

Félszemmel felsandítanék azért, mert mégiscsak jó duma lehet még belőle az esti kocsmázásához, talán megér annyit, hogy fizessen nekem valaki egy kört, amikor mindkét szemem felpattan, az oldalamban megroppan néhány borda. A rohadt élet, csak nem az új kabátom kell nekik. Meleg, mintha belehugyozna az ember, de kinek kell ilyen a nyár közepén? Hiszen még este is alig van tíz fok alatt a hőmérséklet! – Döglődő fajzatok! – próbálom összecsiszolni a nyelvemet a gondolataimmal, de a tegnap este zsibongása még ma is a fejemben van. A szemem se az igazi, a fájdalom ellenére is felvihogok a malac láttán. Sertés! – kiáltanám, és visítanék hozzá , mint a (patkányok) kisdisznó, de a szó, hogy „mutant”, a torkomra forrasztja a szót, mint szűzlány seggére a havat. –Röff-röff. – Gyenge próbálkozásom időhúzás, mielőtt többszöri pislogás árán felfogom, hogy tényleg körbevettek. És ebben a pillanatban tényleg felvisít (a kismalac) minden patkány, a ruhám pedig ott marad. Alig használtan az a jó kabát!

Sajnos az útikönyv nem foglalkozik mutánsokkal. Pedig most jól jönne. A Stoj-t azért már sikerül megérteni, nem mintha az érkező rendőrök látványa és intenzív gesztikulálása sofőrünknek nem azt jelezné, hogy ideje vissza térnem a kisbuszhoz. Mégsem moccanok, mert sok érdekesség történik, különös hangrobbanásféleség, meg valami prédikáló figura. De mikor tört angolsággal és gumibotos fenyegetéssel nézek szembe, kénytelen vagyok elfogadni a visszavonulás gondolatát.
- Megyek már. Hárásov! - köszönöm meg az óvó figyelmet, remélem a megfelelő szóval.
Nem teszek meg azonban egy-két lépésnél többet mikor testem és tekintetem megdermed a levegőbe emelkedő kisbusz láttán.
- Ez meg, hogy...? - nézzek nagyot. Végig követtem a kisbusz mozgását, figyelve a becsapódást, de arra nem kerül sor. Megáll a levegőben, a két helikopter közelében.
- Hű! - meredt tekintettel nézzek ki fejemből.
- Ezt vajon, hogy csinálja? - gondolkodom el. Az eszembe se jut, hogy esetleg fejemre ejtené az illető a buszt. De az már biztos számomra, hogy gyalog kell szállásomra jutnom. Most örülök Chloe szenvedélyes bárlátogatási szokásainak. Nem teljesen ismeretlen a város. Vagy legalábbis egy része. De vajon mi lesz a busszal?

Az a tudat hogy ez a tömeg csupán mutánsokból állt nem nyugtatott meg, ahogy végig néztem rajtuk. Egyből hátrálni is kezdtem ahogy közeledni kezdtek felém páran.
A férfi aki rám nézett, egyértelműen nekem akart mondani valamit, de fogalmam sincs mit. A félsz viszont rendesen bennem volt. Ha azok elérnek hozzám hát én iszkiri, lelépek. Csak az volt a baj, hogy annyi bátorság nem volt bennem, hogy haza próbáljak menni.
Nem értettem mi történik. Csak hogy hirtelen olyan nagy hangzavar támadt. A fülemet befogtam, a térdem megrogyott, csoda hogy állva maradtam.

Ahogy vége szakadt, újabb riadalommal vettem észre a mögöttem álló nőt. Egy folytában csak méregettem őt riadtan ahogy beszélt nekem. Nem úgy tűnt mint aki bántani akarna, de ha érteném amit mond! Nem mertem elfogadni a kezét, mert ha így tudja valamilyen képességét alkalmazni rajtam? Ha segít, azt megköszönöm, vagyis köszönném, ha tudnám, de hozzáérni nem mertem. A szemem az érkező férfira siklott aki az előbb is segített, legalábbis reméltem, hogy azt próbálta. A tekintetem kettőjük között ugrált, hogy hátha történik valami jó is.

IIPatkányII

Hát ez szörnyű! – ez a mondat tulajdonképpen meghatározza egész reggelemet! Szörnyű ez a reggeli ébredés, borzalmas, hogy emberek, emberek miatt kell otthagynám azt a flancos kabátomat, elviselhetetlen, hogy egyesek még a patkányokat is eltaposnák. Vérző farkú jószágok és tört lábúak gyűlnek egy kupacba a sikátortól (elég) biztos távolságra, hogy újra mi helyett én legyünk… legyek. A karom veszettül fáj, az egyik kis férgem farkának hiánya csúnya vágásként lyuggatja ki a bőröm, és a térdkalácsom is veszettül viszket. Undorító korcs fajzatok – gondolok a katonákra, az emberi haderő kutyáira, és köpök, pontosabban: köpnék, ha undoromnál nem lenne nagyobb a meglepetésem, amikor a férfi hangja, a kis rohadék gennyládáé a fülemben visszhangzik. Az előbb sem jelentett jót, ahogy meghallottam, most is rémült tekintettel lesek körbe, mielőtt a térdkalácsom lesz a legnagyobb problémám az átlyuggatott bőrömön kívül.

- Elhagyom a süllyedő hajót. – Ha a nyálamat nem is, a szavakat úgy köpöm felé. – Rossz oldalon állsz, sertés! – Nagyon jónak tűnik ezt a becenév, elégedett vagyok magamra. Hiába lopva körbe lesve, a döbbenetes tömegen kívül nem látok veszélyes elemeket. Viszont nincs kedvem játszani a szerencsémmel – eddig is úgy éltem túl, hogy nem csináltam ilyesmit. Így ezúttal ejtem azt, hogy patkánycsordaként vágjak neki felfedezni a Kreml előtti teret, de azért emberi alakban bevetem magam a tömegbe. Bár előbbi mindenképpen hatásosabb rejtőző módszer lenne, azért az utóbbira szavazok, és egyáltalán nem foglalkozva, sőt, észre se véve a fejem fölött folyó eseményeket, szagostól elmerülök a tömegben. Remélem, hogy jó oldalon.

IIPatkányII

Valahogy így képzeltem el a mutáns alkoholisták poklát – mondjuk még tizenévesen, hogy hiába van körülöttem a sok fajtárs, hiába áll előttünk láthatóan közös ellenségünk, a múlt század általános divatja, a hétköznapi ember, mi mégis egymást taszigáljuk, nincsenek ismerősök (hacsak nem vesszük számba a katonákat, és nem, őket nem vesszük emberszámba), és hiába buzog mindegyikünkben az erő, a tettvágy, azon kívül, hogy egymáshoz nyomakodunk, képtelen vagyunk bármit is tenni. Ez a rémálmom, és kiver tőle a víz. Mindenesetre abban biztos vagyok, hogy nem az utóbbi az oka annak, hogy tökéletes nyílt célpont lennék a tömegben, olyan szépen kotródnak körülöttem a féreglelkűek. Amelyik nagyon látványosan hőköl el tőlem, azt leköpöm. Többet is érdemelne, leszaggatni róla a cipőit, belerágni a húsába, de jelen pillanatban kénytelen vagyok megzabolázni az ösztöneimet. Ez azért nagy kicseszés a világgal. És főleg velem. Ó, de a legnagyobb veszteség még csak most közeleg, a felismerés: a butykosom is a kabátomnál maradt! Az egyik közelemben álló fiatal férfit megragadom, és épp közölném vele, hogy Kell a kicseszett piám!, mert megszoktam, hogy legalább akkor együttérző szempárokkal találkozom, mikor egy szorult helyzetben az alkohol hiányzik, de ebben a pillanatban nincs lehetőségem arra, hogy bármit is közöljek vele.

Repülő turistabusz? Helikopáterek? Le ne dumáld ilyen szarságokkal a gatyát rólam, mert nem fog tetszeni, amit alatta találsz! Én nem értem a tömeg mire figyel, ők meg nyílván azt nem értik, hogy én miért nem figyelem velük azt is. De hogy a fejemben soha meg nem fordult, testvér testvérével szemben is felveheti a harcot, úgy elképzelni se mertem még hasonlót se. Cserepesre szikkadt számat hiába nyalogatom serényen, azon már tényleg csak az alkohol segítene, de az jelen pillanatban elég távol és elég veszélyes helyen van tőlem. Nem úgy, mint az a zuhanó ember alak… mit ember? Sziklamonstrum! Hogy magam alá ne csináljak – és erre még majdnem sor is kerül, ahogy elénk csapódik, hullám vonul végig a földön, és még azt is hallani vélem, ahogy a fájós térdkalácsom még roppan is egyet, ahogy az égbe dob a hulláma. Leszarom egy ilyen helyzetben, hogy kik fekszenek körülöttem, engem csak az érdekel, hogy most mindenki fekszik, nem mozdul. Lehet, hogy pillanatok múlva már mindenki újra talpon lesz, rohan és visít, úgy ömlik majd a szájakból az üvöltés, mint tele hasból két abszint után a hányás, engem a most és az itt érdekel. Márpedig a most és az itt tökéletes arra, hogy kisebb testekben, néhány bócában, néhány verzőben, vagy épp hiányosban, de távozzam. Ez egy fos helyzet, süllyedő hajó, ahonnan távoznom kell. Ha tél lenne, akkor is legfeljebb szarrá fagyhatna, jobbá már semmilyen tényező nem teszi. Menekülés innen!

Ámulva nézem a levegőben lebegő buszt és ahogy azt összepréselik mutánsok által manipulált láthatatlan erők. Elfog az irigység, hogy én miért nem vagyok képes ilyesmire. A tömeg mocorog, valaki (Patkány) a karomat is megfogja. Ijedten nézek hátra. Egy meztelen pali az, aki mintha mondani akarna valamit.
- Nem beszélek oroszul, maga perverz! – rántom ki karomat is tiltakozásom mellett. Fura dolgok történnek itt.
Hirtelen megremeg a föld és elesem. Nem nagyon ütöttem meg magamat, de azért kellemetlenül érint ez a helyzet. Intenzív tömegoszlatás folyik itt. Úgy döntök megkeresem a társaimat. De sehol sem találom őket. Valószínűleg elmenekültek a tömeggel együtt. Valaki (Graviton) oroszul kiabál, de nem értem mit akar. A helyzet nem túl előnyös és nem akarok bilincsbe verve börtönbe kerülni. Így igyekszem elhagyni a teret, futva, tolakodva, távolodva a kommandósok elöl. Ilyen erőkkel szemben karate tudásom vajmi keveset ér.

Nem tudtam felhozni indokot, hogy miért bíznék meg egyikükben is. Valójában viszont nem voltam olyan helyzetben, hogy ne tegyem. Meglepett mikor a nő megfogta a kezem, vagyis az hogy nem történt semmi. Tudom butaságnak hangzik.
Nem tehettem mást, mint hogy az ismeretlen férfi szavaira hagyatkozom. Megjegyzés: Jé angolul beszélt! Is. Ez valószínűleg csak számomra volt meglepő, hiszen talán én voltam az egyetlen akinek fogalma sem volt arról, hogy mi történik.
Lassan azt hiszem már túl voltam a rémületen. Csak a remény maradt hogy végül valahogy valamilyen csoda folytán vége lesz ennek a rémálomnak. És lehetőleg nem a legrosszabb módon.

Menekülnék, de mindenhol lezárás, zsákutca. Kezdek nyugtalan lenni. De csak addig, míg a korábbi rendőr fel nem tűnik. Barátságosan mosolygok rá, mert nem jegyeztem meg hála kifejezésére alkalmas orosz szót. Igyekszem nem tudomást venni a sok lövészről mindenfelől. Hiszen nem vagyok tüntető, pusztán bele keveredtem a tömegben. Na meg külföldi állampolgár is vagyok. Egyszer csak azon kapom magamat, hogy valaki meglőtt. Reagálnom azonban nincs már időm, mert elvesztem eszméletemet.

Pilláim lassan nyílnak fel. Elég kábán érzem magamat. De nem vagyok meglepődve hiszen az emlékek homályából előkerül az, amint Alfot lelövik. Szegény, a sokk hatástól még mindig alszik. Nem meglepő, hogy én tértem magamhoz.
Óvatosan felemelkedem, kék szemeimet dörzsölgettem, mielőtt körül néznék. Egy égő ég, ez pozitív. Az már nem, hogy valami cellában vagyok. Elég mocskos. Látok még egy testet, de majd később foglalkozom vele. Előbb magammal kell. Alf táskáját elvették, így nem keríthetem elő ruháimat. Az övével kell beérnem. De utálom a nadrágot!
Feltápászkodok a fal mentén, bal kezemmel tartva a számomra hosszú és bő nadrágot. Szerencsére övvel hordja, így addig addig tudom igazítani, míg végül csak megtartja magát rajtam. A nadrág szárait is felhajtom, amennyire csak lehet. Lehúzom lábamról a zoknit, azzal bélelem ki az edzőcipőket és jó erősen csomózom újra. Így is érzem, hogy kicsit lötyög benne lábfejem, de egyenlőre megteszi. Az ing és a dzseki természetesen lóg rajtam, hiszen sok számmal nagyobb. A dzsekit le is vettem, átnézem zsebeit. Szerencsére az útlevél itt van. Gyorsan átteszem farzsebembe. noha tudom nem sokra megyek vele, hiszen Alf nevére szól. Végül fésülés szerűen túrok kezemmel szőke hajamba, hogy ha valami beleragadt volna eltávolítsam.
Most, hogy végre elkészültem, megnézem, hogy ki a cellatársam. Egy lány. Úgy rémlik mintha ott lett volna a tömegben. Nem néz ki orosznak, nem mintha olyan sok helybélit láttam volna, hogy tudnám. Látom, hogy mozog a tüdeje, tehát lélegzik, él. Biztos őt is meglőtték és még kába. Óvatosan oldalba bökdösöm ujjaimmal, hátha felébred.

Az egész világ megőrült körülöttem? Nagyon úgy tűnt. Miért? Miért történik ez? Teljesen sokkolt. Még egy pillanatra visszanéztem a tömeg felé, de jobb lett volna a magam dolgával törődnöm. Elestem, és ahogy magam elé néztem hitetlenkedve támaszkodtam négykézlábra. Mi történt? Biztos csak eszméletlen. Mért lenne halott ugyebár, semmi nem indokolta. De az eséstől elájult volna? Miért? Hogy?...
Éppen a nő arcához értem volna, hogy megnézzem tényleg mi van vele, de hamar ismét a földön találtam magam.

Az idegen hang viszont végképp szétcincált minden gondolatot bennem. Felsikoltottam. Ha lehet ilyet mondani, szinte éreztem ahogy a fejemben zeng is az egész. Hogy merészel beleszólni?! Ki ő egyáltalán? Csak azt reméltem, hogy a feje belefájdul legalább, Mégha naív gondolat is. A félelmemet elnyomta a düh és a pánik. Azt hiszi direkt akartam ide jönni? Mégis hogy képzeli? Hogy kép...
Egy pillanatra voltam attól, hogy eltűnjek. De elsötétült a kép.

Hol vagyok? Mi történt? Megint eltévedtem volna? Nem ez nem olyan érzés volt.Minden homályos és nyomott volt, de nem a táj volt életlen hanem a látásom. Föl akartam támaszkodni, hogy körbe nézhessek, és esetleg fel is üljek, de még mindig kótagos volt a fejem, egyszerűen visszaestem a padlóra.
Próbáltam be azonosítani a dolgokat körülöttem. Padló már volt ebben biztos voltam. Jobbra fal, balra... ott is fal. Mi az a szőke? Csak pislogtam arra a bizonyos beazonosíthatatlan dologra. Kellett egy kis idő még rájöttem, hogy az tényleg szőke és nem sárga, méghozzá haj, amihez egy nő tartozik.
Mi? Ki akartam mondani a kérdést, de csak nyöszörgés jött ki. Valójában én sem tudtam mi jött volna utána. Mi történt? Vagy Mi ez a hely? Miért ilyen nehéz minden?
Ismét felemeltem a fejem, hogy a nőre nézzek, próbáltam fókuszálni az arcára, de nem nagyon ment és még rosszul is lettem tóle. Úgyhogy megint csak maradt a padló...

II Patkány II

Először szentül hiszem, hogy a tettvágy buzgott fel bennem, de aztán rá kell jönnöm, hogy ez csak egy röpke hányás. Rutinom van az ilyesmiben, hogy egyetlen hangos nyögéssel oldalra forduljak (mert ilyenkor valamilyen rejtélyes oknál fogva mindig tökéletesen be tudom lőni, milyen pózban fekszem), és egy erélyes hörgéssel még a két nappal ezelőttit is kiadjam magamból. Az ember gyomra ilyenkor szinte kapásból jobban lesz, nem veri ki többé a verejték, elmúlik a kóválygás, a rosszullét… mondom elmúlik… mondom elmúlik! Kábán nézek körbe, mert nem köszönnek vissza a szokott szagok, színek… jelen pillanatban mondjuk amúgy is legfeljebb foltokig jutnék, de most még ezek sincsenek a helyükön, túl sok bennük a szín meg a változatosság, olyan biztos vagyok benne, hogy rossz helyen tértem magamhoz, ahogyan a farkam tudott állni fiatalkori ébredéseimnél.

Aztán ahogy csökken a fejemben lüktető vér mennyisége, úgy kezdenek kikopni a színek. Ez már a ló másik oldala, ahogy egy teljesen kopár és színtelen világba csöppenek bele. Ez a vizuális ringlispíl éppen elég ahhoz, hogy újabb adag vörösbundással örvendeztessem meg a padlót. Ha most virág lenne, én pedig vizet okádnék, akkor barátok is lehetnénk – ez a gondolat nem tudom, miért vidít fel, de először csak kuncogok, aztán fel is röhögök rajta. Mekkora arc vagyok, ki nem fizet egy ekkora arcnak újabb adag sört?
A hullámtetők-hullámvölgyek pillanatait éljük: elszomorít a gondolat, hogy én itt rókákon járatom a fejemet, miközben legutóbbi emléke(i)m szerint épp patkányként akartam menekülni, amikor… ezek az emberférgek leszedáltak?! Most igazán dühösnek kéne lennem, de úgy tűnik, hogy róka költözött a patkányaim helyére, és minden szélsőséges érzelemtől, mint amilyen például a kiütés okozta vörös függöny nem a revans, hanem egy újabb kibukás jut csak az eszembe. A patkányaim meg… valahol messze vannak.
Úgy döntök, hogy a halottnak/alvónak tettetéssel már rég elkéstem, hacsak nem taccsoltam álmomban is minden félpercben egy adagot a padlóra, így összegyűjtöm maradék nyálam, a bűzölgő tócsa közepére küldöm, mint habtorta közepére a cseresznyét, és megpróbálkozok egy kósza „Haló!”-val. Persze a terveimben még nagyon határozott haló szerepelt, de ami kijött a számon az már csak ilyen gyengusra sikerült.

II Patkány II

Általában ismerem az ivócimboráimat. Nagyon fontos az a szó, hogy általában… szoktam vele gondolatokat megfogalmazni, úgy mint általában szeretem a piát; ha kitaccsolok, azt általában nem az alkohol szokta okozni; ha kiütnek, azt általában nem szoktam díjazni. Veszettül hiányzik ebben a pillanatban a butykosom, egy kis szesz, amivel megnedvesíthetem az ajkamat. Ennek hiányában viszont kénytelen vagyok minden más szarsággal elvonni a figyelmemet.

- Hívj Rókának – sandítok fel a hozzám szólóra, – annak van itt most az ideje – bökök szememmel a kis kupacaim felé. Alig várom, hogy odapillantson, addig én tudok szemezni az ajtó mellett hagyott… nem hagyott. Semmilyen hely nincs a bejárat mellett, ahol csak néhány patkányom kislisszolhatna. Mert akkor csak kinyitnák még egyszer, hogy ők is kimenjenek, csak kiférne még néhány belőle. Így viszont marad a szokásos gúnyos vigyor.

- Általában ismerem az ivócimboráimat – húzom el a számat, nem nézek a férfira. Nem érdekel annyira az arca, semmi kedvem nosztalgiázni. Hagyja meg a bizalmas kis közléseit magának. És nem érdekel a nő sem. Csak a butykosom hiányzik… - Engedjenek már ki innen, nem tudok semmit – mormogom. Nem érdekel, hogy semmit nem érdekel az ámerikai abból, amit eddig mondtam nekik.