Eagle Eye Nyomozóiroda

Megfeszültek az izmaim, ahogy megláttam a nő mozdulatát, amellyel az övtáskája felé kapott. Igen, nem hiába vagyok én sem hivatásos, na meg nem múlt el nyom nélkül a katonai múltam sem, tudtam mi következik, így nem örömködhettem a lábdobás sikerén, hanem már vetődtem is a legközelebbi bútor, egy strapabírónak tűnő éjjeli szekrény mögé. A villámsebes lövés már csak a hűlt helyemre csapódhatott be. A kisebb öröm akkor ért az ürömben, mikor a bútor mögé kuporodva ujjaim hideg fémet érzékeltek. A pisztolyom! Kész is volt a tervem, hiszen csupán egy szakmabeli fejével kellett gondolkodnom. A fegyvert a nadrágom zsebébe csúsztattam, majd fájdalmas hangon nyögve vetettem a hátam a nehéz faalkotmánynak. Én a helyében ívben megkerülném a bútort, míg szabad rálátásom lesz a célpontra, ahonnan könnyedén lelőhetem, erre készültem tőle is. Elkínzott arckifejezéssel markolásztam az ágyékomat, mintha bizony bekaptam volna a lövést, valamint csúnyán nyögdécseltem. Ha pedig feltűnne oldalról, hogy befejezze a dolgát, azonnal tüzelni fogok a lábára. Még nem ölhetem meg, kellenek az információi, még ha ez egyre nehezebbé is válik, azt hiszem. Előre látóan belenyúltam persze a vérembe a vállamon, hogy ha odanéz látszódjon az ágyéktáji vérzés. Na lássuk beveszi-e a trükköt...

Talán még ennyit sem kellett volna haboznom, hogy elmondom ezt az egy mondatot, mert mire célba röppent a golyó, a férfi már nem volt azon a helyen, én meg elmormoltam egy káromkodást, mert ezek szerint még húzzuk egy kicsit ezt a macska-egér játékot.
Az én pisztolyomon nem volt hangtompító és még ha igazat is mondott és tényleg megölt mindenkit jóformán a lépcsőházban, ezt az utcán és talán még a szomszédos épületben is lehetett hallani, így tuti biztos, hogy tíz percen belül itt vannak a zsaruk. De, ha figyelik a házat, akkor még hamarabb is!
Azért megmelengette a lelkemet mikor meghallottam a nyögéseket, mert legalább megsebeznem sikerült, így csak be kell végre fejezni a dolgot és gyorsan elhúzni innen a fenébe.
Persze azért nem vagyok nyeretlen kétéves, hogy egyenesen oda sétáljak, hiszen még a vadállat is akkor a legveszélyesebb, ha megsebezték és ez itt is előfordulhat, mert nem tudhatom hol érte a lövés.
Szinte hangtalanul kerültem meg az útban lévő bútorokat, miközben magamhoz vettem egy másik díszpárnát és mielőtt még kibukkanhattam volna a szekrény takarásából, ami mögött feküdhetett, a másik oldalra hajítottam a párnát, mely tompa puffanással esett a földre és remélhetőleg, ha készült is valamire, ez kellően elvonja a figyelmét.
Csak ekkor vetődtem egy tigrisbukfenccel arra a helyre, ahonnan már tisztán láthatom és megérkezve térdelő pozícióba, máris tüzeltem.

A szekrénynek vetett háttal felkészültem az érkezésére a bérgyilkosnak. A fegyver agyára szorult a markom, az izmaim pattanásig feszültek. Nem szándékoztam elsőnek tüzelni, főleg, mivel fogalmam sem lehetett, milyen testhelyzetben érkezik, márpedig véletlenül sem lőhettem agyon. Az elsőnek érkező sziluett után mozdult hangyányit a fegyverem, ez azonban csak egy párna volt. Nem ostoba a kis nő...
Másodjára viszont már személyesen a vöröske. A kezében újfent felugatott a könnyű kis pisztoly, a torkolattűz villanását láttam, majd ütést éreztem a vállamon. Ezzel egy időben az én hangtompítósom is elsült a zsebemben egymás után kétszer. A lövedékek egyenesen az asszony bokája felé haladtak, de a végeredményt nem várhattam meg, átfordultam a földön, hála Istennek nekem nem kellett foglalkoznom a sérült vállammal és ez alkalommal a hangsúlyos méretekkel bíró fotel mögött kerestem fedezéket. Innen belőhetem az ajtó környékét, nem juthat ki csak úgy. Reméltem, hogy legalább az egyik golyó szétcsapta a lábfejét, hisz akkor talán az ablakon keresztül sem távozik, bár ebben nem lehettem biztos. Igyekeztem visszaidézni magamban az eseményeket, vajon megsebesült-e a nő?

Az eddig történtek tükrében nem számítottam könnyű győzelemre, de nem is gondoltam azt, hogy nem tudok végezni ezzel a bérgyilkossal. Sajnos kicsit kapkodnom kellett, mert éreztem, hogy szorít az idő, így nem szánhattam annyi időt a gondos becserkészésére, amennyit kellett volna és még nagyon átváltozni sem akartam, amíg tudom, hogy lőfegyver van nála.
Így aztán persze, hogy igazam lett abban, hogy a fickó veszélyes, mint a lapuló kobra, és nem biztos, hogy beveszi a párna trükköt. Nem vette be! talán egy kicsit megzavarta, de gyorsan reagált és míg én háromszor meghúztam a ravaszt a biztonság kedvéért és biztos voltam benne, hogy el is találtam, de még csak egy jajszó sem hallatszódott felőle, viszont érkezett pár halkan surranó lövedék, aminek torkolattüzét nem is láttam, így csak a vak szerencsének köszönhető, na meg annak, hogy a lövéseim után azonnal gurultam odébb, hogy nem okozott súlyos sérülést, csak a csizmám sarkából vitt el egy darabot.
Nem kellett oda néznem, hogy tudjam, az egyik fotel mögött talált magának újabb fedezéket, én meg a nappali és az előszoba között álló padlóváza mögött lapultam meg, alig két méterre a bejárati ajtótól, de meg sem kockáztattam egyelőre, hogy elérjem, hiszen nyíl terepen szinte biztos, hogy le tudna szedni. Ki kell iktatnom mindenképpen előtte.
Egy pár percig csak füleltem, hogy tudjam biztosan merre van, aztán párduc ügyességgel és annak némaságával kezdtem a becserkészésbe. Egy nagy kört leírva a hármas kanapé mögé suhantam. Sárgán villanó szemeimnek köszönhetően a sötétben is tökéletesen láttam minden akadályt, így, ha csak nincs olyan hallása, mint nekem, nem hiszem, hogy hallotta volna merre járok, valószínűleg még mindig azt hiszi a váza mögött vagyok.
Most nem a gyorsaságomra, hanem a hangtalanságomra építettem. Addig araszoltam, míg meg nem pillanthattam a sziluettjét és akkor megint meghúztam a ravaszt, és tudtam ez az utolsó lehetőség a fegyver használatára, mert nincs nálam tartalék töltény.

Lassan összeraktam magamban a képet. Jó eséllyel nem sebesült meg, hiszen nyikkanást sem hallatott. Éreztem, hogy legyengültem már valamelyest, még az én testemnek is szüksége van némi időre, amíg képessé válik a gyógyulásra. Dűlőre kell vinni a dolgot tehát, hisz éreztem, hogy a testem már több fokkal hidegebb a kelleténél, ráadásul a fegyverem is nehezebbnek tűnt, noha egy könnyű kis pisztoly csupán. Megemelkedtem és óvatosan kijjebb surrantam a fotel mögül. Elképzelésem sem volt egyelőre miket tud ez a nő, de nyilvánvalóan fajtám béli. Eddig kellően gyors és ruganyos volt, hogy pisztolygolyók elől is sikeresen ugráljon el, noha nem vagyok kutyaütő lövészet terén, elvégre képzett és ami azt illeti jó pár csatát látott katona vagyok, de úgy tűnik Párduc gyorsabban mozdul a golyóknál, ami nem sok jót vetített előre.
Kibiztosítottam újra a pisztolyomat, majd előre óvakodtam a sötétben. Lassanként persze az én szemem is hozzászokik a környezethez, hunyorogva pásztáztam a területet. A helyében, ha kiszúrt, márpedig efelől nem voltak kétségeim, akkor valami módon újfent megpróbálnék az ellenség hátába kerülni. Mivel övé a megfelelő terepismeret, így ez nem jelenthet nagyobb nehézséget. A falnak vetett háttal óvakodtam az ablak felé, amelyen beszűrődött némi holdfény, ott talán jobbak az esélyeim, ha elérem a sarkot és kénytelen a megvilágított területen keresztül jönni. Csendesen pásztáztam a terepet, sebesült karom ellenére is rezzenéstelenül tartottam a pisztolyomat, arcomon semmilyen érzelem sem tükröződött, ahogy előre óvakodtam, két lépésenként hátra nézve. Nehezebb ügy lesz ez a megbízás, mint vártam, hiszen egyrészt nem lehet azonnal ölni. Másrészt van egy ellenfél, aki gyorsabb a pisztolygolyóknál, ruganyos, lát a sötétben és gyanítom a Párduc nevet sem véletlenül kapta. A végére még kiderülhet, hogy a gondolatokban is olvas, noha azzal megjárná velem szemben. Elvileg. Mert már semmi sem biztos. Majdnem az ablaknál jártam már, mikor megperdültem és felfelé kaptam a fegyveremet. De már nem tudtam mit tenni, mögöttem olt, előbbi fedezékem, a fotel mögül felemelkedve tüzelt. A mellembe vágódó lőszer hátra taszított, ívben félre rángó fegyverem csak a falba adott le két újabb lövést. Átszakadtam az üvegablakon, ezt még éreztem, na meg a zuhanás élményét is. Tudtam, hogy egyelőre itt a vége, de ez csak idő kérdése. Amikor az odalent érkező szirénázó rendőrautó tetejére becsapódtam, akkor minden elsötétült egyelőre. Filmszakadás...

Mikor meghallottam a motoszkálását és a fojtott levegő vételét, már tudtam, hogy ő is mozgásba lendült, de még nem akartam felfedni magam, még biztos célt nem találok rajta.
Folytattam a megkezdett utat az előző rejtekhelye felé, majd pár másodpercig meglapultam a fotel mögött, koncentrálva a hallásomra, amely most a legfőbb segítőtársam volt.
Óvatosan kilestem aztán arrafelé, ahol a fülemmel betájoltam és meg is láttam, ahogy a fal mellett az ablak felé igyekezett lövésre kész fegyverrel.
Őszintén szólva meglepődtem, mert nem úgy mozgott, mint akit pár golyó már eltalált, és evvel kapcsolatban fel is ütötte a fejét a kétely bennem, hogy nem-e valami sebezhetetlen, vagy regeneráló mutánssal hozott össze a balszerencse. Hát most pillanatok múlva ki fog derülni, hiszen a szobát megvilágító halvány holdfényben tökéletesen láttam és ha most nem lövök, akkor később csak rosszabbodhatnak az esélyeim.
Mint a túlvilág egy démona, hangtalanul emelkedtem fel a fotel mögül és lőttem ki a maradék három töltényemet. Abban, hogy eltaláltam biztos voltam, hiszen hallottam, ahogy a testébe csapódtak a golyók.
~ ezek szerint nem golyóálló! ~ futott át rajtam, mielőtt hatalmas csörömpöléssel hanyatlott ki a csukott ablakon. Egy pillanat alatt ott termettem, ahol az előbb még ő állt és lenéztem, de ekkor már nem csak hallottam, hanem meg is láttam az érkező zsarukat, akik fegyverrel a kézben pattantak ki a rommá vált autójukból és szegezték azt a kocsi behorpadt tetején mozdulatlanul fekvő testre.
~ Hát, ezzel a melóval bakot lőttél kis barátom. ~ vetettem rá még egy utolsó pillantást aztán sietve elhagytam a lakásomat, arra amerre jöttem, a tetőn át.

Párnap múlva már meg is feledkeztem az esetről, bár nem mondom, hogy nem váltam óvatosabbá, hiszen ha a bérgyilkos megbízójához eljutott a halálhíre, valószínűleg mást keresnek a melóra. A lakásomról úgy néz ki örökre lemondhatok, az ott hemzsegő zsarukról már nem is beszélve.
Már egy új megbízáson dolgoztam és éppen azon morogtam, hogy vannak olyan régimódi emberek, akik nem bíznak a technikában, hanem még papír alapon bonyolítják a dolgaikat, ezért nekem most ki kell bumliznom a világítótoronyhoz, mert ott rejtettek el egy csomagot, benne a célpont fényképével. Persze a látogatók tömegében elég érdekes lett volna keresgélni, így a nyitva tartás végére terveztem időzíteni az érkezésemet.


//Folytatás: Staten Island - Világítótorony //