Orvosi rendelő

~Azt mondják az ember élete lepereg a szeme előtt, mielőtt meghal. Nem kergetem magam abba a hiú ábrándba, hogy akkor az előttem tátongó űr azt jelenti, hogy mégsem közeleg számomra a vég, sokkal valószínűbb, hogy csak romantikus képzelgés az egész, elvégre azok, akik tényleg a halálukon vannak, marha ritkán jönnek vissza mesélni, én már csak tudom...~
A sötétség körbevesz mindent, és áthatol mindenen, nagyjából mint az erő, csak ez nem olyan látványos. Persze cseppet sem bánja, hogy nem pereg le előtte az élete, hisz sok minden akad, amire amúgy sem emlékszik, amire pedig mégis, azt inkább feledné. Vesszen hát a sötétségbe inkább mind az összes! Az utolsó szálig! Ne maradjon semmi....kivéve...Lynn...
~Csodálatos! Halálod előtt sikerült cserbenhagynod még valakit!~
Nem tudja, honnan jött ez az undok hang, de sikerül elhessegetnie, mint valami hatalmas vérszívó legyet, mely körülötte repked, és létének egyetlen célja, hogy őt idegesítse, meg hogy a csontjaiból kiszívja a velőt. A sötétség még mindig körül veszi, de most már mozog, mintha élne. Az alaktalan testek rémisztő táncba kezdenek, és most, hosszú idő óta először tényleg, isten igazából retteg.
~Izgi mi? Felismerted végre, mi ez? Biztosan nem tudhattad, de a lelked végén mindig is sejtetted, hogy előbb utóbb itt kötsz ki újra, és ezúttal itt ragadsz örökre!~
Nem! Megint sikerül megszabadulni az undok bestiától, de ezen túl hasztalan minden próbálkozás. Itt lebeg a semmi közepén, és ezúttal már a külvilág sem létezik a számára. Itt fog megőrülni, már hangokat is hall!
Tam-dam.
Mi ez? Csak nem a szíve dobogását hallja?
~Mikor szoktál rá az optimizmusra? Mások előtt játszhatod a macsót, de én pontosan tudom, milyen hatással van rád a képességed, mennyire megvisel minden egyes utazás. A szíved leállt, amikor félholtan átteleportáltad magad a városon, ráadásul két, nem is, három lelket cipelve, amilyen észlény vagy!~
Tam-dam.
Akkor ez más kell, hogy legyen, valami megfoghatatlan, fényes, és forró! Olyan, jó...? Az árnyak minden esetre eltűntek, és végre láthatja azt, amit nagyon szeretne. Lelki szemei előtt Lynn jelenik meg, ahogy könnyektől áztatott arcába egyszerre visszatér a napfény, és úgy mosolyog rá, mintha ezer év távollét után látná őt viszont, s úgy borul rá, mintha...várjunk csak!
-Huhh?
Ezek nem a lelki szemei, tényleg látja a nőt, és valaki mást is mellette. Elsőre nem tűnik ismerősnek, de mialatt veszett gyorsasággal ül fel, nem is a férfi arca az, ami leginkább foglalkoztatja.
-Mi...
~Életben vagyok! De hát hogyan?~
Szőrös hasához kap, melyen emlékezete szerint akkora luk kéne, hogy tátogjon, melyen átfér a karja, most azonban nemhogy seb, de még heg sincs rajta, sehol!
-Azt a...eltűntek a golyó ütötte nyomok is...ÉLEK!
Határtalan boldogság lesz úrrá rajta, s a következő pillanatban hatalmas cuppanós csókot passzíroz kedvese ajkaira. Már épp ideje volt.
-Ez olyan hihetetlen! Úgy érzem el tudnék repülni a holdig, és vissza! - Kiáltja vidáman, s mosolya úgy ragyog, mintha örökké ott tervezne tündökölni az arcán, pedig csak addig marad, míg tekintete a fiúra nem téved. Őszinte aggodalommal érinti meg megmentője vállát. - Jól érzed magad?
Persze, tisztában van vele, miért olyan lehangolt mindenki, hisz percekkel ezelőtt komoly esély volt rá, hogy elpatkol - és az igazat megvallva még most sem egészen biztos benne, hogy ez nem csak az agya által kreált mennyország arra a kis időre még, amíg legfontosabb szerve kitart - de most a szívébe költözött határtalan boldogság, és kirobbanó energia miatt képtelen rá, hogy át is érezze ezt a fájdalmat. Bármi is legyen az igazság, szorosan magához öleli szépséges angyalát, ki még mindig hihetetlen, hogy képes volt megküzdeni azzal az állattal érte, s mialatt őt próbálja vigasztalni, nem feledkezik meg másik megmentőjéről sem.
-Köszönöm. Az előbb már azt hittem, végem van.
~Mégis van ijesztőbb anyósoméknál. Ezek után feltenni egy egyszerű kérdést már nem is lehet akkora megpróbáltatás...~

Nem sikerült Szellemet feltennem a vizsgálóasztalra, még csak a közelébe sem értünk, mert kezdetleges kötése, szétbomlott, és újra heves vérzésbe kezdett. Nem volt mit tenni, a földön kellett kezdenem vele valamit. És nagy bajban voltam.
Nem voltam sebész, a belső szervek összefoltozása nagyon nem az én asztalom volt. Emellett nem is volt hozzá megfelelő felszerelésem vagy az eljáráshoz kellően steril helyem. Egyszóval semmiképpen nem tudtam volna megműteni, pedig még azzal sem biztos, hogy túlélte volna a sérüléseit, anélkül biztosan meghalt volna.
Ollóval levágtam róla a pólóját, hogy jobban lássam a sebeket. Sajnos hiába varrtam volna őket össze, a belső vérzés ellen mit sem tehettem. A jobb vesekéreg felső része lényegében levált a szervről, a máj jobb lebenyének alsó része hiányzott, a seb majdnem elérte az epehólyagot is, de a legnagyobb jótétemény a vena cava inferior elkerülése volt, amit ha Rozsomák sikeresen átvágott volna, Szellem már elég nagy valószínűséggel halott lett volna. Legsúlyosabban a haránt vastagbél sérült. Cafatokban lógott, és dőlt belőle a vér.
A szervezet egyre gyorsuló pulzálással, de teljesen hangtalanul lökte ki magából az életet adó nedűt. Szellemnek talán már egy perce sem volt hátra. Holtsápadt arca mozdulatlan volt, vérnyomása és pulzusa az egekben. Úsztunk a vérében, amit a teste nem tudott elég gyorsan pótolni.
Könnyeimet nyelve hajoltam fölé, és kezeimet a rajta tátongó lyukakba csúsztatva, ujjaimmal összecsíptem a sebeket, hogy így állítsam el a vérzést, amíg Lex megérkezett. Sajnos a sérülések túl kiterjedtek voltak, nem tudtam rendesen összehúzni őket, ahhoz legalább még tíz ujjra lett volna szükségem.
-Nem lesz semmi baj - zokogtam. - Semmi baj, rendben?... Ne hagyj itt!... Nagyon kérlek még egy kicsit tarts ki!
Folyamatosan beszéltem hozzá, bár tudtam, hogy Szellem nem hallhat engem, nem tudhatja mennyire rettegtem, hogy a pulzálás alábbhagy, hogy ujjaim között túl sok vér folyik el, hogy néznem kell, ahogy meghal a kezeim között.
Csigalassúsággal telt az idő, én pedig már az idegösszeroppanás szélén álltam, ahogy zsibbadó karokkal, görcsölő ujjakkal szorítottam a szerveket, hogy ne engedjem Szellemet meghalni. Fogalmam sem volt mennyi ideje voltunk ott, azt sem hogy még mennyi időre van Lexnek szüksége, hogy ideérjen, vagy Szellemnek, hogy végleg feladja, csak annyit tudtam, hogy szorítanom kellett a sebeket folyamatosan, és lankadatlanul, hogy minden csepp megmenthető vér erőt adjon neki a túléléshez.
Aztán, amitől tartottam bekövetkezett. Az itt-ott szivárgó vér mennyisége csökkenni kezdett, a kezeimen folyó patakok elvékonyodtak. Szellemnek már a szája is fehéredett.
-Ne csináld ezt! - kiáltottam rá jó adag sós vizet csöpögtetve a beleire. - Nem teheted ezt, hallod?... Itt kell... maradnod.
Aztán már csak erőtlenül suttogtam.
-Ne halj meg... könyörgök, ne halj meg! Ne halj meg! Ne halj meg!
Ebben a pillanatban felszakadt az ajtó fényt, melegséget és reményt engedve be hozzánk. Lex állt ott, és én nem voltam biztos benne, hogy nem a képességével tépte fel a bejáratot. Szinte feszült tőle.
-Lex! - sóhajtottam egyszerre hálásan, boldogan és megkönnyebbülve. Már nem lehet semmi baj. Itt van Lex.
És valóban, Fireheart egy pillanatot sem vesztegetve látott munkához. Szellem pillanatok alatt magához tért, és még az én csipp-csupp sérüléseim is begyógyultak a kellemes, cirógató kezelésnek hála. Lex a szokott gyógyító energiájának mintha az ezerszeresét használta volna, mindenesetre, mikor mellém térdelt, és a vállamba kapaszkodott, nem lehettem sokáig a támasza, mivel bőre lényegében izzó parázzsá vált. Nagy megerőltetésének másik jele az orrából szivárgó vér volt.
De Szellem élt, jól volt, és még a viccelődéshez is támadt kedve. Boldogan omlottam a karjaiba és hevesen viszonoztam édes csókját.
-Még egyszer ne ijessz így rám - motyogtam a vállába.
A tompa puffanásra kissé összerezzentem. Megfordulva láttam, ahogy Lex épp emeli fel az öklét a földről. Ilyen rosszul érezné magát? Nagy bűntudattal nyúltam a gézlapokhoz, amiket Szellem sebének fertőtlenítéséhez hoztam (persze most azokat használtam, amik még érintetlenek voltak).
Összehajtottam néhányat, és ha nem ellenkezik, az orrához nyomtam, hogy felfogja a vérzést, miközben másik kezemmel a fejét támasztottam meg a tarkójánál.
-Lex, te csodálatos ember vagy - mosolyogtam rá hálásan. - Sosem tudom neked eléggé megköszönni, amit értünk tettél.

Fireheart a sarkain ül. Az egész világ enyhén forog vele. Szédül. Az orrából folyó vér végigcsöpög az ingén, a skarlát bordóba hajlik, ahogy a szövetek beisszák.
Kezei halottan fekszenek az ölében. Úgy érzi, minden ideg kiégett a karjaiban, mintha forró savval mosták volna keresztül őket. Lepillant az ölében fekvő tagokra.
~Válaszoljatok~
Erőlködésének gyümölcseként az ujjai enyhén megmozdulnak. Mintha egy füstölgő csatatér lenne a távoli ujjbegyei és az agya közt. Úgy érzi, forró üvegtáblák törtek szilánkosra a testében, és a szilánkok még mindig szerteszórva hevernének benne mindenhol.
A képességének és a szemei előtt lejátszódó jelenetre adott érzelmi reakciójának kombinációjából származó éles, szúró, szívroham-szerű fájdalom azonban elmúlt.
A helyébe letaglózott szégyenérzet kerül.
A pár az orra előtt omlik egymás karjaiba. Sean hátraveti a fejét és becsukja a szemeit.
Amióta Amerikába érkezett, viszonylag rövid idő telt el. Ez alatt az idő alatt háromszor meglőtték, többször kihajították ablakokon, megverték, ő vert meg másokat, föld alatti bázisról szabadult ki, egyszer felrobbant, és még embert is ölt.
Ám semmi nem fájt a lelkének úgy, mint az előtte kialakuló jelenet.
Bár szeme csukva van, hallja a cuppanásokat, ahogy az ajkak összeérnek, a súrlódást, ahogy a tenyér és az ujjak simulnak a hajhoz. A suttogó szavakat, amiket intim közelségből súgnak a szerelmesek egymásnak.
~Gregory, te egy nagyon vesztes hülye vagy.~
Ambivalens, kavargó érzések hullámoznak a tudatában. Egyfelől, belül, egy részét melegíti az a tudat, hogy Lynn-nek örömet okozott. Másfelől, hideg fuvallatként susog rajta keresztül az érzés, hogy Lynn nem lehet az övé. Úgy érzi magát, mintha egy lépcsőn vinné fel az útja, és egy lépcsőfok olyan embertelenül magas, hogy nem éri fel a peremét, hiába nyújtózik.
Egy másik, csípősen borzongató áramlat a szégyen. Gregory teljesen, reménytelenül butának érzi magát, amiért hagyta, hogy így elszabaduljanak a kezéből az érzések. Hiszen bár barátként tartják egymást számon, Lynn-nel nem ismerik egymást olyan rég óta. Sean semmit nem tudott a nő kapcsolatáról, arról, hogy zöld a lámpa vagy piros. És mégis, olyan egyszerűen és maga számára is észrevétlenül ugrott a reményekbe, olyan axiomatikusan kezelt valamit, amit nem kellett volna... Erre most jön rá. Most érti meg, hogy egész végig azt remélte...
Abban bízott, hogy lehet valami...
Hiszen olyan jól alakult ez a barátság...
~Mekkora egy utter bloody idiot moron vagy, Gregory! Képes voltál elhinni... Csak azért, mert ő...
Csak azért, mert ő nő, te pedig férfi. És ha barátok lesztek, az már jel arra, hogy...~
Gregory teljesen, tökéletesen idiótának érzi magát.
A metszően hideg érzésbe belekavarodik egy forró fuvallat.
A harag.
~Mégis, hogy teheti ezt velem Lynn? Mégis, hogyhogy nem látta...~
Gregory érzi, hogy az orrából dől a vér.
~Mégis, ki ez az alak? A kezemben volt az élete... Mégis ki ez, hogy jobb, mint egy Sean Gregory Lexinbourgh? Ki ez, hogy jobb legyen, mint az, amit Lynn és én megélünk, mint az az ösztönös kapcsolat, ami az első perctől kettőnk között van?~
Gregory-ba belehasít az érzés, a megrendült csodálkozás, hogy hirtelen ilyen sötéten látja a dolgokat. A csodálkozás, hogy olyan gondolatok kapcsolnak be automatikusan a fejében, amikre eddig sosem gondolt. A csodálkozással párhuzamosan a bűntudat is megjön, de mégsem tudja leállítani a gondolatmenetet, ami kialakulóban van a fejében.
~Nekem hatalmam van. Erős vagyok és intelligens. És a hatalmamat önzetlenül másokra fordítom. Életeket mentek. Ki tudja, milyen lenne, ha a személyiségem máshogy formálná a tüzet és pusztítanék vele! De nem teszem. Abszolút erkölcsi győztes vagyok. Egy dicső lovag. Egy templomos. Engem illet a hölgy.~
Egy férfi kérdez tőle valamit, az a férfi, akit azért mentett meg, hogy elvegye tőle Lynn-t. Nem is hallja meg, mi az.
Sean felháborodása kiterjed az egész világra, amiért ilyen elfuserált szabályok szerint történnek a dolgok. Szemét továbbra is csukva tartja, fejét továbbra is hátraveti. A vér az ajkain csurog le, majd az állán és a nyakán.
Minden erejére szüksége van, hogy visszanyelje a haragját és sima, rezzenéstelen, kifejezéstelen arckifejezés maradjon a felszínen.
Aztán az elmélyülés megtörik. Lynn odahajol Sean-hoz és valami puhát tapaszt az orrára. Sean csukott szemmel is érzi a nő illatát, hűvös, kecses ujjait a tarkóján, másik kezének puha érintését az arcán.
Kinyitja a szemét. Pont belelát a mély, kifejező, sötét szempárba. A nő szemei pirosak, mert kisírta őket. Az érzelmek megindító zuhataga látszik finom, érzéki arcán, Sean pedig véglegesen letaglózva a benne lévő teljes képzavartól, csak pislog.
Egyáltalán nem tudja, most mi következik.
A világ teljesen inkoherens a szemei előtt.
Gregory úgy dönt, a kisebb és objektívebb darabokkal kezdi a szilánkok összegyűjtését.
- El kéne tüntetni a vért.
Sean megmozdul és előre dől, a térdeire támaszkodik, hogy felkeljen. Még egy pillanatig megáll.
- Maga - irányítja mutatóujját a férfira. - Ne adjon vért egy darabig. És megéreztem a vérének az ízét. Egyen minél kevesebb tojást, meg sajtot, nem jó a koleszterinjének. Ja. És ne adjon Lynn-nek se vért, megölné vele. Teljesen más a vércsoportjuk.
Sean csak magában fejezi be a gondolatot.
~ ...Mert Lynn-nek én adhatok vért. 0- vagyok...~
- Nem tudom megkülönböztetni a vércsoportokat így, de Lynn vérében van egy íz, a magáéban ez is megvan és még egy. Tehát maga AB-s, Lynn a kettő közül valamelyik.
Sean úgy érzi, a realitás talajára visszatért, de az érzelmei szinte teljesen kikapcsoltak - csak hideg, csípős szarkazmus marad meg benne, de a nő kedvéért ezt teljesen visszafojtja. Ám a tőle megszokott, cirádás körmondatok és a mosoly is eltűnik. Úgy érzi, olyan szenvtelen most, mint egy robot.
Sean feláll, ám szédül. Ahogy két lábra kerül, megbillen, ahogy megpróbálja eltalálni az egyensúlyt, de hátra is lép, hogy ne segítsenek rajta. Lassan, néhány, apró lépéssel nekihátrál a váró falának, annak támasztva hátát.
- Tényleg el kéne tüntetni a vért - mondja, hogy elterelje a szót az esetleges személyes témákról még idejében. Nem volt kíváncsi a bemutatkozásra, a férfi nevére, nem volt kíváncsi a kínzó részletekre, azt akarta, kíméljék meg mindettől.
~Mégis, hogy nézne ez ki? Nahát, maga xy, Lynn már sokat mesélhetett volna magáról eddig. Én vagyok a Sean, akiről lehet, hogy már mesélt, aki fülig bele van esve a barátnőjébe, és most legszívesebben kihajítaná magát az ablakon, önmagát meg fejbe csapná egy zongorával, amiért minden erejét arra pazarolta, hogy megmentse magát, hogy aztán boldogan egymásnak essenek Lynn-nel és az este végén maga vigye haza a nőt... Pleasure to meet you!~

Az újjászületés egy csodálatos élmény - és állítólag könyvnek sem rossz, bár a mellette guggoló szépség ezidáig nem tudta rávenni, hogy erről személyesen is megbizonyosodjon, de őt ismerve ami késik, nem múlik - a halálnál legalábbis mindenképpen felemelőbb érzés, kár, hogy ez a gondtalanság csak addig tarthat ki, amíg fel nem dereng előtte, hogyan is került ebbe a helyzetbe. Na persze, nem amiatt aggódik, hogy Logan követné ide, ahhoz túl okosnak hiszi őt, Szellemet, hogy hogy itt rejtőzzön - öreg hiba - viszont történt ott valami, ami miatt egyszerre nyugtalanná válik, hiába költözött a szívébe a nap minden sugara valamiért.
-Jól vagy? - Kérdi aggódva Lynn-től - Úgy értem...tudod? - Ki sem meri mondani, mi az amitől tart, mintha ezzel előidézné a bajt. Tudja jó, hogy ez badarság, de ma nincs kedve több kockázathoz.
Egyébként hallotta ám Lynn dorgálását is, de hirtelen nem tudja, mit felelhetne rá. Persze szívem? Ne aggódj? Ugyan már, csak egy karcolás volt? Francért kellett neked pont Rozsomákot meghívni a lakásavatóra? Úgy dönt, megkíméli szegény nőt a humorérzékétől, hisz ma már így is eleget szenvedett, ezért csak szorosabban magához húzza őt, s gyengéden megcirógatja a selymes hajkoronával fedett fejét.
-Majdnem talált, feleli mosolyogva Sean-nak - B-s vagyok. Volt még tovább is, de arra már nem emlékszem.
~"Megéreztem a vérének az ízét"? Te jó ég, ha nem most mentette volna meg az életem, bízisten azon kezdenék gondolkodni, hogy szíven szúrjam egy karóval.~
-A koleszterinem miatt pedig ne aggódj - Teszi hozzá, s alig állja meg, hogy ne nevessen. Micsoda képtelen gondolat, hogy ő természetes halált haljon, már így is jó 10 évvel tovább húzta, mint a legtöbb kollégája. - A nevem amúgy Darien, jobban hangzik mint a "maga".
~Bár nem sokkal...mondjuk még mindig jobb mint a Clarence...hála az égnek, hogy van egy anyám is! Ami meg a véradást illeti, szegény Lynn-ben szerintem most pont elég van a véremből...~
Kezét nyújtaná a fiú felé, de végül meggondolja magát, egyrészt mert szegény srác nem úgy néz ki, mint aki viszonozni tudná a gesztust, de főleg, mert valami oknál fogva arroganciája fényes páncéljáról úgy pattognak le szavai, mint tankról a konfetti. Ezen megsértődhetne, de még mindig ellensúlyozza a dolgot, hogy meggyógyította, sőt(!) feltámasztotta őt ez a gyerek, úgyhogy ha Dr. House-t akar játszani, felőle tegye, ő úgyis csak Adams doki miatt nézi azt a műsort.
-Hogy hívják? - Szegezi inkább Lynn-hez a kérdést, hisz ő úgy tűnik még hallja őt, annak ellenére, hogy csak szellem. - Elnevezem róla az egyik kölykömet.
Felpattan a hideg padlóról, és egy mozdulattal letépi magáról szakadt, és véráztatta pólójának földi maradványait. Úgy érzi szétveti az energia, s mivel a kölyök orrvérzését már szakértő kezek ápolják, ő felpattan a felmosóvödörért, hogy a fiú tanácsának megfelelően eltakarítsa a matériát, ami ha csak rácsöppen valakire, és elkapják, azt tuti bevarrják pár évtizedre. A lelke mélyén érzi, hogy valami nem stimmel, és kicsit furán áll a kezében a felmosórongy, de egyenlőre csak fütyörészve dolgozik, fél szemével azért lopva az angyalra pillantva, ki egyedülálló módon a földön szeretné tartani őt, és nem a másvilágra küldeni, mint a jóság többi szárnyas lovagja.
-Hékás, kié az a James Bond mobil a parkolóban?

Időnként még mindig megjelent egy könnycsepp, hogy gyors iramban végigszánkázzon az arcomon, pedig már földöntúli boldogságban mosolyogtam. Szerintem, csak azért mert már úgy belejöttem a sírásba, hogy nehéz lett volna abbahagyni. Pedig mekkora volt az öröm. Túléltük, Lex is itt van velünk, legszívesebben végigölelgettem volna minden embert a világon - kivéve persze azt az egyet.
A két férfi párbeszédénél csak kapkodtam köztük a fejem, mintha egy pingpong mérkőzést néztem volna. Lex nagyon furcsán viselkedett. Hűvös volt és távolságtartó. És mit hord itt össze a vércsoportokról? Hogy ez most ide? Senkinek nincs szüksége vérátömlesztésre. Persze figyelmes, amiért szólt nekünk erről, de nagyjából annyira volt aktuális, mintha arra hívta volna fel a figyelmünket, hogy forró olajba ne tegyünk fűszerpaprikát, mert keserű lesz.
Szellem igyekezett tartani a vidám hozzáállását, bár láttam rajta, hogy ő is furcsállja Lex komor hangulatát. Olyannyira, hogy mire kettőt pislogtam máris a földet pucoválta. Ez egyébként legalább annyira furcsa volt, mint Lex morcossága.
-Valami baj van? - kérdeztem tőle, miután én is talpra álltam. - Valami mintha nyomasztana. Talán rosszkor hívtalak és megzavartalak valamiben? Ha igen, akkor sajnálom, de ez nagyon fontos volt. Vagy valami más bánt?
Fürkésző pillantással néztem az arcát, hátha az segít őt megértenem, de a válaszát is kíváncsian vártam. Fogalmam sem volt, mi nyomhatja a lelkét, de úgy véltem, most rajtunk a sor, hogy segítsünk neki, nem csupán a barátságunk miatt, hanem hálából is.
-A neve Sean Gregor Lexinbourgh - világosítottam fel Szellemet bujkáló mosollyal, mivel így már lecsúszott arról, hogy egy gyerekét róla nevezze el. - Én csak Lexnek hívom, de becenevek terén majd ti megegyeztek egymás között.
Mindemellett Szellem kérdése nagyon is helyénvaló volt, és bár elintéztem egy ,,Biztos minden rendben van!" - nal, azért én is aggódtam, úgyhogy még ennek kiderítésére is időt kellett szánnom. Szerencsére ott volt az én kis külön szobám, ahol Sebi lábát is megröntgeneztem. Volt ott többek között egy nagyon jó állapotú ultrahang készülék is.
-Mindjárt visszajövök.
Nagyon reméltem, hogy mikor Lex meggyógyított engem, meggyógyított bennem valaki mást is, bár a legjobb persze az lett volna, ha neki egyébként sem esett volna baja. Igaz hasi traumát nem is szenvedtem, úgyhogy erre azért szerencsére bőven volt esély.
A vizsgálatot gyorsan elvégezhettem volna, de abszolút biztosra akartam menni, meg egyébként is olyan jó volt nézni a kis maszatkát a babformájú fekete foltban. Alig tudtam levenni róla a szememet. Máris olyan távolinak tűnt, amikor még rémülten bámultam a két párhuzamos csíkot a pálcikán. Hogy ijedhettem én meg valaha is egy ilyen csodás hírtől? Az a kettős vonal volt a legszebb látvány, amiben valaha is részem lehetett, én meg képes voltam rettegni miatta. De nem baj, most bepótoltam.
Sok-sok perc elmúltával végül csak rávettem magam, hogy búcsút intsek a baba képétől (aki valójában hol volt még attól, hogy babának lehessen nevezni), majd, miután letörölgettem a hasamról a zselét, és kikapcsoltam a gépet, visszasétáltam a többiekhez.
-Semmi rendelleneset nem láttam - jelentettem boldogan. - A kicsi teljesen jól van.
Odaléptem Lexhez, és ha engedi, megszorítottam a kezét.
-Hogy tudnám ezt valaha is meghálálni neked? - kérdeztem tőle. - Lex, te megmentetted az egész családomat, egy életre leköteleztél. És még csak nem is zavar, pedig Darien a megmondhatója, azt nagyon nem szoktam szeretni. De te... csodálatos ember vagy. Nagyon köszönöm, amit tettél! Bármikor bármiben segíthetek, csak egy szavadba kerül, és már repülök is.

Sean a falnak vetett háttal áll, fejét hátrahajtja, és jólesik neki a hűs, festett tégla érintése.
Komolyan rosszul van. Úgy érzi magát, mintha különböző robbanó vegyületeket öntöttek volna a vérébe, amik a teste által felszabadított anyagoktól katalizálódnak.
~Talán a képességem rosszkor kombinálódott a hormonjaimmal, vagy az egész pszichoszomatikus. Úgyis nagyon organikus az adottságom másokéhoz képest. Sokkal kevésbé plasztikus.~
A józan gondolatoktól jobban lesz. A bölcsész elmének tápanyagra, üzemanyagra van szüksége, hogy tanakodjon, számítson, gondolkodjon.
A kognitív funkciók átveszik a főhatalmat az érzelmek, ösztönök és sötét indíttatások egymás kölcsönös kioltása után hátrahagyott, feldúlt elme felett.
Sean ekkor, a másik két ember arckifejezéséből rájön, hogy nem sikerült olyan jól az elméje köré húzott fal, mint azt szerette volna.
Ekkor teljes erejével bekapcsol egy érzés az agyában: Ő angol. Ő elszigetelődhet. Ő nem interferál, ha nem kell. Ő távolságtartóan udvarias lehet.
Ezt örökölte, a vérében van.
- Ó, elnézést, uram, nyilván neveletlen társaságnak mutatkozom - mondja még mindig fejét a falnak vetve, de szemeit a többiek felé fordítva Sean. - Csak nagyon fáradt vagyok. Örülök, hogy jobban van.
Lynn bemutatja őket egymásnak, és bemegy a rendelőbe.
- Az automobil az én tulajdonom. Aston Martin. Ma éjjel jó szolgálatot tett a megbízható, brit gyorsaság.
~Értsd, amire akarod~
Aztán Lynn visszatér. Sean most már nem tudja elkerülni a neki szegezett kérdéseket, hát teljes erejéből belekapaszkodik a neveltetésébe, a szilárdan tartó vasköpenybe, amit talán már sosem tud levetni. Ami egyenesen tartja a hátát. És mereven. Minden körülmények között.
- Biztosíthatlak, my dear Lynn, tökéletesen remekül vagyok, nagyon megható az aggodalmad. Csupán a képességem az, ami nehezen kezelhető, és fáj a fejem. Az utóbbi napokban... Úgy érzem, más lett, mélyebb a képességem, és ilyenkor megfájdul a fejem, elöntenek a hormonok, egyszóval, well, nehezen kezelem egyelőre a növekvő hatalmat, de megbirkózom vele. Köszönöm, érte....tek - javítja még ki magát időben - bármit.
Szerencsére a férfi háttal áll és takarít, ő biztos nem látta meg, hogy Sean idő közben enyhén módosított egy szót. Az nem észrevehető a hangszínből, és Sean nagyon, nagyon reméli, Lynn sem értette meg.
Aztán a nőre néz. Az arcára. A kezére.
Ami a hasán van.
"A kicsi"
...
~Neeeeeeeeee.~
Sean csak pislog kettőt.
~Ebből nekem mára ennyi bőven elég...~
Fireheart becsukja a szemét. Képek jelennek meg előtte: Suhanó fák, az út, ami kanyarog a négy kerék alatt, a motor megbízható búgása, a lemaradó táj, és az autóval egyedüliként lépést tartani képes csillagok... A szabadságvágy, ami nem tűr meg mellette más lelket, a csillagokon kívül.
~Engedjetek ki innen... azonnal...~
Aztán Gregory összeszedi minden akaraterejét, amire szüksége van és halvány mosolyt erőltet az arcára. Legszívesebben elégetné saját magát belülről, de kikényszeríti magából a következő lépést.
- Nem is mesélted a jó hírt - mondja a halvány mosoly kíséretében és igyekszik annyira örömtelinek látszani, amennyire csak tud. Fejét elemeli a faltól és a nő szemébe néz.
A nagy, sötét, kifejező szemekbe.
Gregory érzi azt a viszkető, égető érzést a szíve körül...
~Nem, most nem... Most nem...~
Nem engedi bekapcsolni a képességét, ami mostanában mintha saját életet élne. Életében először nyomja el tudatosan a felfelé törő erőt.
Nem tudja, mi lenne a hatás, ha most szabadon eresztené.

-Iggeeen? - Kérdi a név hallatán, s maga is küszködik egy kikívánkozó mosollyal. - Ez esetben, már meg is tettem, hat évvel a születése előtt, ha jól saccolom. Milyen előrelátó vagyok...
Boldogan tekint párja után, ki eltűnik abban a bizonyos szobában, ahol bizonyítékokat gyűjt arra, hogy ő sem annyira jó kislány azért, mint amennyire az ember gondolná, hanem még sokkal jobb, csak nem mindig szeret a szabályok szerint játszani. Továbbra is fütyörészve takarítja fel a vért, a fiú válaszára pedig csak bólint.
~Automobil? Hány éves ez a srác, nyolcvan?~
-Szép darab, mondjuk én nem vezetek, túl lassú.
A váróban közben elfogy a vér, a rendelőn pedig már végigment egyszer, így a vödröd, és a felmosót a falnak támasztja, s újra a kis szoba felé néz. Megmentője sajnos még mindig nem valami szórakoztató, de mégsem hagyhatja itt magára, ebben az állapotban, legalább is Lynn tuti rosszallná a dolgot, de annyira szeretné látni, ami odabent folyik. Végül úgy határoz, abból nem lehet gond, ha egy pillanatra eltűnik, hogy megleshesse ő is, mit ügyködik odabent a kismama. Rengetegszer látta már az elmúlt időben, de mégis, ahogy ott állt anyagtalanul az egyik falban, egyszerűen nem tudott betelni a látvánnyal. Ennek ellenére nem maradt soká, ha Lex mondjuk elájulna - valószínűtlen, de sosem lehet tudni - és nem kiáltana azonnal Lynn-ért, azt sosem bocsájtaná meg neki. Megsemmisült felsője földi maradványai mellett jelenik meg, s már épp dobná ki azt is egy hatalmas szemeteszsákba, mikor eszébe jut, hogy legalább a dzsekiből ki kéne venni a cuccait. Feltépi a hatalmas zsebet, hisz már úgyis mindegy, annak tartalmát pedig a vizsgáló ágyra szórja. Egy laza mozdulattal összegyűri, és kihajítja a véres holmit, ezután pedig a cuccai közt kezd válogatni. Akad ott két kubai szivar, 9 csomag nikotinos rágó, egy alumínium dobozka, 3 öngyújtó, egy 9mm-es pisztoly, és egy apró piros díszdobozka. Minden mást egyorvosi köpeny zsebébe süllyeszt, ám a dobozkát előbb felnyitja, hogy megbizonyosodjon róla, annak csillogó tartalma még sértetlen, és a helyén van, ezután pedig a nadrágja zsebébe rejti azt. Amennyiben Lex észrevette közben, és még a tekintetük is találkozott, a fiúra mosolyog, mutatóujját pedig vertikálisan tartva a szája elé helyezi, végül pedig még kacsint is egyet.
~Most jut csak eszembe, ez nem szokott ilyen könnyen menni...mármint, nem az, hogy rendet tegyek a zsebeimben, bár az is megér egy misét...de valahogy olyan könnyű eltűnni, és az sem idegesít, hogy nem gyújtottam rá 3 hete, 4 napja, 5 órája, és 26 másodperce...na jó, talán egy kicsit igen, de most megvagyok nélküle.~
Magára kapja a telepakolt orvosi köpenyt, nem törődve vele, hogy mennyire hülyén áll neki a néhány számmal kisebb ruhadarab. Egy darabig még igazgatja, de végül feladja a dolgot, ha nem ad le hirtelen 30 kilót, ez a cucc kényelmetlen lesz, bármit csinál vele. Közben visszatér a köpönyeg gazdája is, szerencsére jó hírekkel, és bár ő ezt eddig is tudta, azért jó tőle is hallani, így megenged magának egy megkönnyebbült sóhajt.
-Ugye nem baj, ha ezt kölcsönveszem? - Kérdi a nőt, s közben azért hozzá lép, és nyom egy apró puszit a homlokára, hisz ezért a hírért ennyi igazán jár. - Nem tudjuk valami rég óta mi sem - feleli Lex-nek, s maga is közelebb sétál a fiúhoz. Hátulról átkarolja kedvese derekát, s hálásan a fiú szemeibe néz, bár ő mással van elfoglalva. - Ahogy a hölgy mondja, ha bármi baj van szólj, és akár szó szerint is repülünk.

Szóval csak kimerült! Amennyire megkönnyebbültem, amiért nem valami komolyabb gondról volt szó, annyira mérgezett tovább a bűntudat, elvégre neki itt sem kellett volna lennie, tölthette volna a szabadidejét, ahogy neki a legjobban megfelelt, erre mi iderángatjuk.
És Lex jött is segíteni, még ha a cél érdekében szinte teljesen kis is kellett facsarnia magát, mint egy citromot.
Végül azért úgy tűnt jobban lett kicsit. Ha neki nem hittem volna el, visszatérő, senki máséval össze nem téveszthető gentlemanlike modora meggyőzött arról, hogy valóban csak fáradt, de egyébként nincs különösebb baj. Mindazonáltal nagyon szerettem volna, ha teljesen átérzi, mennyire hálás voltam, és mekkora jót tett ma.
A lemenő nap fénye halvány rózsaszínes-sárgás színbe vonta a fehér falakat. Ez az árnyalat kifejezetten illett ahhoz a megkönnyebbült boldogsághoz, amiből igyekeztem minél többet beszippantani, miközben kiélveztem azt a békés, nyugalmas csendet, ami végre körülvett minket. Logannel való küzdelmünk után úgy éreztem, erről a csendről operát is lehetne írni, és biztos voltam benne, hogy a nézőseregben egyetlen arc sem volna, amin ne ugyanaz a mosoly játszana, mint az enyémen.
Szellem nagyon mókásan festett a köpenyemben. Feszült rajta, nem térd alá ért, ahogy kellett volna, hanem bőven térd fölé, és jól láthatóan ő is feszengett benne, de sajnos férfi ruházatot nem tartottam a rendelőben.
-Persze, vidd csak nyugodtan - mosolyogtam rá vidáman.
Alig fél órája még azért imádkoztam, hogy mindannyian életben maradjunk, eszembe sem jutott olyan luxus dolgokért rimánkodni, mint egy vidám mosoly, most pedig mégis olyan könnyen ment. Ezen gondolaton felbuzdulva még meg is paskoltam a kidudorodó zsebeket, amik tömve voltak apró keménynek tűnő tárgyakkal.
-Azért óvatosan, nem raktár funkciót töltenek be.
Lex gratulációja után kicsit szégyenlősen sütöttem le a szemem.
-Köszönjük. Ne haragudj, hogy eddig nem mondtam, de ahogy Darien is mondja, mi is csak nemrég tudtuk meg. Még nekünk is nagyon újnak számít a hír. Viszont - folytattam jókedvűbben, és ismét a szemébe néztem -, ha a jövendő Lex bácsinak nincs ellenvetése, nem is keresünk gyerekorvost. Ha meglesz a házunk, úgyis sokszor el kell jönnöd hozzánk, majd te megmutatod a picúrnak, hogy kell igazán jól meggyógyítani valakit.
A lelki szemeim előtt megjelenő kép hatására, amin egy apró kacagó gyerek Lex ölében lovagol, kicsi kezeivel az ő jókora ujjaiba kapaszkodva, miközben mi Szellemmel a kanapén egymáshoz bújva nézzük a kedves játszadozást, a mosolyom még szélesebb lett.
-Lex bácsi nagyon jó barát - biztosítottam a kicsit egyenlőre csak a hasamra emelve a pillantásom. - Te is nagyon fogod szeretni. Még túl apró ahhoz, hogy rúgjon - néztem ismét Lexre -, de ha majd elkezdi, te is érezheted. Még kezet is foghatsz vele, a kilencedik hónapban már olyan nagy, hogy az anyuka hasán keresztül meg lehet fogni a lábát vagy a kezét.
Ahogy körbenéztem a három és fél fős társaságunkon, úgy éreztem, ebben a percben minden tökéletes, mindenki egészséges és boldog. Sajnos, ahogy magunkat ismertem, gyanítottam, hogy hamarosan ismét futhatunk az életünkért, de ezt a percet mindezek ellenére senki sem vehette el tőlem. Ez a perc tényleg tökéletes volt.

A férfi odalép a nőhöz és átkarolja. A lenyugvó nap maradék hatalmát vörös izzásként festi a falakra. Lynn alakja, ami Sean számára gyönyörű, tökéletesen van bevonva a napsugarak által. Arcéle, nyaka, válla, karjai arany színben ragyognak. A szerelmes pár a tökéletes idillben oldódik fel egymás karjában.
~Elég. Ennyi. Ki innen.~
Gregory-ban mindent átfogó bezártságérzet lesz úrrá, minden korábbinál jobban szabadulni akar, menekülni, padlógázzal száguldva valahova nagyon messze szállni. Hosszúakat pislogva próbálja összetartani a logikus gondolkodást a fejében.
~Most már tényleg rosszul vagyok~
Sean-ban egyre nő a nyomás, ahogy egyre kevésbé képes visszatartani a növekvő erőt magában. Úgy rézi, a mellkasa egy túlterhelt kazán, ami robbanni készül.
~Egy túlhevült, élő reaktor. Akármi is a bajom, az érzelmi kompromittáltság valahogy kapcsolatba lépett a képességemmel. Hormonális rendszer? Idegrendszer? Akárhogy is.... El innen...~
Sean lábai megremegnek. Teljes erejéből nyitva tartja a szemét és Lynn-re néz. Igyekszik a figyelem látszatát fenntartani, még annak ellenére is, hogy ezért folyamatosan az egymás karjában ringatózó párost kell néznie, ami legalábbis, úgy érzi, úgy égeti a belsőjét, mintha irányított sugárnyalábokkal lőnének egy kristályvárost, és a falak lassan engednének a túl nagy energiának, amit már nem bír felfogni a szerkezetük.
Egyszóval, Sean fenntartja az enyhén bágyadt, de figyelmes érdeklődés látszatát, ám közben semmit nem hall abból, amit a nő mond. Szeme előtt foltok jelennek meg, elkezd csillagokat látni, majd egyre gyakrabban meg-megremegő lábai elkezdik feladni a szolgálatot.
~Ne.~
A falnak támaszkodva próbálja megfeszíteni a combizmát, de nem megy. Egy kicsit előrecsúsznak a talpai, ő pedig egy fokkal lejjebb csúszik, hátát továbbra is a hűs téglának vetve.
Aztán ez újra megtörténik.
Mígnem végül a földre kerül. A világ forog. A szívében egyre veszélyesebb mértékben fokozódik a momentum.
- Höhh.... uhh.... - csak ennyit tud kinyögni, mint aki hányni készül.
~Jól látom, hogy sötétül a szoba?~
A szemei előtt a Lynn bőrén, a tárgyak kontúrjain, a falakon végigfutó napsugarak nagyon élesek, szemben az egyre sötétülő mélységgel, mintha elmosnák, kiretusálnák előle a világot.
Fireheart úgy érzi, egy örvény szélére sodródott, és nem sokáig tudja visszatartani magát.

-De ha gondolod, később megnézheted az ultrahang képeket - Ajánlja fel, majd gyorsan legyint egyet - Bár, nem sértődök meg, ha nem érdekel, én is csak azután találtam izgalmasnak, hogy a saját gyerkőcöm szerepelt rajta, de úgy valami hihetetlen érzés...
Persze mindig jóleső érzés futja át a testét, mikor ez az istennő hozzáér, most mégis összerezzen egy pillanatra, mikor Lynn megpaskolja a nadrágja zsebét. Igen, a nadrágja, nem is a köpeny zsebei zavarják, ahol a pisztoly bújik meg, amiatt annyira nem izgul, viszont a gyűrű....na arra még nincs felkészülve teljesen, hogy megtalálja. Ha már sikerült olyan bénán összehozni, hogy első csókjuk után ne találkozzanak hónapokig, össze pedig gyakorlatilag úgy jöttek, hogy szerelme rátört zuhanyzás közben, legalább a lánykérés legyen normális.
-Nyugi Rohampocok - vág vissza vigyorogva - majd szerzek neked helyette egy újat, Hugh Laurie aláírásával.
A sráccal valami nagyon nincs rendben, de komolyan, ha ez már Szellemnek is feltűnik, akkor minimum a halálán lehet szegény, és a legrosszabb, hogy nincs a közelben másik gyógyító...kivéve persze a legeslegjobbat, igaz ő nem kézrátétellel operál, inkább az injekcióstűt fogja ujjai közé, mint egy varázspálcát, és úgy veti be bűbájait, hogy véget vessen páciense szenvedéseinek. Ha ilyen látványvilágot nyújtott volna, talán meg is nézi azt a nyolc filmet, bár az igazi akkor is jobb.
-Szívem - szól oldalra, s el is engedi a nőt, hogy jobban hozzá tudjon férni a szépen lassan összecsukló fiúhoz. - Azt hiszem, rosszul van.
~Na ne mond, tényleg?! És ezt abból szűrted le, hogy haladzsázik, vagy hogy mindjárt elájul a szerencsétlen?~
-Hozzak valamit? - Kérdi Lynn-től, de innen már nem szól többet. A rendelőben az asszony a főnök, Szellem pedig követi minden utasítását, legalábbis, ha betegük van. nem szakértő benne, de most nagyon úgy tűnik, hogy betegük van...

Lexért egyre jobban aggódtam. Nem volt szükségem Szellem jelzésére, hogy rosszul van, láttam én azt magamtól is, bár örültem neki, hogy nem kell még neki is külön szólnom.
Lex nagyon rossz bőrben volt. Nehezen hittem már el, hogy csupán kimerültségről lenne szó, hiszen az aligha okozna ilyen mértékű rosszullétet. Már nem is reagált arra, ha hozzászóltunk, amikor pedig mégis szavak próbált formálni, csak erőtlen nyögéseket tudott produkálni. Ijesztően sápadt volt, jól láthatóan alig volt képes megállni a lábain, hamarosan a padlóra került. Bizonytalanul tekintgetett körbe. Vajon nem tud rendesen fókuszálni? Esetleg duplán lát? Szédül?
-Lex! - siettem oda hozzá, majd letérdeltem mellé.
A zsebemből előhúzott apró lámpát óvatosan rapid mozdulatokkal párszor elhúztam a szemei előtt, hogy lássam, a pupillái hogy reagálnak az éles fényre. Rendesen összehúzódtak, amit rájuk vetült a veszélyes fénysugár, ezzel tehát nem lehetett gond.
Ujjaimat a csuklójára fűztem, hogy ellenőrizzem a pulzusát.
-Hozd ki, légyszíves a vizsgálóból a vérnyomásmérőt, ott van az asztalon - kértem Szellemet továbbra is Lex fehérlő arcát nézve. Ujjaim alatt megéreztem az ő ujjait, ahogy párszor aprót rándultak. - És ha már ott vagy, egy műanyag tálat is a szekrényből, lehet, hogy hányni fog.
Lex pulzusa kicsit alacsony volt, de még határokon belül, viszont nagyon gyengén tapintható, ami aggodalmakra adott okot. Mikor Szellem kihozta nekem a vérnyomásmérőt, rögtön Lex karjára erősítettem a pántot. Pici, modern felszerelés volt, így nem kellett pumpálnom, csak megnyomtam a kijelző melletti tojásdad alakú ON gombot, mire a tasak folyamatos morgó hangok közepette elkezdett felfúvódni, mint egy karúszó. Aztán megállt, és a gép két-három másodpercig csendben töprengett, aztán hirtelen, mintha eddig a lélegzetét tartotta volna vissza kikerekedett pofazacskóval, kieresztett minden összeszedett levegőt, amitől eddig feszült, és amivel szorította Lex karját. Az eredmény alacsony értékeket mutatott. Nem volt épp vészhelyzet, de azt nem is terveztem megvárni.
-Gyere - markoltam bele Szellem köpenyébe, hogy lehúzzam magunk mellé. - Segíts neki felállni, vigyük át a vizsgálóba. A tálat add ide, majd én tartom, lehet, hogy még szükség lesz rá.
A tépőzár hangos recsegő, hasító hangot hallatott, ahogy leoldottam, majd egy hanyag mozdulattal zsebre vágtam (persze az egész nem fért el a zsebemben, ezért a zsinór, aminek a végén a tasak volt, himbálózva fityegett az oldalamon valahányszor megmozdultam.
Ha Lex megengedi, átkísérjük a vizsgálóba, ahol ledőlhet a vizsgálóasztalon.
-Nem lesz semmi baj - nyugtattam meg. - Emlékszel, a múltkor milyen rossz állapotban voltál, amikor itt feküdtél? Mégis talpra álltál. Most csak egy kicsit megszédültél, nem lesz itt semmi gond. Azért próbáld elmondani, mit érzel, mi fáj, rendben? Te meg - fordultam megint Szellemhez - megtennéd, hogy kinyitod az ablakot? Hadd jöjjön be egy kis friss levegő.
Töltöttem egy pohár vizet, és intve vele Lexnek, hogy itt van, igyon, ha gondolja, letettem a mellette álló asztalra.
-Ha nem gond...
Felhajtottam a pólóját, majd ujjaimat a hasfalára téve óvatosan, folyamatos, körkörös mozdulatokkal nyomogatni kezdtem, keménységet, oda nem illő dudort, remegést, érzékeny pontot keresve. Időnként megkérdeztem tőle, hogy fáj-e, hogy tudjam, hol van a probléma.

A páros a rendelőben az asztalra teszi az egyre gyengülő pulzusú fiút.
Sean nehezen lesz úrrá a remegésén, de megteszi. A földről felemelik, és érzi, hogy egyenes valamin fekszik. A világ egyre ködösebb és sötétebb, közel áll ahhoz, hogy feladja a hullámok között való küzdelmet.
Egy világos, ragyogó arc magasodik a mindent ellepő tenger fölé. A Hold? Csak a Hold lehet ilyen szép. A Hold fénye hűsít és megnyugtat, elsimítja a fájdalmat, megnyitja az utat elveszett világok felé...
Vagy a Nap? A Nap lehet csak ilyen kegyetlenül perzselő, hiszen a fiú érzi: A fenséges arc, amely lenéz rá, hamarosan elégeti szépségével. Úgy fog elillanni és feloldódni a ragyogásban, mint a perzselt homokba hullott vízcsepp, és ő mégis olyan odaadóan néz fel arra a kegyetlenül gyönyörű arcra, mint ahogy halott völgyek megrepedt falú városainak tornyai merednek a vibrálóan világos égboltozatra... Kezektől, lábaktól, régen holt szerelmektől kopott kőfalaikba szívva a Nap letaglózóan heves erejét.
~Ismerem ezt az arcot... Lynn... Lynn Harlow...~
Száraz ajkain erőtlenül susognak a szavak- nem is veszi észre, hogy egy olyan nyelven, amit sohasem beszélt...
-Enok... peah ou-ou-weep Ouroah Piree... Ourah Lynn... koah nan eavol...
Ennyit tudott mondani, majd egyre ritkább pulzusa megállt.
Harminc másodpercig maradt ki a szívverés.

Ámon-Ré lassan delelőjére hágott égi útján. Forró tüze megtisztította a herceget a nyirkos, sötét álom homályától, kilépve az oszlopcsarnokba boldogan süttette arcát a Teremtő fényében.
- Későre keltél, Nap fia - mondta Athan, és mosolyogva nézett a hercegre.
Ahton-Thebathen viszonozta öccse mosolyát és ketten végignéztek apjuk városán. A falak fehérlettek a fényben, az arany, a kék, a vörös megkoronázta a szinte vakító hófehér márványt. A reggel melegségében végig lehetett látni az alattuk fekvő városon, egészen a folyóig, aminek hullámai zöldesen fodrozódva verték vissza az aranyszínű fényt.
- Nehezen jött álom a szememre.
- Talán csak nem az a sudár... - kezdte az öccse elvigyorodva, de a trónörökös herceg pillantásától elhallgatott és más irányba fordította a figyelmét.
Egy percre csend telepedett közéjük. A trónörökös öccse oldalra sandító pillantásokkal mérte fel, hogy bátyján nyomott hagyott a nyugtalan éjszaka.
- Nem találod a helyed az álmokban mostanság, Nap fia. - A fiatalabb herceg látszólag könnyedén mondta a szavakat, miközben úgy fürkészte a Nagy Folyót, mintha elmerülne a távoli hullámok bámulatos lengésében.
A bátyja lenézett rá és meghallotta a Athan hangjában az aggodalmat.
- Nehezen gyógyul a seb. A Núbiaiak...
- Nem a legutolsó sebed bánt téged.
- Ne szakítsd félbe a bátyád! - mondta indulatosan Ahton-Thebathen és haragvóan nézett az öccsére. Az felé pillantott és megadóan hajolt meg. Ahogy egymásra néztek, anyjuk szemeivel ugyanolyan kifejezően néztek egymás arcára. Mind a két herceg örökölte azt a nemes, érzéki pillantást.
Az ajkak élesek, az orrok keskenyek voltak. Vonásai mind a két fiatal férfinak olyan kifejezően metszett volt, hogy némi feminin árnyalatot lehetett volna érezni bennük, ha temperamentumuk nem töltötte volna meg férfiassággal arcukat.
Ahton-Thebathen mérge megenyhült és levette átható pillantását az öccséről, akire nem is haragudott igazán, csak pontosan tudta, merre halad gondolataival Athan.
És a trónörökös félt attól, amit az öccse mondani akart.
- Ágyasaid hiányolnak téged.
- Ne kérj számon. Megsebesültem, elhívott apánk ügye...
- Nem találsz enyhet Ízisz ölelésében mostanában.
A két herceg összenézett. Most a trónörökös hajtotta le a fejét.
- Hát semmi titkot nem tudok tartani...
- Nem az öcséd előtt. - mondta Athan és felderült az arca. - Amikor még kicsik voltunk és verekedtünk a homokban, a palotakertek csendes védettségében, már akkor ismertem minden mozdulatod és gondolatod.
A trónörökös elmosolyodott és tovább nézte az árnyékokat a lába előtt.
A két herceg, két, egymásnak szomszédos oszlopnak dőlve nézte a Nagy Folyót. Az oszlopcsarnokban a két fiatal férfi kontúrja eltörpült a hatalmas oszlopok között. Vonalaik sötéten rajzolódtak fel az égre, ahogy a palota teraszáról végigpillantottak az ezrek és ezrek verejtékével felemelt, szent városon.
- Feleségül kell venned őt - mondta a fiatal herceg és a bátyjára nézett.
- Még akkor is, ha... - kezdte Ahton-Thebathen, de az öccse újra közbeszólt.
- A Nap nem bukhat le a delelőjén.
- Én leszek a Nap - mondta mérgesen a trónörökös.
- A Nap valójában fiainak végtelen sora az égbolton - mondta nyugodt, kedves hangon Akhan - Ámon-Ré minden fia dicsőségben egy szöget zár be az égi íven, bátyám. Te vagy a következő perc az íven, de gondolnod kell az utánad jövő percre is. Mi lenne, ha eltűnne Ámon-Ré fénye és hideg és sötét borulna a világra?
Csend támadt a két férfi között.
- Akana atyánk atyjának véréből való - mondja a trónörökös - ezért kell elvennem őt.
- Igen, ezért. És azt mondják, nagyon szép, gyönyörű.
- Te láttad már? - kérdezte a trónörökös öccsére pillantva.
- Nem őt, csak az egyik húgát - mondta a fiatal herceg. - Azt, amelyiket lehet, hogy nekem szánnak. Ízisz szépsége és Amon tüze. A vonal nem szakad meg.
- De Akana-t még nem láttad.
- Azt mondják, nem csak a legidősebb, de legszebb, legokosabb és legnagyszerűbb a hercegnők közül. Kiváló királynője lesz a Nap fiának. Neked való - mondta egy rá jellemző, titokzatos félmosollyal Athan, amiben sok minden lehetett. Magány? Szomorúság? Szeretet?
Ahton-Thebathen az öccse vállára tette a kezét.
- Te leszel a Nap fiának legfőbb támasza, herceg. Érted? Bármi is jön, nem választhat el tőled. Mi állhatna a testvérek szeretete közé? Egy nő? Hát erősebb a hold fénye, mint a napé?
Athan újra elmosolyodott és felnézett szintén mosolygó bátyjára. Aztán újra lenéztek.
A sok fal világító fehéren fürdött Ámon-Ré fényében, a Nagy Folyó pedig végigsimította szeretetével a partján fekvő szent várost.


Tam-dam.
Harminc másodpercig maradt ki a szívverés.
Sean Gregory Lexinbourgh szíve egy, az egész kórteremben hallható, dupla dobbanással löki szét a vért, az erőt, az életet a testében. A forró tűzzel keveredő friss oxigén végigzuhog az artériákon. A gát, amit a fiú a szívénél állított, felhasadt; Az erő már nem tartható vissza tovább.
Tam-dam.
Sean gyorsan ül fel. Azt sem tudja, hogy hol van, szeme cikázik a körülötte lévő dolgokon. Fehér falak, fehér, furcsa eszközök... Bútorok... Mindez olyan nevetségesnek tűnik a szemében...
Tam-dam.
Sean arca görcsbe rándul, ahogy érzi, egy még nagyobb adagnyi tűz lövell ki az aortájába.
Kezét a mellkasára tapasztja.
Bőréből csak úgy sugárzik, újra, a forróság. Az izmai, csontjai áthevülnek. Rövid időn belül felmelegedik körülötte a levegő.
Felpillant a mellette lévő két emberre.
Tam-dam.
- Nem tudom visszatartani... Nem tudom, miért - mondja szinte suttogva, megbicsakló hangon. Szemei elkerekednek, ahogy nő benne a nyomás.
Tam-dam.
A közvetlen közelében elviselhetetlen lesz a hőség. Bár bőréből szinte lövell az erő, még mindig telik, telik a teste az energiával, mintha égő olaj folyna az erein.
Tam-dam.
Sean feláll a vizsgálóasztalról és a falnak hátrál. Eddigre a másik két ember, hacsak nem hőállóak, méterekre kellett, hogy eltávolodjon tőle.
Ahogy a fiú nekitámaszkodik a falnak, a csempék elpattannak a könyöke, tenyerei alatt. Úgy érzi, egy időzített bombává vált, mintha bekapcsolt volna benne egy eddig mélyen, a felszín alatt lévő erőforrás. Mintha eddig egy egyszerű gőzkazán fűtötte volna és most valahol, mélyen a testében egy soha nem látott fúziós reaktor indulna be.
Tam-dam.
- Menjetek... - mondja a fiú halkan és elkezd az ablak felé hátrálni. Ha a páros még mindig a rendelőben van, eddigre a szoba másik végébe szorította őket a hőség. A fiú körül vibrál a levegő, a közelében a szekrények műanyag polcai elhajlanak, a felszerelések csörögve hullanak le róluk. Az üvegek elpattannak, a számítógép monitorja szikrákat szórva robban szét.
Tam-dam.
Gregory az ablak melletti asztalig hátrált. Úgy érzi, egész bőrét lefeszíti a túlcsorduló plazmához hasonló töltés. Megfordul és az ablakra néz.
~Ez az egyetlen lehetőség.~
Ha Lynn és a férfi még mindig itt vannak és nem menekültek ki, most fulladozhatnak a hőtől.
Gregory ez esetben rájuk néz, majd megiramodik az ablak felé és testével töri ki az üveget, aláhullva a magasított földszint félemeletéről.
Egy pillanat kimarad.
Tam-dam.
Odakint egy dupla ágyúdörrenés kíséretében fénylő erő szabadul el.
A robbanás szokatlanul heves fénye egy atomvillanáshoz hasonlóan vakítja el a világot, s szinte azonnal hangos, átható dörgés kíséri, ahogy a hirtelen felforrósodó levegő tágulni kényszerül.
A következő pillanatban hangos üvegcsörgés és vad duda-orkán következik, ahogy az utca felett az összes ablaküveg darabokban hullik le és az autók riasztói egyszerre felharsannak.
Aztán hallatszik, ahogy egy sportautó motorja bekapcsol. A kerekek halk csikordulását követően az aston martin távolodó hangja alig hallatszik a hangzavarban.
Ha Lynn és a férfi az ablakhoz sietnek, megláthatják, hogy az aszfalton egy hatalmas kráter éktelenkedik, aminek szélei rojtosan, szinte cafatokban hajlanak le.
Mintha egy csokoládétorta olvadozó bevonatát szúrták volna át egy késsel.
Mintha egy erő, egy robbanás direkt lefelé koncentráltan szabadult volna el. Ki tudja, mi történt volna, ha egyszerre minden irányba lökődik szét az erő...?
A kráteren be lehet látni egy beszakadt városi csatornába, a földből kiálló vezetékek, csövek szikráznak, füstölnek.
A pár még láthatja a piros sportkocsi lámpáit, amik egy pillanattal később beolvadnak a lebukó nap utolsó, vörös sugaraitól festett ég alatt ragyogó esti New York-i fénytengerbe.

A felszólítást hallva kámforrá válik, s egy másodperccel később megjelenik kezében a vérnyomásmérővel, csak, hogy pont meghallja, hogy mehet vissza valami tálért is. Egy rosszalló szemvillantást követően újra eltűnik, majd megjelenik a tállal a kezében. Lynn persze ezt nem láthatta, hisz háttal állt neki, Sean pedig...nos ő is épp el van foglalva. Ahogy a nőre néz, nagyon emlékezteti valamire, a tekintet, ahogy a haldokló bámulja az angyalt, ahogy éppen az életéért küzd, vagy esetleg arra, ahogy ő szokta...nem érdekes, dolog van. Villámgyorsan kinyitja az ablakot, miután lefektette a fiút, ez után pedig csak annyi dolga van, hogy hagyja dolgozni szerelmét. Azért még gyengéden ráhelyezi kezeit a nő két vállára, hogy jelezze neki, itt van mögötte, ha szüksége lenne rá.
~Mit művel velem ez a csaj? Újabban már sokadszorra kapom azon magam, hogy igyekszem megmenteni valakinek az életét...pont én...~

Egy darabig úgy tűnik, rendbe jön minden, de aztán a fiú Klingon nyelven kezd halandzsázni, vagy mi a szösz, azt követően pedig valami nagyon látványosra készül, ami sajnos ilyen közelségből ritkán jelent jót a bámészkodóknak. A testéből áradó forróság idővel meg is ölhetné őket, de azt nem várja meg! Hátulról szorosan átkarolja Lynn-t, enyhén megemeli őt, és már kámforrá is vállnak, mind a ketten, hogy egy olyan dimenzióból szemlélhessék tovább a fiút, ahol nincs hő, gravitáció, és veszélyes mutánsból is csak kettő.
~Én nem vagyok szakértő, de van egy sejtésem, hogy a barátod most döbben csak rá, mire is képes igazán.~
Odakint persze meg tudta volna állni, hogy ne csempésszen bele némi gúnyt a "barátod" szóba, idebent azonban minden zsigeri, és meggondolatlan, szóval esélye sem lett volna, titkolni érzelmeit. Amilyen hálás volt a fiúnak az előbb, most annyira haragudott rá. Tudta ő, hogy valószínűleg nem tehet róla, hogy veszélybe sodor mindenkit, akit szeret, de ha bomba készül robbanni az ember terhes kedvese mellett, akkor vajmi kevés az idő a gondolkodásra.
~Ha akarod a közelében tudok maradni, de ha nagyon fénylik, ne nézz bele, az még itt is árthat a szemednek.
Ha Lynn úgy szeretné, és minden bizonnyal úgy szeretné, követi a fiút, egészen addig, amíg be nem száll a kocsijába, ezután ugyanis mindegy, mennyire könyörög élete párja, hagyja elmenni Lex-et, és inkább újra megjelennek a való világban, méghozzá az utcán. Odabent sajnos majdnem túl forró lett a hangulat.
-Jól vagy? - Kérdi, s minden erejére szüksége van ahhoz, hogy ezt ne elcsukló hangon tegye. A teljes hatás kedvéért két kezével simít végig kedvese arcán. Amennyiben jól ismeri már, és őt is annyira megviselte a dolog, mint sejti, ezért szorosan átöleli őt, s halkan a fülébe suttog. - Nem lesz semmi baj. Most már itt vagyok, és vigyázok rátok. Ő pedig nagy fiú, biztosan tudja mit csinál.
~A saját érdekében remélem.~
A vigasztalást még egy homlokpuszival koronázza meg. Ahogy magához öleli a tó tündérét, tekintetét lopva a rendelőre emeli. Mindig sejtette, hogy egyszer miatta gyújtja majd fel valaki, de azt álmában sem hitte volna, hogy ilyen megfontolásból.

A defibrillátor zselétől piszkosan hevert mellettem, már lemondtam arról, hogy a hasznomra lehet. Két atropinos fecskendő zuhant rájuk, ahogy oda se nézve, használat után hátrahajítottam őket. Akkor már csak a szívmasszázs áldásos hatásaiban bízhattam, ezért töretlen lendülettel és erővel igyekeztem a két kezemmel újraindítani a szívét.
~Nem halhat meg!~
Csak erre tudtam gondolni. Meg azokra a furcsa szavakra, amiket Lex mondott. Egyszer már megtörtént vele, hogy idegen nyelven beszélt, és aztán nem tudta, mi történt. Most is ez történt? Vagy csak halandzsázott? Afázia? Mi lehet a baja? És miért nem ver még mindig a szíve?
Egyre biztosabban abban, hogy még ha sikerül is újraéleszteni, rohamosan csökken az esélye, hogy megússza agykárosodás figyeltem az életjeleit. Nem volt akkor még egy perce, hogy súlyos bradychardia lépett fel, amit aztán szívleállás követett.
-Gyerünk, Lex!
Szellem a kérésemre akkor már előhalászott nekem egy ballont. A maszkot a a mozdulatlan arcra helyeztem, hogy lefedje a száját és az orrát.
-Neked kell pumpálni - mondtam Szellemnek a szívmasszázstól lihegve. - Egy... két... há'... egy... két... há'... Tartsd ezt az ütemet!
A remény, hogy a csukott szempárok még valaha kinyílnak, hogy a szájak még valaha megformázzák a well, my dear Lynn szavakat, hogy ezek a test mellett élettelenül heverő kezek még valaha is melegséget és gyógyulást hozó hullámokat keltsen, hogy az arcán lévő mosolyráncok csak még egyszer elmélyüljenek...
~NEM HALHAT MEG! NEM ENGEDEM!~
-Gyerünk már, Lex!!
Orvosként az élet igazságtalanságaival gyakran kellett már találkoznom a rendelő falai között, főleg mióta súlyosan sérült mutánsok jártak hozzám. De ez egészen más volt. Hiszen őt ismertem. Számomra nagyon kedves, jó barát volt, aki ráadásul most mentett minket. Ráadásul olyan fiatal. Nem meghalnia kéne, hanem pont hogy elkezdenie élni.
Nem lehet, hogy ne tudjon visszafordulni. Még nem mehet el.
Hirtelen pittyegés hangzott fel. Az a hang, amire már alig-alig számítottam. A forrása felé fordultam, és rögtön el is mosolyodtam.
-Normalizálódó sinus ritmus - jelentettem boldogan Szellemnek, majd ismét Lex fölé hajoltam.
Ő pedig addigra nem hogy felnyitotta a szemeit, de már fel is ült.
-Lex, mit...
Egyik elképedésem a másikba csapott át. Nem volt azonban idő a csodálkozásra. Nagyon hamar félre kellett ugranom, mivel a bőre hamarosan perzselő forróságot kezdett sugározni magából. Esélyem sem volt közelebbről megvizsgálni. Láthatóan ő is érezte a benne zajló különös folyamatokat, és határozottan diszkomfort érzéseket mutatott.
Nem segíthettem, meg sem tudtam közelíteni. A falak, a berendezés, minden intenzíven reagált a hőbehatásra. Törött üveg, hajlott műanyag, megrepedt, lehullott csempe.
Mielőtt bármi értelmeset tehettem volna egy erős kar fonódott a derekam köré, és elemelt a földről. Szellem saját világából nézhettük, hogy küzdött Lex.
~Menj utána! Nincs jól, és nem is tudjuk, mi történik most vele. Még ő sem nem, olyan mintha nem tudná kontrollálni a képességét. Menj már, veszélyben van!~
Szellem ezt ugyan megtette, de alig a kocsijáig reptetett. Onnan nézhettem, ahogy Lex elszáguldott ki tudja, hova. Hiába kapálóztam, hiába próbáltam én vezetni, hiába kiabáltam Szellemmel, hogy Lex talán életveszélyben van, nem hagyhatjuk egyedül, ő hajthatatlan volt.
Visszatérve az anyagi világba öleléssel, puszikkal, gyengéd nyugtatgatással próbálkozott. Egy ilyen nap után kifejezetten jól estek, mégsem tudtam nekik felhőtlenül örülni.
-Ki tudja, mi történik vele - néztem egy távoli pontra a szétroncsolódott autók, betört kirakat és ablaküvegek, felhasadt aszfalton túl, ahol Lex kocsija eltűnt. Még a riasztók is mintha őt szólongatták volna éles, rikácsoló hangjukon.
Meg kellett őt találnunk, de akkor még nem is sejtettem, mennyire nehéz feladat lesz ez...

//Szál vége. Nagyon köszönöm a játékot! //

Maga is meglepődik, milyen könnyedén talál rá mindenre, amit Lynn kér tőle. Szeretné azt hinni, hogy ez annak köszönhető, hogy gyermekkorában maga is orvos szeretett volna lenni, ezért megnézte a Vészhelyzetet minden kedden, de persze ő is jól tudja, hogy sikerének valódi oka az, hogy katonás rendben van minden, üvegvitrinekben...legalábbis egyenlőre...

Ami odaát történik, az leírhatatlan. Elvileg a képességét vallatásra is lehetne használni, hisz ilyenkor hallja útitársa gondolatait, ám annak is megvan az oka, hogy ezt nem teszi. Lynn folyamatosan szabadulni akar arról a helyről, hogy megmentse ezt a srácot, még akkor is, ha ez az életébe kerülne. Hallja minden indulatból fogant gondolatát, szitkozódását, és sértését, melyek odakint annyira mélyen bujkálnának a nő tudatalattijában, hogy még csak rájuk sem gondolna, de itt...És persze az is teljesen érthető, hogy szabadulni akar innen, ha valaki, hát ő megérti, és mégis, azért, hogy biztonságban tudhassa azt a valakit, kit mindennél jobban szeret ezen a világon, és az összes többiben, most itt kell tartania őt, ebben a valóságos pokolban. A helyzet iróniáját ő sem hagyja figyelmen kívül...
~Nem megyek sehova! Én...~
Részben azért is változnak vissza, hogy Lynn ne hallja a következőket. Megtörtént végre, amivel Sheena cukkolta őt, teljesen elpuhult!
-Az én helyem mellettetek van - nyőgi ki végül mégis - tele a város "szuperhősökkel", Logan is itt mászkál az utcán, majd valaki megoldja, én...nem akarom, hogy ez a gyerek az apja nélkül nőjön fel...
Szorosabban magához öleli a nőt, s ahogy beszippantja hajának virágos mezőre emlékeztető illatát, tovább cirógatja őt. Ha kell, itt fognak állni napnyugtáig, de nem mozdulnak, míg meg nem nyugtatta kedvesét.
-És nem akarok egyetlen percet sem nélküled eltölteni többé....

//Játék vége. Én is köszönöm! //

Dr. Harlow rendelője már csak nyomokban emlékeztetett a nemrégiben itt zajlott eseményekre. Egy-két járólapon sebhelyszerű repedés kígyózott, ahol a súlyos bútorok, öklök megroppantották, és a két agonizáló cserepes virágnak sem jelentett soha többé problémát, hogy tulajdonosuknak fogalma sincs a növényápolásról. Egyébként tisztaság és rend uralkodott mindenhol.
Lynn Harlow aznap kevés beteget fogadott. A nem sürgős eseteket lemondta, mert tartott tőle, hogy akik rátámadtak egyszer, rátámadhatnak még egyszer, elvégre élve hagyták el ezt a helyet, viszont kétségkívül bosszúszomjasan. Félelmén nem sokat segített, hogy a kora esti félhomályt a viharfelhők sötétséggé változtatták, a szél feltámadt, ahogy az egyre erősödő eső is. Időnként egy-két másodpercre fehér fény töltötte meg a kivilágítatlan tereket, mintha csak felkonferálná az utána következő hangos dörrenéseket.
Mikor kiürült a váróterem, elindult a két órán belül harmadik útjára a bejárati ajtó felé, hogy szétnézzen egy kicsit.

Lehet, hogy túlzottan elővigyázatos voltam, vagy mondjuk csak ki: még saját magamat is irritálóan paranoiás, de szerettem volna végre valahára időben észrevenni a támadóimat, ha esetleg épp rendelkezem ilyesféle-fajta ismerősökkel. Ilyen időben egyébként sem lett volna könnyű megőriznem vidáman bizakodó hangulatomat.
Ellenséget ezúttal sem találtam, de azért nem maradtam üres kézzel. Egy nálam valamivel magasabb, szőke férfi volt. Még sosem láttam azelőtt, de nem tűnt ádáz fenevadnak, úgyhogy feltételeztem, hogy egy páciens, aki most jár először nálam.
-Jó estét! - szólítottam meg. - Segíthetek valamiben?

Dr. Lynn Harlow rendelőjébe tartottam mivel nemrégen kaptam egy ügyet, ami idevezetett. Legalábbis itt látták utoljára annak az üzletembernek három eltűnt emberét, aki ezt bejelentette. Az, hogy mit kereshettek ezen a környéken a főnökük sem tudta megmondani, csak annyit árult el, hogy állítólag találkozójuk volt valakivel, egy rendezetlen számlával kapcsolatban. Nekem ez az egész ügy bűzlött, de hát a meló az meló, így hát nyakamba vettem a várost, megpróbálkoztam a térfigyelő kamerákkal is, ami végül sikerrel is járt, és ide, a rendelőbe vezetett. Azt tudtam, hogy jártak itt, legalább is az egyik itt, a környéken dekkoló hajléktalan infói alapján, aki valamilyen csetepatét is említett, és ez már felkeltette a kíváncsiságomat.
Most itt állok a váróteremben és éppen készültem bekopogni, mikor kijött egy csinos, barna hajú hölgy, fehér köpenyben. Láthatóan kíváncsian nézett körbe, mint aki vár valakit, aztán mikor észrevett meg is szólított.
- Jó napot Önnek is kisasszony! - köszöntöttem én is.- Jeremy Bodwin rendőrnyomozó vagyok, a gyilkossági csoporttól. Lynn Harlow doktornőhöz van szerencsém?

A helyzet egyszerű volt, nem is kívánt sokat, csak néhány kérdés, néhány válasz, diszkrét körbetekintés a helyszínen. Dr. Harlow ugyan számított rá, hogy a rendőrség is tudomást szerez az itt történtekről, de valahol örült volna neki, ha minél kevesebben keverednek bele, leginkább azért, hogy minél hamarabb lezárhassa ezt a kényelmetlen ügyet.
Ez sajnos hiú ábránd volt, mert bár onnan, ahol álltak nem látszott semmi gyanús, egy fekete, sötétített ablakú kocsiból négy megtermett férfiú figyelte minden mozdulatukat. És ahonnan ők nézték, nagyon is látszott minden.
-Mire várunk még? - kérdezte az, amelyik a kormány mögött ült. Teljesen kopasz volt, a szemöldöke viszont, mintha a fejbúbján esett hiányosságokat akarná pótolni, dúsan burjánzott szürke szemei fölött.
A mellette ülő alak flegmán felé fordította a fejét.
-Előbb legyen mindkét egér a ketrecben, majd aztán...
A hátul ülők sötét vigyorral ropogtatták ujjaikat, miközben egyre a bejáratnál ácsorgókat bámulták. Alig várták, hogy végre nekiláthassanak annak, amihez nagyon értettek.

-Igen, én vagyok az - bólintottam. Még egyszer körbesandítottam, aztán miután elkönyveltem, hogy sehol senki, befelé invitáló kézmozdulattal hátrébb léptem. - Kérem, fáradjon be.
Odabent a rendelőben kínáltam hellyel Bodwin nyomozót az asztalom melletti széken, majd egy törölközőt nyújtottam felé, ha szükségét érezné a viharból való érkezése miatt.
-Gondolom a két napja történt incidens miatt jött - kezdtem bele, bár tudtam, hogy még a legpocsékabb védőügyvéd is az öklét rágcsálva adná erre vissza a tőlem kapott előleget. - Kérdezzen csak, szívesen válaszolok, de előre szólok, fogalmam sincs, hogy hova tűntek. Ebben nem segíthetek.
Oldalra kaptam a fejem. Jött még valaki? A vihartól nem voltam benne biztos, hogy emberi motozást hallottam, vagy csak a szél zörgetett meg valamit az utcán.
~Bezártam az ajtót? Igen... azt hiszem, igen. ~
Megköszörültem a torkom, és ismét a nyomozóra néztem.
-Elnézést, figyelek.

Elég rég voltam már zsaru ahhoz, hogy érezzem a feszültséget a nőben, ahogy többször is körülnézett míg engem betessékelt a rendelőbe. A törölközőt megköszöntem és megdörzsöltem vele csatakosra ázott hajamat. Szemem rutinosan szalad végig a helyiségen és akármennyire is a rend benyomását kelti, azért vannak apróbb jelek, amik arra utalnak, hogy itt nem is olyan rég elég nagy felfordulás lehetett. Összetört padlólapok, karcolások a bútorokon, a falakon végig futó horzsolások.
Aztán még nem is kérdeztem semmit máris mentegetőzésbe fogott, ami megint csak azt bizonyította nekem, hogy itt valami nem stimmel és van mit keresgélni Ms Harlownál.
- Miből gondolja, hogy ezért jöttem? Mint hallotta én gyilkossági nyomozó vagyok, úgy gondolja, hogy az eltűnésük mögött esetleg súlyos bűncselekmény húzódik? - kérdeztem barátságosan a szemébe nézve, tovább figyelve azonban minden egyes rezdülését.
Láttam, ahogy aprót összerezzen és a bejárat felé fülel, habár elég gyorsan visszazökkent a beszélgetésbe.
~ Ez a nő fél valamitől, vagy valakitől! ~ súgják a megérzéseim.
- Mivel azonban eltalálta, hogy a két nappal ezelőtt itt járt három ember ügyében jöttem, akkor el is mesélné esetleg, hogy mi történt itt? Miért jöttek magához és miért távoztak oly sietősen, ami után nyomuk is veszett? Hallgatom Ms. Harlow. - hajolok előre, hogy továbbra is tartsam a szemkontaktust.

A négy férfi kilépett a kocsiból. Cipőik mély vízbe csapódtak, de egyik sem bosszankodott emiatt, elvégre mindannyian hozzászoktak már, hogy időnként összepiszkolódjanak, ez nem is számított piszoknak. Majd a vér meg a verejték!
Valójában négyük közül csak ketten voltak mutánsok. A kopasz sofőr teste gumiszerűen nyúlt, amikor csak ő akarta, karjait és lábait akár három méterrel meg tudta hosszabbítani, nyakát és törzsét pedig plusz egy-egy méterrel. Képessége használata közben pedig fizikai ereje mit sem csökkent.
Vezetőjük, aki hosszú, fekete haját lófarokba kötve hordta telepata volt. Elsősorban ahhoz értett, hogy más mutánsok képességeit blokkolja, bár ezt nagy bánatára csak akkora számára még irányíthatatlan erővel volt képes megtenni, hogy ilyenkor fél kilométeres körzetben egy mutáns sem volt képes különleges adottságát használni. Még a társai sem. Viszont hidegvérű türelme hozzásegítette ahhoz, hogy minden esetben ki tudja várni a megfelelő alkalmat, amikor végre ő is léphet.
A másik kettő, egy göndör szőke hajú ikerpár egyszerűen csak borzasztóan erős volt. És úgy érezték (okkal), hogy másra nincs is szükségük.
Elérték az ajtót.
-Ne feledjétek, életben kell maradniuk - figyelmeztette őket a vezérük. - A nő tudhatja, hol vannak a többiek. A nyomozó pedig, ha meghal, rontja a munkahelye lefizethetőségének esélyeit, azt pedig jobb lenne elkerülni. Viszont a szimatolgatás közben ő is találhatott valamit. Világos?
-Igen, főnök.

-Nézze - tártam szét a karom -, verekedés történt, aztán pár ember eltűnt, úgyhogy ha ezek után megjelenik itt egy nyomozó, és engem keres, akkor nyilván emiatt jött.
Megint az ajtó felé sandítottam. Most már határozottan emberi neszezést hallottam. Reménykedve, hogy amilyen gyorsan közeledik, olyan gyorsan fog távolodni is, folytattam:
-Persze, mesélek én. Egy ifjú motoros balesetet szenvedett a kikötőnél, én pedig idehoztam, hogy ellássam. Már épp kész voltam, amikor megjelent az a három alak, akik őt keresték. Nagyon nem tetszett a képük, ezért azt mondtam nekik, hogy a fiú Queensbe ment, pedig kint ücsörgött a sikátorban, ahova küldtem. És isten a tanúm, szép szóval is megkértem őket, hogy távozzanak. Erre szétszedték a berendezést, törtek-zúztak, meg is támadtak. Úgyhogy védekeztem. Egy idő után a srác is megjelent, hogy segítsen. Ketten már túl nagy falat voltunk nekik, úgyhogy elrohantak. Többet nem tudok róluk.
A zár hangját hallottam volna kattanni? Lehetetlen, bezártam az ajtót, a kulcs nálam volt, a pótkulcs, amit Szellemnek rejtettem el, hátha egyszer kipróbálja, hogy működik egy normális ember, egy emelettel feljebb egy virágcserép alatt volt, még ha ki is leste valaki, nem érheti el, egy létra meg túl feltűnő lenne.
-Sajnálom, mást nem tudok mon...
Ekkor kivágódott az ajtó, és mielőtt akár gondolatban is kimondhattam volna, hogy ,,Afenébeúgytudtam!", máris átvágott négy egyáltalán nem szimpatikus férfi a várón. Két egyforma ábrázatú habozás nélkül pisztolyt rántott Mr Bodwinre. A másik engem ragadott meg a torkomnál, bár vagy másfél méter volt köztünk. Ki is találhattam, hogy jutottak hozzá a pótkulcshoz. Ahogy felém sétált karja ismét normális méretűvé zsugorodott vissza, mintha visszacsúszott volna a tokjába. Mielőtt eluralkodott volna rajtam a pánik, mert bár szorítása nem volt fojtogató, azért kimondottan fájdalmas volt, máris nekirugaszkodtam, hogy felöltsem víz formámat, hogy kiszabaduljak.
Ami nem sikerült.
-Hiába próbálkozik - szólalt meg az ajtóból a lófarkas férfi. - Itt most rajtam kívül senki nem használja a mutáns képességét. A fiúknak viszont - biccentett a társai felé - nincs is rá szükségük, hogy kiszedjék magukból, amit tudni akarunk. Azt ajánlom, legyenek együttműködőek vagy nagyon hosszú éjszaka elé nézünk.

Figyelmesen hallgattam Lynn doktornő beszámolóját a rendelőjében történt eseményekről és közben elővettem a jegyzetfüzetemet, hogy fel is jegyezzek benne egy két dolgot. Érdekesen hangzott számomra, hogy besétál ide három kisebb gorilla méretű fickó - ezt a személyleírást már megkaptam az eltűnésük kapcsán - és egy törékeny, nálam alacsonyabb hölgy nem, hogy megijedne tőlük és kezét-lábát összetörné, hogy megadja nekik a kért felvilágosítást, hanem leáll velük verekedni....önvédelemből! Hmm! Ez egy cseppet sem furcsa!
Ismét az ajtóra koncentrál, de most mintha én is hallanék valamit, de hát egy forgalmas utcában van a rendelő, nem szokatlan, ha mozgást hall az ember, ezért ismét betudom az egészet a nő idegességének.
- És ki volt az a fiatalember, aki miatt meglátogatták a helyet? Megadná a nevét? Ezek szerint ő biztosan bővebb felvilágosítással tud majd szolgálni, hogy milyen ügye is volt az úriemberekkel, hogy ennyire zaklatottak voltak? És megmondaná, hogy a fiatalember mikor távozott? Közvetlen a három férfi után esetleg?
De mielőtt bármit is válaszolhatott volna, hatalmas csattanással vágódott ki a bejárati ajtó és mikor a nő rémült, vagy talán bosszús.... tekintetét látva megfordultam, és reflex szerűen a pisztolyomhoz nyúltam volna, már két méretes fegyver csövével néztem farkas szemet. Négyen voltak összesen. Kettő engem tartott sakkban, egy az ajtóban állt és csak csendben szemlélődött, feltételeztem, hogy ő lehet a vezérük, a negyedik Lynn doktornő torkát szorongatta, de nem mozdulhattam. Nem kockáztathattam meg, hogy lövöldözni kezdjenek, hiszen a kis rendelőben, könnyen a nő is megsebesülhetett volna. Mivel egyelőre nem lőttek én is kivárásra játszottam. Először meg kell tudni, hogy mit is akarnak. Ezért, bár nem könnyű szívvel, de szép lassan, hogy ne érthessék félre felemeltem a kezem, el a pisztolyomtól.
- Hagyják a nőt békén! - szólaltam meg, hogy magamra tereljem a figyelmüket. - Én rendőrtiszt vagyok és azt ajánlom, mielőtt nagyobb baj lesz a dologból, most húzzák fel a nyúlcipőt.

A Bodwin nyomozót fenyegető ikerpár vállt vállnak vetve állt csapdába esett áldozatuk előtt, pisztolyukat egy pillanatra sem eresztették le, arcukon a lépéselőnyük miatti lelkes vigyor virított. Mozdulatlanul álltak, mint két szobor, rezzenéstelenül figyelték célpontjuk arcát, annak minden apró rezdülését. Mikor fenyegetőzni kezdett, szélesen elvigyorodtak.
-Pofa be! - vetette oda az egyik. - Itt most mi adjuk az utasításokat.
A lófarkas egy intéssel elhallgattatta.
-Sebastian Longley-t keressük, és a társainkat, akiket érte küldtek, és akció közben eltűntek - jelentette be olyan hangon, mintha bizony csak arról mesélne, melyik filmet nézte meg péntek este a moziban. - Addig nem megyünk el innen, amíg nem kapunk válaszokat.
Közelebb sétált Lynnhez.
-Hölgyeké az elsőbbség - intett királyi mozdulattal, bár ezt nem annyira az udvariassága mondatta vele, mint inkább az, hogy a doktornő tudhat a legtöbbet a történtekről. - Hallgatom, kisasszony.
Mivel Lynn válaszul szűkszavúan sípcsonton rúgta a gumiembert, a lófarkas, miután engedélyezett egy csattanós pofont megtorlásként bántalmazott emberétől, megcsóválta a fejét. Gondolatban ezerszer is elátkozta a nőt, hiszen úgyis meg fog törni, akkor meg minek pazarolja az ő drága idejüket?
-Utoljára kérdezem. Hol vannak?

Iszonyúan féltem. Eddig annyira természetesnek vettem a képességemet, ami szorult helyzetekben eddig mindig megmentett, hogy nem is gondoltam bele, mit tennék nélküle. Nem jártam semmilyen önvédelmi vagy közelharc tanfolyamra, nem értettem a lőfegyverekhez, valójában semmiféle fegyverhez. Nem tartottam fontosnak, hiszen helyettük ott voltak a mutáns génjeim. Most nagyon is jól jött volna legalább az egyik. Bármelyik.
A másodszorra feltett kérdésre ugyanazzal a mozdulattal válaszoltam, mint elsőre, most azonban fogvatartóm gyorsabb volt nálam, így ezúttal nem sikerült megrúgnom. Még egy pofon.
A szemem sarkából láttam, hogy a lófarkas megmozdult. Felénk jött, a gumiember pedig elkapta az eddig a torkomat szorongató ujjait feszegető kezeimet, és hátracsavarta, hogy főnöke megkötözhesse.
-Vedd kezelésbe, Stevie - adta ki az utasítást. - Vidd ki innen, addig mi gondoskodunk a nyomozó úrról.
Hiába kapálóztam, kiabáltam, feszegettem a csuklóimat horzsoló köteleket, sajnos a túlerő ellen nem volt mit tenni.
Még hallottam, ahogy tőle is megkérdezik ugyanazt, amit tőlem, aztán becsapódott mögöttünk az ajtó.

-Ha Dr. Harlow okosan viselkedik, még megúszhatja - hajolt közelebb a bandavezér Bodwin nyomozó arcához. Mintha csak szavait akarnák megcáfolni, kintről időnként felharsanó női sikoly és tompa puffanások, esetleg csattanós hangok szűrődtek be.
-Na jó, talán mégsem olyan olcsón - helyesbített a lófarkas. - Most hogy látta, mire számíthat, remélem, megjött az esze. Halljam, amit tudni akarok, és már itt sem vagyunk!

A pisztolyok és felettük a két ikerpár rezzenéstelenül meredtek rám, ezért remegve a dühtől, de tehetetlenül kellett végig néznem, ahogy a doktornőt faggatják, majd fel is pofozzák.
~ Szegény! Ezek kőkemény verőlegények, nem fog ellenük elérni a harciasságával semmit, csak még jobban fellelkesíti őket! ~ futott át a fejemen. ~ De, ha a főnökük szavait jól értettem mutáns és most biztos meg van rémülve, hogy nem tudja használni a képességét, bármi is az, hiszen gondolom bízott benne eddig. ~
A második pofonra már én is hevesen megrándultam, mintha én kaptam volna, de az egyik szőke nagyfiú erre csak közelebb tolta vigyorogva a fegyverét a fejemhez.
- Ezt még nagyon megbánjátok! – sziszegtem feléjük a fogam között.
Aztán szegény Ms Harlowot megkötözték és valahová hátracipelték, minden hiábavaló tiltakozása ellenére, és most a figyelem már rám irányult. Felmértem az esélyeimet, ami nem volt túl rózsás! Hárman egy ellen és ráadásul fegyverrel. Nem gondoltam, hogy simán megúszom, de reménykedtem benne, hogy a bokszban szerzett állóképességem segíteni fog.
A kintről beszűrődő zajok csak még jobban fellobbantották bennem a gyűlöletet.
- De nagyon nagy hősök vagytok egy védtelen nővel szemben és fegyverrel a kézben. – köptem a szavakat a férfi képébe. – Nem tudom kik vagytok, de ezt még csúnyán megbánjátok. – ígértem nekik sötéten.
Nagyon szerettem volna, ha inkább velem foglalkoznak és a nőt békén hagyják, mert szinte fizikai fájdalmat okoztak a sikolyai.
- Fogalmam sincs miről beszéltek és milyen információt akartok. Most hallom először ezt a nevet és biztosíthatlak, hogy rossz lóra tettetek a hölggyel kapcsolatban is. Hagyjátok őt békén! Szerintem nagyon eltévesztettétek a házszámot, ha itt keresitek az embereiteket.

-Na nézzétek már, köhög a bolha! - fintorgott a falkavezér, és laza mozdulattal a vizsgálóasztalra ugrott, hogy kényelmesen nézhesse a műsort. - De legyen, ahogy akarja.
Megfordult a fejében, hogy talán a férfit is meg kéne kötözni, de aztán meggondolta magát. Az emberre szegeződő pisztoly hatásosabb mozgolódás ellen, mint akár az egész testet gúzsba kötő csomó.
Két társa idétlenül vihogott. Na végre eljött az ő idejük! A pisztolyokat egyszerre eresztették le, ahogy a tekintetüket is, új célpont után kutatva, hogy ne öljenek, csak fájdalmat okozzanak. Térd magasságban aztán megálltak. Sötét vigyoruk elmélyült, ahogy fegyverük kattanó hangja jelezte, hogy már csak a ravaszt kell meghúzniuk, hogy a nyomozó szemei káprázzanak a fájdalomtól.
Odakint Lynn Harlow a földön feküdt. Kezei még mindig hátra voltak kötözve. Bal szeme alatt lila zúzódás éktelenkedett, közepén pedig egy vágásból vér csöppent a földre. Arca vöröslött, és pontos nyomokat hagytak rajta az izmos ujjak a vadállati pofonok nyomán.
Stevie, a gumiember kifejezetten elemében érezte magát. Most aztán igazán erősnek érezhette magát, eltelve a felsőbbség- és a hatalomérzésével. Belemarkolt az előtte kuporgó nő hajába, hogy maga felé fordíthassa a fejét. A rémült szemekből kicsorduló könnycseppek csak még tovább fokozták a benne tomboló erőszakos tüzet. Fél kezébe kapta a doktornő arcát, és olyan erősen szorította, hogy annak fogai belülről felsértették a száját.
-Naphosszat tudom csinálni, úgyhogy ne számíts arra, hogy elfáradok - suttogta közvetlen közelről. - És más sem fog jönni, hogy megmentsen. Add fel!

~Mond ki! Mond ki, és véget ér, sokáig már úgysem bírod. Mond már ki!~
Amennyire rettegtem a következő ütéstől, annyira vágytam is rá, hogy legyen már végre akkora és olyan jól irányzott, hogy elveszítsem az eszméletemet. Mindenemmel ki akartam mondani azt a két szót, a Fordham Egyetem megváltó szótagjait, ami megmentene attól, hogy agyonverjenek. De még rágondolni sem mertem, hátha a telepata a gondolatolvasáshoz is ért.
Folyamatosan próbálkoztam alakot váltani, de sosem sikerült. Valamiért kínzóm sem vetette be a képességét, de nem vehettem a bátorságot, hogy elbizakodottan azt feltételezzem, hogy azért, mert főnöke őt is blokkolja.
Amit mondott pedig minden bizonnyal igaz: ő nem fogja abbahagyni, és engem sem fog senki megmenteni. Vagyis addig kell tennem valamit, amíg még bírok.
Ahogy a fejemet közel húzta magához, hozzájuttatva ezzel még néhány sebhez, nagy levegőt vettem, és lefejeltem. Szitkozódva engedett el, hogy betört orrához kaphasson. Tudtam, hogy ezzel még nem sokat értem el, de örültem, hogy végre tettem valamit.
Az örömöm nem tartott sokáig.
-Te... %/§@!!! Hogy... *$Ł€äłŁ$¤ meg!!!
Utolsó szavánál már a magasba is emelt, hogy aztán lendületesen a székek közé vágjon. Fájdalmas recsegés-ropogás, nyekkenés, puffanás közepette landoltam, és nem győztem magamban méltatlankodni, hogy még mindig eszméletemnél vagyok, pedig a fájdalomtól nem tudtam visszafogni borzadó kiáltásomat. Nagy nehezen térdre kászálódtam, és lihegve dőltem a falnak.

Gondoltam rá, hogy nem úszom meg könnyen a dolgot, de ahogy azokba a hideg tekintetekbe néztem, már tudtam, hogy ez talán enyhe kifejezés. A vicc a dologban az volt, hogy tényleg fogalmam sem volt a három fickóról, de legalább már a srác nevét tudtam, habár nem ez volt a terve, hogy így tudom meg. Viszont az reménykedésre adott okot, hogy engem nem kötöztek meg és még a pisztolyomat sem vették el. Ez kicsit zavart, hiszen egyrészt profiknak néztek ki, másrészt meg ez nagyon amatőr dolognak tűnt, hacsak nincs valamelyiknek olyan mutáns képessége, ami megakadályozza, hogy használjam is, ha hozzá jutok.
A szőke páros pisztolyainak iránya és szélesedő vigyorgásuk hatására azért levert a víz, hiszen bármennyire is próbálom a kemény rendőrt játszani, azért egy golyó elég hatásos vallatási módszer…..lenne, ha tudnék valamit. Jó, persze sejtéseim és megérzéseim vannak, de az még nem tudás.
- Hé! – állítom meg őket talán egy pillanatra, hogy időt nyerjek, ha még nem lőttek. – Ha itt most lövöldözni kezdtek, akkor valaki, valamelyik szomszéd tuti hívja az erősítést, főleg, hogy a főnököm is tudja, ide indultam. Ez a környék elég jó közbiztonságilag. – igyekszem kibeszélni magam, mielőtt még, ha túl is élem, térdprotézisre válthatok.
Közben lázasan töröm a feje, hogy mit is kéne tennem, hogy a pisztolyom a kezembe kaphassam, mielőtt kiszúrják a zakóm alatt. Talán, ha neki ugrom a főnöknek és valamelyikük megüt, akkor a földön fekve előhalászhatom. De még mindig tartok tőle, hogy a vékony falakon keresztül az ártatlan nőnek is baja esik, de hát ahogy hallom a nagy csatazajból, talán már ez lesz a legkevesebb.