Orvosi rendelő

A szoba közepén jelenik meg karjában a lánnyal, kit azonnal a vizsgálóasztalra fektet. Látszik, hogy nagyon rohant, mert általában sokkal óvatosabban jelenik meg egy helyszínen, jóformán fel sem tűnik az embernek, hogy felbukkant, most azonban akkora huzatot vert, hogy számos tárgy hullott csörömpölve a földre. Mielőtt még Lynn egy rossz szót szólhatna, máris vázolni kezdi a helyzetet.
-Húsz éves, rátámadt egy telepata, de ő lenyomta, utána viszont elájult - hadarja a történteket, "Kötelező olvasmányok röviden" stílusban - mentsd meg!
Valójában ő maga is tisztában van vele, hogy elég valószínűtlen, hogy Ratna-nak komoly baja lenne, de ezeknél a rohadt szintetikus izéknél sosem lehet tudni.
-És most bocs, de vissza kell mennem a bankba. Majd később még benézek!
Ezzel ahogy jött, úgy el is tűnt, magára hagyva a két nőt.
~Szegényre egyszer még a szívbajt fogom hozni, de hát orvos, majd defibrillálja magát, vagy mit tudom én, engem várnak a bankrablók.~

Szellem, akit annyit kerestem egyszer csak megjelent délután a rendelőmben, ráadásul egy ájult lánnyal a karjaiban. Vajon ő volt az, akivel ,,randevúzott"? Ha igen, ez így még morbidabbá tette az elképzeléseimet arról, hogy mit is csinálhatott. Jézusom, hát hogy nézhet ki egy randi, amit Szellem tervez?
Kérdezni nem tudtam tőle semmit, mert egy szempillantás alatt eltűnt, de egyébként is volt egy ájult betegem, akire sokkal nagyobb figyelmet kellett szentelnem. Külsérelmi nyomot nem láttam rajta, se zúzódás, se vérző seb. A légzése normális volt, pupillák reagáltak a fényre, vérnyomás és pulzus kissé alacsony, de még határon belül. Izzadt bőre, a körülmények, ahogy idejutott, amit Szellem mondott mind megerősítettek benne, hogy valószínűleg sok folyadékot veszített.
Fejtrauma látszólag nem érte, de feltétlenül szándékomban állt elküldeni egy röntgenre, és attól függően, hogy a további vizsgálatokra hogy fog reagálni, amiket csak akkor tudok majd elvégezni, ha eszméleténél van, talán egy ct sem ártana. Vitaminok, fiz só, megkapott mindent, telefonáltam a kórházba, hogy egy órán belül érkezhet hozzájuk egy beteg, aztán átöltöztettem egy köpenybe, hogy a minél lazább öltözékkel is hozzájáruljak a mielőbbi ébredéséhez. Vizes ronggyal lemostam az arcát és a kezeit, aztán már nem volt más dolgom, mint várni, hogy felébredjen, és nézni az órát, hogy mikor kell kórházi segítséget hívnom.
Öt perc sem telt el, mikor megrebbentek a szempillái, én pedig reménykedve álltam fel a székemből.

Az időérzékemet teljesen elvesztve sejtelmem sem volt, hogy mennyi ideig lehettem kiütve, csupán néhány perc, vagy akár több óra. De ahogy lassan magamhoz tértem, egyre több mindent sikerült megtudnom: először is, hogy valami eszméletlenül kényelmetlen valamin fekszek, másodszor pedig, hogy még mindig nem múlt el az a fránya fejfájás.
-Hol vagyok...? -kérdezem még kissé kábán.
Óvatosan kinyitom a szemeimet, ám mivel még nem szokott hozzá a sok fényhez, ami idebent van, néhány percig csak hunyorgok és sűrűn pislogok, mire sikerül befókuszálnom a külvilágot. Ezután már saját szememmel is látom, hogy mi a helyzet: igen, egy orvosi rendelő - legalábbis nagyon remélem, hogy nem valami rosszabb.
Megpróbálok felülni, ám úgy tűnik, még túl hirtelen volt ez a mozdulat, s a fejfájás mellé egy kicsit meg is szédülök, így egy darabig mozdulatlanul várok, amíg enyhül az átmeneti rosszullétem. Utána viszont már figyelmesebben sikerül körbenéznem, s meglepődve tapasztalom, hogy egy ismeretlen nő, valószínűleg az ügyeletes doktornő ül tőlem nem messze az egyik széken.
-Hogy kerültem ide? És... hol vannak a többiek? Vagy mi történt velük? -zúdítom rá egymás után a kérdéseimet.

-Kérem, nyugodjon meg - léptem oda a kissé ijedtnek tűnő beteghez egy pohár vízzel. - Az ortosztatikus hipotenzió nem túl kellemes, főleg az ön állapotában, egyébként is ellenőriznem kell még néhány dolgot. A vizet pedig igya meg, ha már elég ereje van hozzá.
Igyekeztem nyugodt maradni, és nem gondolni arra, hogy Szellemet illetően nekem is legalább ennyi kérdésem van. Ő most fontosabb.
-Szellem hozta ide alig negyedórája... segítek felülni, jó?... Úgy tűnik nincs semmi komolyabb baja, de szeretnék biztosra menni. Kérem kövesse az ujjamat... remek...
Miután minden maradék vizsgálatot elvégeztem rajta, úgy érzem lassan rátérhetnék az én kérdéseimre, de nem akarok túl tapintatlan lenni.
-Biztos rémesen érzi magát, de meg tudná mondani, hogy pontosan mit érez, hol fáj? Utána pedig, hogy egészen pontosan hogy sérült meg?
Annyira összezavart Szellem hirtelen felbukkanása, ami önmagában ugyan nem lepett meg, (bár, ha tudná, mennyit kerestem!...), de az igen, hogy rögtön sérülttel érkezett, ráadásul egy nővel, aki talán miatta került ilyen állapotba, és nem az állítólagos telepatától. Ez utóbbi gondolat nem hagy nyugtot, ezért folytatom:
-Ha ő tette ezt magával, egészen nyugodtan elmondhatja. Itt biztonságban van, nem kell tartania tőle.

A "nyugodjak meg" és az "igyam meg a vizet" között félúton valahol elvesztettem a fonalat, csak értetlenül pislogtam a doktornőre, miután segített felülni, jó beteghez illően elvettem a pohár vizet, és szép lassan elkezdtem kortyolgatni.
-Mi az az orto... izé? Amit említett? -kérdeztem gyanakodva, mert tényleg nem hangzott túl bizalomgerjesztően.
Amikor pedig Szellemet említi, ismét csak csodálkozva vonom fel a szemöldökömet.
-Szellem? -nézek rá értetlenül, hogy most ez is a fejfájásom utóhatása, vagy egyáltalán az meg ki a búbánat lehet, amikor végre összeállt a kép- Csak nem Darienre gondol? Olyan magas, göndör barna hajú férfi... -kezdem magyarázni, majd ahogy látom az arcán, hogy ugyanarra gondolunk- Igen, akkor ő lesz az.
A doktornő kérésére elhallgatok és a tekintetemmel követem az ujját, majd szófogadóan hagyom, hogy elvégezze a maradék vizsgálatokat, amiket akar.
-Hogy őszinte legyek, csak a fejem fáj, még mindig... Úgy tűnik, még nem vagyok hozzászokva, hogy túl sokat használjam a képességem és szerintem ez lehet az oka, bár én annyira nem értek hozzá. Hogy pontosan hogy sérültem meg? -egy kis időre elhallgatok, ahogy magamban szépen lassan felidézem a történteket- Épp a bankban voltam, amikor egy csapat bankrabló támadásba lendült, köztük néhány mutánssal... Megpróbáltam elbújni és nem sokkal utána fedeztem fel, hogy Darien is ott van, aztán ketten próbáltunk valahogy elmenekülni, de neki valamiért nem működött a képessége... Utána meg az egyik kollégája is csatlakozott hozzánk, és nem sokkal utána jött egy telepata mutáns... Azt nem tudom, hogy pontosan mi a képessége, de valami hihetetlen fejfájást tudott az emberre szabadítani. Megpróbáltam felvenni vele a harcot, de csak egy kis ideig bírtam... Még szerencse, hogy Darien közbelépett és segített. Utána meg... utána meg azt hiszem elájultam, mert nem emlékszem, hogy mi volt... Csak az, hogy itt ébredek. És neeem, dehogy, nem hiszem, hogy ő képes lenne ilyenre. -fejeztem be a kis monológomat.

Figyelmesen hallgattam végig a nőt. Egyszerre örülhetek annak, hogy ilyen sok mindent elárult, és annak, hogy ezek szerint jobban érezheti magát. Az, hogy Szellemet Darienként emlegeti, csak egy pillanatra lep meg, mivel én mindig így ismertem, de aztán eszembe jut, hogy nyilván neki is van civil neve. Mit vártam tőle, persze, hogy ezt is így tudom meg!
Persze a mindaz, ami most kiderült legalább annyi kérdést vetett fel, mint amennyit megválaszolt.
-Köszönöm, hogy mindezt elmondta. Az ortosztatikus hipotenziótól nem kell félnie, csak hirtelen vérnyomáscsökkenés, mivel túl hirtelen próbált felülni. Tanácsolnám, hogy még egy ideig legyen óvatosabb. Úgy nézem nincs semmi komoly baja, de azért javasolnám, hogy egy-két napig pihenjen, ne erőltesse meg magát. Fejfájásra bármelyik vény nélkül kapható fájdalomcsillapító megteszi. Viszont, ha a fejfájása nem enyhül, feltétlenül látogasson meg újra.
Mély levegőt vettem, és igyekeztem a lehető legelőnyösebben vegyíteni a szakmai és a személyes kérdéseimet, amelyek persze akár várhattak is volna, de... de mégsem!
-Ami azt illeti Sze... Darien tegnap nem elhanyagolandó sérüléssel fordult hozzám, és... és okkal feltételezhetem, hogy olyasmire készült, amiről... hát... lehet, hogy nem ártana, ha tudnék. Örülök, ha nem bántotta magát, és ez mondjuk meg is magyarázná, hogy még ide is elhozta, de akkor esetleg lehet, hogy ön volt az, akivel randevúja lett volna? Bank előtt vagy után? Valami randevút emlegetett, ezért kérdezem.

Amikor a dokinéni megköszöni a hallottakat, csak elmosolyodok, az ortos kifejezés magyarázata hallatán pedig egy halk "ó"-t hallatok.
-Így azért egyből szimpatikusabban hangzik. -jegyzem meg megnyugodva, majd újra belekortyolok a vízbe, utána pedig csak folyamatos bólintásokkal nyugtázom a hallottakat.
~Szóval pihenés meg fájdalomcsillapító, ha nem múlik akkor újra vizit.
-Stimm. -bólintok egy végsőt, s mikörben a doktornő újra magyarázni kezd, egy darabig szótlanul figyelek, majd nekilátok, hogy megigyam a maradék vizet a pohárból.
Egészen addig, amíg el nem jut a tudatomig az utolsó néhány mondat, akkor ugyanis kis híján kiköpöm a számban lévő vizet... Így csak úgy rendesen félrenyelek, majd hosszas köhögésbe kezdek, mire az újtját tévesztett víztől meg nem szabadulok. Utána csak csodálkozva pislogok a doktornőre, hogy ezt most komolyan gondolta?
Néhány pillanatnyi néma csend... Ezek szerint, igen.
-Azt hiszem, összekever valakivel, én azt se tudtam, hogy ő is a bankban lesz, csak véletlenül találkoztunk... Meg azt se tudtam, hogy randevúja lesz... vagy volt... vagy nem tudom... -emeltem fel védekezően a kezem, majd egy pillanatra elgondolkozok a hallottakon- Mondjuk, ha jobban belegondolok, az se tűnt fel, hogy sérült lenne. Milyen sérülése volt?

Pedig már azt hittem legalább ezzel előbbre vagyok a kirakós játékban. Ha ezzel a nővel randevúzott volna, legalább egy kicsit kisimult volna az a kuszaság, amit Szellem teremtett. Beletörődtem, hogy már sosem fogom megtudni, hol járt, mit csinált és kivel, de úgy tűnt, ő legalább jól van, és tisztességesnek tűnő embereket ment ki nyilvánvalóan veszélyes terepről. Vagyis csak nem csinált nagy disznóságot (ezt azért gondolatban lekopogtam).
-Elnézést, ha zavarba hoztam - szabadkoztam, mikor a másik fél reakcióját láttam. - Vagy olyasmivel vádoltam, ami felháborítja; ami azt is meg tudnám érteni. Na de térjünk vissza önre. Megértem, ha nagyon vissza szeretne menni a bankhoz, de a jelenlegi állapotában ezt inkább hagyja ki. Ha jobban érzi magát, bármikor hazamehet, ha nincs hova mennie, itt is maradhat, amíg nem találunk egy helyet, ahova mehet. Ne féljen, nem ön lenne az első.
Mély levegőt vettem, és kis szünetet tartottam, mert nem tudtam, hogy tud-e már figyelni, ha egyszerre többet beszélek.
-Nem szoktam faggatni a betegeimet. Igyekszem csak a legfontosabb információt kérni tőlük. Nem akarok kotnyeleskedni, és nem is mindig jó, ha tudom, kin segítek, viszont nekem az a dolgom, hogy mindenkin segítsek, aki hozzám fordul. Viszont Dariennek már sokkal tartozom, amit pedig nem szeretek. Ő meg nem hagyja, hogy törlesszek. Persze a nagymamám sem foltozott annyi zoknit, mint én őt, de ezt mindenképpen megtettem volna, úgyhogy nem érzem törlesztésnek. Maga pedig most épp vele volt, nagyjából azidőtájt, amikor én őt kerestem, miután elláttam a sebét (ami nem volt súlyos, úgy néztem már a kötést is levette róla, úgyhogy emiatt se aggódjon). Talán még jobban is ismeri őt, mint én. Szóval, amit kérek öntől csupán annyi, hogy mondja el, hogy Darien egy rosszindulatú, hidegvérű sorozatgyilkos, aki nem érdemli meg, hogy a törlesztés miatt fájjon a fejem, vagy azt, hogy miként tudnék törleszteni.

-Áh, ugyan, semmi gond. -legyintettem a doktornő bocsánatkérésére- Ami azt illeti, nem mondanám, hogy nagyon vissza akarok menni.
~Igaz, a telefonom ott maradt, de sebaj, majd kerítek egy másikat. Meg kíváncsi lennék, mit műveltek Darienék a katonákkal, miután sikeresen elájultam.
-A szüleim itt élnek New York-ban, meg a bentlakásos iskola is itt van a város közelében, viszont... Azt megkérdezhetem, hogy pont pontosan merre is vagyok? Azon kívül, hogy orvosi rendelőben, mert azt már sikerült beazonosítanom. -kérdezek vissza, ugyanis tényleg elképzelésem sincs, hogy a város melyik részén lehetek
Már ha New Yorkon belül vagyok még mindig, amiben erősen reménykedtem, messzebbről ugyanis elég nagy macera lenne hazakeveredni.
Amikor aztán egy kis hatásszünet után a dokinéninek megint megered a nyelve, csak kíváncsian figyelek, hogy ezúttal mit szeretne mondani. Először azt hittem, hogy az én adataimat akarja elkérni... aztán tovább hallgatva úgy tűnt, inkább Darienére kíváncsi, bár amennyit én tudok róla, nem hiszem, hogy sokra menne vele. Amikor aztán a személyesebb dolgok kerültek szóba, csak csodálkozva felvontam az egyik szemöldökömet, és egyre inkább kételkedni kezdtem benne, hogy ugyanarról az emberre gondolunk-e mindketten.
-Elnézést, de... nincs véletlenül egy fényképe róla? Csak hogy megbizonyosodjak, hogy biztosan ugyanarról az emberről beszélünk-e... Darien mint rosszindulatú hidegvérű gyilkos? -pislogtam néhányat csodálkozva, mert az alapján, hogy megismertem, egyáltalán nem ez volt a benyomásom- Áhh, az kizárt, hogy ő ilyet tenne.
Viszont kissé megsajnáltam a doktornőt, láthatóan eléggé felzaklatta ez a bizonyos Szellem. Arra meg már nem is mertem gondolni, hogy vajon mi lehet az a nagy tartozás, amit törleszteni kéne neki... Azonban megnyugtatni talán sikerülne, azok után, hogy segített rajtam. Igaz, a fejem egy kissé még mindig fájt, ám azért megpróbálkoztam vele, hogy telepatikusan egy kis nyugalmat "küldjek" neki. Hát, lehet rossz ötlet volt, ugyanis néhány másodperc után újra úgy éreztem, mint ha valaki épp tűvel szurkálná az agyamat. Nem túl kellemes érzés... Hirtelen a fejemhez kaptam és abba is hagytam a mások agyának piszkálását, mielőtt még nagyon ráijesztenék a doktornőre, cserébe meg beutalna a kórházba. Na, az valahogy nem vonzott...

-Azt hiszem, félreértett - visszakoztam. - Nem tudom, hogy Darien olyan rossz ember-e, csak ha az lenne, akkor nem érdekelne, hogy mivel tartozom neki. De ezek szerint nem az. Egyébként egészen biztos, hogy ugyanarról a személyről beszélünk, hiszen ő hozta ide magát. Na, de mindegy! Ha esetleg...
Ekkor mintha hirtelen a legkülönösebb, de ugyanakkor legistenibb vízfüggöny haladt volna át az agyamon. Pár másodpercre teljes és tökéletes nyugalmat éreztem. Nem érdekelt már a megsebzett autonómiám, amit Darien nem hagyott regenerálódni, hiszen ez talán csak gőg, nem érdekelt már semmi rossz, ami valaha történt velem, hiszen végül is nincs olyan nagy baj, nemsokára úgyis... úgyis megtalálom Darient, hogy végre tisztázzunk mindent, esküszöm mindenre, ami szent!
Na most mi van már? Mi volt ez? Túl álmos lennék? Annyira csak nem, hogy már deliráljak is! A betegem azonban, mintha megint rosszabbul lett volna, úgyhogy inkább ráfókuszáltam.
-Mi történt? A feje fáj? Milyennek írná le? Tompa? Hasogató? Szorító? Lehet, hogy a balesete következménye, de nekem itt nincs megfelelő felszerelésem a rendes képalkotáshoz, de ha megengedi, vennék öntől vért, hogy alaposabban megvizsgáljam. Ha mutáns támadta meg, nem lehetünk elég óvatosak, hiszen ki tudja, milyen képességekkel bír.

-Igen, a fejem, még mindig... -bólintottam egy óvatosat- Hogy milyen... inkább szúró fájdalom, több helyen.
A baleset következménye részhez inkább nem fűztem hozzá semmit, lényegében ha úgy nézzük, az is lehet. Az meg más tészta, hogy úgy tűnik, a pár nap pihenőt tényleg komolyan kell vennem, úgy, hogy a képességemet se nagyon használom. De azt meg csak nem kéne megmondani, hogy megpróbáltam belepiszkálni a fejébe, nem hiszem, hogy túl etikusnak tartaná...
-Mi-mi-mi?! Hogy... vérvétel? -nyeltem egyet ijedten, mert ha valamitől, hát akkor a vérvétel, vagyis inkább a tűk tipikusan olyan dolog volt, amit ha tehettem, nagy ívben elkerültem- Biztos, hogy szükség van rá?
Na jó, ha vért akar venni, úgy se fogok visszakozni, de az tény, hogy nem szeretek tűt látni egy orvos kezében... Mondjuk belegondolva, ahogy az a másik mutáns belepiszkált az agyamba, kissé én is paráztam tőle, nehogy valami komolyabb utóhatása maradjon. Eddig nem igazán volt szerencsém más telepatákhoz, úgyhogy kissé talán érthető is az aggodalmam. Lehet, hogy egy év múlva csak nevetve legyinteni fogok, ha visszagondolok a mostani esetre... Na de most?! És azt hiszem, itt jött el az a pillanat, ahol kettőnk közül már én voltam a nyugtalanabb...

Mosolyogtam, bár magam sem tudtam miért. A tű hallatán nem volt szokatlan, hogy még felnőtt emberek is feszülten mocorogni kezdjenek, talán inkább az volt a furcsa, hogy ezt a lányt nemrég halálos veszély fenyegette, amivel ő is nyilván tisztában van, most pedig a vérvétel miatt rettegett. Futólag átsuhant az agyamon, hogy vajon sérelmezné-e, ha megtudná, hogy amíg nem volt magánál két injekciót is kapott, de elhessegettem magamtól ezt a gondolatot.
Még mindig mosolyogva mutattam meg neki, mivel fogok dolgozni, ami leginkább egy körömméretű fémlapocska volt, aminek egyik oldalából egy pici tüskeszerűség kandikált ki. Engem sosem tudott tűre emlékeztetni, és reméltem, hogy a betegem is megnyugszik egy kicsit.
-Nem lesz szükségem sok vérre - biztosítottam. - De ha gondolja, előtte megcsipkedhetem a karját, mivel a tűvel sem igen fog mást érezni. A többieknél bejött, mert nem tudják, hogy mikor szúrok.
Gyorsan készítettem elő a felszerelést, hogy minél kevesebb ideje legyen pánikba esni, és a vizes pohara mellé előre letettem a csokit, amit mindig adok a vérvételen átesetteknek. Bár előírásszerűen, kisebb mennyiségű vérveszteségnél, nincs rá szükség, én a kompenzálás híve vagyok.
-Kérem, tűrje fel az ingujját... Tudja, az igazat megvallva egy kicsit irigylem magát - vallottam be neki, miközben felhúztam a gumikesztyűket, és hozzáfogtam, hogy a karjára kössem a gumiszalagot, majd fertőtlenítsem a könyökhajlatát, jó nagy helyen, hogy legyen hol csipkelődnöm - Darien megmentette az életét, és úgy tűnik ön, mint egy normális ember, megelégszik annyival, hogy egyszer talán majd megköszönheti neki... Na, kezdhetjük, próbálja kitalálni melyik a csípés, és melyik a tűszúrás, de lesni nem ér... szóval, lehet hogy ez nálam kóros, de én ahhoz szoktam, hogy magam végezzem a dolgaimat, ne legyek senkire sem ráutalva, úgyhogy ha valakinek többszörösen is tartozom az életemmel, az nekem nagyon kényelmetlen - közben a lány vére már folyamatosan szivárgott a fecskendőbe, úgyhogy mondhatni a nehezén mindketten túl voltunk. - Csak ezért bátorkodtam Darien felől érdeklődni. No, de kész is vagyunk.
Felálltam, és nekiláttam elpakolni a felszerelést, és a hűtőben lévő állványra helyezni a levett vért. Aztán visszaültem a betegem mellé, aki még mindig elég sápadt volt, de legalább több tűszúrástól nem kellett már tartania.

-Na jó, rendben. -sóhajtottam beleegyezően- Ez a csipkedős ötlet tetszik, bármilyen figyelemelterelő módszerre vevő vagyok, ha vérvételről van szó...
Azért még gyorsan ittam egy kis vizet, ha jól emlékszem az vérvétel előtt... vagy után úgy sem árt. Bár, lehet arról már lekéstem. Mindenesetre, miközben felgyűrtem a felsőm ujját, amennyire csak bírtam, megakadt a szemem valamin, ami az előbb még nem volt ott...
~Csoki... Ez az enyém? ~pillantottam a doktornőre, aki épp a szükséges eszközöket készítette elé~ Igen, úgy tűnik...
És azt hiszem, innentől kezdte már figyelemelterelésre se volt szükség, ugyanis tekintetem hosszasan elidőzött az édességen. Úgy tűnik, a dokinéni rekordidő alatt megtalálta az egyik gyengémet.
Miután elkezdődött a csipkedés, még akkor se néztem volna oda, ha erre kér a doktornő, szóval csak kinéztem a helység egy távoli, szimpatikusan üres sarkát, és arra figyeltem.
-Most? Vagy... nem, inkább ez volt az? Nem, mégsem... Mégis az előző? Vagy... -kötötte le a figyelmem, mire arra eszméltem fel, hogy hoppá, nincs több csipkedés- Ennyi lett volna? Így tényleg nem volt olyan vészes... -mondtam csodálkozva.
A Dariennel kapcsolatos megjegyzése kapcsán egy pillanatra elgondolkodtam, de nem bírtam megállni, hogy ne fűzzek hozzá némi megjegyzést.
-Nem tudom pontosan, hogy miről is van szó pontosan, vagy miért tartozik neki, de... ön orvos. És ha tényleg ilyen sokszor "foltozta", meg segített neki, akkor biztos ő is hálás érte, elvégre a... magunk fajtákért nem nagyon szoktak rajongani mások, gondolom ez az orvosok között is így van. Az, hogy ön orvos, és amúgy is segítene rajta, mert ez a munkája... Szerintem ez badarság, miért lenne kifogás vagy kizáró ok az, hogy a munkájával segít másokon?

-Hát igen - bólintottam kelletlenül az észérvekre. - A végén az lesz, amit mondott. Áhh, ne kerítsünk nagy feneket ennek. Valaki a szőnyeg rojtjait fésülgeti vagy sörös üveget állít az ajtókilincsre, én ilyesmiken görcsölök.
Jólestek a szavai, de egyébként is örülök, hogy minden nehézség nélkül tud összefüggően beszélni látszólag confabulatio nélkül. Azért megkérdeztem, hogy szeretné-e, hogy felhívjak neki valakit, akivel beszélhet vagy érte jöhet.
Öntöttem neki még vizet és kijelentettem, hogy a csoki elfogyasztása orvosi utasítás, nem én voltam diétán, mert kicsit aggasztott, hogy még mindig olyan sápadt mindig olyan sápadt. Ha igaz, amit mondott nem hogy megtámadták, még túl is erőltette magát, ami egy telepata esetében nagyon veszélyes lehet.
-Máskor is előfordult már, hogy a képességének a használata balul sült el? Nem sikerült, esetleg fejfájással járt, vagy bármi hasonló? Most ha majd jobban lesz, kipróbálhatja, hogy bírja használni, de csak mértékkel. Habár egész pontosan milyen képességekkel is bír?
Eszembe jutott, hogy említett valami furcsaságot, ami miatt Darien nem tudta használni a képességét. Megkérdeztem tőle, hogy szerinte lehet-e összefüggés eközött és aközött, hogy annyira legyengítette saját képességének a használata.

Ha a doktornő nem akarja erőltetni a témát, hát rajtam aztán igazán ne múljon, egy vállvonás és már el is felejtettem.
-Nem, köszönöm, nem lesz gond a hazaúttal. -ígértem, majd nekiláttam, hogy megigyak még egy adag vizet, ha már kitöltötték nekem.
Ahogy végeztem, letettem az immár üres poharat a vizsgálóasztal szélére, majd óvatosan leszálltam róla. Jól esett nyújtózkodni egy kicsit, elvégre az orvosi vizsgálók nem a kényelemről híresek, szóval jól elgémberedett a derekam az utóbbi tudomisén hány percben, órában... Miközben a doki megint kérdezgetni kezdett, addig megigazítottam a ruhámat, utána pedig belelestem a táskámba, hogy megvannak-e még az irataim.
-Ami azt illeti, eddig még nem volt ilyen. -ráztam meg a fejemet óvatosan-Bár azt is hozzá kell tenni, hogy ilyen sokszor se sűrűn használtam egy nap alatt. Ó, a képességem? Mások érzéseire tudok hatni. Mármint csak a mentálisokra, mint az öröm, bánat, meg ilyenek. A fizikait, mint például a fájdalom vagy hőségérzet, azt nem.
Amikor pedig Darien képességével kapcsolatban kérdez, egy pillanatra elgondolkodok.
-Úgy tudom, hogy az a másik telepata blokkolta az ő képességét. Egy darabig én sem tudtam használni az enyémet, de aztán utána szépen, lassan újra ment, ha nem is teljes "hatásfokon". Ha az a mutáns nem lett volna, egyszerűen leléphettünk volna. Így valamivel tovább tartott kijutni, pláne, hogy néhány bankrabló mindig a nyomunkban volt, úgyhogy kénytelen voltam használni a képességemet, ha azt akartam, hogy minél kevesebb legyen az erőszak.

Bólintottam a válaszaira. Ha csak blokkolták a képességeit, az nem nagy gond. Mármint orvosilag, ott biztos elég kínos volt. Úgy tűnt, már jobban érzi magát, biztosabban mozgott, valamint az arcszíne is kezdett visszajönni, így úgy éreztem már biztonsággal elengedhetem. Biztosan szerette volna már kipihenni a mai nap fáradalmait. Azért sem aggódtam, hogy lesz-e, aki utánanéz, ha kell, mert említette a kollégiumot, meg a városban lakó szüleit is, úgyhogy csak nem lesz egyedül.
-A vérvizsgálat eredménye napokon belül megérkezhet, de ne aggódjon, biztos nem lesz semmi baj, csak elővigyázatosságról van szó - mondtam neki megnyugtatóan, miközben én is felálltam. - Viszont, ha a tünetei addig sem enyhülnének, feltétlenül konzultáljon egy neurológussal. ÉS vigyázzon magára!
Odalépek hozzá, és búcsúzóul kezet nyújtok neki.
-Minden jót!

//Köszönöm a játékot! //

-Rendben akkor. Csak akkor értesítenek, ha valami gond van vele, igaz? -kérdeztem még rá végül.
-Én mindig vigyázok magamra... -jegyeztem meg, ami tényleg igaz, csak az élet mindig közbeszól valahogy, de arról meg nem én tehetek, nem igaz?
-Köszönöm, viszontlátásra! -mondom el én is, viszont a kézfogás helyett még mindig maradok a szokásos köszönésnél.
Mellkas magasságban a két kezemet összetéve enyhén meghajoltam, majd miután az ajándék csokit elsüllyesztettem a tatyómban, kisétáltam a rendelőből. Úgy tűnik, hogy mégiscsak sikerült "könnyű" sérülésekkel megúszni a mai napot. Azért biztos ami biztos, egy patikát útba ejtettem azokért a vény nélkül kapható fájdalomcsillapítókért, de utána első dolgom volt felülni egy buszra, és visszatérni a suliba, hogy kipihenjem a nap fáradalmait.

//Én is köszönöm! //

A szellemtől kapott címet aránylag hamar megtaláltam, de persze elővigyázatosságból egy darabig csak az utca túloldaláról figyeltem, hogy kik is mászkálnak be oda. Mikor meggyőződtem, hogy nem valószínű, hogy valami csapdába sétálok, és éppen már zárás előtt üres volt a rendelő, rászántam magam, hogy be is menjek, megismerkedni ezzel a mutáns barát és titoktartó orvossal. Belépve az ajtón és elolvasva a névtáblát kicsit elmosolyodtam, mert hiszen tényleg női orvosról volt szó és mégis csak elképzelhető, hogy ugyan arról a lányról. Megtapogattam fájó mellkasomat és végül még mindig mosollyal arcomon bekopogtattam, felkészülve, hogy milyen meglepetést fogok okozni.

Mikor megláttam a a belépő lányt, máris abszolút biztos lehettem abban, hogy ezúttal is egy mutáns látogatott meg - mások ugyanis nem a körzeti orvoshoz fordulnának ilyen sérülésekkel. Szegényt eléggé helybenhagyta valaki, rémes állapotban volt.
A köszönés, udvarias érdeklődés részt ezért aztán rögtön át is ugrottam, és rögtön a tárgyra tértem.
-Kérem, vegye le a felsőjét, és feküdjön a vizsgálóasztalra. Ha a lábán is megsérült, a nadrágját is vegye le!
Természetesen segítettem neki mindezek kivitelezésében, aztán rögtön nekiláttam, hogy megvizsgáljam. A testét elborították a kisebb-nagyobb zúzódások. Ezeket nagyon óvatosan megvizsgáltam, de szerencsére sehol nem fedeztem fel törést, ami nagyon jó hír volt. Pedig a mellkasán hatalmas ütés érhette, és ha a szegycsontja vagy valamelyik bordája eltört volna, az válságos állapothoz vezethetett volna. Sérülései ezen része tehát mondhatni szerencsésnek voltak mondhatók.
-Meg tudja mondani a nevét, és hogy melyik városban van? - kérdeztem tőle, miközben rátértem a vágott sebek ellátására.
A kisebbeket csak fertőtlenítettem, a nagyobbakat be is kötöztem. A legsúlyosabbnak az oldalán tátongó hármas párhuzamos vágás bizonyult. Ezekhez már több felszerelésre volt szükségem, ezért a tárolószekrényhez léptem, hogy előszedjek mindent, amire szükségem volt.
-Kérem, nyugodjon meg - mondtam neki, hogy tisztában legyen a dolgok alakulásával. - Rendbe fog jönni, de néhány sebét be kell varrnom. Kap fájdalomcsillapítót, hogy ne fájjon, de a helyi érzéstelenítés injekcióval fog történni, ezért arra kérem, próbáljon ellazulni, ne feszítse be az izmait. Szólni fogok előtte.
Eddigre már kesztyűben álltam fölötte. A tű hegyét néhányszor finomat végighúztam a fertőtlenített bőrterületen, hogy tudja, hol számítson szúrásra.
-Kezdem.
Mivel a seb elég nagy kiterjedésű volt, még kétszer meg kellett szúrnom, hogy a szer mindenhol rendesen kifejthesse a hatását. Aztán nekiláttam összevarrni a sebeket. Nagyjából húsz perc alatt végeztem. Gézlapokat tettem rájuk, majd tapaszokkal, végül gézszalagok rögzítettem őket.
Miután a legfontosabbakkal végeztem, ő is megkapta a pohár vizet, és megkérdeztem tőle, hogy van-e még valami, amiről tudnom kéne.

Mikor azonban a doktornő ajtót nyitott én lepődtem meg, mert nem az a lány volt, akit Szellem olyan villámgyorsan kimenekített a banki afférunk alkalmával.
Úgy láttam, viszont, hogy nagy tapasztalata és gyakorlata van a magamfajták kezelésében, mert amikor meglátott jóformán semmit nem kérdezett csak máris nekilátott, hogy elsősegélyben részesítsen.
Természetesen engedelmesen tettem amit mondott, és a minél alaposabb vizsgálat érdekében egy pár perc múlva már egy szál fehérneműben feküdtem fel az vizsgálóasztalon, hiszen éppen csak a talpamon nem volt, amit el kellett volna látni.
A doktornő szorgosan tette a dolgát, megvizsgált tetőtől talpig és elég nagy megkönnyebbülést okozott, mikor arra a megállapításra jutott, hogy egy bordám sem tört el.
~ Legalább hamarabb tudok újra normálisan mozogni és munkába állni. ~
Nem mondom, egy kis idő múlva eléggé fura látványt nyújthattam, hiszen össze-vissza voltam ragasztgatva és tiritarka voltam a fertőtlenítő folyadéktól.
- Természetesen! – bólintok a kérdésére. – A nevem Sheena Duran és Brooklynban vagyunk, az Ön orvosi rendelőjében. – mosolygok a nőre.
Mikor az oldalamon felszakított sebek kezeléséhez és közli, hogy össze kell varrni, de, hogy ne izguljak kapok fájdalomcsillapító injekciót, nem álltam meg, hogy el ne vigyorodjak.
- Hát, ha ezt kibírtam, - bökök az oldalamra, - akkor nem hiszem, hogy egy kis szuritól elájulnék.
Így, hát kényelmesen ellazítom magam és érdeklődve figyelem, ahogy elvégzi az előkészületeket, aztán szakszerűen összevarrja a fémpengék nyomait.
~ Azt hiszem a nyoma örökre emlékeztetni fog a Roszomákkal megejtett kis összetűzésünkre. ~
Mikor a kötözéssel is végzett a doktornő, óvatosan felülök és megmozgatom magam, hogy mennyire akadályoz a mozgásban, de úgy látom, nem olyan vészes a dolog.
Ugyan nem volt rá szükségem, de azért kortyoltam egyet a felém kínált vízből, aztán kíváncsian néztem a várakozó nőre.
- Ezek szerint megmaradok és nincs belső sérülésem? – kérdezem meg azért biztos, ami biztos alapon. – És mire is gondol pontosan Dr. Lynn, miről szeretne tudni?

Sheena azon betegeim közé tartozott, akiket én ,,hálás betegeknek" szoktam hívni. Nem ellenkezett, nem bírált felül, nem akadályozott a munkámban semmiféle módon. Egyszerűen csak feküdt az asztalon, mint egy gyakorlóbaba, és hagyott dolgozni. Elégedett is voltam az idővel, amit futottunk, ha figyelembe vesszük, hogy milyen állapotban jött be.
Mikor a nevét kimondta, kicsit elbizonytalanodtam, mivel eszembe jutott, hogy nem tudom, hogy hívják, honnan tudhatnám, hogy igazat mondott-e. Mivel azonban nem látom olyan sérülés nyomát, ami neurológiai tüneteket okozna, kénytelen vagyok elfogadni. Azért persze biztosra kell menni.
-Elájult a támadás után? Esetleg közben? A fején nem látok sérülést, de ha például egy telepata támadt önre, az nem is hagy külsérelmi nyomokat. Ebben az esetben természetesen az sem biztos, hogy egyáltalán észleli a támadást, tehát kérem gondolkozzon, hogy nem érzett-e valami furcsát, nem tapasztalt valami oda nem illőt, nincsenek esetleg kiesett percek, órák, amikre nem emlékszik. Ezek a részletek azok, amelyek engem érdekelnének.

Most, hogy már aránylag össze vagyok foltozva, kezd az életerőm is visszatérni. Látszik, hogy a doktornő hozzá van szokva a hasonlóképpen foltozásra szoruló betegekhez, amit őszintén nem is csodálok, ha Szelem is az ügyfelei közé tartozik. Arra viszont kíváncsi lennék, hogy előtte is a semmiből jelenik-e meg, meg, hogy végül is mit árult el magáról.
~ Tényleg! Azt nem is kérdeztem, hogy milyen nevet használ a dokinő előtt, még a végén lebuktatom. ~
A kérdésére egyrészt bólintok, másrészt megrázom a fejem.
- Igen egy időre elvesztettem a fonalat, de abban határozottan biztos vagyok, hogy nem volt telepatikus támadás. Simán csak a fáradtság és a fizikai támadás ütött ki. – erősítem meg. – Persze így érthető módon kiesett egy pár óra és el kellett telnie egy kis időnek, míg újból összeállt a kép a történtekről, de aztán már minden rendben volt itt benn. – kopogtatom meg a fejem. – És azt hiszem egy nagy köszönettel tartozom Önnek, hogy ilyen gyorsan helyrepofozott. – nyújtom a kezem az előttem álló nőnek. – Sok ilyen páciense van, mint én? – eresztek meg egy széles mosolyt

Jólesőn szorítottam meg a felém nyújtott kezet, miközben biztosítottam, hogy ez csak természetes, hiszen ez a munkám, és úgy nézem, néhány halvány sebhelytől eltekintve, nem lesz semmi komoly baja.
~Milyen barátságos! Biztos dugig van haverokkal.~
Még a vizet is zokszó nélkül itta, pedig nem minden sok vért vesztett páciensemnek tudom elmagyarázni, hogy ez milyen fontos.
-Rengeteg mutáns betegem van - válaszoltam a kérdésére, miközben a pupilla, majd a patella reflexét vizsgáltam. Mindkettő kielégítő volt, még az ujjamat is képes volt mindenfajta defektus jele nélkül követni a szemével. - Pontos számot nem tudok mondani, mivel nem dokumentálhatom őket, de képzelheti, hogy nem a makacs tüsszögésük miatt szoktak idejárni. Feje nem fáj?
Gyorsan végig szkenneltem a már ellátott sebeit a szememmel, hogy megbizonyosodjam róla, hogy egyik sem áztatta el máris a kötését, ami csak súlyosbította volna az állapotát, de szerencsére ezzel sem volt probléma.
-Néhány betegemet akár ismerheti is - folytattam a csevegést. - Az orvosi titoktartás miatt nem mondhatok neveket, de nagyon csodálkoznék, ha ennyi new yorki mutáns közül egy se ismerné a másikat.

Mosolyogva vettem tudomásul, hogy egy két maradandó emléktől eltekintve pár héten belül makk egészséges leszek, ami azért nem árt, ha toppon akarok maradni.
Úgy nézett ki a fejemmel is minden rendben van, így már tényleg nyugodt lehetek.
- Abban egészen biztos vagyok, hogy ismerek legalább egyet közülük. – kászálódtam le az ágyról, hogy magamra vegyem a ruháimat. – Hiszen akkor nem is találtam volna ide Önhöz. Viszont nagyon jókor jött ez a segítség, mert máshol nem szívesen kezeltettem volna magam. – húzom el a szám. A felesleges kérdésekről, esetleg a rend őreinek bevonásáról meg ugye nem is beszélve. És nem voltak problémái a hatóságokkal a magamfajta váratlan betegek miatt? Vagy esetleg másokkal, akiknek ez nem tetszik? – intek körbe, érthetően a mutáns ellenes csoportokra gondolok. – Nem hiszem, hogy ezt hosszú távon titokban lehet tartani, hisz bárkinek eljárhat a szája még véletlenül is. Nem fél?