Orvosi rendelő

Dühös lettem attól, ahogy Lynn rám nézett. Felpattantam, kihúztam magam, és ugyanakkora, ha nem nagyobb hangerővel válaszoltam én is:
- Én mentettelek meg téged! A férjed pedig egy elvtelen, pénzsóvár gyilkos, és meggyőződésem, hogy valahogy a befolyása alá vont! Miért kell lopakodnom, ha a közeledbe akarok kerülni? Ne védd azt a nyomorultat, legalábbis ne előttem!
Dühösen zihálva ültem vissza az asztalra, de már nem volt kényelmes. Felálltam hát újra, és járkálni kezdtem. Közben a párbeszéd a két nő között folytatódott. Csak egy mondat ütötte meg a fülem.
- Nem, Noriko. Ha Lynnek baja esik, végzek veled. Beszélni fog. Önszántából. Aya Caine veszélyes a társadalomra, és a Testvériség dolga, hogy megfékezze, mielőtt miatta még több gyűlölet születik az irányunkba. Kötelességed segíteni, Lynn.
Nem sokat tudtam az ügyről, de nem is kellett ennél többet tudnom. Ez persze nem jelenti azt, hogy eltértem a korábbi szándékaimtól, ám ha Aya Caine valóban hajthatatlan, ami a mi ügyünket illeti, akkor jobb, ha tényleg a halálba küldjük.
Szenvtelen arccal hallgattam végig Lynn újabb dühkitörését. Gonoszság? Micsoda ósdi, elaggott fogalom... És sosem volt valódi. Nincs jó és rossz. Elvek vannak és emberek, mutánsok, akik ezekért harcolnak. A fény és a sötétség csak együtt létezhet...
Lynn támadása akár veszélyessé is válhatott volna. De amíg ő az elmúlt egy évet nászutazással, babázással, és a gyilkos férje karjaiban töltötte, addig én edzettem magam. Úgy a testem, mint a képességeim. Könnyedén kitértem a támadás elől, de nem közelítettem meg a nőt. Nem volt okom, sem szándékom, hogy őt bántsam.
- Lynn, kérlek, ne nehezítsd meg a dolgunkat. Téged nem fenyegetlek. De amit Darian-ről mondtam, továbbra is áll.

Lynn egy pillanatra hátrahőkölt Hugh kifakadásától, de tényleg csak egy pillanatra. Valahol érthető volt, hiszen a férjét szidta, őt mondta el mindennek, ráadásul ezek szerint majdnem megölte. Komolyan, akkor miért védi Hugh ennyire ezt a nőt? Végül azért a doki csak megacélozta magát (meg persze a hangját is), és szembe nézett vele.
-Együtt törtünk ki. Legalább annyiszor segítettem neked, mint te nekem. És Szellem vitt el minket, hogy ne legyünk szem előtt, te meg köszönet helyett azt tervezgetted, hogy fogod szétrobbantani a fejét!
Elismerően füttyentettem, miközben Hugh-ra tekintettem. Ez a pasi aztán nem vesztegeti az idejét.
-Most komolyan - dörmögtem oda neki -, lehetsz ennyire kanos?
Lynn azonban még nem végzett.
-Most meg hallom, beléptél a Testvériségbe! - folytatta. - Úgy véled, a férjem elvtelen? Hogy egy lelketlen gyilkos? Az a banda meg mégis kikből áll? Testvéredként tekintesz az olyanokra, mint Kardfog? Aki kis híján megölt engem? És még annyi másik ártatlan embert, csak mert unatkozott? Az ő húgát pedig úgy megkínozta, hogy majdnem belehalt? Rá és a hozzájuk hasonlókra, akiket védesz és a testvérednek tekinted mit mondanál?!
-Megállni! - pattantam fel. - Ez igaz? Kardfog tényleg ezt tette Ayaval?
-Ezt - bólintott komoran. - Sajnálom, hogy így kellett megtudnia, de Aya már jól van. Viszont borzalmas állapotban volt...
Gondolom, attól bizonytalanodott el, hogy erre szélesen elvigyorodtam, aztán egy rövid gúnyos kacaj után Hugh-hoz fordultam.
-Nem mondták, hogy ilyen jó arcok vannak nálunk. Hallottam már erről a Kardfogról, ha nem is túl sokat. Ez viszont mindenképpen jó pont nála - Lynn-re néztem, szinte már baráti mosollyal. - Kedves tőled, hogy még többet elárulsz, mint amennyit kértem. Hugh-nak valamiért fontos vagy... gondolom azért, mert nem kaphat meg, elég tipikus! De ha azt kéri, hogy ne bántsalak, akkor nem esik bajod. Neked. Viszont jól sejtem, hogy a férjed is tudna segíteni? - Hugh-re sandítottam. - Belőle már kiverhetem, ugye?

Noriko továbbra is tiszteletlen volt az irányomban. Elhatároztam, hogy ezt alkalomadtán megtorlom. De nem Lynn előtt: ugyan mit hinne, ha azt látná, hogy társaságban fegyelmezem az alárendeltjeimet? Nem... Noriko majd kap büntetésül egy kellően nehéz feladatot. Nehezet és veszélyeset... Tökéletes párosítás. Így hát most csak egy szigorú pillantással jutalmaztam nyilván viccesnek szánt kérdését.
Lynn újabb kifakadását azonban már nem hagyhattam szó nélkül.
- Lynn, kedves... Kérlek, használd az eszed. Változik a világ. Sőt, mi magunk változtatjuk. Történelmi időket élünk... Új háborúk új győzelmek várnak ránk. Mindenkinek színt kell vallania... Senki sem maradhat pártatlan. Aki mégis megteszi? Elvtelen. Inkább álljon valaki az emberek mellé, és küzdjön a saját fajtájával utolsó csepp véréig... De aki nem választ, valóban elvtelen. A szememben senki. Charles Xavier nagy ember volt... Ahogy Erik Lensherr is. De a te férjed... Egy senki. Semmi. Én vagyok a Testvériség új vezetője. A múlt nem rám tartozik, de a jövő... A jövőben a Testvériség nem a Kardfog- féle vérengző állatoké lesz. Aki nem tanul fegyelmet, meghal.
Itt vetettem egy pillantást Norikora, majd visszafordultam Lynn felé, és folytattam.
- Még nem késő, Lynn. Állj közénk... Harcolj egy igaz ügyért. Szabd ki te a büntetést, ami Kardfogat sújtani fogja!
Elhallgattam, kivártam Noriko közbeszólását. Elmosolyodtam, inkább szomorúan, mint gonoszul.
- Nos... Igen, Noriko. Ő nem áll a védelmem alatt. A tiéd lehet.

-Ne mond, hogy kedves, neked nem vagyok kedves - morogta Lynn dühösen.
-Megértem, én is utálom a becézgetést - értettem egyet a fejemet ingatva.
-Tőle nem tűröm - pontosított mogorván Hugh-ra bökve.
-Még mindig érthető - vontam meg a vállamat egykedvűen.
Sajnos Hugh nagyon nem értett a finomságokhoz, így aztán én már hiába próbálkoztam volna kedvességgel vagy baráti gesztusokkal. Lynn pontosan tudta, hogy egy táborba tartozunk, és jól láthatóan onnan senkit sem szívlelt. Esélyem sem volt hát ebből az irányból közelíteni. Ellazulhattam, és intézhettem mindent úgy, ahogy nekem a legkényelmesebb volt: átgázolva mindenkin, aki az utamban áll. Lynn, Szellem, Hugh, nekem tök mindegy. Na jó, Hugh-t talán életben hagyom, ha baromi megalomániás és öntelt is, ezt igazán nem írhattam a számlájára, hiszen férfi létére mi más lehetett volna, de legalább pontosan tudta, mi a különbség ember és mutáns között.
-Szóval, aki úgy dönt, nem gyilkol halomra másokat az elvtelen? - replikázott Lynn. - Aki emberszámba vesz másokat, az megvetést és halált érdemel? Embereknek és mutánsoknak békében és harmóniában kéne együtt élniük, hogy egymást segítve a humánus eszmék fényében...
-Már megint kezdi - forgattam a szemem, és meg sem próbáltam elfojtani az ásításomat.
-Nem kezdem: folytatom - villant most felém a doki szeme.
-Tök mindegy - vontam meg ismét a vállamat, és zsebrevágott kézzel támasztottam a hátamat a falnak. - Zárjuk ezt rövidre: csatlakozz hozzánk blabla, de elsősorban áruld el, hol találom Ayat. Ha te nem mondod el, megtalálom a férjedet, és mivel belé úgy tudom nem szerelmes egyik felettesem sem - Itt apróbb fintort küldtem Hugh felé. - vele már nem fogok ilyen kesztyűs kézzel bánni. Jobban teszed, ha beszélsz szépen végre, és nem várod meg, amíg a sz@rt is kiverem belőle, ha kell.
-Egy ujjal sem nyúlhatsz hozzá, te szemét! - visította Lynn, és két kezét előre nyújtva lendült felém nyilvánvalóan azért, hogy a falhoz lökjön.
Mielőtt elért volna átváltoztam, így ujjai a semmit markolták, és a falnak ütközve feljajdult. Mögé repülve láttam, ahogy a csuklóját szorongatja, biztos ott ütötte meg magát, de hiába nézelődött nem látott sehol, mert addigra már leszálltam az ablakpárkányra. Miután visszaváltoztam, a lábamat lógázva pillantottam Hugh-ra.
-Ő kezdte, én hozzá sem értem.
Lynn ismét felém fordult, én meg nem akartam Hugh nyavalygását hallgatni, úgyhogy még gyorsan megint átváltoztam és a lámpabúra szélére szálltam, ahol nem volt forró, és ahol biztos nem érhettek el.

Egy fintorral nyugtáztam a szúrást. Tőlem nem tűri... De a tömeggyilkos, erőszakos, gerinctelen férjétől igen. Bár tudnám, milyen módszerrel vezeti félre ez a Szellem... Bár egyre biztosabbnak látszott, hogy telepata van a dologban. Jó volna tudni, mennyire naprakész és elérhető ez a telepata... Ha arra kényszerülünk, hogy Szellemből szedjük ki a szükséges információt, egy telepata igencsak nagy kavarodást tudna okozni.
- És mondd csak, Lynn, kedves... Szellem mikor döntött úgy, hogy nem gyilkol halomra embereket? A Bérgyilkosi karrierjének, mely során száznál is több emberrel végzett, mikor ébredt fel a lelkiismerete? Szörnyetegnek tartasz? Gyilkosnak? Tizedannyi embert sem öltem meg, mint az a senki, akit úgy istenítesz! Ő szórakozásból ölt, hogy pénzhez jusson! Én elvekért harcolok! Akkor melyikünk a szörnyeteg?!
Zihálva próbáltam megnyugodni. Elragadott a sötét indulat, és talán ez volt az oka annak is, hogy a kis ütésváltás, vagy minek is lehetne nevezni, megtörténhetett. Hiába kiáltottam fel, hogy "Lynn, ne!", elkéstem. Szerencsére azonban senki sem sérült meg komolyabban. Vetettem egy helytelenítő pillantást Norikora, de ő már megint átváltozott. Ám legyen, ha az állati alakot jobban kedveli...
- Lynn, kérlek, viselkedj felnőtt módjára. Ha elmondod, amit tudni akarunk, senkinek sem kell megsérülnie...

Komolyan kezdtem úgy érezni, hogy én itt csak a gyertyát tartom nekik a morbid randijukhoz. Pedig nagyon nem erről volt szó, és nem is így kellett volna történnie. Lynn az enyém volt, az én információforrásom. Hugh - t igazából csak azért hoztam magammal, hogy ne nyivákoljon már. Ha főnöknek akarja érezni magát, engem meg alárendeltnek, az nem mondom, hogy különösebben ínyemre való volt, de fontosabb dolgokkal kellet foglalkoznom pillanatnyilag, mint az egom, ráadásul ostobaság lett volna egy férfitól másmilyen hozzáállást elvárni.
-Mondtam már, hogy ne mond nekem, hogy kedves - morogta Lynn sajgó csuklóját dörzsölve. - És vedd tudomásul, hogy megváltozott. Megígérte nekem, és be is tartotta. Már nem öl. Régebben lehet, hogy elítélendő életet élt, de már abbahagyta. Ő bűnözőből jó ember lett, te jó emberből bűnöző. Mégis mit gondolsz, támogatom őt, amikor téged már nem lehet? Te talán tudnál kedves olyasvalakivel, aki megpróbálta megölni azt, akit szeretsz? Aki leplezetlenül utána küldi az egyik csatlósát, hogy bántsa őt?
~Csatlósát?! Hé! Nem vagyok a szolgája!~
-Nem értem, hogy bízhatsz abban, hogy csatlakozom a sátáni, gyilkos, elvetemült csürhédhez, vagy hogy akár barátok is lehetnénk - folytatta töretlen gyűlölettel a hangjában és a tekintetében. - Egyáltalán miért akarod még mindig. A képembe vágtad, és csak bántottál. Engem és azt, akit szeretek, akit olyasmiért ítélsz el, ami már rég a múlté, és egyébként sem követett el semmi olyasmit, amit a te új haverjaid ne tennének meg nap, mint nap, ráadásul mostmár a te utasításodra. Nem vagy más Hugh csak egy álszent, kétszínű gonosztevő, és átkozom a percet, amikor megismertelek.
Na, ez így nem lesz jó, a végén még Hugh nekiesik, és kinyírja, mielőtt még megtudnám tőle, amit akarok. Elvégre érthető módon egy törékeny kis doktornőcskével, aki komolyabban akkor se bántana senkit, ha az élete függne tőle szívesebben álltam volna ki, mint a bérgyilkos férjével. Leröppentem hát a lámpabúráról, és egyenesen közéjük röppentem. Aztán eszembe jutott, hogy ebben a formában nagyon nem fogom tudni távol tartani őket egymástól, úgyhogy gyorsan visszaváltoztam.
-Jól van, jól van, ennek így semmi értelme nincs - jelentettem ki felemelt kezekkel, amiket felkészültem, hogy oldalra vágjak, ha esetleg megindulnának egymás ellen. - Hugh, nem sokat segítesz ezzel, csak még jobban feldühíted, és a végén még nekünk ugrik, megsérül, te meg kiakadsz rajta, és már megint egy helyben toporgok. Lynn, te meg térj már észhez, és hallgass Hugh-ra - néztem a dokira, kipirult arccal meredt rám, és tudtam, hogy két kézzel kapaszkodik bele minden elvébe, hogy ne próbáljon megint megütni. - Itt nincs túl sok esélyed. Elmondod, amit tudni akarok, vagy felkeresem a férjedet. És tőle csak egyszer fogok kérdezni. Vagy, ahogy nézem - emeltem fel a kis családot ábrázoló fényképet az asztalról -, van itt másvalaki is, aki esetleg fontos neked. Mond, mennyit bír egy baba, mikor kezdenél el beszélni, ha esetleg baja esne?
Nem volt szokásom gyerekeket bántani, de hazudnék, ha azt állítanám, hogy még soha nem volt rá példa. A szent cél érdekében bármit. És ha csak ez kell, hogy megtaláljam Ayat, ám legyen! A szavaimnak azonnali hatása volt. Lynn felém lendült olyan lángoló pillantással, hogy szinte már félelmetesnek volt mondható. Még idejében változtam darázzsá, de sajnos ez volt a lehető legrosszabb döntés a részemről. Lynn iszonyú rapid átváltozás sorozatot mutatott be. Emberből víz, majd vízből jég, és én máris ott voltam csapdába ejtve egy hatalmas Lynn alakú jégszoborban elzárva minden levegőtől, vagy mozgási lehetőségtől. Megpróbáltam visszaváltozni, de nem ment. Ekkor már kevésbé bántam, hogy magammal hoztam Hugh-t, hátha ő rá tudja venni, hogy elengedjen, mielőtt még megfulladok.

Alig leplezett gúnyos mosollyal az arcomon néztem Lynn szemébe.
- Megváltozott - ismételtem a szavait - Megígérte és betartotta. Ez nyilván nagy vigaszt jelent azoknak a gyermekeknek, akiknek megölte az apját, vagy azoknak az anyáknak, akiknek a szeretett gyerekével végzett. Talán ezt is kéne tennie, nem igaz? Elmenni minden megcsonkított családhoz, egyedül maradt baráthoz, gyászló szerelmeshez. Igen, a férjednek oda kéne mennie, el kéne mondania, hogy ő ölte meg a szerettüket, egyszerűen csak pénzért, aztán megnyugtatásként közölnie kéne, hogy már megváltozott. Biztosan sok arcon ragyogna fel a megbocsátás mosolya...
A végén hangomból már szabályosan csöpögött a gúny.
- Nem, Noriko, nem fogom engedni, hogy egy ártatlan... - de nem fejezhettem be.
Az eseményen felgyorsultak, hiszen ez volt a szokásuk, és Noriko máris Lynn testén belülre került. Ez bizony kellemetlen...
Nem kétséges, Erik mit tett volna a helyemben. Hagyta volna, hogy az érzelmei vezessék, hagyta volna, hogy a társa meghaljon, aki a védelmében bízott, csak azért, mert a gyilkosa olyasvalaki volna, akit ő szeret. De ez helytelen. Egy vezető, aki követni kívánja a saját és alárendeltjei elveit, nem tehet így.
- Engedd el őt, Lynn. Most. Különben egyszerű tócsává olvasztalak. Nem szívesen tenném meg, te is tudod, de tudod azt is, hogy megteszem, ha nem engedelmeskedsz. Gyerünk!

Hugh szavai úgy tűnt nagyon is Lynn elevenébe találtak, mert a további gyűlölködés helyett szomorúan lehorgasztotta a fejét.
-Én is tudom, hogy régen miket művelt - mondta csendesen. - De igyekszem nem gondolni rá, és... akkor még más volt. Rossz ember volt, én is tudom, és amit tett... amiket tett, arra nincs bocsánat.
Aztán mégis újra felparázslott a tekintete, ahogy Hugh-ra nézett.
-De ő legalább már abbahagyta. Te még még csak most kezded. Te és a beteg, szadista bandád! Ezerszer rosszabbak vagytok, mint amilyen ő valaha is volt.
Sóhajtva csóváltam a fejem. Ez a nő most komolyan arra pályázik, hogy feldühítse ezt a két lábon járó taposóaknát, vagy inkább az fordult meg az icipici agyacskájában, hogy majd bárki is hallgatni fog rá. Így is, úgy is idióta volt. Nekem meg már nagyon elegem volt az enyelgésükből.
-Hugh, döntsd meg máskor a nődet, de erre most nem pazarolnék már több időt - morogtam.
Gondoltam rövidre zárom a beszélgetést, de Lynn ahogy a gyerekét fenyegettem, mintha tűzokádó sárkánnyá változott volna. Na jó, inkább jégokádóvá, de ez csak egy hangyányit volt előnyösebb a számomra. Hamarosan metsző hideg vett körül, borzalmas nyomás, ami elviselhetetlenül szorította minden egyes tagomat, arról nem is beszélve, hogy nem kaptam levegőt. Hiába feszegettem börtönöm falait, hiába próbálkoztam emberi alakot felvenni, egyik sem sikerült, de mindkettőt már egyre erőtlenebbül műveltem, hiszen a kiürült tüdő nem siet az ember segítségére, ha erőlködésről van szó. Sorsára hagyva a gazdáját töpped össze, és megadja magát a halálnak.
Már kezdett elsötétülni előttem a világ, és mérgesen gondoltam arra, hogy egy hisztigép miatt kell meghalnom, amikor hirtelen engedett a szorítás, és én végigszörföztem Lynn víztestén egyenesen a földre, ahol azonnal visszaváltoztam. Köhögve, csuromvizesen harákoltam a padlón fekve, miközben a világ forgott körülöttem, és egészen távoli hangként érzékeltem Lynn hangját, ahogy ismét a férfihoz szól.
-Nem vagyok gyilkos, Hugh. Én nem vagyok az. De senki sem bánthatja a fiamat.
-Te rib@nc! - üvöltöttem rá, és felpattanva egy hatalmas jobb egyenest vittem be neki, mire az asztalának esett.
Fájós, felrepedt száját szorongatva egyenesedett fel, de biztos voltam benne, hogy a csípőjén is marad némi zúzódás, ahol az asztallap megütötte.

Vállat vontam, jelezve, hogy nem érdekel a kérdés. A szememben az a férfi egy pénzért gyilkoló, elvtelen senki volt. mi is gyilkolunk. Ha muszáj. Nem pénzért, hanem azért azért, hogy a felnövekvő generáció mutánsgyermekei egy szebb és boldogabb világban élhessenek. Az olyanok, mint Lynn kisbabája. És ha ezt ő nem képes felfogni? Lelke rajta. De ha akadályozni próbál, bármennyire is fájni fog nekem, elpusztítom. Úgy látszott, ezt ő maga is tudja, mert elengedte Norikot, azzal az indokkal, hogy nem gyilkos. Egy anya, aki nem öli meg azt, aki halálosan megfenyegette a gyermekét? Valószínűtlen. Ez nem emberség, hanem gyávaság.
- Ó, Lynn.. - suttogtam - Hát mit tett veled? Hogy válhattál ilyenné?
Aztán Noriko nekitámadt. A lánynak nem volt gondja azzal többé, hogy vizes: ruhái ropogva száradtak a forróságtól, miközben ő a szemközti falnak vágódott.
- Megmondtam, hogy nem emelhetsz kezet rá! - ordítottam, s ahogy előreléptem, szenes, égett lábnyom maradt utánam.
- Lynn... Jól vagy?
Láttam, hogy egyáltalán nincs jól. Ahogy néztem, valószínűleg eltört az állkapcsa.
- Megengeded, hogy megvizsgáljalak?
Aztán Norikora néztem.
- Ha csak megmozdulsz, leégetem a hajat a fejedről, világos?

Hugh teljesen kikelt magából. Legszívesebben őt is a falhoz csaptam volna, ahogy ő az imént engem, már úgyis kellőképpen felidegesítettek. Tényleg egyedül kellett volna jönnöm, kinek kell egy szerelmes pasi?! Hát csak púp a hátamon! De sajnos elég veszélyes képessége volt, amit nehezen tudtam volna elképzelni, hogy még ne használt volna csupán felindulásból, és inkább nem akartam megkockáztatni, hogy tényleg porrá égessen.
-Legyen, ahogy akarod, fenség - sziszegtem neki oda dühösen. - Ha úgy méltóztatik parancsolni, még a lábait is összecsókolgatom, amiért majdnem megölt. Zseniális ötlet!
Kirántattam a széket az asztal mellől, de olyan hevesen, hogy a szemközti falig csúszott, annak nekicsapódva megállt, én pedig indulatosan ültem le rá, izzó tekintettel nézve, hogy mikor végeznek már egymással, vagy mennek szobára, vagy valami, mert már nagyon elegem volt belőlük. Egyébként nem érdekelt, mit pattogott itt nekem Hugh, egyre biztosabb voltam benne, hogy meglátogatom én még ezt a Lynn dokit. Ez alkalommal azonban egyedül. A kis liba nehogy már azt higgye, hogy ezt büntetlenül megúszhatja. Akár beszél, akár nem, ezt még megkeserüli. Ki tudja, talán majd a drágalátos családjára is ránézek előtte! És ez a Hugh... késélen táncol, és nem fogom tovább eltűrni, mint amennyire feltétlenül muszáj...

A lány apró termete ellenére igencsak nagyot tudott ütni. Persze nem mondom, hogy nem értettem meg, hiszen elég ijesztő lehetett a jégtömbbe zárva fuldokolni de hát végül is elengedtem. És ő volt az, aki fenyegetőzött, és képes volna bántani azokat, akiket szeretek, meg még engem is. Igenis megérdemelte. Ahogy talán egy kicsit én is... ez a baj a bosszúval, sosincs vége. Hát még, ha gyilkosságról lenne szó!...
Nagyon megijedtem, amikor Hugh felüvöltött, hiszen láttam már mi történik, ha elveszti az önuralmát, és nem volt sok kedvem élve elégni vagy felrobbanni. Meg egyébként is itt voltam egyedül két gyilkossal, akik nyíltan fenyegetőztek halálosan! Szerintem érthető, hogy egy picit remegett a kezem, amivel a vért töröltem le az arcomról.
-Hagyj békén! - kiáltottam rá Hugh-ra, mikor segítő kezet akart nyújtani, és hátrébb léptem.
Nem tudtam, mi erősebb bennem: a félelem, a düh vagy a szomorúság, de ahogy Hugh szemeibe néztem, még a könnyem is kicsordult, mert egy pillanatra megint azt az elveszett, segítségre szoruló és jószívű fiút láttam magam előtt, aki kézen fogva vitt ki engem az életveszélyes tűzharcból és a lángoló épületből, miközben mindent megtett, hogy lehetőleg senkinek ne essen baja. Ő vajon hogy válhatott ilyenné?
-Ó, Hugh - suttogtam, és megszorítottam a kezét, ha engedte. - Nagyon hiányzol. De te hiányzol. Nem ez a szörnyeteg, akivé lettél.
Elszakítottam róla bánatos pillantásomat, és Norikora néztem.
-Hidd el, téged is védelek, ha nem segítek neked megtalálni Ayat. Bár azt is jobb, ha elhiszed, hogy ez az utolsó okom a hallgatásra.
Elengedtem Hugh kezét, de már nem pillantottam rá. Hátat fordítottam nekik, vízzé váltam, majd fejest ugrottam a csapba, hogy a vízvezetékcsöveken keresztül menjek haza. Régen volt már szükségem erre a mutatványra, de örömmel tapasztaltam, hogy még kiigazodok a föld alatti rendszerben.

-Hé, hé, hova mész?! - pattantam fel, ahogy a doki beleloccsant a csapba, és apró, de sebes örvénnyel egyszerűen eltűnt, mintha csak egy pohár vizet öntöttem volna bele... na jó, inkább egy fazéknyit.
Dühösen rúgtam arrébb a széket. Ma sem tudtam meg semmit Ayról, pedig komolyan azt hittem, hogy ha mindent nem is, legalább valami kis morzsát végre megkaparinthatok, amivel közelebb jutok. De ha Lynn így, akkor én is így. Nincs több finomkodás!
-Remélem, most örülsz - morogtam oda Hugh-nak. - Elcsesztél mindent!...
Nem vártam meg, mit válaszol, darázzsá váltam, és kirepülve az ablakon hazarepültem.

//Köszönöm a játékot, nagyon jó volt! //

Csak egy szigorú pillantással feleltem Noriko ismételt gúnyolódására. Azt hiszem, kénytelen leszek fájdalmat okozni neki, ha kettesben maradunk, hogy ha a tiszteletét nem is, de legalább a félelmét kivívjam. Máskülönben soha nem fog elismerni maga felett, mint vezetőt, és a fegyelmezetlenség olyan dolog, amit nem engedhetek meg, ha azt akarom, hogy a Testvériség hatékonyan működjön. Dühös tinédzserre hajazó viselkedése pedig nem csak őt, hanem engem is rossz színben tüntetett fel. Szomorúan sóhajtottam. Sajnos nagyo kellemetlen napok várnak a fiatal nőre.
Megtorpantam, amikor Lynn rám kiáltott, és egyetlen pillanatig nem tudtam, mi volna a helyes. Hagyjam, hogy a nő, aki már így sem tisztel, elveszettnek lásson? Vagy annak érdekében, hogy megszerezzem az ő támogatását, bántsam Lynnt? Nem. Amikor Noriko életveszélyben volt, megtettem volna. De most nem ez a helyzet.
Nagy meglepetésemre Lynn megfogta a kezem. Talán kiszabadult annak a rejtélyes dolognak a hatása alól, ami őt a bérgyilkoshoz kötötte? Azt kellett tapasztalnom, hogy nem. Legalábbis nem egészen. De a valódi személyisége átcsillant a megbabonázottság ködén.
- Te is hiányzol nekem - feleltem - Akivé lettem?
De nem mondtam mást. Tudtam, hogy érti. Kár volt erre szavakat vesztegetni. Vagyok, aki vagyok, ahogy mondani szokás. Aztán a pillanat megszűnt, elmúlt. Elengedte a kezem, s a két nő távozott. Noriko még a fejemhez vágott valamit, amire én csak egy szomorú mosollyal válaszoltam. Ez újabb óra szenvedést jelentett neki...
Becsuktam a rendelő ajtaját magam után, zsebre tettem a kezem és elindultam. Nem tudtam, merre.

(Én is köszönöm! )

Arcpírja egy pillanatra elbizonytalanított, hiszen ha sem gyógyszeres kezelésre, sem hűtőfürdőre nem reagál, akkor kórházban a helye. Bűnbánó tekintete azonban többet árult el bármilyen vizsgálatnál (bár azért óvatosan ismét a homlokához érintettem az ujjamat, ami megerősítette, hogy a testhője normális). Mosolyogva ráztam meg a fejem, és továbbra is vigyázva a hangerőmre, biztosítottam, hogy nem haragszom.
-Maga beteg, nem szándékosan tette. Egyébként pedig kifejezetten örülnék neki, ha végre eltelne úgy egy hét, amikor az összezsugorodott íróasztalom lenne a legnagyobb gondom - legyintettem nagyot sóhajtva.
A légzését azért jó lett volna meghallgatnom, hiszen ilyenkor az nagyon is alapvető vizsgálat és elengedhetetlen is, de most már nem csupán Adam méretei szabtak ennek gátat, hanem az is, hogy nem volt sztetoszkópom - használható állapotban. Amikor én hallgattam a mikrofon segítségével, még nem tapasztaltam semmi különöset, csak amit ilyenkor várhat az ember, és ebben Adam szavai is megerősítettek.
-Rendben van - bólintottam. - Ha komoly baj lenne, azt sokkal egyértelműbben hallaná, egy kis érdesség belefér, elvégre beteg. A sok váladék, nehézkes légzés és így tovább, az lenne a furcsa, ha nem hallott volna semmi rendelleneset. De feltétlenül szóljon, ha rosszabbul érezné magát, rendben? Bár úgy nézem, hogy egyre jobb színben van. Lehet, hogy kezdenek hatni a gyógyszerek.
Még hogy fél az orvosi eszközöktől! Nem tehetek róla, de erre hitetlenkedve nevettem fel. Milyen húsdarálóról hadovál? Jézusom, ennyire beteg lenne, vagy komolyan mondta?
-Higgye el, ha igazán ijesztő dolgokat tennék magával, például húsdarálóba passzíroznám, vagy ilyesmi, előtte elaltatnám - szólaltam meg ismét, amikor már csak kicsit remegett a hangom. - Az viszont nem tartozik a bevett eljárások közé egy egyszerű influenza kivizsgálása esetén, még akkor sem, ha az eset eléggé... egyedi. De... - Fejcsóválva nevettem fel ismét. - Bocsánat, csak hát maga katona, ami egyébként is eléggé lerí magáról még civilben is. Háborúkban járt, véres csatákat kommandózott végig, mutánsokat védelmez gyakran életveszélyes helyzetekben, talán még a vécéajtót is plasztikbombával nyitja ki, nem tudom. Furcsa olyasmit hallani, hogy tartana olyan hétköznapi dolgoktól, mint pár orvosi műszer.
Aztán jött a szokásos hálálkodás, amit már többektől hallottam, de mindig zavarba jöttem tőle, hiszen orvos voltam, nekem az volt a dolgom, hogy meggyógyítsam az embereket zokszó nélkül. Adam pedig egyébként is igen veszélyes állapotba került, ha nem is a betegsége, ami egyszerű megfázásnak tűnt, de a visszafordíthatatlan zsugorodása miatt, amivel eléggé kiszolgáltatottá vált, hiszen bármikor ráléphettek, megehette egy kóbor macska vagy kutya, arról nem is beszélve, hogy hogy juthatott volna haza? Persze, hogy segítettem.
-Nagyon szívesen tettem - mosolyogtam, ahogy kisujjal kezet ráztam vele. - Ezért vagyok itt, kedves ismerősöknek meg végképp bármikor állok rendelkezésére. Egyébként meg el sem engedném ilyen állapotban, szóval persze, hogy maradhat. De nem tartozik nekem semmivel. Bár ha a pici megszületik - mondtam elgondolkodva, és most rajtam volt a pirulás sora -, néha megmutatná neki, mire képes? Szerintem nagyon tetszene neki... tudja, milyenek a picik... Mármint! A gyerekek! Nem úgy értettem! Áh, ha keres, én itt leszek - temettem az arcom a kezembe, igaz olyan kicsire úgysem tudtam összehúzni magamat, mint Adam.

Elnevettem magam az orvosnő szavaira:
- Higgye el, ez nem azon múlik, hogy az embernek milyen a háttere - feleltem. - Volt egy katonatársam, szegény már nincs köztünk, de szóval az illető egy orosz bevándorló család gyermeke, Pjotr Petrofsky törzsőrmester. Kommandós volt, háborús veterán. Arcizomrándulás nélkül segített nekem mint szanitécnek a fronton egy amputálásban is, kapott be egész géppisztolysorozatot, ami után hang nélkül vonszolta magát előre... de amikor egy nyavalyás szuvas foga kapcsán elhívtuk Marlick dokit, aki civilben fogorvos volt korábban, akkor bezárkózott a törzs a rádiós szobába, hogy végül az ablakon át kellett bemenni érte és öten birkóztuk le a két méteres, száznegyven kilós, csupa izom férfit, míg az érzéstelenítésre és a foghúzásra sor került - nevettem az emlék hatására. - Az orvos olyasmit tud rólunk, amivel mi magunk nem vagyunk tisztában, még én sem, szanitéckiképzés ide vagy oda. Ettől az ember kiszolgáltatottnak érzi magát és a félelme felnagyítja az orvosi szikét motoros láncfűrésszé - magyaráztam vidáman. - Mellesleg a mellékhelyiség ajtaját, már csak a szomszédok iránti szolidarításból is, kilinccsel nyitom.
Érdeklődéssel hallgattam a szavait, majd őszintén mosolyogtam miközben helyet foglaltam a vizsgáló asztalon lótusz ülésben, mint helyileg egy Fakír fedőnevű G.I:JOE figura miközben válaszoltam:
- Szívből gratulálok a jó hírhez - feleltem. Mivel a hasa még szinte nem is látszott, így hülye kérdésekkel nem jöttem, hogy mi lesz a neme meg hasonlók, helyette kis tréfával feleltem: - Persze, hogy tudom, milyenek a picik. Az összes apró dolgot a szájukba veszik és megrágják - vigyorogtam. - Természetesen csak tréfáltam. Szeretem a gyerekeket, így állok majd a rendelkezésére doktornő. Tényleg. És nagyon hálás vagyok azért, amit tesz. Ön remek ember - mondtam meg a véleményem őszintén.

-Jaj, Pjotr, Pjotr! - csóváltam a fejem tettetett rosszallással, miután abbahagytam a kacagást. - Hát igen, mindenkinek megvan a maga gyengéje. És persze azt is megértem, hogy az orvosok is tudnak ijesztőek lenni - még akkor is, ha nem fogorvosok. De akkor is furcsa, hogy az én kezemben olyan eszközök vannak, amivel gyógyítok, egy katona kezében, meg amivel csak ölni lehet, és mégis! Na, mindegy, gondolom, amíg ennyire másfajta félelemről van szó, ezt úgysem lehet kibogozni. De ne aggódjon, ha jól viselkedik, nem veszem elő sem a húsdarálót sem a láncfűrészt, rendben? - kacsintottam rá vidáman.
-Köszönöm. Nahát, úgy emlékeztem, hogy már Ön is tudja. Bocsánat, már eléggé keverem, hogy kinek mondtuk és kinek nem. De még csak három hónapos, úgyhogy még van hol vagyok attól, hogy megszülessen.
Feltevésére elképedve ráztam meg a fejem.
-Jesszusom, nem gondolja komoly, hogy engedném neki, hogy a szájába vegye! Olyat én sosem... bár Szellem biztos nagyon viccesnek tartaná... de hát lesz egy anyja is, ne aggódjon, szóval... Ó! - vigyorodtam el én is. - Na, szépen vagyunk! Egyébként úgy tűnik, ha ő is mutáns lesz, a Xavier még sokáig nem szabadul meg a Darrow gyerekektől. Készüljön fel lelkileg - nevettem fel.
Ismételt hálálkodására csak legyintettem (,,Jaj, ne már!"), de aztán a fontosabb dolgokra fordítottam a figyelmemet. Elővettem egy köpenyt a szekrényből, és összehajtva leterítettem oda, ahol azelőtt az asztalom volt. Utána óvatosan felemeltem az apróra zsugorodott bútordarabot Adammel együtt, és visszatettem a helyére.
-Elnézést, de ha esetleg ismét visszanyerné a képességét, a vizsgálóasztal gyújtóssá válna - magyaráztam. - Picit még próbálgassa, hátha sikerült legalább valamennyire megnőnie, ha nem megy, nem gond, ne erőltesse, de azért tegyen néhány kísérletet. A köpenyre nyugodtan léphet, azt azért raktam oda, hogy ne kelljen a hideg kövön lépkednie. De ha fázik, szóljon, még kerítek valahonnan valamilyen ruhát. Bár talán a torkát nem ártana melegen tartani.
Keskeny gézcsíkot vágtam le, majd Adam elé kuporodtam.
-Kérem, emelje fel a fejét és ne mozogjon.
Két csipesszel lazán a nyakára kötöttem, mint egy sálat.
-Nem túl szoros?
Ha már nem igényelt igazítást, nagy sóhajjal egyenesedtem fel ismét, és visszaülve a székemre kiléptem a cipőmből, hogy kicsit megmozgassam az egész napos munka miatt elfáradt lábfejemet.
-De furcsa lesz megint normális méretű páciensekkel foglalkozni - jegyeztem meg, miközben kézbe vettem az adataival teleírt papírokat, hátha találok még benne valamit, ami fontos lehet.

Mosolyogva bólintottam:
- Nem kell efelől aggódnia dr Harlow, semmiképpen sem szeretnék Önnek felesleges gondot okozni, így a mondott háztartási és munkaeszközökre egészen bizonyosan nem lesz szükség - kuncogtam.
Az újabb szavaira azonban csak széttártam a karjaim:
- Gyakorlatilag a Darrow gyerekeket hosszú távon olyasfélének érzem, mint Afrikában a moszkitókat. Van ellenük riasztó, háló, különféle bogyók, növények, kemikáliák... de reggelre tuti vannak a sátradban. Ezt természetesen most minden él nélkül mondtam - emeltem fel gyorsan a karomat. - De tekintve az Önök érkező csemetéjét, illetve hogy Sean és Sarah sem abban a korban vannak éppen, hogy elkezdjem elmesélni a valós dolgokat a gólyáról meg a méhecskékről, így ez előbb-utóbb azt hiszem egyetlen célba torkollhat csak. Vagyis fel vagyunk rájuk készülve - kacsintottam. - De ha a bátyjára vagy az anyjára üt, akkor azt hiszem áldásnak fogjuk érezni a jelenlétét.
Érdekes helyzet volt, ahogy az orvosi köpenyen vitt arrébb, hisz enyhén azért az hullámzott. Tisztára mint a sereg rohamcsónakjaiban kapaszkodás. Na jó, azok gyorsabban mentek és a kormányosunk nem nézett rám ilyen féltő aggodalommal, na meg nem volt akkora mint egy kisebb toronyház. Cserébe szivarozott, káromkodott és brandyt vedelt, ami viszont azt hiszem itt nem fog bekövetkezni.
Amikor visszaült ő maga is a (megmaradt) székére elszoruló szívvel néztem, ahogy megszabadul a cipőjétől és körözni kezd a lábfejével. Nyilván fáradt szegény és még most velem is szórakoznia kell itt. Amint a sarkát megtámasztotta a földön lelkiismeretem hangjára hallgatva a talpa felé mutattam:
- Segíthetek? - kérdeztem.
Helyeslő bólintása után odaálltam hát és igyekeztem megtenni, amit ebben a méretben megtehetek. Ennek volt pár objektív akadálya... Egyrészt, hogy a talpa közepét éppen csak elértem, de ezt még azt hiszem meg tudom oldani. A második a harisnya, ami azért határozottan megnehezíti a műveletet, de akkor is megpróbálkoztam vele. Ujjaimmal és alkarjaimmal dolgozva nekiálltam megmasszírozni Lynn jobb talpát, a sarkától felfelé indulva. Biztos kézzel tapintottam ki most a legkisebb csomókat, fájdalmasabb pontokat is. A lába megrándult, ahogy nekikezdtem és a kartonom az ölébe hullt. Felemelve a tekintetem a lábujjai mögül igyekeztem a masszírozás közben elkapni a szemét is:
- Atyavilág! Ha tudtam volna, hogy ennyire görcsös a lába doktornő, akkor sokkal korábban felajánlom ezt - csóváltam a fejem elnéző mosollyal, ami jelen helyzetben kicsit hülyén jön ki, de hát na... - Csak dőljön hátra és lazítson, ha így megfeszül, elég nehéz eredményt elérni. Kérem szóljon ha valahol fáj, vagy éppen különösen kellemes - összegeztem közben.

~Most komolyan, valami baja van az eredeti arcszínemmel?~ - gondoltam fülig vörösödve Adam hízelgő szavaira.
-Kedves, hogy ezt mondja, de sajnos nem tudom megígérni, hogy nem lesz bajos gyerek - ingattam a fejemet bujkáló mosollyal. - Mármint persze az egészségesen túl, karót biztos nem fogok vele nyeletni. De ha xavieres lesz, egész biztos vagyok benne, hogy magánál jó kezekben lesz. Ha pedig mégis egy kis ördögfiókával ajándékozzuk meg... nos, annál jobban rá fog férni a katonai nevelés - biccentettem megjátszott szigorral.
Adam eredményeit bújva egyre inkább biztosra vettem, hogy ez csupán egy múló influenza, és semmi komoly. Persze kérdéses volt, hogy jelen állapotában is olyan könnyen fogja-e viselni, mint rendesen, de eddig minden rendben zajlott, úgy tűnt, nem viseli meg túlzottan, sőt meglepően hamar mintha máris a javulás útjára lépett volna. Ha egészséges, erős a szervezete, akkor hamar ki fogja feküdni. De nem lehettem biztos semmiben. Hiszen ilyen esettel még nem volt dolgom. Sosem láttam, hogyan birkózik meg egy tizenöt centiméteres ember a megfázással. Talán írhatnék valami tanulmányt is erről.
-Ó, hogyne, köszönöm - bólintottam.
Gondoltam több szem többet lát. Visszalapoztam az első oldalra, hogy ő is az elejéről olvashassa végig. Nem volt ugyan orvos, de hátha még emlékszik erre-arra a felcser képzéséből, és mivel maga a betegség nem volt különösebben ritka vagy bonyolult, talán még ő is észrevenne valamit, ami fölött én esetleg átsiklottam. Talán a gyógyszerek arányait lehetne újrakalkulálni, meg a szükséges folyadékmennyiséget. Nem volt ugyanis egyértelmű, hogy a testsúlykilogrammon alapján történő dózis megadása jelen eseten is...
-Minden rendben?
Azt hittem megbotlott, és nekiütközött a lábamnak. Hát de ennyiszer csak nem. Ráadásul nem is támaszkodott, hanem inkább gyúrt, gyömöszölt, simított, egyengetett.
-Adam, ne, erre semmi szükség. Hiszen beteg, és egyébként is erre nem kérheteeee... Ó, istenem! Egy kicsit balra! Igen, ott. Óóóó... de jó... de jó nekem... De jó dolga van Lynn-nek!... Óóó-tt, igen...
Nem tudom, hol tanulta, egyáltalán tanulta-e vagy egyszerűen csak istenáldotta született tehetség, de hamarosan kissé lejjebb olvadtam a székben, ahogy átadtam magam a frissítő, lazító, csomótlanító kényeztetésnek. Még a szememet is lehunytam, számat pedig résnyire nyitva hagytam, hogy az időnként feltörő sóhajok szabadon szállhassanak ki az éterbe.
-Áh-mminde-óóó-hm- nem ba-mmm - legyintettem Adam szavaira. - Nem-fá-kelle-mmmm...

Ahogy Lynn nem túl erélyesen tiltakozni kezdett mosolyogva megráztam a fejemet:
- Nem is emlékszem olyanra, hogy kért volna ilyesmire doktornő - feleltem. - Én ajánlottam fel a segítségemet, különben is, minek tanultam ki a masszírozás művészetét, ha nem élek vele, amikor erre egy számomra kedves és tisztelt embernek szüksége van - nevettem. - Mellesleg pedig szükség van rá, elvégre ezt határozottan érzem is - utaltam a nyilván sajgó, csomós talpára, amellyel dolgoztam.
Lynn valamelyest felengedett s most már irányítani is kezdett, hogy merrefelé vegyem kezelésbe őt. Mondjuk jelen helyzetben voltak ebben bizonyos fokú kommunikációs nehézségek. Ahhoz hasonlítanám, mint amikor életemben először jártam egy katonai repülőtér irányító termében. Mindenki az anyanyelvemen mondott teljesen érthetetlen, elharapott szavakat, igaz ott nem volt ennyi kéjes öröm a hangsúlyban, ami azért megmelengette a szívemet, azt mutatta számomra, hogy jó úton haladok. Olyannyira, hogy az asszony hamarosan lehunyta a szemeit és élveteg mosollyal az arcán ernyedt el a székben és kissé lejjebb is csúszott a székben. Itt történt az első "baleset" a nap folyamán, na nem mintha bármi vészes lett volna. Egyszerűen a mozgássor következtében sikerült hanyatt löknie s éreztem, amint a harisnyás lábfeje végigcsúszik rajtam, sikerrel tolva az arcomba az orvosi gézből berhelt sálat. Félig így a lába alá kerültem, ám mivel testem megőrzi eredeti tömörségét, ez nem jelentett különösebb problémát, sőt így legalább már elértem a talpa magasabban fekvő részeit is. Ő maga lehunyt szemekkel talán észre sem vette, mert persze továbbra is masszíroztam őt. Közben vidáman meséltem, kiélvezve egyúttal, hogy most kellemesen melegebb lett a környezet körülöttem:
- Egyszer már jártam hasonló helyzetben, még a képességem elején - regéltem. - Kisebb baleset volt akkor a kiváltó oka, egy kedves újságíró ismerősöm került ilyen jellegű helyzetbe. Nem mondom, akkor kicsit nagyobb volt a riadalom, de azóta már tudom legalább, hogy nem árt nekem, ha rám lépnek...
A doktornő szemei felpattantak és ijedt arca hajolt fölém, azonban a lábát nem rántotta el azonnal, így tovább dolgoztam, majd pár pillanat múltán elnevettem magam:
- Nem igazán vagyok sérülékenyebb, mint eredeti alakomban, nincs semmi baj - mondtam az ijedt pihegés közben nyilvánvaló, ki nem mondott kérdésre. Ha ezek után kapcsol és mégis el akarta még rántani a lábát, akkor nyugtatólag simogattam meg a talpát: - Így könnyebb is elérnem minden részt. Azt szeretném, ha most kivételesen egy kicsit Ön érezné magát kiszolgálva a társadalom érdekében végzett munkája után, hagyja hogy megtegyem, amit jelen helyzetben tudok doktornő. Részemről megtisztelő és örömteli volt látni az előbbi mosolyát - nyugtattam meg és igyekeztem kicsit feloldani a félelmeit.

Szóval tanult masszőz, ezt már nevezem. Bár ez még nem zárta ki annak a lehetőségét, hogy született tehetség legyen. A belsőmben a lelkiismeret kicsiny manócskája egyfolytában visongott, dörömbölt, hogy ezt mégis hogy képzelem, annyira etikátlan eljárás, most azonnal vessek ennek véget, de egek! Ezt ő sem gondolhatta komolyan. Egy másik kis manócska, aki a képzeletbeli hintaágyamat lökte, amit két pálmafa közé erősítettek a napfényes tengerparton, egy jókora pohár mojitoval a kezében kezdte el sorolni az ellenérveket: ha Adam ilyesmi tevékenységeket űz, és látszólag meg sem erőlteti magát vele, akkor már biztos jobban van, vagyis nincs semmi komoly baja, ezen kívül ezt nem mint páciens teszi, hanem, mint barát, arról nem is beszélve, hogy ha megvárnám, amíg annyira fáj a lábam, hogy már ráállni sem tudok, azzal aztán nem sokat használnék a betegeimnek, akik addig is itt várnának rám gyógyítatlanul.
Így aztán az akadékoskodó puffancs előbb-utóbb csak elhallgatott. Vagy csak Adam masszírozta ki belőlem? Nem tudtam volna eldönteni, nem mintha nagyon foglalkoztam volna vele. A teleírt papírlapok kicsúsztak elernyedt ujjaim közül, és az ölembe potyogtak, de még csak össze sem fogtam őket.
-Ez igazán kedves magá-... mmm... -tól - szusszantam nagyjából fél perccel azután, hogy Adam megszólalt. Ennek a mély relaxációnak aztán a világon semmi köze nem volt a gyors reakcióidőhöz.
Ahogy egymás után találta meg a görcsös pontokat a talpamban és szabadított meg tőlük, szinte magam előtt láttam az egészet, mint egy csomós palacsintatésztát, amit a gondos séf szép simára kever. Még ha némi fájdalommal is járt, az eltörpült amellett, hogy a lábam hamarosan szinte újjászületett, felpezsdült vér áramlott benne, kellemes melegség járta át szinapszisról szinapszisra, hogy minden egyes sejtemig elérjen ez a csodás frissesség, ez az andalító ellazult könnyedség.
Alig tudtam odafigyelni arra, amit mondott, annyira átadtam magam ennek a nyugalmas kényeztetésnek, ami közben mintha teljesen kikapcsoltam volna, és nem létezett volna más, mint az egyre kevésbé sajgó lábam és Adam arany kezecskéi. Újságíró ismerős... baleset... kicsi... rálép... Rálépett egy kicsi újságíróra?! Csak nem!... Akkor már inkább őrá lépett valaki, amíg ilyen kicsi volt. Úgy máris több értelme volna. Szegény picike Adam! Remélem az illető nem élt úgy vissza a helyzettel, mint most én, még akkor sem, ha abban a helyzetben olyan lehetett, mintha egy olyan görgős talpmasszírozó lett volna a lába alatt, mint most nekem.
Álljon meg a menet! Van nekem egyáltalán talpmasszírozóm?!
-Atyaisten!
Rendesen pánikba jöttem, hiszen bármilyen fantasztikus is volt ez a lábterápia, egy emberéletet vagy akár csak néhány törött csontot nem ért meg. Aggodalmam azonban felesleges volt, Adamnek nem esett baja. Na, persze azért szapora bocsánatkérések közepette csúsztattam a másikat lábfejemet az éppen kezelésbe vett alattomos talpam alá, így megemelve azt éppen csak annyira, hogy ne szorítsam vele a kicsike terapeutát, de még elérhesse.
-Komolyan, Adam - sóhajtottam fel, mikor ismét visszasüppedtem a hetedik mennyországba. - Miért nincs magának barátnője? Magánál aztán tényleg jó kezekben lenne.

Nevetve néztem Lynn aggodalmát, majd miután megnyugtattam, hogy nem történt semmilyen lényegi probléma, folytattam a kezelést úgymond, hisz a talpát még mindig kényelmesen elértem. Mosolygósan gyúrtam át a talppárnát hát miközben kuncogva meséltem:
- Tulajdonképpen ha nem alakul ki véletlenül ez a helyzet, fogalmam sem lett volna, hogyan érem el a lábujjait - vigyorogtam. - Már komolyan gondolkodtam, hogy igénybe veszek olyasmit, amit még az öttusában sem kellett kipróbálnom és lóhátra állok - utaltam arra a rózsaszín műanyag izére, amit a cowboy pacijának szántak. Végül is tökmindegy, akármilyen náci csillámpóni megfelel ilyenkor.
Egy ideig csendben masszíroztam, míg a doktornő csendben élvezte a helyzetet, kis sikerélményként könyveltem el, hogy nem akarta elkapni rólam a lábát azonnal, ahogy ismertem ezt feltételeztem volna, de ezek szerint valóban jól mozgatom meg az fáradt izmokat, eléggé élvezi, hogy elnyomja az ilyen felesleges gátlásait.
Finom mozdulatokkal kezdtem átgyúrni a lábujjait, igaz volt benne némi furcsaság, majdhogynem mintha valakinek egyben akarnám a derekát átmasszírozni, de azért megoldható volt persze. A kérdésére viszont megráztam a fejemet:
- Nem, nem, neeem! - feleltem éneklő hangon. - Majd egyszer elmesélem a saját, nem igazán különleges történetemet ez ügyben, de nem most! - jelentettem ki határozottan. Adam? Milyen furcsa, most már tegeződünk? Merjem visszategezni? Vagy maradjak a tiszteletteljes magázódásnál? Áh, tekinthetem végül is a közvetlenebb társadalmi érintkezés felajánlásának. Lényegében a nagyujját már megölelve masszíroztam, beleadva testi erőmet, hogy pihentető, kellemes élményt adjak neki, közben folytattam: - Ez most nem rólam szól. Most az egyszer nem, Lynn. Maga sokat tett értem és oly sok más emberért. Ha hiszi, ha nem, az emberi test a masszőr számára sokat mesél. Akinek a vállai görcsösek folyton, az a kanonikus hagyományok szerint olyan ember, aki folyton a közösségért dolgozik, mindenki baját magára akarja venni, akinek a hát alsó része, derék felett, az inkább saját problémáira koncentrál. Ugyanígy, ha nem jobban, mesél a talp is. Görcsös, csomós... Oly sokat fárad másokért, miközben elutasítja a viszonzást. Most ne rólam beszéljünk, legfeljebb ha újra normál méretű leszek meghívom egy kávéra és majd amellett. Most légy egy kicsit végre te a reflektorfényben. Hagyd magadat kényeztetni, szívesen teszem. Neked is kell némi önfeledt boldogság, aggályok nélkül, ami igazán a pihenésé, rendben?
Közben végeztem a nagyujjával is, így újra visszatértem a megjegyzett érzékenyebb pontokra, ahol a leginkább volt kellemes neki a masszázs, ez már nem annyira csomótlanító, hanem tisztán kényeztető jelleggel.

-Hát lejjebb eresztettem volna a talpamat - ajánlottam fel neki a kézenfekvő megoldást, de aztán hangosan felkacagtam, ahogy elképzeltem a rózsaszínű póni hátán egyensúlyozni, és gonoszságomban, még a királylányos szoknyát is visszaképzeltem rá.
Hárítását a barátnő témáról egy vállrándítással elintéztem, hiszen ez eléggé intim szféra, talán én is túlzásba estem a kérdezősködéssel, de hát tényleg kíváncsi voltam rá. Viszont ha nem akar róla beszélni, nem muszáj, majd elárulja, ha szeretné. Azt azért reméltem, hogy nem valami szomorú történetről volt szó. Bár mindig is tudtam, hogy Adam kemény legény, szerelmi bánatra sajnos nem elég a kommandós kiképzés.
Mikor a jobb talpammal végzett, jól eső szusszanással forgattam meg a lábfejemet, ami reccsent is egy jókorát, de nem fájdalmasan, éppen hogy helyreigazította a szanaszét talpalt járókámat. Jöhetett a bal.
-Nem szívesen kérem ilyesmire - ficánkoltattam meg a lábujjaimat bátortalan mosollyal -, de maga annyira ért ehhez. Még csak nem is csikiz. Ha nagyon szépen szépen megkérem rá, picit megnyomogatná ezt is?
Ezúttal már gyakorlott mozdulattal csúsztattam be a bal talpam alá a jobbat, hogy kellőképpen megemeljem, de Adam minden négyzetmilliméteréhez kényelmesen hozzáférjen. Ahogy ebben a lábamba is lassanként visszatért az élet, úgy éreztem magam egyre frissebbnek, mintha a kisember az egész testemet átgyúrta volna. Most már azért fél szemmel őt is figyeltem, nehogy tényleg túlerőltesse magát, de ennek szerencsére semmi jelét nem láttam. Az időnkénti oldalpillantások mellett tehát folytathattam a nyugodt ejtőzést, ami egy ilyen mozgalmas nap után kifejezetten kellemes volt.
-Ó, Adam, maga egy kincs - sóhajtottam fel hálás mosollyal, mikor már mindkét lábfejemet egyszerre táncoltathattam meg ültő helyemben anélkül, hogy fájdalmasan kellett volna fintorognom hozzá. - Nagyon köszönöm. Párszor a férjem is megpróbálta megmasszírozni a talpaimat, de csak annyi lett belőle, hogy vihogva püföltem az ágyat, miközben ő a lelket is kicsiklandozta belőlem. Igazán megtett mindent, de a lábam ugyanúgy fájt utána.
Óvatosan álltam fel, hogy kitapasztalhassam, mennyivel lehet könnyebb megtartanom a súlyomat, de örömmel konstatáltam, hogy sokkal könnyebben, mint a kezelés előtt. Kicsit rugóztam is egy helyben, csináltam még pár lábfej körzést, aztán hálás mosollyal néztem le Adamre.
-Sokkal jobb. Még egyszer hálás köszönetem.
Az aprócska pulthoz lépve teát töltöttem magamnak, hogy én is igyak egy kicsit. Adam lehet, hogy dugig volt, de az én szám már kezdett pergamenre hasonlítani. Ahogy a cukorért nyúltam, véletlenül lesodortam néhány borítékot, amiket még délelőtt támasztottam oda, hogy majd ha lesz rá időm, átfutom őket. A legtöbbje a földön landolt, úgyhogy könnyű volt összeszedegetni, az egyik viszont becsúszott a pult mögé, ami elég rossz hír volt, lévén ez a bútordarab iszonyú súlyokat képviselt.
-Jaj, ne! - nyögtem fel bosszúsan.
Nekifeszültem, hogy elhúzzam a faltól az irdatlan berendezést, de csupán alig néhány centiméterre sikerült elmozdítanom, ami még mindig vajmi kevés volt, és már ettől lihegve borultam a tetejére, elvégre továbbra sem rendelkeztem body-builder múlttal. Gyorsan körülnéztem, mivel tudnám kihalászni, de nem volt semmi, ami elég hosszú és elég vékony lett volna, hogy oda beférjen. Semmi, hacsak...
-Adam - guggoltam le elé. - Igazán sajnálom, hogy ilyesmire kérem, de... tudna nekem segíteni?
Ha belement, hamarosan egy gézcsík végére csomóztam a derekánál, és mintha pecáztam volna engedtem egyre lejjebb az aprócska barlangászt, miközben a másik kezemben elemlámpát tartottam, hogy megvilágítsam neki a sötét üreget.
-Ja, és még tavaly beejtettem ide a pórkulcsomat. Megnézné, hogy nincs-e az is itt?

Mosolyogva fogadtam a szavait és vidáman válaszoltam:
- Ha nem kér meg rá, akkor magam kértem volna, hogy foglalkozhassak a másik talpával is - mondtam neki biztatóan. - Tényleg szeretném, ha visszaadhatnék valamit úgy mindenből, amit eddig adott nekem és másoknak is. Örülök, komolyan örülök, ha tudok valamiben segíteni, hogy jobb kedvre derüljön.
Így hát kezelésbe vettem a bal talpát is így hanyatt fekve, hogy lassan kezdett monotonan csak egy erőteljes, egybefüggő feketeséggé válni a szemem előtt a látvány, hiszen főleg a sötét harisnyával szemezhettem csak. Viszont az örvendetes hír volt, hogy élvezi a munkámat, segített is ide-oda mozgatva felettem a lábát, így egy jó másfél órányi munkával sikerült mindkét lába minden négyzetmilliméterét ellazítanom. Kedveskedő szavaira válaszul magam is barátságosan megsimogattam a felettem pihenő talpát. Na igen, kissé bizarr helyzet, ennél furább már csak akkor lehetne, ha puszit adnék a lábára, de hát istenem, öt centisen az ember ne válogasson, főleg ha egy barátról van szó:
- A csiklandozás nem lép fel, ha van az embernek gyakorlata és tudja miként kell mozdulnia, vagyis felléphet, de a talpbőre hamarabb elfogadja a kényeztetést azt hiszem, mint a lelke doktornő - vigyorogtam. - Ha van rászánható ideje, a párja is elvégezhet egy ilyen kurzust, illetve én is állok adott esetben rendelkezésére normál és ijedtén alakomban is, ha szükségét érzi - biztosítottam kedvesen. - Ha szüksége lesz rá, akkor mindig kéznél... öhmm... na jó, lábnál leszek - nevettem.
Amint eltűnt fölülem a lába és próbálgatta a járást körbenéztem s felfedeztem a rendelő asztala alatt a papucsait. Lynn teáért ment, nekem lassan a kimeneti oldalhoz tartozott inkább ez az ital gondolatvilágomban, de egyelőre még remekül bírtam, bár azt hiszem hamarosan jeleznem kéne ez irányú problémáimat is. Míg ő a teával foglalatoskodott én minden erőmet beleadva elrángattam külön-külön a két papucsot és egykori katonai raktári munkám emlékeit felidézve állítgattam irányba őket. Mire megfordult, már csak beléjük kellett lépnie. Meglepett mosolyát látva mondtam neki:
- Ha már át lettek masszírozva, azért ne is fázzon a kövön az a két talpacska.
Kérését meghallgatva bólintottam:
- Hé! Komolyan mondtam, hogy ha szeretne valamit most Lynn, akkor csak szólnia kell!
Így aztán megkezdődött a gyorstalpaló barlangász kiképzésem, ahogy ereszkedtem lefelé a derekamra kötött gézen. A borítékot hamar megtaláltam, de a pótkulcsért újra kellett ereszkednem, pár percnyi félvak kutatás után azért meglett az is. Felfelé több probléma akadt, mert először a kulcs szorult meg, majd ahogy rángatni próbáltam kiszabadult, ellenben most én kerültem a helyére. A mit sem sejtő Lynn meg húzta a gézt, úgyhogy hirtelenjében erősen idézhettem a klasszikus rajzfilmek figurái közül Tomot a macskát, mikor a derekára szorul egy komolyabb gumikötél és messzebbre gúvad a szeme mint a nyelve. Szerencsére valahogy sikerült addig izegnem-mozognom, míg ezen is túljutottunk... volna. Ha le nem szakad a géz közben, így egy kisebb pottyanás után újfent a pult mögött találtam magam. Átvetettem a pótkulcs karikáját a felső testemen és inkább oldalt kivonszoltam mögüle nagy nehezen. Felnézve a magasba láttam, hogy Lynn ijedten nézelődik lefelé kezében az elszakadt gézzel és a zseblámpával. Mellé érve meghúzogattam a sarkánál a harisnyát:
- Asszonyom! - vágtam magam katonai vigyázzba viccelődve. - Elöljárónak jelentem: küldetés végrehajtva! - vigyorogtam.
Hamar kiderült, míg utánam nézelődött a boríték újfent lecsúszott, így már nyújtotta is felém újra a gézt, majd a harmadik barlangászásra minden a helyére került végre. Kicsit pirulva fordultam Lynnhez:
- Izé... Remek volt a tea, de azt hiszem egy picit sok is. Öhmm... Találok valahol egy mellékhelyiséget? - érdeklődtem.

Amikor Adam felé fordultam, hogy előálljak a kissé kínos kéréssel, nem is kellett egészen a székemig visszamennem. Először a papucsomba botlottam bele, pedig esküdni mertem volna, hogy az valahogy ott felejtődött pár lépésre tőlem. Hamar kiderült azonban, hogy Adam nagyon is szívén viseli a lábaim jólétét, ami jóleső mosolyt csalt az arcomra, hiszen nem csupán figyelmeztetett rá, hanem el is cipelte egészen hozzám a lábbeliket, pedig ez a művelet neki most elég nehéz lehetett.
-Köszönöm - csusszantam bele a papucsomba ismét.
Csak ezek után hozakodtam elő a kérésemmel, amit rendes körülmények között nem tettem volna meg, de mivel az egyik betegem laboreredményeire vártam (volt, amihez nem volt megfelelő felszerelésem), és féltem, hogy pont az esett le, szerettem volna minél előbb megint biztos helyen tudni. Adam természetesen továbbra is igazi úriember volt, nem kellett kétszer meggondolnia, hogy segítsen-e nekem, még akkor is ha a mutatvány után már igazán semmiség lett volna, ha felül arra a rózsaszín műanyag pónira.
Az sem zavarta (legalábbis nem látszott rajta), hogy mégsem volt olyan gyors eljárás, mint amire számítottam, mivel nem csupán körbenézett a kulcsaimért, de addig keresgélt utánuk kitartóan, amíg rájuk nem lelt. Ehhez pedig egy második fordulóra volt szükség. Annyi fényt biztosítottam hozzá, amennyit csak tudtam, viszont a lehetőségeim elég korlátozottak volt, hiszen az elemlámpa jóval vaskosabb volt annál, hogy beférjen a szűk nyílásba, így a padló továbbra is félhomályba burkolózott. Megpróbálkoztam ismét a pult elráncigálásával, de a széle megakadt egy két járólap közti résben, vagyis a továbbjutás érdekében vagy rántani kellet volna rajta egy isteneset, vagy megemelni egy picit. Ahhoz meg nekem túl nagy volt, onnan már csak vissza tudtam szuszakoni, de ezzel azért még megvártam, amíg Adam végez.
Mint egy válltáskát kanyarította magára a kulcsokat tartó karikát, és felkészült az emelkedésre, viszont hiába húztam, valahogy nem jött. Talán a szállítmány akadt be? Enyhe mozgolódást éreztem a ,,kötél" másik feléről, amiből arra következtettem, hogy Adam épp rásegít a felfelé haladásra.
-Minden rendben? - kérdeztem, miközben próbáltam kivenni a távoli fekete foltból, hogy mi történt. - Beakadt a kulcs, ugye? Na, remek.
Hogy ne Adamnek kelljen szenvednie vele, rámarkoltam a gézre, majd jókora lendületet véve rántottam rajta egy hatalmasat. A mozdulat maga kétségtelenül sikeres lett volna... ha még lett volna valaki a géz-kötélhágcsó másik végén. Így azonban a nagy semmit rántottam magamhoz, ami azt eredményezte, hogy mivel az aprócska súlynak, meg a beakadt kulcsoknak szánt lendület feleslegessé vált, nem fogta meg semmi, hátrahőköltem, és a fejemet bevertem a pult fölötti faliszekrénybe.
-Úúú - lapogattam meg a fejemet fájdalmas fintorral, miközben orvosi indokokkal bizonygattam magamnak, miért is lehetetlen, hogy a fejem tényleg annyira puhává vált volna az ütéstől, mint amilyennek most éreztem.
Sűrű pislogások, egy mély sóhaj, végül a fókuszálás képességének visszanyerése után ismét Adam barlangja fölé hajoltam.
-Nem esett baja? - néztem rá (a kis sötét maszatra odalent, amit csak azért tudtam megkülönböztetni a kulcsoktól, mert ő mozgott).
Az ütéstől könnybelábadt szememből egy aprócska csepp szabadult ki, úgyhogy gyorsan megtöröltem a köpenyem ujjába, nehogy Adam a végén még elázzon itt nekem. Aztán leeresztettem neki a gézt, és vártam, hogy magára erősítse, hogy kihúzhassam onnan. De arra aztán várhattam.
-Adam - szólongattam, mert már nem is láttam a mocorgó foltocskát. - Hol van? Adam, az ég szerelmére, hol... Jesszusom!
Tudom, hogy nem is olyan rég még éppen én akadékoskodtam a feltételezésen, hogy az én rendelőmben megfordulhatna bármilyen kártevő, de most bizony, ahogy valami hátulról a bokámhoz ért, egyszerre gondoltam egérre, csótányra, sőt valami szárnyas dologra is, amiért ilyen halkan sikerült megközelítenie (egy igazi cockamouse!), de hamar megnyugodhattam, hogy csupán a sikeres expedíciót jött nekem jelenteni az én bátor kis barlangászom, aki vidáman nyújtotta át nekem a megtalált kulcsokat.
-Ügyes volt, katona - próbáltam én is utánozni a vigyázzállásba vágódást, vigyorogva valami tisztelgésfélével. - És most pihenj - mármint tényleg pihenj! Ezek után feltétlenül szükséges, hogy... hogy ha még bír egy menetet... esetleg... öh... kihozza megint azt a borítékot.
~Hát lehetek ennyire kétbalkezes? Hogy lett így belőlem egyáltalán orvos?!~
Mikor már minden elvesztett, aztán kiszabadított tárgy nálam volt, nekigyürkőztem, hogy visszatoljam a pultot a helyére, ami már lényegesen könnyebben ment, mint a kifelé húzása, de azért elég nyögvenyelősen.
-Hát... igazán köszönöm - mosolyogtam rá kissé még lihegve.
Kérdésére azonnal érte nyúltam, hiszen a sok folyadék, a gyógyszerek, meg a betegsége miatt már az is csoda volt, hogy még mindig száraz volt a nadrágja. És ha belegondolok, hogy még az a géz is hogy szoríthatta csípőtájon! Jaj, én vagyok a legrosszabb!
-Jöjjön - ajánlottam fel a tenyeremet.
Ha elfogadta, kivittem a mosdóba, ahol ráállítottam a vécédeszkára. Nagyon reméltem, hogy nem tériszonyos, mivel a csésze most igazi szakadéknak tűnhetett neki egy kellemetlenül mély tóval az aljában.
-Na, mit szól, még a deszkát sem kell felhajtania - próbáltam oldani a feszültséget, ami esetleg benne dúlhatott. - Csak el ne mondja a többi férfinak, nehogy vérszemet kapjanak.
A szűk fülkéből kilépve még az ajtónak is hátat fordítva vártam, hogy végezzen. Akkor ismét a kezemet nyújtottam felé, majd miután figyelmeztettem, hogy fogja be a fülét, mert ez most hangos lesz, megnyomtam a lehúzókart. Utána a csaphoz vittem. Óvatosan adagolva neki a folyékonyszappant, nehogy elárasszam vele, a csapot pedig vékony sugárban nyitottam meg valahol középtájt, hogy kézmeleg víz folyjon belőle. A kezemen ácsorogva tudta megmosni a sajátját (és így valamennyire az enyémet is), miközben nekem egyfolytában az járt a fejemben, hogy olyan, mintha egy vízesésnél tisztálkodna.
A megszokott mozdulattal indítottam be a kézszárítót, és tartottam alá a tenyeremet.
-Atyavilág! - kiáltottam fel rémülten, és elkaptam onnan Adamet, aki minden bizonnyal már hanyatt vágódott az erős szélrohamról. - Bocsánat.
Hogy meg se süketüljön, hiszen ha a vécé lehúzása hangosnak minősült, akkor ettől a dobhártyája is átszakadhatott, ismét rátenyereltem a gombafejnyi indítóra, hogy kikapcsoljam azt az átkozott masinát. A zsebemből zsebkendőt húztam elő, azt adtam oda Adamnek törölközés céljából.
-Bocsánat - ismételtem, ahogy visszaindultam vele a vizsgálóba. - Ennyire talán nem kéne motiválnom, hogy visszaváltozzon.

Rosszallóan csóváltam a fejemet:
- Hagyja már abba doktornő - feleltem. - Ha egyszer megmondtam, hogy nagyon szívesek segítek bármiben, amit tudok, akkor igazán nem kell minden körben megköszönnie, komolyan! - kacsintottam rá. Majd még kétszer, hogy tuti észre is vegye, na.
Aztán jött az áldott mellékhelyiség. A WC érdekes élmény volt. Életemben most jártam harmadszor a Grand Canyonnál. Legalábbis az élmény hozzávetőleg megegyezett. A doktornő szavaira elvigyorodtam, éreztem, hogy miért próbál viccelődni:
- A seregben, frontvonalban csak egy árok volt dr Harlow - válaszoltam, - ahol egyszerre kb tíz férfi és három nő végezte el a dolgát. Ehhez képest most még a deszkafelhajtást is más végzi, ez valóban megfontolandó fejlődés - kuncogtam.
Nos igen, mindig érik újszerű élmények az embert, most először próbáltam arab terrorista fejfedőt viselő római szenátor öltözékben vizelni a világ legnagyobb szakadékába, de hát egy volt ejtőernyős ennyin azért ne hatódjon meg. Ja és kivételesen ne akarjon fejest ugrani a vízbe sem, igaz nincs is itt egy tucat félrészeg bajtárs, akik erre fogadásokat akarnak kötni. Így különösebb problémák nélkül végeztem, majd a lehúzás után következett a kézmosás.
Pontosítanék, mivel most barlangásztam egy kört egy felette ritkán elmozgatott bútor mögött, így ha Lynnek nem volt kifogása ellene, akkor gyors zuhanyt produkáltam inkább, közben a rengeteg szappannak hála kedveskedve a nő kezét is megmostam (ha hagyta), remélve, ezzel is oldom picit a görcsösségét. Olyan sokat tett és tesz értem és másokért is, akik nekem fontosak, jó volt látni ha tudok cserébe egy kis mosolyt csalni az ajkaira, vagy bármi hasonló. Bele is feledkezett kissé a dologba, úgyhogy reflexből a kézszárítóhoz lépett. Igazából míg kétszer oda-vissza görgette a testem a tenyerei között, míg rá nem jött mit is csinál. Csak utána ért el a fülzúgás, igaz a hirtelen körbe-körbe forduló szoba miatt egyelőre inkább az egyensúlyomat kerestem, miközben a lány hüvelykujjába kapaszkodtam a szélroham okán. Párszor megütögettem a fülemet, míg a csengés abbamaradt, majd felnézve a messzi távolba felmosolyogtam az arcába:
- Kérem, ne szabadkozzon - válaszoltam. - Nem történt semmi baj. A motivációval amúgy sincs baj, talán ha megnőnék tényleg többet tehetnék kiskegyedért, hogy végre egy kicsit felengedjen az állandó aggodalma, de tartok tőle, ezt a pár órát így kell kihúznunk - sóhajtottam.

-Hogy micsoda?! - hüledeztem vakondtúrásnyi szemekkel, de aztán hamar észbekaptam, és megint elfordultam. - Ó, bocsánat! - Még jó, hogy háttal állt nekem, és amilyen pici volt, egyébként se láttam az egész férfiból más, mint egy foltot a vécédeszkán. - Nekem már az is magas, hogy hogy tudnak egymás mellett állva vizelni a piszoárokba, de hogy még ráadásul csak egy árok... és még nők is voltak ott! Uhh! Remélem azért nem fázott fel senki.
Nyilván tisztában voltam vele, hogy a katonaságban időnként cudar körülményekkel kellett szembenézniük az embereknek, de ahogy elnéztem ezt a kis apróságot, ahogy a hüvelykujjamba kapaszkodva várja, hogy megnyissam neki a langyos vízesést a kézmosáshoz, a szívem szorult össze gondolatra, hogy talán még az esti kakaóját sem melegítették meg neki rendesen, sőt, talán este a takaróját sem tűrték be elég kényelmesen.
~Egek, hogy fogom én kibírni, amíg megszületik ez a baba?"
Ahogy megéreztem a tenyeremen azt a sok csúszkálást, először küzdve a szájam remegésével azonnal odakaptam, mert hittem, Adam elesett. Amikor azonban megláttam, miben mesterkedett, ellágyultan mosolyodtam el, amiből aztán egetrengető kacagás lett, mert iszonyúan csiklandozott. Alig tudtam megtartani a kisembert, az ujjaim párszor meg is rándultak, de csak nem szorítottam ökölbe a kezem, ami jó döntésnek tűnt a részemről, mivel az elég kellemetlen lett volna a kézmosómnak.
-A mindenit! - csóváltam a fejem még mindig vigyorogva kifelé menet, miközben felkaptam Adamet, és szórakozottan megdörzsöltem vele a még mindig viszkető tenyeremet. A rátekert géznek hála igen kellemesen dörzsis volt a felülete.
-Maga igazi úriember - feleltem neki derűsen, az arcom elé emelve őt. - Ha nem várna otthon valaki, még meg is pirongatna. De ne aggódjon, vissza fogja nyerni az eredeti alakját, akkor viszont aztán tényleg ne zavartassa magát a reggelihez nyelt karóm miatt.
Visszaérve, miután letettem a pultra a cukortartó mellé (ott volt e legközelebb a radiátor, úgyhogy kellemes meleg lehetett arrafelé a klíma), újra előkerült a teával teli fecskendő, amit azonnal, ellentmondást nem tűrően nyújtottam oda Adamnek.
-Ami kijött, azt pótolni kell - jelentettem ki.
Nagyon reméltem, hogy ürítés után, már könnyebben fog menni neki, és nem kell úgy belekönyörögnöm, de ha ellenkezett, akkor is kitartottam amellett, hogy muszáj innia. Közben finoman megsimogattam a fejecskéjét az ujjammal.
-Még hogy árokba! - motyogtam.
Talán a hormonok, talán Adam mérete miatt, de nagyon nehéz volt nem babaként tekinteni rá, még ha tudtam is, hogy rendes méreteiben pont, hogy én törpülnék el mellette.
-Szeret sakkozni? - kérdeztem eltéve a kiürült fecskendőt.
Ha nem volt ellene kifogása, elővettem a táblát a bábukkal, és a vizsgálóasztalra tettem, majd odahúztam mellé a székemet, és vittem magammal Adamet is.
-A férjemmel már jó ideje nem játszottam, mert mindig szanaszét ver benne. De most vettem egy könyvet, ami azt ígérte, hogy mire a végére jutok, már világbajnokságon is indulhatnék. Mondjuk arra azért nem hajtok, meg egyébként is még csak a második fejezetnél tartok, de örülök, hogy lesz kivel gyakorolnom. Csak az a gond, hogy hiányzik a fehér király.
A bábuk felpakolása közben hirtelen megdermedtem az ötlettől, majd a fehér király helyére egy kicsi, henger alakú körömvirágkrémes tégelyt tettem, és hacsak nem ellenkezett, ráültettem Adamet.
-Ön kezd, fenség - vigyorogtam.

Hát komoly mérvű ellenszenvvel pislogtam a Lynn kezében a teával töltött orvosi fecskendőre és igen határozottan ráztam meg a fejemet:
- Köszönöm, de azt hiszem egy ideig most nem akarok teát látni - nevettem.
Erre elmondta a folyadékpótlás szükségességéről szóló orvosi hegyibeszédet (jelenleg önmagában felért számomra a Mount Everesttel) de persze ez azért olyan nagyon most engem sem hatott meg, hiszen olyasféle lufinak éreztem magam még mindig, amilyennek kölyökkoromban dobáltuk egymást a suliban. Vagyis vízzel töltöttnek.
- Tudja alapvetően szeretem a teát doktornő, de azt hiszem mára bőven elég volt belőle - kuncogtam. -Sőt, kb egy hétre azt hiszem.
Végül is Harlow doktornő megértően rábólintott és rám hagyta a dolgot mély örömömre, de az a nyavalyás fecskendő elől maradt, ami azért némi aggodalomra adott okot nekem továbbra is. Komolyan gondoltam, hogy nem iszok egy hétig teát!...
Azért lassan minden visszatért a rendes kerékvágásba, Lynn megérdeklődte van-e kedvem sakkozni. Éltek bennem a remények, amely szerint sakkozás alatt nem teázunk (maximum ő, ha akar, bár ha ő akarja, akkor jelenleg én is iszok, ha akarok, ha nem...) így rábólintottam a felvetésre széttárva a karjaim:
- Hát nagymester éppen én se vagyok, de még átlagos játékosnak is alig mondanám magam - válaszoltam. - Noha a régi katonacsaládokban amolyan hagyományféle, mert állítólag fejleszti a stratégiai érzéket, de én sohasem voltam belőle különösebben jó. Ettől függetlenül állok rendelkezésére dr Harlow.
Hamar felkerülhetem hát magam is a táblára. Bizonyos szempontból érezhettem volna megalázónak a játékszerré avanzsálásom, sőt, azt hiszem, ha nem a doktornőről van szó, így is lett volna. De kedves, olykor szinte gyermeki lelke rám is hatott úgy gondolom, mert valahogy most inkább azon vihogtam magamban, hogy részese lettem a Harry Potter világának. Fejvakarva nézegelődtem körbe a krémes tégelyről, majd megcsóváltam a fejem Lynn felé:
- A fenséget hagyjuk - legyintettem. - Sosem szerettem különösebben a címeket és rangokat. Az "őkegyelmessége Adam elsőlovag" is megteszi - kuncogtam.
Aztán némi gondolkodás után a huszár bábujához sétáltam a vezér oldalán, hogy az ugrólépésben kirakjam a gyalogok elé. Az első nekiveselkedés után átgondoltam a lépésem erősen, csak sajnos addigra megérintettem a bábut, így ezzel kellett lépnem. Nagyjából huszadjára amolyan zsák krumpli gyanánt sikerült a hátamra küzdeni a jelenleg elég nehéz, ráadásul sima és csúszós felületű bábut, majd valahogy kiszenvedni a megadott mezőre.
- Hu... hu... husz... paci előre ment... - ziháltam. - A királynőn a lépés joga...
Visszamásztam a tégelyre kifújni magamat:
- Ha nem indiszkrét a kérdés, miért választotta az orvosi pályát doktor Harlow? - érdeklődtem pihegve.