Kosárlabdapálya

Kora reggel, miután elbocsájtották a gyengélkedőről, és Sarah-t is sikerült rávennie, hogy menjen órára, Sean hirtelen azzal találta szemben magát, hogy marha sok szabadideje van. Elméletben beszélnie kéne az iskola fejeseivel, de az egyik diák szerint ma csak Rozsomák van bent, az ő gondolatait pedig inkább nem akarja hallani, ma este is elég beteg álmai voltak valami háromfejű óriáscsigáról, kinek szemei vörös, és zöld színben pompáztak.
Tehát, szabadideje volt bőven, viszont lövése sem volt, mit kezdhetne vele, hisz telefonja hősi halált halt, emberek közelébe nem akart menni, a számítógépét pedig valószínűleg épp borzalmas kínzásoknak vetik alá volt diáktársai, de persze amilyen idióták mostanra már szinte biztos, hogy tönkre is tették. Hiába na, van amit nem lehet ütlegeléssel megoldani. Ilyen és ehhez hasonló gondolatok kavarogtak az elméjében, mikor a méltán hírhedt kosárlabdapályán sorra szórta be a labdákat a palánk mellé, illetve néha egyenesen neki. Utolsó dobása reménnyel tölti el, hogy az a nyomorul gumigolyó a fémkarikán marad, ám abból ahogy pörög elég valószínű, hogy inkább kifelé akar esni, és nem be.
~Azt már nem!!~
Felemeli jobb karját, és egyenesen a labdára szegezi azt, mire a sportszer éktelen hangerővel durran ki, majd lezuhan még három másik sorstársa maradványai mellé.
~Oké...asszem ideje venni a sulinak pár új labdát...~

Nyugodtan lépdeltem, igaz én felettébb ritkán szoktam bárhová is sietni. Nem illett volna hozzám. Kivételesen nem az öltönyömet viseltem, hanem egy trikót és szabadidő nadrágot, valamint sportcipőt, hónom alá kosárlabda volt csapva. Megigazítottam az orromon a napszemüvegemet, ahogy felmértem a pályát, melyen egyetlen ismerős ember tartózkodott jelenleg, Sean.
Vidáman néztem a tekintetét, mely az elhasználódott kosárlabdákra meredt. Vigyorogtam egy magamban, arra gondolva, hogy csak nem egy erejét próbálgató mutáns kosarazott itt eleddig. Nevetéssé erősödött bennem a nézet, aztán már a pálya túlvégéről rákiáltottam a fiúra:
- Nocsak! Örülök, hogy látlak Sean!
Ahogy felém perdült már a mellkasomtól indítva felé is löktem a labdámat, amit reflexből kapott el.
- Van kedved pattogtatni egyet? - érdeklődtem.

Ismerős hang üti meg a fülét, és az is üde változatosság, hogy előbb hallja valakitől azt, amit a szája mond, mint amit az agya. Sajnálatos, de 24 órája sincs meg a képessége, neki viszont máris az agyára megy. Ami a labdát illeti, természetesen sikerül elkapnia, hisz ezt a sportot legalább szerette, és néha űzte is, számos más hobbija mellett (melyek közül csak egyikhez kell felállni a géptől, tipikus).
-Hello Adam - köszönti vidáman a férfit, majd a kapott labdát is a kosár felé hajítja. Legnagyobb meglepetésére ez most bemegy, igaz nem csonk nélkül, és persze, teljesen véletlenül. - Nem is tudom, mostanában nem jó ötlet közel jönni hozzám - kiáltja szégyenlősen, ami egy elég furcsa kombináció - na meg, ellenem játszani nem túl nagy kihívás.
Elkapja a lepattanó labdát, majd vissza is passzolja azt a férfinak, ezek után pedig hátrál egy kicsit a palánktól, hogy Adam is rá tudjon dobni. Szokatlan, és egyben kellemetlen ez az újdonsült távolságtartás, melyet tanúsítani kénytelen embertársaival szemben, és ez látszódik is rajta.
-Gondolom hallottál róla mi történ velem... - Kérdi, és lélekben felkészül rá, hogy amennyiben nemleges választ kap, el kelljen magyaráznia, miért viselkedik ilyen furcsán.

Elkaptam a labdát és megpörgettem a kezemben, majd néhány gyors lépéskombináció után rádobtam, de a gyűrű szélén csattanva pattant vissza elém. Elkaptam majd könnyedén Seannek passzoltam:
- Én sem vagyok Jordan szabad időmben, csak nyugalom - feleltem a szavaira. - Még a seregnél játszogattam, de mostanra nem vagyok igazán edzésben ehhez, szóval, azt hiszem bőven megfelelő vetélytárs leszek - mosolyogtam.
Elé léptem és felemeltem a karjaim, hogy fedezzem a labda útját, várva, hogy dobás lesz belőle, vagy megpróbál cselezni egyet valamerre, közben a felvetésére is válaszoltam:
- Az első két órám ma szabad, így kicsit én is lazítottam a szokásos napi programomon, még nem néztem meg semmilyen hivatalos iratot, ha valami ilyesmiről van szó - ráztam a fejemet.

Meglepi, hogy Adam dobása sem járt sikerrel, lelki szemei előtt a jelenet valahogy úgy zajlott le, hogy a labda csonk nélkül betalál, majd szétrobban a palánk, végül pedig tűzijátékrakéták is felszállnak valahonnan, de be kell látnia, a valóságban tényleg elég furcsán venné ez ki magát.
-Aha - felelte hitetlenkedve, még annak ellenére is amit az előbb látott - azt viszont kétlem, hogy egy szinten lennénk, arra a labdapörgetős trükkre a nagyapám 10 éven át próbált megtanítani, sikertelenül.
Adam-et különösebben nem hatja meg a figyelmeztetése, és közelebb jön, de úgy tűnik a fejében is olyan katonás rendet tart, mint valószínűleg mindenhol máshol is, hisz gyakorlatilag csak annak visszhangját hallja onnan, amit ki is mondott a férfi, ami bizonyára azt jelenti, hogy az illető őszintén beszél...
-Nem egészen - feleli, és pattogtatni kezdi a labdát. Ismerve, hogy mire képes a vele szemben álló férfi, elég reménytelen vállalkozásnak tűnik, hogy fölötte dobja el a labdát, de hát egyszer élünk. Megragadja a sportszert minkét kezében, és felkészül a műveletre. - Emlékszel arra az apró füllentésre az adatlapomon arról, hogy mutáns vagyok? - Kérdi, majd céloz, és dob, rögtön utána pedig hozzáteszi: - Kiderült, hogy igaz...

Rávigyorogtam:
- Öt évig tanítgatott rá egy néger srác a seregnél, mire nekem ment - feleltem. - De nem ez teszi a jó kosarast - kuncogtam, majd vele egy ütemben ugrottam fel.
A jó ütemű fedezéken megpattant a labdája, majd a palán széléről visszavágódott a flaszterra, ahol sima mozdulattal kaptam el, de már Sean felé fordulva, meglepett tekintettel:
- Ejha! - szaladt ki a számon. - Bevallom őszintén erről eddig még nem hallottam... - ráztam meg a fejemet. - Ez esetben el tudom képzelni, hogy most nem vagy a legjobb passzban. Tudom, hogy az ilyesmi komoly trauma Sean - bólintottam, majd közénk emeltem a labdát: - Folytassuk a játékot, segítene egy kis mozgás? Vagy ha gondolod leülhetünk és átbeszélhetjük a dolgot, elvégre ha valamiben van tapasztalatom előtted már, akkor ez az - ajánlottam fel.

Bármi is teszi a jó kosarast, Adam-ből több van benne, mint ellenfeléből. Magasabb, gyorsabb, és erősebb, ezért szegény fiú csak abban reménykedhet, hogy ő szerencsésebb, illetve, hogy a sztorija elég meglepő ahhoz, hogy a férfi ne a játékra koncentráljon.
-Valójában, egészen rendben vagyok - jegyzi meg, miközben kipattintja a labdát Adam kezéből. - Szerencsére nem vagyok már kiskamasz, aki az ilyesmi miatt depresszióssá válik, inkább kíváncsi vagyok - vallja be, s újra megostromolja a gyűrűt labdájával, már ha eljut odáig egyáltalán a gumigombóc - tudtommal ez már tíz éve meg kellett volna, hogy történjen, mondjuk az egyik puccos szülinapi bulin, ahol a képébe robbantom a tortát a vendégseregnek, vagy ilyesmi.
~Wow, még mindig milyen higgadt. Ráadásul hisz nekem, vagy legalábbis ezt sikerült kikövetkeztetnem a gondolataiból, amik persze megint csak azt visszhangozzák, amit kimondott. Kezdek aggódni, hogy nem is mutáns vagyok, csak a fülemmel van valami baj...~
-Komoly trauma? - Esik le neki hirtelen a tantusz - Másoknak ennyire nehéz ezt feldolgozni? Csak nem...
Megjelenik lelki szemei előtt ugyanaz a szülinapi buli, csak most palacsintává taposott vendégekkel, egy pillanattal később pedig habzó szájú, lesokkolt vendégekkel.
-Ejha - motyogja maga elé, majd egy hirtelen fejrázással visszatér a valóságba - Kösz, de kivételesen talán jót tenne a testmozgás.

Megrázom a fejemet, miközben a labdával való mozgását követem le testemmel:
- Ez nem szükségszerű Sean - válaszolom. - Én nálad is idősebb voltam, mikor aktiválódott bennem az X gén. Általában valamilyen komoly érzelmi sokkhatás következménye, mint a halálfélelem, szélsőséges aggodalom vagy akár túláradó öröm és ennek legaktívabb időszaka általában a kamaszkor, ez igaz, de azért nem mindenkivel van így. Némelyek annak születnek, némelyek meg egyáltalán nem valami trauma hatása alatt változnak meg, bár ez igen ritka, ahogy az is lehetséges, hogy valaki mondjuk 65 évesen legyen mutánssá, mondjuk egy szívinfarktust kísérő halálfélelem kapcsán. Amit te mondasz az a leggyakoribb, de nem az egyetlen lehetőség.
Egy jó mozdulattal sikerült elvennem a labdát a sráctól, így most én vezettem őrá, majd mikor megállt testcselekkel próbáltam elvinni mellette, miközben folytattam:
- Talán most még nem érzed traumának Sean, sőt talán kevésbé lesz az mint sokaknak, de már tapasztalhattad egyéb okokból mik is a hátrányai ennek a létnek, hiszen mutáns hírében állva jártál a Fordhamre - feleltem a gondolataira. - Persze azért...
Hirtelen zsugorodtam alig több mint fél méteresre ahogy elpattintottam a lábai közt a labdát és magam is utána léptem a megdöbbent fiú alatt, majd a túloldalon utolérve hirtelen megnőttem normális méretemre és lendületből elrugaszkodva bezsákoltam a labdát. Földet érve elkaptam a játékszert és a fiúnak dobtam mosolyogva:
- ...azért vannak előnyei is - fejeztem be a mondatot.

~65 évesen? Na, az szép lehet, szívroham, majd magához tér, dob egy tűzlabdát, aztán jön a második szívroham!~
-Tehát különcök vagyunk, a különcök közt? - Kérdi mosolyogva. - Csúcs.
És ekkor kicselezik! Meg sem fordult a fejében, hogy győzhet, de most, hogy benne van a játékban, ideje lenne virítani valamit, már csak dacból is! Na persze, ezt némileg megnehezíti az, hogy túl közel nem mer menni hozzá, mert picit azért aggódik, hogy Adam elméjéből esetleg többet olvasna ki a mutáns becenevénél, így csak megpróbál nagyjából az útjában állni.
-Trauma? Ugyan! - Veti el az ötletet, mintha csak arról lett volna szó, hogy őt választják elnöknek jövőre. - Direkt hasznos, kaptam egy életre szóló kibúvót a Fordham-es bulik alól, a Herculoids-ból pedig már úgyis kitiltottak.
Nagyapja is mindig a lába közt pattintotta át a labdát, de ez persze nem jelenti azt, hogy számítana rá, sőt, az pedig végképp meglepi, hogy a lasztit egy G.I. Joe akciófigura is követi majd, aki a következő másodpercben már át is veszi a vezetést a játékban.
-Nem tudom - feleli bátortalanul, mikor már a labda a kezében van - akiről érdekelt, mit gondol, úgyis elmondta mindig. - Pattogtatni kezdi a labdát, s megindul a palánk felé. Amint Adam az útját állja elrugaszkodik a földtől, és onnan nyit tüzet a gyűrűre. - Viszont, szívesen járnék ide megint...
Figyeli a férfi arcát, hogy lássa, hogy fog reagálni erre a kijelentésre.

Sean lendületesen tört pontszerzésre és egy gyors mozdulattal előbb engedte el a labdát, mint hogy elrugaszkodhattam volna. Nem sokat késtem, de talán egy centivel az ujjhegyeim felett szállt el a labda és sikeresen szerzett pontot újra a fiú. Elmosolyodtam és gyorsan begyűjtöttem a játékszert, majd visszatértem a kiinduló pozícióba Sean elé, de mielőtt megindultam volna ránéztem és bólintottam:
- Jól tudod, hogy ez az iskola értetek van, mutánsokért, akiknek meg kell tanulni beilleszkedni a társadalomba - feleltem. - Nem látom akadályát, hogy újra az iskola tanulója legyél. A papírmunkát elintézzük majd a játék után - tettem hozzá, aztán megindultam, de a fiú remekül mozgott.
Patthelyzet alakult ki köztünk, nem tudta elvenni a labdát, amit jól fedeztem, de se ráfordulni, se elmenni mellette nem tudtam. Közben azért a beszélgetést is folytattam:
- No és miféle módon nyilvánul meg az adottságod, ha szabad kérdezni? - szóltam felé. - Hőálló falak, műanyagbevonat vagy éppen elektonikamentes szálláshely kell? Netán madárröptető kialakítása? - viccelődtem, de hát jobb ha már most szoktatja magát a gondolathoz, hogy itt vannak elég különös diáktársai... újfent.

~Bement? BEMENT!! YAY!!!~
Jókedvében újra felugrik, hisz másodszorra is sikerült betalálnia, ráadásul ugyanazon a napon! Persze hosszabb ünnepségre nincs idő, hisz Adam nem rest ellentámadásba lendülni, de akkor is, két pont! Az igen...
-Értünk, mutánsokért - ismétli meg, maga elé motyogva - tudod, pár éve még vért izzadtam azért, hogy bevegyétek, itt a helyem. Lehet a karma tényleg létezik.
A papírmunka hallatán a hideg fut végig a hátán. ahogy belegondol abba, mennyi mindent kellene elintéznie a következő pár napban, hány helyre kéne levelet írnia, többek közt a nagyszüleinek is, annyira mégsem poén a mostani sulija, és otthagyta (bár lehet a ma reggeli hívása után, amiben megnyugtatta őket, hogy túlélte az estét, annyira nem haragudnának érte). Ezek mellett azért nagyjából sikerül a játékra, és a társalgásra is koncentrálnia.
-Valójában, arra gondoltam, magántanulóként befejezem azt a sulit. A vizsgát majd leteszem online, vagy nem tudom, de olyan közel van már az utolsó vizsgám, és ha leteszem, talán a családom sem tagad ki.
~Francba, mindig úgy érzem, most meglesz a labda, a következő pillanatban pedig mintha a kezemen repülne át, vagy nem tudom.~
-Azért jól megy ez neked, simán lehetnél Tornatanár mondjuk. - Jegyzi meg, hogy időt nyerjen ahhoz, hogy válaszolhasson Adam kérdésére is. - Semmi ilyesmi, csak egyszerű telepátia, illetve, azt hiszem telekinézis is - folytatja, majd újabb sikertelen kísérletet tesz a labda megszerzésére - bár van egy olyan elméletem is, hogy csak egy láthatatlan mutáns követ mindenhová, és görénykedik velem, amikor rámutatok valamire. Eddig csak azt nem sikerült elérni vele, amit szerettem volna. - Újabb csapás a kézzel, ezúttal viszont sikerrel jár. A labdát pattogtatva hátrál el a férfitől, hogy kiérjen a körből. - Szóval mindegy, egy olyan szoba, mint amiben Sarah él tökéletesen megfelel.
~Vagy akár ugyanaz is, de ilyet nem mernék kimondani hangosan...~
A gondolattól azért kicsit pirosabb lesz az arca, bár ezt reményei szerint elfedi az a pirosság, ami a testmozgás miatt jött rá.

Ügyes mozdulattal vette el tőlem a labdát s kezdte most ő vezetni én felém a játékszert. Rám hárult a védekezés, bár ez mindig is inkább ösztönös elemem volt mint a támadás, szinte mindenben, így a sportban is védekező típusú, defenzív ember vagyok. A palánktól elég messze megakasztottam már a mozgását és lefedeztem minden lehetséges kitörési próbálkozást, a cseleire nem indultam meg, így patthelyzet alakult ki, csupán most ellenkező felállásban. Önkéntelenül jókedvű mimikára húzódott az arcom szavai hallatán:
- Történelmet, filozófiát és testnevelést tanítok - közöltem vele jó kedvűen. - De örülök, hogy te is úgy gondolod, hogy alkalmas vagyok a pályámra, ám emlékeztetnélek: jelenleg te vezetsz! Mellesleg egy ezzel szórakozó mutáns ritka jelenség lenne, főleg, ha a telepátiát is le tudja képezni a számodra - ráztam meg a fejem.
A patthelyzetet most nem sikerült feloldanom egy gyors leütéssel és eliramodtam a palánk felé. Lépéselőnyből indulva, talán jobb kondícióban is, egyszóval nem sikerült befognia, így újabb zsákolást mutattam be, majd a földre érkezve visszadobtam neki a kosárlabdát:
- Ugyanolyat kaphatsz, de ugyanazt sajnos nem. Tiltja a szabályzat - mosolyogtam rá. - Persze arról lehet szó, hogy egyedül lakj benn és nem tiltja semmi a látogatók fogadását - vontam vállat. Enyhén felszökő szeme láttán kuncogtam: - Én sem a '30-as években élek Sean. Megértem.
Ahogy újra ő támadott elfogtam a labda útját megint és kezdődött a cselpárbaj újra, miközben megszólaltam:
- Mit mondhatnék? Ha ott szeretnéd befejezni a tanulmányaidat semmi sem tiltja, de ha kiderül közben, hogy itt élsz... nos... nem tudom mennyire számíthatsz korrekt elbírálásra minden tanárod részéről - mondtam ki őszintén, miközben most hiába próbáltam elvenni a labdát tőle.

~Húha, telitalálat...mondjuk sejthettem volna, hogy testnevelést is tanít, végül is itt van kora reggel a pályán...~
-Meglehet - feleli, s tart egy kis szünetet, hogy levegőhöz juthasson - de ha tíz éve valaki azt mondja, le tud adni hatvan kilót, 3 másodperc alatt, arra is furcsán néztek volna nem? - Kérdi, majd rámosolyog a férfire, hogy kétség se férhessen hozzá, melyik fitneszcsillagra célzott az imént.
Elkapja a felé dobott labdát, majd hevesen pattogtatva azt, támadásba lendül, egészen addig, míg meg nem hallja a férfi szavait a szállásolásról, itt agyin félreüt a labdának, ami egyenesen a képébe csapódik. Csillagokat lát, de csak sikerül újból elkapnia, ami persze azt jelenti, hogy dobhatja rá innen.
~Jézusom, ilyen dumát, amikor sportszer van nálam, meg is ölhettem volna valakit...~
-Hát, még húsz és, és ott fogunk élni - jegyzi meg, de csak azért, hogy mondjon valamit. - Ha nem hát nem - jegyzi meg végül szomorúan - pedig egészen ügyes most már, az első incidens óta egyszer sem próbált kiütni.
Becélozza a palánkot az esélytelenek nyugalmával, hisz közelről is olyan a találati aránya, mint másoknak a hárompontos vonalról, most pedig, hogy a hárompontos vonalon áll...a lényeg, hogy nyugodtan emeli a feje fölé a labdát, és eldobja azt. Gyönyörű íves repülés után zuhan bele csonk nélkül a közeli bokrok közé, eltűnve a két férfi szeme elől.
-Eszem ágában sincs az épület közelébe menni - nyugtatja meg a férfit, mialatt leereszti két karját - legfeljebb ha főépítész leszek, és én robbanthatom fel azt, hogy helyet adjon egy mobilwc gyárnak. - Hangja nem tűnik keserűnek, inkább izgatottnak, ami annak is tudható be, hogy időközben elképzelte maga előtt ezt a jelenetet. Mialatt beszél a bokrok felé kullog, hogy előkerítse a labdát, ami remélhetőleg még nem jutott a többi sorsára. - Viszont, le akarom tenni a diplomámat. Ideje lenne, hogy más is legyen az önéletrajzomon mint...nos tudod.

- Elhiszem Sean - kuncogtam, - de ez nem Sarah ügyességén múlik, hanem a közoktatási törvényeken - vontam vállat, majd már ugrottam is fel Seannel. A dobás elkerüli a fedezékem, de mondjuk a palánkot is. A fiú közepes mérvű lelkesedéssel megy el előkeríteni, miközben mosolyogva megvárom, majd mikor nekem passzolja a labdát lepattintom néhányszor. Aztán a szememet az ő tekintetébe fúrva válaszolok:
- Érett és intelligens fiúnak tartalak Sean, nem fogok beleszólni a döntéseidbe, legfeljebb tanácsot adok és azt is csak akkor, ha kéred - válaszoltam, majd meglódultam felé és felidéztem mindent, amit valaha a sötét bőrű, egyetemi csapatában ásznak számító bajtárstól tanultam.
Meg is lepem a mozgásommal és a villámgyors testcselekkel Seant, könnyedén elviszem a labdát, majd lendületesen zsákolok egyet. Földet érve odadobom a labdát a meglepetten néző kölyöknek:
- Ez a vén csont, tud még néhány trükköt - felelem nevetve. - De akkora kihívással szembesítek mindenkit, amivel még megbirkózik. Bár... elismerem kellett némi idő, hogy visszarázódjak a játékba - nevettem. - Nos jól van Sean, ez esetben csak egy szobát nyittatok neked a birtokon. Más kérdés? - érdeklődtem, bár meglepett volna, ha nincsenek egy friss mutánsnak...

-Rohadt törvények - morgolódik a bokroktól visszafelé jövet, persze csak alig hallhatóan - végre találnék egy rendes szobatársat, erre tessék...
Adam szigorú tekintete már ismerős számára, hisz menthetetlen kocka létére valahogy sosem sikerül a seggén maradnia, és már jó párszor előfordult, hogy Sarah-val közösen fejfájást okoztak ennek a férfinek, vagy legalábbis Adam helyében neki egy marék aszpirin is kevés lett volna néhány alkalommal, ő úgy tűnik egészen jól bírta a dolgot.
-Érett, és intelligens - ízlelgeti a szavakat - jól hangzik, és ne aggódj, ennyi kaland bőven elég volt nekem.
Kezdi úgy érezni, hogy amit csinálnak az nem is kosárlabda, hanem valamiféle gonosz bűvésztrükk, és neki nem szóltak erről, az egyik pillanatban ugyanis még vígan pattogtatja a labdát, a következőben viszont az már a hálóban sodródik, ám mire megint pislantana, újból a kezébe kerül a gumigömb.
~Tényleg ász lehetett az a fickó...~
-Valójában - kezd bele, s még mindig megszeppenten bámulja a kezében lévő labdát, legalább úgy, mintha egy más bolygóról érkezett lény lenne - nem hiszem, hogy gond lenne, ha két iskolába járnék...viszont, ha már a szobáknál tartunk, az megoldható lenne, hogy ne kelljen hazautaznom a karácsonyi szünidőre? - Kérlelő tekintetét a férfire emeli. - Nem vagyok benne biztos, hogy fel vagyok rá készülve, hogy halljam a nagyszüleim gondolatait.
~Más kérdés? Hú, éppenséggel akadna pár...~
-Éppenséggel...érdekelne, hogy csinálod ezt? Úgy értem, mások ha csak elmennek mellettem, az őrületbe tudnak kergetni a gondolataikkal, a tieid viszont olyan összeszedettek. Gyakran nem is hallok semmit.
~Illetve, volt még valaki, akinek el tudtam viselni a gondolatait, sőt, nagyon hízelgő volt...~
-És mellesleg...mi vár rám ezután? Volt már olyan, hogy valaki elvégezte ezt a sulit, és utána nem X-men lett? Biztos nagyon izgalmas, de...
~Most mit mondjak? Elég nekem annyi is az adrenalinból, amennyi a Dragon Age végjátéka közben szabadul fel?~

Bólintottam a kérésére:
- Van néhány diákunk, akinek nincs hová hazamennie, vagy ha van is, nem különösebben szeretne - válaszoltam. - Még csak egyedül sem leszel a birtokon tehát, bár tanórák nem lesznek, viszont az itt maradottak azt hiszem valamiféle... khmm... bulit szerveznek. Részleteket ne kérdezz, mint tanár és igazgatóhelyettes ez az az egy időpont az évben mikor félrefordítom a tekintetem és nem kérdezek míg nem borul lángba a tetőszerkezet - vontam vállat. - Tehát igen, maradhatsz, ha akarsz. Viszont Sean... előbb vagy utóbb ezen túl kell esned, ugye tudod? - néztem a szemébe a labda útját fedezve s így visszakényszerült a kezdő pozícióba.
Mivel újra holtpontról indultunk folytattam a válaszokat:
- Igen, úgy rémlik volt ilyen - vigyorodtam el. - Talán hallottál te is a Bestiáról, ő jelenleg politizál mondjuk. De voltak mások is. Nem olyan ismertek, élik a szürke mindennapokat, de orvosok, ügyvédek, stb is kikerültek innen. Ez erről szól. Nem kommandósokat vagy szuperhősöket akarunk kiképezni, hanem a társadalomba beintegrálódni képes s attól nem elkülönülő mutánsokat, akik tehetségüket a köz és egyben a maguk javára képesek kamatoztatni, bebizonyítani mindenkinek, hogy nem vagyunk a pokol veszedelmei, hanem hasznos részévé válhatunk az emberi társadalomnak.
Megálltam és előrelépve kinyújtottam a kezem felé:
- Azt most add ide - kértem, majd ahogy átadta a játékszert közelebb intettem és beszélni kezdtem: - Próbáld meg használni rajtam az erődet. Megpróbállak keresztül vezetni az emlékeimen, ahogy egykor Jeant is. Elméletileg mivel aktívan ezekre gondolok így megkönnyíthetem, hogy belém láss és választ kapj a kérdésedre, mi a "titka" a letisztult összeszedettségemnek.
Ahogy Sean elém állt a szemébe néztem és igyekeztem végigvezetni az életem főbb pontjain. Katonatiszt édesapám és nagyszüleim adta fegyelmezett, vallásos, a nevetést és a könnyed szórakozást nagyban nélkülöző gyermekkoromon. Az oly sokszor szajkózott elveken tisztességről és komoly felelősségtudatról, amit nagyjából négy éves korom óta hallgatok. A katolikus kisiskolás majd a hadsereg bentlakásos gimnazistája is kibontakozott a szemeim előtt. Az este mikor az előírt időpontnál 12 perccel később értem haza és apám szavai arról, mi teszi a tisztet és úriembert valóban úriemberré, a lelki fröccs ami órákig tartott, ahol elmagyarázta mi történne ha a frontvonalban késnék el így. Az alapkiképzés szadista altisztjei, izomszakasztó gyakorlatai és kőkemény, brutalitásba hajló fegyelme. Nagyapám temetése, ahol tilos volt sírnom, mert férfinak az ilyesmi szégyene. A komolyabb megbízatások katonadiplomataként majd a szomáliai pokol egy-két emlékképe. A zen meditáció, amihez végül én menekültem a napi keserűség elől. Megveregettem a fiú vállát:
- Minden neveltetés és akarat kérdése - válaszoltam. - Megkaptad a feleleteket, amiket kerestél? - kérdeztem kíváncsian.

-Tudom - feleli, félrehúzott szájjal - de amíg nem jövök rá, hogy kell ezt kikapcsolni - és itt most a halántékára mutat - addig annyira nem vágyom rá. Vicces, egész életemben arra vágytam, hogy tudjam, mire gondolnak valójában, amikor a szüleimről kérdeztem őket, most meg... - Elmélázik ezen a gondolaton egy pillanatra, majd újból elvigyorodik. - Most már van saját titkom, úgyhogy megtarthatják az övéket.
A bestiáról persze hallott, de hát ki ne ismerné az aranyszívű szőrmókot, aki minden nő álma...vagyis, minden nagyon perverz nő álma...hol is tartottunk?
-Akkor lehetek még elnök? - Kérdi komolytalanul, de azért a látszat ellenére felfogta a mondandó lényegét, itt is mindenki normális ember, és az igazat megvallva sosem gondolta másképpen. Aztán Adam közelebb lép, ő pedig ösztönösen hátrál előle, végül azonban úgy dönt, miért ne...annyira gázos emlékei csak nincsenek.
-Okkké... - feleli remegő hangon, arra viszont nem kell kérni, hogy használja a képességét, ő inkább visszafogni szeretné, ha tudná, de nem tudja. A látottak új perspektívába helyeznek mindent, és kicsit bele is remegnek a lábai. A végeredménnyel nem szállhat vitába, hisz csak sikerült igazgatóvá válnia az előtte álló férfinek, de szerény véleménye szerint egy gyerekkel akkor sem így kéne bánni, legalább el kéne ítélje előtte egy bíróság, vagy valami...
-Kell, hogy legyen könnyebb mód - hangoztatja a gondolkodó ember mantráját - de már az is haladás, hogy van remény.
Egész testét átjárja a hideg, melynek hatására látványosan megborzong. Kizárt, hogy valakit beenged újra az 1 méteres körzetén belülre, és ezen elhatározásnak eleget téve, hátrébb is lép, megint.
-És, miért hagytad ott a katonaságot? Mármint, nem tűnt valami jó mókának, de te olyannak tűnsz, aki bírja...

- Rá fogsz jönni, hogy hogyan kell kikapcsolni - biztattam. - Nagyon kevés képesség működik állandóan, leginkább csak a fizikai elváltozások. Minden más típusú korlátozható szinte minden esetben. Nos igen... van példa ennek ellenkezőjére is, Vadóc egy jellemző kivétel, de telepaták esetében ilyenről nem hallottunk még - próbáltam meg őszinte szavaimmal ez irányban megnyugtatni Seant.
Majd ahogy átestem a rögtönzött elmeszkennelésen komolyan biccentettem a fiúnak:
- Mindig, mindennek van könnyebb módja. Mi emberek alapvetően különálló személyiségek vagyunk, mindenki más módon teremt, vagy teremthet önmagában harmóniát és kiegyensúlyozottságot. Én, talán rendkívülinek tűnő, fegyelmezettséggel érem ezt el, de nem mindenkinek ez a célravezető út.
Megpörgettem a labdát, majd a talajon Sean felé pattintva megkérdeztem:
- Ha érdeklődhetek... Hogy ébredt fel benned az X gén? - vontam fel a szemöldököm. - Mióta tudod, hogy telepata vagy?

Vadócról egészen más jut az eszébe, mint amit a férfi elvárhatott volna tőle, de a célját elérte, hisz megnyugodott tőle. Ha egy másik, tüskés bőrű lánynak sikerült eljutnia odáig, hogy ne ölje meg őt, akkor arra is van remény, hogy ő sem fog állandóan hallgatózni mindenki fejében, ha társaságba kerül...valamiért.
-Tudod, a te szádból a könnyebb mód nem hangzik valami biztatóan - jegyzi meg óvatosan - mintha a sötét oldalra akarnék átállni, vagy nem tudom. Amúgy, a családomban a Star Wars játszik vallás helyett...ha idegesítelek vele, szólj nyugodtan.
Könnyedén elkapja a labdát, igaz egyenesen felé jött, szóval ez nem olyasmi, amit megírna a naplójába, a kérdés viszont gondolkodóba ejti.
-Mennyi is az idő? - Kérdi, s már nyúlna is mobiltelefonjáért, ám azt sajnos nem hozta magával, ugyanis az iskolában felejtette, nagyjából 5000 darabban. - Biztosan kevesebb mint egy napja, de voltak intő jelek, amiket nem vettem komolyan. Pár dolog magától esett le, amikor a szobában voltam, tönkrement egy s más, illetve ott volt az is, amikor egyik este...
~Mond csak el neki, hogy Sarah-val ugyanazt álmodtuk! Fogadjunk, hogy úgysem mered! Oké, nyertél...~
-Szóval, akkor nem tűnt fontosnak, de hirtelen tudtam a becenevét...Fúria...Egyébként, miért hívják így? Elképzelni sem tudom, mivel érdemelte ki...
Felmerül benne, hogy elhangzott valami kérdés is, amire igazán nem sikerült még válaszolnia, ha szigorúan szemléljük a dolgokat.
-Ja igen...a Fordhamesek buktattak le. Van valami késük, ami égeti az emberi bőrt, a mutánsokat viszont békén hagyja, és nem tettszett nekik, hogy engem szeretet a tőr. Ami utána történt, az hosszú történet, de a lényeg, hogy rám támadt egy másik telepata, és azóta hallok mindent...meg kuplerájt tudok csinálni a gondolataimmal.

Elnevettem magam:
- Láttam a Star Warst, azt hiszem érteni fogom - feleltem mosolyogva. - És hidd el én a kardozásról csak az öttusa kapcsán rendelekezem ismeretekkel, vagyis nem én vagyok Darth Vader. Viszont értem mire akarsz kilyukadni azt hiszem. De ez nem átállás, vagy csábítás kérdése Sean. Ez egy állapot, amivel meg kell barátkoznod. Legalábbis ha ki akarsz jönni saját magaddal.
Intettem, hogy támadjon, majd már blokkoltam is, miközben válaszoltam:
- Érdekes. A legtöbb esetben valamilyen közvetlen erős érzelem váltja ki az X-gén aktiválódását, de hát kivételek mindig vannak - feleltem. - A Fúria pedig... nos maradjunk annyiban, mikor megismertem a kishölgy sokkal hevesebb volt mint manapság. Akkoriban teljesen ráillett.
Furcsán pislogtam:
- Egy tőr? Sohasem hallottam ilyesmiről, be kell vallanom... De így még inkább nehéz lesz sikeres vizsgát tenned a Fordhamen, a tanáraidtól aligha várhatsz ott pártatlan hozzáállást - jegyeztem meg.
Sikeresen húztam le a dobását, majd tértem vissza a kiinduló pozíciómba, nem szólaltam meg, csupán rágondoltam, hogy lássam: képes-e már különbséget tenni az érzékei között a srác:
A seregtől azért küldtek el, mert mutánsként egészségügyileg alkalmatlannak találtak. Mostanában lazulnak az ez irányú kikötések, de már nem térnék vissza, megtaláltam a helyem, noha igazad van, szerettem a hadsereget. Ott kaptam a saját becenevemet: Előőrs.
Majd előre lendülve próbáltam lefordulni a fiúról, hogy rádobjak a hárompontos vonaláról.

~Öttusa? Az jó...nekem meg volt egy olyan világító fénykardom...meg vettem egy igazit E-bay-en...mármint úgy igazi, hogy használták a filmben, igaz, nem a harcjeleneteknél, de akkor is!~
-Nem sok emberrel futottam össze tegnap, aki nem akart megölni, szóval annyira azért mégsem vagyok kivételes - jegyzi meg cinikusan, s újra támadásba lendül. Miközben megpróbálja kicselezni a férfit, eltöpreng, milyen is lehetett a Fúria Sarah, de mikor két szabjával a kezében, az életükért könyörgő ellenségek közepette is csak aranyosnak tudja elképzelni őt, inkább feladja a harcot, ez reménytelenebb, mint kicselezni Adam-et! Igaz, nem sokkal...
-Ugyan, a legtöbb diák azt hiszi, minden tanár az ellensége, és meg akarják ölni őt...nekem helyzeti előnyöm van, mert tudom, hogy ez az igazság. - A férfi arcát, és gondolatait megfigyelve felmerül benne, hogy talán nem kéne a halálos veszélyből viccet csinálni egy volt katonatiszt előtt, gyorsan témát vált hát. - Amúgy igen, állítólag valami mutáns csinálta, hogy megtisztítsa vele a földet az emberektől. El akartam hozni, de félek elhagytam menekülés közben...
Adam újra megszerzi a labdát, s gyors mozgásának köszönhetően a fiúnak fel sem tűnik, hogy nem mozog a szája, miközben beszél, igaz ilyen komoly ellenféllel szemben azt szokták figyelni a legkevésbé.
-Előőrs? Inkább az Erőd lenne találó szerintem...
Bár valami nem stimmel, hisz végre nem visszhangzik a férfi hangja, az ilyen változásnak inkább csak örül, ezért aztán nem von le belőle messzemenő következtetéseket.
~Vagy a zsebtank!~
Újabb dobás, és újabb találat. Éppen sikerül elkapnia a lepattanó labdát, ezután pedig újfent Adam felé fordul.
-Kezd kicsit egyoldalú lenni ez a játszma.

Megráztam a fejemet:
- Feltehetően akkor a Magneto készíthette azt a tőrt, de erről nincsenek részletes információim - mondtam meg őszintén. - Lensherr professzor pályájának komoly részletekbe menő tanulmányozása eleddig kívül esett az érdeklődési körömön, az utóbbi időben úgysem hallani felőle semmit.
Ahogy a fiú felém fordult megálltam és ránéztem:
- Nem figyelsz eléggé - válaszoltam. - A kérdéseid, a válaszaid, az erőd és a játék között osztod meg a figyelmed, de oly módon, hogy egyszerre csak egy valaminek van prioritása az agyadban. Nem vetted észre, hogy nem szóban válaszoltam, csak a gondolataimban, mert a labdára figyeltél. Nem sikerülnek a dobásaid, mert a történetedre vagy a kérdéseidre gondolsz, mikor rádobod. Próbáld meg egyenlően megosztani a figyelmedet - helyezkedtem újra alapállásba és vártam a támadást. - Egyébként az Előőrs név azt hiszem megfelelő nekem. Mellesleg pedig: nyugodtan vesd be a készségeid, hogy befolyásold a labda mozgását. Ezen a pályán szabad - kuncogtam.

-Nem hinném, azt mondták, megölték a mutánst, aki készítette a gépet. - Vágja rá azonnal, gondolkodás nélkül. - Lehet, hogy szemét, fajgyűlölő gyilkosok, de hogy hazudjanak is, azt nem hiszem... - Ez előtt már beindult az agya, nem csoda hát, hogy hangsúlyába belecsempészett jó adag öniróniát is.
Megtorpan, a férfi szavait hallva. Biztos van abban igazság amit mond, és tényleg szeretné megfogadni a tanácsát, de egyenlőre teljesen leblokkol, hisz az utolsó tanácsnak még a gondolata is megijeszti őt.
-Hogy, használjam a képességem? - kérdi hebegve. - Nem biztos, hogy ez olyan jó ötlet. Egyébként másokon sem szoktam észrevenni, hogy nem beszélnek, ha épp nem nézek oda,
A férfi unszolására, végül rászánja magát, és nekirugaszkodik egy újabb dobásnak, ezúttal azonban egyenesen az ég felé hajítja a labdát, utána pedig a kezét kinyújtva próbálja irányítani azt a palánk felé. A labda egyenlőre csak még magasabbra repül, viszont egy korábban kipukkadt testvére megmozdul, és egyenesen Sean képébe repül. Zsörtölődve fejti le az arcáról, utána pedig épphogy időben jut eszébe, hogy Damoklész kardjaként lebeg fölötte egy másik laszti, s pont sikerül félreállnia, mielőtt az becsapódik.
-Elfelejtettem említeni, hogy ha a telekinézist használom, csak az nem történik meg amit szeretnék...és valamiért bántani akar.
Szomorúan kuporodik le a pályára, és úgy figyeli a még mindig pattogó labdát. Amilyen magasról esett le az előbb, egyhamar nem fogja abbahagyni.
-Rohadt dolog ez az evolúció, ha páncélbőröm lenne, vagy immunitás a mérgekre, az pont kapóra jönne, megoldaná minden bajom, de ez...mintha folyamatosan szívatni akarna.

Megráztam a fejemet:
- Ez esetben fogalmam sincs az eredetéről, de nem bánnám ha végleg elhagytad volna valahol - morogtam.
Megálltam és megvártam, hogy sül el a próbálkozása, bár a végeredmény sejthető volt, igaz az oldalról beszálló labdára én sem számítottam. Rezignált sóhajjal fogadtam a fiatalember szavait, majd törökülésben én is leültem vele szemben és biztatóan megfogtam a vállát, hogy felnézzen a szemembe:
- Figyelj ide Sean - kezdtem komolyan. - Ez egy tehetség. Mégpedig egyébként az egyik leggyakoribb a mutánsok között. Mindenki megtanulja kezelni idővel, márpedig nem okosabbak, nem erősebbek odabenn, mint te. Amikor életemben először adtak a kezembe géppisztolyt az valami hihetetlenül bonyolult és nehéz dolognak tűnt. Két hét múlva csukott szemmel is szét tudtam szerelni és újra összerakni. Egy nap alatt nem lehet kiismerni egy képességet, érted? Nem szabad emiatt máris elkeseredned! - ráztam a fejemet. - Hosszú hetekbe fog telni, mire magabiztosan uralod majd a képességeidet. De ha meggondolod, akkor megéri a tanulás. Részben, hogy véletlenül ne kezdj ártatlan labdák között végrehajtott ámokfutásba - csempésztem némi humort a hangomba - részben viszont azért, hogy te tudd eldönteni mikor, kinn, hogyan és miért alkalmazod az adottságaidat.
Megveregettem a vállát, majd felsóhajtottam:
- Lehet, hogy a gyakorlás kezdetéhez nem feltétlenül volt a legjobb ötlet a kosárlabda, érdemesebb volna valami könnyebbel kezdeni - sóhajtottam. - Sajnos én nem vagyok mentalista, csak érintőlegesen ismerem, hogy megy ez a kérdés. Tényleg, gondolkodtál már azon, hogy kit szeretnél közvetlen nevelődnek az iskolából a képességfejlesztés terén? Ha gondolod szívesen beszélek vele az érdekedben - mosolyogtam rá biztatóan.