Erdőség

Azt gondoltam, ha én visszaváltozom akkor ő is, hiszen nem feltételeztem, hogy ebben az alakban tudna beszélni, mert én sem tudtam és csak egyetlen mutánst ismertem, aki erre képes, de az egy irritáló ki gyík volt.
Azonban nagyon úgy nézett ki, hogy esze ágában sincs megtenni ezt a szívességet, sőt még akkor sem változott át, mikor valami csipkedni kezdte, mert heveny vakarózásba fogott inkább.
Megvártam míg kiélvezkedi magát, csak akkor húzódtam kissé hátra mikor még jól meg is rázta koszos bundáját, mert nem szerettem volna, ha az élősködő, amitől megszabadult, most az én hajamban köt ki.
- Köszi, ez egy élmény volt! – jegyeztem meg fintorra húzott képpel, mikor aztán rám vakkantott és amit én valamiféle kérdésnek értelmeztem. – De azt hiszem, így túl egyoldalú lenne a beszélgetés veled. – vontam meg a vállam. – Tudom, hogy alakváltó vagy, de ezek szerint nincs kedved társalogni és én nem vagyok az az erőltetős fajta és a farkas nyelvet meg én nem értem. – tápászkodtam fel a földről, leporolva a rám ragadt avart. – Ha mégis meggondolnád magad, akkor arrafelé megtalálsz, ugyanis megyek vissza a motoromhoz, és a városba. Esetleg el is vihetlek, már ha nem ez a lakhelyed. – intek körbe, de kezd olyan érzésem lenni, mint aki magában beszél, így be is fejezem és egy biccentés után elindulok a járgányom irányába, legalábbis emlékeim szerint arrafelé hagytam.

Megjelent egy farkasvigyor az arcomon, amikor tett egy megjegyzést a tollászkodásomra. Hát na, kint vagyunk a természetben, ez nem a Ritz hotel, hogy minden tiszta legyen meg társai. Ez bizony -1 csillagos erdő szálló. Bár a jelek szerint ez nem igen nyerte el a tetszését, no sebaj. Viszont menni készül. Hupsz, a jelek szerint lebuktam. Mondjuk, aki nagyon odafigyel, annak feltűnik. Hiába a sok erdőben meg vadak közt töltött idő, nem voltam természetemnél fogva vadállat. Még akkor is, ha elég vérengző tudtam lenni néhanapján. Na igen, talán az jobban is illet hozzám. Hé, aligha tudtam elképzelni magam, mint valami jótékonysági gárda frontembere, aki cukorkát osztogat a gyerekeknek és boldogan vigyorog rájuk. Nem, aligha. Aztán a szőkeség fogja magát és megindul, mivel nem igen beszélünk egy nyelvet... talán sietős a dolgod, nőszemély. Na, akkor raboljuk még egy kicsit. Ki tudja, talán megértjük egymást úgy ahogy, ha már mindkettőnk tudománya ugyanazon alapszik. Szóval alighogy elfordult és tett néhány lépést, halhatta a furcsa, nyúlós, ropogós hangot. Ez mindig hozzátartozik ahhoz, hogy ha átváltozok. A testem megnyúlik, visszahúzódik a szőrzetem, rövidebb lesz az arcom, vastagabb a testem. Na meg az se volt utolsó dolog, hogy egy ideje már a ruhám is velem alakult, így az is rajtam van. Az egész művelet talán másfél percig tart, de aztán ott üldögélek a földön, immáron teljesen emberi alakban, a magam zord valójában.
- Ilyenkor lenne ciki, ha így se beszélnénk egy nyelvet, nemde? - vigyorgok.

A hallásommal nincs semmi baj, sőt mondhatom, hogy nagyon is jól működik, de ezt a hangot akkor is meghallottam volna, ha normál emberi hallásom van. Eléggé összetéveszthetetlen, ezt minden alakváltó ismeri.
Természetesen azonnal megfordultam, hiszen nem tudhattam kivel állok majd szemben és akár ellenséges is lehetett, bár akkor farkasként is az lett volna. Minden esetre az egyik mottóm az óvatosság, főleg mostanában, hiszen eléggé szép kis vérdíj van a fejemen ahhoz, hogy valakinek esetleg rossz gondolatai támadjanak.
Az utolsó deformálódásoknak még így tanúja lehettem, aztán csak nézhettem bele a vigyorgó képébe a férfinak, aki továbbra is azon a helyen üldögél, ahol állati alakban, de most már legalább a nyelve is megeredt, így kiderült, hogy tud beszélni is.
- Hát meglepő lenne az ország közepén mondjuk egy francia alakváltóba botlani tényleg. – bólintottam a megjegyzésére. – Minek köszönhetem a megtiszteltetést, hogy végre hajlandó voltál szóba elegyedni velem? Féltél, hogy itt hagylak egyedül? – jelent meg egy enyhe gúny a hangomban, de tényleg kíváncsi voltam, hogy mi késztette a dologra, mert megesküdtem volna, hogy nem teszi.

Na ezt jól megkaptam rögtön az elején. Felvonta, a szemöldökömet, amikor az egyedül maradásom lehetőségét taglalta. Na igazából mondhatjuk, hogy igaza volt, elvégre a jelek szerint sikerült megállítani az elemenetelben. Hogy aztán a további dolgok hogy alakulnak, az már rajtunk áll... illetve rajtam, hogy mennyire leszek vendégmarasztaló társaság a következő percekben. Mondjuk az ilyen jellegű képességeim erősen kérdésesek, főleg most, lévén, hogy magányra vágyva jöttem ki az erdőbe egy kicsit kimozgatni a tagjaimat. A jelek szerint odafent valaki másként gond... na álljunk meg. Odafent?! Mióta hiszek én egyáltalán bármi erőben, ami odafent lakik? Talán nem ártana odafigyelnem végre a gondolataimra és a jelenre koncentrálni.
- Hm... a kérdés jó. Ki tudja. Talán csak meguntam a hallgatást... vagy nem volt jobb dolgom... vagy csak egyszerűen nem döntöttem el, hogy mit csinálok veled és még gondolkozok rajta és ezért próbállak maradásra bírni... mondjuk az ilyen hangnemért kergettem már végig embereket az erdőn... - próbáltam filozófusan gondolkozni, de aztán végül elröhögtem magam. - Áh, nem nekem valók az ilyen magas röptű gondolatok - csóváltam a meg a fejem, majd a szőkére néztem. - No és te? Maradsz most, hogy nem franciául vagy wolful beszélek hozzád, vagy sietős a dolgod?

Egy darabig vártam míg láthatóan megemésztette a mondanivalómat és nem tudtam eldönteni, hogy csak ilyen lassú a felfogása, vagy csak nem tudja, hogy mit válaszoljon. Ám amikor sikerült végre eldöntenie, akkor viszont az én állam zuhant le.
- Hogy …..mit…..csinálsz……velem? Végig ….kergetni ….az erdőn? – kérdeztem kissé tagoltan, hogy legyen ide jelezni, ha esetleg valamit félreértettem volna. – Ez most valami farkasok féle humor vagy valami hasonló? – szaladt fel a szemöldököm, miközben azért vigyor kezdemény kúszott a szám szélére. – Igaz, alakváltó medvével már küzdöttem, de farkassal még nem, de ha gondolod, azért megejthetünk egy próbát, hogy ki kivel csinál és mit. – tettem hozzá, de csak a móka kedvéért, hiszen ok nélkül nem lett volna kedvem harcba bocsátkozni, volt mostanában elég sérülésem, amiből még nem épültem fel teljesen. Persze, ha kikényszeríti, nem fogok meghátrálni.
A nevetése azonban azt jelezte, hogy valahol ő sem gondolta ezt komolyan, mert nem gondoltam, hogy akár csak ismerne is, tudná ki vagyok, akkor meg oka sem lenne rá, ha csak nem valami vérengző pszichopatába botlottam.
- Hát, ha megtartod e szokásodat, hogy emberi nyelven társalkodunk, akkor akár maradhatok is, hiszen nem sietek sehova. Ide is kicsit kikapcsolódni jöttem, kicsit zűrös napok vannak a hátam mögött. – intettem nagyvonalúan. – És te? Szintén egy kis pihi vagy egy kis vadászat? Elég otthonosan mozogsz itt. A környéken laksz? – kérdeztem vissza, miközben közelebb lépkedtem és ismét letelepedtem vele szemben.

Oldalra döntöttem a fejemet a megnyilvánulásának hatására. Na igen, még emberként is hasonlítottam a farkas énemre. Igen, direkt így mondtam és nem fordítva. Néhanapján sokkal természetesebbnek éreztem az állati énemet, mint az emberit, innen a hasonlat. Na de tessék, a nő felhúzta a kesztyűt és szájalt vissza. Szerencséje volt, hogy helyettem nem Kardfog van itt, mert ő már el is kezdi a hajszát. Na de ideje válaszolni, ha már marasztaltam.
- Látom... bejön... a... vontatott... beszéd... - utánzom az előző beszédstílusát. - Miért, az utánzás meg a párducok sajátossága? - dobom vissza a labdát szervavonalon túlra.
Amikor megemlíti a medvét, egy pillanatra elsötétül a tekintetem. Eszembe jut az a nyavalyás dög, amelyik romba döntött egy szép napot, legalább is a végét. Legszívesebben megkeresném és kirágnám a másik szemét is a helyéről, de ha Abyss megtudja, mire adtam már megint a fejemet, valószínűleg nem csak ez az egy sebhely lenne az arcomon.
- Akkor már te is túlestél a tűzkeresztségen - jegyzem meg. - Mindenesetre - kivillantom a fogaimat egy pillanatra - majd megejtjük a bunyót, ha adsz is rá nyomós okot. Most nincs kedvem vágni téged, magamat meg főleg nem.
Már éppen készültem, hogy felállok, de a szőke végül közelebb merészkedett és hamarosan megint előttem ült. Ám legyen. Éreztem, hogy valami landol a fejemen. Felnyúltam és egy levelet bogarásztam ki a rőzsémből.
- Ugyanezen okokból. Kicsit elegem volt már a zajból meg a sok idióta emberből - elkezdtem játszani a levéllel az ujjaim között. - Áh, a vadászat megvolt tegnap, most egy hónapig nem kell - morgom. - Nos, félig itt lakok. A vadállatok mindig visszavágynak a természetbe, akárminek is álcázzák magukat.
Na igen, megvolt a magam szemlélete a saját valómról.

- Hát mondhatjuk tűzkeresztségnek is. – vontam meg a vállam, miközben arra a nagydarab állatra gondoltam, aki miatt majdnem meghaltam.
A bunyó hallatán azért én is felvillantottam felé egy igazi ragadozó mosolyt.
- Óóóóó! A kis nagylelkű! Nincs kedved! – vált játékosan gúnyolódóvá a hangom. – Ez nagyon aranyos volt tőled, és egészen kíváncsivá tettél, hogy mit kezdenél egy fekete párduccal, de mákod van, nekem sincs kedvem a verekedéshez, főleg nyomós ok nélkül. Nélküled is van elég bajom, nem szaporítom az ellenségeimet, ha nem muszáj. – vonom meg a vállam, mikor már vele szemben ülök és nézem, ahogy morzsolgatja a lehullott levelet a kezében.
Érdekes hallgatni, mert inkább érzem ki a szavaiból a vadállattal való azonosulást, mint az emberi érzelmeket.
- Fene tudja vagy vadállata válogatja. – nézek a szemébe érdeklődve. – Én emberként érzem jobban magam és csak szükség esetén öltöm fel az állati alakom, hiszen alapból rendelkezem a párduc képességeivel. – jegyzem meg a szavaira. – De tény, hogy jól érzem magam a vadonban, bár nem kell vadásznom, hogy jól érezzem magam benne. De ezek szerint te ezért jársz ki ide? Az iskolában laksz? Már a másik felében az életednek. – kérdezem, hiszen a Xavier itt van nem is olyan messze, ráadásul mutáns is, bár már nem kölyök, de akár tanár is lehet.

Felvonom a szemöldökömet a kérdésbe rejtett, talán kihívásnak is tekinthető érdeklődésre, de nem szántam rá magam továbbra se a dologra.
- Jó kérdés, eddig csak olyan állatokkal verekedtem, akik itt őshonosak - vonom meg a vállamat. - Tapasztalat az van bőven, de inkább az ösztönlények ellen - de aztán kinyilatkoztatja, hogy bizony ő is csak nyomós okkal akar kesztyűt húzni. - Hát akkor ez bizony patthelyzet - vigyorgok.
Na nem kicsit lep meg azzal, amit ezt követően mond. Ugyan nem újdonság, elvégre láttam már olyan mutánst - khm, Kardfog, khm - aki emberként hordozza magában az állati erejét is, de rajta legalább látszik. Jelenlegi páciensemről ugyanezt nem igen lehetett volna elmondani... Kardfogra elég ránézni és már látszik, hogy egy állat, csupa nagy betűkkel.
- Hát, részemről nincs meg ez a luxus, szóval én többet élek vele... najó, talán egyetlen dolgot leszámítva - itt eszembe jut, hogy emberként is rám szokott törni a vérszomj és bizony baj van, ha túlságosan sokat várok vele.
Az utolsó kérdésén már gondolkodnom kell, elvégre néha azt se tudom, hol vagyok. Aztán beugrik. Hugh említette, hogy ezen erdőség közelében van a Xavier, egyfajta mutáns bentlakásos iskola, melynek falain belül élnek az X-menek is. Megjegyezte, hogy néhanapján nézzek el arra felé, hátha hallok/látok pár érdekes dolgot. Lassan talán meg is kellene ejtenem.
- Kinőttem én már az iskolás korból - jegyzem meg úgy, mint akinek fogalma sincs arról, mi van a közelben, majd visszadobom a lasztit. - Na és te? Te se tűnsz éppen iskoláslánynak - jegyzem meg a szerelésére pillantva.

- Tényleg? – nézek rá kíváncsian, mikor bevallja, hogy ő nem rendelkezik az állati alakja előnyeivel emberbőrben. – Se a látásod, se a hallásod, se a szaglásod? – kérdeztem tovább, hiszen azért olyan sok állati mutánssal még nem futottam össze, akitől még választ is remélhettem erre a kérdésre. Nekem ez meg teljesen természetes volt.
Mivel a hol lakás kérdésre egy kicsit elgondolkozott, azt máris elvetettem, hogy a Xavierhez tartozna, hiszen akkor már válaszolt volna, bár az is lehet, hogy csak nem akarja kiadni magát, mert elég bizalmatlannak tűnt első perctől fogva.
Így aztán a szavai nem okoztak meglepetést, de máris visszakaptam a kérdést.
- Nem, tényleg nem vagyok már diák, ahogy látod. – értettem el a felém intézett pillantását. – A városban lakom, de elég jól ismerem az itteni iskolát is és mivel mutánsoknak van fenntartva, így éltem a gyanúperrel, hogy onnan való vagy, hiszen akár lehetnél tanár is. – vontam meg a vállam. – Párszor megfordultam már ott és bár nem láttalak, ez nem jelent semmit, új is lehetsz. Én mindenesetre a szabadabb életet kedvelem, kötöttségek nélkül. – jegyeztem meg. – Magánkopó vagyok, nekem kell a jótékony tömeg, amibe beleolvadhatok. Te mivel keresed a kenyered, már ha nem titok? – néztem rá érdeklődve, de nem akartam tolakodó lenni.

Megrázom a fejem.
- Az ég egy adta világon semmim. Pontosabban... semmi olyanom, aminek örülhetnék. Talán a gyilkolási vágy az egyetlen, ami kiütközik még így is.
Mindezt komoly arccal mondtam. Talán várhatta, hogy egy darabig komolyan nézek, majd megremeg a szám sarka és elnevetem magam, mondván, hogy csak vicc volt, semmi komoly nincs ebben. De a szomorú tény az volt, hogy nem így lett. Tényleg, gyakorlatilag a farkasból, amivé át szoktam változni, emberként egyedül a vérszomja szokott kiütközni. Visszatérő, bosszantó mementója annak az éjszakának, amikor eljöttem otthonról. Azóta kísért a rohadék. Végül elnevettem magam... de nem ezzel kapcsolatban, hanem amit később mondott... de az se jókedvű volt... inkább gonosz és hideg.
- Én mint tanár? Áh, kétlem. Amennyi türelmem van nagyjából naponta kellene elővenni a hullazsákokat.
Felvonom a szemöldökömet a munkája hallatán. Hát erre nem számítottam, de már kezdek hozzászokni. Utána viszont az én munkámra terelődik a szó.
- Hát... ha azt mondom, hogy könyvesboltban dolgozok eladóként, akkor elhiszed?

Kicsit hitetlenkedve, de elfogadom, amit állít, hogy az adottságai csak a vadállat alakjában vannak meg, de aztán, amit hozzá tesz, attól leesik az állam, bár Kardfog után ezt azért nem olyan nehéz elhinni.
Már éppen szólásra nyitnám a szám, hogy rákérdezzek, ez mit is takar pontosan, hiszen lehet, hogy csak a vadászatra értette, azért van itt most is az erdőben, de ekkor elneveti magát, és ez azért engem is valamelyest megkönnyebbüléssel tölt el, bár nem azért, mintha féltem volna tőle, de nem hiányzott még egy elborult elme a városba.
- A frászt kezdted el rám hozni! – vigyorogtam el én is magam. – Kardfoggal már meggyűlt a bajom párszor, nem lett volna jó, ha kiderül még egy mutáns gyilkolászik a városban. – magyaráztam meg neki az én jókedvem okát.
A következő megjegyzése azonban már nem fakasztott ilyen jókedvet, mert bár gondolom ezt is legalább olyan viccnek szánta, mint az előzőt, kezdett egy kicsit sok lenni az ilyen megjegyzése.
- Hát, ahogy elhallgatom, nem vagy a türelem mintaképe. – szúrom közbe, majd tényleg meglepődöm, amikor azt mondja, hogy eladóként ügyködik egy könyvesboltban.
- Elhinni elhiszem, hiszen mi okod lenne nem az igazat mondani nekem, és tulajdonképpen még meglepő sincs benne, hiszen miért ne lehetnél, akár orvos, vagy pilóta, vagy akármi is. – vontam meg a vállam. – Senkire nincs rátetoválva, hogy mutáns, legalábbis a legtöbbünkről nem lehet tudni, hála az égnek. – teszem hozzá, mert akkor lenne csak káosz a köbön, ha ez nem így lenne. – Nekem létfontosságú, hogy betudjak olvadni, így ez nagyon is megfelelő.

Elégedett vigyor fut végig az arcomon, még az emberhez képest hosszú szemfogam is kivillant. Na igen, kicsit betegnek tűnhet, de jóérzéssel töltött el, hogy sikerült a frászt hoznom a szőkére. Nekem alapvetően ez az alapállapotom. Hát na, akárhogy nézzük, én mégiscsak egy sorozatgyilkos voltam bizonyos értelemben, még ha nem is napi vagy heti rendszerességgel tettem el valakit láb alól. Oh... kíváncsi lennék, hogy mint magánkopó, tudna-e valamit mondani azokról a ,,rejtélyes" koldusgyilkosságokról a sikátorokban. Nem is tudom, ki volt... bár inkább nem kérdezek rá, mert a végén tényleg előás rólam valamit és csak megejtjük azt a meccset.
- Óóóó - meg a hozzá tartozó szájmozgás - szóval ismered azt a szadista állatot. Bár azért hogy ő jutott eszedbe velem kapcsolatban... na azért én nem vagyok olyan rossz, mint ő... de azért nem is egy ártatlan bárányka persze.
Kuncogok egyet.
- Vagy talán csak a kölykökhöz nincs türelmem. Érdekesmód ha vadászni kell, nincs ilyen gondom. Akár órákig is terelgetem a vadat... cserkészem... mígnem rá nem ugrok és elharapom a torkát... aztán jöhet a lakmározás - elég nagy beleéléssel mondom ezt és igazából nem csak állatvadászatra vonatkozik. - Te szoktál vadászni?
Hm, oké, most meglepett, de végül is az érvelése helyénvaló, tényleg kopós. Bár talán naiv is, elvégre lenne okom hazudni pár dologgal kapcsolatban neki. Főleg hogy részben hivatali szervnek számít.
- Hm... beolvadás... hát, nem pont az a cél, bár hozzájárul. A magam részéről csak meguntam, hogy alkalmi munkából élek és ez volt az első, ami állandó lehetett. Szóval így lettem könyveladó. Na és... miért pont magánnyomozó?

- Igen……mondhatni….ismerem. – bólintottam elmerengve és kicsit el is komorodva. – Párszor már kereszteztük egymás útját.
Azt nem tettem hozzá, hogy sajnos eddig mindig én húztam a rövidebbet és a legutóbbi találkozásunk majdnem végzetes is lett számomra, ha nincs Szellem, aki megmentett…..újból.
- Azért őt nehéz túlszárnyalni, de még ha megközelíteni akarod is már, akkor is közellenség lennél. – bólintottam, őszintén elmondva a véleményemet.
Érdekes eszmefuttatást közöl a vadászatról, amihez ha hozzáadom a szeme csillogását, azért tényleg elgondolkozom, hogy mennyire csak az erdőben történő vadászatra gondol. Van ebben a férfiban valami, amitől időnként feláll a szőr a karomon és ez az élesebb ösztöneimet figyelembe véve, nem jelent jót. Bár most kedélyesen elbeszélgetünk és egy külső szemlélő nem láthat semmi gyanúsat, de én érzem, hogy ez az ember veszélyes!
- Sokaknak nincs türelmük a kölykökhöz, ezzel nem vagy egyedül. – jegyzem meg azért és ez igaz is. – Itt? – mutatok körbe a kérdésére. – Nem, csak ha az emberi prédám ide menekül legfeljebb. – húzódik egy hideg mosolyra a szám, de aztán észbe kapok, hiszen most a magánkopót játszom, nem a bérgyilkost. – Már mint, ha a megbízásom miatt követnem kell valakit. – teszem hozzá magyarázatként.
Az, hogy miért lettem magánzsaru, jó kérdés és az biztos, hogy nem mondhatom el neki az igazat, de hát már volt rá kidolgozott hazugságom.
- Kemény katonai kiképzést kaptam és mikor onnan szabadultam, nem nagyon tudtam magammal mit kezdeni. Az adottságaim meg voltak egy veszélyesebb melóhoz, így belevágtam….és nem panaszkodom. – nézek rá a mesélés közben, hogy mennyire veszi be. De végeredményben nagyon is hihető magyarázattal szolgáltam. – És te? Neked nem hiányzik az eladói munka mellett a veszélyesebb élet, hiszen akiben benne van a vadászösztön és, ahogy látom eléggé élvezi is, az nehezen ül meg a fenekén egy üzletben. – kérdezem kíváncsian, de aztán észbe kapok. – Bocs, nem akarlak kifaggatni, csak hát a szakmai ártalom. – vigyorgok elnézést kérően.

- Hát akkor fogadd elismerésemet, hogy még életben vagy - mondom, miközben kacsintok. - Én eddig nem igen mertem kikezdeni vele. Rohangálok én eleget a városban, ezért pluszban nem hiányzik... - na itt elkezdek kuncogni, amikor latolgatja a lehetőségeket a közellenséggé váláshoz. - Kardfog se él örökké, valakinek át kell vennie egyszer a helyét - villantom ki a fogaimat. - Talán nem is lenne olyan nehéz dolgom... mondjuk olyan sokáig biztosan nem élnék.
Oké, kezd nagyon beigazolódni a mondás, hogy mindenki magából indul ki. Nekem lételem volt és most is az a vadászat, szóval el se tudnám képzelni az életemet nélküle. Ezért van az, hogy visszajövök az erődbe... ezért járom vérszomj idején az utcákat... a vadászösztön... az egyik legjobb dolog az életemben.
- Egyszer ki kellene próbálnod - ajánlom figyelmébe. - Elég jó stresszoldó... talán meginvitállak majd az egyikre. Elfogadod a meghívást? - vigyorgok.
Érdeklődve hallgatom a lány történetét, meg se fordul a fejemben, hogy esetleg hazudik. Igaz, nekem egyáltalán nem tűnt katona jellemnek. Oké, mondjuk a testéből nem igen tudtam következtetni, elvégre nyakig be van öltözve. Inkább azt a vagány magánzót nézném ki belőle, aki öntörvényesen dolgozik. Mondjuk ha tényleg magánnyomozó, az nekem csak jó lehet, elvégre kellenek az ismeretségek... főleg, ha mutáns a másik.
- Akkor már tudom, kit kell hívjak, ha valakiről infó kell - kacsintok, majd a kérdésére kérdéssel válaszolok. - Miből gondolod, hogy amúgy nem élek veszélyes életet? - vonom fel az egyik szemöldökömet.
Szerintem a Testvériség tagjaként pont elég veszélyes az élet, arról már nem is beszélve, amikor Abyssel megyek el valahova... ah, rohadt medve...

- Kezdett ki vele a hóhér! – morrantam fel kissé feldúltan. – Az az állat mindenkibe beleköt, akit kiszemel magának és engem valamiért különösen kedvel. – fintorogtam egyet kedvetlenül. – Hát abban azért ne reménykedj, hogy hamarosan átveszed a helyét, ezt azt hiszem egészen jól látod, habár, ha rajtam vagy még pár millió emberen múlna, akkor akár ma is holtan rogyhatna össze. – teszem még hozzá, igaz azt hiszem nem ez a kedvenc témám, mert csak felhergelem magam vele.
A vadászatra való meghívására viszont már újra megjelenik a mosoly az arcomon, hiszen a felragyogó szemeim látszik, hogy ez tényleg a lételeme.
- Kösz,……talán egyszer tényleg élek vele, de az én munkám egyébként is a vadászatról szól, csak én nem állatokra, hanem emberekre vadászom. – magyarázom neki, de hát azért biztosan van elképzelése egy magánkopó munkájától. – És nem panaszkodom, mert van munkám bőven, van pár elégedett ügyfelem. – jegyzem meg, persze azt mélyen elhallgatva, hogy nem éppen a törvényes részével vannak megelégedve, na meg azt is, hogy azért mostanában jobb, ha csak ritkán mutatkozom az utcákon.
A veszélyes életet pedzegető kérdésére most már alaposan szemügyre veszem, és meg kell állapítanom, hogy a kérdése jogos. Van a férfiban valami sötéten fenyegető kisugárzás, amire az ösztöneim már eddig is figyelmeztettek, csak a könyvtárosi állás, valahogy elfeledtette ezt velem.
- Igazad van! – bólintottam egy kis firtató szünet után. – Nem tudhatom és van egy olyan érzésem, hogy rosszul is tenném, ha ezt hinném. – válaszolom az igazságnak megfelelően. – Bár ez a legtöbb mutánsról elmondható, akiről kiderül a képessége, de legtöbben meg is tanuljuk megvédeni magunkat. – mosolyodtam el hidegen, miközben a szememben láthatott egy gonosz villanást.

Halkan kuncogok, amikor a párduclady kifakad a megjegyzésem hallatán. Na igen, most nagyjából, ha kiforgatjuk a szavaimat, akkor lényegében leostobáztam, hogy feltételeztem róla ezt.
- Na egen, amennyi galibát már csinált, biztos van rajta néhány célkereszt.... na igen, valahogy ez nekem nem hiányzik már megint.
Rááll a dologra, bár nem nagyon lelkesedik a dologért. Meg tudom érteni, azért ehhez tényleg kell egy életvitel. Ha annak idején nem kényszerülök az erdőbe, valószínűleg én se kezdek el vadászni állatokra vagy emberekre. Persze, ez is egy olyan dolog, mint minden más: csak el kell kezdeni egyszer, a többi már jön magától.
- Lehet használna a munkádhoz is - jegyzem meg. - Ember és állat között alapvető különbség a tudatosságuk. Az ember tervez, gondolkodik és utána lép, éppen ezért könnyen ki is számítható, ha rájövünk az agyműködésére. Az állat is gondolkodik, de... és itt a lényeg, ösztönszerűen cselekszik. Éppen ezért kevésbé kiszámítható, gyakran jártam már úgy, hogy azt hittem, megvan, de aztán kicsúszott, mert nem számítottam a tettére... és barátom, ha egy ilyen prédát el tudsz ejteni, akkor egy embert már gyerekjáték. Persze csak ha nem mutáns - nevetek. - Persze, ha elégedettek az ügyfeleid, akkor már most jók a képességeid.
Mélyet sóhajtok, amikor a mutánsok kerülnek szóba.
- Igen, ez így igaz - sütöm le a szemem. - Az ember természeténél fogva gyűlöli, ami tőle különbözik. Sok mutáns ezért esik áldozatául. Pedig - emelem fel a tekintetem - jóformán nem is árt, vagy nem pont ellene ártanak - megrázom a fejem. - Elcseszett egy világ ez.
Nem kerüli el a figyelmemet a fény a lány szemében, fel is áll a szőr tőle a hátamon néhány másodperc erejéig. Tudom jól, hogy ő se egy ártatlan bárányka. Már az elég sokat elárult róla, amikor a fáról egyenesen nekem akart ugrani pár perccel ezelőtt. Ilyet szorult helyzetben csak azok tesznek, akik a szívükben harcosok. Biztos vagyok benne, hogy van rejtegetni valója... ahogy nekem is... ahogy minden egyes mutánsnak ezen a földön.

Megütötte a fülemet egy elejtett megjegyzése, mikor kardfog viselt dolgairól beszélgettünk és az a „nekem nem hiányzik már megint”, valahogy nem tetszett, igaz semmi közöm nem volt az előttem ülő alakváltó viselt dolgaihoz, de azért jó lett volna, ha nem egy sorozatgyilkost fogok ki.
Az, hogy van tapasztalata a vadászatban és egyre kevésbé hiszem, hogy csak az állatokra érti ezt, ebben a kételyemben még csak meg is erősít, mert nagyon hozzáértően és lelkesen beszél róla.
- Hidd el…..öööö……még a nevedet sem tudom, - jegyeztem meg és ezzel egyidejűleg én is pótoltam e hiányt, - az én nevem Sheeena…….Szóval hidd el, hogy én sem most kezdtem a szakmámat ~ egyiket sem ~, de egyetértek veled, bár azért tudnak okozni az emberek is néha meglepetést. – teszem hozzá.
A képességeimre való megjegyzésére, csak egy mosollyal válaszolok.
- Ez mindig is így volt. – bólintok a szavaira. – De aztán az idő meg is oldotta a problémákat legtöbbször és szerintem most is így lesz, bár valószínűleg ez nem a mi időnkben lesz. Eredmények már most is mutatkoznak, rasszisták meg mindig is voltak és lesznek is, de ők vannak kisebbségben szerencsére.
Aztán visszaveszek magamból, mert már az is furcsa, hogy egy éppen csak megismert mutánssal cseverészek meghitten az erdő mélyén, nem hogy még kiselőadást is tartsak a véleményemről.
- Azt hiszem lassan indulnom kell. – állok fel, majd kérdőn nézek rá. – És te? Akkor ne vigyelek el?

Nem tudom eldönteni, mitől kezdett el hirtelen dadogni, de annak hitelt adok, hogy tényleg... elbeszélgetjük itt már nemtudom hanyadik félórát és még nem is tudjuk a másik nevét... ám nem bírom ki, hogy először ne szurkálódjak kicsit, miután megmondja a saját szólíthatóságát.
- Három e-vel? - kuncogok gonoszul, majd aztán én jövök. - Scottnak hívnak, részemről a szerencse, Sheeena rendőrkisasszony. Oh, nem vonom én kétségbe, hogy most kezdtél volna... elég vicces lenne, ha a kezdés után rögtön mennél pihenni az erdőbe.
Bólintok.
- Igen, valóban tudnak... 100-ból 1-szer... és akkor is általában kiderül, hogy nem egyszerű emberekről van szó, hanem gyakorta mutánsokról. Na az módfelett bosszantó.
Halkan sóhajtok, miközben az amúgy már földre ejtett, agyonszadizott levelet újra felveszem a kezembe és újfent játszani kezdek vele, miközben hallgatom Sheena eszmefuttatását a rasszistákról meg mutánsbarátkozásokról. Igen, igazat adtam neki, ám sajnos ez a világ nem volt fekete és fehér.
- Sajnos igazad van abban, hogy mi erre várhatunk, mint a messiásra, már ha létezett egyáltalán. Van már képviseletünk, egyre többen vállalják, ki is... de az emberek még mindig felsőbbrendűnek hiszik magukat azért, mert szerintük nem vagyunk normálisak... nem is tudom, szerintem inkább az a nem normális, aki kinéz valakit az ilyen dolgokért. Ami meg a rasszistákat illeti... igen, sajnos lesznek... amíg valaki el nem harapja a torkukat.

Sheena menni akar, nekem pedig eszembe jut valami... egy kis gonoszkodás a nap végére, úgy se szórakoztam ki még magam teljesen.
- Lehet hamarabb hazaérnék, mint te - vigyorgok sejtelmesen. - De rendben, elfogadom az ajánlatod. Ám valamit még szeretnék megnézni. Találkozunk a járgányodnál, okés?

- Rendőrkisasszony a ……tudod ki! – fortyantam fel a megjegyzésére, de persze én sem vettem komolyan, ahogy ő is csak oldani kívánta a feszültséget.
Persze Scott sem engedett a saját tapasztalataiból, de hát nem is valami vitafórumon voltunk, ahol meg kell győzni a másikat, így nem is taglaltam tovább a dolgot. Mindenki valamiből az élete során levonta a következtetéseket és ebből alakította ki a véleményét és egyikünk sem most kezdte, mint ahogy megállapítottuk.
Minden esetre az már egy jó pont volt a részéről, hogy nem tűnt olyan fanatikus ember gyűlölőnek, még a véleménye ellenére sem, mint Kardfog, vagy egy-két rasszista a mi sorainkból, mert persze ez vica-verza igaz volt mindkét fajra.
- Én nem engedhetem meg magamnak, hogy válogassak. – vontam meg a vállam. – Ha jól fizetnek, nekem mindegy, hogy ember vagy mutáns a megbízó vagy az ……a célszemély.
Áldozatot akartam mondani, de még időben észbe kaptam, mert továbbra sem szándékoztam az orrára kötni, hogy mi is az igazi foglalkozásom.
Mikor aztán már indulni akartam, kíváncsian néztem rá, hogy mire akar kilyukadni, de hát az ő dolga, nem kell mindenről beszámonia, így csak bólintottam.
- Azt azért kétlem, hogy megelőznél, elég tempósan szeretek vezetni, de persze intézd el, amit akarsz, megvárlak. Gondolom odatalálsz? – mosolyodtam el, hiszen biztosan jó a szaglása. – Akkor ott találkozunk.
Azzal hátat fordítottam és nem nagyon sietve, de azért haladósan indultam a motoromhoz.

Jót vigyorogtam Sheena reakcióján. Hoppáré, talán érzékeny pontra tapintottam? Viszont olyan szavakat használ mondatba foglalva - ah, de költői vagyok -, hogy le kell csapni... na, nem a lányt.
- Nem is tudtam, hogy te vagy Voldemort... na várjunk, Voldemort mióta nő?
Na vajon mennyire olvasott nőszeméllyel van dolgom? Hamarosan kiderül, de persze nem ezen van a hangsúly... bááár... a magándetektívek tudomásom szerint általában Sherlock Holmes-on vagy Agatha Christie-n nőnek fel, ez is afféle motivációs tényező nekik. Mondjuk, áh, lehet, hogy tévedek és csak túl sok könyvet adtam el mostanában, amiatt jut eszembe ilyesmi... oké, ez megint sántít, mostanában bent se voltam a boltban sokat, köszönhetően a gyengélkedésnek... lassan kezdem úgy érezni, hogy az agyam is gyengélkedni.
- Az éhes ember is válogathat - ajánlom figyelmébe a régi közmondást.
Gonoszul elvigyorodok azon, amit mond.
- Én mindig megtalálom azt, akit akarok - biztosítom. - Jövök majd, csak kis türelem.
Szóval megvárom, amíg elindul, majd amint elnyelte a lányt az erdő. Felállok. A biztonság kedvéért beállok az egyik fa mögé, hátha leskelődik, mégis mit csinálok, majd átváltozok... de most nem farkassá, hanem a közelmúltban elnyert holló alakomba vedlek át. Felrepülök az egyik fára, majd elindulok arra fele, amerre Sheena ment. Kicsit furcsa, elvégre eddig csak a magasban repkedtem, így a faágak bezavarnak. De aztán elvergődök a szőkéig. Úgy helyezkedek, hogy nekem háttal legyen... majd miután vártam egy kicsit, leereszkedek hozzá... a cél pedig az, hogy a fejére érkezzek, mintha csak fészek lenne... bár ha azt eltévesztem, akkor a válla is megfelel.

- Voldemort? – kérdeztem vissza, mert nem értettem az összefüggést és először a név sem mondott semmit, de aztán bevillant, hogy hol hallottam már, de érteni akkor sem értettem. – Nem vadászom Henry Potterekre. – vontam meg a vállam, mert az igaz volt, hogy gyerek sosem lehetett a célpontom.
Aztán, ahogy elindultam a motorom helye felé, végig azon morfondíroztam, hogy milyen emberbe is botlottam én bele. Az ösztöneim végig azt jelezték, hogy a megtudott dolgok ellenére ez egy veszélyes ember, és most sem igazán értem, hogy merre járhat még, bár ez tényleg nem az én dolgom, amíg engem nem akar bántani.
Kis idő múlva már a verdámnál állok és félig az ülésre ülve kezdem várni újdonsült ismerősömet, a bemutatkozása alapján Scott-tot, hogy mikor fog felbukkanni.
Amikor a hallásom furcsa hangokat jelez, önkéntelenül felkapom a fejem és még pont időben, ahhoz, hogy a fekete árnyék elől elhajoljak, ami pont a fejem felé tartott, de éreztem, ahogy valami élesen beleszúr a vállamba, mire már az én ujjaimon is megvillantak a hosszú karmok, hogy lesöpörjem magamról e támadómat.
Még jó, hogy a szaglásom jelzése megelőzött és időben éreztem meg a férfi szagát, még mielőtt lekaszabolhattam volna.
- Mi a frász! – morrantam fel felegyenesedve, de azért még készenlétben tartottam a kezem.

Sajnos nem jött össze, amit akartam. Pedig mit ne mondjak, eléggé vicces lehetett a kép, ahogyan én azt elképzeltem. Ahogyan álldogálok egy szőke hajzuhatagban, hát mit ne mondjak, érdekes élmény lett volna. De aztán csak a vállát sikerült elkapnom... egészen addig, míg egy határozott mozdulattal nem kaptam egy tenyerest. Leszédültem a lány válláról, picit szárnyra is kaptam, így eltávolodtam tőle pár métert. Aztán megfordult és eléggé vádló tekintettel néztem rá, amiért ilyen vehemenciával reagált a megjelenésemre. Ez eléggé érdekesnek tűnhetett, elvégre a belsőségeket leszámítva egy teljesen hétköznapi holló nézett vissza rá. Egy darabig csak mereven bámultam a leányzóra, de aztán láttam, hogy nem akar belőlem grillcsirkét csinálni. Mondjuk nem tudtam, milyen íze lehet a holló húsnak, elvégre sosem ettem. Vártam még egy kicsit, aztán araszolva elkezdtem közelebb sétálgatni.

Marha nagy mákja volt Scott-nak, hogy remek a szaglásom és a reflexeim, mert különben nem a kezemmel, hanem a karmommal kaptam volna telibe, és akkor most egy zsák felszabdalt tollpihe feküdne előttem és nem egy vádló tekintettel rám meredő holló.
- Ilyet máskor jobb ha nem csinálsz, mert kissé megviseltek az idegeim mostanában és lehet, hogy előbb ütök és aztán már hiába kérek bocsánatot. – csóválom meg a fejem, miközben szép lassan visszahúzódnak a karmaim.
De azért, az ijedelmen túl érdeklődve nézek a madárra, vagyis a mutánsra, hiszen olyan állati mutánssal még nem találkoztam, aki kétféle alakot is fel tudott ölteni.
- Egyre érdekesebb vagy számomra Scott! – adok ennek hangot is. – Még soha nem hallottam senkiről, aki többféle alakot tud ölteni. Van még más is, amivel meglepsz? – húztam most már mosolyra a szám, ahogy elnéztem, hogy egyre közelebb lépeget.
Nem tudtam mire készül még, így azért óvatos maradtam. Nem, nem féltem tőle, csak ezek után tényleg nem tudtam mit fog még produkálni.

Hát nem tartott sokáig a barkópa, hogy ki is volnék. El is feledkeztem róla, hogy Sheenának működik emberi alakban is az állati érzéke. Hát igen, mindenki magából indul ki, tartja a mondás, túlságosan sokáig szemléltem egy adott szempontból a világot ezek szerint. Persze meg is kaptam a magamét verbálisan és bár nem mondtam ki - mondjuk elég is vicces lett volna ilyen alakban beszélni -, de azért igazat adtam Sheenának. Csak hát én ilyen voltam, szerettem felborzolni az emberek idegeit. Főleg azt kedveltem, ha valakire rájött a frász. Mondjuk az elég ritka volt, hogy valakitől kapok egy maflást visszakézből, de hát egyszer minden elkezdődik, nemde? Mindenesetre a kedélyek hamar lecsillapodtak és a másik már mosolygott. Szóval ezért is mertem közelebb araszolni. Amikor megkérdezi, hogy van-e még valami a tarsolyomban, oldalra döntöm a kicsiny fejemet. Hm... hát sajnos egyelőre csak ezt a két alakot tudtam felvenni, szóval nagyon újat nem igen mutathattam. Ah, viszont ez a meleg már lassan kezdett kikészíteni... ah, meleg! Eszembe jutott valami... mondjuk ez annyira nem újdonság, de legalább mutatja, mennyire ki lehet használni az állati alakot. Közelebb ,,lopakodtam" a motorhoz, majd felpattantam rá egy kis szárnycsattanás közepette. Nem az ülésre ugrottam fel, elvégre a karmaim képesek lettek volna átszúrni a drága anyagot. Ám volt egy keresztvas, közvetlenül a hátsó lámpa felett, amiben már meg tudtam kapaszkodni... de fura volt három ujjal kapaszkodni! Egyenesen a leányzó felé fordultam... aztán kitártam a szárnyaimat. Namármost, a hollók szárnyfesztávolsága még az egy métert is meghaladta, szóval jócskán megnövelte a méreteimet... aztán elkezdtem legyezni vele, elég intenzíven... szóval csakhamar elég hűs levegő kezdett el áramolni Sheena felé. Na vajon ki gondolt volna rá eddig, hogy egy madárból légkondicionáló is lehet?

Tényleg kíváncsi voltam, hogy vajon mit akar még bemutatni, mivel lep meg és ahogy olyan nagyon értelmesen oldalra döntögeti a fejét, miközben engem figyel, önkéntelenül is elmosolyodom, hiszen ha ezt valaki látná, hát bizonyára döbbenten nézni az eseményeket.
Lerí róla, hogy elgondolkozik. Most vagy azon, hogy megmutassa-e a többi tudományát, vagy valami máson, de aztán elindul először felé, aztán rájövök, hogy nem is, hanem a motor felé, és én csillogó szemekkel nézem a nagy termetű madarat, hogy vajon mire készül. Remélem nem karja meglovasítani a motoromat, mert azért harapok…….szó szerint!
Mikor felül a hátsó ülés mögötti kapaszkodóra még mindig nem tudom eldönteni, mit akar, de aztán, ahogy kitárja méretes szárnyait és elkezd légörvényt kavarni, mint egy minisárkány, hát kitör belőlem a nevetés.
- Ez nagyszerű! Nagyon csábító ajánlat, nem félsz, hogy megtartalak? – lépek vigyorogva a járműhöz. – Bár értékelem a dolgot, de nem hiszem, hogy jó ötlet lenne, ha ilyen alakban maradsz, mert a feltűnést én szeretném elkerülni, és gondolom te is. És egy verdeső holló egy motor hátulján……..azt hiszem ez nem a feltűnésmentes kategória. – magyarázom közben, mert biztos vagyok benne , hogy érti.
Közben felhúzom a sisakomat és várakozva nézek rá, aztán, ha úgy dönt velem tart és alakot vált, akkor biccentek neki egyet és felülök a motorra beindítva azt.
- Szeretem a sebességet és jól is vezetek, így jobb, ha kapaszkodsz. Ez ugyan messze van a repüléstől, de mivel nekem nincsenek szárnyaim, így marad ez. – szólok még hátra, aztán nekilódulok.

//Köszönöm a játékot, nagyon klassz volt. //