Erdőség

Halkan kuncogok, amikor a párduclady kifakad a megjegyzésem hallatán. Na igen, most nagyjából, ha kiforgatjuk a szavaimat, akkor lényegében leostobáztam, hogy feltételeztem róla ezt.
- Na egen, amennyi galibát már csinált, biztos van rajta néhány célkereszt.... na igen, valahogy ez nekem nem hiányzik már megint.
Rááll a dologra, bár nem nagyon lelkesedik a dologért. Meg tudom érteni, azért ehhez tényleg kell egy életvitel. Ha annak idején nem kényszerülök az erdőbe, valószínűleg én se kezdek el vadászni állatokra vagy emberekre. Persze, ez is egy olyan dolog, mint minden más: csak el kell kezdeni egyszer, a többi már jön magától.
- Lehet használna a munkádhoz is - jegyzem meg. - Ember és állat között alapvető különbség a tudatosságuk. Az ember tervez, gondolkodik és utána lép, éppen ezért könnyen ki is számítható, ha rájövünk az agyműködésére. Az állat is gondolkodik, de... és itt a lényeg, ösztönszerűen cselekszik. Éppen ezért kevésbé kiszámítható, gyakran jártam már úgy, hogy azt hittem, megvan, de aztán kicsúszott, mert nem számítottam a tettére... és barátom, ha egy ilyen prédát el tudsz ejteni, akkor egy embert már gyerekjáték. Persze csak ha nem mutáns - nevetek. - Persze, ha elégedettek az ügyfeleid, akkor már most jók a képességeid.
Mélyet sóhajtok, amikor a mutánsok kerülnek szóba.
- Igen, ez így igaz - sütöm le a szemem. - Az ember természeténél fogva gyűlöli, ami tőle különbözik. Sok mutáns ezért esik áldozatául. Pedig - emelem fel a tekintetem - jóformán nem is árt, vagy nem pont ellene ártanak - megrázom a fejem. - Elcseszett egy világ ez.
Nem kerüli el a figyelmemet a fény a lány szemében, fel is áll a szőr tőle a hátamon néhány másodperc erejéig. Tudom jól, hogy ő se egy ártatlan bárányka. Már az elég sokat elárult róla, amikor a fáról egyenesen nekem akart ugrani pár perccel ezelőtt. Ilyet szorult helyzetben csak azok tesznek, akik a szívükben harcosok. Biztos vagyok benne, hogy van rejtegetni valója... ahogy nekem is... ahogy minden egyes mutánsnak ezen a földön.

Megütötte a fülemet egy elejtett megjegyzése, mikor kardfog viselt dolgairól beszélgettünk és az a „nekem nem hiányzik már megint”, valahogy nem tetszett, igaz semmi közöm nem volt az előttem ülő alakváltó viselt dolgaihoz, de azért jó lett volna, ha nem egy sorozatgyilkost fogok ki.
Az, hogy van tapasztalata a vadászatban és egyre kevésbé hiszem, hogy csak az állatokra érti ezt, ebben a kételyemben még csak meg is erősít, mert nagyon hozzáértően és lelkesen beszél róla.
- Hidd el…..öööö……még a nevedet sem tudom, - jegyeztem meg és ezzel egyidejűleg én is pótoltam e hiányt, - az én nevem Sheeena…….Szóval hidd el, hogy én sem most kezdtem a szakmámat ~ egyiket sem ~, de egyetértek veled, bár azért tudnak okozni az emberek is néha meglepetést. – teszem hozzá.
A képességeimre való megjegyzésére, csak egy mosollyal válaszolok.
- Ez mindig is így volt. – bólintok a szavaira. – De aztán az idő meg is oldotta a problémákat legtöbbször és szerintem most is így lesz, bár valószínűleg ez nem a mi időnkben lesz. Eredmények már most is mutatkoznak, rasszisták meg mindig is voltak és lesznek is, de ők vannak kisebbségben szerencsére.
Aztán visszaveszek magamból, mert már az is furcsa, hogy egy éppen csak megismert mutánssal cseverészek meghitten az erdő mélyén, nem hogy még kiselőadást is tartsak a véleményemről.
- Azt hiszem lassan indulnom kell. – állok fel, majd kérdőn nézek rá. – És te? Akkor ne vigyelek el?

Nem tudom eldönteni, mitől kezdett el hirtelen dadogni, de annak hitelt adok, hogy tényleg... elbeszélgetjük itt már nemtudom hanyadik félórát és még nem is tudjuk a másik nevét... ám nem bírom ki, hogy először ne szurkálódjak kicsit, miután megmondja a saját szólíthatóságát.
- Három e-vel? - kuncogok gonoszul, majd aztán én jövök. - Scottnak hívnak, részemről a szerencse, Sheeena rendőrkisasszony. Oh, nem vonom én kétségbe, hogy most kezdtél volna... elég vicces lenne, ha a kezdés után rögtön mennél pihenni az erdőbe.
Bólintok.
- Igen, valóban tudnak... 100-ból 1-szer... és akkor is általában kiderül, hogy nem egyszerű emberekről van szó, hanem gyakorta mutánsokról. Na az módfelett bosszantó.
Halkan sóhajtok, miközben az amúgy már földre ejtett, agyonszadizott levelet újra felveszem a kezembe és újfent játszani kezdek vele, miközben hallgatom Sheena eszmefuttatását a rasszistákról meg mutánsbarátkozásokról. Igen, igazat adtam neki, ám sajnos ez a világ nem volt fekete és fehér.
- Sajnos igazad van abban, hogy mi erre várhatunk, mint a messiásra, már ha létezett egyáltalán. Van már képviseletünk, egyre többen vállalják, ki is... de az emberek még mindig felsőbbrendűnek hiszik magukat azért, mert szerintük nem vagyunk normálisak... nem is tudom, szerintem inkább az a nem normális, aki kinéz valakit az ilyen dolgokért. Ami meg a rasszistákat illeti... igen, sajnos lesznek... amíg valaki el nem harapja a torkukat.

Sheena menni akar, nekem pedig eszembe jut valami... egy kis gonoszkodás a nap végére, úgy se szórakoztam ki még magam teljesen.
- Lehet hamarabb hazaérnék, mint te - vigyorgok sejtelmesen. - De rendben, elfogadom az ajánlatod. Ám valamit még szeretnék megnézni. Találkozunk a járgányodnál, okés?

- Rendőrkisasszony a ……tudod ki! – fortyantam fel a megjegyzésére, de persze én sem vettem komolyan, ahogy ő is csak oldani kívánta a feszültséget.
Persze Scott sem engedett a saját tapasztalataiból, de hát nem is valami vitafórumon voltunk, ahol meg kell győzni a másikat, így nem is taglaltam tovább a dolgot. Mindenki valamiből az élete során levonta a következtetéseket és ebből alakította ki a véleményét és egyikünk sem most kezdte, mint ahogy megállapítottuk.
Minden esetre az már egy jó pont volt a részéről, hogy nem tűnt olyan fanatikus ember gyűlölőnek, még a véleménye ellenére sem, mint Kardfog, vagy egy-két rasszista a mi sorainkból, mert persze ez vica-verza igaz volt mindkét fajra.
- Én nem engedhetem meg magamnak, hogy válogassak. – vontam meg a vállam. – Ha jól fizetnek, nekem mindegy, hogy ember vagy mutáns a megbízó vagy az ……a célszemély.
Áldozatot akartam mondani, de még időben észbe kaptam, mert továbbra sem szándékoztam az orrára kötni, hogy mi is az igazi foglalkozásom.
Mikor aztán már indulni akartam, kíváncsian néztem rá, hogy mire akar kilyukadni, de hát az ő dolga, nem kell mindenről beszámonia, így csak bólintottam.
- Azt azért kétlem, hogy megelőznél, elég tempósan szeretek vezetni, de persze intézd el, amit akarsz, megvárlak. Gondolom odatalálsz? – mosolyodtam el, hiszen biztosan jó a szaglása. – Akkor ott találkozunk.
Azzal hátat fordítottam és nem nagyon sietve, de azért haladósan indultam a motoromhoz.

Jót vigyorogtam Sheena reakcióján. Hoppáré, talán érzékeny pontra tapintottam? Viszont olyan szavakat használ mondatba foglalva - ah, de költői vagyok -, hogy le kell csapni... na, nem a lányt.
- Nem is tudtam, hogy te vagy Voldemort... na várjunk, Voldemort mióta nő?
Na vajon mennyire olvasott nőszeméllyel van dolgom? Hamarosan kiderül, de persze nem ezen van a hangsúly... bááár... a magándetektívek tudomásom szerint általában Sherlock Holmes-on vagy Agatha Christie-n nőnek fel, ez is afféle motivációs tényező nekik. Mondjuk, áh, lehet, hogy tévedek és csak túl sok könyvet adtam el mostanában, amiatt jut eszembe ilyesmi... oké, ez megint sántít, mostanában bent se voltam a boltban sokat, köszönhetően a gyengélkedésnek... lassan kezdem úgy érezni, hogy az agyam is gyengélkedni.
- Az éhes ember is válogathat - ajánlom figyelmébe a régi közmondást.
Gonoszul elvigyorodok azon, amit mond.
- Én mindig megtalálom azt, akit akarok - biztosítom. - Jövök majd, csak kis türelem.
Szóval megvárom, amíg elindul, majd amint elnyelte a lányt az erdő. Felállok. A biztonság kedvéért beállok az egyik fa mögé, hátha leskelődik, mégis mit csinálok, majd átváltozok... de most nem farkassá, hanem a közelmúltban elnyert holló alakomba vedlek át. Felrepülök az egyik fára, majd elindulok arra fele, amerre Sheena ment. Kicsit furcsa, elvégre eddig csak a magasban repkedtem, így a faágak bezavarnak. De aztán elvergődök a szőkéig. Úgy helyezkedek, hogy nekem háttal legyen... majd miután vártam egy kicsit, leereszkedek hozzá... a cél pedig az, hogy a fejére érkezzek, mintha csak fészek lenne... bár ha azt eltévesztem, akkor a válla is megfelel.

- Voldemort? – kérdeztem vissza, mert nem értettem az összefüggést és először a név sem mondott semmit, de aztán bevillant, hogy hol hallottam már, de érteni akkor sem értettem. – Nem vadászom Henry Potterekre. – vontam meg a vállam, mert az igaz volt, hogy gyerek sosem lehetett a célpontom.
Aztán, ahogy elindultam a motorom helye felé, végig azon morfondíroztam, hogy milyen emberbe is botlottam én bele. Az ösztöneim végig azt jelezték, hogy a megtudott dolgok ellenére ez egy veszélyes ember, és most sem igazán értem, hogy merre járhat még, bár ez tényleg nem az én dolgom, amíg engem nem akar bántani.
Kis idő múlva már a verdámnál állok és félig az ülésre ülve kezdem várni újdonsült ismerősömet, a bemutatkozása alapján Scott-tot, hogy mikor fog felbukkanni.
Amikor a hallásom furcsa hangokat jelez, önkéntelenül felkapom a fejem és még pont időben, ahhoz, hogy a fekete árnyék elől elhajoljak, ami pont a fejem felé tartott, de éreztem, ahogy valami élesen beleszúr a vállamba, mire már az én ujjaimon is megvillantak a hosszú karmok, hogy lesöpörjem magamról e támadómat.
Még jó, hogy a szaglásom jelzése megelőzött és időben éreztem meg a férfi szagát, még mielőtt lekaszabolhattam volna.
- Mi a frász! – morrantam fel felegyenesedve, de azért még készenlétben tartottam a kezem.

Sajnos nem jött össze, amit akartam. Pedig mit ne mondjak, eléggé vicces lehetett a kép, ahogyan én azt elképzeltem. Ahogyan álldogálok egy szőke hajzuhatagban, hát mit ne mondjak, érdekes élmény lett volna. De aztán csak a vállát sikerült elkapnom... egészen addig, míg egy határozott mozdulattal nem kaptam egy tenyerest. Leszédültem a lány válláról, picit szárnyra is kaptam, így eltávolodtam tőle pár métert. Aztán megfordult és eléggé vádló tekintettel néztem rá, amiért ilyen vehemenciával reagált a megjelenésemre. Ez eléggé érdekesnek tűnhetett, elvégre a belsőségeket leszámítva egy teljesen hétköznapi holló nézett vissza rá. Egy darabig csak mereven bámultam a leányzóra, de aztán láttam, hogy nem akar belőlem grillcsirkét csinálni. Mondjuk nem tudtam, milyen íze lehet a holló húsnak, elvégre sosem ettem. Vártam még egy kicsit, aztán araszolva elkezdtem közelebb sétálgatni.

Marha nagy mákja volt Scott-nak, hogy remek a szaglásom és a reflexeim, mert különben nem a kezemmel, hanem a karmommal kaptam volna telibe, és akkor most egy zsák felszabdalt tollpihe feküdne előttem és nem egy vádló tekintettel rám meredő holló.
- Ilyet máskor jobb ha nem csinálsz, mert kissé megviseltek az idegeim mostanában és lehet, hogy előbb ütök és aztán már hiába kérek bocsánatot. – csóválom meg a fejem, miközben szép lassan visszahúzódnak a karmaim.
De azért, az ijedelmen túl érdeklődve nézek a madárra, vagyis a mutánsra, hiszen olyan állati mutánssal még nem találkoztam, aki kétféle alakot is fel tudott ölteni.
- Egyre érdekesebb vagy számomra Scott! – adok ennek hangot is. – Még soha nem hallottam senkiről, aki többféle alakot tud ölteni. Van még más is, amivel meglepsz? – húztam most már mosolyra a szám, ahogy elnéztem, hogy egyre közelebb lépeget.
Nem tudtam mire készül még, így azért óvatos maradtam. Nem, nem féltem tőle, csak ezek után tényleg nem tudtam mit fog még produkálni.

Hát nem tartott sokáig a barkópa, hogy ki is volnék. El is feledkeztem róla, hogy Sheenának működik emberi alakban is az állati érzéke. Hát igen, mindenki magából indul ki, tartja a mondás, túlságosan sokáig szemléltem egy adott szempontból a világot ezek szerint. Persze meg is kaptam a magamét verbálisan és bár nem mondtam ki - mondjuk elég is vicces lett volna ilyen alakban beszélni -, de azért igazat adtam Sheenának. Csak hát én ilyen voltam, szerettem felborzolni az emberek idegeit. Főleg azt kedveltem, ha valakire rájött a frász. Mondjuk az elég ritka volt, hogy valakitől kapok egy maflást visszakézből, de hát egyszer minden elkezdődik, nemde? Mindenesetre a kedélyek hamar lecsillapodtak és a másik már mosolygott. Szóval ezért is mertem közelebb araszolni. Amikor megkérdezi, hogy van-e még valami a tarsolyomban, oldalra döntöm a kicsiny fejemet. Hm... hát sajnos egyelőre csak ezt a két alakot tudtam felvenni, szóval nagyon újat nem igen mutathattam. Ah, viszont ez a meleg már lassan kezdett kikészíteni... ah, meleg! Eszembe jutott valami... mondjuk ez annyira nem újdonság, de legalább mutatja, mennyire ki lehet használni az állati alakot. Közelebb ,,lopakodtam" a motorhoz, majd felpattantam rá egy kis szárnycsattanás közepette. Nem az ülésre ugrottam fel, elvégre a karmaim képesek lettek volna átszúrni a drága anyagot. Ám volt egy keresztvas, közvetlenül a hátsó lámpa felett, amiben már meg tudtam kapaszkodni... de fura volt három ujjal kapaszkodni! Egyenesen a leányzó felé fordultam... aztán kitártam a szárnyaimat. Namármost, a hollók szárnyfesztávolsága még az egy métert is meghaladta, szóval jócskán megnövelte a méreteimet... aztán elkezdtem legyezni vele, elég intenzíven... szóval csakhamar elég hűs levegő kezdett el áramolni Sheena felé. Na vajon ki gondolt volna rá eddig, hogy egy madárból légkondicionáló is lehet?

Tényleg kíváncsi voltam, hogy vajon mit akar még bemutatni, mivel lep meg és ahogy olyan nagyon értelmesen oldalra döntögeti a fejét, miközben engem figyel, önkéntelenül is elmosolyodom, hiszen ha ezt valaki látná, hát bizonyára döbbenten nézni az eseményeket.
Lerí róla, hogy elgondolkozik. Most vagy azon, hogy megmutassa-e a többi tudományát, vagy valami máson, de aztán elindul először felé, aztán rájövök, hogy nem is, hanem a motor felé, és én csillogó szemekkel nézem a nagy termetű madarat, hogy vajon mire készül. Remélem nem karja meglovasítani a motoromat, mert azért harapok…….szó szerint!
Mikor felül a hátsó ülés mögötti kapaszkodóra még mindig nem tudom eldönteni, mit akar, de aztán, ahogy kitárja méretes szárnyait és elkezd légörvényt kavarni, mint egy minisárkány, hát kitör belőlem a nevetés.
- Ez nagyszerű! Nagyon csábító ajánlat, nem félsz, hogy megtartalak? – lépek vigyorogva a járműhöz. – Bár értékelem a dolgot, de nem hiszem, hogy jó ötlet lenne, ha ilyen alakban maradsz, mert a feltűnést én szeretném elkerülni, és gondolom te is. És egy verdeső holló egy motor hátulján……..azt hiszem ez nem a feltűnésmentes kategória. – magyarázom közben, mert biztos vagyok benne , hogy érti.
Közben felhúzom a sisakomat és várakozva nézek rá, aztán, ha úgy dönt velem tart és alakot vált, akkor biccentek neki egyet és felülök a motorra beindítva azt.
- Szeretem a sebességet és jól is vezetek, így jobb, ha kapaszkodsz. Ez ugyan messze van a repüléstől, de mivel nekem nincsenek szárnyaim, így marad ez. – szólok még hátra, aztán nekilódulok.

//Köszönöm a játékot, nagyon klassz volt. //

Ha tudnék gondolatot olvasni valószínűleg forgatnám a szemeimet arra a felvetésre, hogy meglógok a motorral. Vicces lenne szárnyakkal vezetni a járművet úgy, hogy még a lábaim se érnek le. Ilyet, csakis egy sző... na, oké, most fejeztem be a gondolatmenetet, mielőtt megsértek valakit, tisztelt olvasó... ARGH, sok volt a könyvesboltból!!! Mindenesetre az egyszemélyes ventillátor színdarabon osztatlan sikert arat a csekély közönség előtt. Na tessék! Én itt jót akarok, erre kinevet! Abba is hagyom. Ajh, na most ezért jól összeborzolnám a haját... na, mondjuk nem feltétlenül jó ötlet. Abyssét egyszer kócoltam össze eddig, mielőtt munkába ment, hát nem tettem ki a falra, amit kaptam tőle... arh, folytatódik, most meg háziállatot akar belőlem csinálni. Szépen vagyunk, kedves, nincs elég állatkert otthon... már nem mintha tudnám, ő mit tart házikedvencként, de nem is akarom tudni. Ám Sheena menni készül... de én még nem. Amikor várakozóan rám néz, én csak felrepülök a legközelebbi fa ágára, majd a szárnyammal teszek olyan mozdulatokat, mint ha integetnék neki. Igen bizony, én még nem megyek, szeretném még élvezni az erdő jótékony, elzáró tulajdonságait. Csak azért jöttem el a motorhoz, mert meg akartam viccelni még egyszer. Hát nem teljesen úgy jött össze, ahogy terveztem, de én se lehetek tökéletes. Szóval itt fent üldögélve néztem végig, ahogy szerintem rájön, mit csinálok és elindul. Krákogok egyet, olyan jó hollósat, mielőtt leszállok a földre és visszaváltozok emberré, majd utána farkassá, hogy aztán bevessem magam az erőd mélyére. Miközben élvezem, ahogyan a szembeszél belekap a bundámba, elgondolkozok valamin: miért az ilyen kiruccanásaim során ismerek meg mindenkit?!

//Én is köszönöm a remek játékot! A hajadat meg egyszer csakazért is fészeknek fogom használni ^^ //

//Előzmény: Adam szobája //

Furcsa dolgok ezek az ösztönös cselekedetek. Vagy inkább tudatalatti? Vagy egyáltalán szétválaszthatom a kettőt? Igen, szép próbálkozás volt, Annabelle, de hogy most nagyon nem ezzel fogsz foglalkozni, az biztos! Inkább áruld már el, miután megtudtad, hogy a férfiaknak tényleg ennyire fontosak a ,,hangsúlyos ruhák", az még rendjén van, hogy legszívesebben csadort húznál, ha kilépsz a szobádból... vagyis szobátokból (jajistenemjajistenemjajistenem...), viszont érdekes, hogy azonnal ezekbe a göncökbe bújsz, amiről nem csupán pontosan tudod, hogy megfelel az Adam által leírt, másik nem tekintetét és érdeklődését vonzó fajtának, de ráadásul teszed ezt mindezt olyan természetességgel, mintha minden nap ilyeneket hordanál. Nos? Magyarázat? Nincs, mi? Annyira tudtam!
A gond az volt, hogy akit legszívesebben megkérdeztem volna erről, az pont Adam lett volna, de hát őt inkább már békén hagytam az ilyetén kíváncsiskodásommal, meg aztán ez éppen őt érintette, úgyhogy nem is vette volna ki magát jól. Mondjuk ott van Tibu is, de hát az ilyesmi nem telefontéma. Meg ő mindig sokkal szűkszavúbban felelt ezekre a kérdéseimre, mintha neki is kényelmetlen lett volna a téma. Hát... sajnálom, bratyó, de ezzel nem foglak elengedni egyhamar, ha kell, álló nap beszéltetni foglak. De cserébe majd marad neked is valami a hűtődben. Legalábbis komolyan meg fogom próbálni. Kísérletet fogok tenni rá, hogy megpróbáljam. Ennél többet nem kérhetsz.
De most miért, istenem, miért igazgatom a hajamat? Miért morgok magamban, hogy nem kérdeztem meg Adamtől, neki hogy tetszik legjobban, vagy ő milyen ruhákat szeret látni a másik nemen? Hát számít ez? A vezetést fogjuk tanulni, vagyis olyan ruhába kell bújnom, amiben a hosszadalmas ülés lesz kényelmes, szóval lehetőleg ne a legszorosabb farmeromat vegyem fel. Bár olyan nincs is, ami annyira feszülne, hogy ne tudnék benne sokáig ülni. Nincs olyan sok ruhám, de az összeset úgy válogattam össze, hogy kényelmes legyen. Pláne, hogy egyetemi hallgató vagyok, úgyhogy egyébként sem lenne teteje olyan ruhának, amiben nem tudok sokáig egy helyben ülni. Meg egyébként sem látom a logikát benne, hiszen nehogy már a nadrágomhoz igazítsam a programjaimat, ha esetleg becsúszna valami előre nem tervezett! Majd talán Adam felhomályosít, hogy...
A fenébe! Pedig már olyan jól ment!
Jó! Nem érdekel! Jó lesz így a hajam. Bár talán ez a hajszál itt jobban nézne ki a másik oldalon... Na, így. Így már tényleg jó lesz. A felsőm sincs sehol meggyűrődve. De azért még talán nem ártana megigazítani párezredszerre is. Oké, ez is megvolna. Mondjuk én tényleg azt hittem, hogy csak azért vagyok ilyen ideges, mert életemben először érdekelt, hogy áll a hajam, meg a ruha rajtam, de így már egész tűrhető volt, legalábbis ahhoz képest, amit produkálni szoktam, és a lámpalázam nem hogy nem csitult, de egyre jobban feszegetett belülről. Persze! A vezetés. Attól félek ennyire. Hiszen mindig is féltem tőle, és sosem gondoltam volna, hogy egyszer mégiscsak megpróbálkozom vele. Huhh, probléma letudva. És nem, nem fogok azzal törődni, hogy ennél pocsékabbul még soha senkinek nem hantáztam.
Amikor megláttam Adamet a garázsban, kicsit elbátortalanodtam szokatlan arckifejezését látva, mert nemigen tudtam hova tenni. Jaj, tudtam, hogy nem ezt kellett volna felvennem, és a hajamat is biztos utálja! Hogy lehettem ilyen hülye? De nem láthatja, azért sem láthatja, hogy mi zajlik épp a fejemben. Végül is legalább már itt vagyok. Vele. A mosolygödröcskéivel. Meg a... Naaaaaa! Az ég szerelmére!
Mivel szégyenlősen lesütöttem a szemem, amikor megláttam, mennyire különös tekintettel nézett rám, nem láttam, ahogy a cigi kibillent a szájából. Bár éreztem, hogy ráléptem valami apró, puha tárgyra, nem tulajdonítottam neki különösebb figyelmet, mivel folyamatosan kellett leküzdenem azt a nagyon erős késztetést, hogy sarkon forduljak és visszarohanjak a szobámba, hogy végigpróbáljam az összes ruhámat és frizurát, ami neki is tetszene, ha pedig nincs ilyen, bezárkózzam hét lakat alá, hogy többet rám se kelljen néznie, én pedig magányos remeteként kukucskálnék csak ki néha a kulcslyukon, amikor elhaladna az ajtóm előtt. Adam mondandója éppen ezért nem csak váratlan tartalma miatt lepett meg, hanem azért is, mert visszarángatott a valóságba. Egyik Adamtől a másikhoz... Helyben vagyunk. Amint nem figyel, esküszöm adok magamnak egy kokit, hogy végre kijózanodjak.
Főleg mivel amikor megtudtam, hogy mit is jelent, hogy ráléptem a cigarettájára, már mozdultam is, hogy visszalépve két lábbal ugráljak rajta. De ide nekem a csokifagyit tejszínhabbal és mogyoródarabkákkal... meg talán cseresznyével... és azzal a finom eperöntettel... meg az a karamella... és ha már ott vagyunk, némi sült csirke, meg hasábkrumpli... mondjuk akkor már jöhetne pizza is... hú, meg azok a finom sonkás-sajtos szendvicsek, meg... Jaj, már! Szóval a lényeg, hogy tudtam uralkodni magamon. Már amennyire...
-Akkor remélem, előttem sosem fogsz hamutartót használni - csúszott ki a számon.
Igazából csak ártatlan csipkelődésnek szántam, de amint kimondtam, máris üvölteni kezdett a fejemben a pirosan villogó sziréna. Mosolyom kicsit merevebb lett, de hősiesen ott maradt a helyén, bár tudtam én jól, hogy legszívesebben azt morogná: ,,Ezért még számolunk!" A zsigereim hirtelen mintha világgá mentem, én pedig ott maradtam egy magát homlokon csapkodó aggyal, és a rettegő reményeimmel, hogy Adam megsüketült, vagy egyszerűen csak nem foglalkozik ezzel a megjegyzéssel, és simán elsiklik felette.
-Szóval - szólaltam meg ismét némi torokköszörülés után, az autóra mutatva - tényleg jó nagy kocsi.
~Ez aztán az eszes megállapítás, Annabelle, gratulálok.~
-Illik hozzád... mármint az egyenruhádhoz!!
~Komolyan mondom, ha nem hagyod abba...!!!~
-Én csak... jól áll - közöltem a szélvédővel.
~Oké, felmondtam. Innentől kezdve old meg magad! Cső!~
Ez meglepő módon egyébként sokkal egyszerűbben ment, mint hittem. Már kezdtem elfogadni, hogy mostantól ezzel a gombóccal a gyomromban fogok élni és képtelen leszek Adam szemébe nézni, de amikor végre a kellemesen meleg kocsiban ültünk, és volt, ami elvonja a figyelmemet, egy csapásra megszűnt a feszült idegességem, helyette vidám izgalom furakodott a helyébe, mert eddig még sosem figyeltem másokat vezetés közben (nem mintha olyan sok lehetőségem lett volna rá), most viszont annak tudatában, hogy nemsokára én következem, máris más szemmel néztem rá. Továbbra is féltem tőle, de már sokkal kevésbé. Már ennyi icipici rálátás is elég volt a vezetés lényegére, hogy lássam: kicsi a valószínűsége annak, hogy tömegkatasztrófát okozzak, esetleg elevenen felfalna ez a kerekeken guruló kisgömböc. Kezdjük ott, hogy már így is a bendőjében voltam, úgyhogy egyébként sem tudna még jobban megenni.
Folyamatosan figyeltem minden apró mozdulatra, amit Adam csinált, miközben ott kuporogtam mellette, és egyáltalán nem ugrott egy szaltót a gyomrom, amikor megkérdeztem, hogy nem zavarná-e, ha megfognám a kezét, hogy érezzem, milyen a sebváltás. Ha nem volt ellene kifogása, akkor a tenyeremet finomat a hosszú kart szorító kezére simítottam, mintha ketten egyszerre tennénk sebességbe a ,,torzszülöttet". A másikkal a vállába kapaszkodtam, de alig egy röpke pillanatot engedélyeztem magamnak, hogy elmerengjek rajta, milyen kellemes érzés is, ahogy az ujjaim alatt ugrál az a rengeteg sok izom.
Annyira lekötött a vezetés izgalma, hogy végre semmi sem vonhatta el a figyelmemet, és teljesen ellazulhattam.
-Én is, én is! - rikkantottam fel lelkesen, mikor épp lassabban haladtunk.
Gyorsan lerúgtam magamról a cipőimet, hogy még a zoknim is bennük maradt, aztán alig egy másodpercre változtam át gyíkká, csak hogy könnyebben át tudjak bújni a karja alatt, de amint a combján voltam, visszaváltoztam emberré, kihasználva, hogy a kettőnk közti méretkülönbségnek hála úgysem takarhatom el a szeme elől a kilátást (bár azért enyhén oldalra húztam a fejem a biztonság kedvéért). Így az ölében ücsörögve pontosan azt láthattam, amit ő (kivéve az ölemben alkalmatlankodó zöld hajú mitugrászt). Kezem ismét megtalálta a sebváltón tartott kezét, csupasz lábfejemmel pedig az ő, pedálokon tapicskáló lábai felé nyújtózkodtam, hogy elérjem. Igaz, csak a  bokájáig jutottam, de így legalább a hátamnak nem kellett elválnia a mellkasától. Szabad kezemmel nem mertem megfogni a kormányt, úgyhogy csak a mutatóujjam ujjbegyét támasztottam neki alulról.
-Jaj, ez nagyon szupi! - lelkendeztem aprókat ugrándozva ültő helyemben. - Vigyázz gödör! Ja, igen, ennek nem árt. És most lesz a...? Hé, hé! Tényleg sebességet kellett váltani! Tudunk gyorsabban menni? Nekem majd mit kell kidobnom az ablakon? Van nálam egy zsepi, az jó lesz? És egyébként miért kell az? Megjelölni az utat, hogy visszataláljunk? És ez mi... VÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!
Az autóduda hirtelen rikoltására összerezzenve lapultam még szorosabban Adamhez, de aztán sikerült lecsillapodnom, és apróra összehúznom magam az ölében (ha még nem pakolt arrébb).
-Nem nyúlok semmihez - ígértem suttogva.

Felszaladt egy kissé a szemöldököm az eltiport csikkre nézve a megjegyzése után, de végül is elvigyorodtam leplezendő a zavaromat:
- Hát nem bánom, az biztos, de azért a szobámban jobb a hamutartó, lévén sokat kéne sikálni a parkettát - nyomtam kedvesen egy barackot a fejére.
Hát nem volt semmi élmény úgy vezetni, hogy Belle lényegében az ölembe ült. Megállítottam fél úton a kocsit, majd finoman megfogva a lány derekát kicsit előrébb csúsztattam a combomra a fenekét, a háta maradt nekem döntve, épp csak annyit mozdítottam, hogy a talpai a lábfejeimen pihenhessenek meg.
- Na így már jó lesz, így érzékelsz mindent, amit csinálok. Mellesleg nem kell kidobni semmit, az csak a fenyő illatú légfrissítő volt, de egyrészt már régi volt az a vacak, másrészt most sokkal jobb illat van - hajoltam bele a hajába és adtam egy puszit a feje tetejére. - Igazi Belle-illat. Ha pedig nem nyúlsz semmihez, relatíve nehéz lesz megtanulni a vezetést. Szóval csak nyugodtan, semmi nem harap a műszerfalon. Látod ott azt a két kijelzőt - mutattam meg egyenként őket, - ezek mutatják, hogy éppen milyen sebességgel haladsz. Ez mérföldben ez pedig kilométerben óránként. Tudunk az előzőnél gyorsabban menni, de nem túl sokkal. A Hummer borzasztóan stabil és erős, de ugyanakkor nehéz is. Nagyjából 3 tonna, vagyis kb 60 Belle a súlya - mosolyogtam a lányra. - Ezt még a több mint kétszáz ló sem tudja olyan gyorsan vinni, nem egy versenyautó, kb 135 km a maximum, amit óránként megtehet. Na megyünk tovább, figyeld mit csinálok.
Ahogy mentünk tovább megismertettem szóban a járművezetés alapjaival, a meg a fűtésszabályzással és a rádióval persze. Amikor kiértünk az erdő egy megfelelő részére, ami nagyobb tisztás volt sehol semmi útakadállyal lefékeztem a dzsippet, majd igyekeztem legyőzni a késztetést, hogy magamhoz öleljem a lányt. Miután ez a terv olyan sebességgel ment füstbe, mint egy felgyújtott olajos hordó jobb híján halkan, kedves és nyugtató hanghordozással súgtam a fülébe, mintha csak ezért húztam volna magamhoz. Meg persze ezért simogattam meg a vállát is, igen! Csak a haját toltam félre a füle elől! Igenis! Mindenképpen!
- Na eljött a pillanat, a kezedben lesz az irányítás. Kétszáz lovacska várja, hogy a talpad megadja nekik az induló jelzést - vigyorodtam el, majd kimásztam a lány alól. - Először is beállítjuk az ülésed, a kényelem lényeges, mindent megerőltetés nélkül kell elérned. Na most az ülésed mellett találsz balra lent egy elhúzható kart. Nyomd el és mozgasd addig a széket, amíg kényelmesen el nem érsz mindent. A talpaid a pedálokon, a bal tenyér a kormányon, a jobb a sebváltón. Nagyon jó! - dicsértem meg. - Most nyújtsd ki a tenyered felém.
Amint megtörtént összezsugorodtam Belle tenyerébe és megvártam míg beemel a járműbe. Ott a tükrökre kezdtem mutogatni:
- Kézzel tudod állítani őket, addig változtasd a szögüket, míg jól nem látod a kocsi mögötti részt. A túloldali tükröt azzal a gombbal tudod szabályozni.
Türelmesen kivártam, amíg mindennel végez e téren is és már megvan a megfelelő rálátása a mögötte lévő tájra.
- Jól van. Tegyél le most a lábad mellé, a gázpedálhoz. Az indulás és fékezés gyakorlása jön. Fordítsd el a slusszkulcsot, tedd egyesbe a kocsit és lépj rá a gázra.
Hát az első kettővel nem volt gond, de a gázra olyan izomból taposott rá lelkesedésében a lány, hogy bizony igencsak hirtelen indult meg a kocsi. Nem kiabáltam persze, de határozott hangsúllyal intettem:
- Fékezd le, ezt gyakorolni fogjuk.
Megtette. A satufék rá nem volt hatással különösebben, hiszen bekötöttem indulás előtt. Én ellenben lendületből taknyoltam be a pedálok közé. Olajfoltos arccal, de vigyorogva másztam ki:
- Khmm... Na erre nem gondoltam. Mindegy. A lényeg: ne kapkodj. Lassan nyomd le a gázpedált. ... Azért nem ennyire... Határozottabban... De azt se ennyire... Belle, figyelj, képzeld azt, hogy a pedálon vagyok és úgy nyomd le... Ehh... tedd vissza a lábadat a pedálra. Na figyelj. Megfogom a lábad és nyomni fogom. Figyelj rá, de az utat nézd. Alkalmazkodj a nyomáshoz, ne vidd gyorsabban a lábfejed, de lassabban se. Rendben?
Miközben igyekezett az instrukcióimnak megfelelően eljárni finoman rátettem a két tenyerem a nagyujja alatti részre és lassan nyomtam lefelé. Így már működött a dolog, amire elismerően biccentettem felnézve:
- Nagyon jó, ügyes vagy!
Mondjuk ez a felnézés rossz ötlet volt. Az arcát nem láttam innen a lánynak, de a pólója finom domborodását a melleknél annál inkább. Sőt, innen még a farmer szárába is fel láttam egy pár centit és had ne mondjam mennyire érdekelt jelenleg, hogyan is folytatódhat az a lábszáracska felfelé és... Én ezt nem bírom! Olyan selymes a bőre, olyan gyönyörűek az idomai, olyan finom az illata! Annyira... annyira... annyira Belle. Közel hajoltam és a körme alatt adtam egy hosszabb csókot a lábujja hegyére.
- Csodálatos vagy! - jelentettem ki ösztönösen és valahogy most eszembe se jutott a vezetés ennek kapcsán. Átballagtam a másik lábfejéhez és egyszerűen bedugtam a kézfejem a talpa alá.
- Most óvatosan fékezz - jegyeztem meg. - Láthatod, egy hirtelen mozdulat most nekem is fájna. Lassan nyomd le a fékpedált és ezzel szinkronban engedd fel a gázt.
Kb mintha egy tojást nyomott volna le, biztos egyben maradt volna. Nevetve nekilendültem és elkezdtem felmászni a nadrágja szárán. Valószínűleg a leggyönyörűbb Mount Everest, amin valaha hegymászó járt. Jézusom! Nagyobb hülyeségeket is tudok ma még kitalálni? Ne már...
- Ha visszaérek a térdedre kb, akkor indíts nyugodtan, gyakorolni fogjuk a kanyarodást - közöltem közben felfelé a melleivel. Izé... Bellelel na! Hülye vizualitás. Oké, hogy azokat látom jelenleg, de mégsem kéne a megfogalmazást így... Mi van? Milyen gondolatba kezdtem egyáltalán bele? Ehh...

A fejemre nyomott baracktól szégyenlősen húztam be a nyakam, de jólesőn mosolyodtam el, ahogy félénken pillantottam fel rá a magasba. Ó, de még milyen magasra! Nincs is nála nagyobb Adam az egész világon! Pajkos vigyorgására és visszaszólására csak egy szomorkás félmosoly maradt azonban az arcomon, mivel tudtam, hogy ez csak tréfa, nem kell komolyan venni. Zavarom azonban még tovább nőtt, ahogy megmagyarázta, miért is nem sajnálja, hogy meg kellett válnia az illatosítótól, miközben még mindig éreztem a keze melegét és szorítását a derekamon, ami valahogy egyszerre tudott a világ legfantasztikusabb érzése lenni, amire annyira vágytam, hogy megismételje, amennyire a Szaharában épp szomjan halni készülő vágyhat egy pohár vízre, de ugyanakkor hihetetlenül ijesztő is, pedig annyira végtelenül gyengéd és óvatos volt, mintha üvegből lettem volna. Vajon mennyire sértődne meg, ha a fejemet a vállába fúrnám?
-Ezzel az eggyel is alig bírok, és te rögtön hatvanat adnál a kezembe? - kuncogtam fel, de azért figyeltem ám minden szavára, hiszen az egy dolog, hogy máshogy nem tanulhatok meg vezetni, de mégiscsak Adam beszélt, akinek olyan szép, kellemes hangja volt, hogy napestig tudtam volna hallgatni, még akkor is, ha csak a gyufaszálakat számolgatta volna a dobozukban. Olyan finom mély, meleg, kedves, annyira... Annabelle, előre figyelj, mert... Felejtsd el...
Már az ölelésére is megtriplázódott a pulzusom, az orrcimpáim megfeszülve tágultak ki, ahogy az egyre szaporább szuszogásnak kellett utat engedniük, puszijára, simogató mozdulatára, ahogy félresöpört egy tincset a nyakamból, forró leheletére, ami a fülemet csiklandozta pedig hirtelen mindent elsöprő bizonyossággal értettem meg, pedig soha senkitől nem kérdeztem meg, hogy mit is jelent az, hogy érzéki. De olyan keveset beszélt! Csalódottságomban majdnem megkértem, hogy várjon itt, amíg visszaszaladok a könyvtárba előkeríteni a Háború és békét, amit majd a fülembe susoghat éppen így, ahogy most csinálta. Édes istenem, ennél bódítóbban, rémisztőbben, édesebben csodálatos dolog még sosem történt velem. Őszintén alig fogtam fel, mit mondott, mert kis híján elaléltam.
Aztán vége szakadt. Elkezdett mocorogni alattam, és eléggé nyilvánvaló volt, hogy mire készül. Szökni akar! De azt már nem! Nem engedem! Ültő helyemben fordultam szembe vele, és miközben nagyon nem érdekelt, hogy szabad-e, illik-e, ki mit fog hozzá szólni, szorosan hozzábújva öleltem magamhoz, lábaimat beszuszakolva a háta mögé, hogy átkaroljam a derekát, karjaimmal pedig a nyakát húztam magamhoz. Nem tudtam, hogy mi történik, fogalmam sem volt, hogy mit kéne csinálnom, de a tapasztalatlanságom elég volt ahhoz, hogy szégyenérzet nélkül vonjam közelebb a fejét, hogy a szája megint a fülemhez közelítsen, amíg majdnem hozzáért.
-Suttogsz még egy kicsit? - kérdeztem lehunyt szemekkel.
Ha megölnek sem tudom, miért, de akkor, ott, mindennél jobban vágytam erre. Esküszöm, még Tibu rántottáját sem kívántam soha annyira, mint, hogy megint mondjon nekem valamit halkan, úgy, mint ahogy az előbb tette. Valamit. Akármit.
Aztán azért én sem felejtettem el, hogy miért is vagyunk itt, ezért idővel elengedtem ám, ha nem is túl lelkesen. De igyekeztem azzal vidítani magam, hogy viszont mennyire klassz lesz, ha végre fogok tudni vezetni. Ettől függetlenül nem brillíroztam éppenséggel, hiába dicsért meg Adam újra és újra, de legalább hallhattam azt a mélyen búgó, simogató hangját. Aprócska testével könnyedén tudott a lábaim között mászkálni, és bár tudtam, hogy őt aztán nem kell félteni, kicsit azért aggódtam érte, úgyhogy sokkal óvatosabb próbáltam lenni, mint ahogy szerintem eredetileg tettem volna, de még így sem jártam mindig sikerrel.
-De nem látom az utat - lapultam fel a kormányra kicsit aggódva, hogy minél jobban kiláthassak. - Túl nagy a kocsi eleje. Eltakarja. És a kormánykerék is belóg a képbe. Nincs itt valami párna vagy valami, amire ráülhetek, hogy magasabban legyek? Vagy lehet az ülés magasságát is állítani?
Aztán miután valami nagyon furcsa, nagyon puha és eszméletlenül jóleső dolog történt a lábammal, ha nem is tudtam, mi lehetett az, fogta magát, és bedugta a kezét a talpam alá, mielőtt még megkérdezhettem volna, hogy mit csinált az előbb.
-Hé, ne! Ne! Mit csi...? Na! Jesszusom!
Annyira óvatosan nyomtam le a fékpedált, hogy szinte nem is éreztem, ahogy mozdultam, de nem akartam kilapítani szegényt. Ami végül sikerült is. Nagyot sóhajtva dőltem hátra, de a másodikra már fel is egyenesedtem, és az idő közben a térdemre érkező Adamet egy gyors mozdulattal a kezembe kaptam.
-Ilyet soha többet ne csinálj - kértem könyörgő tekintetem tüzébe emelve. - Ígérd meg, vagy soha többet nem fogok volán mögé ülni!
Ha megígérte, bólintottam, de a biztonság kedvéért azért is a vállamra ültettem, mivel ott biztos nem rosszalkodhatott, majd elfordítottam a slusszkulcsot és indítottam.
-Merre lesz a fuvar, uram? - vigyorodtam el, ahogy továbbra is előre nézve oldalra döntöttem a fejem, hogy óvatosan hozzádörgöljem az arcomat.

Amikor megfordult az ölemben Belle, az némileg meglepett persze. Kevés híján könnyek szöktek a szememben. Részben a meghatottságtól és az örömtől. Meg persze az is közrejátszott benne, hogy mikor átfordult az ölemben a bal sarka megtalálta az ágyékomat egy pillanatra. Viszonylag hamar sikerült átnéznem a kocsi utasterében kigyúlt éjszakai csillagok fényeit, de szerencsére sportemberként és katonaként is elégszer éltem át ezt az élményt, hogy hamar úrrá legyek rajta. Az esthajnal csillag fényló korongja visszaváltozzon Belle igéző szemévé, aminek pillantásától nem tudtam szabadulni. Magamhoz vonva féltőn öleltem meg, finoman simogattam a hátát és közben kérésének engedve suttogtam még egy kicsit:
- Tudtad, hogy ha hold fénye rávetül a hajadra, akkor úgy csillog, mintha smaragdszálakból fonták volna? - érdeklődtem csendesen. - Még a nyáron történt. Rosszul aludtam aznap és kikönyököltem elszívni egy cigarettát az ablakomba, úgy éjféltájban. Láttalak Fagypont meditációs kertjében téged. Ott ültél a kerti tavának a szélén, a lábaid a vízbe lógatva, arcodon még csillámokat vetettek a vízcseppek és a Buddha szobrának dőltél. Furcsa, kontrasztos látvány volt. Mintha az éj, az álmok és a megnyugvás istennője szállt volna alá a csillagokból, a haján még égne a hold fénye, de már csendesen pihenne meg az emberek világában s a nagy keleti tanító figyelné bölcsességeit, tanulna létezéséből. Soká néztelek merengve, míg csak gyíkká nem változva tűntél el a szemeim elől, de egy ideig még maradtam az ablakban és néztem a meditációs kertet. Fagypontnak van érzéke a kialakításához, lényéből fakad a béke és a nyugalom keresése is, de... nélküled utána valahogy varázsa tört a kertnek. Nekem mindenesetre aznap elhozta újra a nyugodt álmot az az éji istennő.
Miután túlestünk a kocsi indításának kérdésén és Belle ijedtségén a vállára ültetett. Vidáman megszólaltam:
- Belle, nem ismered részletesen az erőmet - feleltem. - A testem megőrzi eredeti tömörségét. Ha lassan rám lépnek, az nem jelent gondot, de még ha erőből teszi is valaki, nem nagyon tud bennem kárt tenni. Maximum fájdalmas lehet. Saraht is így tanítottam az érzelmei és ereje kordában tartására. A tenyerét a csupasz arcomra tettem és neki uralnia kellett az érzelmeit, különben a tüskéi miatt fájdalmat okoz nekem. Hiszek a pedagógiai módszerben. Ha szeretsz valakit, akár mint a pótapádat ahogy Sarah vagy... mint... mint egy kedves tanárodat, talán barátodat... öhmm.. nos az segít koncentrálni - magyaráztam zavartan. Aztán tréfával ütöttem el a dolgot: - Különben is, amilyen csiklandós vagy, nem lenne nagy ügy szabadulni. Ha a kezeim le is szorítaná a lábad, pár tucat csók biztos elég lenne - nevettem. Nevettem, pedig aligha lenne más a reakcióm. Még ha a karjaim tudnám is használni. - Na ott a műszerfalon, az ott, az a kesztyűtartó. Vedd ki belőle a kis fekete kulcstartóm. Ilyen jojós. Csíptesd a nadrágodhoz, a végét meg idekötöm a derekamra. Egy hirtelenebb fékezésnél így maximum az öledbe ránt, nem a szélvédőnek csapódok, vagy zuhanok be a lábaid alá. Így. Na akkor most indíts és gyorsíts 50 km-re. Úgy. Ott, a mohos törzsű lucfenyő után pedig fordulj be balra.
Ez már keményen egyenetlen földút volt, amivel a Hummer felfüggesztései persze elbírtak, de mi rendesen zötykölődtünk a kocsiban. Eleinte még párszor meg tudtam kapaszkodni a felső ruhája nyakában, aztán gyönyörű bungee jumping következett és Belle combján landoltam. Hamarosan aztán jeleztem a lánynak:
- Na most szépen, ahogy tanultad, állítsd le a kocsit.
Miután megtörtént az anyósülésre mászva visszanőttem eredeti méretemre. Kerítettem a hátsó ülések alatti sporttáskából egy terepszínű zubbonyt a nem sétához öltözött lánynak:
- Bújj bele - nyújtottam úgy, hogy rá tudjam segíteni a katonai felsőt. - Ez elég meleg lesz.
Aztán fogtam a cipőket meg a zoknikat, amiket lerúgott, megkerültem a Hummert, kinyitottam az ajtót és fél térdre ereszkedtem:
- Na hogy is volt a régi mesében? Akinek a lábára ez a cipellő ráillik, annak megmutatom a királyságom? - nevettem rá, miközben felhúztam a lábaira a zoknikat és a cipőket is. - Gyere, megmutatok valamit.
Együtt sétáltunk ki a kis erdei tisztásra. A zöld fű halkan hajlott el a lábain alatt, a kései virágok gyenge illatát sodorta felénk az enyhe szél. Csendesen, szótlanul lépkedtem, míg el nem értünk egy csúnyácska, megcsavarodott törzsű fához. Ott megálltam és elgondolkodva mormoltam:
- Tudod, bizonyos szempontból mindenkinek van egy hely, ahol megnyugodhat. Egyfajta meditációs kertje, akár Fagypontnak. Én ide szoktam kijönni egyedül, ha megnyugvásra vágyom. Látod ezeket itt? - guggoltam le egy kis gomba csoporthoz. - Erdei gombák. Lekicsinyedve el szoktam heverni a kalapjuk alatt és az ágak között felnézve kémlelni az eget. Egyszer láttam egy felhőt. Egy csodaszép, tejfehér bárányfelhőt. Könnyű nyári zápor után volt. A szivárvány pont a fejem felett terült el és a zöldes szín körülfogta azt a felhőt, amit fentről megvilágított a nap, két aranyszínű, megkapó foltot rajzolva a felületébe. Gyönyörű volt. Gyönyörű. Az anyatermészet mint festőművész formázta meg az arcodat Belle, amit sokáig néztem, ahogy az égboltról alámosolyogott rám.
Elmerengtem egy pillanatot:
- Ezért hoztalak el ide, noha ez előtt senki mást. Megmutatni a természetnek azt a kis csodát, amit egyszer a maga teljességében, egyszer pedig az égbolt magasában megformált. Ahogy nézem, a természet pedig kíváncsi rád - mutattam a már a nadrágja szárán felkapaszkodó kíváncsi hangyakatonára. - Nincs rossz életem Belle. Szeretem a munkám, a diákjaim. Van célom. Mégis olykor irigykedem egy kicsit. Most éppen egy hangyára, aki a lehető legőszintébb tud lenni, mikor kíváncsian megszemléli az Úr egyik legaprólékosabban, legnagyobb szeretettel megalkotott művét. Hidd el, neki most jó, hiszen a te illatod szívja be, a te tested melegét érzi. Én... öhmm... azt hiszem így teljes ez a kis tisztás. Mert most már valóban minden csodáját egybe gyűjti a természetnek - mosolyogtam rá szégyellősen.
Hirtelen ötlettől vezérelve felvettem egy csendesen kókadozó virágot a gombacsoport mellől. Kékes szirmai még küzdöttek a tél hidegével. Végig sem gondoltam igazán, ahogy a kis virágot finoman belefűztem Belle hajszálai közé:
- Ennek a kis őszi virágnak már semmit sem tartogatott az élet, a havas tél elfújta volna hamarost - merengtem. - Mégis szerencsés. Nagyon szerencsés. Természettől rendelt célját beteljesítette már, nincs már virágpora, szorgos méhek, pillangók reppentek vele tovább. Élte utolsó szakaszában mégis tartogatott neki valami csodát a világ. Az örök pihenés mindenkit vár. De ezt a kis virágot megajándékozta a sora azzal, hogy egy röpke pillanatra szépségét a tiédhez kapcsolhatta, a hajad illata, smaragdszín leple borul rá. Gyönyörű fátyol, amit mintha az éledő mezőkből formált volna a Teremtő. A megújulás, a tavasz ígéretét viheti magával. És én irigylem őt. Igen, bármilyen furcsa is. Irigylem a kis mezei virágot, a hangyakatonát ami a térdeden szalad fel, a mezei gyomot, mi elhajlik a talpad alatt, az illatot, ami az orrodat, a szellőt, ami a bőrödet kényezteti. Nehéz ezt elmagyarázni Belle, de a természet veled lett teljes ezen a tisztáson. Gyakran sétáltam itt nyáron... Mezítláb kalandozva a mezőben, megmosakodva a kis patakban, gombák alatt hallgatva a madarak énekét vagy figyelve felhőarcod mosolyát. Szeretném megmutatni neked tavasszal is... Mert ahogy a tél közeledtével megmutatod itt a mindig élő reményt, jelenléted elhozná majd a nyarat is a tisztásra. Szeretnék veled itt elsétálni, megmosni a lábad a patak vizében és beleszőni a hajadba az új hajnal, új virágait... Eljössz velem erre majd, tavasszal is? - kérdeztem sután, lesütött szemekkel.

Arra számítottam, hogy Adam majd azt mondja, hogy előbb a vezetésre koncentráljunk, elvégre ezért jöttünk, esetleg majd suttogva mondja tovább az instrukciókat, úgyhogy először azt hittem, a hajam színe valahogy összefügg a kresszel vagy a gépjármű irányításával. Mint kiderült, nem. De nagyon nem ám. Nem is hittem volna, hogy a hajamat lehet máshoz is hasonlítani, mint az almacsutkára nőtt penészhez. Nem is tudtam mit válaszolni hirtelenjében, úgyhogy csak egy őszinte fejrázással reagáltam bele a vállába, és még közelebb húzódtam hozzá, igaz, már így sem lehetett volna egy tűt sem közénk passzírozni. Aztán egészen elámultam attól, ahogy nem csupán rólam kezdett el mesélni, de a történetében úgy emlegetett, ahogy a tündéreket és a jó szellemeket szokták. Tényleg így látta? Így gondolta? Meg sem fordult soha a fejemben, hogy mást is lát bennem, mint egyet a (volt) tanítványai közül. De ez... Nem láthatott ilyenek. Nem, ez kizárt. Hiszen ő Adam, én meg csak Bogyó. Legnagyobb szerencsével is csak lesz még egy bátyám, mint Tibu. Na, jó, az nem. Még egy olyan, mint Tibu, nem lehet. És olyan sem, mint Adam.
-Sokat forgolódtál, úgyhogy kisurrantam az ablakon át járni egyet, amíg el nem alszol - vallottam be motyogva. - Nem akartam lebukni. Nem vettem észre, hogy néznek. De... ne mondj ilyeneket - fúrtam még mélyebbre a fejemet a vállába. - Én csak egy kis koszmó vagyok. Nem éppen a déli boszorkány... vagy Maminti, ha zöld is a hajam. Különben is, én jobban szeretem a te hajadat - túrtam bele finoman a tincsek közé, de aztán, mintha izzó parázshoz nyúltam volna, azonnal visszarántottam. - Bocsánat...
El nem tudom mondani, mennyire nehéz volt elengednem, de hát muszáj volt. Már éppen nyúltam a zsebemhez, hogy elnézést kérjek, és felhívjam Tibut, hogy magyarázza már el nekem, hogy tulajdonképpen mi is történik velem, mert én ezt nem értem, de eszembe jutott, hogy a telefonomat a szobámban hagytam. Pedig az mindig nálam szokott lenni, mióta megvettük. Most miért nem hoztam magammal? Nem, hogy elfelejtettem eltenni, hanem indulás előtt elsuvasztottam az íróasztalom fiókjába. Az ég szerelmére, mi folyik itt?!
Miután Adam leleményesen megoldotta, hogy a vezetés számára se legyen életveszélyes, ismét lehetett valami, amire koncentrálhattam helyette is, viszont ez sem tarthatott sokáig, mert túl gyorsan érkeztünk meg a kiszemelt tisztásra. Pedig arról volt szó, hogy ez a nagy dög csak lassan képes haladni. Nem mintha ne sétálnék szívesen Adammel, csak valamiért olyan elemi erővel szorongatott az idegesség, hogy féltem, hogy a hangomat sem fogom megtalálni, nemhogy egy épkézláb gondolatot.
-Ó... köszönöm - mosolyodtam el halványan, amikor rám adta a zubbonyát, ami olyan jó nagy volt, és meleg, és finom Adam-illatú... mint Adam maga. - De te így nem fogsz fázni?  
Tréfájára, amikor felhúzta a lábamra a zoknimat és a cipőmet aztán végre felnevettem. Ezzel egy kicsit sikerült megtörnie a jeget. Lábujjaimat táncoltatva segítettem neki, hogy könnyebben a helyükre tudjanak siklani a lábfejeim, majd egy lendületes mozdulattal ellöktem magam, és a puha fűre huppanva sóhajtottam fel, miközben egyre lelkesebb tekintettel pillantottam körbe. Még sosem jártam erre, és bár nem volt olyan veszélyesen távol a kastélytól, azért kellőképpen eldugott volt, hogy Adamnek tényleg ne kelljen attól tartania, hogy valaki megzavarja békés magányát, amit elmondása alapján itt szokott kiélvezni. A kérdés csak az volt, hogy akkor engem miért hozott el ide?
Nem nyílt azonban lehetőségem rá, hogy megtudakoljam, mivel szívet melengető szavai nyomán egyre inkább kezdett kibontakozni bennem a válasz. Még ha nem is lehettem benne biztos. Hiszen még abban sem voltam biztos, ami velem történt. Viszont miért érzem úgy, hogy más nőknek nem szokott ilyeneket mesélni? És nem látja az arcukat a felhőkben, nem nézi őket az éjszaka kellős közepén az ablakából, nem irigyli a hangyákat, csak mert felmásztak a lábukra? És ha én vagyok az első, akit elhozott ide... az ő saját helyére, ahova még senki mást nem engedett be... lehet, hogy szabad lesz legalább magamnak bevallanom, amit érezni vélek?
Egy szót sem tudtam szólni a szavaira, de még megmoccanni sem. Az imént megtört jég újra körbezárt, ahogy dőltek belőle azok a csodás szavak. Csak álltam ott mozdulatlanul, némaságba burkolózva, egyetlen hang nélkül hagytam, hogy a hajamba tűzze azt a kis virágot, és közben finoman hozzáérjen a fülemhez, csak néztem rá, miközben kiöntötte nekem a lelkét, és hiába szerettem volna én is ezt tenni, képtelen lettem volna szavakba önteni a bennem kavargó káoszt, ami lassan elemésztett, de puha, édes cirógatással melengetett. Még arra sem voltam képes, hogy neki mondjak valamit. Hiszen mégis mit mondhattam volna? Én voltam az, akinek fogalma sem volt semmiről. Értetlenül kellet szembenéznem az egyre őrjítőbb vággyal, ami már olyan régóta kínzott, csak ötletem sem volt, mitől csitulhatna el végre. Mint amikor egy baba sír, a szülők meg nem tudják, hogy mi baja.
Legalábbis eleinte...
-Adam...
Még én is alig hallottam a hangomat, ahogy közelebb léptem hozzá, hogy lehajtott feje alá kerülve, feltekintve a magasba egyenesen a szemébe tudjak nézni. Annyi mindent akartam mondani, annyi minden tombolt a bensőmben akaratosan dörömbölve, hogy kijuthassanak, de nem láttam értelmét bármit is mondani. Ujjaimmal puhán megszorítottam a kezét, megfeszített lábaim eltoltak a lágy fövenytől, ahogy lábujjhegyre ágaskodva ajkammal az övé felé közelítettem, majd mikor már csak fél milliméter választott el tőle...
-Van kedved megrágcsálni a nyelvem?

Néztem Bellet. Elveszni a szemei tüzében olyasmi érzés, mint a régi Afrika kutató kalandoroknak elveszni a kongói dzsungelben. Lehet a maga módján félelmetes, ezer veszélyt rejtő, a halál ígéretét hordozó, de ez az a hely, amiért küzdöttél, amire az életedet tetted fel, ami százszor és ezerszer annyi csodát rejt, mint veszélyt s ha az a sorsod, hogy itt vessz oda végleg, hát megköszönöd a jó Istennek, hogy megadta ezt neked. A leggyönyörűbb helyet a világon, ahová csak léphettél, az isteni édenkert utolsó kis darabját, ami magába zár és honnan élve avagy holtan, többé nem távozhatsz anélkül, hogy szíved egy darabját ki ne tépd és hátra ne hagyd. Fél szívvel pedig ugyan ki élhet, ki remélhet?
Kérdése más esetben kacagásra ingerelt volna talán. Mint tanár, mint barát, most el kéne magyarázzam, hogy ez nem így működik és... hagyjuk. Úgysincs hozzá erőm. Száz és ezer kiváló harcos, képzett görög katona járta a földközi tengert az ókorban, de a szirének énekének vajh ki állhatott ellen? Nem lehet lelke annak, aki dalukat visszautasítja. Belle volt az én szirénem, az a csodálatos nő, aki előtt nem voltam többé katonatiszt, igazgatóhelyettes, tanár vagy tudomisén. Semmi sem voltam, de a hangja, a szava, a szemeinek csillogása, a mosolya... bármivé, mindenné és mindenkivé emelhettek. Vele szemben nincs helye erőnek és akaratnak. A legedzettebb páncélok olvadnak alaktalanná mosolya hevében, szemeinek apró kacsintása roppant meg harckocsikat ha úgy akarja, selymes puha talpa alatt omlanak bástyák és várfalak. Mert ő Belle. Csak így, egyszerűen. Ő Belle. Az én Bellem...
Ajkaink találkoztak finoman, lassan és kissé sután. Két félős, tapasztalatlan, riadt emberlény, akiket csak egy valami segít, a szeretet, a szenvedély. Karjaim a testére fontam és lágyan, óvatosan simogattam végig teste domborulatait, kézmozdulataimmal vezetve le a tagjaim remegtető vágyat. Érezni akartam az ízét, lélegezni az ő édes leheletét, beszívni az illatát. Leborulni elé, magasztalni és csodálni. S láss csodát a szeretet tüzén kikovácsolt vágy biztos irányt adott érzéseinknek. Apró csók a puha, édes ajkakon, majd nyelvem hegye már a kis fogacskáit tapintotta, rajtuk játszadozott mint bátortalan ifjú a zongorán s kereste a mennyei dallamot, az ég örök szimfóniáját. S mert hangszernek ezt adta meg hozzá a jó Isten, a mi, most különösen érezhettem: szerető atyánk, hát a szívemig ért el dallama, ott vert visszhangot, ott borította be a parlagon fekvő ugart a tavaszi virágokkal.
Kerestem közben a szemét. A tekintetét, hogy a magam szemeivel üzenjek neki. Barna szemeimben most csak melegség tükröződött, azok villanásával próbáltam neki átadni a csókba forrva, hogy mi is az, amit érzek. Aminek látom őt. Istennő tűnt fel szemeim előtt. Nem a haragvó fajta, hanem a lágy mosolyával éltet adó, szeretve féltő mennyei lény s én le akartam borulni előtte. Lábait csókolva hódolni előtte, imádva csodálni őt s megköszönni neki a puszta létét emeljen akár magasba csókja vagy tiporjon a porba talpa, ő hozzá a hála himnuszán kívül semmi más nem érhet fel. Kislányt láttam. Édes csöppséget, akinek kacaja szívek húrját pendíti meg s talán nincs olyan bűnös lélek, kinek ne enyhítené lassú simítással égő lelkének kínjait az efféle zene. Kis csöppség, kit ölelni, félteni, óvni, terelni szükséges s vágy is egyben. Kinek jó lenne luftballont venni a vásárban, letörölni a maszatos arcáról a maradék édességet, lovacskát játszani este az ágy mellett. Az ágy mellett, melyben egy érett, felnőtt nő vár, aki a szemem előtt nőtt fel gyereklányból s szállt alá a mennyek magasából. Az a nő, az az angyalból emberré, gyermekből felnőtté lett lény, akit magasztalni, akit védeni még mindig szeretnék, de mindezek mellett mindenek előtt szeretni, magamhoz kötni és kötődni hozzá. Nekiadni a szívem s elkérni az övét cserébe. Tudni, hogy ő az enyém, csak az enyém.
Kalandozó ujjaim elkezdték megismerni a testét. Hátának vonalát, puha kis fenekét, vállai lágy ívét, alázuhanó hajzuhatagának selymességét. Imádtam. Az istennőt, a kislányt... Bellet. Érzelmi hullámvasúton ültem, de ennek sosem volt mélypontja, csak a magasságának árnyalataiban akadtak különbségek. Hol mohón faltam, máskor pedig csak óvatoskodva rebegtem apró csókokat az ajkaira, oly félősen, hisz még mindig féltem az ébredéstől. Hogy csak álmodom, hogy nem lesz itt a karjaimban, hogy elfoszlik ez az édes kép. Nem kívántam azt a napot megérni ami az ébredés után jön. Olyan üres lenne, olyan sivár. De itt és most nem volt más, csak a jelen, az elveszés a kongói dzsungelben, az istennő lábai elé borulás, a kézen fogott kislánnyal való önfeledt körtánc és mindenek előtt a nő, aki a karjaim között volt. Lehetetlen volt a vastag kevlar szöveten át, mégis éreztem kis szívének minden rezdülését, a pihegő lélegzetét ajkaim között, a szemeinek csillanását, ami versenyre kelt s porig alázott bármely éji holdsugarat. De hát ő volt Belle. Ő volt BELLE. Ez pedig mindenre magyarázat. Mert vannak olyan magyarázatok, amikhez a kérdést sem kell tudnunk.
Végül ajkaink puhán elváltak, majd még egy gyors érintésig keresték egymást, csak utána szólaltam meg halkan:
- Hát... nem éppen rágcsálás, de... remélem nem volt nagyon illúzióromboló - mosolyogtam rá. Igen, egyes dolgokat gyakorlatban kell megmutatni. Tisztán pedagógiai okokból természetesen. Hogyne... khmm... Lehetne korrepetálni is, azt hiszem...

WOW! Ez a csókolózás? Ilyen? Hát ez oltári! De hát... hol marad a nyelvrágcsálás? Az tényleg nem kell hozzá? Nem fog vele rágózni? Mondjuk annak csak örülök, ez így sokkal finomabb és lágyabb. Apropó finom! Mi volt ez? Cupp-cupp. Csak nem melegszendvicset evett? Cupp-cupp! De. Egészen biztosan. Méghozzá... Cupp! Igen. Sonkásat. Milyen furcsa érezni valaki más szájízét. Mintha két szám lenne.
És igazuk volt. Mindenkinek. Ezt én se tudnám elmondani, hogy milyen, ezt ki kell próbálni. És nem is akárkivel Amikor Carlos nekem esett, csak annyit éreztem, hogy egy gusztustalan, nyálkás meztelencsigát gyömöszölnek a számba, most viszont úgy éreztem magam, mint amikor csövi koromban Tibu meglátott a fa tetején ücsörögni, és feladott nekem egy doboznyi kaját. De nem ez még annál is jobb. Pedig abban még csoki is volt. Milyen jópofa ez a puszizkodás! Na, ebből kell még, ezt nem akarom abbahagyni!
-Dehogy - ráztam a fejem, majd követelőzően kaptam el a tarkóját, hogy visszahúzzam magamhoz. - De na! Kérek még! Nyisd ki a szád...
Igazából nem állt szándékomban abbahagyni. Pár óra most olyan röpke pillanatnak tűnt, hogy nem tartottam őrültségnek azt sem, ha holnap reggelig itt állunk csókolózva, ölelkezve. Azért egy idő után elkaptam az egyik kezét, és a saját tarkómra simítottam, majd hozzányomva jeleztem neki, hogy a nyakam már vészesen elfáradt, ugyanis még mindig sokkal magasabb volt nálam, úgyhogy ahogy rám hajolt, erőteljesen tolta hátra a fejemet, amit nekem izomból kellett megtartanom, azok pedig fáradékonyak. De nem baj, ott még úgysem simogatott!
Mert az ujjai egy pillanatra sem álltak le. Kellemes cirógatása nyomán szinte éreztem, ahogy elolvadok a karjai közt, szóval igencsak jól jött, hogy olyan biztosan tartott. Időnként felszakadt belőlem egy-egy jóleső sóhaj, vagy lelkesen csipogó nyögés. Nagyon élveztem, amit műveltünk. Ez a különös, bizsergő érzés már nem is tűnt olyan ijesztőnek, még ha továbbra sem tudtam, hogy vajon mi ez és miért perzseli belülről a testemet, ami már egyébként is szinte lángokban állt.
-Még, még! - rugóztam a lábamon, amikor megint elváltak egymástól az ajkaink, és már tapasztottam is a számat vissza Adamére, függetlenül attól, hogy az állkapcsom már egy merő görcs volt.
Közben azért az én kezeim sem lazsáltak. Gondoltam, ha Adamnek szabad, akkor nekem is. Most már ezek szerint nem kell visszafognom magam. Így aztán végigsimítottam két oldalról egy-egy mutatóujjal az arcán, végigkorcsolyáztam a nyakán, ujjaim megpihentek a széles vállain, belemarkoltam azokba az izomtól duzzadó karokba, aztán a kezeim a hátára siklottak, ami szintén olyan jó nagy volt, és ugrálós izmú, majd beletúrtam a hajába, végre valahára annyit játszadozhattam vele, amennyit csak akartam, és persze nem feledkeztem meg a nózijáról sem, amihez most ugyan nehezebben fértem hozzá, de nem volt az az isteni erő, ami visszatarthatott volna attól, hogy kedvemre pöckölgessem.
Elképzelni nem tudtam, hogy én ezt valaha is abbahagyjam. Ennyi erővel azt is kérhették volna tőlem, hogy ne vegyek levegőt. Hihetetlen varázsa tudott annak lenni, ahogy azt a rengeteg mindent, amit el akartam mondani neki, amivel könyvtárakat lehetett volna megtölteni, és amire egészen biztosan nincs is megfelelő szó, azt így is a tudomására tudom hozni. Egyetlen szó, egyetlen hang nélkül. Adam csókja édes volt, Adam csókja biztonságot nyújtott, Adam csókja átmelegített, Adam csókja olyan fantasztikus volt, hogy esküszöm mindenre, ami szent, még éhes sem voltam. Na jó, ez így talán nem egészen igaz, mert rá ki voltam éhezve. Őt nagyon akartam. És így visszagondolva már milyen régóta! Csak akkoriban még nem tudtam, hogy én ezt szeretném. Hogy őt szeretném. Sőt, akarom! Mindennél jobban! De most már tudom. Nekem Adam kell!
-Hát - mondtam végül mosolyogva, miután már nem érezvén az állkapcsomat, egy eszkimó puszival zártam le a hosszú csókot - tényleg szép itt.

Hát a csók... vagy csókok? Ki tudja, vagy ki számolja már ezt... Szóval meglehetősen hosszúra nyúlt. A később megtekintett karórám legalábbis határozottan állította mindezt, bár én ott és akkor nem így éreztem. Valami egészen másnak tűnt a dolog, de... Nem nagyon lehet ezt megmagyarázni. Ahhoz tölgynek kell lenni, hogy valaki megértse. Igen, tölgyfának, mint azok, melyek köröttünk állnak. Ősöregnek, megfáradtnak, villámsújtottnak, félig már kiszáradtnak. Halódó vén tölgynek, mely megérzi Belle édes, finom, meleg leheletét, ami kitölti, ami életet ad neki, rügyet fakaszt a rég korhadó gallyakon. Gyökereknek, melyek létének célt ad, hogy talpait megtámassza rajtuk, biztos támaszként szolgáljanak neki. Kéregnek, min bohókásan simít végig a tenyere, egy pillanatnyi örömet szerezni, mely megmagyaráz évszázados létezést. Szolgálni őt, szeretni őt, csókolni őt, imádni őt, tisztelni s neki adni magam, s ez által hagyni, hogy felemeljen önmagához.
Mikor ajkaink elváltak egyszerűen kinyúltam a karjaimmal és felemeltem őt. Rámosolyogtam:
- Így már valóban szép itt. Így. Veled - feleltem. - Érezni a testmeleged. Hordozni, hogy ne fáradjanak el a lábaid. És... - óvatosan apró csókot adtam a nyakára - élvezni a közelséged.
Körbevittem a mezőn, néhány helyet megmutattam még. A faodút, amelybe ha manóként bemászik az ember, akkor ezer szín gombatelepre bukkanhat, mint apró kincsre. A vízből kiálló rég holt farönköt, melyet egyszer magam dobtam a vízbe dühösen, valami belső késztetésre, hátha feléled a vízben. Persze elkorhadt, de még látszott. A kései szitakötők játékát a víz felett, ahogy szárnyaikon megcsillan a napfény ezer színben, melyet el lehet nézegetni egy ideig a parton fekve. Közben pedig nem egy csókot adtam az ajkaira s kis kacsóira, mikor arcomat simították.
Végül persze visszavittem a kocsihoz, részben mert az idő elreppent, részben mert lassanként az én karjaim is fáradni kezdtek. Betettem a lányt a vezető oldali ülésre, magam pedig ez alkalommal ember méretben a túloldalon szálltam be. Bekötöttem magam, majd biccentettem:
- Visszafelé te vezetsz - mosolyogtam rá.
Nem ugráltam most manóként körülötte, nem szóltam bele mit csinál. Ügyes lány és megbíztam benne e téren is. Lassan a gázra taposott, mire a nehéz terepjáró megindult az iskola felé.

Bármilyen boldog nap is volt ez, az nyilvánvaló, hogy ma nem fogok tudni soká fenn maradni. Előző éjjel nem aludtam és a fáradtság lassan engem is le fog teríteni persze. De még küzdöttem ellene. Felmentünk a szobámba, ahová hamarosan egy hatalmas adag popcornnal tértem vissza és két nagy üveg colával. Megszabadultam az egyenruhától, aztán egy gyors zuhanyzást követően csatlakoztam Bellehez, egy boxerban meg egy pólóban. Végül is látott így amúgy is eleget. Benyomtam a tv-t, majd felnevettem:
- Jézusom! Az 50 láb magas nő támadása - kuncogtam. - Borzasztó film. Van itt pár dvd...
Előszedtem néhányat, hogy válasszon valamit. Tettem a kínálatba komolyabbakat (dr. Zsivágó, Bíbor és fekete), vígjátékokat (Airplane, Csupasz pisztoly, Különben dühbe jövünk) meg párat a saját, rám jellemző ízlésből (Ben Hur, Napóleon) is, sőt még a Star Warst is odacsaptam és hagytam, hogy a lány válasszon egyet. Aztán elnyúltam mellette, óvatosan csúsztatva a karomat a tarkója alá. Nem nagyon emlékszem a filmre. Egy kósza smaragd hajtincs lebbent az arcom elé. Illata ringatott álomba, miközben apró puszikkal borítottam el. Hisz ez is az ő része, lénye egy pici darabja volt. Megérdemelte az imádatom... Ma nem féltem a lidérces álmoktól melyek visszavisznek az afrikai frontra. Mellette nem...