Tibutty Tamity, az ártatlan gyilkos

ADATOK:

Név: Tibutty Tamity

Nem: Férfi

Faj: Mutáns

Kor: 25

Születési hely: Egy francia kisfalu Limoges-től nem messze, ami még máig hűen tiszteleg a kelták kultúrája előtt.

Jellem: Ez az emberektől függ. Aki nem akar tőlem semmit, azzal én is kedves vagyok, azonban ha megjelennek a gyűlölt tekintetek, átváltozom a bosszú megtestesítőjévé. Sokat tűrök… de ne legyél ott a robbanáskor. Régen segítőkész voltam, olyan önfeláldozó típus, de csak azoknak, akik igazán belopták magukat a szívembe. Másokkal pedig kedves és nyílt, az a fajta ember, aki bárkinek a barátja lehetne. Tudom, tudom, ez eléggé egoistán hangzik, de így van. Miután elkezdődött a mutációm elkezdtem egyre jobban befelé fordulni, ma már ott tartok, hogy mindenkiben a potenciális veszélyforrást látom, gyanakvó és távolságtartó vagyok, nem osztom meg szívesen a gondolataimat mással. Furfangos észjárású, kissé makacs – így lehetne jellemezni. Csapatjátékos is lehetek, de nem illeszkedek be egykönnyen, kell egy kis idő nekem, hogy megszokjak dolgokat. Vannak ön sajnáltató pillanataim (be kell vallani) és párszor, ha elvakít valami heves érzelem, nem látom meg a fától az erdőt (ezt nem kéne bevallani). Ám, régi énem nem pusztult el teljesen, a cinikus, életre való férfi még máig ott él bennem, csak megsebezve várja, hogy ismét méltó legyen valaki a megjelenésére.

Személyazonosság: Rejteni próbálom mutáns kilétemet, de fizikai elváltozásaim miatt ez elég nehezen megy.

KÜLSŐ: (Mivel nem önimádó, ezt a részt E/3. személyben illik leírni)

184 cm magas, karcsú, légies mozdulatokkal rendelkezik, nincs elhanyagolva az izomzata, szálkás, körülbelül 88 és 90 kg között mozog a súlya. Sötétszőkés-barna haja jól fésült, bár néha rendezetlenül hordja, hogy a szemébe is belelógjon pár tincs, bőre finoman fehér. Keveset mosolyog (múltja miatt), bár fogsora tökéletes, szeme világos, zöldes-szürke színű, tartása nem büszke, mégis van benne valami, ami megragadja az ember figyelmét. Az egész lényéből a rejtelem és a megfoghatatlanság sugárzik. Már a borostát is utálja, odafigyel, hogy mindig sima legyen az arca.

KÜLÖNLEGES ISMERTETŐJEL: A szárnyaim, (melyek az I. szint végén érik el teljes nagyságukat) és egy bizonyos aura, ami láthatatlan, mégis azonnali borzongást ébreszt az emberben. Ez jelzi, hogy „ezzel a mutánssal” vigyázni kell – ezt a hatást nem tudom eltüntetni/megszüntetni.

KÉPESSÉG:

I. Entered Apprentice
Fekete színű tollak, angyal szárny. Ezen a szinten kezdett el kifejlődni, a megjelenése iszonyú nagy fájdalommal járt. Először, még túl kicsi volt, hogy elbírjon, de a végére könnyedén felemelt a levegőbe. Teljes nagyságában, csukott állapotban, a fejem búbjától egészen a bokámig tart, míg nyitott állapotban egy darab szárnyhosszam elérheti a magasságom kétszeresét is. Szárnyaim állandóan jelen vannak.
Az emberekben a jelenlétem kényelmetlen érzést kelt, az engem körülvevő aura miatt.

*A többi képessége majd folytatólagosan lesz leírva a játék során.


ELŐTÖRTÉNET: „A vég kezdete az, mikor nem tudod honnan jöttél... én pedig majdnem elfelejtettem életem fonalának első részét. Csak egy hajszál választott el az őrülettől és teljes felejtéstől, mikor elkezdődött a fájdalom. Még most, így visszagondolva is azt mondom; inkább választottam volna a halált, mint az életet. Akkor igen… Az üvöltés, mikor csak egy érzés létezik… Kín. Szenvedés. Semmi több.
Bronxban kezdődő életem egészen két évig teljesen zökkenőmentesen telt. Bár sosem szerettem ott élni, a sötét sikátorok és az egyre terjedő mutánsgyűlölet cseppet sem volt szívderítő… de muszáj volt tűrni. Mikor elmenekültünk Európából, (mert egy vád szerint apám, Casnar egy mutánsokkal szövetkező szervezet vezetője volt), nem volt sok választásunk. Üldöztetés, kínvallatás és gyűlölet vagy menekülés… Az utóbbit választva, pedig elértünk Bronxba. Akkor voltam 19 éves. Anyám, Teleri hiába próbálta rábeszélni apámat, hogy telepedjünk le máshol, a válasz erre nagyon egyszerű volt: Nem létezett olyan, hogy máshol! Annak is örültünk, hogy legalább egy nyomortanyának kinéző környéken lehetett egy kiadó szobát találni. Igyekeztünk beolvadni, Casnar sikeresen kiirtotta még a gondolatát is annak, hogy ő valaha a mutánsok oldalán állt-e.
Bátyámat (Mane) nem féltettem a környék vészjósló helyeitől, inkább aggódtam Teleri sorsa miatt, de aztán ez is alaptalannak tűnt, mivel kifejezetten kedvesen üdvözölték a mi kis „mutánsellenes családunkat”. Beolvadtunk és igyekeztük meghúzni magunkat…
Aztán elkezdődött. Egyik este épp a tévében nyilatkoztak a jelenlegi helyzetről, mikor úgy éreztem, mintha késsel szántottak volna végig a hátamat. A kezemben lévő pohár ripityára tört, bennem pedig bennrekedt a levegő… majd elmúlt. Jött és ment, de tisztán emlékszem, hogy utána se múlt el a félelmem. Este hatkor ismét megjelent, de most tovább tartott a fájdalom… Végül az ágyamban vergődve igyekeztem senkit fel nem ébresztve szenvedni… Pedig nem vagyok gyenge, mindig is jól bírtam a megpróbáltatásokat… ki tudja. Tán azért vágytam a halálra, mert még csak tinédzser voltam vagy pedig tényleg akkora volt a fájdalom. Egy biztos – azok a hetek megtanítottak a határtalan tűrésre.
Könnyes szemekkel és sajgó háttal ébredtem, a csontjaim égtek és minden egyes mozdulat felért egy bordatöréssel. De mikor a fürdőben állva, dermedten bámultam a lapockámnál lévő fekete pihére, még nagyobb sokként ért a felismerés. Hisz ennyi volt… Minden olyan egyértelműen nehezedett rám, de nem tudtam elfogadni. Se felfogni. Nem értettem semmit, egyedül a gyűlölet volt bennem önmagam iránt. És az üresség, az egyedüllét érzése, mikor senkire sem támaszkodhat az ember… bocsánat, mutáns.
A tehetetlenség ezek után az egész napomat végigkísérte, és mintha a többiek is érezték volna a változást. Bár először még nem történt semmi, de aztán ahogy múltak a napok, egyre inkább erősödött a félelem és a kétely a szemükben. Ugyanúgy, ahogy nőtt a fájdalom a lapockámból kinövő valamiben. Nem tudtam mi lehet, pedig egyértelmű fekete tollpihék mutatták a rideg igazságot. És egyre csak azt kérdeztem magamtól: Hogyan történhet ez? De az embereket nem érdekelte, a „hogyan” kérdésre a válasz, mivel ők csak az átváltozás furcsa érzését tudtál feldolgozni – és ebből megszületett az egyszerű válaszuk…
…
A látvány, mikor a saját véred fertőzi be egy másik ember öklét, eléggé elszomorító. Főleg, ha csak egy pillanatra látod a kitartó visszatérése miatt, mivel újra az arcodra csattan. A másik három srác persze nevetett, meg sem próbált beleavatkozni a dolgok folyásába. Kiköptem és remegő végtagokkal ismét felegyenesedtem a hideg talajról. Jobb helyet nem is választhattak volna, hiszen (mondhatnám) már ez volt a törzshelyünk a kedd esti ütlegelésre. Persze sosem jöttek egyedül, ahhoz túlságosan féltek…
Felnéztem a vörös hajú fickóra és elvigyorodtam a tőlem telhető legingerlőbb módon.
- Csak ennyi telik tőled? – nevettem fel és letöröltem a ruhaujjammal a szám szélét. A nevetés elhalt és helyette ismét a feldagadt arcomon csattant az ököl.
- Sam, úgy látszik még mindig nem tanulta meg – válaszolt a vörös hajú helyett az egyik társa. Hangja gúnyos volt. De ez már mind nem számított, mindig így teltek ezek a gyönyörű találkák. Ahogy meginogtam a pulcsim alatt lévő kicsi valamik igyekeztek helyrehozni az egyensúlyomat.
- A te fajtádnak semmi keresnivalója itt – köpte a szavakat a magas és vékony Douglas. Felém lépett. A szemem összeszűkült, igyekeztem kiutat találni… A szűk sikátorban csak kettő kuka és pár pislákoló utcalámpa távoli fénye dekorálta ki a helyiséget. Tehát fegyver találására nem sok esélyem volt – csak a késem, amit már több napja kitartóan hordozok magammal. Így elnézve ezt a négy eszelőst, pedig szomorúan kellett megállapítanom, hogy nagyon is helyesen tettem.
- Mondd, mi vagy te? – kérdezte fenyegetően, mégis egy kis kíváncsisággal a harmadik tag, egy tikkelő, rongyos srác, Oliver. Mikor látta, hogy felelni akarok valami epéset, egy gyors rúgással elhallgattatott. – Ó, ne próbálj itt nekünk magyarázkodni, tudjuk, hogy nem vagy ember! – látványosan beleszagolt a levegőbe. – Érződik a szagodon. – Ismét felröhögtek, de hangjukból kihallatszott a leplezett félelem. Igen, reszkessetek… Kiegyenesedtem, majd elkezdtem nevetni én is. Kacagásom, pedig visszhangzott a közeli ablakokról és beleremegett az egész sötét hely. Ahogy elkezdtem, ők úgy hagyták abba és élvezet volt látni, mikor a Sam, a vörös elbizonytalanodva figyel. Ezt kihasználva előkaptam a fehér markolatú, éles pengét és egy gyors mozdulattal felszántottam Sam arcának bal oldalát. A srác sikítva kapott oda, a többiek felhördülve tettek pár lépést hátra. Sam lenézett a véres kezére, majd a szemében az őrület egyik újabb formája kezdett el formát ölteni. Remek, egyszerűen csodás. Hátrasimítottam az izzadtságtól nedves hajamat és megeresztettem feléjük egy vicsort.
- Tűnjetek el, mielőtt még túl késő lenne – mondtam mély hangon. – Nem akarlak megölni titeket, de a bennem szunnyadó démont, nem tudom uralni. – Feléjük léptem és állatiasan felmorogtam, mire Oliver és Peter elfutott, Doug hátrált, Sam pedig utálkozva nézett.
- Még megfizetsz ezért. – mutatott a sebhelyére. - Ne hidd, hogy ennyivel végeztünk. Pokollá teszem az életedet – ő is a többiek után eredt, aztán visszakiáltott. – Tibutty, addig üldözlek, míg meg nem öllek! – Ezzel eltűntek az éjszakában. Esküje ott csengett a fülemben. Én pedig felsóhajtva estem bele a sárba… pihenni…
…
Elhatároztam, addig maradok, míg titokban tudom tartani azokat a furcsa valamiket – de két hét után már nem volt maradásom… A szüleimet terrorizálták. Anyám többször sírva jött haza, apám felrepedt szájjal vagy a szemöldökkel, feldagadt, lila foltokkal gazdagodott, minden egyes éjszaka. Engem pedig egyre sűrűbben elkaptak és addig vertek, amíg össze nem estem, majd lehúzták a felsőmet, hogy tovább hosszabbítsák megaláztatásomat. Rájöttek arra, amit rejtegetni akartam.
Szárnyak… Nevetségesen kicsi, esetlen csontozat, néhány kicsit pihével. Az életem megkeserítői rajtam keresztül pedig a családomé is.
De ami a legrosszabb… Egy hónap elteltével a fogadkozás után megölték Manet. A mindig mosolygós, könnyed testvért, azt, akire az ember bármikor támaszkodhat. A saját kezemmel ástam neki a temetőben sírt. Este volt, az eső megnehezítette a dolgomat, ám a villámok legalább fényt adtak. Nem tudom, hogy sírtam-e. Talán az eső volt, de egy biztos - bennem az üresség elkezdett munkálkodni. Sátáni vigyorral figyelte, ahogy a lelkem a testem egy apró pontjába húzódik, mint valami megvert kutya. Hogy aztán átadhassam magamat a semminek. Az utolsó földkupacot rásöpörve a vizes talajra, majd elkezdve felfelé üvölteni, ezzel kiadva mindent, magamból…
A vérével kenték be az ajtónkat… Ami miatt olyan dolgokat tettem, amit még ma sem bánok. Megérdemelték. Bár még gyerekek voltunk mind, nagyon is tudatosan építették fel a halálának mozzanatait. Úgy, ahogy egy reszkető, tizenéves nem tudja megcsinálni. Igen, ekkor robbantam. És a robbanásom pusztítóan nagyra sikeredett. De nem volt megállás...
Megkerestem Dougot. Élvezet volt felakasztani a házuk előtti fára. Szemrebbenés nélkül néztem végig Peter haláltusáját is, mikor a fejét lenyomva a víz alá próbált oxigénhez jutni. Utána, a hulláját bedobtam a csatornába. Oliverrel való verekedésem azzal ért véget, hogy megöntözve egy kis benzinnel, felgyújtottam és játszi könnyedséggel hagytam ott, miközben a fülemben hallottam vérfagyasztó üvöltését…
Sam? Ő elmenekült, mielőtt rá került volna a sor. A gyáva féreg megérezte, hogy figyelem és megragadva az alkalmat, sietősen elhagyta Bronxot. Ne aggódj, barátom. Megkereslek…
"És pokollá teszem az életedet."
Sajnálom, nem tudok többet mondani… Ezen a napon nem. Túl sok minden jön a felszínre... Elnézést.
Legyen elég annyi, hogy szüleimet elhagyva elindultam a felejtés ösvényén.
Szárnyak… Nevetségesen nagy, erős csontozat, sűrűn növő tollakkal. Az életem megkeserítője, rajtam keresztül pedig Samé.”

~ °~

FOGLALKOZÁSA: Diák voltam, majd költözésük után sok utcai harcban vettem részt, autókat loptam és boltokat raboltam.

SZAKÉRTELMEI: Bármilyen zárat fel tudok nyitni, az észrevétlenséghez is van egy kis tehetségem, és természetesen bronxi tartózkodásom során, nem voltam rest megtanulni a különböző harci mozdulatokat.

ESZKÖZÖK, FELSZERELÉSEK: Egy kelta módon megmunkált ezüstkereszt, ami mindig a nyakamban lóg, egy kiskés és az örök kedvenc a fehér ballonkabátom. A kereszt csak egy szimbólum, emlékeztet arra, ami velem történt. Hogy hiszek-e Istenben? Talán… De hűen vallom Ezust, Tarant és Teutatestet.

~ °~

MINTAJÁTÉK: Monsieur. Hát nem mondtam eleget fentebb? Még tovább akar kínozni, hogy az emlékek előtörve, ismét belém hasítsanak?

Szárnyaimat még mindig csak kabáttal tudom elrejteni és már kezdek kételkedni benne, hogy valaha végig tudok sétálni csupasz háttal az utcán, anélkül, hogy az emberek tekintetének kereszttüzébe ne kerülnék. Kellemetlen... De nem annyira, mint az, hogy a tollaim egyik pillanatról a másikra elkezdtek kihullani... mintha vedlettem volna. Elég abszurd volt az egész. Nem sokáig tartott, de ez azért mégis aggasztó. Közelebbről megvizsgálva a tollak, ahogy kiestek a helyükről, megkeményedtek. Fémesen estek a talajra és mikor felvettem őket, nem éppen a pehely súlyukról voltak híresek. Akárcsak egy kés, borotvaéles szélekkel. Egy valamit tehetek az ügy érdekében - megpróbálok nem tollak hullajtani.

Az aurám kezelése, már sokkal jobban megy. Hála az égnek. Ha akarom, félnek körülöttem, ha akarom, nem. De ha a félelem megjelenik, azt már mindenki érzi, maximum öt méteres körzetben. Nem, nem csak az öreg néni a szatyrát szorongatva, hanem egy keményebb bűnöző is - ami, meg kell hagyni, igazán hasznos lehet.

IV. Secret Master

A szárnyak még mindig nem visszahúzhatóak, a csontozata sokkalta erősebb, ezért most hogy ezt a plusz súlyt is el tudja bírni, a vázizomzata is vele együtt fejlődött. Maximális sebessége széllel szemben, teherrel együtt 140 km/h, de csak egyedül, hátszélben lehet akár 160-170 km/h is, a sok gyakorlás miatt szinte mestere a légi manőverezésnek, biztosan és nyugodtan uralja a levegőt és könnyen tud alkalmazkodni az időjárási viszontagságokhoz. A maximális súly, amit elbír, normál sebességű repülés közben ugyanúgy maradt 100-150 kg, de a kitartása nőtt, így a levegőben töltött folyamatos idő lehet akár már 5-6 óra is, de akkor teljesen kifullad, ha végig kell csinálnia ezt. Tollainak széleit még mindig össze tudja olvasztani penge élességűre és ebben a fémes, páncélos állapotban akár egy puska lövedékét is ki tudja védeni, el tudja téríteni eredeti pályájáról, ha az 2-4 méteren kívül van, de nem közelebb, mint 2 méter.

A félelmet, szintén akaratlagosan tudja irányítani, még kifinomultabban és enyhébben tudja szabályozni akár az őrült rettegéstől kezdve az apró, félelmet megelőző gyanakvásig, izgatottságig egy ember vagy mutáns érzelmi állapotát. Egy-két személynél ezt a hatást 2,5 óráig tudja fenn tartani, de ha már egyszer közvetlen közelében (15 méteres körzetben) a félelmet úgymond "rárakta" a kiszemelt személyre az akkor is fennmarad, ha akár 100 méteres távolságban van tőle. Kisebb tömegnél (2-3 tucat személynél) maximálisan 1,5 óráig tudja fenntartani a félelmet. Az aurájának az alsóbb rendű használatánál, a füstöt, ami körülveszi már láthatatlanná is tudja változtatni, de ha ezt nem teszi, akkor a színe még mindig szintén szürke. Mindkét esetben már biztos védelmet nyújt az ellen, hogy a kamerák vagy fényképezőgépek pontosan lekapják az alakját, de látható alakjában már verekedésnél is jól jöhet, hiszen sokkal sűrűbb az egész.

Hátrány: Az aurájának nem tudja egyszerre használni ezt a két adottságát, ha valaki fél, akkor nem tud füstöt teremteni maga körül és ha füst van körülötte, akkor nem tud félelmet szórni senkire.