Tibutty Tamity lakása

Értem én… Az ember (mutáns) egy idő után komolyan elgondolkozik. Vissza-visszanéz az eddig megtett útra és eltöpreng rajta, hogy helyesen, esetleg rosszul csinált-e dolgokat. Ez az élet rendje, ez tesz minket gondolkodó élőlényekké, tanulunk, elemzünk, mérlegelünk… Na, de hogy ezt minden második percben meg kellett tennem, arra tényleg nem számítottam! A kislány tényleg kifacsarta belőlem az utolsó nyugodt gondolatokat is vele kapcsolatban. Kezdjük az elején: a taxi. Értetlenkedve néztem rá és feleltem meg a kérdésére egy „Igen, mivel mással?” válasszal. Ám, ha azt gondoltam volna, hogy itt véget érnek a gondok, akkor én magam ugrottam volna le az első utamba kerülő ház tetejéről. Jó, a szárnyak nem érnek… Nem tudtam miért, de ahogy elnéztem az autóban görcsölő lányt, akinek ide-oda járt a szeme, egy idézett jutott eszembe: „Nekem a kintornás kell, nem a majma.” Vizsgálódva és egy kicsit szórakozva a helyzeten, figyeltem az összes rezdülését a lánynak, miközben a néha-néha undorodva hátrapillantó sofőrről nem vettem tudomást. Felélénkített az a tudat, hogy valami újat mutathattam Ann-nek és közben bíráló szemmel sorakoztattam fel a kissé hiperaktív lány hibáit. Nekem a kintornás kell, nem a majma…

- Lazíts – ajánlottam neki, mikor megfogalmazta a „problémáját”. De hiába, nem tudtam levakarni az arcomról a mosolyt. - Ha tényleg azt akarod, hogy profit faragjak belőled, akkor semmilyen szituáció, semmilyen váratlan helyzet nem döbbenthet meg. Kivéve, ha pont az a cél, ha ezzel akarsz megtéveszteni valakit. Nyugodj meg. Vagy talán egy bálteremben is tátott szájjal fogsz mindent megvizsgálni? Nagyon remélem, hogy nem, különben a buli lefújva. Mindig minden természetes, magától értetődő, ha bele akarsz olvadni a tömegbe. Érthető?

Nos, a következő az ajtó jelenete volt, amit csak döbbent, kikerekedett szemekkel vizsgáltam… Egy ideig. Aztán akkorát röhögtem bele a telefonba, hogy az egész hallban visszhangot vert a kacajom. Mint egy bizalmatlan kismacska, aki az új játékegeret próbálgatja… csakhogy a játék magától is mozog. Őszintén? Egyszerre voltam elfoglalva azzal, hogy Lily-nek magyarázzam, hogy nem rajta nevetek, hogy nevessek, és hogy az egyik felem tovább zokogjon és kántálja, miért is kell itt lennie a csipisznek. Lily hajthatatlan volt, mikor felkerestem, hogy egy ifjú hölgynek (kicsit túloztam) kellene ruhákat válogatni. A kedvenc sminkesem/jelmezesem/maszkírozóm/jó barátom olyan nagy lelkesedéssel vetette bele magát a dologba, hogy már ezt is kezdtem megbánni. Hiába, úgy tűnt ez egy ilyen nap… Azért Donald arcát még jó sokáig nem tudtam elfelejteni, miközben a lány, szerintem nem lehetett jobban bezsongva, mint egy bedrogozott mókus. Kifejezetten szórakoztató volt. A liftes megszólalására felkuncogtam és alig bírtam megállni, hogy ne adjak neki egy fejsimizést. Jó lendületeset, amitől, ha eddig nem lett volna olyan, biztos kibogozhatatlanná vált a haja. De hát a végén csak uralkodtam magamon… ráért a bolhák eltűntetése után is. Meg különben is (emlékeztettem magamat), dolgom volt vele, nem csak hobbiból karoltam fel egy kis időre.

A lakásbeli ámokfutását, mikor már láttam, hogy úgyis kicsúszik a kezem közül, csak egy rezignált sóhajjal fogadtam, miközben kikapcsoltam a riasztót és azonnal bekapcsoltam a légkondicionálót. Általában, ha hazajöttem, egyedül voltam és azonnal levedlettem magamról a kabátomat, de a mostani kis vendégem miatt ez lehetetlen próbálkozásnak tűnt. Lassan, zsebre tett kézzel sétáltam végig a folyosón, miközben gyalogkakukk módjára cikázott hol előttem, hol mögöttem… Jobban belegondolva, már most elfáradtam tőle. Mikor aztán végre, végre tényleg befejezte felhorkantva megszólaltam.

- Eszedbe ne jusson! Majd a meló után, de addig felejtsd el! Most jön a munka oroszlánrésze… - Út közben felvettem egy takarót és egy mappát, az előbbit ráterítettem a kanapéra, ha netán le akarna ülni, majd megálltam az elektromos kandalló előtt. – Richard Peterson – húztam elő egy oldalt már őszülő, barnahajú, karakteres arcú, rideg kékszemű, talán jóképűnek is mondható pasas fényképét. – Két nap múlva ő fog tartani egy fogadást, miközben elárvereznek néhány igen értékes dolgot, hogy a befolyt összeget valamilyen jótékonysági alapítvány számlájára utalják át. – Előre hajoltam és a kisasztalra lerakva előrecsúsztattam, miközben nyomatékosítva hozzátettem. – Mondják ezt ők… De egy biztos, az aukció meg lesz tartva. Mindenki ott lesz, aki valaha számított vagy számítani fog, gondolom, van egy kis politikai utóíze is az egésznek, de ez minket nem érdekel. Gyűrűk, nyakláncok, karkötők, festmények, szobrok, csillogó drágakövek, értékes műkincsek, több száz éves maradványok vegyesen lesznek ott. Bőven lehetne válogatni, de minket csak ez – emeltem fel egy újabb képet, amin egy maroknyi fából kifaragott, kicsit már kopottas táncoló nőszobor volt – és ez érdekel – mutattam fel a másodikat, ami pedig egy eléggé giccses, porcelánóra virított. Mindenféle tündi-bündi kis virág- és madárdísszel, hogy fokozza az apró óra… hát, hatását. Ezeket is a lány elé toltam, hogy megvizsgálhassa. – Ismétlen csak ezek kellenek – néztem mélyen a szemébe. – Ez most nem az utca lesz, ahol minden használhatót magadévá kell tenned. Rendben?

- Az óra nagy valószínűséggel Richard feleségének, Maria Peterson hálószobájában lesz. A férje vette neki Olaszországban egy hete. A szoborral más nehezebb lesz a dolgunk, mivel az a vendégek szeme előtt lesz a többi eladásra váró tárgy között. Egyenlőre ennyit kell tudnod. Nos, még mindig vállalod? Érhető minden? – kérdeztem rá kedvesen, hiszen csak most jutott eszembe, hogy ha az utcán nevelkedett, lehet, hogy az aukció például neki olyan, mintha kínaiul lenne.

Ahogy megszólalt, azonnal elkezdtem hegyezni a fülemet. Nem, az első pár mondatnál nem hittem el, hogy tényleg az a lány beszélt hozzám, aki két perccel ezelőtt még össze-vissza rohangált és leginkább egy tizenegy éves kis csitrire emlékeztetett. Az arcom semmit sem mutatott, csak visszafogott érdeklődést, miközben a kabát alatt idegesen megigazítottam a szárnyaimat. Hiába, még gyakorolnom kellett az önuralomnak ezt a részét, de mivel szemben voltam a higgadtan magyarázó lánnyal, nyugodtan kijelenthettem, nem vett észre belőle semmit. Szemeimet az övébe fúrtam, a mellkasomon most is keresztben pihenő karom nyugodt volt, csakúgy mint én. Véletlenül sem néztem a most felém csúsztatott lapokra, hiszen nagyon jól tudtam mit magyaráz. Miközben haladt a beszéddel, a megdöbbenésemet, csak egyre figyelőbb arcom jelentette, amit még a hülye sem tudott volna összehozni a meglepődöttséggel. Kíváncsi voltam, nyugodt és türelmes. Még véletlenül sem eresztettem lejjebb a maszkot, hogy meglássa az érzelmeimet. Agyamban egy dolog lüktetett az ereken és véren kívül – az a gondolat, hogy milyen furcsa, hogy csak egy kiadós ebéd és egy puccos lakás kellett, hogy a rút kiskacsából gyönyörű szép hattyúvá váljon a szememben. Veszélyes volt, hogy lebecsültem és, hogy ennek hangot adjak, mikor befejezte elégedetten bólintottam… hogy aztán a leghülyébb első mondat hagyja el a számat.
- És nem is a majmot kaptam meg… – néztem rá csillogó szemmel, miközben elmosolyodtam és nem érdekelt, hogy érti-e vagy nem, amit mondtam. Majd még szélesebb lett a mosoly és halkan felnevettem. – Okos vagy. Nagyon okos. Túlságosan okos. És én még azt hittem már nem tud meglepni semmi, meg hogy nincs új a Nap alatt, de úgy látszik, tévedtem – hajoltam meg kissé, udvariasan. – Elnézést.
- Valójában Donato di Niccoló di Betto Bardi készítette 1431-ben, barátjának, Cosimo de’ Medicinek, pár hónappal azelőtt, hogy megvádolták volna. Az óra üreges és mivel akkortájt, Contessinaval is összeveszett ez volt az egyetlen módja, amivel üzenni tudott neki, személyesen, mielőtt börtönbe került. Egyben ez jelképezte a nő iránti szeretetét is, aki mértékkel, de rajongott az ókori antik művészetért, mivel ha jobban megnézed, kedves Ann, a madarak tollai, a vonalak és a reliefintarziák mind egy monogramot adnak ki, bizonyos C.B.-t. Persze, az már lényegtelen, hogy a halála után a kis dísz Piero lányához, Mariahoz került. Erről persze senki sem tudna, ha Donatello nem levelezett volna ilyen lelkesen Lorenzo Ghiberti-vel, ahol egyszer egy lényegtelen említést tesz az óráról, de az-az ötlet sem volt rossz, hogy Lucia della Robbia-ra gondoltál – javítottam ki elmerengve, majd egy kissé összeszűkült a szemem. Szóval dög voltam, aki egy nincstelent is kizsebel. Türelmesen hallgattam végig, majd mikor befejezte, még mindig, töretlenül kissé jegesen a szemébe mélyesztettem a pillantásomat.
- Hagyd, majd én folytatom, talán én is értek valamit ehhez… A női szobor is igazán páratlan. Az egész könnyed, hullámzó és légies, bár csak a kezei vannak a magasban, mégis minden részletében ott van a mozgás. Az arc finoman van megcsinálva, bájos, a ruha részletes és jellegzetesen túlzással bír. Mondhatnám azt, hogy a rokokó idején készült, de a részletekben mégis a tizennyolcadik századi német plasztika jelenik meg, ami a francia rokokóhoz közel áll, mégsem akarja túltömíteni a szobrot, helyette inkább színpadias, mintsem tömör és giccses. Leginkább Franz Ignaz Günther keze munkája lehet a fahasználat miatt vagy Johann Baptist Straub készítette, ami nem lenne meglepő, hiszen a két művész úgymond, „tanár-diák” kapcsolatában biztos szerepet játszott az egészséges, baráti versengés. Talán egy olyan nőt ábrázol, aki közel állt az egyik szobrász szívéhez - rántottam meg a vállamat. – Mindebben az a szép és a jó, hogy a talapzat egyáltalán nem illik az akkori stílushoz, utólag került rá, ami nagyban rontaná az értékét, így Mr. Peterson nem kevés összegért újra eltávolítatta, mi persze titokban marad mindenki előtt. Nem olyan jelentős, mint az óra, de megéri – fejeztem be. – Bár igazán nagyon kedves volt, hogy az én munkámat akartad megmagyarázni és kaptam egy kis ízelítőt az igazi profik magyarázatából, de azt hiszem egyáltalán nem vagy olyan helyzetben, hogy alkudozz – előreléptem, elhaladtam mellette, majd megálltam az ablaknál és elmerengve néztem a lent úszó tájat, ahogy a késő délutáni nap megvilágította a házakat és épületeket. – És azt is igazán sajnálom, hogy egy galád dögnek tartasz, miután tele a hasad és munkát ajánlottam. Bár, nem az éhséggel küszködve biztosan jobban forog az ember agya – hagytam rá. – Ki tudja, lehet, hogy bennem van a hiba… - hajtottam a homlokomat a hideg ablakhoz, komor arccal. Így álltam némán pár percig, miközben gondolkoztam és latolgattam az esélyeket. – Tudod, igazán felderítő, hogy ilyen furfangos vagy – kacagtam fel. – Komolyan mondom. Éles eszű, gyors, kissé hiperaktív, de teljesen szerethető, ráadásul igazán tanult. De ettől függetlenül azt hiszem a meglepetés ereje elmúlt. Gratulálok, kijátszottad az aduászod. Még, ha akarod, elmondhatod mi lenne az üzlet, mert igazán kíváncsi vagyok, mit eszeltél ki abban a furfangos fejedben, de aztán mehetsz. Tudod, lehet, hogy pont azért, mert egy dög vagyok, nem tűröm el, hogy a saját lakásomban akarjanak alkut ajánlani nekem. Igaz, pénzileg jobban járnék veled. Ritkán foglalkozom olyanokkal mint, te, ez is egy alkalom volt közülük. És szinte, minden egyes alkalommal rá kell jönnöm, hogy miért nem válik be. Tudni akarod, miért? – fordultam meg. – Mert másban legalább megvan a tisztelet, egy olyan dolog, ami lehet, hogy az utcán nem mindig jön jól, de máshol nagyra értékelik. Hogy az, aki bajban van, azt szeresse és megbecsülje, amit nyújtanak neki. És elég legyen annyi – szögeztem le, majd visszafordultam az ablak felé.
- Kíváncsian hallgatlak Ann. De, mielőtt elmész, mondjuk, a tollamat add vissza. Egy jó baráttól kaptam. De a többit nem sajnálom, megtarthatod – mondtam komoran, miközben azon gondolkoztam, hogy vajon, mégis, hogy a fenébe fogom megcsinálni a lopást egyedül?! Mert ugye, ez maradt nekem, a blöff, hogy azt higgye én vagyok erőfölényben, hogy nekem egyre megy, ha segít meg ha nem. Ezért nem mondtam meg, már az elején se, hogy nagy szükségem van rá. Már csak rajta múlik, hogy kell neki az a 200 dollár vagy jól megvan nélküle is. Vissza kellett szereznem az erőfölényt, a kis döbbenetnek már vége volt. Aztán meg ki tudja... talán a ravaszságát is megjutalmazom valamivel.

Most is türelmesen hallgattam, a kérdéseire nem feleltem, csupán pókerarccal követtem a mozzanatait. Mikor körbemutatott, tényleg körbenéztem, majd figyeltem, ahogy értetlenkedve összeráncolta a szemöldökét, majd ahogy felpattant. Persze, igaza volt. És ahogy elnéztem, nem is akartam megcáfolni egy hazugsággal sem, pedig mondjuk ki, ami igaz, hihetetlenül jól hazudok, hogy ha érdekemben áll. A munkával jár. Ugyan, mondtam volna azt, hogy igazából néha csak megesik a szívem az ilyen szerencsétleneken, mint ő? Ostobaság… ráadásul túlságosan fáradt voltam, hogy az egyre szimpatikusabb lánnyal vitába szálljak. Nagyon tetszett, amit csinált, az egész, ahogy hozzáállt. Igazi csiszolatlan gyémántként tündökölt a szobában, még a laza, zsebre dugott tartása ellenére is. Vágott az esze és miközben haladt előre, mérlegelő tekintettel álltam tovább némán. Ó, nem kellett ahhoz megszólalnom, hogy tudjam, mit akarok. Hiszen pontosan erre volt szükségem. Most már egy szemernyi kétségem sem volt afelől, hogy ő kell nekem ehhez a munkához. Megcáfolta a hézagos helyeket és ezzel együtt nagyot nőtt a szememben. Büszkeség áradt belőle és gerinc. Nem, nem az utcára szánta a sors, ebben biztos voltam. Gondolataimból az utolsó mondat zökkentett ki. Nem tudtam uralkodni az arcizmaimon, a szemöldököm a magasba szaladt és tekintetem megváltozott, ahogy kiült az arcomra az értetlenkedés. Hogy ő? Itt? Maradjon? A válasz azonnal megfogalmazódott a fejemben: NEM. Nagyon sok mindent tároltam itt és attól egyáltalán nem aggódtam, hogy feltöri, hiszen a legbombabiztosabb riasztókkal volt teliaknázva a lakás, ám, ha mondjuk néhány akta, pár ellopott tárgy elől felejtődik, ott kezdődnének a gondok. Nem beszélve, hogy a mutáns kilétemet előtte még nehezebb lenne titokban tartani... Ráadásul, kezdett testet ölteni bennem a paranoia első látogatását jelentő gondolat: mi van, ha direkt küldték rám? Ez az ötlet már azóta motoszkált a fejemben, mióta az órát elemezte olyan nagy részletességgel és az egész hozzáállása sem egy hülyére vallott. Gyanakvóvá tett, hiszen ez a szakma nem arról szólt, hogy mindenki, akit ismerek a kebelbarátom. Néha kémkedni kell, párszor átverni a másikat. És Ann-nek nagyon gyanús szaga volt. Halvány mosoly ült ki az arcomra, az ég felé néztem, olyan tipikus „Jaj, mondd, mit kezdjek én veled?” tekintettel, miközben megráztam a fejemet. Sóhajtottam, majd megszólaltam.
- A fürdő a harmadik ajtó jobbra, zuhanyozz le tökmag, amíg Lily ideér, különben szívrohamot kap. Van ott pár köntös, majd az egyikbe búj bele, fel ne merd venni a régi ruháidat. Ráadásul én sem szeretem, ha a vendégeim összepiszkolnak mindent – tettem hozzá, miközben ismét az ablak felé fordultam. Direkt vártam addig, amíg tudatosul benne mit mondtam, aztán ha elindult, még valamit hozzátettem. – Tizenötezer dollár – emeltem fel a hangom. – Elismerésem jeléül.
…
Ha megbizonyosodtam róla, hogy tényleg elment fürdeni, két perc sem kell, hogy végigrohangáljak a lakásom és biztosabb helyre rejtsek mindent és leellenőrizzem a dolgokat. Új jelszók, bonyolultabb kombinációk, mélyebbre rejtett pisztolyok, a laptop ruhakupac aljára kerülése… Épp befejeztem, mikor megjelent az ajtóban Lily. A lány alacsony volt és közepesen vékony, igazi nebáncsvirág jellegű megjelenésén csak a tüskésen felzselézett mély lila haja, a vállán átvetett megannyi ruha és a kihívó félmosolya rontott. Ahogy rést talált a bejárati ajtó és a keret között, befolyt és már a folyosón trappolt a nappali felé.
- Tibu drágám, esküszöm a következő szülinapodra egy telefont fogsz kapni, mert már azt hittem, hogy a régi elromlott. Mikor hívtál fel utoljára? Nézd, ha az FBI kerget és azért akarsz távol maradni tőlem, igazán romantikus, hogy meg akarsz védeni, de legalább mondd el, hogy meg tudjak hatódni. Bár, lehet, hogy megbocsájtom, hiszen felöltöztethetek valakit! Jó, persze, furcsa perverzitás, de nézd el nekem. Hoztam sima utcai ruhát, koktélruhát, nadrágkosztümöt, szoknyákat, finom felsőket, pulcsikat, amire kedved szottyan, majd felpróbálgatom a kislányra. – hadarta egy szuszra. – Na, hol van? Hogy néz ki? – nézett körül egy tigrisanya határozottságával és energiájával a szobában, majd kérdőn rám emelte a tekintetét. – Na?
- Ja, hogy engem kérdezel, bocs, de nem tudtam, hogy nekem is van beleszólásom – vigyorogtam rá, mire egy vállba bokszolást kaptam cserébe. Fejemmel a folyosó felé intettem, miközben Lily tartózkodóan kapta a mutató és hüvelyk ujja közé a kanapén felejtett pokrócot és majd leejtette a földre és félrerúgta. – Még fürdik, aztán jön… legalábbis remélem… - ha még volt pár percünk, gyorsan elmagyaráztam a helyzetet és azt, hogy Ann nem tudja az igazi nevemet. Lily csak rosszallóan megcsóválta a fejét és a kanapé háttámlájára és az ágyra szépen, lassan leterítette a magával hozott ruhákat.
- Valakiben ideje lenne megbíznod drágám…

- Itt vagy például te, te tünemény, mit is kezdenék nélküled? Kivel oldottam meg szerinted a múltkori ügyemet is? – vigyorogtam és vállammal támasztottam a falat, hogy el ne dőljön.
- Na, ne terelj, főleg ne bókolj, mert nagyon nem megy. Rendben, abban igazad van, hogy itt vagyok, de ez nem ér, tudsz másokat is mondani? – faggatott tovább, miközben a ruhákat rendezte.
- Az anyám.
- Majdnem öt éve nem beszéltél vele.
- Az apám.
- Dettó.
- Én magam – vágtam most már rá egyre bosszúsabban, hiszen nem azért hívtam ide, hogy életmódtanácsokat adjon. – Nem árul el titkokat, meg lehet benne bízni és mindig számíthatok rá. Szerintem tökéletes érvek szólnak mellette… - a lánytól csak egy rosszalló ciccegést kaptam, mire felsóhajtottam, aztán pár másodpercig érdeklődve hallgattam a folyosóról beszűrődő kornyikolást, végül megráztam a fejemet. – Lee-Lee, igazán örülnék, ha a… - a csattanás majdnem libabőrössé tett, ahogy az ajtó kinyílt. A kis motoregér két másodperc alatt berobbant a szobába és egyenesen letámadta Lee-t, aki a hirtelen közelségtől önkéntelenül tett hátrafelé egy lépést, de aztán hamar kezelte a helyzetet. – Nézzenek oda, valaki de patyolat tiszta lett. – néztem rá vizsgálódva. – Várjunk csak, a hangod ismerős… Nem találkoztunk mi már valahol? – kérdeztem viccelődve, majd megráztam a fejemet. – Nem, egyenlőre nem, semmit sem használhatsz, ami csillog, drága és törik. Ne mondd, hogy az ebéddel nem laktál jól?! Legalább egy kis időre – reménykedtem, majd Lee felé fordultam. – Bogyó, hagy mutassam be…
- Á, Annabelle! – csillogott Lily szeme, de mikor a lány közelebb hajolt hozzá felsőtestével hátrahajolt és kérdőn pillantott felém.
- Ne aggódj, most már neki is elviselhető szaga van – rántottam meg a vállamat. – Amúgy pedig nagy illetlenség megszagolni a másikat… minden esetben…
- Hagyd el T… Leon – villantott felém egy angyali mosolyt, majd összecsapta a tenyerét és visszafordult a lányhoz -, lesz még időd leszoktatni róla, de addig is, kezdjük! – egy ördögi mosoly jelent meg a szája szélén, amitől hirtelen nekem is jobb kedvem támadt. A lila hajú lány alól majdnem a lába is kiszaladt, olyan gyorsan kapta fel a centimétert, szaladt a lányhoz, kezdte lemérni a méreteit. Cseppet sem zavarta, ha Ann arrébbment volna, különben is túl gyorsak és gyakorlottak voltak a mozdulatai, hogy normálisan lehessen reagálni rájuk. – Kicsi vagy, vékony, nőies, de azért még gyerek, valami visszafogott, vidám dolog állna jól, amúgy nagyon tetszik a hajad, mostanában ez a divatos szín? Mert ha igen, akkor lehet, hogy átfestetem, bár nem tudom, egészen megszerettem már ezt. Leon, ideadod azt a ruhát? Nem, a másikat, a virágos… Áh, férfiak… Itt van, tetszik? Bár ez nem fogadásba illő, de egy angyalka azt csiripelte, hogy úgy tűnik hosszabb ideig maradsz és szükséged van néhány ruhára, és igen, mielőtt kérded, válogathatsz, de előtte koktélruha, esetleg valami más? Ennek milyen az anyaga, miben gondolkodtál? A selyem mostanában annyira nem menő, de ha azt akarod, nyugodtan, rajtad még minden jól áll, ne is foglalkozz, azzal ki mit mondd, de gondolom valamennyire elegánsnak kell lennie, szóval itt van, nézzük meg ezt is. Nem, nem jó, az ujja túl rövid, bár ezt addig nem tudom megmondani, amíg fel nem próbálod, szóval kedves Leon, húzzál ki, amíg dolgozunk! – villantotta rám a szikrákat szóró szemeit, mire megszeppenten összerezzentem, majd egy kis ideig lefagyva álldogáltam, hogy aztán sietve rávághassam
- Megyek! Azért vigyázz a kis enyveskezűre – kacsintottam Lily-re és eresztettem meg egy vigyort, végül kiszabadultam a szobából. Mit ne mondjak, megkönnyebbültem.
Eközben Lily megkérte, hogy Ann vetkőzzön le, odadobott neki pár új fehérneműt is, hiszen az angyalka erre is megkérte... Hihetetlen mennyire bőkezű ez az angyalka...
- Ne aggódj, nem harapom le a fejed, a bugyi sem fog megenni, kicsit engedd el magad, sokkal jobb lesz válogatni, hidd el – kacsintott a lány Ann-re, majd miközben a lánynak volt ideje felvenni a finom szabású, szép, fehérneműt, kirakott pár dolgot előre, ami szerinte illett volna a lányhoz, majd miután visszajött ismét felmérte a vásznát, hogy vajon mit alkothatna rá. – Hmm, azért a hajaddal kell csinálni valamit, mit szólsz a szőkéhez? Esetleg a fekete? Persze megértem, ha nem akarod, nagyon jól áll ez is, de egy elegáns est, attól még elegáns est és ahogy hallottam a nagyját, nem akartok középpontban lenni – hadart tovább, majd felemelt egy zöld színű ruhácskát, ami hasonlított Ann mostani színéhez. – Bár, ha nem akarod, akkor itt van ez. Kicsit hajmeresztő lenne, de passzolna. Ó vagy esetleg egy vöröset, tudom, általában vörös hajhoz szoktak méregzöld ruhákat választani, de eltérhetünk tőle, nem? – vetette oda félvállról.

- Jaj, nyugi már csajszi! – kacagott fel Ann kiborulásán. – Nem kell mindent ennyire magadra venned, különben kis szurka piszka maradsz örökre. Értem, nem vagy kicsi, nem vagy gyerek és nem követed a divatot – mosolygott rá kedvesen a lányra egyféle békejobbként mondva az elismerő-szöveget, majd folytatta a dolgát, miközben mindent megmagyarázott vagy készségesen válaszolgatott. Nagyon nem vette magára a csipkelődést, ugyanúgy figyelmen kívül hagyta, mint a lány röhögőgörcseit. – Amúgy, amiért a házigazdánk volt kedves és nem mutatott be egymásnak, megteszem én! Én Lily, te Annabelle. Lily, Annabelle, Lily, Annabelle – mutogatott magára, majd a lányra, mintha csak Tarzan és Jane megismerkedését koppintotta volna le, majd vidáman tovább kutakodott maga körül, eldobva valamerre a mérőszalagot. – Hol a fenében van az a pántos… Áh, itt is vagy! – húzott ki egy sárga ruhácskát és Ann kezébe dobta, hogy próbálja fel. – Hogy-hogy ilyen a természetes színe? Beleejtettek valamibe kiskorodban vagy mi? – lehet, hogy úgy tűnt, hogy a kérdése bántó, de a hangjából szóló kíváncsiság és közvetlenség ezt erősen megcáfolta és csak egy sima érdeklődéssé változtatta. A kérdéseire csak megcsóválta a fejét. – Mindegy Annabelle, ne is törődj velem, túl sokat jártatom a számat, bocsi, csak olyan rég nincs munkám, hogy… Leon hívása igazán feldobta a napomat, különben is tartoztam neki egy szívességgel, bár nem tudom, hogy ő vagy én örül-e neked jobban, meg azért, hogy itt vagy… Kit érdekel? Mi az a koktélruh… Te édes istenem, sok dolga lesz veled hallod e! A koktélruha sokkal rövidebb, mint az estélyi, bár gondolkozhatunk a kisestélyiben is, még nem tudom, nem döntöttem el. Most ne a praktikusságot figyeld kérlek, hanem, hogy eléggé elegáns és csábító vagy-e benne. Persze azért legyen visszafogott, nem kurtizánt akarunk belőled csinálni, hanem ideális, szép hölgyet, aki nem lesz feltűnő azon a bálon vagy min, ahová mentek… Nem, nem jó, vedd le, próbáld fel ezt… Szóval, ha megtetszik valami, csak rajta, mindegyiket kíváncsian várom rajtad… Így szokták ezt mondani? Kíváncsian várom? Áh, a lényeg, hogy gyerünk, gyerünk, öltözz, mert még sok hátra van! – Mikor elkezdte mesélni, hogy miért nem törődik ezekkel, figyelmesen hallgatta és néha-néha elhúzta a száját, miközben a szeméből ki lehetett olvasni az igazi empátiát. Ettől függetlenül nem mondott sokat, nem szakította félbe a lányt, hiszen nem az ő dolga volt, ám egy apró megjegyzést azért csak nem bírt ki. – Sanyarú sorsod lehetett szegénykém… Na, de reméljük a legjobbakat, mindennek megvan az oka, talán ennek is lesz haszna… mint ahogy ennek itt – kapott fel egy újabb darabot és dobta oda a lánynak.
…
Úgy egy háromnegyed óra elteltével a lány már szerencsére mindenen túl esett, bár Lily nem nagyon kímélte, erőszakosan, mégis kedvesen adogatta a ruhákat és gyors véleményezést tartva magának vetette le a lánnyal őket, mígnem megtalálta a tökéleteset. Bár kellett szerezni hozzá egy parókát és itt-ott be kellett varrni, hogy tökéletesen rásimuljon a lány karcsú alakjára, ezt egy legyintéssel elintézte és Ann biztos lehetett benne, hogy az akció napjára megkapja a ruhát a hozzá illő kistáskával és magas sarkúval. Persze azt sem bírta nem megemlíteni, hogy milyen csodálatosak a gyémántdíszítések, pedig nem is az volt a célja, hogy a lány érezze a ruha „súlyát”. Miután a lánynak szabad kezet adott, hogy válogasson össze egy átlagos szettet, egy-két nadrágot és pólót, elégedetten viharzott ki a folyosóra, hogy megkeresse Tibu-t…

Vagyis engem, aki már jó ideje szórakozott a konyhában, hogy elkészüljön az a nyamvadt gombás rántotta. Hogy rohadnék meg, mikor azt gondoltam én csinálok kaját a kis mitugrásznak! Hogy rohadnék meg, amiért nem jutott eszembe, hogy rendeljek! Hogy rohadnék meg, amiért ilyen meleg van és kabátban kell lennem! Hogy rohadna meg az a fránya jó szívem! Hogy rohadna meg Lily… Nem, ő azért nem… Mikor beléptek a konyhába, meglepődve néztem feléjük, majd elmosolyodtam és kikapcsoltam mindent.
- Meg ne szólalj, nem kapsz belőle – morrantam rá Lily-re, de mikor megláttam a lefelé görbülő száját, megadóan felsóhajtottam. Mondtam már, hogy utálom a nőket ilyenkor?… - És Bogyó, nagyon remélem, hogy szereted, különben el kell menned lopni valamit, mivel nincs más.

Annabelle reakciója igazán büszkévé tett és már-már csillogó szemmel néztem az asztal közepén helyet foglaló étel remekre, mindaddig, míg tovább nem beszélt és elmondta, hogy neki egy több napja ott rohadó valami is jó lenne, csakhogy kaja legyen. Kissé a szárnyaim is lekonyultak és a vállam is megsüllyedt, hogy a két vendégem közül az egyik így dicséri a fáradozásomat, de Lee-ben nem csalódtam a boldog, éhes mosolya mindent elárult, miközben leültünk, hogy együnk. Igazán furcsa érzés kerített hatalmába, miközben így ültünk hármasban. Ki tudja, talán túlságosan megszoktam az egyedüllétet vagy hogy nem vagyok a saját lakásomban szinte soha… esetleg a lány felöltözése vagy a belőle sugárzó buzgómócsing aura kavargatta fel a gyomromat. Nem, nem az, hogy két kézzel markolt bele az ételbe és szedett a tányérjára. A böfögése egyenesen lényegtelen volt. Sőt, még a szörcsögésében és a nyammogásában is volt valami elegancia. Lily megrökönyödve nézte a lányt. Én igyekeztem udvariasan tátott szájjal nézni mit csinál. Persze bemesélhettem volna akármit, nem tette helyre az idegeimet.
- Nos… nem eszel? – kérdeztem pofátlanul Lily-t, mire csak megrázta a fejét és hátradőlt. Én is egy ideig kitartóan fixíroztam az összetúrt ételt, majd rájöttem, hogy igazándiból én sem vagyok olyan éhes. Sőt. Tele vagyok. Múltak a lány hangeffektusain kívül, némának mondható percek és én szórakozottan játszottam a villával. Lily megköszörülte a torkát.
- Szóóóval… Leon! – tépte le végre a tekintetét a lányról, akinek a szája sarkában bujkáló elégedett mosolykezdemény (és ételmaradék) igazán figyelemreméltó volt. Magára kényszerített egy mosolyt és öntött magának egy kis vizet. – Nem is mondtad, hogy Ann is mutáns! Most mutatta meg…
- Igen? – vetettem egy rosszalló pillantást a lányra.
- Jaja! Te tényleg nem hallottad a sikításomat? Pedig igyekeztem visszatartani, de erre nem nagyon szokott felkészülni az ember. Majdnem eltapostam, aztán mikor már nem voltam meglepett, meg akartam fogni…
- Böööff!
- … meg minden. Nagyon édi volt, még sosem láttam ehhez hasonlót, pedig komolyan mondom…
- Csám-csám!
- … hihetetlen, hogy néhány mutáns miket tud.
- Hát Lily, örülnék, ha többen gondolnák úgy, ahogy te. És mi a helyzet az üzleteddel, még mindig…
- Szörcs!
- Na jó! – csaptam az asztalra és fordultam a lány felé. – Most lett elegem! Lily – váltottam hirtelen hangnemet -, ha nem bánnád…
- Dehogy bánnám! – pattant fel a kis gondolatolvasó, egy gyors, viharos elköszönést dobott felénk, fogta a cókmókját és elment. Meg kellett mondanom, irigyeltem. Soha még álmomban sem jutott volna eszembe, hogy itt(!) tartunk. Persze azért egy „Sok szerencsét, éld azért valahogy túl!”-t odamotyogott a kis koszosnak, mielőtt beállt volna közénk a vészjóslóan üres csend. Órakattogás és hullaszag. Nem voltam én olyan ideges… csak egy kicsit feszültebb a megszokottnál. Ennyi. Legalábbis nagyon reméltem a lány érdekében.
- Kés, villa, egyenes hát, finom mozdulatok, csukott száj, semmi csámcsogás… - kezdtem el sorolni és addig vártam, amíg meg nem teszi azt, ahol épp tartottunk. – Viselkedj úri nőként… Vagy legalábbis próbálj meg… Befolyásos emberek lesznek a partin, akik ismerik az illemet és az etikettet. Nem azt mondom, hogy hercegkisasszonyt fogok belőled faragni, nem is akarnék, de – álltam fel és hoztam még pár evőeszközt és elrendeztem egy tiszta tányér előtt – legalább az alapokat tanuld meg - álltam mögé és a székháttámlára tenyerelve görnyedtem fölötte árnyékként figyelve a mozdulatait. - Ez itt az előételhez kell... főétel... desszert... - magyaráztam kitartóan és lényegesen nyugodtabban.

Nem tudtam, hogy fér a lányba ennyi étel. Három adagot megevett már (ha ezt evésnek lehet mondani), és most pakolta a következőt, mikor is közbeléptem. A tányérharapós akcióra megeresztettem egy halvány félmosolyt, de az ügyetlenkedése nem tudta eltüntetni az eddig elkövetett „bűneit”. Komoly munka volt, amire készültem és egyáltalán nem akartam, hogy egy ilyen ostobaság miatt figyeljenek fel ránk, miközben el kellene vegyülnünk. Mikor előrehajolt, megfogtam a vállait és hátrahúztam.
- Egyenes hát – ismételtem színtelen hangon. Kezdtem lenyugodni, hiszen már az fél sikert jelentett, hogy figyelt rám. Igyekeztem úgy helyezkedni, hogy a földre lepotyogott (és meg nem talált) darabokba ne lépjek bele. Apropó, a takarítónőmet is fel kellene hívnom… mikor volt itt utoljára? Egyáltalán még van? – Azért soványak, mert megtehetnék, hogy egyenek, de nem akarnak, ostoba divateszmények miatt, amik az általános emberekbe sulykolnak bele. A köztudatba az égett bele, hogy a sovány nő a szép nő. Egészségesen étkezik, mindig keveset eszik és állandóan üde. Ami persze eleve baromság, egyszerűen mértékkel kell enni – válaszoltam meglepő türelemmel. – Ahhoz, hogy megértsd, tudnod kell, hogy a gazdagoknak az evés művészet, nem pedig egy gyors cselekedet. Élvezni akarják a különböző fogások ízét, egyfajta rituálé, mint a teázás. Összejönnek és miközben lassan, kulturáltan megeszik a dolgokat, beszélgetnek, csevegnek. És itt a lényeg a lassúságon van. Soha ne kapkodj!
- Előétel – mutattam ismét a hozzá tartozó, legszélső evőeszközökre, mikor a nagy, kíváncsi szemeivel felpillantott. – Olyan, mint egy kis ízelítő, a fő fogás előtti kis kóstoló, ami beindítja az emésztést. Sosem hatalmas az adag és nem is azért van, hogy lakjál jól. Párat megkóstolsz és ennyi. Utána jön a leves és a főétel vagy rögtön a főétel. Ahogy jönnek a fogások, úgy indulunk egyre beljebb a tányér felé az evőeszközökben is, szóval ezt egyszerű megjegyezni. Ha nem vagy benne biztos, hogy mit kell használni, simán nézz körül. Vagy nézz engem, úgy terveztem, hogy ott fogok közel ülni hozzád. És desszert – mosolyogtam rá -, igen, maradjunk annyiban, hogy az a süti. Valami édesség vagy különlegesség, ami az étkezés végén van.
- De egy valamit jegyezz meg! Nem csámcsogunk, csukott szájjal rágjuk a falatot, az evőeszközt emeljük a szánkhoz és nem fordítva, a kést nem vesszük a szánkba, nem szörcsögünk és legfőképp – hajoltam közelebb, hogy éreztessem a dolog fontosságát – nem eszünk se a tányér mellé se a földre esett kajából! – Nos, kicsit tényleg többre sikerült, mint egy valami megjegyzése, de azt hiszem, ennyit azért csak elvárhatok tőle, ha tényleg akarja ezt a munkát. Leültem vele szemben, a könyökömre támaszkodtam és fürkésző pillantással vártam, hogy végre hozzákezdjen az evéshez.
- Itt egy tízes – vettem elő a zsebemből egy zöld hasút. – Ez a tiéd lesz a fizetségeden kívül, ha nem rontasz el egy dolgot sem. Ha az egész katasztrófa lesz, akkor... nos... azt majd hagyjuk későbbre - mosolyodtam el sunyin és összefontam az ujjaimat.

Vízszintes, függőleges… mégis, hogy, mit gondolt? Egy szivárványon csúszdázva?! Ez a kislány soha a büdös életben nem látta, hogyan esznek az emberek?
- Azonnal rakd vissza! Nem illik, sőt, ha úgy egyszerűbb megjegyezned, tilos elvenni az asztalról a tányért és úgy enned! – néztem rá kissé bosszús, de azért még valamennyire kedves tekintettel, egészen addig, míg tényleg vissza nem rakta. Utána ismét csak elgondolkozva figyeltem minden egyes mozzanatát a következő elbaltázott dologig. Az értetlenkedésére megráztam a fejemet, de nem voltam hajlandó több indokot és logikus magyarázatot kifolyatni a számon, csakhogy végre megértse a világ nagy körforgását.
- Így kell csinálni és kész – válaszoltam a legfrappánsabb mondattal és úgy helyezkedtem, hogy inkább elölről láthassam, min ügyködik. Komolyan mondom, úgy tartottam vissza a lélegzetemet, mintha azon a falaton, (amit a szájához úsztatott) múlt volna, hogy felrobban-e a ház vagy nem. Ráadásul életben maradtunk, ami igazán meglepő volt. – Gratulálok, valahogy így kell ezt csinálni! Már csak azt nem tudom, hogy fogjuk ezt gyakorolni, hogy közben ne nőd ki a ruháidat – ugrattam kis gúnnyal a hangomban és lazult az ujjaim szorítása a keresztbetett karomon. Mégsem olyan reménytelen eset a kis tolvaj, futott át az agyamon és majdnem felsóhajtottam. Ez persze, mintha csak egy nagyon gonosz reménysugár lett volna, úgy úszott el és jött vissza a teljes káosz. Már az ötlet meghallgatása közben is majdnem elsápadtam… végül vettem egy mély levegőt és színtelen hangon folytattam a tanítást. Már, ha ezt annak lehet nevezni…
- Nem szabad senki más ételét elvenni, csakis a saját tányérodról ehetsz! A többi is tabu, érted? Ta-bu – szótagoltam, akár egy hülyének. – Ha kérsz még, szépen kimérsz magadnak a tálból egy újabb adagot, de meg ne próbálj átváltozni, különben attól fogva én magam foglak egy befőttesüvegben tartani. Ezek emberek, félnek a mutánsokról és gyűlölik őket. Az a cél, hogy ne hívd fel magadra a figyelmet, nem pedig, hogy rögtön lebuktass. Ember leszel az emberek között és semmi több. Gyíkká változni csak akkor lehet, ha szükségünk van a feladat teljesítéséhez arra az alakodra vagy pedig én – egy pillanatig ízlelgettem az „utasítani” szót – kérlek meg rá – jelentettem ki, még mindig azon a színtelen, lassú tempójú hangomon. Mikor elkezdett inni egy-két pillanatig néztem a görcsös kezét, végül hagytam a csudába. Ugyan, nem kell mindent egyszerre a fejébe tömni – aztán nem jegyez meg semmit és akkor cs*szhetem.
- A vizet inni kell. Lenyeled és semmi több… A szalvéta, pedig nem csak dísznek van ott – szóltam rá zsörtölődve, mikor megláttam a száját közelíteni a ruhájához. Kissé elfordultam, hogy legalább pár pillanatig ne kelljen látnom a két (néha négy) lábon járó káoszistennőt. Istenem, mit vállaltam én el?! Néha komolyan nem tudtam, hogy én egyszerűen bolond vagyok vagy egy meggondolatlan bolond. A gyanúsítgatásán kuncogtam egy sort, miközben összerakosgattam a koszos tányérokat. – Talán igen, talán nem. De hát ki tudhatja, mert én biztosat nem mondhatok, hiszen csak egy hazug tolvaj vagyok, akinek egy szava sem igaz – villantottam felé egy szúrós mosolyt csakhogy borzoljam kicsit az idegeit és hogy bizonytalanságban tartsam. Hogy szerettem-e húzni más ember idegeit? Néha. No, nem voltam olyan gonosz, de mondjuk Mikey tökéletes alany volt erre. Ráadásul, ha teljesen mást hisz, még talán az is jó nekem, hiszen, ha végigcsináljuk a melót, utána ki tudja ki fog rajta keresztül keresni engem. Persze kicsi volt a valószínűsége, de a paranoia nagy úr, főleg az elmúlt pár hónapban, pedig…
A hátlapogatás, mit ne mondjak, váratlanul jött. Nem is gondoltam, mire számítok. Talán, hogy tartja a tisztes egy méter távolságot vagy soha a büdös életben nem fog közelebb jönni egy ilyen szörnyű és ijesztő alakhoz, akit egy serpenyővel kell agyon csapni, hogy meg ne sántuljon. De beigazolódott az, hogy sosem szabad elgondolkozni, különben vesztettél. Még az-az egy-másfél perc sem segített, hogy valami igazán hihető és logikus választ találjak ki. Hiába, mutánsnak lenni szívás. Egy szörnyeteg csak, akinek a gyengéje két hatalmas vitorla a hátán… Bár Tess óta ez a keserű szájíz kezdett halványulni. Enyhülést hozott a mosolya és a pillantása. Nem tudtam megmagyarázni, de a lányban volt valami, ami elhitette velem, hogy nem vagyok egy génmanipulált korcs. Ő volt a megmentőm, az akinek el tudtam hinni mindent. A szőke hajú porcelánbabára gondolva elszorult a torkom, de szerencséje időben meghallottam Ann közeledését. Minden volt csak nem kecses, ahogy talpcsattogással robbant be ismét a konyhába. Háttal álltam a mosogató előtt, mindkét kezem szinte könyékig vizes volt, mellettem már fel voltak halmozva a koszos tányérok, míg a pult mellett a földön, ott virított egy söprű és egy lapát. Hihetetlen, hogy még mindig minden ott van, ahol hagytam két hónappal ezelőtt! Sokkal egyszerűbb volt megtalálni...
- Semmi különös, amit az orrodra akarnék kötni – legyintettem, hogy tényleg semmiségnek vegye -, inkább gyere ide, fogd meg a lapátot és söpörd fel a földre leesett kaját. Mielőtt megkérdezed, utána nem eheted meg a lapátról, hanem kidobod! Ha itt akarsz addig maradni, be kell segítened a házimunkában. Nem fogok eltakarítani utánad, az a te felelősséged, nem vagyok az anyád – mondtam a lehető legvidámabban, hogy lehetőleg sikeresen eltereljem a figyelmét a kabátos incidensről. Legalább veszekedjen, ellenezze a dolgot, vagy valami… Ha pedig valami csoda folytán mégis felsöpört, elégedetten bólintottam és kedvesen rámosolyogtam.
- Köszönöm Bogyó – szólaltam meg, majd elzártam a vizet. Komolyan gondoltam, amit mondtam. Minden energiatúltengése és tramplisága ellenére, szerethető, jószívű lánynak tűnt. Persze a régi, gyanakvó énem, nem engedte, hogy ez bármiben is befolyásoljon egyenlőre, csak egy idegen volt, akit bizalmatlanul szemlélt és megtartotta a két lépés távolságot. Kimentem a konyhából, miközben a folyosón lévő órára esett a pillantásom, majd betérve a nappaliba, a sötét ablakra. Kint már szinte minden feketeségbe burkolózott, csak a közeli, hatalmas házak ablakaiból szóródott ki a fény, a csillagok fényét elnyomták az utcai lámpák fényei, de még így is gyönyörű volt... - Isten hozott itthon. Legalább erre a pár napra.

A visszavágásaira és felvágott nyelvére vagy egy halk kuncogás vagy egy apró mosoly volt a válaszom. A hangulat hirtelen megfagyását, a feszültséget és az aggódást a szemében hirtelen nem tudtam mire vélni. Hiszen a fenyegetéseimet tényleg nem gondolhatta komolyan, ugye? Jaj, Tibu, neked is egy ilyen hányattatott sorsú utcagyereket kellett összekapirgálnod! Nem tudtam, hogy az empátia csökött kis próbálkozása akart lábat vetni a szívemben vagy egyszerűen csak nem tudtam hová tenni a befőttesüveggel szembeni aggódását. Ne mondja azt senki, hogy már bezárták egybe… Bár, ha jobban belegondoltam, sosem lehetett tudni. Az igyekezetét is szinte már megszeppenten néztem, hiszen most én voltam a gonosz, bár fogalmam sem volt, miért. A szalvétát egy ideig tanácstalanul néztem a kezemben, majd bedobtam a kukába, miközben nem kérdeztem egy szóval sem, hogy miért csinálta ezt.
- Semmiből. Egyszerűen játszom a szerepemet és megpróbálom elhitetni veled, hogy elhiszem, hogy ez az igazi neved – feleltem vidáman, tovább bonyolítva a dolgot és miközben elmentem mellette összekócoltam a haját, hogy még ezzel is idegesítsem. Legalább most már frissen volt mosva (a jól beivódott, azért most már enyhülő szag mellett is).
Azon nem lepődtem meg, hogy nem hagyta annyiban a hátlapogatáshoz kapcsolódó dolgokat, végül is ez tényleg egy gyenge próbálkozás volt. Mégis, egy próbát megért, de mily bosszantó és egyben szerencse – okos volt. A maga csiszolatlan módján… Az egyik tányér kicsúszott a kezemből és hangosan csörömpölve esett a mosogató aljára. Madár? Honnan veszi, hogy madár? Elhagytam volna a tollaimat? Egy gyors szemlét tartottam magam körül és megigazítottam a felettébb szűkös kabátot, ami alatt a hatalmasságának ellenére se fértek el a szárnyak rendesen. Mit ne mondjak, kezdtek már eléggé zsibbadni a természetellenes összepréseléstől. Sosem ez volt a lehető legjobb módja az elrejtésnek - de más módja nem létezett. Inkább nézzenek púpos szörnyetegnek, mint üldöznivaló mutánsnak. Szerencsére minden a legnagyobb rendben volt, sehol egy árulkodó bizonyíték vagy kilógó szárnyvég. Tovább folytattam a mosogatást és a mutáns szóra elhúztam a számat – hát igen, voltak olyan napok, mikor valamiért jobban gyűlöltem a fajtánkat a kelleténél. És a mai sem volt kivétel…
- Ó, szóval egy tapintásból meg tudod állapítani? Hát, igen, akkor nincs mese, lebuktam, imádom a döglött madarakat a hátamra kötözni – feleltem epésen, majd felsóhajtottam. – Tudod, hogy utálom, hogy ha valaki ilyen erőszakos? Ráadásul egy úri hölgyhöz sem méltó, ha már itt tartunk. De ha ennyire tudni akarod, igen. Mondhatjuk, hogy torzszülött vagyok, semmi sem állhatna ehhez közelebb. Elégedj meg ennyivel, semmi lényeges nincs benne. Tekintsd leckének, hogy visszatartod a kíváncsiságodat: egy úri hölgy nem akaratos és túlzottan kíváncsi.
- Sajnálom a Bogyó jobban illik hozzád, ráadásul nekem is jobban tetszik – kacagtam fel vidáman, mikor mégis felvállalta az Annabelle nevet. Miután kiértünk a konyhából, a víz csobogásának megszűnésével tényleg lepelként borult rá a lakásra a csend és vele együtt a fáradtság. Pont úgy, ahogy a lányra is, akit a szemem sarkából tartottam szemmel.
- Talán praktikusabb lenne, ha a pokrócot a kanapén hagynád és te feküdnél fel – ajánlottam fel nagylelkűen, miközben az éjsötét eget bámultam rendületlenül. A késztetés egyre nagyobb lett bennem, vonzott a mélység. Ezek utána az sem nagyon érdekelt, hogy ha a radiátor vagy a kanapé mellett dönt. Tiszta volt, szóval nekem mindkettő megérte, vagy legalábbis nem tett volna kárt egyikben sem a koszos ruhájával. Azért a vendégszobát még nem ajánlottam fel, de nem tudtam megfogalmazni vajon miért ódzkodtam. Talán holnap… Úgyis nehéz nap vár rá, a maga könnyű módján. – Nincs már semmi – ráztam meg a fejemet -, aludj nyugodtan. – Holnap úgyis kemény meló vár rád, szóval használd ki, akartam mondani, de végül meggondoltam magam. Ne rontsuk el az álmait… De miért ne?! Nem értettem. Egy koldus, semmi több!
…
Úgy másfél óra után, mikor már biztos lehettem benne, hogy alszik, rázártam a vendégszobára az ajtót és benne hagyva a kulcsot a zárban, kinyitottam az ablakot. A fürdőszoba romokban hevert, ami miatt majdnem felkeltettem a lányt. Mocskos víz, szétöntött tusfürdők, samponok, összemorzsolt pezsgő tabletták, feltúrt szekrények. Muszáj volt kijutnom a házból, hogy lélegzethez jussak. Új éjszakai szórakozás után néztem. Valahogy nevetségesnek tűnt, hogy mindent bezárok, de fő az óvatosság, gondoltam és a hideg, csípős esti levegőbe beleszagolva, kiugrottam az ablakon. A levegő süvítése és a fagyos szembeszél felélénkített. Jót tett egy kis szabadság. Egy apró egyedüllét, az oly földhözragadt emberi láncok lerázása. Lenézni a futkosó, még az éjjeli órákban is szánalmasan hajtó emberi forgatagra. Ilyenkor volt bennem egy csöppnyi felsőbbrendűség érzet, hogy felettük állok. Érinthetetlen voltam nekik, csakúgy, mint ők nekem, miközben teljes fesztávolságában kitártam a szárnyamat, megnyújtóztattam az elgémberedett „végtagomat”. Lustán csaptam egyet néha. Mondom, jót tesz a pillanatnyi szabadság. Könnyebb elviselni az életet, mikor vissza kell ereszkedni a földre és ismét csak egy mutáns leszek a sok közül.
…
Leguggoltam előtte, az arcától körülbelül harminc centiméterre volt az enyém és kíváncsian nyílt, csillogó szemekkel néztem a megrezdülő szempillákat. – Good morning Sunshine… Annabelle… Bogyó… - Miután, ha jó két percig nem történt semmi, nagyobb fokozatra kapcsoltam és óvatosan megráztam a vállánál és ismét, kellemes, halk baritonon duruzsoltam neki. Nos, ha ez sem jött be. – INGYEN PALACSINTA!!! – kiáltottam el magamat. Azért elgondolkoztató volt, hogy a módszerem túl durva-e vagy épp túlságosan finom. Hiszen a palacsinta már rég ott tornyozódott a konyhában, azonban az üvöltözés, főleg ilyen közelről... Mondjuk egy párnával is megdobhattam volna, csakhogy tartsam a távolságot. Ám nem tehettem róla, kitűnő hangulatban voltam az esti kiruccanásom óta.

Elgondolkoztatóak voltak a lány szavai és ahogy magyarázott, egyre kevésbé lett értelme, hogy miért is titkolom előtte a mutánsságom tényét. Őt utánozva rántottam meg a vállamat.
- Paranoia és megszokás – mosolyogtam rá olyan tekintettel, hogy nézze el ezt az egy hülyeséget. – Különben is, egy idő után elfelejtem, hogy Miss Csatornapiszoknak adok tetőt a feje fölé, szóval elkövethetek néhány hibát, mikor félálomban felébredek. – Mikor grimaszba vágta az arcát és „ijesztően” elindult felém, hangosan és szívből kacagtam fel, majd magam elé kaptam egy törlőrongyot, hogy pajzsként használjam. Nem is emlékeztem rá, mikor nevettem így utoljára… - Megadom magam! Megadom magam!
Az utolsó mosolydarabka tűnt el az arcomról, ahogy beléptem a nappaliba. A kételyt közvetítő pillantására csak keresztbe fontam a karomat a mellkasomon és kitartóan néztem vissza rá, addig, amíg el nem helyezkedett a felkínált kanapén. Szórakoztató volt látni a felszabadult, majd egyre álmosabb arcát, ahogy bekucorodott az alváshoz. Ki tudja, talán még aranyos is lehetett volna a jelenet, ha nem mormolt volna el még egy utolsó mondatot a végén. Fejcsóválva kapcsoltam le a villanyt és mentem ki a szobából.
…
Nos, szögezzük le, a reggeli ébresztést nem így akartam csinálni. Ugyan, ki gondolta volna, hogy az első reakciója a menekülés lesz? Egyik szemöldökömet a magasba emelve, leesett állal néztem az ijedt szemébe, de mire felocsúdhattam volna meg is nyugodott, sőt, el is tartolt, aminek következtében, majdnem a kanapéra estem. Reményveszetten felsóhajtottam és úgy követtem a konyhában, ahol a világ legszúrósabb szemeivel figyelte a jöttömet. Szinte már jó, hogy le nem cseszett, amiért ilyen lassan szedem a lábamat. Az én szemem is összeszűkült, ahogy megláttam a türelmetlen tekintetét, de mikor azzal a félreérthetetlen mosollyal tovább folytatta a mondanivalóját, az én szemem is felcsillant. Ugyan, ez kihívás volt… Kihúztam magam, egy jól kimért lépéssel közelebb mentem, felvettem a legkomolyabb és legünnepélyesebb arckifejezésemet, aminek következtében szinte a légkör is megváltozott, egyik kezemet a hátam mögé raktam, a másikkal pedig finoman a tenyerembe vontam az övét. Lenéztem rá, még udvariasnak mondható vágyódással és elismeréssel mértem végig. Gentleman kell? Hát, tessék...
- Mademoiselle, maga bár még nem úri hölgy, mégis, igazán elbűvölő a mai reggelen. Bearanyozza és megédesíti az étkezés óráit a jelenléte – mondtam mélyen búgó hangon, franciául, miközben egyenes háttal meghajoltam és a szám felé emeltem a kézfejét, majd az etikett szerint, épphogy nem érintettem meg a számmal. Ebben a pózban maradtam pár pillanatig, miközben szemöldököm alól lassan felnéztem rá, mintha röntgentekintetemmel átlátnék rajta, végül kiegyenesedtem, a kezénél fogva az asztalhoz vezettem, és ahogy kérte, kihúztam neki a széket, megvártam míg a szék elé megy és miközben leült, kissé beljebb toltam, hogy elérhető távolságban legyen az asztaltól és a kikészített villától, késtől és tányértól. - A szalvétája Mademoiselle, ne felejtse el az ölébe rakni. - Húztam elő a kabátujjamból egy ujjmozdulattal a hófehér szalvétát és mint valami ereklyét tartottam felé. Elléptem tőle, leültem egy másik székre vele szemben. Szerencsére most nem kellett a széket oldalra fordítanom, hogy a háttámlája ne akadályozza a szárnyaimat, hiszen az alacsony (vagy inkább a másikhoz képest, normális) szintű étkezőasztalnál foglaltunk helyet. Könyökömet felraktam, majd az ujjaimból sátort formázva hajoltam előrébb.
- Lássuk mennyit tanultál. – Hát igen. Még a világ egyik legszentebb dolga, a reggeli is próbaként végezte a listámon.

Bár a kézfogáson még kellett mit gyakorolni, egyáltalán nem érdekelt abban a pillanatban, mikor válaszolt. Zavarban van? Vicces volt látni, hogy a nagy magabiztossága eltűnik? Kit érdekelt?! Majd leesett az állam attól, hogy megértette a franciát. Hogy? Most én egy művelt fiatal lányt láttam magam előtt vagy egy hajléktalan kis koszost, nem tudtam eldönteni. A meglepetésemet nem bírtam és nem is akartam leplezni, csak egy elismerő bólintást engedtem meg, utána kihúztam neki a széket és leültem. Sasszemmel figyeltem az étkezését egészen az első falat lenyeléséig.
- Tudod, tele vagy meglepetésekkel. Kellemes meglepetésekkel. Nem lehet téged kiismerni és ez tetszik – mosolyogtam el elégedetten. Nagyon jó alany volt. – És de már, komolyan gondoltam. Hülye az, aki miatt az utcára kerültél. Értékes ember és mutáns vagy, hidd el, mondjon bárki bármit az utcán. Egyébként az evéshez még hozzá tenném, hogy ne látszódjon az arcomon a koncentrálás. Olyan, mintha gyászolnál valakit. Kicsit engedd el magad, nem kell karót nyelten ülni. Csak elegánsan.
- Nem, a lóversenyt felejtsd el, itt csak üzletről lesz leginkább szó. Legegyszerűbb, ha valamit nem értesz, visszakérdezel, nem szégyen az sosem. Kivéve a műkincsekkel kapcsolatban, majd adok pár könyvet, bejelölgettem, hogy miket kellene átnézned. És néhány embert nem árt ismerni, még csak hallásból is – magyaráztam és a már odakészített újabb fényképeket az evő lány elé toltam. – A szőke asszony a város egyik legjobb bírónője, néhányszor igazán jól jött Mr. Petersonnak, hogy ilyen jóban van vele, a neve Rita Cox. Épp válófélben van, tehát ez a fogadás neki egy nagy versengést fog jelenteni neki a férjével, Stephen Cox-szal szemben. Egy nagy befolyással rendelkező afrikai vállalkozót jobb, ha megjegyzel, Mardou Mohja. Veszélyes egy ember és becsvágyó, csakúgy, mint a bírónő, szóval velük nem kellene összefutnod. Ott lesz még egy régiségkereskedő, Thomas Young, szelíd a természete, de ha nem figyelsz hamar ki tud beszélni a bugyidból, csakúgy mint a pénzedből. Nagyon felfelé ível a karrierje, mióta beállt társtulajdonosnak Richard Peterson cégéhez. Aaron Frewen-nek pedig egy őrzővédő cége van, de most vendégként fog megjelenni a partin. Tőle nem kell tartani, ráadásul jó viszonyt ápolok vele, ártalmatlan. Nézzük, még ki lehet… Ó, Drake Artmenson, állítólag egy zenekiadója van, de többször megvádolták a maffiával való üzletelés miatt. Mindig kimagyarázta magát. – A képeket arrébb raktam és odaraktam melléjük egy tucat papírost, ami a meghívott vendégek listáját tartalmazta. – Olvasd át párszor, a többiek nem olyan lényegesek. Színészek, rendezők, producerek.
- Én egy középosztálybeli fotóművészt fogok alakítani, aki épp most jött vissza a külföldi bemutatóiról, Brent Samuel Winchester. Nőtlen, az a nagy álma, hogy híres emberek mögött dolgozó embereket jelenítsen meg a képein. Keveset beszél, igazi művész alkat. Te leszel a plusz egy vendégem, mondjuk a... - elgondolkodtam egy pillanatig. - Mondjuk a húgom, Alexis Winchester. Még tanulsz az egyetemen, hogy mit az rajtad áll és szeretnéd megnézni a régiségeket és megismerkedni pár új arccal, hogy kialakítsd a kapcsolataidat. De ha nem jó, csak szólj - dőltem hátra, mikor végzett az evéssel. Látszott, ahogy őrlődik és szinte a tányérhoz szegezte a tekintetével a finom palacsintát, míg végül megadta magát a kísértésnek. Ezen nem tudtam nem elmosolyodni és a vállba bokszolás után csak megráztam a fejem.
- Nyugodtan egyél, azért van. És úgysem tudtam aludni, unatkoztam. Gondoltam felhizlallak egy kicsit, mint egy jóságos nagymama... - morogtam.

- Basszus… pedig imádom a csokis kuglófot – szontyolodtam el, mikor megtagadta ezt az információt tőlem és inkább elkezdett mesélni magáról. Egy kést a kezembe véve, játékosan kezdtem el forgatni az ujjaim között – segített gondolkodni. Hüvelykujj, lép, lép, lép, kisujj, megáll, vissza. Egy pillanatig mérlegeltem, hogy lenne-e értelme elmagyarázni neki, hogy a legtöbb utcáról felszedett kölyök, ember vagy mutáns legtöbbször azt se tudja mi az anyja neve, nem pedig más nyelveket ért tökéletesen és tudja a művészettörténetnek minden részletes pontosságát, de végül hallgattam. Lehetőleg komoly, értelmes és mindenek előtt érdeklődő arcot vágva néztem, miközben beszélt. Mikor befejezte, elgondolkozva döntöttem oldalra a fejemet.
- Van. Te tényleg azt hiszed, hogy a te hibád az, hogy azok, akiknek szeretniük kellene téged, egy kislányt, inkább kidobnak az utcára, mintsem melletted álljanak? Éhen, szomjan, semmi segítség nélkül. Tényleg azt hiszed, hogy az ilyen családtagoknak van lelkük? Mert, ha ők neveltek, olyan lehettél, mint a saját lányuk. Az ember alapvetően kötődik ahhoz, akivel felnő, főleg, ha az egy semmiről sem tehető gyerek. A családod voltak. Mégis elárultak egy ilyen apróság miatt. Tudod mennyi alternatíva létezett volna az utcára dobás helyett? Mondjuk elmagyarázzák, hogy ne használd mások előtt a képességed, mert az veszélyes rád nézve. Vagy ha már ennyire megtört bennük valami, gyermekotthonba is küldhettek volna. Bármit mást tehettek volna, ezen kívül, mert ez hidd el, nem normális. – Csaptam le a kést az asztalra. Fagyos volt a hangulat, csakúgy, mint most a lelkem. – Lelkiismeret nélkül kidobni valakit, azért, mert az illető megbízik bennük, beteg, elfogult elmére vall… Nem vagy kevésbé érdekes, hanem ostoba, ha azt gondolod, hogy magadra kell vállalnod más ember hibáját – mondtam végig kissé ridegen a szent beszédemet. Nem vártam ellenkezést, nem akartam, hogy vitába szálljon velem. Ugyan, ki vagyok én? Csak egy munkaadó. Mégis, a család kérdése mindig mélyen érintett. Pedig mennyiszer próbáltam jó mélyre elásni a dolgot, hogy elfelejtsem a bűzös sikátort, a szemem előtt robbanó vörös foltokat, mikor a gyomromba fúródott egy-egy ököl… Megráztam a fejemet. – Hagyjuk – tettem még hozzá, hogy ezzel lezártnak tekintsem a témát. – Ettől függetlenül köszönöm, hogy elmondtad – biccentettem egy aprót.
A felháborodása teljesen meglepett. Vagy mondjam inkább azt, hogy a rémülete? Hiszen csak egy szófordulat volt az istenit! Teljesen kétségbeesett, ráadásul nem mondta ki a dolgot, zavarban volt, ami nagyon felvetette annak a gyanúját, hogy még sosem volt férfival. Erre a gondolatra kínomban megköszörültem a torkomat.
- Nyugalom! Nyugi, senki sem fog ilyesmire kérni, csak figyelmeztettelek, hogy vigyázz vele! Nem lesz semmi olyan, sőt, ha valaki kikezd veled, én magam fogom leállítani, rendben? – próbáltam lehiggasztani valamennyire, miközben előrehajoltam és nagyon, nagyon óvatosan hozzátettem. – De a bókokat normálisan kell lekezelned. Meg kell szoknod, hogy egy ilyen helyen a kézfogás vagy a kézcsók általános, senki sem fog azonnal felkapni a vállára és az ágyába cipelni, ne aggódj! Egyszerűen a flört néha hozzá tartozik és te – ismételt torokköszörülés – szóval te, ha nem mocsok terít be tetőtől-talpig, gyönyörű nő vagy, biztos meg fog akadni rajtad néhány egészséges férfi tekintete – feleltem lehetőleg minden érzelem nélkül, ténymegállapításként, miközben rájöttem, hogy a szalvéta milyen jó origami kellék.
- A helyedben én is azt választottam volna – biccentettem vissza. – De akkor ajánlom, hogy tényleg legyél benne a témában, mert ha kifogsz pár fanatikust, nagyon nagy a lebukás veszélye. - Mikor másodszorra mondta ki hangosan a rá akasztott becenevet, halványan elmosolyodtam, de nem teljesen uralta az előbbi felhőtlen hangulatomat a boldogság. Hiába, a család mindig érzékeny téma marad… Elásni. El kellett ásni… Azért örültem, hogy ilyen vidáman eszegetett. Nem volt üres a lakás és legalább valakinek volt étvágya.
- Igen, ke… Mi?! Jaj, dehogy! – kacagtam fel mély hangon. – Csak egy régi ismerősöm. Különben is, ha többen mennénk, az már tömeg lenne, ehhez a melóhoz elég maximum két ember. De ha már munka… Ha kész vagy, szeretném látni mennyire tudod uralni a képességedet. Csak gyíkká tudsz átváltozni? Mondj róla néhány dolgot – kértem.