Műjégpálya

Nem egészen értettem, mi dolgom egy ilyen kölyökkel. Persze tudtam, hogy a szakmában több nála sokkal fiatalabb ürge is dolgozik, de ő egyáltalán nem tűnt szakmabelinek. Egy egyszerű John Doe, aki nem sok vizet zavar. Az instrukciók azonban egyértelműek voltak. Keresd meg a kölyköt, ő majd odaad valami borítékot, amiben képek és információk voltak az elintézendő pacákról. Egy gyilkossághoz az én ízlésemnek kissé körülményes volt, de végül is mindenki úgy fedezi magát, ahogy akarja.
Egy ideje már figyeltem, hogy biztosra mehessek, de nem tűnt gyanúsnak. Ami azt illeti gyanúsan ártatlannak néztem, de ezt csak a munkával járó bizalmatlanságomra fogtam. Aznap is épp a szokott útvonalon baktatott hazafelé, és még csak egy galambba se rúgott bele.
-Hello, kiskomám - szólítottam meg nem sokkal a lakása előtt. - Csak semmi aggodalom, nyugi, de örülnék, ha higgadt maradnál. A borítékért jöttem. Remélem, nálad van, nem szívesen tennék kitérőt a kis kuckód felé. Magaddal hoztad?
Ha ellenkezik, tiltakozik, már csillan is a pisztoly a kezemben, amit késlekedés nélkül a hátába nyomtam.
-Na csak nem megdolgozott valaki? Nagyon nehéz lett volna egy helyben maradni? Ezesetben még nagyobb kusst akarok, és most szépen felmegyünk a lakásodra, és odaadod nekem azt a borítékot. Imádkozz, hogy még meglegyen, mert túl sokat vesztenék a hanyagságodon.
Közel álltam hozzá, a fegyver csövét nagyon szorosan nyomtam a hátához, hogy senkinek ne tűnjön fel, és minden gyanús mozdulatánál taszítottam rajta egy kicsit, hogy viselkedjen jó fiúként, különben meg találnám húzni a ravaszt.
-De utálom, ha nem mennek simán a dolgok - morogtam neki. - Csak meg kellett volna várnod, amíg ideérek. Hidd el, sokkal rosszabbul jártál azzal, hogy engem haragítottál magadra. De ne aggódj, addig biztos neme esik bántódásod, amíg végre megkapom, amiért jöttem.

Ez a nap is úgy kezdődik, mint minden ezért felesleges volt is átgondolnom, hogy mit csináljak ma. Még délelőtt gyorsan lerendeztem és átnéztem néhány dolgot az irodába. Muszáj volt valamit kisajtolni magamból mivel vékony jégen táncoltam. Bár én az a fajta ember vagyok aki jobban szeret nem bele gondolni ilyen dolgokba és nyugodt lenni, minthogy stresszel jen. Kicsit kiment, hogy ne idegeskedjek annyit. Végig sétáltam pár utcán míg végül, az isten tudja hogyan, de elértem Manhattan műjégpályáját. Körülnézek ide-oda járkálok, megállok egy helyben és csak bámulom a horizontot. Egyszer csak egy még ismeretlen női hang üti meg füleimet. Hátra fordulok és hiába, hogy nem ismertem Valami borítékot kért tőlem. Kérdően néztem rá, de úgy látszik más valakit keres és össze tévesztett azzal a személlyel.
- Bocs, nem nincs semmi nálam. De ha ez egy vicc akkor nagyon ajánlom.....
Hirtelen valami hideg és kemény dolgot éreztem hátamnak szorítva. A torkomba akadt a szó. Nyeltem egy nagyot, majd hozzá kezdtem megint.
- Nem tudom miről beszélsz. Nincs nálam semmi. Engedjen el.
Egy centivel se vitte hátrébb a pisztolyt. Nem kicsit volt nyugtalanító, de azt kellett tennem amit ő kér. Beszálltam egy taxiba és gondoltam ő is jön utánam. Megmondtam az utat és oda adtam a pénzt. Még a sofőrnek se mertem szólni, mert így is úgy is csak egy mozdulattal megölhet. Amikor oda értünk felmentem, majd mikor az ajtót becsuktam mögöttem felemeltem kezem, hogy lássa nincs semmi nálam. Úgy döntöttem blöffölnöm kell.
- Rendben. Milyen boríték kell? Tudod sokféle van nálam és nem tudom mindegyiket megjegyezni, hogy melyik kié.
Elég bénán tudok hazudni, de reméltem ezt most beveszi. Ha beveszi és elmondja milyen is bemegyek a hálómba, majd ott kitalálok valamit.

-Aha, persze, mert te aztán nem tudsz semmit - húztam a számat unottan. - Na indulás, öcsi.
Tiltakozás ide vagy oda, azért csak eljutottunk a lakására, és még csak pattogni sem állt le út közben, úgyhogy nem kellett felesleges jelenetet intéznem. Odafent azonban úgy érezte, könnyedén túljárhat az eszemen. Merészsége amennyire tetszett, annyira idegesített, hiszen csak az én időmet húzta vele.
-Hogy milyen boríték? - fintorogtam, miközben azért követtem a szobája felé. - Olyan kis nyuszis, amin tapsifülesek hímes tojást szednek a kicsi kosárkájukba. Mégis mit képzelsz te?! Köpök rá, hogy néz ki a boríték, de tegnap kellett megkapnod, ha nem csesztétek el, nem láttad az átadót, csak beszusszantották az ajtó alatt. Ha mégis, nekem tök mindegy, téged fognak kinyírni, mert túl sokat tudsz, de addig is add át a borítékot, amíg szépen mondom!
Kicsit sem tetszett a helyzet, amibe kerültem. Miért tagadná a srác, hogy megvan, amiért jöttem? Nem pénz volt benne, úgyhogy nem lett volna sok értelme, ha ellopja, és ezt neki is tudnia kellett. Az sem volt túl valószínű, hogy a célpontnak dolgozott, mert akkor már rég nem a saját kéglijében kellett volna dekkolnia. Tehát valamelyik nagyon nagy ész vagy tényleg rossz emberhez irányított, ami azért ilyen körökben elé furcsa lett volna, vagy...
-Azonnal el kell tűnnünk innen! - kiáltottam rá. - Ez csapda!
Azonban még megfordulni sem volt időm, hátulról máris egy kemény tárgy ütközött a fejemnek, aminek következtében elsötétült a világ, és a földre estem.
Mikor magamhoz tértem, a földön ültem, kezeimet hátra bilincselték a fűtőtest csövéhez, a számat pedig ragasztószalaggal tapasztották le. Forgolódni kezdtem a fiú után. Nem annyira a sorsa érdekelt, mint inkább az, hogy melyik oldalon állt. Előttem három férfi álldogált, egyiküknél pajszer, másikuknál franciakulcs, harmadiknál hangtompítós pisztoly volt. És nem éppen a támadóink szétvert tetemein ácsorogtak.
-Hát ez könnyebben ment, mint hittem - vigyorgott a franciakulcsos.

Nem nagyon sikerült a tervem vagyis teljes bukással végződött. Nem igen figyeltem, hogy mit is vág a fejemhez a nő, de voltam már ilyen helyzetekben így gondoltam csak kitalálok valamit. Szótlanul indultam szobámba ő pedig utánam. A fegyver nem vesztette a célpontot vagyis engem. Elkezdek kotorászni a fiókomban, mintha keresném a borítékot. Gondolkozni kezdek közben mit tegyek. Talán a fejéhez vághatnék valamit az csak eltereli a figyelmét egy percre, de ha meg nem találok célt vagy esetleg meg se kottyan neki akkor azt szívtam. Hirtelen azt mondja, hogy el kell tűnnünk és hogy ez csapda. Hátra fordulok és még mielőtt szólhattam volna egy testesebb férfi leüti a nőt aki elájul és a földre esik. Feltett kézzel térdelek le mivel nem amúgy se tehetnék semmi mást. Ám azok a ***** még leütnek a drámai hatás kedvéért és mikorra felébredek mind a ketten a földön voltunk megbilincselve. Kicsit ijedten néztem körbe és három férfit láttam meg aki gúnyosan néztek rám. Szánk le volt tapasztva, gondoltam azért, hogy ne bírjunk segítséget kérni. Először csak farkas szemet néztem a franciakulcsos csávóval. Közben tervet szőttem. A lány csak egy-két röpke pillantást vetettem. Úgy gondoltam ha most a között kellene döntenem, hogy itt hagyom vagy megmentem, itt hagytam volna mivel miatta vagyok ekkora szarba. A mögöttük lévő egyik képemet felemeltem képességemmel és nekihajítottam a konyhai ablakba ami szépen be is tört. A támadók néhány percig megnézték mi is volt az és azt is megpróbálták kideríteni, hogy valaki elmenekült most vagy csak szórakoztak. Eközben mind a kettőnkről lehúztam a tapaszt és nagy levegőt vettem utána. Majd halkan suttogni kezdtem.
- Na megérte? Nem hittél nekem és most lehet megölnek. Nagyszerű, nem?
Panaszkodtam neki és újra ránéztem a most már egy emberre aki előttünk állt. Még halkabban kezdtem mondani neki.
- Segítesz kijutni? De utána soha ne lássuk egymást. Na mit mondasz?
Kérdeztem tőle, majd egy nagyobb áldozatot hoztam és az asztalon lévő (persze még mindig a hálóban) laptopot pár centire a földtől felemeltem. Közben vártam a válaszát. Majd ha kellet akkor akcióba lendülök és talán sikerül az új tervem. Bár 50% esély volt arra, hogy sikerülni fog és hogy túl bírjuk élni ezt a napot

A kölyök pattogása nem igen hatott meg. Persze örültem volna, ha végre befogja, de szerencsére a végére csak kilyukadtunk ott, ami az én fülemnek is tetszetős volt.
-Én ki fogok jutni innen, az tuti, Ha te is velem jössz, az már a te dolgod, de nehogy azt hidd, hogy megerőltetem majd magam érted. És van jobb dolgom is, mint taknyosokra bébiszittelni, úgyhogy megnyugodhatsz: nem valószínű, hogy még valaha találkoznánk.
Ekkor az egyik melák közelebb jött hozzánk, és lehajolt, hogy az arcunk egy szintbe kerüljön. Államat alulról megtámasztotta a franciakulccsal, és kissé feljebb emelte.
-Hadd magyarázzam el, mi fog történni - szólalt meg szinte már kedvesen. - A múlt héten elloptál tőlünk valamit, ami nem a tiéd. Rémlik? Fekete furgon, némi dobozkával, amikben volt némi...
-... mosópor, ja - bólintottam gúnyos fintorral. - Bocs, hogy lenyúltam, a mosoda már zárva volt.
Megjegyzésemet egy mocskosul nagy pofonnal jutalmazta. Fejem a radiátornak ütközött, és a a homlokomon apró seb szakadt fel.
-Hol van a szállítmány? - kérdezte, és immár még tettetett nyájasság sem volt a hangjában. - Van rá két perced, hogy elmond.
-Két perc? - morogtam vissza, és fészkelődni kezdtem. - Annyi idő alatt a hátam sem melegszik át.
-Akkor azt ajánlom, nagyon törd a fejed, kicsi lány - susogta a melák szikrázó szemekkel.
-Kicsi lány a jó édes...!
Újabb pofon. Kezdett nagyon elegem lenni a helyzetből, de azért kapóra jött, hogy a feleselés lekötötte annyira figyelmüket, hogy ne vegyék észre, ahogy óvatosan hátrébb húztam a lábamat, majd a cipőmből előhúztam egy aprócska kést. A penge hegyét a a bilincs zárjába illesztettem, és nekiláttam a munkához. Mikor már majdnem kész voltam, akkor kaptam a második ütést, és a radiátornak döndülő fejem elnyomta a halk kattanást.
-És ez itt mellettem minek kell nektek? - kérdezősködtem tovább, miközben nekiláttam a srác bilincsét is lehámozni. - Ő mit csinált? Ahogy elnézem, nem szokása túl sok vizet zavarni, úgyhogy ne is próbálj jönni a dajka mesével, hogy ő lenne a maffia vezérek fő összekötője.
A kérdezett a mellettem lőre nézett, úgy válaszolt.
-Ó, ő? Ő csak eszköz. Ha esetleg nem viselkednél jó kislány módjára, hát kénytelenek lennénk... gondoskodni róla, hogy többé esélyed ne legyen rátenni a kezedet a mi árunkra.
-Betoncipővel akartok erre rávenni, vagy néhány lyukkal a fejemben? - érdeklődtem könnyed hangon.
-Inkább az utóbbi. Ő ahhoz kell, hogy kölcsönözzön néhány ujjlenyomatot, indítékot...
-Indítékot? - ráncoltam a homlokomat. - Úgyis mint...
-... úgyis mint súlyos testi sértés, a lakása felgyújtása, és így tovább. Ha nem kezdesz el beszélni, mindegyiket elintézzük helyette, ne aggódj, aztán még bosszút is állunk rajtad helyette.
-Ő meg viszi a balhét helyettetek?
-Úgy valahogy.
-Nincs alku!
És már végig is csaptam a képén a leszedett bilinccsel. A meglepetés ereje nagyobb lehetett, int a fájdalma, de ez is elég volt ahhoz, hogy kicsavarjam a kezéből a franciakulcsot, és egy jóval nagyobb ütést mérjek az arcára, amitől sikeresen tört el az orra. Amíg ő a földön vinnyogott, már elő is rántottam egyet a saját pisztolyaim közül, és a hasonló fegyverrel hadonászóra lőjek, Eltaláltam ugyan a csuklóját, amitől lejjebb eresztette a pisztolyát, de nem ejtette el. Azért talpra szökkentem, hogy növeljem a nyerési esélyeimet, majd a megszerzett franciakulcsot a srác felé nyújtottam.
-Ahol mozog! - javasoltam neki, majd visszafordultam az ellenségeink felé.

Hétköznap délelőtt volt, így a környék elég kihaltnak tetszett. Nem is csoda: gyerekek az iskolában, felnőttek a munkahelyen, így csak néhány ráérős fiatal siklott a jégen, akiknek épp akadt némi szabadidejük meg korcsolyájuk. Én éppen visszafelé repkedtem Queensből, ahol a nővéremet figyeltem meg, de még nem volt kedvem hazamenni. Állítólag errefelé is voltak ügyes-bajos dolgai, és gondoltam, szétnézek, hátha találok valami ráutaló nyomot. Ide-oda zümmögve kutattam a környéket, egyenlőre eredménytelenül. Szerettem ezeket a csendes órákat, mivel ilyenkor nem volt túl nehéz elkerülni az emberek hadonászásait, hogy elhessegessenek maguk mellől még akkor is, ha bőven kartávolságon kívül voltam.
Egyenlőre se robbantásnyomok, se golyóütötte lyukak a falakon, se holttestek, szóval mostanában nem hiszem, hogy járt erre. A jégen azonban egy látszólag csak a szórakozásért idelátogató párocskát pillantottam meg, akik nagyon elmélyülten sustorogtak valamiről. Persze lehet, hogy csak a ki-a-cukibb végtelen játékot űzték, de lehet, hogy valamiben sántikálnak, és talán ez a valami érdekes lehet. Darázsként nem tudtam rendesen követni őket, mert a lány amint meghallott, éktelen sikítozásba kezdett, mire a fiúja olyan csapkodásba kezdett, hogy legyűrjön, mintha rohama lett volna. Ezért inkább eltávolodtam tőlük, és jó szokásomhoz híven nagyot köpve arra, hogy ki látja meg, átváltoztam ismét emberré, kölcsönöztem egy korcsolyát, és úgy próbáltam a közelükbe férkőzni. Gondoltam, ha így se megy, majd kihallgatom őket akkor, amikor leülnek pihenni.
A műjégpályát nem érdekelte, hogy ilyen időben az igazi párja már rég elolvadt volna, viszont engem nagyon is zavart, hogy majd megvakulok a tükröződő napfénytől, ezért előkaptam a napszemüvegemet, és feltoltam az orromra. Ez ugyan korlátozta a látásomat, de egyenlőre úgyis inkább hallanom kellett, mint látnom. Ha meg kiderül, hogy tényleg csak az megy itt fél órája, hogy ,,Te vagy a cukibb! - Nem is mert te!", akkor nincs más dolgom, mint tovább állni. Addig viszont konokul róttam mögöttük a köröket tartva a pár méter távolságot, ami ugyan szinte lehetetlenné tette, hogy kivegyem, miről sustorogtak, de ha gyanús mozdulatot tették, azt biztos elkaptam volna.

Na, ha valahová ritkán tévedek, akkor az a műjégpálya, azt hiszem. Főleg ilyen időben, amikor kevesen vannak. Jó zsebesnek a lehető legrosszabb terep ez ilyenkor. Na de van az úgy, hogy kényszerhelyzetbe kerül az ember. Ilyen volt például a jelenlegi, egy cirka ötvenes, amolyan tehénpásztor jellegű fószer, legalábbis ami az izomzatát illeti. Mikor elemeltem a zsebéből azt a kis aprót, hát esküszöm, úgy üvöltött mint egy sebzett mamut. (Hogy milyen a sebzett mamut üvöltése, ezt így közelebbről dunsztom nincs, honnan tudom, talán valami genetikai emlék). Mindenesetre meghajtott rendesen. Büszkeségemet sértette volna ha kisujjból lecsapom ott helyben persze, így inkább a férfiasabb megoldást választottam, vagyis álltam a pofont, amit kaptam, majd akrobatikus ügyességem bemutatásával döngöltem az önbizalmát a padlóba nyilvánvalóan, amikor az orromon csúsztam el a park széléig. Közismert szerénységem megakadályozott a rajongóimmal való ünneplésben, szóval angolosan távoztam, bár néhány felette kitartó kék kabátos fiút alig egy saroknyira innen ráztam le magamról.
Na lássuk a felhozatalt. Hmm, andalgó kis párocska suhan körbe... lássuk van-e náluk valami értékes. Nyelv ölt a legközelebbi lámpavas felé és egy gyönyörű dupla szaltóval be melléjük, nem messze. Ez az! Istenem annyira király vagyoooooo......ooooogy az istenit, ez csúsziiiiiiiik!!! Azta, nem is tudtam, hogy tudok brékelni! Legalábbis a fejen pörgés megvolt. Na... kicsit szédülök... jégpálya oldala... röhögő párocska... két formás lábacska... jégpálya oldala.... röhögő... két formás lábacska... két formás... Hú! Egy szemrevaló lányka két bokája közt ért véget a zuhanásom és felfelé gyönyörű kilátás nyílik... A franc megette, nem hittem volna, hogy egy elcseszett ugrásba halok bele, de ez tuti a mennyország! Széles mosoly ömlött el felfelé a képemen:
- Szia édes kis tokiói virágszál. Melyik felhőn van a kéglid angyalka? - érdeklődtem.

Hátratett kézzel unottan róttam a köröket. Na jó, talán nem olyan unottan, mert nagyon szerettem korcsolyázni, de egyrészt erre most nem volt idő, mármint arra, hogy élvezzem is a siklást, másrészt meg ehhez senkinek semmi köze. Inkább az előttem ringó párocskát néztem, és egyre jobban meg voltam győződve róla, hogy nem is tudnának semmi érdekes információval szolgálni, amikor valami egészen furcsa dolgot láttam.
Egy nagyon furcsa mozgású férfi, akin úgy néztem, már megvolt a mai csetepatéja, valamit kirámolt a szájából, amiről először azt hittem, hogy papírsíp, ami fel van kunkorodva, és csak akkor egyenesedik ki, ha belefújnak. De aztán rájöttem, hogy nem, ez bizony a nyelve volt. Nem mintha sok hasonló képességgel megáldott embert láttam volna, rendesen megbámultam. Na jó, nem sértegetem! Dehogy ember: mutáns! De még milyen! Valamit a furcsa mozgása és az a nyelv megmozgatott valamit az emlékezetemben, talán hallottam róla vagy már láttam is, de sehogy sem ugrott be, hogy hol, és egyáltalán ki ez.
Ahogy pedig elkezdett szerencsétlenkedni a jégen, máris meggondoltam magam. Egy ilyen balekot én biztos nem ismerhetek, legfeljebb mesélt róla valaki, de már azt az élményt is próbálja kitörölni az agyam, és nem véletlenül. Hiszen... az ég szerelmére! Arról nem is beszélve, hogy hamarosan kiegészítette az irritálóan balek megjelenését valami még sokkal rosszabbal, és ahogy lenéztem rá a két lábam között idiótán rám vigyorgó pofájára, már zúdultak is a fejemben a jelzők, amiket rá tudtam biggyeszteni.
Ezért aztán az első dolgom volt (na jó, a második, az első egy gyilkos pillantás volt), hogy katonásan összecsaptam a bokáimat, hogy satuba szorítsam a fejét meg még kupán is vágjam. Akár véletlen volt, akár szándékos, egészen eszméletlenül dühítő volt a viselkedése, amire nem sokan vállalkoztak, akik utána még jó ideig életben, de legalábbis egyben maradtak.
-Na, idefigyelj, te kis takony - sziszegtem lehajolva hozzá. - Ha még egyszer hozzám mersz szólni, amikor nem kérdezlek, ráadásul van képed levirágszálazni meg angyalkázni, úgy szétszedlek, hogy az anyád sem ismer majd meg! És most tűnés alólam - rúgtam arrébb, amitől én is hátrébb csúsztam. - Próbálkozz egy másik csaj lábai között minél messzebb az enyéimtől!

Hű! Az angyalkák a mennyben tüzesebbek azt hiszem, mint Lucifer édes lányai a pokol mélyebben fekvő panoráma ablakos kínkamráiban. Ahogy a korcsolyabakancsok csattantak két oldalt az arcomon az agyam szolídan koccintott a koponyám falával azt hiszem és a mosolyom némileg gépiessé vált, főleg mert éppen próbáltam kitalálni magamban, hogy a felettem hirtelen felragyogó csillagos égboltból melyik kettő a kiscsaj két szép szeme. Aztán ahogy elrúgott magától már visszatért a vigyorom. Megcsóváltam a fejem a hátamon feküdve és rávigyorogtam:
- Engem nem szokás olyan könnyen szétszedni angyalbogár! Szóval csak nyugi... sokáig bírja a strapát a környék legcsinibb fiúja - kacsintottam és magam körül pörgő kabáttal felpattantam a jégre tengelyem körül forogva. - Na figyu szép kis csibecsőröm... - kezdtem aztán... Nos igen, van amikor nem kellenek párhuzamos dimenziók, hogy két ember másképp éljen meg valamit... Amit a japán lányka láthatott, az egészen más volt így belegondolva, mint amit én átéltem...
Az ő szemében így játszódik le a jelenet azt hiszem: felpattanok a jégre, majd sebesen csúszok a palánkig. Ott egy laza szaltóval felpattanok a szélére kézen állásba és pár "lépést" teszek így, majd a nyelvemmel kicsapok egy közeli bokor virágokkal teli ága felé, amit így magamhoz tépek könnyedén, majd visszaszökkenek a jégre, kettőt ugrok a tengeleyem körül többször megfordulva, végül féltérden visszacsúszok elé és a kezébe hajítom a nyelvemmel a virágos ágat egy laza mozdulattal.
- Virágot a virágnak, vagy mi - vigyorogtam.
És amit ebből én éltem át...
"Te szentséges Isten, elfelejtettem, hogy ez még mindig csúsziiiiiiiiik!!! ÁÁÁÁ!!! Álljatok már meg hülye lábak!!! Fal! FAL!!! FAAAAAAAL!!! ... Huhh elkaptam... Jézusom mit csinálok?! Le fogok borulni! Oppá, egy ág, ez elég stabil... bazze... eltört... zuhanok!!! Mamaaaaa!!! Huhh.. Sikerült talpra érkezni, de ez... ez... ez még mindig... csúúúúúúúsziiiiiiiiik!!! Jézusom, mi merre van?! Pörgök mint a bugócsiga... merre van a csaj? Merre vannak az emberek? MERRE VAN A TALAJ??!! Istenkém, édes Jézusom, csak ezt éljem túl és eküszöm legközelebb fogkrémet is lopok a közértből, csak most kegyelmezz... Talaj és... már megint a lány lába előttem. Csak most a térde. Túléltem? Túléltem! Yes!!! Pföh, de szar íze van annak a gaznak... Jé! Pont a kezébe hullott?! Tökéletes! És most működésbe lépnek az alapreflexek, vagyis vigyor mögé rejtjük a zakatoló szívverést:
- Virágot a virágnak, vagy mi..."
Széles mosolyra húztam a képemet, miközben húsz ujjal kapaszkodtam a jégen nem túl látványosan:
- Ugyan babám - néztem rá csillogó szemekkel. - Miért vagy ilyen kis durci-morci?

Jaj, de idegesítő volt ez a lúzer barom! Ráadásul még csak meg sem ijedt tőlem, egyáltalán meg sem szeppent a durva bánásmódtól, edig nagyon egyértelműen próbáltam az értésére adni, hogy nem vágyom társaságra, de az övére a legkevésbé. Mégsem szegte kedvét. Sőt olyan jégtáncot lejtett előttem, hogy bevallom, kissé tátva maradt tőle a szám. Magabiztosnak tűnő ugrándozással lendült el a palánkig, ahol a nyelve segítségével virágot szerzett egy közeli bokorról. A szaltók, kézenjárás, szökkenések és féltérden csúszás annyira mesterien kivitelezett mozgássorozatot alkottak, mintha már hónapok óta készült volna erre. Valaki szakértelmének elismerését pedig soha nem tagadtam volna meg.
-Ügyes - húztam a számat, majd a virágot két ujjam közé csippentve, már-már undorodó mozdulattal lóbáltam meg előtte, mint hipnotizőr a zsebóráját. - De tudod, mi ez? Egy klisé? A férfiak fantáziátlan birtoklási vágyának egyik legelterjedtebb segédeszköze. Azt hiszed, egy halom gazzal leveszel a lábamról, és máris a karjaidba omlok? Mondjuk oda aztán omolhatnék - vetettem egy gúnyos pillantást vékonyka végtagjaira. - Menj, fárassz valaki mást, aki...
Hirtelen eszembe jutott valami. A kis nyegle talán még hasznomra lehet. Lassan elmosolyodtam, letéptem egy virág fejét az ágról, és a fülem mögé tűztem, a többit meg az övembe. Közelebb hajolva ahhoz a visszataszító képéhez játékosan borzoltam össze a haját.
-De tudod mit? Talán tévedtem. Talán jóban lehetnénk. Le sem tagadhatnád, hogy te is mutáns vagy, akárcsak jómagam, és ez máris tetszik benned. Meg persze az, hogy a képességedet ilyen remekül tudod használni. Látod ott azt azt a két andalgó cukormázmázat? Meg tudnád szerezni a tárcájukat? Nekem csak az irataik kellenek, ha van benne pénz, az lehet a tiéd.
Még közelebb hajoltam hozzá, hogy az orrunk szinte már összeért.
-Tudod, lehet, hogy veszélyesek. Szeretnék utána járni. Segítesz nekem? - suttogtam, és bevetettem azt, amitől a gyenge férfiak majdnem mindig térdremegést kaptak: a karjaimat előre nyújtva toltam kicsit összébb és feljebb a melleimet, majd ügyelve, hogy ott is maradjanak, felé nyújtottam a jobb kezem. - Egyébként Noriko vagyok, nem csibecsőr.

Pár pillanatig bután pislogtam az okfejtését hallgatva:
- Hát... őőő... szerintem ez csak virág... - próbálkoztam jóval csendesebben. - De a lábadról igencsak szeretnélek levenni, ez tény - nevettem fel vidáman. Hajjaj! De még mennyire! Főleg le a hátára ezt a kis tüncimókust!
- Te is mutkó vagy? - lepődtem meg, majd villámgyorsan bevetettem a legszebb légyölő mosolyomat felé: - Na és te mit tudsz? Meg tudod taposni a szíveket szépséges kis hercegnőm? - kacsintottam.
Előre hajolt felém, így egy magasságba került lassan az arcunk. Óh Istenkém, itt fogok elolvadni... Tyű micsoda ajkak! Micsoda szemek! Anyád milyen didkók!!! Vigyorogva felé hajoltam a szokott guggoló testtartásomból, szinte már hozzá feküdtem azokhoz a csini kispárnákhoz:
- Óh, csak ennyi? Ugyanmár! Gyerekjáték! - emelgettem csábosan a szemöldökömet.
"Most miért kellett arrébb lépnie? Marha nagyot üt ez a hülye műjég..."
- Figyeld a mestert - kacsintottam felugorva. - Ja és csak hogy tudd: nem csak ebben vagyok ám én a legjobb... - majd gyorsan kezet ráztam vele: - Csak hívj Varangynak. Csók után meg elég a hercegem is majd...
Na jó, eljött az ideje, hogy bizonyítsak is, de hát ennél egyszerűbb próbát ki se lehetne találni, csak a mesékben. Én hajlétra nélkül is megmásznám a vártornyot... Ehh, koncentrálj öreg Mortie, koncentrálj. Na nézzük. Egy ideig idefigyeltek a műsoromra, de már újra egymást falják a szemükkel. Két tárca a tét, de hol lehetnek? A srácé a farzsebében van, azt innen látom, mert félig kilóg. A lányé? Valószínűleg a válltáska rejti. Varangy in action! Csapó 1!
A nyelvemmel látványosan kilendültem az egyik lámpavasra fogva a pártól ellenkező irányba, majd mikor eltűntem a szemük elől, levettem a kabátomat, a fejemre hajtottam a csuklyámat (mióta megszereztem, azóta nem értem mi a rosebbért tesznek egy izompólóra csuklyát???) és visszaugráltam immár a kis páros oldalán. Tuti, hogy annyira falják majd egymást perceken belül, hogy észre nem vesznek. Na akkor... Igen, ott is vannak egymásba gabalyodva, mint majd én leszek nemsokára ezzel a drága angyali kis Norikoval. Ez így szinte túl könnyű. Könnyedén elcsúsztam mellettük a frissen lopott korcsolyámban és közben egyetlen sima mozdulattal emeltem el a csávó zsebéből a tárcáját, majd egy csetlő-botló mozdulat és a korcsolyám éle kicsit megtalálta a srác lábikráját. Jaja, van ilyen emberi reakció, hogy ha fájdalom éri az embert, megfeszül az állkapocs. Ugye milyen kellemetlen, ha valaki más nyelve van a képedben, csődöröm? Mire ezt kimagyarázod... Bár még mindig jobban járt, mintha hasonlóan úgy negyed óra múlva a csaj lábába rúgok a bokrok között. Két hónap urológia az tuti... Sebesen eltávolodtam onnan és visszamentem a kabátomért, előbbi alakomban tértem vissza... Na szóval: showtime. Toad the Hero, Csapó: 2!
Korcsolya már lekerült róluk, egy padon ücsörögtek. A fehér herceg szőke lova épp magyarázkodott és vigasztalta élete egyetlen hiper morcos napsugarát. Hát öcsi, asszem itt egy rövidebb napfogyatkozás következik be neked... Viszont a csaj táskája ott hevert a pad alatt. A bokrok közül sebesen kikúsztam a pad alá és kinyúltam érte...
"Az anyádnak azt a megváltó tűsarkú hétszentségit! De utálom, aki ezeket a cipőket megtervezte!!! JÉZUSOM!!! Találd már meg azt a rothadt zsepit, tedd vissza a táskát és... ááá..."
- Kisasszony - nyögtem a pad alól. - Meg tudna állni a saját lábán?
- De hát állok... - csilingelt fel a bige hangja, miközben meglepetten nézelődött körbe.
- De nem a saját lábán!
- Mi...? Hát hol?
- Az én kezemen!!! - recsegtem, mire végre felkapta a cipőjét. Fájós csuklómat babusgatva húzódtam az ágak közé, ők meg kerestek egy másik padot enyelegni, immár ellenőrizve, alszik-e alatta csöves... Na jó... Csapó: 3!
Felkúsztam az egyik fára a fejük fölé. Pont ráláttam az ez alkalommal a pad szélére rakott kis retikülre és igen! Ott volt benne a tárca, egészen felül. Tökéletes! Csak egy gyors mozdulat a nyelvemmel és...
"ATYAÚRISTEN!!! JÉZUSOM!!! FÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁJ!!!!"
Leborultam a túloldalon és kétségbeesetten nyitogattam a kis táska csatját, míg kiszabadítottam a nyelvemet végre, igaz addigra sikerült végignyalnom a csapkodás közben az arckrémjét is, aminek cefetül nem volt éppen sült hús íze... Pfúj! Magamhoz vettem a tárcát, a táskát meg az előző pad szélénél ledobtam, ha keresné, majd azt hiszi, csak otthagyta. Visszaugráltam Norikohoz széles mosollyal felé nyújtva a tárcákat:
- Szívem egyetlen szép királynőjének ajándék, ha már a lakcímkártyák színe jobban tetszik a virágoknál - nevettem. - Van benne annyi zseton, hogy szívesen elhívlak valahová betolni valami finomat. Na? Megmondtam, hogy én vagyok a legjobb - csücsörítettem felé lehunyt szemekkel és felkészültem az elkerülhetetlenre. Vagyis a hosszú, hálás csókra, Hiába, sármom megint lecsapott!!

-Rendben van, Varangy - bólintottam.
~Találó név!~
-Aztán ügyes legyél, vagy csalódottságomban, nem változtatlak át herceggé. De még csak a képességemet sem mutatom meg... - Itt még közelebb hajoltam hozzá, hogy sejtelmes, sokat ígérő suttogásomat hallhassa. -... ahogy semmi mást sem...
Nem egészen tudtam eldönteni, hogy lelkesedésének igazi profizmus volt az alapja, vagy csupán annyi, hogy meg akart dönteni. De végül is mivel hosszútávon egyik sem érdekelt, inkább leültem az egyik padra a pálya másik oldalán, mint ahol a fiatal párocska turbékolt, és figyeltem, hogy teljesít Varangy. A nyelvét láthatóan nagyon szerette használni, amit én következetesen szexuális agressziónak fogtam fel. A következő póznába talán egyenesen a péniszével fog kapaszkodni! Ehh, tényleg nincs különbség két férfi között.
Azt azért meg kell hagyni, hogy a pasi tárcáját vitathatatlanul nagyon gyesen emelte el. Igaz, a végén azt a bénázást igazán kihagyhatta volna, de végül is nem okozott vele túl nagy bajt, én meg letudtam egy szemforgatással. Borzalmas előadása egyre szánalmasabb volt, hiszen csupán két tárcát kellett volna ellopnia, de máris sebesülten fog visszatérni. Ráadásul észrevétlennek sem sikerült maradnia. Még hogy profizmus!
-Na, végre - morogtam, mikor végre megérkezett, és azonnal kivettem a kezéből az iratokat. Átfutva őket rögtön leesett, miért voltak olyan ismerősek. - Hát persze, a kis hülyéket is átvágta az mocsok.
Janice és Carl Lang, az egyikük a bátyja a másikuk a sógornője volt annak a balfácánnak, akit az én drága nővérkém pár hónapja eltett láb alól, ők meg még segítettek is neki megtalálni, mert bevették, hogy régen kolesztársak voltak, Aya meg átutazóban volt itt, hallotta, hogy ő is itt él, blablabla, a többit már biztos ki lehet találni: a pasi droggal kezdett üzletelni, de nem tudott perkálni Aya főnökének, ezért a nővéremet bízták meg, hogy tegye el láb alól. És meg is tette. Akkoriban már ritkultak a megbízatásai, legalábbis azok, amiket elvállalt, úgyhogy könnyebb volt őket megjegyeznem.
Na, de a lényeg, a legjobb az egészben az, hogy az az idióta Aya jó szokásához híven nagyon nem titkolta, hogy ő tette, hanem egyenesen tetszelgett a reflektorfényben, bezsebelte a figyelmet, ami csak még tovább növelte beteges egoját. Ez a két mamlasz meg úgy gondolta, hogy van esélyük megtalálni, így szabadidejükben Aya után szaglásztak, hogy bosszút álljanak rajta. Akkoriban nem tulajdonítottam neki túl nagy jelentőséget, hiszen kispályások ezek a nagykutyák között, de hátha...
-Te meg mi a frászt csinálsz?! - förmedtem rá Varangyra, aki idétlen pofával hajolt felém csücsörítve a száját.
Kezemet az arcára nyomva toltam el magamtól, és a lassan távozó Lang-pár után siettem, persze csak miután átvettem a korcsolyámat a bakancsomra. Annyira azért nem kellet kilépnem, ők sem rohantak sehová, úgy tűnt, csak máshol szerettek volna andalogni, bár nem nagyon távolodtak el a műjégpályától. Talán még nem döntötték el, hogy akarnak-e még korcsolyázni vagy nem.
Talán most könnyebb lesz átalakulva megközelítenem őket. Ha Varangy még mindig ott volt a közelemben, egy türelmetlen kézmozdulattal löktem ismét félre, le nem véve a tekintetemet a célcsoportról.
-Nincs időm varangyokkal foglalkozni - morogtam. - Némiképp fontosabb dolgok kötnek le, különben itt vér fog folyni... idő előtt.
Azzal sarkon fordultam, és Janice meg Carl után lopakodtam.

Hát ezen a csajon se lehet elmenni az fix! Egyszer totál kedves az emberrel, aztán meg totál... hmm... kedvetlen - merengtem a most már fájós, helyre kis popsimon ücsörögve a jégen. Én egyszerűen nem értem a mai nőket... Régebben tök egyszerű volt. Begaloppozott keletről a megmentő, szép, zöld, hosszú nyelvű herceg, a legjobb pasi üveghegyen innen kurta farkú malacon túl, felhúzta a csajra a cipőt és kész, már mehetett is a boldogan éltek, míg a herceget meg nem támadta újabb kétezer bombanő. Most meg mind meg akarják játszani magukat, kelletni, mert gondolom ezt szívják magukba, miközben csillogó bőrű buzeráns vámpírokat bámulnak a tv-ben. De ez annyira uncsi, meg felesleges. Én tudom, hogy én vagyok a főnyeremény pasi, ő tudja, hogy én vagyok a number 1, akkor mi a francnak ez a marhaság? Mondjuk ő legalább nem vet be erre a hülye leplezésre borssprayt is, mert annak baromi rossz az íze... Közben leült a kis drágaság a padra és nekiállt kibogozni az egyik korcsolya fűzőjét. Majdnem a képemre csaptam a felismeréstől! Óh mekkora hülye vagyok, na most jön a mesés rész, nyilván az előbbi volt a menekülés a bálból! Gyorsan elé ugrottam:
- Óh kicsike Hamupipőkém! Értem én! Itt a te daliás herceged, máris segít, csak helyezd magad kényelembe!
Kibogoztam helyette a korcsolyákat, leemeltem a lábairól, dobtam feléjük egy puszit (hátha erre bukik, manapság már annyi hülyeségről hallani) aztán felsegítettem a bakancsokat és bekötöttem neki. Megint felé hajoltam csücsörített ajkakkal és lehunyt szemekkel, várva az elkerülhetetlent...
...úgy 3 percig, mikorra kb lezsibbadtak az ajkaim. Kinyitottam a szemem és igen heves ugrálással sikerült csak utolérnem a kiscsajt. Most meg mi lehet a gond? Vagy végig kell menni az összes hülye történeten? Váh, csak nem... Az azért csak fájna neki, ha felmásznék a haján... Vagy lehet, hogy szimplán csak nem a Grimm mesékből kellett volna megtanulni csajozni??? - recsegte az agyamban egy kis ördög, de elhessegettem a gondolatot. Egyrészt mert nálam királyabb úgysincs, akkor meg nem mindegy? Másrészt meg ez volt az egyetlen könyv, amit kölyökként el tudtam lopni és olvasni a hideg szobában, a hősökre és az ő bátorságukra gondolva, mielőtt a nevelők... na jó, ezt most hagyjuk. Most a szép babával kell foglalkozni! Felzárkóztam mellé a szavait hallgatva mire vállat vontam:
- Ne csináld már! Megvan a tárca bukszája... izé... a buksza tárcája, meg a kispöcsé is. Nálad amit akartál, nekik már nincs zsetonjuk, akkor meg? Ideje a nap szépségeivel foglalkozni - ugrottam elé és eljártam egy látványos stepp kombinációt, megállva végül spiccbe hajtott lábfejjel meg karokkal. - Ne csináld már, mi lehet még nálam is fontosabb? - kacsintottam. Aztán pislogtam kettőt: - Vér fog folyni idő előtt? Juj, bocska... de nincs gáz, van ott szemben egy kis üzlet, csórhatunk neked egy csomag tampont - ajánlottam fel lovagiasan.

Ó, kicsi micsodácskája? És egyébként meg mekkora micsodácskája? A meg a daliás hercegem?! milyen hercegnek képzeli ez magát?! És daliás mit képzelt be?! Jézusom, hát mi ütött ebbe? Ennyire beütötte a fejét, vagy mi? De hát ő tudja. Az identitászavara rá tartozik, nekem meg legalább nem kell a korcsolya fűzőjével bajlódnom.
-Ha már ott vagy, egy kicsit megnyomogathatnád a lábfejemet, kicsit szoros volt a korcsolya - táncoltattam meg a lábujjaimat, mielőtt még rákerült volna a cipő, de a tekintetemmel Janice-t és Carlt követtem.
Aztán miután végre nem voltam mezítláb, felpattantam és egy szó nélkül vagy anélkül, hogy akár csak egy pillantásra is méltattam volna Varangyot elsiettem a célpontjaim felé. Tényleg nem mentek sokáig, ott köröztek a műjégpálya körül. Épp egy vattacukorárus mellett voltam, amikor váratlanul megfordultak, hogy akkor most visszafelé andalogjanak, úgyhogy elkerülendő, hogy ne adj' isten megjegyezzék az arcomat, és máskor rám ismerjenek, gyorsan az árushoz fordultam, és vettem rózsaszínt, azt hiszem, málnás volt.
-Varangy, basszus, ne már - sziszegtem neki, ahogy nagy hangon elkezdett gajdolni nekem, meg idétlenül ugrabugrálni.
Igaz az előttünk lépkedő gerlepár nem hallotta őt, ahhoz túl messze voltak, de akkor is. Ennél lehetett volna óvatosabb.
-Hogy mi? - néztem rá elképedten, aztán agyonirritált hangon felhorkantam, mert egyenlőre fogalmam sem volt, mit mondhatnék a tamponra tett javaslatára. - Te... te... Áh! - legyintettem lemondóan, és inkább egy jókora vattacukrot tömtem a számba, hogy kiengeszteljem magam az idióta társaságomért.
Ekkor Carl és Janice már megint sarkon fordultak, és mintha gyanakvást véltem volna felfedezni a férfi pillantásában, ahogy rám nézett. Talán kiszúrt az előző körökből? Vagy csak képzeltem? Na, mindegy, hát kockáztatni mindenesetre továbbra sem akartam, úgyhogy lenyelve viszolygásomat ragyogó mosolyt varázsoltam az arcomra, és Varangy nyakába ugrottam.
-Ó, drágám, de jó, hogy itt vagy! - lelkendeztem, és mivel a felénk közeledő pár az én arcomat láthatta, továbbra is a legmelegebb mosollyal suttogtam Varangy fülébe: - Meg ne merészelj szólalni, ha jó akarsz.
Aztán, hogy biztosra menjek, hátranyúlva az egész vattacukrot belenyomtam a szájába, hogy tényleg csendben maradjon legalább egy ideig. Közben úgy tűnt, a célszemélyek szintén a vattacukrost nézték ki, úgyhogy szépen lassan, diszkréten arrébb húztam magammal Varangyot, hogy utat engedjünk nekik, és ismét felvehessük a minimális három méter távolságot. Legalább hallhattam, mit beszélnek, ha végre elköpnének valami hasznos információt.

Amikor lehúztam a lábairól a korcsolyákat rám szólt az édes kicsike, hogy masszírozzam át a lábfejét, amit azonnal meg is tettem persze neki, elvégre bimbózó kapcsolatunk első lopott kis érintései. Lehet, hogy nem vagyok képzett benne, ellenben baromi ügyes vagyok! Most ez minden nagyzolás nélkül, nálam nem sokan ügyesebbek, plusz ujjal külön gyakorlok zsebesként, úgyhogy merem remélni szava nem lehet az én kis drágámnak.
És igazam lett! Igazam lett!! Na persze mint mindig! Ahogy utolértem a vattacukorárusnál csak hebegni-habogni tudott, de aztán már a nyakamba is ugrott. És drágámnak szólított! Engem... Drágám... de gyönyörűen hangzik... olyan gyönyörű mint ő... óh...
Érdekes, olyan csajjal még nem találkoztam aki ennyire a lábaira bukik, de hát... végül is azok is gyönyörűek mint ő. A pedofilokon kívül meg tőlem bármi jöhet végül is, nem vagyok én semminek elrontója. Főleg egy ilyen kedves és imádnivaló lánnyal, aki itt simul a karomba. Magamban elérzékenyülten gondoltam arra, hogy még tulajdonképpen sosem tartottam így a karomban egy lányt sem. Persze öleltem már meg barátian Saraht, az egy dolog, de ez más... ez... ez... fantasztikus... Olyan szép. Vékony, kecses, csodaszép szemekkel, fitos kis orral és meggypiros ajkakkal. Ja jó, most a lábaira kell koncentrálni, hogy aszondja:
- Jaj kicsi kincsem, hát mondtam én, hogy egyszerűbb így, igaz? - kérdeztem kissé rekedten. Nem sírok. Csak a szemembe ment valami bogár, még mielőtt elkaptam volna a nyelvemmel. - Csak egy szavadba kerül ám és én máris ott hódolok majd a kis, falatnyi lábacskáid előtt óh pinduri Hamupipőkém. Hiszen olyan íves, formás vádlid van, meg helyes kis ujjaid amit még nem is látkhmmmmhrrrgggghhkhhh....
Némi öklendezés után sikerült valahogy visszaküzdenem a manduláim közé ékelődött hurkapálcát, amin az édesség volt, amelyet belenyomott a tokomba. Hát nem aranyos? Még ajándékot is ad a kis szentem. Nagy nehezen lenyeltem:
- Köszi, faja volt ez az izé - kacsintottam. - Szóval csak a szavadba kerül a talpmasszázs, meg... hát bárhol máshol is - vigyorogtam. - Amúgy tudok ám járni, nem kell ennyire rángatni édességes tüncimókuskám...
"...mert mindjárt kiszakad a karom. Derékból... De hát na! Ez a szerelem..."

Na jó, lehetett akármilyen irritáló a kis dög, azért masszírozni azt tudott. Nem mondom, értette a dolgát. Meglettem volna persze lábmasszázs nélkül is, nem voltam az a kényes fajta, de kíváncsi voltam, hogy meddig hajlandó elmenni. Hát büszkesége az egyértelműen a béka segge alatt volt. Lehet nála ilyet mondani? Na, mindegy, a lényeg, hogy úgy nézett ki, lett egy saját könnyen idomítható pincsikutyám. Nem volt rá kimondottan szükségem, de még egy férfit sem láttam ilyen hamar elfogadni, hogy hol is van a helye mellettem.
Csak ne lett volna ilyen kegyetlenül büdös! Persze férfilétére mit vártam, hogy rózsaillatú lesz?! De ez azért túlzás! És mi ez a ragacsos vacak a bőrén? Fúj, ez valami vicc?
-Ne játszd túl - súgtam neki rosszallóan. - És még egy Hamupipőke, és esküszöm benyomok neked egyet! Ennyire nem kell odalenni meg vissza egy lábért. Bár valahol megértem, hogy irigykedsz azokra, akiknek nincs rugó benne, de akkor is! Fogd már be!
Sajnos a vattacukros támadásból sem értett, viszont amíg szerelmes párt alakítottunk (!), nem hozhattam durvábban a tudomására, hogy kuss a neve. Viszont az ölelkezés is megvolt, mindenki láthatta, mennyire odavagyunk egymásért (!!!), úgyhogy most már elengedhettem. Elővettem egy papírzsepit, és ideges mozdulatokkal kezdtem törölgetni az arcomon maradt trutymót.
-Még hogy bárhol máshol! - mordultam rá fojtott hangon. - Azon a napon dögöljek meg, amikor te hozzámérsz!
Ekkor a Lang páros leült egy padra, hogy megpihenjenek, a műjégpálya korlátja előtt. Arcuk elkomorodott, vagy csak egyszerűen mindennapos, komolyabb témákra terelődött a szó. Nem akartam megkockáztatni, hogy ez a békaszerű izé a végén még megegyen, úgyhogy hajlandó voltam inkább egy picit részrehajlóbb lenni.
-Na jól van, idefigyelj - fordultam felé. - Ha hallgatózni is tudsz, nem csak lopni, akkor örülnék neki, ha megtudnád nekem miről dumálnak azok ketten. Egy hír, egy ölelés. De el ne szúrd nekem, ez most nagyon fontos! Komolyan beszélek, Varangy. Ha elcseszed, esküszöm, abból az ölelésből az életben nem fogsz magadhoz térni, amit tőlem kapsz! Indíts!

Na jó, aki megérti a nőket, az tuti biztos, hogy lökhárítókkal született. Először egy lábmasszázs után a nyakamba ugrik, majd letorkol, hogy ennyire ne legyek oda a futóműveiért, utána közli, hogy dögöljön meg ha hozzáérek mégegyszer... miközben a kezemet fogja... Jaaaa! Csak most esik le! Biztosan belehalna a szerelembe az én kis tavirózsám... De jó oké, vettem, Hamupipőke nem nyerő... akkor ehhez tartom magam. Ahogy felvetette felém a kérését és "üzleti ajánlat"-nak álcázott vallomását (hogy leplezi még mindig az érzelmeit a kis csokibogyóm, olyan édes...) habozás nélkül kacsintottam és kezet csókoltam neki:
- Naná! Már megy is a felderítő szolgálat!
Elugráltam meghallgatni egy szimpatikus fa tetejéről, miről is dumcsizik a párocska...

Erősen ziláltan tértem vissza az én kis drágámhoz és rezignáltan lerogytam elé. Felnéztem a szemébe, majd sóhajtva belekezdtem:
- A lányzó imádja ha különböző, cukormázas sütikhez hasonlítják, a pasas pedig a tüncibünci mókuskám névre hallgat... gondjaik vannak a rezsivel, magas a gázszámla... mókus nagymamájának trombózisos a lába... a csaj rizsfelfújtat akar csinálni holnapra... egy Aya nevű csaj felrobbantott valamit és kb egy tucatnyi ember meghalt... a csávónak elszakadt az edzőcipője, újat akar venni... a csaj a fodrásznál azt hallotta, hogy esélyesebbek a választáson a demokraták... valamelyikről részletesebben? - tártam ki a a karjaim mosolyogva.

Morcosan rántottam el a kezemet előle, amikor a szája felé kezdte húzni. Még csak az kéne, hogy összenyalakodja azzal az undorító nyálkás pofájával! A belem fordul ki! Inkább taszítottam egyet rajta, hogy sietésre ösztönözzem, de rögtön utána zsebkendőt vettem elő, és törölgetni kezdtem az ujjaimat, ahol ennek a gusztustalanságnak a bőréhez kellett érnem.
-Mi van? - mordultam a vattacukor árusra, aki összehúzott szemöldökkel figyelt.
-Semmi, semmi - emelte fel védekezően két tenyerét, és inkább a masináját kezdte suvickolni.
Összefont karokkal türelmetlenül vártam, mire jutott Varangy. A kis retkes nehogy nekem elszúrja, mert most aztán már tényleg lecsapom. Mi tart már ennyi ideig? Ennyi mindent hallott, vagy ennyire béna, hogy nem tud kivenni semmi értelmeset? De aztán végre csak megindult felém, hogy aztán úgy rogyjon össze, mintha legalábbis a maratont futotta volna le.
-Nos? - néztem le rá számonkérően.
Blablabla... Aya... blablabla.
-Aya?! - villant meg a szemem, és elkapva a grabancát magamhoz rántottam. - Ez egészen biztos? És még mit... Ó, az ég szerelmére!
Gyorsan átkaroltam a vállát, de éppen hogy egy másodpercre, aztán ellöktem magamtól, és megint az övébe fúrtam követelőző tekintetemet.
-Semmi mást nem mondtak Ayaról?
Ha tudott is valamit, és el is mondta, a tulajdon fülemmel akartam hallani, hogy esetleg elszórnak-e még nekem valamit, amit érdemes lenne elkapnom. Bár nem szégyelltem, mi vagyok, most ajánlatosabb volt az óvatosság, ezért gyorsan körülnéztem. Szerencsére a vattacukor árus elmélyülten takarított, a gerlepár egymást falva figyeltek teljesen másra, más pedig jelenleg nem tartózkodott a közelünkben.
-Varangy - böktem mellbe a mutatóujjammal szigorúan -, ha meg merészelsz enni, esküszöm, hogy a lehető legfájdalmasabb úton fogok távozni belőled.
Azzal nagy levegőt vettem, összpontosítottam, és máris darázs képében döngicséltem Varangy ostoba képe előtt. De nem maradtam ott sokáig, azonnal Langék felé repültem, és a mögöttük lévő kerítésen megpihenve hallgatóztam. Sajnos nagyon nem akartak információ automatává változni a kedvemért, inkább csak nyalták-falták egymást. Már komolyan azon voltam, hogy megköszörüljem a torkomat (ami mondjuk darázsként érdekes lett volna), ám ekkor a hátam mögül, a kerítés másik oldaláról egy gyerekhangot hallottam felvisítani.
-Darázs! Darááááázs! Mama, meg fog csípni!
~Hülye kölyök! Miért csípném meg? Meg sem mozdultam! De el fog rontani mindent!~
És valóban. Janice azonnal felugrott és együtt visongott a gyerekkel, amíg a hős védelmezője igyekezett fél kezével arrébb hessegetni, miközben a másikkal magához ölelte hisztérikus kedvesét. Jaj, de utáltam ezt a mai napot! Ráadásul a vattacukor árus is elemében érezte magát, mert már jött is futva, kezében egy nagy flakon rovarirtóval.
-A kis dögök engem is ki szoktak készíteni - kiabálta már messziről, miközben lekapta a spray kupakját. - Biztos ez is a cukor szagára jött.
Nem volt hova bújnom. Még a bokor tűnt a legbiztosabbnak, de a levelek és ágak között a mérgező szer könnyedén jutott volna át, el meg nem akartam repülni, nehogy szem elől tévesszem Langéket. Ha meg átváltozom, oda az álca.
Megkerestem a szememmel Varangyot...
~A büdös francba!
...és mint a szélvész berepültem a kabátujja alá. Oda csak nem fújnak be semmit, ő meg nem ijedhet meg tőlem, hiszen tudja, hogy én vagyok az.
-Vigyázzon, meg fogja csípni! - hallottam az árus ordítását.
~Varangy, esküszöm...!~

Kezdtem úgy érezni, mint G.I.JOE figura a sparhelten, aminek szépen, lassan, egyenletesen olvadnak a lábai. Meg a dereka, meg a teste... Aztán, ahogy elengedett az én drága pici aranybabukám egy kicsit megváltozott minden nézőpont. Gyönyörű kék ég, úszkáló fehér bodros kis madárkákkal meg csilingelve énekelő felhőcskékkel és.... vagy fordítva na... most ez annyira mindegy, egy ilyen tüneményes, lágy szívű, kedves... na jó, azért kicsit viharosan változó érzelmű lány mellett. Mint egy tornádó konkrétabban. Egy ciklon. Picike ciklon. Piciklonka. Na jó, térj már magadhoz Mortimer, még udvarolni kell! Hajj... édes istenkém, ez a lány...
- Jaj - sóhajtottam. - Olyan gyönyörű vagy, mint a legkövérebb nyári döglegyek - ábrándoztam. - Erről az Ayáról nem mondták el az előzményeket, csak azt hajtogatták, hogy tuti, ahhoz a robbanáshoz is köze van, amiben nemrég meghalt egy tucatnyi ember. Meg, hogy mutkó a csaj. Aztán tejszínhabos lett a cappuchinótól a csajszi orrának a hegye és átterelődött a téma a ki az édesebb részre...
Azért igencsak meglepődtem a következő szavain, még hogy ne egyem meg? Én eddig se veszekedtem vele hékás! De aztán, ahogy darázzsá változott a szemem láttára, hát az már magyarázat volt. Rákacsintottam a döngicsélő kis rovarra, majd figyeltem a röptét a fűben pihenve. Egészen addig, míg ki nem tört a sipítozás. Felpattantam azonnal. Az én kicsike Norikom védelmet keresve menekült a kabátom ujja alá. Én meg kilőttem a nyelvem, magamhoz rántva az árus kezéből a rovarirtót. Habozás nélkül fogtam magam, majd a férfi mellének ugrottam. Sokan alábecsülik vékonyka karjaimat, arra kevesen gondolnak, milyen lábizmok kellenek az én ugrásaimhoz. Mintha öszvér rúgta volna mellbe, akkorát esett a pasas, én meg a mellén guggolva morogtam a képébe:
- Ha csak eszedbe jut, hogy bántsd az én kicsikémet, akkor bele fogok hányni a készleteidbe. A nyálam mérgező, szóval egy élet alatt nem magyarázod ki utána magad a közegészségügynél, vili?
A fickó hebegve válaszolt:
- A... a kicsikéje? De... az csak... csak egy darázs... - nyögdécselte. Vállat vontam, majd a képemre mutattam:
- Nem esett le? Greenpeace vazze!
Azzal szemközt fújtam a saját sprayvel és otthagytam az üvöltöző alakot. A pár is inkább itthagyta a túl zajossá váló parkot, de persze engem nem könnyű lerázni, a nyomukba szegődtem. Óvatosan suttogtam be a kabátom alá:
- Oké, megyek a két szellemileg szappantartó után... Hallótávolságban leszünk, remélem ez kedvedre lesz...
Minden utcai gyakorlatom bevetve követtem pár méterről a két cukormázas idiótát. Nem próbáltam bújkálni vagy ilyesmi, azt csak a hülyék csinálják. Pusztán beleolvadtam a háttérbe, mint aki csak sétál, látszólag céltalanul. Hiába a rutin meg az évek... Minden szavukat hallottuk a kis drágámmal...

-Igen, te is nagyjából annyira vagy gyönyörű - bólintottam türelmetlenül, mert inkább az Ayaról hallottak részleteit akartam végre hallani.
Nagyon érdekes dolgokat mondott. Szóval nem csak én jutottam arra a következtetésre, hogy a robbantás Aya műve volt! Roppant érdekes. Vajon ők is csak módszer meg stílusbeli egyezést látnak benne, vagy találtak valami konkrétabbat is, ami az én figyelmemet elkerülte. Sajnos azonban, ha rögtön egy ilyen felvetés után rögtön azzal kell foglalkozni, hogy ki a cukibb, ha már az egyikük vette a fáradtságot és belelógatta az orrát a kávéjába, akkor itt közel sem lehet szó profizmusról, különben nem hagynák, hogy teljesen értelmetlen baromságok elvonják a figyelmüket az igazán fontos dolgokról. De egy próbát azért megért.
Megérni megért, de nem tartott sokáig az ostoba gyerek visongása miatt, amit aztán Janice-nek is majmolnia kellett. Varangy azért eléggé rendesen védekezett, és bár én már szédelegtem attól bűztől, ami kabátja hosszú ujja alatt még is rekedt, tudtam, hogy most jobb meghúzni magam itt. Uhh... de még az a rémes légáram, amit rám szabadított, amikor bedumált hozzám! Hát ez sosem mos fogat? Na, mindegy, legalább a vattacukorárust elintézte. Meg kell hagyni elég hatékonyan. De hát ez így van rendjén! Az a minimum, hogy ha már nem lehet levakarni, legalább vegyem valami hasznát.
Elég erősnek éreztem magam, de azért mindennek volt egy határa. Az remek volt, hogy már be is céloztuk Langéket, de én eddig bírtam Varangy bűzét, komolyan elkezdtem attól félni, hogy még egy fél perc idebent, és meg fogok fulladni. Hogy egész biztosan ne ijedjen már meg tőlem senki, nem a csuklója felé indultam, hanem fölfelé a válla irányába, hogy a ruha ráncai alatt feljussak egészen a válláig. Ott a nyakánál kibújtam a kabát alól, és elhelyezkedtem a vállán.
Valóban tudtuk tartani a hallótávolságot, de sajnos sok mindent így sem tudtam meg.
-...Sok ma a darázs.
-Jaj, úgy féltem.
-Ne félj, most már itt vagyok, és vigyázok rád.
-Akkor jó, csak vigyázz magadra!...
~Mi a jó fenét nyavalyognak ezek? Csak egy darázs vagyok, nem egy komplett UFO invázió!~
-...Azt hiszem, igazad volt, még mindig túl keveset tudunk Caine-ről. Át kéne megint nézni az anyagokat, hátha még találunk valamit.
-Ha a rendőrség sem talált... - ellenkezett Janice.
-Vagy talált, csak nem mondja el. Szeretném már villamosszékben tudni azt a lelketlen nőszemélyt. Mit mondasz?
-Hát jó, menjünk!
Mentek is, ha nem is messze. Alig pár saroknyira volt egy ház, ahol feltehetően éltek nem kimondottan úri körülmények között. Egy alagsori pici lakásba mentek, én pedig már mentem is volna utánuk a bukóra nyitott ablakon át, d aztán eszembe jutott az igáslovam. Egy ilyen mitugrászt nem tanácsos egyedül hagyni, főleg, amikor pont a párzási táncát lejti, mert a végén még tönkretesz mindent.
-Na jó - fordultam felé visszaváltozva emberré, ismét előtte állva a járdán. - Bentről beengedlek, a kapu úgy néztem, nyitva van. El cseszd nekem!
Bár erős volt a gyanúm, hogy ezt a félnótást már kenyérre kentem, azért nem ártott a biztonság.
-Ugye szeretsz engem? - pislogtam rá nagy bociszemekkel. - Ugye segítesz nekem?
Nem ő volt az első férfi, akinél érzelmi zsarolást kellett bevetnem, és még soha nem vallottam benne kudarcot. A gyengébbik nemet manipulálni nagyjából akkora kihívás, mint hordóból horgászni.
A lefelé vezető lépcső után a folyosón bal kéz felől nyílt Langék lakásának ajtaja. Én az ablakon át repültem be, és sikerült észrevétlennek maradnom, még a bejárati ajtót is a lehető legnagyobb csendben nyitottam ki, aminek a túlsó felén nagyon reméltem, hogy már ott volt Varangy. Út közben még rápillantottam a papírokra, amiket elővettek a szerelmesek, és nagyot kellett csalódnom bennük. Csak három-négy kézzel írt oldal volt. Ezek sem jutottak túl az ötletelgetésen. Vagy! Vagy a perdöntőbb bizonyítékokat máshol tartották.
Sajnos Varanggyal az oldalamon semmi esélyt nem láttam arra, hogy csendben, észrevétlenül hallgassam ki őket, úgyhogy jöhetett ,,a másik".
-Ha kell, két kézzel verem ki belőlük, hol van Aya - morogtam. - Remélem, azt te is tudod, hogy kell. Ne sajnáld őket, ezek csak emberek.
Azzal amint megérkeztem a hálószobához, ahol voltak, rájuk rúgtam az ajtót és metsző tekintettel néztem végig a földön kuporgó párocskán.
-Kipp-kopp...

Ahogy az én kicsi madárkám visszaalakult a szebbik formájába elvigyorodtam és könnyedén bólintottam:
- Hagyd már csibecsőröcském, még nem találták fel azt a zárat, amit az öreg Varangy meg ne berhelne, nem szokásom elcseszni semmit - feleltem, majd a szavaira ellágyult tekintettel sóhajtottam hatalmasat. - Naná, hogy számíthatsz rám kedves kis Noriko.
Mire ő körbeért, addigra már én is bentről támasztottam a falat szélesen mosolyogva. Még hogy kinyitja nekem az ajtót? Bah! Nekem, hét állam legjobb zártörőének? Na jó, nem mondom, sokat segített, hogy a két idióta elfelejtette bezárni, de akkor is. Az újabb szavaira ellenben csak megcsóváltam a fejemet:
- Csak emberek? Úgy beszélsz néha, mint a volt főnököm - morogtam az orrom alá. - Ami persze nem jelenti azt, hogy ne lenne igazad - kuncogtam, majd lelkesen ugráltam utána. Sokan idétlen testhelyzetnek tartják ezt a négykézláb jellegű, görnyedt tartásomat. Mondtam már, hogy így pont szemmagasságban van a csajok gyönyörűen ringó feneke? És még én vagyok a hülye mi? Szorosan követtem hát a lánykát, alig pár centi követési távolságot tartva, remélem nem túl hirtelen áll meg, mert tuti egymásba futunk és neki fogok ütközni... őőő... na jó. Remélem baromi hirtelen fog fékezni.
Mielőtt az ajtón megfájdította volna azokat az édes, csöpp kis lábait mindenféle rugdosással gyorsan odasiklottam és szakavatott mozdulatokkal másodpercek alatt feltörtem a zárat, majd megvártam míg belöki az ajtót, de a nyomában persze én is benyomultam.
A hirtelen feltűnésünkre a lány meglepetten sikkantott, a csávó viszont úgy döntött eljátssza a macsót. Én is így döntöttem, csak persze nekem ehhez nem kell játszani, hiszen már a Harley Davidson meg a Marlboro Man is tőlem tanulta maximum. Szörnyű, hogy időnként már a filmipar is csak abból él, hogy engem utánoz, de mit csináljak? A sármom újra és újra lecsap. Ő bugylibicskát húzott a zsebéből, én a nyelvemmel elrántottam a kezéből a dikicset, majd a plafonra futva szemközt köptem, mire, hála az idegméregnek, fájdalmasan nyüsszögve elterült. Visszaugrottam a padlóra és visszazárkóztam egyúttal édes kis kincsem mellé:
- Én nem próbálkoznék - recsegtem nagyon keményen, ahogy egy régi westernben láttam, majd a lányra néztem: - Mosd le a srác pofáját bő vízzel, akkor befejezi a nyivákolást, mert aztán beszédképes állapotban kell lennetek. Mostantól jó gyerekek lesztek, igaz? Na szóval: csendben vagytok, amikor nincs kérdés, feleltek ha a hölgy kérdez és szívem kis virágának szólítjátok... mi? Jah, nem, azt én teszem, ti úrnőnek szólítjátok na! - vágtam ki vidáman.

Varangy azonnal akcióba lendült, aminek én ugyan csak mérsékeltem örültem, hiszen amíg nem tudom, hogy mire készült, azt sem tudom, mennyire fog inkább akadályozni abban, hogy normálisan tehessem én is a dolgomat. De végül is egészen tűrhetően vette elejét a párocska tiltakozásának, még fegyvert is sikerült szereznie. Na jó, annyira talán mégsem béna, de azért nem árt fél szemmel őt is figyelnem, nehogy még a végén keresztbetegyen nekem nagy igyekezetében. Mindenesetre a ,,szívem kis virágát" egy nyaklevessel honoráltam, hogy azért érzékelje, meddig terjed az én türelmem, és nem, ő sem szólíthat így!
-Itt maradsz - förmedtem rá a lányra, aki könnyes arccal szűkölve állt fel, hogy kisegítse a fájdalmasan nyavalygó párját talán a fürdőszobába, hogy Varangy instrukcióját követve lemossa a asiról a ragacsot, ami láthatóan elég nagy kínokat okozott neki.
-De hát.. de hát azt mondta...
-Nagyon magasról sz@rok rá, hogy mit mondott - biztosítottam.
-De fáj neki - próbálkozott tovább már-már könyörögve. Na jó, elég egyértelműen könyörgőre vette, de ez engem nem igazán tudott meghatni.
Eléjük lépve támasztottam a már térdre esett férfi mellkasára a térdemet, és egy erőteljes lendülettel rúgtam hátrébb, majd a saját pillangókésem villant a kezemben, ahogy végigszántottam a lány bőrét a kulcscsontja alatt. Nem volt mély, egyenlőre még nem akartam őket komolyabban bántani. Janice erre persze azonnal sivalkodni kezdett, úgyhogy suhant a másik kezem is, amelyikben épp nem tartottam semmit, hogy lekeverjek neki egy csattanós pofont.
-Kuss legyen végre - reccsentem rájuk. - Addig egyik se pofázik és nem is nyavalyog, amíg nem kérdezem. Akkor viszont tessék beszélni, ha nem akarjátok, hogy folytassam.
-Te ribanc! - kiáltotta a kíntól már egészen falfehér arcú pasi, de miután a lendületét egy jól irányzott orrbarúgással lenulláztam, de legalábbis megváltoztattam az irányát, máris inkább visszavonulót fújt. Persze a csaját húzta magával, hogy minél távolabb kerüljenek tőlem.
A pengéről a vért a felsőmbe töröltem, csak aztán emeltem ismét fel a fejemet, hogy szemügyre vehessem a Lang párocskát. Kellőképpen be voltak már tojva, aminek felettébb örültem, hiszen ez volt a cél. Minél jobban félnek, annál kevésbé mernek ellenkezni.
-Addig innen úgysem megy senki el, amíg nem áruljátok el, amit hallani akarok.
-Mit akar tőlünk? - nyögte erősen orrhangon a vértől csatakos pofájú Carl.
-Tudni akarok mindent, amit Aya Caine-ről kiderítettetek.
-Nem tudom miről beszél...
-Ezt tartsd meg magadnak. Pontosan tudom, hogy elég régóta szaglásztok utána. Ha ettől megered a nyelvetek, én sem éppen piknikre invitálnám. Ha megtalálom, megdöglik a szuka.
Erre mintha egy kicsit elbizonytalanodtak volna, de aztán mégis folytatták a fejrázást. Felsóhajtottam. Inkább bosszúsan, mint sajnálkozva, hiszen egy cseppszánalmat nem éreztem irántuk. Megropogtattam összefűzött ujjaimat, majd elkaptam Janice haját, magamhoz rántottam, a kést pedig a nyakához nyomtam.
-Nem ajánlom, hogy mocorogj, mert még meg talál csúszni a kezem - morogtam, majd ismét Carlra néztem. - Szóval?
-Jól van, jól van, beszélek, csak engedje el!
-Előbb dumálj!
-Oké, oké - hadarta pánikolva. - Caine-t lecsukták, de aztán sikerült megszöknie. Többedmagával. Azóta nem látta senki.
-Ez még nem elég ahhoz, hogy életben hagyjam a csajodat.
Pár másodperc hezitálás után Carl végre folytatta.
-Hát mi... egyszer láttuk Brooklynban. Egy kis utcában. Követtük és... ahova ment.. egy engedélyét vesztett sebészhez ment. Pénzért bármit elvállal. Kijönni már nem láttuk. Azóta semmi. Gondoltuk talán... azokat kéne megkeresni, akikkel... megszökött.
-Arra nem gondoltatok, hogy talán a dokit kérdezzétek?
-Ő is eltűnt. Nem kockáztat. Kicsit kérdezősködtünk... illetve elég sokat. A rázósabb ügyfelekkel való üzletelés után mindig eltűnik egy kis időre.
-Nem baj, azt hiszem, tudom, kiről van szó. Kösz a segítséget.
Egy villanás, és Janice hatalmas vágott sebbel a nyakán csuklott össze. Pár másodpercig még élhetett, legalábbis eléggé rángatózott, de aztán ennyi volt. Ugyan miért is hagytam volna életben? Egy korcs embert? Hogy felhívja rám a zsaruk vagy esetleg Aya figyelmét? Hogyisne!
-NEEEEEEE! - ordított fel Carl. Hiába kúszott oda Janice-hez, hamar a saját bajával kellett foglalkoznia, ugyanis a kést egyenesen a hasába vágtam.
Az egyébként is legyengült férfi a hátára vágódott. Undorodva húztam el a számat. Mindig is tudtam, hogy az emberek ennyire gyomorforgatóan ocsmányak, de így sipákolni!
-Ad ide a kést - nyúltam hátra Varangy felé. Gyorsan akartam végezni Carllal, hogy aztán mehessek tovább.

/Jess-nek/

Csendben lépkedtem a jégpálya felé. Muszáj volt kicsit levezetnem a bennem lévő feszültséget, mert éreztem, hogy a bensőmben lakozó lény kitörni készül és senkit nem akartam vele bántani. Így hát kiballagtam ide, a semmi közepére és rábukkantam erre a jégpályára. Mivel az összes holmimat otthon hagytam, béreltem magamnak egy korcsolyát, amit olyan erősen felkötöttem a lábamra, hogy szinte már fájt, de nem különösebben érdekelt. Aztán, amikor mindennel végeztem, elindítottam egy jó kis metál zenét a fülembe, aztán nekiindultam a menetnek. Mint a szélvész úgy száguldottam az embereket között, vigyázva persze a kisgyerekekre és az utánuk loholó szüleikre, meg azokra a tizenéves srácokra, akik a jégpályán szórakoztak. Nem hallottam semmit, csak a fülembe tomboló zenét. Közben mindvégig lehajtotta a fejemet és ahogy csak tudtam mentem. Mindaddig, amíg meg nem láttam a látómezőmbe egy barna hajú szépséget, aki előtt sajnos nem bírtam már megállni, így elvittem és mind a ketten a földre estünk. Szerencsére volt annyi erőm, hogy én forduljak alá, így a szépség pont rám esett. Aminek egy kicsit örültem. A füleseim kipottyantak a fülemből, így aztán meghallottam, hogy felénk közelednek. Remek...
- Bocsi.- Néztem le a rajtam fekvő szépségre és finoman kisöpörtem a haját az arcából.

*Hétvége. A könyvektől végre megszabadulva és persze a szüleimtől is, elindultam arra a helyre, ami mindennél többet ért. Ha nem lett volna, már valószínűleg egy idegroncs lennék. A könyvek után a második szenvedélyem a tánc. Bár nem szerettem a réteges öltözködést, most mégis szükségem volt rá, hisz a jégpálya volt a cél. Farmernadrág, combközépig érő kék pulcsi, melynek nagy részét a vörös kabátom takarta. Imádtam ezt a színt és ezt a kabátot is. Megérkezve, átvettem a saját jégkorim ami már rutinból ment, miközben csak a többi korcsolyázót néztem. Fülembe bedugtam a már jól megszokott lassabb zongoraművet Yirumától. Nyújtottam párat és a bemelegítő körök után táncolni kezdtem. Vigyáztam, hogy ne ütközzek neki senkinek és a forgásokat tisztes távolságba tegyem mindenkitől. Az egyik forgást levittem, de mikor épp tovább forogva kinyújtott lábbal álltam fel, már láttam a bajt. De forgások mind határozottak, hisz másképp nem tartanának ki… Így nem tudtam sem elugrani, sem megállni már. Pillanatokon belül a földre kerültem. Vagyis egy jó puha földre. Meglepetten pislogtam, hisz nem hallottam a zenétől, hogy mit mond. Remegő kezeimmel kihúztam az agyba dugós fülesem, ami nem esett ki és zavartan tekintettem a fiúra.*
- Én… sajnálom… nem bírtam már elugrani. Nem rúgtalak meg? *Kérdeztem, de annyira zavarba voltam a testközelségtől, hogy még felkelni is elfelejtettem róla. Így csak tovább feküdtem és úgy néztem a szemeibe.*