Roncstelep

Három dobermann, négy cane corso és kettő spanyol dog kezd felém ügetni, mikor a drótkerítésen vágott rést kissé továbbvágva én is belépek a telepre. Nyáladznak és csaholnak, szemük pedig vérben forog, miközben próbálják védeni a területüket. Beljebb megyek. A kutyák kezdenek lassulni, elbizonytalanodnak, majd mikor két méterre megközelítenek, a farkukat maguk alá húzva, a fülüket hátra lapítva felvinnyognak. Féloldalas mosolyom szélesebb lesz, mikor növekvő karmaimat látva a földhöz lapulnak és porba tett orral szűkülnek tovább. Néhányuk pár pillanatig toporzékol, aztán pattanásig feszült idegekkel iszkolnak el. Öblösen felkuncogok, és lassú iramban haladok.

Érzem a szagát, egyértelmű, hogy már itt van – és egyedül rám vár. Nekem legalábbis azt csiripelte egy madárka. Egy nagyon, ijedt madárka… Ajánlom, hogy igaza legyen, mert akkor kénytelen vagyok a másik szárnyát is eltörni, miután egyenként kitépkedtem a tollait.

Milyen régen is?... Jó pár év eltelt azóta, de az érzéseim a kisöcsém iránt, mit sem változtak. És most, végre ismét találkozunk, hogy felelevenítsük a szép emlékeket. Hisz vele már azt is lehet - emlékszik mindenre. Kár... milyen kár.
Egészen élveztem volna, ha nem ismerne fel.

Aztán végre megpillantom, és egy másodpercre el kell hogy mosolyodjak. Ígéretes…

- Jimmy! – kiáltom hangosan és fellesek rá. Jó negyven méter lehet közöttünk, amit lassú léptekkel rövidítek, miközben látom, ahogy felém rezdül a feje. – Jimmy! – kiáltom még egyszer és öblösen felkuncogok, hogy a roncsok között hosszan vibráljon a hangom. Sétálok tovább… kitartóan és kíváncsian... Vajon megöleli kedvenc bátyját?

Mosolygok...

- Tudod, éppen erre jártam. Sétálgattam, friss levegőt szívtam. – vonom meg a vállamat és körülnézek a kihalt, autóromokkal díszített tájon. – Éjjelenként sokkal jobban kedvem támad a vadászathoz… - fordulok vissza James-hez. - Smilodon? – kérdem és felhümmögök. – Nem, nem én… De remélem nem okoztam csalódást – vigyorgok rá szélesen, olyan hangszínnel szólva, amivel mindig is ki tudtam hozni a sodrából, aztán az utolsó mondatára fájdalmasan eltorzul az arcom.

- Ó, ez fájt! Hát így kell üdvözölni a testvéredet? – csóválom meg fejemet zsebre tett kézzel. – Jimmy, Jimmy, Jimmy… - dorgálom szomorúan. – Ugyanolyan harapós vagy, mint negyven évvel ezelőtt. Pedig most nincs is miért idegeskedned. Vagy várjál csak... – húzom össze a szemöldökömet elgondolkozva. - Csak nem kikészítenek a kölykök a Xavier Intézetben? Úgy hallottam felcsaptál óvó bácsinak – mosolygok rá gúnyosan és megállok, mikor még csak egy kissé kell felemelnem a fejemet, hogy lássam a morcos pofáját. – És mondd, hogy megy a sorod? Rajtad próbálgatják az erejüket? Elviszed kirándulni őket?... Esetleg pelenkáznod is kell? - vigyorgok rá töretlen jókedvvel.

Élvezet nézni, ahogy egyre idegesebb lesz. Olyan könnyű őt felhúzni és úgy látszik az évek során még én sem rozsdásodtam be. Ugyanolyan hamar megvan az eredmény, mint régen – pillantok az ökölbe szoruló kezére.

Aztán arcomról lelohad a vigyor és szemem összeszűkül, mikor kóstolgatni kezd azzal az idegesítő mosolyával. Igaz, mostanában én vagyok Magnus „futára”, de aki csak megemlíti ezt, az mindig kevesebb végtaggal és vérrel szokott elmenni a helyszínről… Ha, egyáltalán el tud menni.
Úgy látszik ő sem felejtette el, hogyan kell engem felhúzni, morranok fel.

- Üdvözletét küldi és azt mondta, üzenjem meg: Alig várja, hogy kezelésbe vehessen újra – morgom felé, aztán a kivillanó karmaira siklik a tekintetem és dühöm átváltozik gúnyos vicsorrá.

- Ó, vegyem ezt fenyegetésnek? – kérdem vigyorogva és én is elkezdem megnöveszteni karmaimat. – Gyerünk öcsi, lássuk mennyire puhultál el a kölykök között. – feszülnek meg izmaim, aztán egy pillanatig várok, ahogy érzem a fokozódó feszültséget a levegőben. Pattanásig feszítem ezt a pillanatot, majd mélyből jövő morgással ugrok felé.

Boldogságomban szinte megremegek, annyira vártam már egy igazi harcra. Harca! Nem macska-egér játékra, nem zsákmányűzésre, de nem is mértéktelen gyilkolásra… hanem, küzdelemre. Amit - sajnos be kell ismernem –, egyedül az öcsémtől kaptam eddig meg, úgy, hogy nem volt panaszom rá. Persze hiába mondom, már századszorra, hogy ölésre születtünk, sosem fogja elismerni. Ostoba, két lábon járó, keményfejű fémdarab!

Vért kívánó arccal lendülök felé, ahogy ő is felém, magam elé tartva karmaimat és fenyegetően morogva. Egy célom van – laposra verni, ahogy mindig is. A levegőben hatalmas erővel összekoccanunk, megpördülünk – egyikünk ugrása sem lett nagyobb a másikénál így szinte függőleges irányba kezdünk zuhanni.

Nem kell engem félteni, ha a testvérem felaprításáról van szó. Éles karmaim szorgosan a vállába és a gyomrába mélyednek miközben ő sem hanyagolja el azt a feladatát, hogy nagyobb kárt tegyen a mellkasomban. A fájdalom belém hasít és miközben esünk közelről is látom dühödt arcát. Kivillantom fogaimat, majd lendítek egyet a testén, hogy becsapódásomat ő tompítsa.
Ha ez sikerül, még érkezés előtt felhúzom a lábaimat, belelépek a medencecsontjába, eltaszítva magamtól, hogy kihúzzam a mellkasomba álló karmokat – végül rajta guggoljak a szétterült James-en.

Ha pedig nem… Akkor jó szorosan fogom, hogy rajtam kívül ő is a saját bőrén érezze milyen „puha” a föld.

Sokáig nem élvezhetem a fájdalmas tekintetét, miután földet érünk. Egy erős csapás dönt le a lábamról, Jimmy karmai sebesen vágnak meg, aztán talpa az oldalamba mélyed és lerúg magáról. Jó pár métert csúszom, a levegő szúr, mikor lélegzetet veszem, de nem törődöm vele – átfordulok négykézlábra, lábszáramban a fájdalom kezd elmúlni, miközben le sem veszem a szememet az öcsémről.

Mikor ordítva nekem támad, felegyenesedem, és kikerülöm a legtöbb csapását. Azokat a legkönnyebb észrevenni, amiket nagy ívben lendít felém és csak magamban tudok sajnálkozni a forrófejűségén (nem mintha nekem nem lenne gondom ezzel). Elhajolok, hátrébb lépek, leguggolok - egy ütése felszántja az oldalamat, mire felmorgok, aztán ismét elkerülök az útjából. Na jó, ebből elég! Egy újabb támadásánál rámarkolok a csuklójára és ellenfelem lendületét felhasználva csavarom ki a háta mögé, hogy aztán megvetve karmaimat a karjában nagy hévvel vágjam egy nagy kupac roncshoz.

- Ennyit tudsz? – kérdem leereszkedő hangszínnel. Lábamat indítom, hogy gyomorszájon rúgjam, és belemarkoljak a hajába, felszakítva fejbőrét.

Élvezet nézni, mikor fejbőre a karmaim között marad és adamantiummal bevont koponyája kivillan egy pillanatra. Mélyből jövő kacagás tör fel a torkomból és még akkor is folytatom, mikor ellök magától. Ez még nem az öcsém. Túlságosan is visszafogott ahhoz, hogy ő legyen - figyelem a vonásait, eltorzult arcát, felhúzott orrát... De tudom, valahol mélyen, a pici kis lelkében ott bujkál az állat. Az kell nekem.

Egyre szélesebb lesz a vigyorom, ahogy közeledik, aztán szemöldököm megrándul, mikor megtorpan.

- Na, mi van? Máris itt akarsz hagyni? – kérdem ingerlően. Elvág egy fémoszlopot, amit értetlenkedve figyelek és elindulok felé. Ha a hegy nem megy – kuncogás -, akkor megyek én… Aztán még abban a másodpercben rájövök mit akar – de az is túl késő. Látva a megmozduló roncsokat felé iramodok, de egy fentről érkező autó leszorít a földhöz, aztán nagy robajjal jön a többi is. Épp elkerülöm a nagyját egy hosszú ugrással, mikor újabb roncs érkezik. Egy szívdobbanásnyi ideig nem csinálok semmit, majd kitörök. A testembe hasító fájdalom lényegtelen a bennem növekvő dühhöz képest.

James felé kapom a fejemet, kimászok a roncsok alól karmaimat és erőmet használva, majd négykézlábra ereszkedve követem. Könnyedén beérem. Mikor megáll és felém fordul, a földbe vájom karmaimat, hogy fékezzek. Por és földdarabka száll a levegőbe, ahogy felegyenesedem és gyors léptekkel megyek felé. Karmaimat még inkább kiengedem és tekintetemben látszik, az a mélyen szántó elhatározás, ami mindig kiújult az öcsém közelében.

- Játék? – kérdem maró vigyorral. – Ugyan Jimmy, ez még semmi ahhoz képest, amit hoztam neked… Ez még csak bemelegítés... megmozgatlak, hogy el ne puhulj Farkas koma – válaszolom. Gyerünk, tudsz te ennél jobbat is! Hát hol a vadállat?

Gúnyolódására dühösen felmorgok, de nincs időm válaszolni, mert támadásba lendül.
Mindig imádtam játszani az érzelmeivel és ez most is tökéletesen sikerül… vagyis majdnem. Nem mutatja ki mennyire felbosszantom. Idegesítő, hogy próbálja kordában tartani az indulatait. Kezemmel teszek egy türelmetlen mozdulatot és ahogy gyorsít a léptein, én is azt teszem.

- Gyere csak Bundás… - mondom félig artikulálatlanul morogva. Felé lendülök, de kitér. Éles karmai átszúrják a combjaimat, a csontjaim eltörnek, a húsom szétnyílik. Hogy meg tudjak állni a lábaimon muszáj az öcsém felkarjába kapaszkodnom, amibe tövig belevágom a karmaimat, aztán mikor egyik lábamból kihúzza a fémeket és a mellkasomba löki, marokra fogom a karján húsát és egy rántással letépem a csontjáról. Másik kezemmel a csuklójára fogok és kirántom a mellkasomból a kezét, oldalra, kissé a fejünk fölé lendítem, hogy minél távolabb legyen tőlem. Szüntelenül morgok és közelről hallom az ő hangját is. Nem fogja feladni, de én sem. Amikor a másik lábam is szabaddá válik és a karmai az arcom felé indulnak, ujjaimat sietve végighúzom a mellkasán, egészen a kulcscsontjától az alsó bordákig. Felkiáltok, ahogy orrom és az arcom felhasad, miközben az úgy ahogy ép lábamat lendítem, hogy kigáncsoljam.

Az adamantium karmok nagy előnyt jelentenek, a fémcsontvázzal együtt. Tudom, hogy nem szórakozik és komolyan nézek a testvéremre, de… attól még élvezem. Eldől, testemmel rásegítek, hogy a földön végezze. Átugrok a feje fölött és megragadok egy fémdarabot, aztán a tengelyem körül megperdülve egy határozott mozdulattal indítom a fegyvert Jimmy gyomrába.

- Sehogy! Még Párduc is jobb ellenfél volt nálad – morgom dühösen. - Azt hallottam alaposan elvert öcsikém. Igaz ez? - teszem még hozzá gúnyosan vigyorogva, ha a rúd a helyére kerül és két csuklómat a tetejére rakom, azokra pedig az államat. Pofátlanul mosolygok rá, miközben az arcomon a sebek eltűnnek.

Azonnal értek a tekintetéből és egy másodpercig összeszűkül a szemem. Rozsomák és Párduc? Mik vannak! Sosem gondoltam arról a harapó nőszemélyről, hogy engedi, hogy valaki gerincre vágja. Erre tessék, a mindig szex mániás öcsémnek sikerült. Oldalra pillantok és látom, az időhúzás közben a keze begyógyul és már el is távolítja a közöttük lévő fém rudat. Hátrébb ugrok, úgy figyelem a támadását.

- Na, ne röhögtess! – horkantok fel. – Olyan nősténnyel, akit már te használtál?! Fúj, mégis hogy gondoltad ezt? – húzom el a számat és kihátrálok pár ütése elől.

- Csak az olyan veszteseket keresem, akiket gyerekjáték elintézni – morranok felé. – Nézd meg, ma is találtam egyet – többször belém vág, egyszer mélyen belém is döf, de utána tisztes távolságban megállok, hogy időt nyerjek. Gyors… - Enyje öcsi, elpuhultál. Pedig azt hittem, hogy most nem fogsz csalódást okozni… - hergelem tovább Jimmy-t. Tovább támad, néhányat kikerülök, párat elütök, de sok be is talál. Mikor egy újabb ütés éri a gyomorszájamat, felhörgök, megragadom a csuklóját, ám még nem rántom ki, megtartom, hogy ne menekülhessen. Helyette a másik kezemmel átnyúlok a feje felett, rámarkolok a tarkójára és… most húzom ki. Szorosan tartom, miközben a fejét előreviszem, hogy a csuklója körül, csináljon egy előre szaltót. Ha sikerül elégedetten elmosolyodok és belemarva a hátába, a fejét többször a földhöz vágom. Ha nem, hát akkor marad a további támadás.

- És te azóta, mit csinálsz a ketrecedben? – kérdem epésen, megjátszott kíváncsisággal, hogy tovább folytassuk ezt a testvéri beszélgetést. – Mert, hogy harcolni nem tanítod azokat a kölyköket, az már biztos.

- Érdekes, eddig egyetlen egy sem mondta, hogy egy hozzám hasonló is meghágta volna… Na, de főleg csak ebben a városban?! Azt hittem szorgalmasabb vagy! – kiáltom megdöbbenve és rosszallóan felciccegek, de azért az én szám sarkában is bujkál egy mosoly. Hát igen, a jó, öreg Jimmy. Nem sokat változott és néhány tulajdonsága egészen kellemes… de puhány. Csak akkor tudott legyőzni, mikor vérben forgó szemekkel támadott rám, hogy a szerelmét védje. Akkor még nem készültem fel rá, hogy ilyen erős lett. Azóta jobban vigyázok, hiszen méltó ellenfél vált belőle… vagyis… szinte mindig.
Miközben többször is a porba nyomom a fejét, adamantium koponyája fémesen kong.

– Nem sok minden lehet benne – állapítom meg komoly szakértelemmel és jót szórakozom, ahogy tudattalanul hadonászik körbe-körbe. Aztán csak felvágja a kezemet, néhány ujjam leesik, a csuklóm felhasad – felkiáltok és félig akarva félig akaratlanul szállok le az öcsémről.

Pár másodperc eltelik, ahogy próbál visszarázódni és én sem támadok, csak az ujjaimat hajlítgatom, miután már elég épnek tűnnek. Jót szórakozom a mérgelődésén és jóízűen felkacagok.

- Ugyan Jimmy, nem mondhatod, hogy nem hiányoztam! – mondom gúnyosan vigyorogva és széttárom a karjaimat.

Mosolya és megszólalása, gúnyos fintort csal az arcomra. Annyira átlátszó egy próbálkozás… lehet, hogy amiatt nem mozdulok és előzöm meg a felém érkező bajt… Vagy pedig túlságosan sokáig várom, hogy mi sülhet ki belőle. Jót derülve kapok a felhasított mellkasomhoz és kissé összegörnyedek, de csak azért, hogy onnan nagyobb lendületet véve, tudjam rávetni magamat.

- Igen? – kérdezem kihívóan és igyekszem nem törődni a fájdalommal. Egy hirtelen mozdulattal lépek a talpammal a térdére, hogy az egy hangos reccsenés kíséretében használhatatlanná váljon. Torkánál ragadom meg, ha közben nem támad felém. Ha igen, akkor is a nyaka a célom, hogy rámarkoljak és újra a földre terítsem… Napokig eljátszadoznék vele, ha nem hallanám meg a közeledő autó jól ismert fékcsikorgását. Egy pillanatra megdermedek. A kutyák csaholva ügetnek a kapuhoz. Vigyorogva fordulok a gyógyulófélben lévő testvérem felé, aztán megpróbálom a felettünk lévő roncstelepi gépezet alá csalni. Pár ütést beviszek, néhányat ő ad nekem, de kitartóan hátrálok. Remélem nem veszi észre a felettünk lévő hatalmas mágnest, amivel az autók roncsait szokták könnyedén felemelni… Mert ha nem, akkor egy váratlan pillanatban állon rúgom és a már előbb kiszúrt irányítópulthoz ugrok. A sok gomb láttán szitkozódom egy sort, miközben elkezdek néhányat nyomkodni, bekapcsolni, kattogtatni.

Fellesek… Ez jön… Nagyon jön. Kiereszti a karmait, de mintha még nem vette volna észre a tervemet… Vagy pont emiatt ilyen dühös? Kárörvendően felé vigyorgok, mikor végre megmozdul valami a közelünkben. Az öcsém megtorpan, nehézkesek lesznek a mozdulatai. Rám emeli a döbbent tekintetét én pedig kisgyermeki boldogsággal figyelem ahogy felemelkedik a földről…

Még egy utolsót intek felé, mielőtt a mágneses tér magához hívogatná azokat a finom adamantium csontokat. Élesen koppan a felületen én pedig elégedetten vigyorgok. Az autó elindul, a kaput záró lánc lehull.

- Viszlát Jimmy! – fordulok el és zsebre téve a kezeimet, lassan lépdelek, hogy kiélvezzem a dühét. Egy autódombra érkezem és még látom a gép alatt álldogáló kutyákat, ahogyan csattogtatják a fogaikat és fenyegetően ugatnak. Hmm… Talán még egy dühös kiáltást is kapok a végére? Gyerünk, ettől igazán nem foszthatsz meg!




//Köszönöm a játékot! //