Re: Fishermans Pub

by **Michael Bodwin** Csüt. Okt. 11, 2012 10:05 pm

Most legalább azt láttam, hogy figyel rám és miközben sorolom a tolvaj módszereit, már töri is a fejét, hogy ki vagy inkább kik lehetnek azok.
- Ezek szerint természetesen több emberre tippelsz, ahogy én is, hiszen elég sok mindent kellett egyszerre megcsinálni. Talán minimum hárman lehette a véleményem szerint. – bólintok a megjegyzéseire. – Igen, a belső ember nekem is felmerült a kulcs miatta, de minimum valakitől le kellet, hogy másolják. Ara is gondoltam, hogy a mi kis üzletemberünk félrelépett és ezzel csalták tőrbe, egy légyott alkalmával lemásolhatták a kulcsait is könnyedén. – ötleteltem, bár ennek aránylag könnyű utána nézni.
Mikor Tibbu azt mondta, hogy ennél több info kell, csalódottan megráztam a fejem.
- Az a baj, hogy ennél többet nem igazán tudok, de mégis mire gondoltál? Névjegykártyát nem hagytak ott, ha esetleg ez segítene. – morogtam kicsit frusztráltan, hiszen nem úgy nézett ki, hogy ezt könnyen meg fogom oldani.
Aztán viszont olyat mondott, hogy a számban lévő korty majdnem cigányútra szaladt.
- Azt mondod, lehet, hogy ez az egész csak elterelés volt? Hogy azért loptak el több millió értékű ékszert, hogy ezzel álcázzanak egy még nagyobb horderejű rablást? – szólaltam meg rekedten, miután kiköhögtem magam. – Mennyit érhet az a kép?
Ez viszont még nagyobb nehézséget jelentene a nyomozásban, hiszen ezt hiába adom be King-nek, úgy sem hisz nekem csak a két szép szememért. Segítséget nem kapok, viszont egy profi banda nyomában loholhatok, akik nem most jöttek le a falvédőről.
- Hmmm! Talán megvizsgáltathatom a képet egy ismerőssel fű alatt. – merengek el az ötleten. – És, ha igazad van, akkor kellenek azok a nevek, vagy jobb ötletem van! Segítesz nekem felkutatni őket és akkor én is jövök neked eggyel. – vigyorgok felvillanyozódva a srácra.

by **Tibutty Tamity** Pént. Okt. 12, 2012 12:02 pm

- Lehet… Vagy pedig simán leütöttek egy őrt, esetleg egy lényegesebb személyt, akinek volt hozzáférése Lockmaier kincses ládájához – vetettem fel még egy lehetőséget a sok közül. – Mike, egyáltalán a helyszínelők találtak valamit? Vagy egyáltalán voltál te ott? – kérdeztem rosszallóan, mikor azt merte mondani, hogy nem tud semmit, bár azért annyi profizmust megszavaztam neki, hogy már járt a helyszínen. Na, nem voltam én olyan… azért bíztam a képességeiben. Majd, mikor lassan megemésztette a tőlem kapott információt, kissé félredöntött fejjel figyeltem és hagytam kibontakozni szuperszimatot. – Igen, Mikey, azt. Én is így csináltam volna. Meg volt az indíték, elterelésnek tökéletes, főleg, ha Lockmaier-nek festménygyűjteménye van. Az olyan emberek, mint ők, szeretnek villogni, biztos található nála egy-két figyelemreméltó darab – élénkültem fel egy hangyányit – és ha most úgyis az ékszerek felett sírdogál, nem biztos, hogy eszébe jut leellenőriztetni minden mást. Egy pillantás… Megvan? Megvan. Több időt nem fog áldozni rá – magyaráztam, majd kis hatásszünetet tartva hozzátettem. – Ami eléggé ostobaság, hiszen a kép a legrosszabb esetben is másfél milliót érhet… A Haustenbergek ritkaság számba mennek. – Arra az eget rengető ötletére, hogy jön nekem eggyel, előbújt belőlem az alkudozó szörnyeteg. Elgondolkozó arcot vágtam és hátradőltem, majd Clark felé fordultam. – Kérnék még egy adagot ebből. Egyszerűen valami isteni! – A fickó elmosolyodott és bólintott, annak ellenére, hogy a szeme mélyén még mindig ott volt az értetlenkedés. Okos emberhez hűen, mégsem kérdezett semmit.
- Tényleg értékelem a türelmedet velem szemben, komolyan mondom, ilyen jó fej zsaruval ritkán találkozik az ember. De próbáld meg mérlegelni a dolgot az én szemszögemből is. Mondjuk ki! Mondjuk ki, hogy miből élek – bólintottam, de a szavaimmal ellentétben még véletlenül se jelentettem volna ki a dolgot. – Neked a munkád, hogy megakadályozd az enyémet, nekem azok a barátaim, akik a börtönben kuksolnak, ami neked illegális, törvénybe ütköző, az nekem természetes és jogos. Szóval, ha azt várod el tőlem, hogy egy ismerősömet hátba szúrjam, eléggé valószínű, hogy az egész kapcsolatrendszerem romba dől. Ugyan, ki bízna meg egy kétszínű tolvajban? A törvénynek már így is hátat fordítottam. Az lenne a kész öngyilkosság, ha magam gyújtanám fel a mögöttem lévő utat… - A kiérkező halat fixíroztam, majd biccentettem egy aprót és hozzáláttam az evéshez. – Ám, ha a kis szívesség mellé fel tudnád ajánlani… nem is tudom, mondjuk azt, hogy az őrsről eltűnik néhány akta, ujjlenyomattal. Ha meg tudnád tenni, hogy priuszmentes legyek, elgondolkoznék a dolgon – kaptam be az első falatot és szép lassan elkezdtem rágni. – Talán akár most is elkísérhetnélek a helyszínre, hogy körülnézzek és az állítólagos ismerősödre sem kellene várni a kép megvizsgálásához... De egyet akkor is leszögeznék. Ha kiderül, hogy egy jó barátom keze van a dologban, azonnal leállok, nem fogok segíteni...

by **Michael Bodwin** Pént. Okt. 12, 2012 4:26 pm

Rosszallóan meresztettem rá a szememet, hiszen annyit azért kinézhetett belőlem, hogy a helyszínen legalább jártam, bár nekem nem sokat mondott, hiszen látványos nyomokat amúgy sem hagytak, a helyszínelők meg megtették, amit lehetette.
A képekkel kapcsolatban meg nagyon igaza volt, hiszen mindenki így tett volna. Örül, hogy legalább azt nem vitték el, és azt hiheti, hogy nem a képekre utaztak, hanem csak az ékszerekre.
A festmény árára csak halkan füttyentettem egyet, hiszen, ha csak egyet is kicseréltek már többet érnek vele, mint az ékszerekkel, azok gondolom, ha így történt, amire egyre jobban hajlottam, akkor az csak hab volt a tortán.
Mikor újabb adag tengeri herkentyűt rendelt, csak látványosan sóhajtottam egyet jelezve, hogy nem éppen erre gondoltam, amikor azt mondtam, hogy kérhet tőlem, valamit, ha segít, de hát ennyi bőven belefér, még talán jobban is járok, bár sejtettem, hogy nem ez lesz a szívesség ára.
Aztán persze jött a szöveg, hogy nem árulhatja el azokat, akikkel egy tálból mazsolázik, meg blablabla….szóval a szokásos szöveg, ami után majd kinyögi, hogy mit is akar cserébe, ezért a nagy-nagy szívességért. Persze nem is csalódtam a megérzéseimben, de valahol meg is értettem. Tibbu nem volt az a besúgó alkat, így nagy dilemma elé állítottam.
Viszont, ami kért…….hát…..nem mondom, hogy nem hallottam már hasonló kívánságot valakitől, aki…….akit aztán azóta, majdnem, hogy a barátomnak is tekinthetek, de hát annak is meg van a maga története és oka.
Egy darabig csak merően néztem Tibbu szemébe és közben agyaltam. Agyaltam azon, hogy megéri e ez nekem? Mennyire veszélyes, amit ez a srác csinál vagy mivel tudom kordában tartani? Azt hiszem azért nem áll arányban a két dolog, így én is kérhetek cserébe még valamit, ha megteszem.
- Tudod Tibbu, elég nagy és veszélyes dolgot kérsz tőlem, és ez aránytalanul nagyobb szívesség, mint amit én akarok tőled, de……- hajolok közelebb, hogy jól hallja, amit mondok, - de, nem zárkózom el előle. Persze azért vannak feltételei a dolognak. – teszem hozzá azért. – Nem érdekel, ha gazdag seggfejeket rövidítesz meg, akik valószínűleg nem éppen tisztán szerezték a vagyonukat, de nem akarok olyat hallani rólad, ha tisztára sikáltalak, hogy olyanokat kopasztasz meg, akik a két kezükkel, munkával keresték meg a hozzávalót. – mondom neki most már elkomolyodva. – Ha megesküszöl erre, elhiszem neked, de csak egy esélyed van ennek eljátszására. – figyelmeztetem.
Az utolsó mondatán gondolkozom egy kicsit, majd bólintok.
- Nem repesem a dologtól, de rendben van, elfogadom. Ez is egy információ lesz akkor.
Mivel, most már igazából a helyszín megvizsgálása a következő lépés, megvárom míg bekebelezi az ételt, majd le is öblíti valamivel, aztán kifizetem a számlát és elindulhatunk.
- Utaztál már úgy rendőrautóban, hogy nem a hátsó ülésen ültél? – kérdezem kajánul, hogyha helyet foglalna mellettem.

by **Tibutty Tamity** Vas. Okt. 14, 2012 2:07 pm

Látszott az arcán, hogy nem örült a dolognak, de hát ez engem a legnagyobb mértékben hidegen hagyott. Fontos lett volna, igazán fontos. Mikor még kezdő voltam, elkövettem néhány hibát, azonban most már nem hibázhatok, hiszen nagy a lebukás veszélye, főleg akkor, ha még hamar meg is tudnak találni a feljegyzett bűnözők között. Ezt egyszerűen nem engedhettem meg magamnak és bár elég pofátlan kérés volt, egy próbát megért. Ugyan, itt ül velem szemben egy segítségre szoruló kopó és ne használjam ki az alkalmat? Soha. Mikor közelebb hajolt, érdeklődve tettem én is így, szinte automatikusan. A szám sarka elkezdett felfelé vándorolni, ahogy folytatta, de a feltételes résznél ez a mozdulat megakadt és kezdett lefagyni az arcomról. Igaza volt és az ajánlata nagyon is csábító volt.
- Ígérem, ha arra kerülne a sor, kapnak kárpótlást… De nagy eséllyel nem fog sor kerülni ilyesmire – folytattam, mikor ugyanolyan faarccal nézett rám. Bosszúsan felsóhajtottam. – Jól van, jól van, nem lesz esély se rá – egyeztem bele –, esküszöm. – tettem a kezemet a szívemre. Hiszen, amiről nem tud, az nem is fáj. Ha pedig tényleg elkerülhetetlen egy ehhez hasonló dolog, megpróbálom a legfinomabban megoldani – és titokban tartani. Persze eddig sem az volt a jellemző, hogy az olyan szegény emberekre utaztam rá, akik igazából a segítségre szorultak rá és nem a megkopasztásra, de hát kivételek mindig akadnak. – Egy igazi angyal leszek – vigyorogtam rá, majd elindultunk kifelé, még elloptam egy kikészített sütit és azt ropogtatva téptem fel az ajtót, engedelmesen követve Mike-ot. A rendőr kocsi láttán azért összeszorult egy pillanatra a gyomrom, hiszen sosem voltam az ilyenekkel barátságban, de nem mondtam semmit. Természetesen Mikey nem hagyhatta ki a szurkálást és ahogy elnéztem a vigyorgó fejét, meg kellett állapítanom, hogy egyre jobban bírom.
- Ó, nem akarod te azt tudni hányszor vezettem is őket – vágtam vissza csibészes mosollyal és bepasszíroztam a szárnyaimat az ülés két oldalára, hogy azért a sebváltóhoz a férfi még hozzáérhessen. Hát igen, néhány csalásnál, lopásnál, mi sem jobb annál, ha cápának álcázod magad. – Na, Columbo, irány előre – tettem egy előre mutató kézfejmozdulatot és az egész út közben igyekeztem összepasszírozódva maradni. Nem számoltam, de úgy körülbelül a harmadik lámpánál unottan felsóhajtottam, majd vetettem egy gyors pillantást a rendőrre és a kezem elindult a rádió felé. Ahogy sikeresen elértem, azonnal bekapcsoltam és a felhangzó zenét felhangosítva villantottam egy ártatlan mosolyt Mike felé. – Remélem nem baj – vettem kicsit hangosabbra. - Utálom az ilyen kínos csendeket.

by **Michael Bodwin** Vas. Okt. 14, 2012 3:07 pm

Miután Tibbu, ha kissé nehézkesen is, de végül belement az alkuba, valamelyest megnyugodva vezettem már az autót, bár még így is óriási kockázatot vállaltam azzal, hogy eltüntetem az aktáját, ráadásul még a számítógépes adatbázist is meg kell valahogy buherálni, de arra is meg van a megfelelő ember, csak meg kell győznöm valamivel, hogy segítsen. Mondjuk van rá egy meggyőző érvem az apja részéről.
Azért halvány kárörvendő mosolyt csalt az arcomra, hogy láttam mennyire kényelmetlen neki összehúzódzkodni az ülésen, hiszen nem szárnyas emberekre találták ki a járgányt, de sajnos hamar feltalálta magát és önkiszolgálóan bekapcsolta a rádiót, ami még nem is lett volna baj, de a zene választása nem volt a legjobb.
- Oké, nem bánom, ha zenebonát akarsz, de legalább valami normálisat, ha lehet és ha nem akarsz egy idegesen vezető rendőrt magad mellett. – dörmögtem oda neki ördögi mosollyal és csak a mihez tartás végett tettem egy kis flikk-flakkot az úton, kicsit közelebb menve egy tartálykocsihoz az ő oldalán.
Nagyon bírtam ezt a mi kis játékunkat és be kell vallanom egyre jobban élveztem a srác stílusát. Nem volt az a tipikus bűnöző, aki minden áron lakat alatt akarok látni. Igazából akár társnak is bevállaltam volna.
- Ha oda érünk, akkor úgy mutatlak be, mint egy szakértő kollégámat, és szeretném, ha ennek megfelelően viselkednél. – mondom neki, hogy tudja mire számítson. – Remélem, akkor, ahogy mondtad, meg tudod majd állapítani, hogy eredetiek-e azok a festmények és, ha nem, akkor tovább tudunk lépni a tolvajok ügyében is. Egyébként, tényleg nem hallottál valamit erről a melóról? Tudtommal elég jó neved van a szakmában, hogy, hogy nem akartak bevenni a buliba? Vagy épp el voltál foglalva? – nézek rá kíváncsian, hogy a zene helyett megtörjem a csendet.

by **Tibutty Tamity** Vas. Okt. 14, 2012 4:44 pm

Görcsösen kapaszkodtam bele a jobb oldalamon lévő kapaszkodóba, ahogy a szája megrándult és az ujjai jobban ráfonódtak a kormányra. Összeszűkült szemmel figyeltem. Nagyon, de nagyon nem tetszett ez nekem. Persze a következő pillanatban éles kormányrángatás következett, mire még erősebben kapaszkodtam. Mondhattam volna, hogy felkészültem rá, de arra, hogy a tüdődet majd kiszedi a biztonsági öv, nem lehet eléggé felkészülni. Mikor ismét egyenesbe jöttünk, azonnal lehalkítottam a rádiót és be kellett vallanom, igazán örültem volna, hogy ha pár tollam kihullott volna, csak hogy ezek után fel kelljen takarítania. Persze aztán megmagyarázta volna ennek a „bizonyos főnöknek”, miért rendezett párnacsatát a szolgálati járműben. Az ötletre nekem is gonosz vigyorba szaladt a szám, de mikor megszólalt, gyorsan eltüntettem minden furcsa arckifejezést és érdeklődve hallgattam.
- Ó, ember, elrontod a szórakozásomat – motyogtam bosszúsan és elengedtem a zsebemben pihenő hamis FBI igazolványt. Hiába, mindig mindenre fel kellett készülni, de ezek szerint Oliver kényszerszabadságot kapott. – Persze, hogy meg tudom, csak majd adj pár percet. És mondtam, amit hallottam csak annyi, hogy a kép az országba került, de mivel eléggé késve érkezett hozzám az információ, úgyis tudtam, hogy más már rég benne van a buliban és az ellopását tervezgeti. Különben sem olyan értékes, ha a munkaadóidnak valami más tetszik meg, ráadásul évekig kellene tartogatni, hogy ne figyeljenek rá – eresztettem meg egy sejtelmes vigyort, de ha akart volna sem tudott volna kiszedni belőlem többet a munkámmal kapcsolatban. – Igen, most már elég sok mindenki ismer, de néha csak le kell ülni és hagyni, hogy a többiek marakodjanak a húson, egészen addig, míg végül lesz egy nyertes. Egyetlen egy ember sokkal könnyebb célpont, mint több száz tolvaj… Itt vannak a fejemben a nevek, de amíg nem tudok biztosat, nem mondok semmit. - Kíváncsian fordultam felé egy perc némaság után, keresztbe tett kezekkel. – Ha azt mondanám, hogy a tolvajtól akarom ellopni a képet, elhinnéd?

by **Michael Bodwin** Vas. Okt. 14, 2012 7:01 pm

Azt hiszem botorság volt részemről azt gondolni, hogy ha meg is keresték a melóval, akkor majd szépen el fogja dalolni nekem, de hát egy próbát megért.
Kaptam megint egy olyan tessék-lássék választ, amivel úgy gondolta, hogy kiszúrja a szemem, aztán ennyi. De, hát végül is segít nekem most és, ha ott okosabb leszek attól, amit mond akkor ez most nem is lényeges.
Aztán jött a meglepetés! Ahogy azt kezdte taglalni, hogy jobb néha, ha meghúzza magát, mert a zavarosban jobb halászni, vagy az utolsó mondat, amikor rákérdezett egy érdekes verzióra.
- Rólad? – néztem rá vigyorogva. – Simán! Tudom, hogy tudsz meglepetést okozni, és végül is pont ez az amiért hozás fordultam, hiszen meg van hozzá a képességed, hogy eltérj a sablontól, hogy használd a fejed és nem vagy telhetetlen. – biccentettem és valahol ezzel kicsit el is ismertem.
Persze nem akartam, hogy elbízza magát, így azonnal más irányba tereltem a szót.
- Arra azért figyelmeztetlek, hogy a milliomos emberünk azóta kicsit felszívta magát, hogy hozzá is be mertek törni, így elég sok biztonsági emberrel vette körül magát. Remélem nem vagy népszerű a körükben, nem szeretném, ha valamelyik felismerne, aztán probléma lenne.
- - nézek rá kérdőn. – Na meg eléggé harapósak, úgy, hogy csak szerényen jövünk és megyünk, mert a Misternek már elege van a zsarukból is, meg hogy nincs eddig még eredmény. – mormolom kicsit dühösen, mert kaptam már én is hideget és meleget a parancsnoktól is érte.

by **Tibutty Tamity** Szer. Okt. 17, 2012 7:16 pm

Ó, Mikey, a végén még elpirulok, gondoltam magamban, miközben elfordulva, a szám sarkában egy vigyorkezdeménnyel hallgattam a válaszát. Komolyan mondom, tényleg egyre jobban bírtam, ami furcsa volt, hiszen rendőr volt. Ám, valamiért mélyen tudtam, hogy az sem játszik nagy szerepet ebben, hogy mutáns, egyszerűen normális volt és a szó legjobb értelmében emberséges. Persze, ez nem lelkiző show volt, szóval ahelyett, hogy tiszteletteljesen biccentettem volna felé, hogy aztán kitárjam elé a legrejtettebb titkaimat is, a róla alkotott véleményemmel együtt, ami egyre és egyre csak hízelgőbb lett, inkább elfojtottam a kaján vigyort és keresztbe font karokkal néztem kifelé, egészen addig, amíg újra meg nem szólalt. Na jó, azért előtte csak kipasszíroztam magamból egy „Kösz!”-t, hiába volt egyszerre száraz és érzelmes is.
- Áh, megható az aggódásod, de ne félts engem. Tipikus reakció, majd megpuhítjuk a Monsieur szőrös szívét – feleltem mosolyogva. – Bár nem nagyon értem, hogy miért a rablás után bérelt fel embereket, biztos valami gazdagoknál terjedő betegség… Hogy miért nem gondolnak előre? Az őrök arcmemóriáját meg majd kiderítjük, ha beállítunk. Talán egy-kettővel találkoztam már, de mindig igyekszem az ilyen dolgokat elkerülni. Legtöbbször sikerül is, de… - hirtelen elnémultam és elkezdtem fixírozni a kesztyűtartót. Alig hallhatóan felhümmögtem, majd feltéptem és elkezdtem benne kutakodni. – De azért a kamerákat elkerülném, gondolom, miután biztosítottátok a terepet, ameddig tart a nyomozás, semmit sem vesznek fel. Kérlek, mondd, hogy így van. Ha pedig nem, akkor ezt a hibát orvosolnod kell, mert addig be nem teszem oda a lábamat, ugye ezzel tisztában vagy? Nincs kedvem utána megsemmisíteni a felvételeket – mormogtam, majd kiszálltam a kesztyűtartóból és felvettem a fekete, sztk-s keretes szemüveget. –Hú basszus, remélem ez nem a tiéd, különben meg kell mondjam, baromi rossz szemed van. Ugye, azért azt a piros lámpát látod?... Mike… ugye látod? – kérdeztem nagy komolyan, miközben haladtunk előre és eltettem a zsebembe a szemüveget. A morgós hangjára megveregettem a vállát bíztatásként.
- Ne aggódj pajtás, olyan gyorsak és alaposak leszünk, mintha csak én jártam ott volna. Nem haragítunk meg senkit és haladsz az ügyben… Bár, a Monsieur-t megértem, ha elege van a kopókból, eléggé lassúak, meg… rendben, nem szóltam – fejeztem be, magamban elégedetten vigyorogva, miközben feltekertem ismét a rádiót, hogy az út további részében jó hangosan bömbölhessen a zene

by **Michael Bodwin** Csüt. Okt. 18, 2012 1:26 pm

Láttam, hogy bár sosem fogja elismerni, azért jól esett neki a dicséret, bár igyekeztem másról beszélni utána, hogy ne érezze azért annyira nyeregben magát, mert még elbizakodottá teszi velem szemben, ha tudja, jó véleménnyel vagyok róla.
Az azért megnyugtató volt, hogy nem esett kétségbe, mikor megemlítettem az őröket, így valószínűleg azért nem annyira ismerős a köreikben, hogy legyen félnivalója, mert az nekem is kellemetlen lett volna utána magyarázkodni King-nél, hogy mit kerestem a milliomos lakásán egy tolvajjal.
- Hát tudod, hogy van ez! Ha már megtörtént a baj, akkor utána legalább azzal megnyugtatja magát, hogy legközelebb nem fog megtörténni. És azért én a tolvajok helyében sem lennék annyira nyugodt, mert ha ismered Lockmaier-t tudod te is, hogy ebből presztizskérdést csinál és minden világi és alvilági kapcsolatát meg fogja mozgatni, hogy példát statuáljon a tolvajokkal. És mindenki tudja, hogy vannak jó kapcsolatai. – mondtam Tibbu-nak, persze sejtettem, hogy ezt legalább annyira tudja, mint én, ha nem jobban. – És, ha elkapják őket, és azok nem a zsaruk lesznek, akkor nem irigylem őket. – húzom el a szám.
Mikor a kesztyűtartóban kezd kutakodni, először rosszallóan, majd egyre kíváncsiabban nézem, hogy vajon mit keres, míg elő nem halász egy vastag keretes szemüveget, ami fogalmam sincs melyik kollégáé lehet, vagy az is lehet, hogy egy letartóztatotté? De, nem is ez a lényeg, hanem, hogy minek?
Persze aztán erre is sor kerül, hogy megtudjam és ezen aztán jót nevetek, főleg, ahogy ránézek.
- Nem, nem az enyém és ne aggódj látom azt a lámpát, ami már zöld. – repestek át a kereszteződésen a sárgán, ügyet sem vetve a satufékező oldalról jövőre, hisz úgy sem mer kekeckedni egy rendőrautóval. – És a kamerák nem működnek….elvileg, ha azóta nem indította újra őket, de talán ezt könnyen megtudhatjuk. Bár nem tudom mi bajod van velük, egész jó fényképarcod van. – vigyorgok rá, hogy én is húzzam őt egy kicsit.
Mikor az ügy haladásának lassúságára reagál csak figyelmeztetően horkantok egyet, de ez elég is, hogy visszafogja magát, épp elég nekem a saját főnökeimet hallgatni.
Aztán megadóan tűrtem a zenét, bár meg kell vallanom nem is volt olyan rossz ízlése, bár a hangerő hagyott némi kívánnivalót maga után, de hát ezt a kis időt már kibírom.
Aztán a kovácsoltvas kapu előtt lefékezem és a kint strázsáló gorilláknak megvillantom az igazolványomat.
- Mr. Lockmaier vár engem és a kollégámat. – vetem oda és megvárom míg leellenőrzik a dolgot, majd betűzök a kinyíló lapun.
- Na itt vagyunk, pattanj ki. – állok meg a széles felhajtón.

by **Tibutty Tamity** Vas. Okt. 21, 2012 7:12 pm

A gonoszul mustráló őrnek dobtam egy ártatlan vigyort a szemüveg mögül, majd, mikor elfordult mozdulatlan szájjal közöltem a kopóval, hogy ezek bizony tényleg nem kiskutyák. Összesen négyen voltak csak a bejáratnál, egy szinte minden percben belebeszélt a rádiójába, miközben kettő a kocsit, kettő pedig a körülöttünk lévő apró kis oda nem illő változásokat próbálták észrevenni. Le mertem volna fogadni, hogy még valaki a bejárati kamera felvételét is kitartóan bámulta. Bár, mire is számítottam, nem igaz? Igen, Mike tökéletesen értett ahhoz, hogy hogyan kell egy tolvaj nyugalmas kis ebédjét fenekestül felforgatni. Már csak azon kellett elgondolkoznom, hogy ez nekem tényleg olyan rosszul esik-e… Vagy kifejezetten élvezem a dolgot? Ahogy lejjebb toltam a szemüveget, hogy megvizsgáljam a villát egy halk füttyentés hagyta el a számat.
- Valaki aztán tudja, hogy kell élni – mormogtam az orrom alatt. Szép zöld gyep, locsoló berendezés, idilli környezet, a távolban egy szökőkút, drága, márványdíszítések, hatalmas ház, ami egy igazi monstrumként ülte meg az egész birtokot. Egy biztos, Mikey barátom nem Manhattan legforgalmasabb, legzsúfoltabb helyére hozott. Bár ezzel tisztában voltam, de bizonyos okok miatt, valahogy sosem jutott időm komolyabban foglalkozni Mr. Lockmaier-rel. Most mégis, égtem a vágytól, hogy legálisan léphessek be és nézzek körbe… khm… természetesen csak önzetlen okokból. A kabátgalléromat felhajtottam, a hajamat kissé összekócoltam, ami bár nem olyan alapos álca, azért sokkal több volt, mint a semmi, majd egy finom mozdulattal becsaptam magam mögött a kocsi ajtaját és elindultam Mike mellett fel a lépcsőn, egészen a bejáratig. A súlyos ajtó még azelőtt nyitódott, mielőtt odaértünk volna és egy kopasz, eléggé hűvös arckifejezéssel rendelkező, alacsony, kövérkés fickó lépett a küszöbre, ezzel érzékeltetve, hogy ide aztán nem nagyon fogunk bejutni az engedélye és a nekünk kedvező hangulata nélkül. Kezét a kilincsén tartotta, az ajtót csak félig nyitotta ki, szeméből sütött a leplezni kívánt türelmetlenség. Igazi kis ugráltatható kiskutyuli benyomását keltette.
- Látom, megkedveltek téged – vetettem oda a zsarunak, mielőtt túl közel kerültünk volna, aztán a kis köpcös megszólalt.
- Nyomozó úr, nem vártuk magát mára. Remélem a nem várt ittléte jó híreknek köszönhető. Megvannak már a tolvajok? – tartotta a ridegségét és egyenesen a közepébe csapott. Egyenlőre a háttérben álltam és hagytam Mikey-t kibontakozni, majd mikor rám terelődött volna a szó, túlbuzgón kezet nyújtottam és jól érezhető francia akcentussal bemutatkoztam. – Örvendek, Dimitri Tautou, műkincsszakértő és tanácsadó, monsieur Bodwin kért fel, hogy nézzek körül a helyszínen – igazítottam a szemüvegemen, mikor nem fogadta el a felé nyújtott kezet, helyette biccentett egyet. Látszott rajta, hogy egyben teljesen nem érdekeltem, de a mondandómra azért felkeltette a kíváncsiságát. Ismét Mike felé siklott a tekintete.
- Műkincs? Uram, talán megtalálták az egyik ékszert? De minek ide műkincsszakértő? Azt hittem elég világosan összeírta a hiányzó tárgyak listáját Mr. Lockmaier – lesett lapos pillantással a kopóra, utalva, hogy nagyon gyorsan magyarázza el valaki neki, hogy mégis mi folyik itt.

by **Michael Bodwin** Hétf. Okt. 22, 2012 10:30 am

Tibu igazán értett hozzá, hogy pár mozdulattal, hogyan változzon valami elvont kis művészpalántává, hiszen mire kiszállt a kocsiból, már alig ismertem magam is rá, így csak elismerően biccentettem felé.
Én már többször is jártam itt, de a monumentális méretek még mindig meghökkentenek, bár ha nekem fizetnének sem laknék ilyen bazi nagy hodályban és valahogy Aya-t sem tudnám elképzelni, ahogy a személyzetet ugráltatja és rohangál 50 szobában.
Aztán még a csengőt el sem érte a kezem mikor már feltárult az ajtó, igaz csak éppen annyira, hogy kipréselje magát rajta Lockmaier személyi titkára, Roger, aki engem mindig arra a kis köpcös színészre emlékeztetett,…..hogy is hívják….hmm….megvan! Danny de Vito! Hát tökre úgy néz ki, nem?
- Igenis kedvel engem, csak nehezen mutatja ki! – vonom meg a vállam és közben gonoszul mosolygok. – Ez náluk valami idomítási alapkövetelmény. Áááá, jó napot Roger! Örülök, hogy látom, és nem, igaza van nem jeleztem az érkezésem, mert …….mert hirtelen kellett ……öööö…Dimitri-t elrabolnom egy munkájából, mert nem sokáig tartózkodik nálunk, ő olyan csere kolléga vagy olyasmi. – lódítok, bár nem úgy, mint a vízfolyás, de azért talán hihetőre sikerült, miután Tibu valami hihetetlenül természetes módon alakult át külhoni szakértővé.
- És Roger, azon vagyok, hogy minél előbb meglegyenek, azért is vagyok itt és nem valami kellemes kávézóban szürcsölöm a forró nedűt. – vágok én is vissza a kissé rideg fogadtatásra. – És, ha megbocsát a részleteket, majd magával a gazdájával vitatnám meg, és ha majd úgy gondolja magára tartozik, akkor megtudja maga is. – lépek közelebb és mélyen lehajolva a szemébe nézek. – És most hajlandó végre beengedni, vagy hívjam fel Mr. Lockmaier-t?
A férfi pár pillanatnyi hezitálás és villámló tekintet után félrelép és mi beléphetünk a milliomos szentélyébe.
Az ízléstelenség úgy látszik valami elvárás, mert ugyan itt minden egy vagyonba kerül, de az összhang és az elrendezés már a műkedvelő házigazda ízlésficamát. Minden túldíszített és aranyozott, meg márványburkolat és társai, szóval tiszta pucc az egész.
- Megmutatná, hol vannak Mr Lockmaier Haustenberg képei? A szakértő úr szemügyre venné őket kicsit közelebbről, mert egy érdekes fejlemény merült fel.

by **Tibutty Tamity** Hétf. Okt. 22, 2012 7:38 pm

Az „idomítási alapkövetelmény” valahogy túl jóra sikeredett, mert Roger egy másodpercig sem mutatkozott segítőkésznek, a kedvesség pedig olyan távol állt tőle, mint amennyire éntőlem a törvénytisztelés. A bennem uralkodó és egyre fokozódó ellenszenvnek nem adtam semmilyen külsőleg látható jelét, csupán békés arccal várakoztam és kifürkészhetetlen tekintetemet a kopó és Roger között vándoroltattam. A bemutatkozáshoz, még megengedek egy bocsánatkérő mosolyt és egy mondatot: „Ó, igen, excuse, igazán illetlenség csak így beállítani, tudom, tudom.” A kis köpcös tekintete megvillant, ahogy Mikey felvette a kevésbé barátságosabb oldalát, de szó nélkül lépett arrébb és emelte a ház belseje felé a kezét, mintegy invitálva minket. Eléggé zordan, de invitálva, ami bennem azonnal megszólaltatta a vészcsengőt. A vészcsengőt, ami olyan hangosan csilingelt a fejemben, hogy azt hittem, a dobhártyám kiszakad, mikor megláttam a borzadályt, ami a házat uralta. Talán az arcom is sápadtabbá vált, de hogy a fájdalom kiült az arcomra, abban biztos voltam. Mintha gyomorszájon vágtak volna, miközben fölöttem valami árnyékbeli kárörvendő nevetés hallatszott.
- Mikey, könyörgöm, menjünk innen! Kiég a retinám ettől a látványtól. Ez a műalkotások meggyalázása. Sőt, a megerőszakolása! – motyogtam komolyan és már-már ijedten az orrom alatt és ha nem ragadott meg a vállamnál, biztos sarkon fordultam és kimentem volna, de válaszolni már nem maradt ideje, mivel Roger beért minket.
- Ne fáradjon vele nyomozó, megteszem én magamtól is. Tudja, Robin épp házon hívül van, addig én felelek mindenért, szóval, ami az ügyhöz tartozik, azt nekem is ugyanolyan jogom van hallani, mint Mr. Lockmaier-nek. De ha meghallja, hogy ismét a házában kutakodnak, miután állítólag a helyszínelőik sem találtak semmit, biztosan égni fog a vágytól, hogy megtudja, miért jöttek vissza. Természetesen, személyesen… - nyúlt a zsebébe a telefonja után kutatva. – Amúgy minek kell maguknak azok a festmények? ... A Haustenberg? Az a festményszobában van – felelte és a rosszallása ellenére, mégis elindult az egyik folyosón, hogy aztán egy fényes, tágas szobába vezessen minket. Persze közben az epés kérdései sem maradhattak el. – Miért érdeklik a képek, mikor ez a villa másik végében van és szinte lehetetlen lett volna ideérni, mikor az ékszereket és Mr. Lockmaier aranyát rabolták el? Valami fülest kaptak? Mi köze ennek a rabláshoz, talán gyanakodnak valamire? Hiszen ennek az egésznek így semmi értelme – morogta az orra alatt, de mivel nem zavart sok vizet, egyenlőre még Mikey-ra hagytam, hogy kimagyarázza a helyzetet (remélem meggyőzően), mert a kérdések elég logikusak voltak. Egy jelentőségteljes pillantást küldtem felé, majd jött az újbóli elszörnyedésem.
- Egy Matisse-t rakni Vasarely mellé? Atya ég, Istenem segíts! Ez itt mi a franc, bomba robbant vagy valakinek nagyon rossz a humora? A pointillizmust azt még értem, de a szürrealizmus hogyan fér meg egy Michelangelo mellett?! – nyöszörögtem, miközben megtörten körbenéztem.

by **Michael Bodwin** Kedd Okt. 23, 2012 9:44 am

Míg az engem fürkésző Roger-t igyekeztem szóval tartani, addig persze nem kerülte el a figyelmemet Tibu halk, kétségbeesett motyogása, amitől majdnem elnevetem magam, de az elég hülyén jött volna ki, hiszen végül is csak én hallottam……szerencsére, különben már repültünk is volna kifelé az ajtón, mert a milliomost pincsiként körülrajongó titkár, úgy hajított volna ki minket, ha kritizálni merjük gazdája ízlését.
Gondolom az idősödő és egy cseppet sem visszafogottan élő Lockmaier-től számít majd valamire a végrendeletében, vagy……..Na jó, ebbe nem megyek bele!
- Ó, ezt öröm hallani Roger! Ezek szerint a végtelenségig megbízik magában a gazdája, így bizonyára kulcs is van mindenhez? – tettem fel az ártatlannak tűnő kérdést, de ez csak olyanjáték volt a szavakkal, hiszen nagyon is jól tudtam, hogy mindenhová bejárása és hozzáférése van, így ő is a gyanúsítottak listáján szerepelt.
- És csak hívja nyugodtan, de tudja olyan nagyon a szívén viseli a főkapitány ezt az ügyet, hogy szabad kezet kaptam, ezért talán feleslegesen idegesítené csal Mr. Lockmaier-t azzal, hogy iderángatja, de ezt maga tudja Roger. – mosolyogtam rá, mint egy éhes cápa.
Azt azért sejtettem, hogy nem fogja szó nélkül hagyni, hogy mit akarunk mi azokkal a képekkel, ráadásul, ha benne van a rablásban, akkor most már a gyanúját is alaposan felkeltettük. Azért nem szabadott lebecsülni ezt az embert, mert a kinézetével ellenben, nagyon is veszélyes egy jószág volt.
- Értelme mindennek van Roger, csak nem biztos, hogy a maga orrára is kell kötni. – ingattam meg a fejem, miközben mentem utána a festményszobába. – De, ha tudni akarja, egy kicsit azért segíthetek, igen fülest kaptunk, hogy esetleg nem csak az ékszerek voltak a célpontok. – ejtettem el egy morzsát, de többet úgy sem mondok neki, nem mintha sokkal többet tudnék.
Tibu közben szó nélkül jött mellettem és nem tudtam, hogy csak nincs mondanivalója, vagy csak a látottak utáni elszörnyedés vette el a szavát, de aztán kiderült, hogy az utóbbi, csak ezt még fokozni is lehetett a milliomos képtárában.
- Áááá!, bocsásson meg a munkatársam néha kissé furcsa kirohanásaitól. – vigyorogtam a gyanakodva rá néző titkárnak, miközben jót taszítottam Tibun figyelmeztetőleg. – Kiváló szakember csak kicsit nyers a stílusa.
Roger-t szerintem nem győztem meg száz százalékig, de végül csak bólintott.
- Nem szívesen, de magukra hagyom Magukat, mert fontos dolgom van, és én szeretem azt jól végezni, nem úgy mint egyesek. – néz rám gúnyosan közben. – De azért hagyok itt két embert, hogy ha esetleg problémájuk akadna.
Azzal int valahová a hátunk mögé, ahonnan elő is lép két kétajtós szekrény, akiknek csak az arcberendezésük alapján adnék simán 20 évet, és akik komótosan elfoglalják a helyüket az ajtó két oldalán.
- Akkor jó munkát uraim, és ha végeztek, az urak majd kikísérik magukat. – fogja távozóra a kis ember. Miközben egy széles mosolyt erőltetve az arcomra bólintok felé, nem kerüli el a figyelmem, hogy az egyik gorilla merően bámulja Tibut, mint aki azon töri a fejét, hogy honnan ismerős neki. Remélem, hogy tévedek és csak alapból ilyen a nézése.
- Akkor dolgozhatunk monsieur Dimitri? – nézek a dermedt srácra.

by **Tibutty Tamity** Kedd Okt. 23, 2012 7:08 pm

A fickó minden rezdülésén látszott, hogy nem tetszik neki, amiért Mikey ilyen lenézően viszonyult hozzá és ártatlanul vigyorogva próbálta borzolni még jobban az idegeit. Mégsem szólalt meg, ami egyben lehetett jó és rossz dolog is. A hallgatás sok mindent elmondott, de legtöbbször ezernyi dolgot takart el. Hát igen, ezt végül úgyis a gyakorlat döntötte el és bár, passzív megfigyelőként alaposan szemügyre vettem Roger-t, mégsem tudtam pár perc alatt megismerni az egész személyiségét. Az erős vállveregetésnek tűnő verés ébresztett fel a megrökönyödésemből. Persze, ha ezt mondhatjuk a való életbe való visszarángatásnak – hiszen egésze végig megfigyeltem mindent. Sosem engedhettem meg magamnak, hogy akár csak egy pillanatra is komolyabban megzavarják a figyelmemet. Összesen nyolc kamerát és három helyet számoltam, ahol a rejtett kamerák potenciálisan el lehettek helyezve. Mindvégig igyekeztem a holtterekben maradni, miközben a pillantásom az őrökre kúszott. Apró fegyverek, profi megjelenés, a járőrözés, rádiózás gyakorisága – a legkevésbé sem zavart, hogy ezt egy-két másodpercből nem tudtam levonni, de minden adatot, minden törmeléket elraktároztam magamban, hogy ha kell, fel lehessen használni.
- Tudja, csak annyiról van szó, hogy jobban értékelem a klasszikus elhelyezéseket, mint a szabadszellemű lakberendezést. Ahogy mondják, ízlések és pofonok – szabadkoztam visszafogottan, de egyáltalán nem bántam meg az előbbi szavaimat. A megjelenő férfiakra vetettem egy futó pillantást, majd megigazítottam a felsőm nyakát. – Mielőtt elmegy monsieur, feltehetek egy kérdést? – mozdultam utána. Érdeklődve nézett fel rám, így folytattam. – Magát érdekli a művészet? – a tekintetében a gyanakvás nem aludt ki, de válaszolt.
- Sosem gondolkodtam el rajta. Jobb dolgom is volt.
- Azért biztos van valami, ami tetszene magának. Op-art? Klasszicista irányzatok?
- Nem, nincs semmi – vetette oda félvállról és ujjaival sebesen pötyögött valamit a telefonján. - Ami hasznot hoz, arra érdemes időt áldozni, de egyébként ez az egész felesleges időpocsékolás – mutatott a művek felé, megfordult és a készüléket a füléhez emelve kivonult, miután kértem tőle egy utolsó szívességet - egy kesztyűt. Mikera néztem.
- Meg ne kérdezd mire volt ez jó – jelentettem ki, hiszen tényleg nem volt kedvem bővebben kifejteni a dolgot, majd ismét körbenéztem, miközben zsebre raktam a kezemet. Felemeltem a fejemet. A tetőt áttetsző, tejfehér üveg alkotta, ami az egész, hatalmas, múzeumokat idéző teremnek adott egy határozott alapvilágítást. Tökéletes helyen voltak a képek, és ahogy elmentem egy-egy mellett sunyi fény gyúlt a szememben, hiszen ez a hely olyan volt, mintha egy narkós elé rakták volna az anyagot, de mégis uralkodnia kellett volna magán. Tisztelettudóan megálltam néhány mellett, pedig tisztában voltam, hogy vészesen fogy az-az időnk, amit Mr. Lockmaier nélkül fogunk eltölteni a házban. – Nézze ezt az ecsetvezetést, gyönyörű. Határozott, durva, de az igazi fauvizmus mégis az erőteljes színekben jelenik meg. Áh, Párizs, miket tud teremteni, nem igaz? – sóhajtottam felé a költői kérdést. Kis terpeszben, egyenes háttal álltam az őröknek háttal, így miközben tovább folytattam a legkisebb erőfeszítés nélküli mutogatást és gesztikulálást, az arcom teljes takarásban maradt. – Mike, nagyon gyorsan el kell innen tűnnöm. A szőke hímállat régen a szervkereskedelemben dolgozott. Lényegtelen munkákat látott el, ott találkoztam vele. Nem meglepő, hogy itt van, hiszen Mr. Lockmaier és a feketepiac nem áll olyan távol egymástól. Megnézem még neked azt a nyomorult festményt – bár ez is hamis -, de örülnék, ha addig lefoglalnád. Küldd el valamiért vagy csak kérdezd ki, gyors leszek – morogtam még oda neki, aztán hanyagul meglapogattam a hátát és ismét elindultam az őrök közelében kiállított Haustenberg felé.
Fél füllel a Mike és Drake/Jack (ezt a kettő nevét ismertem) közt lezajló eszmecserét figyeltem, miközben felhúztam a kesztyűt, lejjebb toltam a szemüveget és közel hajolva elkezdtem vizsgálni a képet. A mostani hamisítványok szinte ugyanolyan mesterműnek számítottak, mint az eredetiek. Bár a hamisítást, ahogy sok minden mást is, a divat diktálta, ez a mostani eset különösen érdekesnek tűnt. A tökéletes vizsgálatot már csak laborokban lehetett elvégezni és bár én kérhettem volna egy jó barátomtól út közben egy hordozható mikroszkópot, amivel elemanalízist csináltam volna, de hát kár volt keseregni ezen. Ahogy közeledtem, máris elkezdtem a Haustenberg-ekre jellemző stílusjegyeket keresni, megfigyeltem a színösszeállítást és az egészet egybe, majd tovább bontottam fel magamban a dolgokat. Megszagoltam, aztán megállapítottam, hogy nem érződött festék szag. A keretre helyeztem az ujjaimat és megmozdítottam a keret és a vászon között, hogy aztán a kesztyűs mutatóujjamat végighúzzam a kép egy apró darabján. A festék törése élethű volt, valaki figyelembe vette, hogyan kell elöregíteni a képet egy sütőben, hogy ne tűnjön fel semmi hiba, ám a vászon és a festék puhasága is túlontúl nagy volt, így a szemöldököm még inkább összeráncolódott. Nagy gyakorlatom volt már ebben, a Haustenberg-ek mindig is kihívást jelentettek. Nagyon kevés maradt fenn és a festő sem volt soha valami társaságkedvelő. Ráadásul… Ráadásul… „Minden korszak olyan hamisítványt kap, melyet megérdemel.”
Még közelebb hajoltam és elgondolkozva simítottam végig az aláíráson, ami a kép bal alsó szélén volt. Az első furcsaság az volt, hogy alá volt írva, hiszen egy vagy két képnél, ha odarakta a szignóját, ráadásul akkor is mindig a jobb oldalon szerepelt, hiszen balkezes volt. A keret megzavarta volna, mikor a kész képet aláírja – és köztudott volt, hogy mindig kerettel együtt írta alá. Elővettem a telefonomat és kikerestem egy másik festményt (Mikey eléggé csodálkozott volna, ha meglátta volna mi minden van ezen a kis kütyün), majd felnagyítottam és a szignó mellé emeltem. Túl heves – túl tapogatózó, túl kacskaringós – túl rövid. Elégedetten elmosolyodtam és bár tudtam, hogy az egész egy gyors, két perces analízis volt, ráadásul szubjektív, mégis úgy éreztem – a kicsike bizony hamis.

by **Michael Bodwin** Szer. Okt. 24, 2012 7:05 pm

Láttam, hogy sikerült Tibut visszahoznom a valóságba a kis figyelmeztetésemmel, mert azonnal hatásos magyarázkodásba kezdett, bár Roger továbbra is gyanakodva szemlélt minket, mintha sejtett volna valamit.
Mikor a művészettörténész tolvaj még kérdéseket is tett fel a titkárnak, csak érdeklődve húztam fel a szemöldököm, hogy most mit is akar ezzel. Talán neki is gyanús lett valami?
Aztán, ahogy Roger elhúzza a belét, kérdő tekintetemre egyelőre úgy néz ki, hogy nem kapok választ, de hát ami késik, nem múlik. Most amúgy is sürgős dolgunk van, mielőtt esetleg Mr. Lockmaier kirúg minket.
- Majd megkérdezem, csak később. – felelem a felém küldött halk válaszra mosolyogva, mert valami oka csak volt ennek.
Aztán csak mentem szépen mellette és igyekeztem legalább valami érdeklődést mutatni a néha talányos ábrázolások iránt, amikről ha megmondták volna, hogy micsoda sem biztos, hogy kinézem belőlük.
Ezek után nem nehéz bevallanom, hogy baromian nem értek a képekhez, meg az ilyn jellegű művészetekhez, így nekem ez az egész olyan, mint ha valaki kínaiul magyarázna.
Persze Tibu fejtegetéseire is okos képet vágva bólogattam, egészen addig, míg rá nem jöttem, hogy már nem is a képekről beszél, hanem valami egész másról, amire nem ártana oda figyelnem.
Szóval jól láttam az előbb, hogy az egyik őr Tibut stírölte, és nagyon nem lett volna jó, ha kiszúrja, hogy egy tolvajt hoztam a milliomos féltve őrzött képei közé, mert akkor azt hiszem ezt marhára nehéz lett volna kimagyaráznom a főkapitány előtt.
- Oké, bízd csak rám, de igyekezz. – mondtam olyan félhangosan, hogy azért ne suttogásnak higyjék, de ne is hallják.
Aztán magára hagytam a képeket vizsgálgató Tibut és határozott léptekkel, komoly arccal léptem a szőke fickóhoz.
- A segítségére lenne szükségem egy pár kérdés erejéig. – néztem a szemébe és a hangom most ellentmondást nem tűrővé vált. Tudtam, hogy tudja ki vagyok, így nem sokat teketóriáztam.
- Mondja csak a rablás napján maga hol tartózkodott? A házban volt? Szolgálatban volt?
- Nem uram, én Mr Lockmaier-t kísértem el a fogadásra, de szívesen itt lette…..
- Állj, ez nem érdekel, csak az, hogy egyébként mi lett volna a dolga, ha itt lett volna?
- Hát az éjszakai őrség, de…..
- És miért vitte pont magát magával, akkor a gazdája? – szakítottam félbe, hogy pergőssé tegyem a beszélgetést és ne hagyjak időt neki a gondolkodásra és a nézelődésre, ami sikerült is, hiszen, most már csak rám figyelt, azt hitte valamit rá akarok kenni.
- Nem tudom uram, nem szokásom kérdezősk….
- Rendben, akkor majd mástól kérdezem meg, de most, ha jól látom mennünk kell.
Hiszen a fél szemem Tibun tartva már látom, hogy az ajtó felé veszi az irányt, mint egy szórakozott művészlélek, nem nézve se jobbra, se balra.
- Végeztél? Sikerült? – csatlakozom mellé és alaposan kilépve lehagyjuk a mögöttünk loholó két biztonságit.
- Adják át üdvözletemet Roger-nak és mondják meg neki, hogy köszönjük a türelmét. – kiáltok még vissza a vállam felett és kiviharzunk az ajtón a kocsihoz.

by **Tibutty Tamity** Hétf. Nov. 19, 2012 4:33 pm

Mikey zsarukhoz képest (tehetséges, na, nem olyan, mint a fánkzabálók legtöbbje) egészen gyorsan kapcsolt és mint egy megszokott társ vetődött mellém. Olajozott mozgás, szinkronban lévő, jól kilépett lépések. A ballonkabátomba süllyesztett kézzel, komolyan bólintottam a két őrnek, akikhez szépen lassan, mintha csak egy inger lenne, „ingerület” formájában eljutott az eltűnésünk határozottsága, majd jött a „reflexük” – a kitartó követés és az igyekvés az utolérésünkre.
- Ne a szád járjon, hanem a lábad- súgtam vissza. Őszintén szólva? Hiábavaló próbálkozás volt az őrszemek részéről, mert mire megszólalhattak volna, Mikey már az orrukra csapta a bejárati ajtót és én már az anyósülésre röppentem be. Nem kellett ösztökélni a sietségre, ő is tudta nagyon jól, hogy addig nem beszélek, amíg két kilométeres körzetben van ez az időzített bomba, a kis Roger-kével együtt. A torzító szemüveget egy gyors mozdulattal vágtam be a kesztyűtartóba és megmasszíroztam az orrnyergemet.
- Tényleg fárasztó az ilyen vagy csak nekem tűnik annak, mert bűnöző vagyok? – mormogtam magam elé, majd felsóhajtottam. – Remélem örülsz, mivel nagyon úgy néz, ki, hogy a kép hamis. Nem tudtam biztosra megmondani, de ha az ösztöneimre hallgatok (és az általában mindig jó), akkor igazam lesz. Elég összedobott munka, de nem reménytelen. Ha őszinte akarok lenni, néhány hamisító kézjegye is, mintha látszott volna rajta – merengtem el, majd Szuperszimatra sandítottam és sunyin elmosolyodtam. – De nehogy azt hidd, hogy megmondom a kapcsolataimat.
- A legjobb, amit tehetsz, hogy megnézed az őrsön, a feketepiac festményforgalmát, beszélsz néhány kollégáddal és várod a csodát, hátha vétenek pár bakit… Vagy csináljuk az én módszeremmel, ami nem biztos, hogy legális – tettem hozzá és szem forgatva fordultam az ablak felé, hiszen tudtam, hogy biztosra akar menni az ügyben. – De előtte meg kellene látogatnunk egy ismerősömet, hogy elemezze ezt – mutattam fel a kifordított gumikesztyűt, aminek egyik ujjában a festmény egy apró törmelékdarabja pihent. Gyors, a körülményekhez képest ügyes munka volt, amire mégsem voltam büszke. – Nem valami nagy zsákmány, de hogy milyen festéket használtak, száz százalékosan kiderül – rántottam meg a vállamat, ami nem volt olyan okos dolog, ha figyelembe vesszük az autó apróságát a szárnyaimhoz képest. Ha az én módszerem jött, akkor megadtam a New York Egyetem címét.
- Na, és azóta mi van a kis ügyeddel? – törtem meg a csendet, most nem zenével, hanem egy hanyag kérdéssel. – Nem sikerülhetett valami jól, azt hallottam Aya Caine megszökött – húztam el a számat.

by **Michael Bodwin** Kedd Nov. 20, 2012 10:20 am

Úgy látszik Tibbu is alaposan megkönnyebbül, mikor végre kiszáguldottunk a kapun és az úton száguldottunk tovább. Én meg reméltem, hogy annyira azért nem keltettünk gyanút, hogy King leharapja a fejemet a látogatás miatt, de hát ez még benne van a pakliban, Ha eredményt tudok majd felmutatni, akkor ezt még le tudom szerelni, ha nem, akkor mehetek autókat irányítani pár hónapig.
Azért felvillanyozott, mikor közölte, hogy valószínűleg a festmény hamis, bár azért a ki titkait meg akarta tartani magának, ami egy sóhajt csalt ki a számból, mert így nem nagyon fogunk előrébb jutni.
- Szinte számítottam rá, hogy valami hasonlót fogsz mondani. – néztem fél szemmel rá, miközben azért repesztettem rendesen. – A végén miattad fognak kivágni és parkolóőrt csinálni belőlem, akkor aztán nem lesz, aki néha-néha megvédje a seggedet, ha bajba kerülsz. – mondtam neki, de azért egy cinkos mosoly bujkált a szám szélén.
~ Hogy én mindig belekeveredem valami hasonlóba! Egyszer tényleg le fogok bukni, hogy milyen ismerőseim vannak. ~ futott át azért rajtam, de egyelőre elhessegettem ezt a rémképet.
- Nem valószínű, hogy sokra mennék a feketepiac figyelésével, de legalábbis nagyon hosszadalmas lenne, és erre nincs időm. – ráztam meg a fejem.
Aztán vetettem egy pillantást a gumikesztyűre, amit nem tudtam hová tenni, de a szavai után derengeni kezdett, hogy valószínűleg valami mintát szerzett a képről.
- Rendben, legyen a te módszered, mond a címet. De azért óvatosan duhajkodjunk. – tettem hozzá figyelmeztetően, hiszen azért van nálam egy határ, még ha néha kicsit szabadon értelmezem a dolgokat.
- Aya Caine meghalt! – olvadt le a halvány vigyor a képemről és komorodtam el. – Szökés közben belefulladt a folyóba. Ügy lezárva.
Ha megérkeztünk az Egyetemhez, hagytam Tibbut előre menni, hiszen ő tudta kit kell keresni.

//Irány az Egyetem //

by Ajánlott tartalom