A part

-Nyugi, ne aggódj mi...á, már nem vagy itt, pazar. Na szóval...
Újabb adag rohamrendőr érkezik, s jóval többen vannak, mint amennyivel szívesen összeverekedne, úgyhogy vérző szívvel, de a vezérlőgép billentyűzetére irányítja tekintetét, a levegőbe emeli a klaviatúrát, aztán egy hatalmas ütéssel ketté töri az eszközt.
~Szegény billentyűzet...~
Aztán egy újabb Jedi ugrással az egyik nagyobb szekrény tetején terem, és ott várja a támadóit.

A női blokkban sem sokkal jobb a helyzet mint a férfiban. Az omega protokolt ott is szépen, pontosan hajtják végre, igaz ott csak két mutáns csövezik, úgyhogy nem tart valami sokáig, amíg oda jut két fegyveres őr.
-Jó reggelt lányok. Adjátok át üdvözletemet a sátánnak!
A két őr célra emeli pisztolyaikat, készen arra, hogy Sheena és Aya agyvelőjével dekorálják ki a szobát.

Percekkel később hatalmas robaj rázza meg az épületet, ezt követően pedig nyári esőként hullanak alá az üvegszilánkok odafent, nyomukban tucatnyi fehér páncélt viselő, fájdalmasan ismerős kommandóssal. Közben a szerverteremben ájult testek tucatjai közt lépkedő Sean szeme láttára a monitoron a számláló eléri a 0-t.
-Na, kezdődik...
~Figyelem srácok, a béklyók kilőve!!!~

Épp időben, ugyanis az új jövevények mindenre lőnek ami mozog, legyen az ember, mutáns, őr, vagy biztonsági kamera. Az egyik csapatszállító helikopter fedélzetén egy magas alak áll, a plafonba kapaszkodva, s fejcsóválva szemlélve az odalent kibontakozó mészárlást.
-Így nem lesz jó. Nyissák ki a rácsokat. Úgy hihetőbb, hogy szökni próbáltak a mocskok.

Követem a fiút, hogy ketten valami jó kis sorfalat alkotva álljuk el a rabok útját és csak felmorranva veszem tudomásul a felém küldött mosolyt és szavakat.
- Te még nem láttál engem idegesnek! – vicsorogok vissza adrenalintól fűtve.
Alig érünk azonban a kapu közelébe, mikor idegesen felfedezem fel, hogy bizony nem mindenki akart eszét vesztve a hídon keresztül távozni a szabadság felé, mert az egyik vérszomjasnak tűnő és felettébb hosszú csápokkal megáldott mutáns itt maradt kicsit szórakozni. Eléggé brutálisnak látszottak azok az éhesen tekergőző és valami szájformából kinyúló polipkarok, ráadásul épp egy szerencsétlen egyenruhást igyekszik összeroppantani, vagy földhöz csapkodni. Ez azonban soha nem derül ki, mert ahogy a mutáns meghallja, hogy áldozata hozzám kezd könyörögni, ahogy meglát, máris áldozatot vált és engem célozz meg azokkal a tekergődző végtagokkal. Már reflexből elő is meresztettem borotvaéles karmaimat, hogy meglepjem a támadót, mikor valami elröppen a szemem előtt, mint egy leszakadt propeller, hogy szabályosan leszeletelje a felé nyúló csápokat. Az üvöltés végig szánkázik a gerincemen, de valahogy nem tudom megszánni a csonkolt mutánst.
Mikor a még mindig veszettül pörgő fémtárgy útját visszakövetem szemeimmel az elszántan, a visszarepülő kardját megmarkoló Sean-t fedezem fel.
- Ez szép dobás volt kö…- hirtelen visszaszívom a szót, mert már a múltkor is éreztem, hogy valamiért nem komálja ezt a fiú, - Sean! De ne adjunk rá esélyt, hogy visszanövessze! – húzódik éhes mosolyra a szám és átengedve magam állati énemnek párducként vetettem rá magam a még mindig sikoltozó csáposra. Most nem fogtam vissza magam egy cseppet sem!

~Ahogy te sem engem.~
A békesség megőrzése érdekében figyelmen kívül hagyja, mit olvasott ki a nő gondolataiból, és inkább úgy tesz, mintha a "köszi" lett volna az a szó, aminek végül karmos társa elharapta a végét.
~Apja fia, ha meg kell szívat másokat? Ezt most bóknak kéne vennem? Nem is csoda, hogy Mike nem merte hangosan kimondani.~
A szörnyeteg még mindig a sebeit nyalogatja, amikor szemből nekiugrik a párduc. A támadás ereje a falhoz vágja őt, az ütés hangja pedig úgy tűnik az, amire már nagy szüksége volt az egyenruhásoknak, hogy végre felocsúdjanak, és elhúzzanak innen a fenébe.
~Menjenek vissza a helyükre! A rabok nemsokára visszatérnek, és ketten nem tudjuk őrizetbe venni mindet!~
Miután elküldte ezt az üzenetet a mellette elszaladó - és őt nagy ívben kikerülő - embereknek, a polipgyomrú férfit marcangoló Sheena felé néz. Pár apró csápja már kinőtt, amivel épphogy meg tudja akadályozni, hogy a fenevad ne harapja le a fejét, és cincálja őt cafatokra, ám ő is belátja, hogy ez kevés, ezért egyik kezével a földet tapogatja. Már épp elérne egy sokkolós gumibotot, ám az kirepül ujjai közül, s gonosz módon őt vágja kupán néhányszor, amíg végre elájul.
~Jól van, elég lesz, semmi szükség rá, hogy megöld.~
Amint Sheena leszáll az ájult férfiről, a lebegő bot azért megsokkolja még egyszer a mutáns bűnözőt.
-Utálnám, ha hátba támadna minket. Gyere, még rengeteg dolgunk van!
A kidöntött vaskapukra mutat, melyeket egyedül biztosan nem bírna el, aztán ő maga elkezd mindenfélét szétszórni a nemsokára érkező rabok útjába: nagyobb köveket, dobozokat, székeket, egyszóval bármit, amiben fennakadhatnak, akár csak addig is, hogy ne tudják őket lerohanni, mint egy megvadult bivalycsorda. Szerencsére ez egy börtön, úgyhogy akad itt kordon, és hasonlók bőven.
-Ne aggódj, tudom mit csinálok. - Ám a híd legmagasabb pontjáról feléjük szaladó csőcselék láttán azért még ő is nyel egyet. - Azt egy szóval sem mondtam, hogy könnyű lesz, de sikerülni fog!
Annyi előnyük legalább van, hogy mutáns nincs köztük egy sem, hisz aki megmaradt, az most a másik két csapattal hadakozik, viszonylag távol innen.

Úgy látszik ez a furcsa mutáns ráadásul nagyon gyorsan regenerálódik, hiszen alig ugrom neki, máris kinőttek annyira a csápjai, hogy távol tartsa magától a fogaimat, amik így csak a nyaka előtt csattognak. A karmaim elől viszont nem tud elmenekülni, így azzal szaggatom, ahol csak érem. Még állati alakban is érzem, hogy sietnem kell, ha nem akarom, hogy azok a polip karok megnőve már esetleg az én nyakam köré tekeredjenek.
Közben hallom az eddig sanyargatott őrök menekülő lábdobogását, így legalább azokat nem fenyegeti több veszély, legalábbis ezen mutáns részéről.
~ Tiszta hülye vagyok, hogy azokat az őröket védem, akik nem is olyan rég még meg akartak ölni! ~ fut át rajtam a gondolat, de végül is az előbb engem akart szétcincálni ez a szörny.
Aztán egyszer csak elernyed a mancsaim között a fickó, és én meglepődve és gyanakodva hőkölök hátra, hogy vajon mi történhetett, akkor szólal meg Sean a fejemben.
~ Mmmmrrr! De ő is meg akart ölni engem! ~ küldöm vissza az üzenetet, hiszen beszélni ebben az alakban nem tudok, de végül győz az emberi oldalam és vonakodva, de ott hagytam a vérző csápost.
Ekkor láttam meg, hogy a mellettünk lebegő gumibot volt a ludas az ájulásért, amivel most még egy kis áramütést is kap a fickó, hogy biztosan így is maradjon egy darabig.
Mivel most nincs más veszély, én is visszaváltozom, mert így jobban tudok kommunikálni és segíteni is, ha kell, és ahogy elnézem Sean tevékenységét, kell is, hogy elég sok akadályt és barikádot helyezzünk el a visszazúduló fegyencek útjába.
- Én nem aggódom! – vontam meg a vállam ránézve a srácra. – És eddig sem volt sétagalopp a benti móka. – intek a börtön felé. – Úgy, hogy nem hiszem, hogy nagyobb meglepetést tudnának okozni. Aztán meg mi jó csapat vagyunk, ahogy az iménti eset is mutatja, így biztos vagyok a sikerben nagyfiú! – biccentek felé vigyorogva, majd a felén rohanó emberekre szegezem sárgálló pillantásomat.

Amikor valaki lehülyézi magát illene ellenkezni, de Sean pontosan tudja, mennyire idegesítő, amikor Nagy Testvért játszik mások agyával, ezért kivételesen visszafogja magát, s csak akkor válaszol, amikor Sheena direkt hozzá szól.
~Igen,igen, ő egy vérszomjas, groteszk szörnyeteg, de talán épp ez az oka, hogy érte nem jött senki, nem gondolod?~
Az akadályosítás egészen jól halad, bár az igazat megvallva rumlit csinálni mindig is remekül tudott a képességével, és amikor elnézi a súlyos fémtárgyakat hajigáló szőkeséget, nem kételkedik benne, hogy erre a nőre is jellemző, hogy utána kő kövön nem marad, ha nagyon belejön a dologba.
-Na jó, itt jönnek, készülj! - Kiáltja, de aztán magában elmosolyodik. "Nagyfiú"? Még sosem szólították így irónia nélkül.
A rabok első hulláma csupán 20 emberből áll - úgy tűnik különböző ütemben adják fel a reményt/unják meg a másik parton zajló mutáns harc nézését - így nem tűnnek velemi vészesnek. Az elől érkező nagydarab fickó előrántja a fogkeféből, és borotvapengékből összeeszkábált biológiai fegyverét(a nyelének érintésétől is tetanusz mérgezést kapsz) s diadalittas mosollyal indul meg a páros felé, egészen addig, amíg Sean elő nem kapja szamurájkardját, s egy mozdulattal kettévágja az apró fegyvert. A penge némán pattod a földön, egykori gazdájának arca pedig felejthetetlen.
-Bocs srácok, de túlerőben vagyunk. Adjátok meg magatokat, most!
A vele szemben álló férfi le is hasal, s jó páran követik a példáját, viszont vagy tucatnyi rab csak még dühösebb lesz, s mind egyszerre rohamozzák meg a két mutánst. Az eléjük rakott akadályok persze nem kicsit zavarják őket a mozgásban, így képtelenek rendesen bekeríteni őket, s az igazat megvallva, inkább Sheena felé mozognak, mert azt hiszik, ő kevésé veszélyes...a barmok.

Csak egy fog és szemvillanással jelzem Sean-nak, hogy én készen állok, és tényleg így is van, hiszen a megjelenő, durván húsz ember kettőnkre, nem is olyan vészes, és most nagyon úgy néz ki, hogy ráadásul nincs is köztük mutáns, mert akkor már biztos elsőként dicsekedett volna a képességével.
Mikor aztán Sean is demonstrálja a legelső, termetes érkezőnek, hogy komolyan gondoljuk, hogy most adják meg magunkat nekünk, akkor már fülig ér a szám és az adrenalin szintem az egekben van. A földön pattogó csonkolt barkács penge, pár emberből igazán kellemes pánik hatást vált ki, hiszen olyan precíz vágást kevesen láttak, mint amivel a férfi ujja előtt két milliméterrel Sean levágta azt.
A srác hangja most nagyon is határozottan hangzott, aminek következtében jó páran engedelmeskedtek is és a jól ismert koreográfiát követve kezüket a fejükre téve feküdtek le a földre, élen a pengés fickóval.
Viszont a maradék, akik voltak még vagy tízen, még jobban felhergelve támadtak tovább, hiszen eszükbe sem jutott, hogy a túlerővel nem rohannak le minket.
Mivel nagy igyekezetükben árkon-bokron és akadályon keresztül próbálnak a közelünkbe férkőzni, így esélyt adnak arra, hogy külön-külön bánjunk el velük.
Innen már nem követem figyelemmel, hogy Sean hány embert kap a nyakába, de nem féltem, hogy a látottak alapján nem fogja megszabadítani egyiküket, másikukat pár testrészéről.
Nekem is jut pár ember, és mivel csak emberek, így biztos vagyok benne, hogy jót fogok játszadozni, főleg miután felismerek egy két ismerős arcot azok közül, akik rám rontottak elsőként a cellámban. Most eljött a visszavágó ideje.
Most nem változtam át, hiszen felesleges lett volna, csak a karmaimat eresztettem ki, hogy már az első csapásoknál érezzék, hogy nem fogom kímélni őket.
Az első férfit még ugrás közben rúgtam meg, hogy visszarepült pár métert, aztán a következőnek a mellkasát kaszáltam végig, és szép sorban, ahogy jöttek, mindenki felé volt egy kedves mozdulatom. Nem is gondolkoztam, csak tettem a beidegződött mozdulatokat és elhajoltam az ütések és rúgások elől, ha szükség volt rá.

-Vagy veressétek magatokat félholtra - sóhajtja lemondón - úgysincs semmi programom délutánra.
Előre szalad, s a vele szemben térdelő fickó széles vállát dobbantónak használva a tömegbe veti magát kivont karddal. Páros lábbal érkezik valakinek az arcába, s áldozata olyan erővel repül hátra, mintha egy béna akciófilmben lennének, ahol a Jedi lovag képességeit megszégyenítő karate mester egyszerre agyal meg egy egész falut, de amikor Sean földet ér, eldobja a kardját, és az propellerként pörögve járja őt körül, amíg ő üti, és rúgja a felé botladozó rosszfiúkat, az egyszeri szemlélő elgondolkodhat rajta, hogy nem egy valódi Jedi lovagot lát-e akció közben. Penge egyébként nem bánt senkit, csak azt a célt szolgálja, hogy ellenségei a fegyverre figyeljenek, és ne a srácra, aki ennek köszönhetően megesik, hogy a hátuk mögé is képes kerülni. Nem túl sportszerű, de de ketten vannak 20-re...30-re...150-re...Ajjajj...
~Kezdik felfogni, hogy odakint nem jutnak haza!~
Egy hatalmas ugrással átszárnyal egy nagyobb embercsoport fölött, kardja pedig most a Sheena felé vezető utat vágja el a hordától, hogy "mindössze" azzal a negyvennel kelljen megverekednie, akik korábban közel kerültek hozzá.
~Menj hátrébb! Itt csak bekerítenek!~
A nő fejében üvöltő hangja túlharsogja a tömeg moraját, miközben ő egy irdatlan nagy jobb egyenessel küldi röppályára az egyik Sheena-hoz túl közel merészkedő tagot. Az utolsó ugrásával a szőkeség mellé ért, s most a propeller mindkettejüket pajzsként védi a hordától, kár, hogy nincs belőle még tíz.
~Hol vagytok már srácok? Kezdek kifogyni a rabokból, akiket padlóra küldhetek!~
Vízszintes helyzetbe fordítja a kardot, és immár mint egy igazi propellert küldi be a tömegbe. Nem tudja, meddig veszik még be a rabok, hogy akár feldarabolni is hajlandó lenne őket, de egyenlőre győz az életösztön, s a derék magasságban közeledő halálos fegyver elől egymást is fellökve ugrálnak félre.
~A baj csak az, hogy ettől még simán fel tudnak állni.~
Mondjuk, nem egyszerre. A kard ott köröz fölöttük, így még mindig legfeljebb néhány tucattal kell megküzdeniük, és ha sikerült visszavonulni, akkor még a kapu is tovább szűkíti a helyet.

Mikor egy körkörös csapás után egy pillanatra levegőhöz jutottam, és körbepillantottam, meg kellett állapítanom, hogy a kezdeti tucatnyi fegyencből mostanra kicsit sokan lettek.
A híd felől folyamatosan áramlottak az emberek és be kellett látni lassan, hogy akár mennyire is jók vagyunk, azért ennyivel nem fogunk tudni elbírni.
Körülöttem így is már egy csomó sebesült, vagy ájult férfi feküdt, és a meglévők mellé még én is beszedtem egy pár kék-zöld foltot, talán egy pár bordatörést is, és egyre jobban fáradok, hiszen nem vagyok gép, hogy megállás nélkül harcoljak.
Kicsit hátrébb lépek, hogy felkészüljek az újabb hullámra, mikor meghallom Sean hangját felcsendülni a fejemben.
~ És ennek most örülnöm kéne? De, ha így folytatják, akkor mi se nagyon! ~ küldöm vissza a gondolathullámot, amiből remélem leszűri, hogy már nem sokáig húzzuk idekinn kettesben.
~ Halkabban te! – kapom fel a fejem, mint ha egy kantárszárral rántották volna fel. - Éppen azt csinálnám, de nem hagylak itt! Ha nem jössz én sem megyek! ~ védek ki közben egy felém száguldó öklöt, melyet megcsavarva, kényszerítem meghajlásra a vicsorgó férfit, majd végighasítok az oldalán, utána nagyot taszítok rajta, hogy a lendülete még három másikat is letaroljon.
Fáradtan nézek rá, ahogy nagy ugrásokkal és széles ütésekkel ér mellé a srác, majd egy újabb lélegzethez juttatja őket a köröttük pörgő-forgó kard.
- Már hallom a lépteiket. – fülelek feszülten a börtön irányába. – De velük sem biztos, hogy elegen leszünk, van valami másik kiút innen, vagy addig verekszünk, míg bírunk, vagy amíg le nem tarolnak minket?
- Ezek nem úgy néznek ki, mint akiket megrendít, hogy legyőzünk belőlük tizet, húszat, százat! Ezek most vért akarnak! – ugrom az egyik a katanán átjutó rab nyakába, hogy egy hátra szaltóval visszahajítsam a tömegbe. – Szóval, hogy tereljük be őket a celleáikba?

Nagyon kimerült voltam már, de még muszáj volt bírnom. Visszafelé is a csöveken keresztül mentem, és már sokkal könnyebb lelkiismerettel is tettem, hiszen a kiürült épületben már nem volt mitől féltenem Mike-ot. Gyorsabban is haladtam, mint befele menet, elvégre most már még annyira sem volt új az útvonal. Hipp-hopp meg is érkeztem a szabadba azon a a csapon át, amelyen az előbb beszivárogtam a falak közé.
Odakint nem kellett különleges képesség ahhoz, hogy halljam és lássam, hogy a csapat nagyon jó munkát végzett, ugyanis derekasan küzdöttek, és ahogy a partra értem, azt is láthattam, hogy a hídnak konyec, úgyhogy a megmaradt rab sereg nem menekülhetett tovább. Ez pedig azzal járt, hogy itt maradtak a nyakunkon. Most már négyünk nyakán, hogy beértük Sheenát és Seant, akik úgy harcoltak, hogy az még Inigo Montoyának is a becsületére vált volna. Az már más kérdés, hogy a dühödt foglyok hadakozása meg egy egész vogon hadseregnek vált volna a becsületére (vagy mijükre...).
Miután nagy sajnálkozás közepette bár, de sikeresen kiütöttem három fegyencet így törve utat magamnak Sheenához, már én is tudtam válaszolni a kérdésére.
-Sehogy. Nem sokára itt lesz az erősítés. A mi dolgunk annyi volt, hogy megakadályozzuk, hogy átjussanak a városba. Megtettük. A szigetről már nem juthatnak ki, és mi hatan nem vehetjük fel a harcot több száz, több ezer bűnözővel. Ki kell jutnunk innen.
A híd felé néztem. Nem láttam, mi folyik ott csak valami aprócska pontot, ami körül mintha időnként tüzet is véltem volna felfedezni.
-Istenem! - suttogtam elborzadva.
A szám elé kaptam a kezem, aztán miközben próbáltam nem arra koncentrálni, hogy Szellem milyen rossz állapotban volt már akkor is, amikor elindult, Seanékhoz fordultam.
-Azt hiszem, megyek, és besegítek nekik egy kicsit.
Hacsak nem hoznak fel valami nagyon-nagyon nyomós indokot, hogy miért is ne menjek (ami nem túl valószínű, elvégre a férjem volt veszélyben), már el is indultam. Vízként akadálytalanul haladhattam előre, nem kellett hát sok idő ahhoz sem, hogy elérjem a folyót. Belecsobbanva pedig máris sokkal nagyobb sebességre kapcsolhattam. Borzadva kerülgettem a rengeteg hullát, de akármerre néztem, egy mozgó testet sem láttam, nem volt már kin segítenem. Csak Szellem.
A híd megfelelő lábához érve elkezdtem fölfelé mászni. Hozzáöleltem magamat, majd jéggé fagyva stabilan elhelyezkedtem. Kicsit feljebb löktem magam, vízként elvékonyítva, meghosszabbítva magam, és megint hozzáfagytam. Hosszú percek kellett ahhoz, hogy végre felérjek, és volt hogy majdnem feleslegessé is vált az erőfeszítésem, ugyanis a földrengéstől már egyébként is meglazult szerkezetű hidat még az időnként lecsapó tűzgolyók is csépelték. Ennek köszönhetően mondjuk akadt néhány kiszögellésem, amiben meg tudtam kapaszkodni, vagy kijjebb merészkedni, hogy jobban ráláthassak, mi folyik odafönt, ha majd feljebb jutottam.
Egyszer csak egy lángoló test zuhant le mellettem. Úgy néztem, túlélte, de amekkora felületen sérülhetett, ha a sokkhatást el is kerüli, ha nem kezelik nagyon gyorsan, a sebeibe bele fog halni. Kiáltást hallottam. Felkaptam a fejemet, még épp időben ahhoz, hogy meglássam Ayat, amint a furcsa röpködő, tüzes mutáns karjaiban a magasba röppen, majd elképesztő sebességgel nekivág a mélységnek...

A gyengélkedőt kivéve üres börtönben most is egyedül rohantam végig a kihalt folyosókon, hiszen Lynn a számára gyorsabb utat választotta, a vízvezetéket. Gyorsan haladhattam, átlebegve minden akadályon, de a nő képességével nem versenyezhettem, így hamarább ért le az udvarra, mint én, habár ott már legalább behoztam a lemaradásomat.
Nem volt nehéz megállapítani, hogy merre lehetnek Sean-ék, hiszen a kapu túloldaláról hatalmas hangzavar, ordítozás, puffanások és ütések zaja hallatszott, így egyenesen arra irányítottuk rohanásunkat.
A falon kívül érve azonban még én is elképedtem, hogy milyen hősiesen állta a sarat mindössze két ember, hiszen Aya- tevékenységének hála a hídon nem voltak képesek átmenni a rabok, így ugyan a város megmenekült, de a kudarcot vallott és felettébb dühös tömeg, most az őket feltartó Sheena-ra és Sean-ra zúdult, akiknek meg kellett akadályozni, hogy ez az eszét vesztett csürhe, a bentieken álljon bosszút, amíg meg nem érkezik az erősítés.
De ezt sokáig már ők sem bírják, még akkor sem, ha közben mi is beszállunk a küzdelembe, mert itt több száz fegyencről van szó, akik nem ijednek meg egy-két pofontól.
Miután a láthatóan egyre kimerültebb Sheena is megkapta a magyarázatát, hogy lassan vége a megpróbáltatásoknak, és végre leléphetünk erről a nyomorult helyről, Lynn átnézve a túlpartra, ahol a férje és Aya harcolt, kissé ledöbbent hangon közölte, hogy úgy látja odaát is elfér a segítség, és már választ sem várva bele is vetette magát a vízbe.
Én is szívesen mentem volna, mit mentem, rohantam volna Aya-hoz, hogy segítsek neki, de ez most lehetetlen volt, így csak reménykedhettem, hogy elegen lesznek, hogy megoldják a problémát, mert nem hagyhattam itt a még mindig becsülettel harcoló társainkat.
Így hát újból aktiválva a képességemet, már el is indultam, mint egy páncélozott orrszarvú, hogy jobbra-balra ökölcsapásokat osztogatva, a közelükbe verekedjem magam, miközben egyre jobban igyekeztünk a kapu közelébe húzódni, ahol legalább nem egyszerre zúdult ránk az egész sereg, hanem a szűk hely miatt csak tucatjával, de azok az istennek sem akartak elfogyni.

Szellem mindkettőnket vissza akart repíteni a partra, de én elutasítóan léptem hátrébb.
-Boldogulok egyedül is - mosolyogtam rá.
Aztán Ayahoz fordultam, és csak hogy ő hallja, a fülébe súgtam:
-Vigyázz rá nagyon. Nagyon megviselte ez a sok ugrálás.
A lány komoran mérte végig Szellemet, majd egy szó nélkül bólintott.
Ha Szellem ellenkezik is, hallani sem akarok róla, hogy még engem is a nyakába kapjon.
-Édes, már alig állsz a lábadon - ráztam a fejem. - Engem meg ne félts, nem lesz semmi bajom.
Hogy az esetleges további vitát elkerüljem, vízzé válva kiszabadítottam az ujjaimat Szellem szorító kezéből, majd hátralendültem, és visszaugrottam a habok közé.

Odaát rögtön hozzásiettem. Rémes állapotban volt, úgyhogy figyelmen kívül hagyva, hogy mit szeretne, lenyomtam a fal tövébe, ha kell, két kézzel csimpaszkodtam a vállába, hogy végre le tudjam tuszkolni ülő helyzetbe, majd az odaszerelt csapot, amin át az imént jártam be és ki az épületből, engedtem neki a markomba egy kicsit, hogy igya meg. Kicsit az arcát és a nyakát is megnedvesítettem, hogy felfrissüljön.
A rabok már kezdtek visszafelé szivárogni, mikor rájöttek, hogy esélyük sincs átjutni a kettészakadt hídon, vagy az erős sodrású folyón. Gyorsan kellett dönteni.
-Mi legyen? - néztem körül a többieken Szellem kezét szorongatva.
Seant, Sheenát és Mike-ot is le kellett már váltanunk, de leginkább kihozni onnan.
-Mi legyen? Aya!
A lány vagy nem hallotta meg a kiáltásomat, vagy nem érdekelte. Egyenesen a sűrűjébe rohant. Még láttam, ahogy rámarkolt Mike fenekére, mikor elfutott mellette, aztán minden figyelmét a befelé özönlő raboknak szentelte pofonok, rúgások, balhorgok képében.
-Itt kint semmi esélyünk - néztem Szellemre. - Ekkora nyílt terepen a túlerő pillanatok alatt fog szétroppantani minket. Menjünk be.
Ha kitaláltuk, pontosan hova, odafolytam a többiekhez, megmondtam nekik, hova menjenek, aztán visszasiettem Szellemhez, hogy betámogassam az épületbe.
-Kitartás, kedvesem, már nincs sok!

~Rendes tőled, viszont nem te esküdtél meg enyhén heves természetű, és fülig szerelmes telepatának, hogy vigyázol a kedvesére, szóval ha egy mód van rá, próbálj meg életben maradni, oké?!~
Megragadja Sheena karját, és nagyon reméli, hogy a szőkeség ezek után vele tart, mert az igazat megvallva erősen kétli, hogy mindkettejüket át tudná katapultálni a tömeg felett. Ha ő is a visszavonulás mellett dönt, egyszerre ugranak át a tömeg feje felett megint, de sajnos így sem sikerül megszabadulni tőlük teljesen, hisz amennyien ezek a rohadékok vannak, mindig akad néhány tucat, amelyik pillanatok alatt a hátukba kerül. Nagy mázli ezért, hogy végre Mike is csatlakozik a bulihoz, hogy úthengerként egyengesse ki a földből kinövő bűnös göröngyöket.
~Szép! Ne kíméljétek őket, már nincs sok!~
Ám sajnos minden igyekezetük, elszántságuk, és őrültségük - köszi Aya - ellenére is másodpercről másodpercre kénytelenek hátrálni, és ez még csak a kisebbik probléma. Mike-ot azonnal megrohamozzák, és bár keményen küzd, 30 embernek még ő sem szabhat gátat egyszerre, s bár egyenlőre vissza tudja fogni a háborgó rabtengert - részben mert Aya kikaparja válogatás nélkül mindenki szemét, aki hozzá ér - a végtelenségig így sem tarthatnak ki. Sheena is nagyon fárad már, Sean pedig...
~Ez egyre jobban emlékeztet a Yonkers-i csatára.~
...a szemébe folyó sós izzadság nagyon marja őt, de letörölni nincs ideje azt. Muszáj koncentrálnia, akár 50 felé is egyszerre, hogy kardja sakkban tartsa a tömeget, s ezzel egy időben egy másik fegyenc vállán átlendülve fejbe rúgjon két másikat, miközben telekinetikusan lefegyverzi a fickót, aki kést akar szúrni Aya hátába, hogy a kóborló penge inkább a manus lábába álljon, és ez idő alatt még telepatikusan is kommunikáljon a csapattal.
~Lynn! Kéne nekem egy élő vízágyú! Aya! A biztosíték szekrény!~
Az őrbódé, ami mellett harcolnak - ennyire voltak ugyanis kénytelenek visszavonulni - rengeteg fölösleges holmi mellett egy bazinagy fémszekrényt is tartalmazott, rajta egy szép nagy fehér matricával, amire valaki hatalmas vörös betűkkel villámokat rajzolt, és egy tízes toplistát arról, miért lenne rossz ötlet azt piszkálni. Ha a Lynn+Aya páros biztosítja nekik a fedezet tüzet, rászól a többiekre.
~Rendben! Vissza az...~
Egy pillanatra megszakad a hangja. Részben a rá nehézkedő kétségbeesett gondolatok súlyától, és részben azért, mert végre valakinek sikerül eltalálnia őt. Mondjuk az alig súrolja, így főleg a reménytelenség az, ami zavarja. Kezdik sejteni, hogy valami sántított a tervben, és az igazat megvallva, nem is tévednek sokat. Kitartani, amíg megjön a rendőrség, hogy kimentse őket? Nem túl jó duma, ráadásul, ha King is benne van ebben az egészben, akkor csak még rosszabb a helyzet. A rendőrség nem jön értük, az egyetlen zsaru a szigeten Mike, és ez így is marad...
~...az udvarra! Visszavonulás az udvar felé!~
Hűs szellőt küldenek feléjük az égiek, mintha csak azt suttognák: nyugalom, már közel a vég. Derekasan helyt álltatok, és most ideje megpihenni végleg. Sötétség öleli körül a szigetet, ahogy sűrű felhők veszik körül, és a jeges fuvallatok is baljós képet festenek a maroknyi csapat minden tagja számára, kivéve egyvalakit, akit egészen felspanol ez az egész...
~Sheena! Kapd fel Szellemet! Mike! Hozd magaddal Aya-t! Lépjetek hátrébb a kaputól mind! gyorsan!
...ő ugyanis sosem a rendőrségtől várta az erősítést, nekik ha bele gebednek sincs ilyen menő vadászgépük, mint az iskolának, ahová ő jár már egy ideje.
~Jól van, életbe lép a "B" terv! hagyjátok szabadon a kosárlabdapályát!~
A telepatikus üzenet után egy hatalmas hátra szaltóval kerül messzebb a hordától, és aztán kezeit a halántékához illeszti. Hatalmas mennydörgés rázza meg a szigetet, s nyomában villámok tucatjai csapódnak be a csapat, és a rabok közt, kik közül csak nagyon kevesen merik ezek után megkockáztatni, hogy előre törjenek. Akik mégis megteszik, azok elé ágyúgolyóként csapódik be Swarczenegger fémtestű ikertesója, behorpasztva maga alatt a betont. nyilván nem véletlenül hívják a fickót Kolosszusnak, ám roppant termete mégiscsak meglepően hat mindenkire, főleg amikor az eddig látótéren kívül helyezkedő Logan mászik elő mögüle, úgy, hogy Pjotr még mindig guggol.
-Jól van pubi, itt senki sem jön... - kinyújtja a karját, amibe bele szalad egy fegyenc, majd vérző orral esik hanyatt. - Szóval, AKI NEM AKAR MEGDÖGLENI, A HELYÉN MARAD!!!
Persze az elsöprő tűzerő is csak addig tartja vissza a csőcseléket, amíg felocsúdnak első ijedtségükből, de aztán ott folytatják a rohamot, ahol az előbb abbahagyták, viszont most már nem csak hat mutánssal kell szembeszállniuk! Az időközben leszállt gép rámpájáról Sarah rohan le elsőként, hogy mérgező tüskéivel habzó szájú reszkető zöldséget varázsoljon mindenkiből, aki kedvese közelébe mer merészkedni, de őt még követik jó páran. Vihar mini tornádói jelentősen szétszórják a támadókat, az időközben befagyott hídon, aki pedig még ezeken is átjutna, az sem jár valami jól, hisz Rozsomák várja őket, kivont karmokkal. A piszkos 12000 már ettől is kezd besokallni, ám az utolsó szeg a sereg sírjában az, amikor mind egy szálig elvesztik látásukat, majd a rájuk zúduló eső egészen a derekukig jégbe fagyasztja őket.
-Jól van, vége a műsornak - szól Logan, morcos hangján - Mindenki fel a gépre. - Undorodva tekint Szellemre. - Te is...
Aztán, ahogy elhalad Aya, és Sheena mellett is, látványosan másfelé néz, s olyan arcot vág, mint aki azt fontolgatja, hogy talán jobb lenne gyalog hazamenni innen. Ugyanakkor, ez a hely nem arról híres, hogy csak úgy kiengednek innen bárkit, szóval miért ne... lehetne rosszabb is, például vezethetné a gépet Greg.

-Tudtam, hogy úgysem bírsz nyugton maradni otthon - korholja le játékosan Sarah-t Sean, de aztán közelebb hajol hozzá, és a fülébe súg valami mást is. Ezután kézen fogva igyekeznek a gép belsejébe, lehagyva a Szellemet támogató Lynn-t, és a kapálózó Aya-t a vállán hurcoló Mike-ot is.
~Ó, Sheena...Josh üdvözöl...át kellett volna adnom, de gondoltam, jobb, ha ő mondja meg.~
A repülő felszáll, maga mögött hagyva ezt az elátkozott helyet. A rendőrség csak egy óra múlva érkezik meg, hogy begyűjtse a szökött - és még mindig didergő - rabokat, annak ellenére, hogy közben a híd is varázslatos módon helyreállt...

//Köszi a játékot És köszi mindenkinek, aki kölcsön adta a karakterét! //

Shenna elképedve hallja, hogy mit üzen neki Sean, és nem tudja, hogy most sírjon, vagy nevessen-e ezen, viszont arra tökéletesen jó volt az időzítés, hogy új reménnyel és még egy utolsó löket adrenalinnal töltse fel, mert ős is igen szerette volna még viszontlátni Josh-t.
~ Azt viszont majd meg kell kérdeznem, ha élve megszabadulunk innen, hogy hogyan sikerült visszatartani, hogy ne rohanjon a végzetébe miattam? ~ sugározza vissza a gondolatait, miközben foggal-körömmel harcol, végső megoldásként, még ár is változik, hogy visszariassza a túl közel merészkedőket. De a fáradtság győz és vissza kell változnia pár perc múlva, mikor is már erősen hátrálniuk kell, még úgy is, hogy közben megérkezik buldózerként Aya kedvese, a zsaru, majd pár perc múlva Szellem is megjelenik Aya-val, habár Szellem nincs valami jó bőrben.
Sheena egyre nagyobb elismeréssel adózik Seann-nak, akiről már szakad a víz, de még mindig igyekszik százfélét csinálni és még 99 százalékban sikerül is neki.
Egyre hátrébb verekedjük magunkat és sajnos még az én éles hallásom sem hallja, hogy akár egy árva sziréna is szólna valahol, így nagy esélye van, hogy egyikünk sem kerül ki innen élve.
Még jó, hogy Sean hangját a fejében mindenki hallja, mert a pokoli ordibálásban másként nem is menne, így gondolkodás nélkül igyekszem tenni amit mond, és szép lassan az udvar felé hátrálni, mikor hirtelen beborul az ég és, mintha a semmiből támadna vihar, megerősödik a szél is.
- Oké, nagyfiú, gyere, kicsit arrébb megyünk, ahogy a fiad óhajtja. – hajolok le, hogy felsegítsem Szellemet, mag a támadóink meglepődve szemlélik az eseményeket és adnak nekünk egy szusszanásnyi időt.
Mikor leszáll a különös madár, amin egyedül csak Sean nem lepődik meg, és megjelenik a felmentő sereg, Sheena nagyot sóhajt, majd a rövidesen eldőlő csata végén, átadja Szellem meggyötört testét Lynn-nek, maga meg Sean –t végighallgatva, felrobog a rámpán, hogy végre a megölelhesse a hősiesen most a háttérben maradó kedvesét.


Most el kell hagynom a zsaruként belém vert racionális gondolkodásmódomat, hiszen meg sem tudom számolni, hány ember jutna egyikünkre-másikunkra. Itt most nem lehet és nem is szabad gondolkozni, csak hagyni kell dolgozni az életösztönt, mert különben már hetedhét határon túl lenne az ember.
Mikor meglátom, hogy Szellem épségben visszahozza Aya-t, már kétszeres intenzitással csapkodok magam körül, és akit elér az öklöm, vagy a lábam, az minimum csonttöréseket szenved, így már nem nagyon lesz harcképes. Most már négyen, majd később Lynn-nal együtt öten küzdünk, de folyamatosan nyom bennünket hátrébb a fegyencek tömege, még, ha közvetlen közelünkbe nem is jutnak.
Sean hangja tartja bennem a lelket, hogy talán tényleg lesz segítség, habár egyelőre semmi nyoma a rendőri erőknek.
Már a kapun belülre vonulunk vissza mikor érdekes jelenségnek lehetünk tanúi, a sötét felhők a semmiből jelennek meg, és a fiú üzenetei azt sugallják, hogy mégis csak kapunk valami segítséget, csak nem azt amire mindannyian számítottunk.
Mivel éppen egy támadó sincs a közvetlen közelemben, gyorsan fel is kapom a vállamra Aya-t, mert tudom, hogy most szép szóval semmire se mennék-
És pont időben sikerül elinalnom az érkező vasember elől, aztán a kosárpályára leszáll egy futurisztikus gép, és sorban kerülnek le róla a különböző képességű mutánsok, többek között a Xavier intézet igazgatója Vihar és még a most is mogorva Logan is.
A tömeg láthatóan visszahőkől, de ez nem tarthat sokáig, hiszen még mindig úgy gondolják, hogy túlerőben vannak, de ezt végül valószínűleg egy újabb mutáns képesség beléjük fagyassza, mondhatni szó szerint.
Rozsomák ekkor mindenkit felterel a gépre, most az egyszer kivétel nélkül, habár látszik, hogy nem éppen jókedvében, de legalább felesleges kommentár nélkül.
Felérve a gépre, az egyik ülésbe teszem le finoman Aya-t és mielőtt kikaparná a szememet egy hosszú szenvedélyes és mindent elmondó csókkal forrasztóm a szájára a szót.

// mindkét karakterem nevében köszönöm a játékot - irtó klassz volt //

Akármilyen fáradt is voltam, valahogy felpörgetett, amikor beleveszhettem a sok betörni való orr, kirántani való kar, berúgnivaló has közé. Sean ötlete nyomán, és Lynn segítségével olyan fénylő-sistergő elektromos istencsapását zúdítottunk rájuk, hogy öröm volt nézni. Ez vissza is vett a lelkesedésükből, de nem az enyémből. Amint lehetett (vagyis a Lynn által vezetett áram már nem jelentett rám veszélyt), rohantam is vissza a sűrűjébe, hogy verjem, ami még verhető. Osztogattam a csapásaimat egyiket a másik után, és ahogy egyre jobban kimerülten, úgy turbóztam fel magam egyre jobban, és akár ájulásig verekedtem volna magam, ha meg nem érkezik a hatalmas repülő.
Épp két lábbal ugrabugráltam egy nagydarab pasi gyomrán, amikor megzavarták a bulit.
-Nesze... nesze... nesze... Hé!
A következő ugrás után már nem érkezhettem vissza a puha felületre, mert még a levegőben elkapott valaki. Heves kapálózásba kezdtem, de mikor megláttam ki az... hát a heves kapálózást folytattam, de úgy, hogy azért ne bántsam Mike-ot, aki a vállára kapva elvonszolt engem abból a tök jó összeröffenésből, ahol már egészen a parkett ördögének éreztem magam.
-Tegyél le! Tegyél már le! - kiabáltam a hátát csapkodva. - Az ott még mindig mozog. Meg az is! Na, ezt nem hagyhatom így. Eressz már!
Persze nem hallgatott rám, ugyan miért is tette volna, úgyhogy alig láthattam, mi történik, de amiben biztos vagyok, az az, hogy nemsokára a gép belsejében találtam magam, ahol Mike lehuppantott egy ülésre.
-Most rögtön engedj vissz...
Bár továbbra is nagyon szívesen tekertem volna még ki néhány nyakat odalent, de meggyőzött, hogy vele smárolni sokkal élvezetesebb. Arról nem is beszélve, hogy minél hamarabb jutunk ki innen, annál hamarabb folytathatjuk.
Lynn a félig ájult Szellemet ápolgatta, és közben hüppögött a sarokban meghatottságában, hogy ennyire sokan a segítségünkre siettek (na ettől majdnem olyan állapotba kerültem, mint Szellem), Sheena is talált magának egy legalább ennyire élvezetes elfoglaltságot, a többieket meg nem ismertem, úgyhogy nem is foglalkoztam velük.
Kivéve egyet.
-Na, jól van, pöcök - biccentettem Logan felé. - Kösz szépen. És erről soha többet szó se essék.
A továbbiakban csak akkor nyitottam ki a számat, ha Mike-kal csókolóztam, egyébként próbáltam csak arra koncentrálni, hogy ahogy távolodtunk a szigettől, úgy távolodhassak az ott szerzett emlékeimtől is lehetőleg örökre.

//Köszönöm a játékot... Jól van Lynn átadom!... A lökött doki is kalimpál, mittudomén, mi a frászért, de nagyon vigyorog!... Nagyon állat volt! //