Memento kávéház

Dee értetlenkedése, majd heves elkívánkozása ebből a helyzetből és testből egy percig sem töltött el csodálkozással, sőt, nagyon is egyet tudtam vele érteni, hiszen nem az volt a legboldogabb álmom, hogy én legyek az aranyszínű robot a egy kultikus filmtrilógiában.
- Nem vicc, vagyis lehet, de akkor biztos szétrúgom valakinek a hátsóját, ha egyszer kikerülök ebből az egész hülyeségből. – morogtam erőlködve, hogy visszafordítsam a csapást a feladó felé. – És nagyon is egyetértek, hogy tűnjünk innen, mert amúgy sem élvezném, ha a homokban fejest állva kéne megvárnom, míg megmentenek.
Legalábbis, ha jól emlékszem a filmre, valami ilyesmi következne. De mielőtt még a leütött szörnypofát megkerülhetném, előttünk terem a……a hercegnő és guruló társamhoz hajol!
~ Hmm! Nem is vettem észre a filmet nézve, milyen formás hátsója van, és….Óóó! Szent egek! Mike térj már magadhoz! Valaki épp az őrületbe akar kergetni, te meg Leila hercegnő fenekét nézegeted! ~
Mondjuk a kilógó, lila nyelvű hut kevésbé szép látvány, így néha-néha még visszatér a pillantásom a szebbik formára.
- Megyünk már! Megyünk! – tipegtem a villámgyorsan tovarebbenő hercegnő után. – Gyerünk Deanne, igyekezzünk, mert a végén ezzel a teknővel együtt zuhanunk le, ha jók az emlékeim.
Így aztán nagyon meg is lepődtem, amikor hirtelen megragadott valami hosszú és izmos csáp és vonszolni kezdett a korlát felé Artoo-val együtt, akihez olyan erősen préselt, hogy ha nem fémből lettem volna, már biztos gondot okozott volna a levegő vétel.
Mondjuk még így sem voltam benne biztos, hogy épen marad minden porcikám, bár fogalmam sem volt, hogy ez melyik kimaradt jelenetben lehetett benne, hiszen bár hogyan forgolódtam, azt kellett látnom, hogy a zsírgolyó halottabb már nem is lehetne.
- Hé! Álljon meg a menet! Ez nem lehetett a filmben! – kiáltottam fel, mert egyáltalán nem tetszett a dolog, főleg miután már a korláton kívül a fogakkal teli száj felett lógattuk a lábunkat és a fülembe hatolt az egyáltalán nem odaillő hang.
- Tessék? – lepődtem meg, bár eddig is sejtettem, hogy valaki áll az események mögött. – Ki a frász vagy te? És mit akarsz tőlem?
A kérdés ugyan teljesen jogos volt, se azt hiszem nem a megfelelő pillanatot választottam a csevegésre. Kétségbeesetten igyekeztem szabadulni, hogy jelezhessek a többieknek, vagy valami, de nem nagyon bírtam mozdulni, aztán meg ahogy engedett a szorítás, már inkább valami kapaszkodó felé kezdtem nézelődni.
- Várj! Nem tudom ki vagy, de nem beszélhetnénk meg ez máshol, esetleg szemtől szembe. Ez így egyáltalán nem fair a részedről. – igyekeztem az egojára hatni. – Artoo, nem tudsz valamit csinálni? – suttogtam közben kis barátomnak…..vagyis mit beszélek már……Deanne-nak.
Az idő azonban nagyon szorított, na meg azok a csápok is egyre jobban ernyedtek el, így nagyon is közeledett az idő, hogy azok között a szörnyű fogak között fejezem be a pályafutásomat.
~ Nem lehet, hogy most, mikor hamarosan apuka leszek, akkor végezzen velem, valami őrült idióta, aki még tisztességesen, egy normális fegyvert sem tud rám fogni, hanem ilyen idióta módon akar végezni velem! ~ füstölögtem magamban, és ez friss erővel ruházott fel.
Megragadtam két kézzel...karral, vagy azzal ami volt ....a csápot és egy jó nagy lendületet véve a korlát felé vetettem magam, aztán csak reménykedtem, hogy jól emlékszem és van olyan képessége a bádogembernek, hogy mágneses a talpa, így már nem fenyeget majd az a veszély, hogy lezuhanok. Természetesen igyekeztem Dee-t is magammal rántani, ha bírom.

Jabba szorítása egy pillanatra megint erősebb lett, amikor Mike megszólította. Viszonylag kevés mimikára képes arca most egyértelműen elsötétült, ahogy elöntötte a düh.
-Engem nem ismerhetsz - világosította fel fortyogó indulattól sercegő hangon. - De az apámat igen. Mike Bodwin, a nagy hős! Csak egy gyilkos vagy! Te is, meg a haverod is. Öröm lesz őt is kicsinálni!
Diane-re épphogy egy pillantást vetett.
-Nem kellett volna beleavatkoznod.
Ismét kezdte elernyeszteni az izmait, hogy ledobhassa őket a biztos halálba, viszont Mike mozgolódására akaratlanul is összerándult. Ha a férfi megtarthatta volna a saját testét, vagy legalább egy másik emberét kapta volna meg, valószínűleg nem sok mindent ért volna el vele. Viszont így fémtesttel, apró kiálló pöckökkel, igen fájdalmas sebeket ejtett fogvatartója bőrén a ficánkolásával. Ez kellőképpen lekötötte ahhoz, hogy meg se próbáljon védekezni az ellen, hogy Mike liánnak használja a farkát, és visszasuhanjon a hajóra. Jajgatva szorította magához megsebzett testrészét, miközben amennyire terebélyes termetes engedte, összekuporodott, és úgy tűnt, másra nem is tud figyelni. Ennek meg is lett az eredménye.
A nyálkás mancsok helyett egy pillanatra igazi emberi kezek villantak fel, a lehajtott kopasz, vöröslő fejtetőt pedig egy szőke hajkorona váltotta fel. Mindez alig egy másodpercig tartott.
-A francba! - nyögött fel, mielőtt elsötétült minden.
Mike és Dianne, mivel egyiküknek sem volt mágnesből egyik alkatrésze sem, lezuhantak, egyenesen a rettegett szörny szájába. Mielőtt azonban akár csak hozzáérhettek volna az egyik tűhegyes foghoz a többszáz közül, eltűnt minden.
-Nem, nem, nem! - hallhattak még egy bosszús kiáltást.
Zuhantak tovább, de már egészen biztosan nem a rémség gyomra felé. Bár a zuhanás jó egy percig tartott, a landolás nem fájt nekik. Egy irodaépület tetején találták magukat. Mindkettejükön fekete, testhez simuló ruha volt (Dianne-en csupa bőr), valamint hosszú szárú bakancs, napszemüveg, valamint annyi különféle fegyver, amennyi fénykorában Ayanál volt mindig. Nappal volt és nyári meleg, de nem tűzött annyira a nap, vagyis valószínűleg kora délután volt. Tőlük nagyjából száz méterre egy koromfekete helikopter várakozott, mögöttük a lépcsőházba vezető, a szétroncsolt zárszerkezetből ítélve előzőleg berúgott ajtó, ami mögül sűrű, fekete füstfelhő gomolygott. Körülöttük a homokszínű, érdes felületű járólapokkal kirakott terepen itt-ott magasított részek, áramdobozok szolgáltak fedezékként, de ezekből nem volt különösebben sok.
Ez azért volt lényeges, mert köztük, és a helikopter között vagy harminc állig felfegyverzett rohamosztagos nézett velük farkasszemet. És egyik sem mosolygott. Valószínűleg nagyon is zavarta őket az a nagyjából tizenöt hasonló egyenruhába bújtatott holttest, amik Mike és Dianne lába előtt hevert.
Megpróbálhatták a ,,Nincs kanál elvét" követni, ám az az ő esetükben korlátozott sikerrel járt, mivel bármennyi köze is volt ennek az egésznek a valósághoz, a feltételeket itt most más szabta. Vagyis nem volt ajánlatos például megpróbálni átszökkenni a szomszédos épület tetejére. Bár ez aligha lehetett abban a pillanatban opció, a rohamosztagosok ugyanis folyamatosan közeledtek feléjük, és vagy lőttek rájuk, vagy megpróbálták kiütni őket.

Mivel nem nagyon reménykedtem, hogy szavakkal képes leszek meggyőzni egy olyan valakit, aki ilyen sok munkát fektet abba, hogy meg tudjon ölni, sőt még attól sem riad vissza, hogy ártatlanokat is belekeverjen, így inkább a B tervben reménykedem, hogy egy nagyobb lendülettel el tudom érni a homoksikló korlátját.
A szavai azonban tovább pörgetik az agyamban a kérdéseket, hogy vajon ki a fene lehet ez a bosszúszomjas illető, és mivel nem olyan sok ember vádolhatott azzal, hogy megöltem az apját, hiszen egy kezemen megszámolhatom kiket voltam kénytelen lelőni a szolgálatom alatt, így már volt is egy sejtésem, hogy kiről beszélhet. A törpe! A vidámparki törpe! Legalábbis ez volt a tippem, de nem nagyon volt érkezésem, hogy ezt megvitassam vele, mert a mocorgásom következtében, sikerült annyira megsebeznem, hogy fájdalmasan elrántsa a mancsait és egy pillanatra le is foszlott róla az álca, de viszont ennek következtében kicsit rövidebbre sikerült a lendület, na meg mint kiderült mágnes sincs a talpamban, így egy ijedt kiáltással kezdtem zuhanni a félelmetes fogak közé Dee-vel együtt. A szörnyű és hosszantartó kínt ígérő vég elkerülhetetlennek látszott és az utolsó pillanatban egy megadó sóhajjal hunytam le a szemem, és nem értettem miért is bosszús a gyilkosunk annyira, hiszen minden a terve szerint sikerült.
Valamiért azonban a zuhanás nem akart véget érni, bár tippem szerint alig pár méterre lehettünk az éhes szájtól, így értetlenkedve nyitottam ki a szemem újból és megint csak meglepett kiáltás hagyta el a számat, miközben az felhőkarcoló teteje felé zuhantunk.
~ Ez egy fokkal jobb, mint évszázadokig emésztődni, valószínűleg egy pillanat alatt vége lesz. ~ futott át rajtam egy irónikus gondolat és csak reméltem, hogy olyan gyors lesz az egész, hogy nem érzek majd semmit.
Hát nem is éreztem, de a következő pillanatban már egy másik filmjelentben játszhattuk a főszerepet és bár nem vagyok nagy filmrajongó, ezt is azonnal felismertem, igaz ez olyan kötelező tananyagféle volt, így nem volt nehéz.
De persze miért is nem valami nyugisabb jelenetben találtuk magunkat? Durr a közepébe!
De legalább most fegyver is volt a kezemben!
- Nem fogod megúszni törpgyerek! – kiáltottam a vakvilágba, egyrészt, hogy bosszantsam, másrészt, hogy teszteljem, tényleg jól gondolom-e kicsoda.
Mivel a golyók egyre közelebb fütyültek el a fülem mellett, reméltem, hogy a filmbeli képesség azért működik, és megpróbáltam lelassítani magam körül az időt, csak egy bibi volt, gőzöm sem volt, hogy mit kellene csinálnom azon kívül, hogy szeretném.
- Szerintem lőjünk azzal amink csak van és próbáljunk eljutni a gépig. – kiáltottam a mellettem álló dögös csajnak, aki minden valószínűség szerint Dee lehetett.
Aztán belevetettem magam a küzdelembe lesz, ami lesz alapon, miközben a cél a helikopter volt.