Fedélzet

Már egészen belejöttem a társasági életbe. Az új arcommal, azzal a néhány betartandó szabállyal, amit innen-onnan sikerült összeszednem, és nagy nehezen a fejembe vernem, már egyre jobban ment. Valahol még szórakoztató is volt, hogy még azok sem ismertek meg, akiknek azelőtt dolgoztam (szóval dolgoztam), de még azok sem, akikről szólt a megbízásom. Ez utóbbi persze csak akkor, ha az nem halálos kimenetelű volt. Amikor tehát Mike előállt az ötlettel, hogy együtt menjünk el megünnepelni a Függetlenség Napját, bár régebben húztam volna a számat, hogy ezzel engem hagyjon lógva, most kitörő örömmel fogadtam, főleg amikor meghallottam, hova is megyünk.
Viszonzásul én egy darab fegyvert sem vettem magamhoz, még akkor is, ha a helyszín szinte megkövetelte volna ezt a fajta tiszteletadást... vagy egyszerűen csak sóvárogtam azután, hogy ismét normálisan felöltözhessek végre. Ez a vágyódás csak még jobban megnőtt bennem, amikor a kocsiban ülve megcsörrent Mike mobilja, és valami számomra ismeretlen fickó mindenféle ,,gyanús tevékenységre" hívta fel a figyelmét. Szemforgatva hallgattam az anyósülésről a kihallatszódó beszédfoszlányokat, úgyis mint ,,Tartsd nyitva a szemed!" meg ,,Legyél résen!" stb.
-Majd csörögj rá anyucira, hogy ne engedje, hogy a gyereke akármit megnézzen a tévében - dünnyögtem oda Mike-nak, miután letette a telefont. - Ennek sincs jobb dolga, mint engem fárasztani? De te sem vagy ám jobb! Ne tötymörögj már itt, így sosem érünk oda!
Alig parkoltunk le a parton, már lőttem is ki, és felrohanva a rámpán egyenesen a fedélzetre rohantam, ahol már a helyszín hangulatától is összetódult a nyál a számban, bár a giccses lufik, masnik, idétlenül vigyorgó tömeg szerintem jócskán rontott az egész hely lényegén, de ezeket a kellemetlen tényezőket igyekeztem ignorálni.
-Mondj egy jó okot rá, hogy miért ne kössem el az egyik szépséget! - mondtam Mike-nak lenyűgözve bámulva a szóban forgó repülőgépeket.

Mikor megtudtam, hogy az USS John F. Kennedy a város kikötőjében vet horgonyt, hogy a kíváncsiskodók megnézhessék és ott ünnepelhessék a Függetlenség Napját, gondoltam, hogy Aya örülne neki, ha mi is megnéznénk ezt a szép hajót, hadseregünk és országunk egyik büszkeségét. Tudom, hogy él-hal minden fegyveres cuccért, hát ez elég nagy falat lesz, hogy tetszen neki. Persze a társasági élet gyakorlása sem volt utolsó szempont, ami már nagyon jól ment neki. Ez talán olyan ajándékféle is volt ezért. Ahogy gondoltam nagyon is örült neki
Mikor az autóban ültünk és közeledtünk a hajóhoz egyszer csak megszólalt a mobilom és az egyik besúgó számát láttam megjelenni. Épp el akartam hajtani, hogy majd máskor beszélünk mikor érdekes dolgokat mondott a mai ünnepséggel kapcsolatban, valami összeesküvés féléről hadovált, de semmi konkrétummal nem tudott szolgálni, így aztán hamarosan letettem.
- Nem kell mindent komolyan venni, amit ezek mondanak. – vonom meg a vállam Aya füstölgésére. – Lehet, csak kis pénzt akart keresni. De egyébként meg úgy is a hajóra tartunk, így legalább kéznél leszünk, ha mégis történik valami, nem igaz? – nevetek rá viccelődve szerelmemre.
Aztán nem soká már a fedélzeten sétálunk, majd felfedezőútra indulunk és alig bírom Ayat visszafogni, annyira lelkesedik, főleg mikor meglátja a repülőgépeket.
- például, hogy nem akarsz bajba kerülni és engem sem bajba sodorni. – adok egy csókot kipirult arcára.

Nem volt egyszerű megszerezni az utolsó jegyek egyikét erre a jeles eseményre, de végül is sikerült. Emlékszem, elég sokat kellett kattintgatnom, mire végre két darab megszomorodott jegyet beszereztem Heilynek és magamnak. Mert bizony ő is ott ballagott mellettem, miután átjutottunk a szúrós szemű legénységi tagon és ráléptünk a keményacélra. Mit ne mondjak, eléggé sokan voltunk, ahogyan azt be is harangozták jó előre az újságok. Hiába, ez a Függetlenség Napja... még ha eredetileg nem is a függetlenség kivívásáért is indult meg a fegyveres harc anno. De ez részletkérdés. Itt a végeredmény, az világ egyik legnagyobb független országa. Ránéztem a mellettem sétáló lányra... majd elmosolyodtam és elnéztem a távolba, az egyik vadászgép felé. Oké, inkább nem kezdem el őt untatni ezzel.
- Nos, mit akarunk megnézni először? - kérdeztem tőle.
Lassan végeztem a Harrier-ek távoli megfigyelésével, amikor észrevettem egy ismerős üstököt a távolban. Kicsit forgolódott, majd rá is jöttem, miért volt ismerős: az ott Aya volt, mellette pedig Mike sétálgatott. Odaintegettem nekik, amikor felénk néztek, de aztán újra a szemlélődésre koncentráltam. Szerintem a múltkor bőven elég volt belőlem a múltban, hagyok nekik békét a jelenben.
- Micsoda pénzkidobás - sóhajtottam az egyik csúcstechnológiás helikopterre nézve.
Belegondolva az a pár millió dollár, amiből egy ilyet összeszerelnek, elég sok mindenre elmehetett volna. De neeem, hardiszert kellett csinálni. Ah, emberi hülyeség. Na mindegy, most nem mérgelődök ezen. Ünnepnap volt, mellettem meg egy kedves személy... inkább erre koncentráltam.

~ Ah, el sem hiszem, hogy sikerült!~
* Boldog mosollyal lépkedtem Andrew mellett fel a hajóra. Az utolsó jegyeket Andrew szerezte meg az ünnepségre. Olyan aranyos volt tőle, hogy ilyenekre is gondolt. Sőt örültem neki, hogy egy kicsit kettesben tudunk lenni. Azóta az este óta alig-alig futottunk össze, és meg kell hogy mondjam, hiányzott Andy társasága. Ahogy mellette lépkedtem tekintetemmel minden kis, apró részletet megfigyeltem; a repülőket, a díszítést és azt, hogy eszméletlenül sokan vannak. Ahogy figyeltem és oldalra pillantottam észrevettem, hogy valakinek integet és amikor követtem tekintetemmel az övét észrevettem, hogy egy fiatal nőnek és egy férfinak integetett.*
- Azt hiszem kezdjük a legelején és vezess te. Szerintem ehhez te jobban értesz, mint én.-* Mosolyogtam rá, majd finoman a kezemet az övébe csúsztattam, hogy el ne szakadjak tőle... meg persze, hogy érezzem a közelségét. Egymás mellett ballagva figyeltük az eseményen megjelenő helikoptereket és gépeket, amik igazi csúcs technológiásoknak néztek ki. Halkan felkuncogtam, amint meghallottam a férfi dörmögését. Finoman megszorítottam a kezét, majd ránéztem.*
- Nem tetszik a helikopter?-* Néztem rá kérdőn és szembefordultam vele. Egy újabb pillantást vetetettem a légi járműre, majd ismét Andrew-ra néztem.*
- Szerintem annyira nem rossz. Mondjuk az tuti, hogy nem szánnék fel rá.-* Jelentettem ki határozottan.*

Július negyedike egy különleges nap a számára, hisz bár ő nem az egyesült államok szülötte, ez az évforduló mégis örömtelibb mint a többi, hisz egy olyan háború lezárásának az örömünnepe, amiben kivételesen nem vett részt, még ha csak azért is, mert túl fiatal...
Egyedül zsúfolja át magát a tömegen a hajó fedélzete felé, úgy törve magának az utat, mintha csak úszna a testek között, amíg végre eljut a rámpákhoz, onnantól kezdve a beszélő heringek már sajnos nem annyira megértőek, és túlzottan össze vannak zsúfolva ahhoz, hogy itt is fel tudja magát tolakodni, így nincs mese, várni kell.
~Vajon, ha teli torokból elüvölteném, hogy miért is jöttem ide, kényelmesebben feljutnék a hajóra? Hé emberek, rohadt nagy tűzijátékra készül valaki, és belőletek lesz a konfetti! Na, azt megnézném...~
Idővel azért csak sikerül feljutnia, és furcsamód a fedélzeten már nem állnak annyira zsúfoltan, mint a heringek, inkább csak mint a pingvinek az északi sarkon. Rengeteg kedves, és kevésbé kedves ismerősének bűze üti meg az orrát, Heily-t pedig ki is szúrja valami fickó mellett, amire csupán egy fanyar mosollyal reagál, aztán tovább indul, hogy kiderítse, igaza volt e annak, aki szerint erre a hajóra ma jobb lesz vigyázni, ha New York helyett nem akarunk később felépíteni egy még újabbat.
~Kezdjük az atomreaktorral, az tűnik kézenfekvőnek...~

-Persze, kifogás mindig van - legyintettem rosszallóan Mike ellenvetésére. - De jó kislány vagyok, úgyhogy a gépek maradnak.
Azért nem mondom, hogy a mellettünk ácsorgó tengerészgyalogos nem nézett elég furcsán rám, de nem törődtem vele. Megtarthatják a gépeket, úgyhogy egy rossz szava sem lehet.
-Áh, de most komolyan! - ráztam a fejemet nyűgösen. - Ezek itt dugig vannak fegyverekkel, még ki is állítják őket, tőlem meg azt a párat is sajnálod, pedig nálam jobban senki nem bánik velük. Ez igazán nem fair... odanézz! Tipli!
Már rohantam is a következő gyönyörűséghez, amit ha használhatnék, egyetlen gombnyomással feleslegessé tenném a pisztolyaim oly sokszoros elsütését. Na, persze az a gombnyomás jó drága lenne, de akkor is. Még mindig lelkes, ámde kissé nehézkes sóhaj szakadt fel a torkomból. Ha még dogoznék... Viszont nem felejtettem el az okot, amiért úgymond nyugdíjba vonultam. Itt volt mellett, fogtam a kezét. És érte elcserélném ezt az egész hajót minden csodás fegyverével és kiegészítőjével együtt.
Romantikus gondolataim befurakodtak a gombafelhős, sorozatlövő ábrándképeim közé. Meghatott, szerelmes pillantást vetettem a férfira, akiért annyi mindent feladtam, és bár nagyon is hiányzott a bérgyilkos élet minden egyes pillanata, úgy éreztem, cserébe sokkal többet kaptam.
És ekkor csapott le hátulról a ragacsos kezű kis szörnyeteg. Lassan hunytam le a szemem, és nagyon erősen kellett küzdenem, hogy ne vigyek be egy pörgőrúgást a kis koszfészeknek. Tönkreteszi a felsőmet és még mamának is hív?!
-Drágám, nem tudom, hogy beszéltünk-e gyerekekről, de felejtsd el! - jelentettem ki halkan, de az idegességtől remegő hangon, majd lendületesen az elkövető felé fordultam. - Na, idefigy...
És akkor megláttam a nevetgélő kis arcocskát, ahogy vidáman kalimpál felém, és valami számomra teljességgel beazonosíthatatlan érzés robbant bennem, amit legutóbb akkor tapasztaltam, amikor Alistairt láttam.
-Úristen, de édes vagy! - kiáltottam fel, és nagyon magasról tojva arra, hogy az apuka mit szól hozzá magamhoz kaptam, és jól megölelgettem. - Hát milyen kis ennivaló kópé vagy te! Mike, hallod? Mamának hívott! Hát nem aranyos? Te, te kis imádnivaló mókuska, te!
Ölelgettem, puszilgattam, simogattam, ha nevetett, az engem is nevetésre késztetett, már az sem zavart, hogy csupa csoki lettem tőle, nem bírtam betelni vele.
-Elnézést, uram, zavarná, ha mára nálam lenne? - néztem az apjára.

Természetesen a legnagyobb sláger a repülőgépek és a helikopterek voltak és én vidáman és jókedvűen hagytam, hogy Aya vonszoljon egyiktől a másikig, ahogy mindig újabb és újabb csodát fedezett fel. Én nem is nagyon nézegettem a gépeket, csak hébe-hóba vetettem rájuk egy-egy pillantást, mert Aya arcát néztem és fürödtem a boldogságában és a lelkesedésében. Már régen láttam ilyen feldobottnak és komolyan el kellett gondolkoznom rajta, hogy megéri-e azt várni tőle, hogy feladja azt, amit szeret, nem lenne-e elég, ha csak kicsit visszafogottabban dolgozna. De hát nem én akartam, hogy feladja, maga döntött így, csak kérdés, hogy jó lesz-e ez nekünk!
Most azonban, ahogy ő lelkesen tapsikol a fegyelmezett tengerész-gyalogosok által őrzött gépet csodálva és én meg a gondolataimba mélyedtem, egy kis lurkó pont ezt a pillanatot választotta, hogy maszatos kis kezével grabancon ragadja Aya-t.
Komolyan meghűlt bennem a vér, amit az én édesem felocsúdó szavai sem olvasztottak fel, így felkészültem a közbeavatkozásra. Aztán, ahogy megfordult és meglátta a kiskölköt, másodszor is megdermedtem, de most nem a félelemtől, vagyis azt hiszem mégis, csak nem abban az értelemben, ahogy először gondoltam.
Aya gügyögése és érzelemkitörése, ahogy elhappolta a lurkót a gyanútlan apától, engem valahogy nagyon is gyanakvóvá tettek. Hiszen eddig nem nagyon komálta a gyerekeket, vagy csak én nem figyeltem oda? Valami mintha megváltozott volna! Éreztem a zsigereimben.
- Aya, jól vagy? – tettem a homlokára a kezem jelzésképpen. – Azt hiszem ez a kiskrapek nem egy használati tárgy és vissza kéne szolgáltatni jogos tulajdonosának drágám. – emeltem ki a látszólag nem is kesergő gyereket a kezéből és adtam vissza a dermedt apának.

~Nocsak, szereztem pár rajongót. Éljen!~
Valahogy sikerül túltennie magát a megrázkódtatáson, és inkább a reaktor felé kezd csörtetni, út közben azonban kiszúr a tömegben még egy ismerőt, és attól amit lát félrenyeli a korty sört, amit nem is fogyaszt, köhögése prüszkölésbe fordul át, majd prüszkölése térdcsapkodós nevetésbe.
~Hát ilyen nincs! Ez most komoly? Aya egy babával...és babusgatja?? Áh, nem ez, túl sok...huhh...ja igen...meg kéne akadályozni, hogy felrobbanjon a hajó...francba...~
Felegyenesedik, majd megint összegörnyed a röhögéstől. Hosszú percek kemény munkája árán tudja csak összeszedni magát, de aztán már tényleg tipli azokhoz a katonákhoz!

-Bocsánat, rosszul vagyok...mindjárt hányok... - nyögi mindenkinek, aki nem áll félre az útjából a tömegben, és a teljes hatás kedvéért még az arcával is rájátszik, illetve egyik lapát kezét a száj elé teszi. Érdekes jelenség, de ma inkább nem gondol bele, hogy miért hiszi el róla mindenki olyan könnyen, hogy záros határidőn belül kidobja a taccsot. Biztos csak félnek, hogy lehányja őket, és akkor itt ragadnak a hajón trutyisan...tuti csak erről lehet szó... Minden esetre, ha a trükk beválik, és a katonákhoz jut, hirtelen varázslatosan meggyógyul - mondjuk egy igazi rosszullét kevesebb ideig tartana nála, de nem érdekes - és hátát a falnak támasztva a tömegre mered.
-Civilek... - morogja maga elé, aztán a kér matrózra tekint. - Szép kis ladikotok van. Amin én szolgáltam, azt már megette a rozsda, és az sem tett jót neki, amikor telibe kapta egy torpedó. Istenem, de imádtam azt a hajót...
~Eddig semmi gyanús...engem kivéve...francba! De legalább a tv-ből nem ismert fel senki. Kezdene halványulnia hírnevem végre?~

Oké, Ayaéknak nem tűntem fel ezek szerint. Sebaj. Hamarosan megéreztem Heily apró kezecskéit az enyémben, szóval innentől megint rá koncentráltam. Kéz a kézben sétáltunk a fedélzeten, ahogy néztük, amit lehetett... illetve én meg igyekeztem egyáltalán magam mellett tartani őt, hogy ne vigye el az én kicsi szerelmemet az emberáradat... ha már a tengeráradat nem tudja. Közben úgy tűnik, meghallotta az apró lányka a mondandómat, mert rákérdezett.
- Semmi gondon a helikopterekkel, jól néznek ki. Csak éppenséggel tudod az jutott eszembe, hogy az ország egyfolytában a világ reménységének tartja magát, verve a mellét, hogy mennyit segítenek a szegény országokon, terjesztik a demokráciát satobbi. Csak tudod, valószínűleg egyetlen ilyen csodamasina Afrikában elég lenne egy városnyi ember ellátására huzamosabb ideig. Ennyit a segítő szellemről.
Szóval így mentünk, nézelődtünk, dacoltunk a tömeggel. Fel is kaptam a fejem, amikor meghallottam a rotort. A vadnyugati kaland óta kicsit paranoiás voltam, hogy bármely óvatlan pillanatban történhet valami. Szóval két ilyen hirtelen megjelenés akkor, amikor igazából pár tonna robbanóanyag van az ember lábai alatt, nem pont szívderítő. De aztán semmi rossz nem volt, inkább csak élveztem a kedvesem társaságát.
- Remélem ma nem fog semmi rendkívüli történni - utaltam neki arra, amikor mondtam, hogy tettem egy kis utat az időben.
Közben megjelentek az újabb emberek is, eléggé kiöltözve. Na, itt vannak a nagykutyák...

* Amíg Andrew-val sétálgattunk a tömegben, jobban mondva, amíg a tömeg magával sodort minket, észrevettem, hogy Logan nem messze tőlünk éppen a tömegen verekedte át magát. Ahogy elnéztem nagyon igyekezett valaki után, vagy lehet hogy csak gyorsan ki akart szabadulni az őrült fergetegből. De nem sokáig fixíroztam, hanem azon igyekeztem, hogy el ne szakadjak Andy-től. Amikor egy kis szabad területre értünk megálltam Andrew mellett és rá pillantottam.*
- Tudod nem lehet mindenkinek ilyen felfogása, Andrew. Arról ne is beszéljünk, hogy egy-két ember odafent igazán elgondolkodhatna, hogy mik azok a dolgok, amik fontosak és mik azok, amik nem, de most hiába rágódsz ezen, nem fogod tudni megoldani egymagad. Maximum annyit tudok mondani, hogy én értékelem, hogy ilyen előre látó vagy.-*Mosolyogtam rá, majd gyorsan arcon csókoltam és elkezdetem az egyik irányba húzni, amerre kevesebben voltak. Utáltam a tömeget és nem elég, hogy minden egyes embert szerettem volna elkerülni, ne hogy hozzájuk érjek, iszonyatosan meleg is volt.
Amint meghallottam Andrew hangját kicsit kétségbeesetten néztem rá.*
- Ezt most miért mondod?-* Kérdeztem és körbepillantottam. Amikor megláttam a sok pingvinnek öltözött pasit, oldalokun a pisztolyokkal akaratlanul is közelebb léptem Andrew-hoz.*
- Óh, már értem.-* Bólintottam és felkaptam a fejemet, amikor egy helikopter hangos morajlása megzavarta a csendes, rendezvényszerű hangokat.*

-Micsoda szemét! - dohogtam elfordulva a távolodó apukától. - Nem mintha ne lehetne nála azt minden másik nap!
Aztán Mike-hoz fordultam keményen mellbe bökve a mutatóujjammal.
-Te meg csak ne fogd az ő pártját, nagyon is vigyáztam volna a picurra. Ha mégis elkötöttem volna egy gépet, magammal vittem volna egy-két körre, hogy ő is jól érezze magát, és még lufit is szereztem volna neki. Egyébként meg ne tégy úgy, mintha segítségre szorulnék csak azért, mert helyesnek találom a kis krapekot. Sokkal jobb fej, mint az apja, ezt te is beláthatod.
Türelmetlen-lemondóan legyintettem.
-Na, gyere, szerezzünk egy sört. Meg egy másik gyereket.
Ekkor azonban megkezdődtek a beszédek a színpadon, ami engem a lehető legkevésbé villanyozott fel. Szemforgatva ütögettem meg Mike vállát a büféasztal felé intve.
-Ha nagyon érdekel, kagylózz csak, és hatódj meg helyettem is, de ami engem illet, inkább a sör folyjon belém, mint a maszlag.
Azzal sarkon fordultam, és akár követett a vőlegényem, akár nem, kilőttem az italok felé. Persze a hangszórókból attól még üvöltött az unalmas, semmitmondó duma, azelől nem menekülhettem el, úgyhogy inkább valami egyéb elfoglaltság után néztem. A magam részéről nem utasítottam volna vissza néhány lopott percet Mike-kal valami félreeső helyen, de féltem, hogy amilyen elhivatott zsaru, erről hallani sem akar majd. Viszont a póló, amit aznap viselt gyönyörűen kiemelte a karjaiban rejlő izmokat, úgyhogy nem adhattam fel ilyen könnyen.
Nagyot kortyolva a megszerzett sörből néztem körül, hogy hova tudnánk félrevonulni. Kémlelés közben megakadt a szemem valakin, akinek a látványától majdnem kiköptem a számban lévő italt.
-Hát ez meg...? - morogtam, és nagy léptekkel elindultam felé átvágva a tömegen.
Nem voltam benne biztos, hogy jól látom, elvégre elég sok ember takarta, de mivel a beszédre szinte mindenki feszülten figyelt, a mozgolódás már nem zavart annyira, úgyhogy könnyebb volt kivenni a távolabbi alak senkivel össze nem keverhető alakját.
-Hé! - szólítottam meg fennhangon, mikor mögé értem a térdemmel fenéken billentve. - Te meg mi a fenét keresel itt? Csak azt ne mond, hogy megérintett az ünnep szelleme, kicsi huszár!
A helikopter, ami egyszer már elhúzott fölöttünk most már szinte tolakodó közelségbe került, így már nehezen tudott volna hidegen hagyni, főleg, mikor eldördültek az első lövések.
-Na, alakul a buli! - vontam fel a szemöldököm.

Miután sikerült megakadályozni, hogy a gyerek apja a nyakunkra uszítsa a tengerészgyalogosokat gyerekrablásért, már megkönnyebbülten sóhajtottam fel és töröltem meg izzadó homlokomat.
- Talán máskor csak gügyögj a bébiknek és ne próbáld rögtön a magadévá tenni, akkor kedvesebbek lesznek veled a szülők. – javasoltam halkan. – És csak ellenőriztem, hogy nem kaptál-e napszúrást! Hiszen eddig még látótávolságban sem tudtál elviselni egyet sem? – néztem rágyanakodva, de nem tudtam folytatni, mert nagy felhajtással megérkeztek a politikusok, hogy megtartsák a beszédeket az ünnepség megnyitására.
Persze Aya-nak nem volt kedve a sok ájtatos beszédet végighallgatni, inkább a büféasztallal szemezett, amiben most én is partner voltam, mert az előző incidens során kiszáradt kissé a szám, meg amúgy is dög meleg volt.
Így aztán kéz a kézben elsétáltunk a pultig és magunkhoz vettünk egy-egy nagy pohár sört, amikor Aya keze kicsusszant az enyémből és valamit morogva az orra alatt elindult a tömegen keresztül valahová, miközben én egy egyre közelebb araszoló helikoptert figyeltem, mert jóval közelebb jött, mint a többi közvetítős gép, ráadásul, mintha kicsit bizonytalanul is manőverezett volna a levegőben.
Aya megmozdulására én is arra kaptam a fejem és önkéntelenül utána indultam, mert már láttam kit is szúrt ki magának: Rozsomák! Vajon ő mit keres itt? Nem úgy néz ki, mint akit a beszéd vagy az ünnepség vonzott a hajóra.
Közben Eleanor Ford altengernagy is szólásra emelkedett, hogy üdvözölje a hajóra érkezett vendégsereget, mikor elkezdődött a pánik és a billegő helikopter elől mindenki menekülni akart. Gyorsan Aya után léptem, hogy el ne sodorjanak minket, mert én már láttam, amit sokan nem, hogy a dobogón két politikus is összerogyott, majd a hajó parancsnoka is a földre kerül, akire legalább már rávetődtek a lassan felocsúdó testőrök.
- A fene! Igaza volt a Jhonny fiúnak, tényleg merényletet terveztek! – szűrtem Aya-nak a szót és a hajó korlátja felé húztam, hogy ne nyomjanak össze minket, de ekkor megrázkódott a talpam alatt a hajófedélzet.
- Mi a…..- kapaszkodtam meg a korlátban szorosan fogva Aya-t és közben azt is vártam mikor szedik le a gépet a levegőből a katonák.

Heily szavai nagyon jól estek, a kissé morózus kedvemet lerohasztották egyik pillanatról a másikra. Nem is bírtam ki, hogy ne adjak egy puszit a kobakjára, utána pedig hagytam, hogy menjünk arra, amerre ő akarja. A mosolyom még fennmaradt pár percig, míg sétálgattunk, olyan jó kedvem lett. Hiába, a lány tudta, mivel lehet feldobni a hangulatot, akármi is a körülmény. Ez volt az egyik okom arra, hogy vele voltam együtt, sok más tényező mellett. Kissé kijjebb sétáltunk a tömegből, így egy ritkásabb területen álltunk meg. Mire ez megtörtént, a beszéd már megkezdődött, ahogy a ,,horkolás" is. Nem igen voltam a beszédek híve, valahogy túlságosan cicomásnak tartottam őket az ilyen alkalmakkor. Mindenkinek általános műveltség dolga az, hogy tudja, miért gyűltünk így össze, különben a ,,birkásodás" veszélye áll fent. De ha a népnek ez kell, ám legyen, kibírjuk. Heilyt behúztam magam elő és a derekánál átkaroltam, ahogy néztem előre és igyekeztem normális, értelmes arcot vágni. Pont annyival volt alacsonyabb nálam, hogy rá tudtam rakni a feje tetejére az államat és ellátni előre. Najó, annyira nem raktam rá, mert a végén még az állam kilyukasztja a fejét, csak lazán. Szóval így álltam és hallgattam a betanult beszédet, amikor furcsa dologra lettem figyelmes. Hallottam egy hangot, ami nem illett bele a képbe. Oké, magának a helikopter rotorja bezavart, de ez egy annál szokatlanabb hang volt. Nem hallottam tisztán, de kettő volt belőle és elfojtott durranásnak tűnt. Gyorsan körbenéztem, hogy mi volt ez, de a tömeg sikongatása visszaterelte a figyelmemet. Éppen akkor esett össze a két öltönyös... és megindult a mozgolódás... amit én szitkozódva fogadtam. Megragadtam Heilyt, amennyire csak tudtam és elkezdtem húzni magammal. Nem menekültem vele, hanem inkább biztonságosabb helyre akartam húzni... de nem azoktól, akik miatt most baj történt... sokkal inkább a menekülő, hisztériázó tömegtől tartottam.

* Érdeklődve figyeltem mindent. Az összes helikoptert és repülőt megcsodáltam és alig bírtam elszakadni az egyiktől, hogy a másikhoz térjek. Olyan érdekesnek találtam mindent. És bár jó lehet mérnöki énem egyik legszebb percei egyike volt, amikor a légi járműveket csodáltam, azért néha-néha lopva Andrew-ra pillantottam. Aztán még egy kis séta után elkezdődött a nyitó ünnepség és a színpadot ellepték az emberek. Szótlanul fordultam én is, hogy lássam a megnyitót, miközben hátamat Andy mellkasának támasztottam és szorosan hozzábújtam. Mindaddig így álltunk, amíg a helikopter a hajó fölé nem emelkedett. Hangos robajjal járt a rotorja, ezért alig-alig lehetett hallani a halk puffanásokat. Aztán, ahogy észrevettem, hogy két fekete öltönyös férfi összeesik a színpadon kissé megrémültem. Azon voltam, hogy megkérdezzem Andrew-t, hogy ez vajon mi lehet, amikor megfogott és elkezdett maga után húzni. Hallottam a kétségbeesett sikolyokat, míg mi valamerre mentünk. A tömegben ide-oda lökődtem és egy kissé kellemetlen volt számomra. Aztán végre valahára egy kis zugban állapodtunk meg, ahogy nem volt rajtunk kívül senki már. Szorosan Andrew-hoz préselődtem, mellkasomat a fejére hajtottam és úgy néztem a tomboló tömegre, mintha egy csoport hal lettek volna, akik az óceánban együtt úsznak, csak éppenséggel mindezt egy hajón teszik emberek. Igyekeztem nem bepánikolni, de valahogy a hajón lévő állapot nem segített benne.*
- Mit akarhatnak?-* Kérdeztem Andrew-tól, mikor felnéztem rá egy pillanatra. Egy erőtlen és bátortalan mosolyt villantottam felé, majd tovább figyeltem a tőlünk nem messze folyó eseményeket, mindaddig, amíg meg nem éreztem, hogy valami megmoccan a talpam alatt. A mellettünk lévő korláthoz kaptam és erősen megfogódzkodtam.*
~Mi a fészkes fene folyik itt?~
* Szemeim ide-oda cikáztak, miközben egyik kezemmel szorosan kapaszkodtam a korlátba, a másik kezemmel, pedig Andrew kezét szorongattam és igyekeztem higgadt maradni.*

Keze a zsebe felé vándorol, ám mielőtt rágyújthatna az onnan előhalászott szivarra, inkább visszateszi azt a helyére, tekintve, hogy a matrózok még a korábbinál is szúrósabb szemmel néznek rá.
~Ja persze, a mai katonákba beleverték, hogy lőszer mellett tilos bagózni, mert olyan kétbalkezesek, hogy a végén felgyújtják az acélból készült hajót...kíváncsi vagyok milyet néztek volna, ha látják azt a néhai bajtársunkat, aki a lángszórójával gyújtott rá a fedélzeten...a parton esett Normandiában, nem magát gyújtotta fel!~
S akkor mellé ér a nő, kinek puszta jelenléte elég ahhoz, hogy a hajó felrobbantásának rémképe mégse tűnjön katasztrófának a számára. Egy éhes hiéna mosolyát erőlteti magára, és úgy pillant az elragadó Aya-ra.
-Üdv Virágszálam! Hiszed vagy sem... - Vonásai megkeményednek, arca meggyötörtté válik, s egyik tenyerét a fülére tapasztja, ahogy féloldalasan az ég felé néz. - Csak engem idegesít ez a repülő zajláda!? - Kiáltja, aztán közelebb hajol a barna hajú nőhöz. - EGYÉBKÉNT NEM, MOST ÉPP HŐST JÁTSZOK! ÁLLÍTÓLAG...

Ekkor azonban feltűnik neki az, ami tömegnek is: nincs szükség arra a szóra, hogy állítólag, itt tényleg bej lesz! Vet még egy lesújtó pillantást Aya-ra az utolsó megjegyzéséért, aztán arrébb megy a fal mentén, hisz a parancsnokot szinte biztos, hogy erre fogják elmenekíteni. Biztos ami biztos Aya-t is maga után húzza.
-A pasid itt van? Félek ez egy olyan nap lesz, amikor örülök, hogy látom!

Összehúzott szemmel figyeltem, ahogy a helikopter célbaért és ontani kezdte a katonákat, kommandósokat, ninjákat, fogalmam sincs, hogy kiket, de szintén szólva nem is nagyon érdekelt, mivel túlságosan lefoglalt az, hogy azonnal tüzet nyitottak ránk, anélkül hogy legalább azt megkérdezték volna szép civilizáltan, hogy melyik a kedvenc színem. Ezeket után engem sem érdekelt az ő becenevük, csak az, hogy hogy lehettem olyan hülye, hogy fegyver nélkül kimozdultam otthonról? Mi ütött belém, hogy egyáltalán megfordult a fejemben ez a képtelen ötlet?!
Az aztán végképp nem tetszett, hogy egyszerre többen is felénk mozdultak. Valami fejes a testőreivel... aztán csak testőrével, meg még egy valagnyi ezekből a nem normális állatokból, akik azt hiszik, hogy jó ötlet rátámadni egy hajóra, amin épp próbáltam békésen elszürcsölni egy jéghideg sört. Ha ahhoz sem volt türelmük, hogy megvárják, amíg hazaérek, hát magukra vessenek!
-Kis sz@rrágók! - dohogtam, odafutva az elesett testőrhöz, elvettem tőle a pisztolyát, majd a felénk közeledő maszkosok felé ellőve pár töltényt visszarohantam Mikey-ékhoz. - Na, húzzunk innen a francba! Nincs az az isten, hogy itt dögöljek meg. Hova sompolyogtál te eredetileg, Pöttöm Panna? - sandítottam Loganre. - Remélem valami jól védhető helyre.
Mivel én egyáltalán nem ismertem ezt a hajót kénytelen voltam a két férfira bízni magam, hogy mutassák az utat, de mindenképpen ragaszkodtam hozzá, hogy én legyek a sereghajtó, hogy ha túlzásba estek volna a felénk törő macskajancsik, tudjak rájuk lőni.

A tömeg pánikban menekül a hajóról és a gyakorlott tiszteknek legalább van lélekjelenlétük és még egy utat nyitnak, hogy ne tapossák halálra egymást az emberek, így is hallani sikoltásokat és jajgatásokat.
Aya-t követve, hamar meghallom Logan engem hiányoló kérdését, pedig a fejünk felett kőröző helikoptertől alig hallani bármi mást is.
- Itt vagyok! Csak nem hiányoltál? – fogom meg Aya derekát, hogy ne sodorjanak el tőle, habár már lassan csak mi maradunk ezen a részen egyedül.
Gyakorlott szemmel nézek körbe, hogy merre is kéne mennünk, ekkor látom meg, hogy a tengernagyot menekítő testőrök pont felénk tartanak, mivel a hajó gyomrába vezető lejárat mellett álldogálunk. A helikopter kapom a fejem, mert mozgolódás kezdődik és máris egy rakás feketeruház ninja talpa csattan a fedélzeten belőle, majd magukra hagyva őket elhúz a hajó mellől. A támadók egy percet sem vesztegetik az idejüket mindenféle hiábavaló felszólítgatással, ők bizony lőnek és a katonák egymás után hullanak a földre sebesülten.
Egyértelműen a hajóparancsnokra utaznak a potyautasok, mert azonnal utána erednek és az egyik testőr már áldozatul is esik a golyózápornak, míg a másik meg sem torpanva fedezi tovább Ford parancsnokot, aki már csak pár lépésre van tőlünk.
- Azt hiszem ebből már nem nagyon tudunk kimaradni. – kapok a bokámnál lévő tartalék pisztolyomhoz, amit a figyelmeztető telefon után, azért a biztonság kedvéért felcsatoltam, de közben kissé megbillenek, ahogy furcsa morajlás újra felhangzik lentről.
Aya is kicsúszik a kezeim közül, és tudom, hogy ugyan nem kell féltenem, de azért csak megdobban a szívem, ahogy a tűzvonalba lépve veszi magához az elesett testőr pisztolyát, de azt is tudom, hogy most eléggé bepöccentették ahhoz, hogy rossz napjuk legyen a támadó fiúknak, főleg, hogy Rozsomák is itt van velünk.
Az ajtóban posztoló katonák most elbizonytalanodva engedték le ránk, vagyis inkább Logan-ra szegezett fegyvereiket, hiszen a parancsnokukkal együtt tartottunk lefelé.
- Szerintem ti is jobb lesz, ha velünk jöttök fiúk. – szóltam rájuk mielőtt befelé és lefelé indultunk.

Sikeresen fedezékbe menekítettem Heilyt, de az igazán durva dolgok csak ezután következtek. A helikopterből olyan alakok érkeztek, mint ha a CoD8-ból kimászott volna egy tucatnyi Frost. A rotor alig bírta elnyomni a lövöldözések hangját, ahol jó pár marine elesett. Valahogy megint a vadnyugati kaland jutott eszembe, ott volt ennyi lövöldözés... csak kissé ideje múlt csúzlikkal. Már éppen azon voltam, hogy valami mentőcsónakszerűséget keressek a hajó oldalán - igen, túl sokszor néztem meg a Titanic-ot, hogy ezen a hajón is azt keressem -, amikor észrevettem a közeledőket. Agyamban megindultak a fogaskerekek. Nem értettem nagyon az ilyen dolgokhoz, de a lövöldözés csak pár perce indult meg. Ennyi idő alatt lehetetlen, hogy riasszák a partiőrséget és erősítést küldjenek a hajó személyzetnek. Főleg úgy nem, hogy elvileg párszáz tengerészgyalogosnak azért kellene lennie a fedélzeten. Vagyis az érkezők csak egy valahová tartozhatnak. A következő gondolatmenet már más lapra tartozott. Vajon akadályozhatom őket? Igen, nagyon is. A tömeg még elég nagy volt, az ellenség pedig nem velünk foglalkozott. Kicsit talán tudom akadályozni őket, körbenéztem, hogy mennyien vannak még körülöttünk és ha sok embert látok, csak akkor kezdek bele a következőbe, máskülönben futás a lejárat irányába. Nem volt nagy ördöngösség, de talán kissé lelassíthatom őket. Láttam őket, nem kellett az arcukat, így bőven jó volt. Kinyúltam a tudatommal az egyik hajót irányító fickó felé, majd arra akartam rávenni, hogy hajtson bele egyenesen a társáéba, hogy felborítsák egymást. Általában finomkodva szoktam valakit az uralmamba keríteni, de ez most nem játszott. Eléggé erőszakosan akartam belehatolni a tudatába. Viszont nem akartam Heilyt gondnak kitenni. Így, ha a tömeg túlságosan elritkul a közelünkből, vagy sokáig nem bírok el a fickó tudatával, akkor inkább a lejárat felé veszem az utat.

*Kétségbeesetten kapkodtam ide-oda a fejemet. Nem tudtam eldönteni, hogy merre nézzek. A tömeg felé, aki kétségbeesetten sikongatott, és menekült a hajóról, hogy épp bőrrel lejussanak arról, vagy azok felé akik éppen a helikopterről ugranak le, hogy előre szegezett fegyvereikkel utat törjenek magunka és megfélemlítsék a tömeget. Inkább az utóbbiakkal foglalkoztam. Féltem. Igen. És a tudat egyáltalán nem nyugtatott meg, hogy Andrew próbál védeni, mert ős is nagyon féltettem. gy hát csak álltam a korlátba kapaszkodva, miközben a hajó még mindig morajlott alattunk, és igyekeztem nyugalmat erőltetni minden egyes porcikámba több-kevesebb sikerrel. Aztán, amikor észrevettem, hogy Andrew kiterjeszti a képességét, csendben álltam mellette és inkább jobbnak láttam, ha nem szólalok meg, ne hogy még megzavarjam közben. Minden egyes lövés elhangzása után remegő kezekkel és láblakkal kapaszkodtam és álltam, miközben tekintetem az összeeső emberekre esett. Amikor a tömeg egyre gyorsabban és erősebben akart volna magával sodorni, erősen megfogtam Andrew kezét és egy kis ajtó felé kezdtem vele együtt menni. Míg odaértünk azon imádkoztam, hogy egy golyó se érje el Andrew-t, vagy engem*
~ Nyugi, Heily. Nincs semmi gond! Gondolkodj logikusan. Egy egész hajóni embert csak nem ölnek meg. Vagy még is?~
* A gondolatok úgy kavarogtak a fejemben, mint a tömeg, aki mindenáron l akart jutni a hajóról épp bőrrel, és golyó nélkül. És bár én nemigazán foglalkoztam velük, de sajnáltam a szülőket. Nem elég, hogy a saját életükre kell vigyázniuk, de még a gyerekükére is. Most valahogy felettébb hálás voltam azért, hogy még ezt nem tapasztaltam meg.*

-Mond, hogy ezt te csináltad. - Szól Aya-hoz, mikor megérzi lábai alatt az újabb rengést, de természetesen nem sok reményt fűz hozzá, hogy tényleg csak a nő szokásos elmebajáról van szó, az túl egyszerű lenne, és ez ma nem egy olyan nap, amikor megúszhatnak valamit egyszerűen.
-Á, papírhuszár! - Üdvözli "kedélyesen" Mike-ot, miután az megérkezik. - Vigyázzatok a tisztre, csak neki van kulcsa az atomhoz, nyomás!
Ez után hátat fordít mindkét mutánsnak, de még a tengernagynak is, kivonja karmait, és egy állatias üvöltés kíséretében a támadók felé kezd rohanni. Tudja, hogy mindet úgysem lesz képes letarolni, de talán elég kárt tud tenni a csapatban, hogy elvegye a bátorságuk, legalább egy kis időre, és akkor talán végre valaki, akit az eszéért fizetnek kitalálhatja, mi a fene folyik itt. Egész biztos benne, hogy az a valaki nem ő lesz, ő csak egy dologhoz ért nagyon, és az nem kimondottan szép, sőt, kimondottan mocskos, a sok vértől, és vizelettől, pont mint amilyen a fedélzet lesz a támadók lába alatt másodperceken belül!
~Tényleg kéne egy golyóálló mellény néha...legalább pár lövést felfogna ilyenkor.~
Ha sikerül a közelükbe jutnia, nem kíméli egyik maszkos fickót sem. Elképesztően élet karmaival átvág minden kart, mellkast, és torkot, amit csak ér.