Fedélzet

-Na nem! Azt mondtam, ott rohadsz el te mocskos állat! - üvöltöttem, ahogy megláttam az általam lelőtt férfi füstté vált tetemét, és még néhány golyót utánaküldtem, igaz, tudtam, hogy nem megyek vele semmire, de nagyon felhúzott, hogy ilyen pofátlanságra vetemedett.
Elvégre lelőttem, vagy nem? Dehogy nem, én vagyok a legjobb, vagyis én sosem hibázok! Eltaláltam. Akkor meg marhára ajánlom, hogy dögöljön meg, essen össze tetszőleges sorrendben, de aztán maradjon is ott, ahogy egy hullától el is várom!
Rozsomák is belelendült, bár neki nem volt szüksége fegyverre. Kivont adamantium karmokkal, amiket mindig is irigyeltem tőle, rátámadt az ellenségre, de akármilyen derekasan küzdött, sem járt több sikerrel. Amint elöntött volna a diadalittas káröröm, hogy sikerült leterítenünk egy gazfickót, máris fullasztott az ingerültség, hogy ilyen szemét, alamuszi módon űznek csúfot belőlünk. Hiába jelent meg néhány felfegyverzett matróz, velük sem mentem semmire, hiszen itt most legfeljebb egy füstelszívóval tudtunk volna mit kezdeni.
-Mi a franc folyik itt?! - tomboltam tehetetlenül, ahogy csend és sűrű, fekete füst telepedett a hajóra.
Óvatos léptekkel, hiszen most nem láthattam tisztán, megkerestem Mike-ot.
-Jól vagy, bébi? - kérdeztem tőle.
Sok idő azonban nem maradt a pátyolgatásra, mivel a hátam mögött felhangzó zajok arra késztettek, hogy nagyon sürgősen forduljak vissza. És nem voltam hajlandó hinni a szememnek. Ezek a szerencsétlenek, nem hogy nem tudtak normálisan kipurcanni, de volt képük már megint harcba szállni velünk.
-Zseniális! - morogtam, majd odakiabáltam a sok fegyveres Popeynek, mielőtt visszavetettem volna magamat a csatába. - Ne eléjük lőjetek, nem fácánvadászaton vagyunk!
Ellökve magamat a korláttól egyenesen az egyik ellenséges fejet céloztam be, ezúttal a talpammal kihasználva azt, hogy háttal állt nekem. Miután elcsakliztam a pisztolyát, az eddig használt utolsó töltényét a homlokába röpítettem, majd a hasznavehetetlenné vált fegyvert elhajítottam, és az újonnan szerzettel próbáltam tovább ritkítani az ellenséges sorokat, noha már tudtam, hogy ezzel nem megyek semmire.
A szemem sarkából láttam, ahogy a parancsnok, aki biztos azért kapta a rangját, mert ő a hadsereg gyöngyszeme, igazi bátor katona, most sietősen távozott.
-Ha vissza merészelsz jönni, a te seggedet rúgom szét először, te gyáva féreg! - ordítottam utána, majd Logan felé fordultam. - Szimat, kiskutyám. Mutasd a gazdinak, hol van itt még egy mutáns, akinek rohadtul máshol kéne lennie!

- Papírhuszár? – lepődök meg Logan megjegyzésén. – Te összekeversz valakivel, nem ártana szemüveget íratni pajtás. – vetem oda, de máris a következő megjegyzése izgat, hiszen ő is arra a következtetésre jutott, mint én, hogy talán a parancsnok a pusztító fegyver miatt kapós annyira.
Mivel viszont az ajtón keresztül újabb utánpótlás érkezett a fedélzetre, úgy gondoltam a parancsnokot most már fedezik elegen, és én is Rozsomák után indultam, igaz én inkább fedezékről fedezékre, mivel nem vagyok golyóálló.
Aya természetesen az első tűzvonalban ritkította az ellenséget és mikor az első fickót leszedtem már kezdtem érteni dühöngésének okát is, ahogy csak egy füstpamacs maradt belőle. Rövidesen abbamaradt percekre a lövöldözés, mert az orrunkig sem láttunk, hiszen annyi ellenség vált szürke köddé hirtelen.
Viszont, ahogy ismét tiszta lett a terep azzal kellett szembesülni, hogy a fekete sereg megint feltöltődött. Ez csak egyet jelenthetett egy mutánst, aki újrateremti a testeket és addig nem sok esélyünk lesz, míg őt magát el nem találjuk és kétlem, hogy itt ugrálna a tűzvonalban.
Az újabb támadás előtt gyorsan körbenéztem, de a hajóparancsnokot és a testőrét sem láttam már sehol, így feltételeztem, hogy lementek a hajó fedélzetéről.
- Én jól, de te azért vigyázhatnál a csinos kis fenekedre! – biccentettem Aya-nak, aki a szünetet kihasználva hátrafordult felém. – Ezek nem fognak elfogyni, meg kéne keresni a sokszorosítót, de gondolom ő valahol az emberei háta mögött kuksol.
Még be sem fejeztem máris újra rohamoztak és az én szerelmetes menyasszonyom is rohant a sűrűjébe, így muszáj volt a nyomában maradnom, hogy legalább a hátát fedezzem.
- Én inkább örülök, hogy nincs szem előtt bébi! – nyugtatgattam Aya-t, amikor legyávázta a tábornokot. – Addig jó, míg ők sem látják.

Úgy tűnt, senkinek se tűnt fel, hogy néhány ,,katasztrófatúrista" hátramaradt. A sofőr ellenkezett, éreztem. De pontosan tudtam, hogy kell megkerülni a mentális pajzsot, utána pedig kihasználni a helyzetet. Szóval a kormányos oldalra kormányozza a csónakot és... hoppáré. A tengeren szép kis tűzijáték támad egyik pillanatról a másikra. Kissé meg is lep az eredmény, hiszen ez nem várt eredmény. Igazából csak felborítani akartam őket, nem gondoltam volna, hogy be is robbannak. Kissé bűntudat is fog el. Igazából ennyi erővel egy gránátot is beejthettem volna a csónakba az egyik fickóval. Nem akartam gyilkolni, még ha ők azzal a szándékkal is jöttek. Mély lélegzetet vettem, ahogy próbáltam újra életre bírni magam, nehogy itt a végén még leblokkoljak ettől. Csináltam már rosszabbat is, ha jobban belegondolok. De aztán látom, hogy helyzet van. A jelek szerint többen vannak, az egyiknél pedig eléggé nagy csúzli van. Erre is csak akkor döbbenek rá, amikor elsüti. Nyelek egy nagyot, ahogy már tudom, nem tehetek itt semmit. Megragadom Heily derekát vagy azt, amit éppen el tudok kapni hirtelen, majd húzni kezdem magammal gyors iramban el a korláttól. Észreveszem, hogy van a közelben egy hely, ami talán biztonságos lehet. Miközben arra fele tartok Heilyvel, csak reménykedni merek benne, hogy megérte a hajó páncélozása a pénzt és kiállja a rakétavető töltetének erejét.
- Nagyon nem tetszik ez nekem - morgom az orrom alatt.
Jobb is, ha eltűnünk innen most már. Egyre kevesebb embert láttam a környéken, akiknek a közelében elbújhatnánk, szóval spuri. Bár... ha az a töltet robbant egy lyukat az anyahajó oldalára... hát, akkor talán nem pont a hajó belseje lesz a legbiztonságosabb pontja ennek a monstrumnak.

-Már a második mondatodban fel akarsz nekem íratni valamit - mutat rá, azzal az ördögi vigyorral, melyet csak fokoznak a kezeiből kiálló "vasvillák" - még szép, hogy nem keverlek mással.
Aztán mikor harcra kerül a sor, viszonylag hamar felfedezi, hogy itt valami nagyon nincs rendben. Az, hogy az ellenségei félelmetes precizitással hajtják végre a feladatot, és az ő láttán nem rezzennek össze mint egy idegenlégiós valahol érthető, hisz úgy öltöztek, mint a profik, szóval akár úgy is viselkedhetnek, ha épp nincs más dolguk. Az viszont, ahogy meg sem próbálnak kitérni a karmai elől már felettébb gyanús, a füst pedig...nos igen, 150 év harctéri tapasztalat után sem lehetetlen meglepni Rozsomákot.
-Lenne valamelyiktek olyan drága és... - szól "negédesen" a gerlepárhoz, de aztán gyorsan rádöbben, hogy ezek ketten túlzottan el vannak foglalva egymással, hogy holmi nukleáris katasztrófa eshetősége árnyékot vethessen a napjukra, így miután kikáromkodja magát, ő is a tábornok...ja nem, tengernagy...ellentengernagy? Na mindegy, a csaj után iramodik, a sok csillaggal a vállán! Ebben a sok zajban és füstben úgysem vennék sok hasznát az érzékszerveinek.
-Ford Admirális! - Kiáltja utána, és ha rá figyel akár csak egy másodpercre is, gyorsan tiszteleg neki. - Howlett Hadnagy...nyugalmazott hadnagy...szolgálatra jelentkezem!
Ekkor veszi csak észre, hogy a karmi még mindig elől vannak, de aztán gyorsan hozzáteszi:
-Különleges Erők...valószínű nem hallott az osztagomról. Segítek eltűnni innen, merre?

*Az események gyorsak voltak. Hirtelen alig bírtam felfogni mindazt, amit látta. Pedig ott történt az orrom előtt. Kétségbeesetten maradtam Andrew közelébe, mert féltem. Igen, ugyan úgy, mint a többi ember, aki a hajóról menekült lefele. De mivel sajnos mi nem voltunk olyan szerencsés helyen.. Csak csendben figyeltem, ahogy Andrew koncentrál. Igazából még sose láttam, ahogy a képességét használja, de most így alig pár centire állva tőle, rájöttem, hogy igazából milyen dolgokra is képes. Mindaddig figyeltem, amíg hangos robbanás nem történt, majd meg nem hallottam az újabban érkező csónakokat. Tekintetem szorosan arra a fegyverre esett, amit az egyik férfi a vállán egyensúlyozott és éppen használni készül. Ám nem volt sok időm azon agyalni, hogy vajon mennyi az esélye annak, hogy ha el eltalálja a hajót, mi életben maradunk, mert valaki megfogta a derekamat és maga után kezdett húzni. Tekintetem ide-oda cikázott a hajó eleje és vége között, hogy megnézzem merre lehetne a legegyszerűbben lelépni a hajóról.
Amíg nagyban törtem a fejemet meghallottam Andrew morgolódását, megint.*
- És nem vagy egyedül.-*Motyogtam vissza és szorosan a kezébe kapaszkodtam, hogy el ne hagyjuk egymást. Igazából kezdtem már most nagyon utálni ezt a napot. Pedig olyan szépnek ígérkezett, de hát nincs mit tenni..*