Folyosók

Az aggódás vagy az ijedség egy pillanatra kiült az arcomra amikor Roxi máshonnan is vérezni kezdett.
~Najó ez a foltozós játék nem pálya. Meg amúgy is már mindenki ébren van.
Tekintetemet végig futottam a kis tömegen. Nem tudom hányadik emeleten lakott Margareth már ha egyáltalán itt van a suliban. Egyiken sem találtam aztán végül úgy döntöttem, hogy marad a gyengélkedő. Ám ahogy léptem egyet megláttam a keresett alacsony duci kislányt. Alig méterre állt tőlünk az iskola fala mellett. Félénkem bámult minket hátratett kézzel. Nagy kő esett le a szívemről, hogy itt van. Oda siettem hozzá és leguggoltam.
-Szia Margareth, tudnál egy kicsit segíteni? Mint látod nincs túl jól és...
'-Greg-bácsi eltüntette a nyuszikámat...
~MIVAN?! ÉS?! Wáááh... jólvan...
Mosolyogva a föld felé biccentettem amiből kinőtt a kis plüssnyula.
-Úgy érted ő?
'-IGEN IGEN!
Örvendezett hangosan, viszont Roxi kezdett nehézzé válni főleg így féltérden állva.
-Margareth, egy kicsit tudnál akkor segíteni neki?
'-Persze!
-Te pedig ne borulj ki nagylány.
A kislány Roxi csuklójához kapott és finoman megragadta a kis virsli ujjaival. Kellemes enyhet adó érzés keríti hatalmába a sérült lányt. Lágy forróság cirógatja oldalát ahogy a seb összeforr, a belső feszültség is oldódik ahogy a sérült szerv/ek is rendbe jön/nek. Egy biccentéssel megköszönöm a lánynak aki csak mosolyog majd elszalad a többiekhez. Felálltam volna ahogy végzett Roxi kezelésével csak nem éreztem magamban elég erőt hozzá, hogy elsőre sikerülni fog. Most, hogy már nincs itt nyugodt szívvel próbáltam meg felegyenesedni két lábra azonban nem jött össze és visszahuppantam féltérdre.
~Remek...
Nagy levegőket vettem, egyre inkább nehezemre esett a lány tartása meg úgy az egyensúlyban maradás is.

Nem tudtam Greg mire készül, és csak meglepetten pislogtam, amikor egy kislányt kezdett el szólogatni. Már a pislogáshoz sem volt túl sok erőm, a szemhéjamat is mintha kipeckelték volna, csak néztem, és voltam mint egy fadarab. Végig mértem a kislányt, és figyeltem miként ragadja meg a csuklómat, de nem igazán éreztem azt, ahogy fogott. Mintha minden idegszálam egyszerre bénult volna meg. Viszont ahogy elmerültem a kis arcában és vidáman csillogó szemeiben lassan szétterjedt a testemben egyfajta fáradtság, majd mintha ezt egy hatalmas lendülettel szívná ki belőlem valami úgy éreztem, ahogy minden eltűnik a testemből, és az idegek újból működésbe lépnek, a szervek beállnak a normális működésükre, amikre eredetileg terveztettek, és újból érzem a testem. És nincs többé se fájdalom, se vérzős sebek, semmi. Egy hosszú időre lehunytam a szemem élvezni akartam ahogy újból érzékelem a saját testem, fájdalommentesen, tisztán...vettem egy hatalmas levegőt is, ami után újra tisztának éreztem a tüdőmet is. Minden rendben volt...kivéve egy valami. Az emlékek, a bűntudat. Ezt sajnos a kislány nem tudta kitörölni belőlem, pedig mennyivel egyszerűbb és könnyebb lett volna minden. De tudtam, hogy nem fordíthatok hátat a történteknek, nem tehetek úgy, mintha ez soha meg sem történt volna, mint ahogy próbáltam tenni oly sok másik eset után. Nem akartam elfogadni, hogy a rémképek nem csak lázálmok, hanem maga a rideg valóság.
Kinyitottam a szemem, de a kislány addigra már nem volt ott.
~Mi volt ez, egy....angyal?~kissé hülye gondolat, de mintha tényleg az lett volna ez a picilány. Ekkor néztem Gregre, és éreztem ahogy visszaesett a földre. Persze én sem voltam pehelykönnyű tény ami tény, de volt egy olyan érzésem, hogy ő sincs a helyzet magaslatán, és ki tudja, talán nem úszta meg minden nyom nélkül azt, amit korábban tettem vele. Furcsa érzés volt ismét érezni, hogy működik a testem,és pillanatok alatt reagál minden mozdulatomra. Kinyúltam Greg felé a jobb kezemmel, és megérintettem a vállát.
-Sz*rul festesz.-próbáltam megint olyan lenni, mint korábban, de a lelkemen hatalmas terhet cipeltem, többek között már Greg terhét is, és a saját bűntudatomat is. Megpróbáltam kicsusszanni a kezei közül, közben ügyeskednem kellett azzal a ronggyal is, ami rajtam volt, hogy túl sok mindent ne láttassak magamból, ha már a ruhám oda lett időközben.
Érdeklődve figyeltem Greget, reméltem, hogy most nem ő fog itt összecsuklani nekem, mert akkor nekem kell előkerítenem a kis őrangyalt, aki az imént engem is helyrepofozott.

Megjegyzésére az egyik szemöldökömet felvontam és úgy sandítottam rá.
-Ne is mond, oda a séróm...
Próbáltam tartani magam régi önmagamhoz, de így hogy a lány már jól van, nincs már semmi ami elvonja a figyelmemet a szörnyű emlékképekről. Ahogy megpróbált leszállni rólam kicsit segítettem neki, már amennyire ez ebben a kiszolgáltatott helyzetben lehetséges volt. Felszabadult kezemmel hátrasimítottam képembe hullott tincseimet. Kedvem lett volna nagyot nyújtózni és hangosan felsóhajtani a teher leadása után, azonban ez most elmaradt. Inkább csak nehézkesen kihúztam a hátam és feltápászkodtam két lábra. Lábaimat kinyújtóztattam, karjaimat leráztam. Közben szépen lassan elbambultam. Lassanként feltörtek az emlékképek amiket alig bírtam kiverni a fejemből. A bicepszemet masszírozva egyszer csak hosszan elbambulok aztán meg rázom a fejem, hogy legalább egy kicsit elhessegessem a képeket.
-Mond csak...
Szólítottam meg miközben a mandzsettámat igazgattam és az épület állapotát mértem fel. A hosszas hatásszünet után felé fordítottam a tekintetemet.
-Az az illúzió, a Te műved volt?

Figyelem egy ideig, a mozgása arról árulkodott, hogy fizikailag nincs túl nagy baja, de abban már nem voltam annyira biztos, hogy lelkileg sincs. Észrevétlenül léptem hátrébb egy lépést tőle, ahogy már én is talpra álltam. Láttam rajta, hogy bár összeszedettnek próbál tűnni, valami mégsem az igazi. Sehol sem találom benne azt a Greget, akit alig egy napja megismertem. Elsötétült a tekintetem, mert tudtam, hogy ehhez minden bizonnyal én is nagyban hozzájárultam. Nem tudtam mit mondhatnék neki, hiszen itt a "sajnálom" már édes kevés. Valahogy úgy éreztem, hogy ezzel a váratlan húzással valamit sikerült nagyon is elrontanom, kattogott az agyam, kerestem a megfelelő szavakat, hogy mit is mondhatnék most neki, de nem találtam az ideillő mondatokat. Szerettem volna, ha nem mondja ki, amit gondol, de sajnos megtörtént. Akárhogy is szeretnék hátat fordítani a történteknek, nem tehetem meg. Hosszú percekig csend volt, nem szóltam, csak egy csendes sóhaj tört fel belőlem, mielőtt válaszolni tudtam volna neki.
-Annyira sajnálom.-kezdtem volna bele, de megráztam a fejem, hiszen ez ide most nem elég.
-Igen, én voltam.-elfordítottam a fejem, nem akartam Greg szemébe nézni.
-Kezdhetnék magyarázkodni, hogy nem tehetek róla, de nem mondhatom ezt. Éreztem, akartam azt a fájdalmat, ami belőled áradt.-legszívesebben bőgni tudtam volna, de csak dühös voltam, rettentő dühös, és csak még jobban gyűlöltem azt, ami vagyok, amivé válni tudok. Épp ezért nem akartam magyarázkodni neki, mert ez is é vagyok, akár akarom, akár nem.
-Láttam a legbensőbb félelmeidet.-már csendesebben folytattam, de a hangom még mindig kemény volt.- Mind itt van bennem, éreztem, ahogy szenvedsz, és vágytam rá, hogy még jobban szenvedj. Éreztem...mindent. Az utolsó fájdalmas rezzenésedig,és nekem ez örömet okozott.-elcsuklott a hangom a dühtől és a szégyentől.
-Érted már? Nem vagyok más csak egy szörnyeteg, aki nem mellesleg közveszélyes is. Egyszerűen képtelen vagyok irányítani, és csak sodródom az eseményekkel, és olyanokat is képes vagyok bántani, akiket nem kellene.-itt ismét eszembe jutottak az emlékek, amelyek korábban is leperegtek előttem.

Semmi válasz. Behunyt szemmel aprókat bólogattam.
~Gondoltam.
A némasága, a hallgatás ami belőle árad egyértelműsítette számomra a dolgot. Úgy gondoltam, ha nem ő lett volna akkor egyből rávágja a választ. Éppen szólni akartam, hogy nem szükséges szavakba öntenie, így is megértem. Ennek ellenére erőt vett magán és volt benne annyi, hogy ha még kínkeservesen is de elmondja. A történtek után még mindig nem tudtam hova rakni a lányt. De az, hogy ennyi akarat van benne, az elnyerte a csodálatomat és kivívta a tiszteletemet. Kissé eltántorítóan hatott ahogy azt taglalta, hogy ez neki élvezetet okozott. Átnézve a helyzetet, újra lejátszva az események sorozatát a fejemben és összevetni a megérzéseimmel végül eredményt hoztak. Egy ideig csak álltam néma csöndben és néztem. Valami belül azt súgta, hogy a nagy beszélőkémnek most vajmi kevés hasznát fogom látni. Talán még többet rontana mint amennyit használna. Egy lépéssel közelebb léptem hozzá és magamhoz öleltem. Államat a feje búbjára raktam és a semmibe meredtem és ismét előbújtak az emlékképek. Furcsa érzés volt a tudat, hogy olyasvalaki van a kebleim biztonságában aki nem sokkal ezelőtt a világ legnagyobb fájdalmát zúdította a nyakamba, méghozzá úgy, hogy élvezte. Egy perc néma csönd után végül megszólaltam.
-Tehát láttál mindent... Legalább volt valami érdekeset?
Kérdezem fáradt hangon és leemeltem róla a fejem, hogy letudjak nézni rá.

Már felkészültem arra, hogy most záporozni fogja rám a szitkokat, vagy a másik véglet, hogy rideg nyugodt hangon közli, hogy menjek a jó büdös francba, és élvezzem a szörnyem társaságát, és oldjam meg a problémáimat egyedül úgy ahogy tudom. Végül is, igaza lett volna, azok után amit tettem vele. Nem hagyatkozhatok ezek után arra, hogy segíteni fog nekem, ahogy korábban megígérte, és meg is érteném. Lassan kezdtem magamban tudatosítani, hogy kész ennyi, vége, magamra maradtam ezzel a démonnal és a problémáimmal, ugyanúgy ahogy korában bármikor. Nem mintha ez annyira megtört volna, hiszen elég erős vagyok, hogy túllépjek a történteken, de féltem hogy itt marad a bűntudat, a fájdalom, és legfőképpen ez a szörnyeteg, ami egyenlő velem. Vártam és vártam, már épp terveztem volna, hogy önszántamból indulok el, és keresem meg a kijáratot innen, mikor Greg odalépett hozzám, és szótlanul magához szorított. Meg sem tudtam szólalni, a pupillám kitágult a meglepettségtől, és éreztem, ahogy megremegtek az ajkaim.Annyira szerettem volna mondani neki valamit, de csak felemeltem a kezeimet, és megérintettem a karjait. Különös érzés volt ez az egész, sőt maga Greg is különleges volt, valahogy nem igazán tudtam elmenni rajta, korábban persze elkönyveltem egy elkényeztetett nagyképű hülye gyereknek, akinek fogalma sincs, hogy mit kezdjen magával az életben, és erre most ilyennek látom, láttam, mennyire fontosak neki a barátai, hogy mennyire retteg egy sötét jövőtől, hogy mennyire félt attól, hogy egyedül marad. És most végre egy olyan oldalát is látom, ami komoly, és felnőttes, megtört, meggyötört, kimerült, és minden okozott baj ellenére mégis talán megbocsájt nekem...talán. Legszívesebben sírva fakadtam volna, de nem akartam még jobban elgyengülni, hiszen lelkileg már így is olyan voltam mint a folyékony vaj, amit kenyérre lehet kenni, nem akartam tovább csöpögni.
És akkor megtörte a csendet, szerettem volna én is normális lenni, mit korábban, de még így is nehezen ment. Csak egy halovány és bizonytalan mosoly jelent meg az ajkaimon.
-Igen azt hiszem láttam.-jelentettem ki csendesen, és kerestem a tekintetét, nem akartam többé "bujkálni" a pillantása elől.
-Sokkal több van benned, mint amit másoknak mutatsz. A felszín alatt sokkal értékesebb dolgokat rejtegetsz, mint az bárki hinné rólad. Bevallom, én sem hittem volna, hogy olyat látok, mint amit láttam.-de nem akartam tovább folytatni, hiszen még olyan frissek és elevenek voltak ezek a sebek, nem akartam, hogy tovább fájjon neki.
-Biztos, hogy rendben leszel?-úgy éreztem, hogy ezt meg kell kérdeznem, bár tudtam, hogy őt is kemény fából faragták, hiszen az okozott szenvedés ellenére szerencsére megúszta ennyivel, és nem lett sokkal rosszabb a végeredmény, bele sem akartam gondolni, hogy mi mindent művelhettem volna még vele...de nagyjából voltak elképzeléseim a korábbi emlékeknek hála.

Valójában nem is értettem igazán miért is teszem azt amit. Talán egyfajta kötődést alakított ki az, hogy valaki ilyen mélyen belém látott. Talán ő lesz aki meg is fog tudni érteni, és akinél ezek az információk teljes biztonságban lesznek. Rossz fényt vetne rám, ha bármi kitudódna. Másik oldalt pedig ott van a neki tett ígéretem. Hogyan nézne már ki az, hogy nem tartom hozzá magam. Na meg ahogy elnéztem ,a baj sokkal nagyobb, mint elsőre hittem, ez is egy okkal több, hogy segítsek. De ez utóbbi már az itt töltött idő okai. Korábban eszembe sem jutott volna segédkezet nyújtani. Elfogadni pedig pláne nem. Nem mintha ez utóbbi mostanában megváltozott volna.
Ahogy fáradt tekintetünk összeakadt ismét néma csönd lett úrrá egy kis ideig. Aztán belekezdett. Nem volt ínyemre, hogy ilyen hangosan adta tudtomra, hogy mit olvasott ki belőlem. Hiszen itt még a falnak is füle van a szó legszorosabb értelmében. De ez már csak hab volt a tortán. Említést sem érdemelt. Végül eluntam. Vagyis arcvonásaim ezt sejtették. Valójában szokatlan volt ilyen jó, mélyen szántó, érzelgős dolgokat hallani saját magamról. Így mielőtt még végleg padlóra küldene finoman a mellkasomba temettem a buksiját. Némi csöndes pihenő után még annyit fűztem a dologhoz:
-Akkor, remélem ezentúl ez a "sokminden" bennem, illetve bennünk marad...
Nem éreztem szükségesnek, hogy tovább ragozzam a dolgot, azt hiszem ezek után már többnyire érteni fogja, hogy mit miért, és miért pont úgy teszek, ahogyan azt teszem.
Aggódó kérdése ismét egy olyan gesztus volt ami általában idegen volt a számomra. Vagyis eddig még nem éreztem ilyen mélynek mások
kérdéseit ez ügyben. De azért sikerült feldolgoznom és értelmes választ is adni. Fejére tettem a kezem és megsimogattam. Ezzel próbáltam nem verbális úton is nyugtatni. Másik kézzel pedig egy kicsit erősebben szorítottam magamhoz. Bár sok erő már nem fért a dologba. Testem kezdte a végét járni a mai napnak.
-Biztos... Na és Te?
Néztem le rá, kezemet továbbra is vörös hajkoronáján pihentetve, aminek meglepően jó illata volt.

Ahogy elnéztem az arcát, nem biztos, hogy jó dolog volt szavakba öntenem amit gondolok, de úgy éreztem tudnia kell, bár azt hiszem már korábban sejtette. Egyszerűen meg voltam rökönyödve rajta, nem tudtam hová tenni, és fogalmam sem volt, hogy valaha el tudnék e rajta igazodni, annak ellenére, hogy jó emberismerőnek tartom magam. Igazából nem is tudom mi volt rosszabb, ez, hogy ilyen kedvesen ölelt magához, vagy ha veszekedett volna velem, mert így a bűntudat amit éreztem kicsit sem múlt el. De erről nem akartam vele beszélni. Meggyötört volt, és ahogy elnéztem rettentően ki is merítette ez a kis túra, amit okoztam neki. Érdeklődve néztem rá, ahogy lényegében megkért, hogy szeretné, hogy ne adjam tovább azt, amit tudok. Eszem ágában sem volt, hogy én ilyen dolgokról beszéljek másoknak, hiszen azzal a homlokomra is írhatnám, hogy a mutánsok egyik legrosszabbika. Így sem esik jól tükörbe nézni, nemhogy azután.
-Nem kell aggódnod.-nem akartam túlspirázni neki a dolgot, és győzködni, hogy márpedig hét lakat alatt lesz a kis titka, mert az már nem én lettem volna, de most valahogy az alapjáraton odalökött poénok sem záporoztak belőlem. Nem én vagyok az áldozat, de nekem se könnyű ezt az egészet megemészteni. Megölelt, jól esett, de tudtam, hogy akár hogyan is, de nem érdemlem meg. Kellett pár másodperc hogy összeszedjem magam, és eltoljam magamtól finoman.
-Én rendben vagyok.-nyögtem a kérdésére a választ, meg sem próbáltam mosolyogni, mert abból tuti valami groteszk grimasz lett volna, de azért próbáltam a látszatát megtartani annak, hogy valóban úgy van, ahogy azt állítom. Fizikailag tényleg rendbe hozott az a kis angyal, de sajnos a lelki sebeket nem tudta begyógyítani, vagy elfeledtetni, ezt magamnak kell megoldanom.
-De rólad ezt elég nehéz elhinni.-érzem, hogy benne is megtört valami, viszont azt nem tudtam, hogy fizikailag mennyire lehet rendben, külsőre horzsolásokat láttam, főleg a kezein, ahogy kétségbeesetten kaparta a betont, ahogy felsértette a körmeit, a bőrt, de nem tudtam, hogy esetleg más baja nem esett e, mivel fogalmam sem volt, hogy milyen alapokon nyugszik a képességem, vagy milyen határai vannak. Megpróbáltam kicsit távolabb tartani magamtól, talán egyfajta vezeklésképp, fene se tudja, majd megfogtam a kezeit.
-Talán mégis jobb lenne megnézetned magad egy orvossal.-aggódtam, hát hogy a fenébe ne aggódtam volna érte. De tényleg megpróbáltam tárgyilagos maradni, nehogy tovább rontsam a helyzetet.
-És azt hiszem nekem se ártana valamit magamra vennem, mielőtt szívrohamot kap tőlem itt mindenki.-megpróbáltam magamra ölteni a korábbi formám több kevesebb sikerrel, de talán így könnyebb lesz továbblépni, talán.

Megnyugtató volt azt hallani, hogy az én kis emberi oldalam titokban marad. Sejthető volt de azért egy aprócska kavics leesett a szívemről amikor meghallottam.
-Remek.
Azonban amikor arról próbált meg meggyőzni, hogy jól van, nem igazán volt hiteles, de ebbe a vitába nem volt erőm belekezdeni. Tekintetéből ennek jele sem látszott. Ahogy kiderült nekem sem sikerült eléggé eltitkolni. Ha ebből lesz is valami, akkor szépen kezdődik, rögtön két hazugsággal. Fő a bizalom.
-Megleszek.
Engedtem a gyönge szorításból mikor éreztem, hogy némi távolságra vágyik. Gondoltam megpihentetem kezemet a csípőjén, de túlságosan távol állt ahhoz. Így csak lelógattam magam mellé. Nem volt idejük sokat lógni a melóból rögtön társakra találtak. Két vékony kéz fogott rájuk. Lassan lefordítottam a lágy fogásban és behajlítottam. Ekkor kezdtem érezni, hogy fájnak, sajognak. De még így is elenyésző ingert keltettek bennem.
-Majd elmúlik. Előbb alszom egyet...
Rezignáltan sóhajtottam egyet majd óvatosan kihúztam az egyik kezemet a fogásból és felé nyúltam. Oldalán megböktem a rácsavart plédet és egy az előző fehér ruhájához hasonló öltözék formáját vette fel az anyag. Annyi különbséggel, hogy ez nem volt nagyobb 3 számmal.
-Az én szobám még egyben van, ha gondolod ott lepihenhetsz, vagy ha csak fürödni szeretnél az is megoldható.ű
Most az egyszer nem volt mögöttes tartalma szavaimnak amikor szállást kínáltam egy lány számára.

Kezdtem megszokni, hogy már lassan Greg az aki öltöztet, hiszen az utóbbi időben, ezt elég sokszor megtette már egyetlen érintéssel. De most hálás voltam érte, egyrészt mert nem megint valami barbie-stílusú ruhába bújtatott, másrészt, hogy nem zsákméretű volt az a ruha, hanem egy teljesen egyszerű, kényelmes és hordható darab. Ennyi most éppen elég volt. Egy mosolyt küldtem érte cserébe. Máris sokkal jobban éreztem magam, hogy nem csak egy lepedővel kell takargatnom magam.
-Rendben.-bólintottam, ahogy bizonygatta, hogy rendben lesz, és azért nincs annyira rosszul, hogy gyengélkedő legyen a vége.
-Kedves tőled, de azt hiszem én képtelen lennék most lepihenni vagy aludni, ahhoz túl...zavaros egy nap volt ez a mai.-próbáltam némiképp mosolyogni de inkább csak nehéz volt hirtelen ennyi mindent megemészteni és feldolgozni. Tényleg képtelen lettem volna pihenni, most még nem.
-Neked viszont mindenképpen jót tenne az az alvás. Én azt hiszem, addig segítek rendbe hozni ezt.-mutatok az omladozó épületre, a törmelékekre és arra a csatatérre, amit nagyrészt én műveltem.
-Ha már ekkora felfordulást okoztam, az a legkevesebb, hogy segítek helyrehozni.-feleltem. Biztos voltam abba, hogy találok valakit, hiszen már mindenki tisztában van azzal, hogy itt vagyok, persze a jelekből ítélve nem biztos, hogy nagyon örülnek is a jelenlétemnek, de meg kellett próbálnom, nemcsak a segítség miatt, de persze voltak önös érdekeim is. Felkeltette az érdeklődésemet ez a hely, hogy itt más mutánsok is vannak, és persze a történtek után még sürgetőbbnek éreztem, hogy beszélni tudjak valakivel, aki Greg szerint talán tud nekem segíteni. És most ez volt számomra a legfontosabb.

-Ahogy érzed, de azért gondold át. Ezt délután eltakarítom, nyoma sem lesz.
Intettem flegmán az épület felé és végig néztem rajta. Fejemben rögvest kirajzolódott a jelenlegi összetevői és már fejben ki is egészítettem a hiányzó részekkel. Aztán valami történt... Valami ismerős, és borzalmas. Szemeim össze szűkültek, hunyorogni kezdtem. A tiszta élénk kép egyszer csak megfakult. Az épület kiegészülése mint az akadozó adásban vibrálni kezdett míg el nem tűnt. A színek fakulni kezdtek és minden olyan fakó, üres, plakát szerű lett. Mintha valaki egy hétköznapi unalmas képre nézne aminek megfakult a színe és nincs térhatása. Roxira néztem, őt sem úgy láttam mint eddig. Úgy éreztem mintha egy üres próbabábut tettek volna elém amit szimpla műanyagból öntöttek.
~Nem... ez nem lehet... az csak egy rossz álom volt...
Szemeim az ijedségtől kikerekedtek. A jobb szememben el is pattant egy aprócska ér. Lassan Roxi arcára tettem a kezem. Egy pillanatra mintha kivilágosodott volna és ismét régi fényében láttam amikor befutottak az információk sokasága. Szén, víz, hidrogén és a többi anyag elrendezés minden. Aztán ismét elhalványult, megüresedett. Ahogy halványult elvettem róla a kezem és lassan halántékomhoz tettem. A kezdődő szúró érzés belül fokozatosan erősödött. Másik kezemmel is megtámasztottam a halántékomat. Lassan körkörös mozdulatokkal kezdtem masszírozni de a fájdalom csak nem múlt el, egy ideig erősödött egy pontban majd hirtelen megszűnt. Szétterjedt a fejemben, eloszlott és az egész agyamat értem, hogy fáj. Kellemetlen ólmos nehézség, nyomás telepedett rá.
-Fhuuu....
Morogtam mint egy másnapos alkoholista aki nem bírja az italt és most ült fel az ágyon hirtelen.

Csak finoman mosolyogva ráztam meg a fejem, hogy tényleg nem valószínű, hogy igénybe veszem az ajánlatát, mert fizikailag képtelen lettem volna bármire is, ami jelenleg alvással vagy pihenéssel kapcsolatos. Ilyenkor általában ha valami nyomasztott, elmentem egy kocsmába és ittam, vagy felültem a motorra és nekiindultam száguldozni, amíg ki nem tisztultak a gondolataim. Jelenleg sajnos mind a két lehetőség elérhetetlennek tűnt, és sokkal fontosabb dolgokkal álltam szemben, amik elől nem futhattam el, most már nem. Egy rövid időre elmerültem a saját gondolataimban, és ahogy Gregre néztem, csak akkor láttam meg, hogy fal fehér lett az arca, és mintha valami nem lenne rendben vele. Aztán az arcom felé nyúlt, de a tekintete is olyan semmitmondó és fénytelen lett. Éreztem, hogy itt valami nagyon nincs rendben, az előbb sem állt a helyzet magaslatán, de most tényleg úgy festett mint a mosott sz*r. Aggódva kezdtem figyelni, rossz érzésem lett hirtelen.
-Greg, jól vagy? Minden rendben?-kérdeztem aggódva, a szemöldökömet is összeráncoltam, és ekkor láttam meg, ahogy egyik szeme vörösödni kezd a bevérzés hatására.
-Basszus Greg, itt valami nincs rendben.-kaptam oda hozzá gyorsan, mert nem tudtam mi lesz a következő, hogy összeesik itt nekem vagy a jó ég tudja. Talán mégsem csak annyi történt, hogy rossz álmokat okoztam neki, komolyabban bele se mertem gondolni, hogy talán sokkal rosszabbat műveltem vele, mint ahogy azt elsőre hittem volna.
-Héé, valaki!Segítség kellene, de gyorsan!-üvöltöttem el magam, hogy a közelben tébláboló alakok közül valaki csak meghallja, és segít. Közben szorosan ott álltam mellette.
-Itt már nem alvás kell, hanem gyengélkedő és orvos, de most!-mondtam neki, és megpróbáltam az épület felé indulni vele együtt, már ha hajlandó lesz, és nem esik össze itt nekem időközben.

Ahogy közeledett bal kezemet kitartottam felé, hogy ne jöjjön közelebb de ez úgy nézett ki a valóságban, hogy leengedtem a fejemtől aztán hozzám préselte a kezem.
-Igen-igen...Jól vagyok csak... egy kicsit túlhajszoltam magam...
Erőltettem ki magamból ezt a két mondatot. Másik kezemet is leengedtem, mély levegőket vettem, szemeim csukva voltak, próbáltam felülkerekedni a fájdalmon, de legalább nem savanyú képet vágni a dologhoz. Kissé görnyedt testtartást vettem fel és rátámaszkodtam a térdeimre. Ez a póz alig egy percig volt kényelmes, felegyenesedtem hátra szegtem a fejem és csípőre raktam a kezem, ez sem volt sokkal jobb de valamit muszáj volt csinálnom.
-De... de... minden rendben.... nem kell semmi... csak egy üveg whisky... vagy kettő...
Aztán elkezdett ráncigálni közben meg kiabálni segítség után. Egyből beugrott, hogy mi lesz akkor ha például Margareth vagy valamelyik gyógyító hozzám ér, még ennyi sem fog maradni a suliból. Erőt vettem magamon hogy ellen álljam a rángatásnak, összeszedtem magam és belekezdtem.
-Ne... egy gyógyítótól csak rosszabb lesz a helyzet.
Szigorúan és eltökélten néztem a lány szemébe, ezen a téren nem ismertem tréfát.
-Csak menjünk a szobámba...
Kifújtam magam és lassan, bizonytalan léptekkel megindultam a szobámba egyik kezemmel a fejemet fogtam másikkal pedig ha Roxi mindenáron segíteni akar akkor belé kapaszkodtam, bár nem sokat segített a dolog. Kezeimben sem volt erő.

// Gregory Selton Severald Lakosztálya //

Nem győzött meg Greg azzal, hogy ő jól van, pedig erőlködött, hogy ezt megpróbálja nekem bebizonyítani...de nem vagyok sem vak, sem hülye. Nem volt jól, valami történt vele, ezt még a hülye is látná.
-Kétlem, hogy a túlhajszoltság miatt valaki így nézne ki,ahogy te most.-vontam fel kissé cinikusan bal szemöldökömet.
-Velem nem eteted meg ezt a kamu dumát.-kezdtem újra önmagam lenni, ahogy így kibontakoztak belőlem a szavak. Most már biztos kezekkel tartottam Greget, ha ne adj isten valami váratlan dolog történne.
Ahogy begörnyedt, majd hátrahajtott a a fejét az aggodalmam csak nőtt, találgathattam volna, hogy mi történt vele, de nem voltam orvos, még csak nem is értettem az efféléhez, sőt, ami még rosszabb, még csak azt sem tudom pontosan megmondani, hogy én mit tettem, amitől esetleg Greg ilyen lehet. Kissé kétségbeejtő volt ez a tény, hogy fogalmam sincs, hogy a lelki terroron kívül mi mindenre vagyok még képes, ha felöltöm a másik, démoni alakomat. Próbáltam törni a fejem, de a szenvedésen és a félelmeken kívül, amiket Gregtől szívtam el, sok minden nem jött elő.
~Ó a büdös francba~mennyire bosszantott ez az egész tétlenség.
-Egy üveg whiskey?-nem tudtam, hogy kínomban felnevessek, vagy ezt a hülyét verjem nyakon, hogy ilyeneket mond.
-Ajánlom, hogy ne az utolsókat rúgd, mert akkor a fejeden verem szét azt a whiskey-s üveget, ha történik veled valami.-mondtam neki halál komolyan, hiszen tudtam, hogy nem normális, de biztos voltam abban, hogy most biztos félrebeszél...vagy az isten tudja.
Elindultunk, de pár lépés után megálltunk, nem tudtam mi az oka annak a nagy ellenkezésnek, hogy nem akar gyógyítót.
-Mi van? Te megvesztél...-csúszott ki a számon, és úgy pislogtam értetlenül Gregre.
-Mi az, hogy csak rosszabb?-próbáltam végig futtatni, hogy mi baj származhatna abból, hogy Greget meggyógyítsák, de el sem tudtam képzelni.
-Rendben, akkor egyelőre irány a szobád, és örülnék, ha legalább valami támpontot adnál, hogy akkor hogyan segítsek, ugyanis ez több mint kimerültség, és ha gyógyítót vagy orvost sem akarsz....-és megindultunk ismét, ő nagyjából elmutogatta, hogy merre menjünk, és én támogattam. Viszont a szobája előtt meg voltam fogva, szó szerint, ugyanis a kilincsnek nyoma sem volt.
~Ez már aztán tényleg elég bizarr....~gondoltam, majd Gregre néztem.
-Nos? Berúgjam, vagy elmondod, hogy nyissam ki?-kérdeztem meg, és vártam.

Vidáman lépkedtem a folyosókon. Éppen visszatértem Logannel egy bájos étteremből, ahol közösen költöttük el az ebédünket, utána pedig megint száguldoztunk egy jót a motorján - talán még gyorsabban és vadabbul is hajtott, mint általában. Persze feltűnt, hogy kissé mintha szótlanabb, morcosabb volt, mint általában, de hát egész nap óráid voltak, nyilván ezért. Nem is nyaggattam vele, nekem is volt már rossz napom, igaz, akkor senkinek sem kellett ijedten összerezzennie, mert az epertorta falatozás közben a villám olyan erővel csapódott volna neki a tényárnak, hogy az majdnem elrepedt tőle. De hát ki hogy éli meg a nehéz, fárasztó időket! Az viszont mindenképpen vigasztalt, hogy engem azért nem zár ki, elvégre miután hálacsókot leheltem az ajkaira ebéd után, elkapta a derekamat, és olyan hevesen viszonozta, hogy még én is belepirultam a közszeméremsértésbe.
Már három hónapja éltem a Xavierben. Ezalatt lassacskán hozzászoktam az iskola szabályaihoz, környezetéhez, hangulatához. Időnként valaki csak úgy kámforrá vált a szemem előtt, megint mások úgy körmölték a leckéjüket a folyosón, hogy hozzá sem értek sem a tollhoz, sem a füzethez. Voltak lángoló és megfagyó, röpködő és falon mászó, óriási és icipici, légies és acélkemény, meg még az ég tudja, hányféle különleges képességgel megáldott mutáns. Mint egy elvarázsolt kastély. Nem lehetett nem megimádni pillanatok alatt. Logannel külön szobában éltünk, de amikor csak lehetett együtt voltunk, ilyen volt ez a mai ebéd is. Neki órái voltak, nekem a könyvtárban akadt rengeteg dolgom, ezért gyakran estig nem láttuk egymást, de azért az mindig tudott kárpótolni az egész napos távollétért, amikor a puha, meleg takaró alatt hozzábújhattam, és a vállára hajtva a fejemet alhattam el. Az első randevúnk utáni... hát nevezzük hévnek, nem történt köztünk semmi intimebb, mint a szenvedélyes csókok, ölelkezések. Logan türelmesen várt, én pedig ezért csak még jobban szerettem.
-Ugye jól emlékszem, hogy holnap nincs órád délután? - néztem rá, miközben kéz a kézben andalogtunk a folyosókon, szabad kezemmel pedig a karjába öleltem. - Nincs kedved beugrani hozzám a könyvtárba? Elég sok dolgom van, főleg az irodalmi szekcióban, azt próbálom kicsit rendbehozni, és még csak a reneszánszkori költészetnél tartok, meg egyébként is, annyit írattok szerencsétlen diákokkal, hogy alig bírom elejét venni a káosznak. Na, de majd belehúzok, és akkor beszúrhatok egy kis pihenőt.
Ekkor az egyik sarkon egy magas alak fordult be, én pedig szélesen elmosolyodtam, ahogy megismertem a felénk közeledő férfit.
-Szia, Sean - köszöntem neki. - Mi újság? Sarah jól van? Elég... öhm... kimerültnek tűnt a múltkor órák után.
~Mármint Logan órája után, és nem kimondottan kimerült, inkább a legélethűbb zombi, akit valaha láttam, de hát ez már részletkérdés.~

Logan ébresztőórája hangos, sípoló, idegesítő hanggal próbálta ébreszteni őt aznap reggel, ám kudarcot vallott, a férfi ugyanis tágra nyílt szemekkel bámulta a plafont, és nem is rikácsolhatott valami sokáig, ugyanis a következő pillanatban már le is kapcsolták. Legalább a szomszéd kölykök felébredtek rá, nincs is szebb, mint ágyúdörrenésre emlékeztető hangra felriadni hajnali négykor.
~Meg fogok őrülni...~
A nap további része is hasonló kedélyben telt, csak mint rendesen az utóbbi néhány hónapban. Az óráit látogató diákok még annál is jobban rettegtek tőle, mint korábban, ugyanis napra napra egyre vérszomjasabbnak tűnt. Az egyetlen, aki ebből alig vett észre valamit, az Lily, annak ellenére, hogy amikor az ő közelében volt Rozsomák, gondolatai csupán egy téma körül jártak: vad csókok, csupasz testek, kéjes sikolyok, a levegőben repkedő cafatjai egy néhai ruhának, amit egy puzzle bajnok sem rak össze többé. A végsőkig leamortizált ágy, asztal, székek, zuhanytál, fürdőkád, függöny...
-He? - Kérdi, mikor felfogja, hogy kérdeztek valamit tőle, aztán mint a villám rávágja a választ is. - Ha szeretnéd, megoldhatom, hogy ne legyen!
Mosolyogva hallgatja kedvese ajánlatát, és már a mondat közepén bólogatni kezd, kicsit talán túl lelkesen is, nem törődve vele, hogy miért pont a könyvtárban akarja csinálni. Neki már lassan az igazgatói irodában is tökéletesen megfelelne.
-Remek ötlet!Akkor holnap beugrom hozzád és...reneszánszkori költészet?
~Bakker, 3 hónapja vagyunk együtt, és még mindig nem szoktam meg, hogy ilyenkor tényleg könyvekről beszél. Mibe másztam bele már megint???~
-Mi lenne, ha inkább kiadnám büntetőmunkának? - Kérdi, de aztán a pihenő említésére gyorsan meggondolja magát. - Á, tudod mit? Azt hiszem tanultak a múltkoriból, elegen leszünk erre csak mi ketten.
Szorosan átkarolja a nő derekát, és úgy húzza magához, hogy a testük a lehető legjobban összesimuljon, miközben a folyosón haladnak. A diákoktól nem kell tartani, órán vannak, ha pedig valaki mégis erre jönne, azt hallaná messziről.
-És mond csak, mi a terved ezekre a pihenőkre? - Kérdi, alig leplezett izgatottsággal.

-Á, helló! - Köszön vissza Sean, ki előtt úgy tűnik nem akar rejtőzködni Logan. biztos, mert nem tartja pletykásnak...vagy mert tudja, hogy úgysincs semmi értelme. Minden esetre a pár egymás mellett marad, Sean pedig mosolyogva halad tovább. - Kutya baja, legalább ledolgozta azt a 20 tábla csokit, ami rejtélyesen tűnt el az ágyam alól. És ti...jól vagytok?
~Te jó ég!!! Jobb lesz, ha szólok Cindy-nek, hogy ne menjen Logan közelébe, ha nem szeretné hallania brutálisan őszinte választ arra, hogy hogyan készülnek a kisbabák...á nem jó, ettől csak kíváncsibb lenne szegény lány...mindegy, majd kitalálok valamit.~
-Amúgy, örülök, hogy most már nem tartasz félelmetesnek. Nem mondom, egy darabig üde változatosság volt, hogy valaki nem az a sárkányként gondolt rám az Én pici pónimból, de a jóból is megárt a sok, nem igaz?
Ezzel legszívesebben tovább állna, de aztán...valahogy nem képes rá. Olyan szívesen nézné még szegény Rozsomákot főni a saját levében, de persze az ilyesmit nem neki találták ki. Meg érdemelne még néhány hónap éheztetést, de mit csináljon, ha egyszer megsajnálta őt?
~Te Lily, a pasiddal minden rendben? Olyan...feszültnek tűnik. Mintha fel akarna falni téged, agy nem tudom...~

-Igen, tudom, tarthatnék már előrébb is - ismertem be bűnbánóan. - De inkább alapos szeretnék lenni. Így biztos minden a helyén lesz, könnyen áttekinthetően és fontossági sorrendben. Például szakácskönyveket ritkábban szoktak keresni, úgyhogy az a leghátsó szekcióba került, de azon belül legelölre kerültek azok, amikben édességek receptjei vannak, mert azok a legnépszerűbbek.
Ötletére, hogy a diákok csinálják meg büntetőmunkaként felnevettem. Imádtam, hogy Logan ilyen bohókás. Nem is válaszoltam rá semmit, csak még mindig kuncogva ágaskodtam fel, hogy egy puszit nyomjak az arcára. Annál könnyebb volt megtartanom az egyensúlyomat, hogy nem csupán én kapaszkodtam belé, de ő is elkapott a derekamnál fogva és szorosan magához húzott. Ismét végigfutott rajtam a jól ismert kellemes borzongás, aminek következtében kénytelen voltam még fel is sóhajtani, hogy a forró levegő a fülét csiklandozza. Egész testemet elöntötte a lángoló láva, mint mindig, amikor elvesztem hatalmas karjainak ölelésében, de azért sikerült hátrébb lépnem, és kicsit lehűtenem magam.
-Hát, nem is tudom. Akár piknikezhetnénk is. Vagy mit szólnál egy filmhez? Megtaláltam a Bud Spencer és Terrence Hill csomagot. Eredeti, úgyhogy van rajta egy csomó extra, kimaradt jelenetek is. Hogy hangzik?
Az érkező Sean kifejezetten vidámnak tűnt, aminek mindig örültem, hiszen az ég óvjon egy dühös telepata haragjától. Hát akartam én részeg mókusnak képzelni magam a Tiltott Mogyorófa körül rohangálva?
-Spike? - kerekedtek el a szemeim, ahogy elfeledve előző gondolatmenetemet széles vigyorra húzódott a szám. - Nahát, tényleg! Hogy nem jutott eszembe ez előbb! Szivem, ugye, hogy tényleg olyan? Mint a pici sárkány?
Logan arcára pillantva azonban némileg lejjebb konyult a lelkes mosolyom. Csak képzelődtem vagy tényleg mogorvábbnak tűnt, mint ami érthető lenne, amikor valaki egy helyes kis lila sárkánybébit emleget? Sean néma üzenete, amire már rég nem rándultam úgy össze, mint régebben, megerősített abban, hogy tényleg valami baj lehet. De aztán égetőbb problémám is akadt.
-Megenni?! - kaptam fel riadtan a fejem. - Logan... édesem... te nem... nem ennél meg engem... ugye nem? Sean, miket...
~.. beszélsz? Hogy enne meg? Nem is kannibál, és most jöttünk meg az étteremből, ahol befalt egy fél marhát. ~
Az észérvek ellenére azért aggódva néztem meg jobban Logant. Abban mindenképpen igaza volt Seannak, hogy nem volt valami jó színben.
-Szivem, minden rendben?

-Ne aggódj, biztos vagyok benne, hogy senki sem fog...annyira nagyon sürgetni - gondolja meg magát félmondat közben. Amióta vele van, rádöbbent, hogy jobb leszokni az olyan szófordulatokról, mint ostorral kergetni, vagy felvágni az ereit, de azért az átállás még nem megy egészen folyékonyan.
-Legyen inkább film. Most valahogy nincs kedvem a kinti programokhoz...
~Ott még esélytelenebb rávenni a...~
-..nagyon hideg van már kint, és egyébként is, imádom a francia verekedős filmeket!
Az, hogy Lily pontosan tudja, hogy hívják a cuki lila sárkányt, nem lep meg senkit, hisz ő a másik olyan nőszemély az épületben, akiből látatlanban is kinézi bárki, hogy ismeri a sorozatot, viszont amikor hangosan felel Sean gondolatban feltett kérdésére, először csak kínos csönd a válasz, meg némi nyikorgás a fal felől, aztán a hőlégballon méretűre duzzadt szemű fiú mutatóujjával meghúzza a gallérját, és szégyenlősen felnevet.
-Hehe...ha nem bánjátok, és most kiugrom az ablakon, sziasztok!
Ezzel neki is iramodik, és az előbb kitárult ablakon át fejjel előre veti magát, nem törődve azzal, hogy a másodikon vannak, és neki elvileg tériszonya van. A képességének hála úgyse fog fájni az érkezés...nagyon.
-Hehh, ez a Sean gyerek! - Kiált fel vidáman, hogy elrejtse vérben forgó szemeit. - Hát nem vicces, amikor így ökörködik, és úgy tesz, mintha attól félne, hogy élve megnyúzom? - Kérdi, a legtöbb ember számára ijesztően kedélyesen.
-Egyébként, de igen...meg tudnálak zabálni! De ne aggódj, nem olyan értelemben, mustár sosem kéne rád.
~Hacsak...~
-Öhm...mi lenne, ha túlesnénk az igazgatón végre? Ideje, hogy olyan is felvegyen téged, aki teljesen objektíven is el tudja dönteni, hogy te vagy a legjobb dolog, ami ezzel a sulival valaha történt.

-Igazad van - sóhajtottam fel kicsit bánatosan. - Elmúlt már a piknikezős idő. Azért kár. Na, nem baj, majd leterítek egy pokrócot a fűtött szoba közepére, jó lesz az. Egyébként nem francia, hanem olasz - javítottam ki mosolyogva, majd megcirógatva kőkemény ujjait hozzátettem: - De neked lehet akár francia is.
Sean borzalmas feszengésével nem igazán tudtam mit kezdeni, hiszen egyenlőre én voltam étlapon. Különös távozására viszont csak a szám elé kaptam a kezem, nem sikoltottam fel, mert még idejében eszembe jutott, hogy neki ez nem okoz egészségügyi problémákat. Bár ez még nem jelenti azt, hogy lúdbőrözött végig a hátam, miközben a csattanásra vártam.
-Van, amit sosem lehet megszokni - csóváltam a fejem, és még szorosabban szorítottam Logan kezét, bár viszonylag kicsi volt az esélye, hogy ő is kiugorjon az ablakon.
Nevetése azonban minden aggodalmat kisöpört belőlem, és inkább én is vele vidámkodtam.
-Igen, tényleg nagyon jópofa - értettem egyet fülig érő szájjal nagyon is fellélegezve, hogy talán Seannal együtt csak túldramatizáltuk a helyzetet, és Logannek valójában nincs is semmi baja. - Ha meg úgy akarsz megzabálni, akkor legközelebb azzal kezd - tettem hozzá még inkább megnyugodva, ugyanakkor egész másféle mosollyal, valamint halvány pírral az arcomban.
A következő puszit mindenesetre már az ajkaira céloztam, hogy megkapja az áhított ,,falatozást".
-Menjünk - bólintottam. - Tényleg nem ártana, ha lenne már egy objektívebb főnököm. Te még azért is kitüntetnél, ha felrobbantanám a fél iskolát. Huhh - néztem végig magamon lámpalázasan. - Szerinted öltözzek át?
Térdig érő sötétkék szoknya volt rajtam, a hozzátartozó hasonló színű övvel a derekamon, világoskék blúz és fekete topánka. Nem épen kezeslábas pizsi, de ki tudja, milyen elvárásai vannak Mr Windsornak. Mindazonáltal, ha Logan szerint nem volt szükséges a ruhacsere, akkor egyenesen az igazgatói szobába mentünk.

-Ne aggódj, nyáron lesz rá időnk bőven - vigasztalja, és még a hátát is megcirógatja, persze csak finoman - Ó, olasz, hát persze...öhm...
A cirógatásra, és a kedves felajánlásra, hogy a kedvéért lehet akár...na de nem, NEM! Ez még mindig Lily, valószínűleg fel sem fogta, mint mondott éppen, és ha nem lenne ilyen állapotban, talán neki sem az jutott volna eszébe róla kapásból. Ja, persze...
-Dehogynem. Eleinte én is azt hittem, de pár ér, és észre sem fogod ezeket venni...illetve, észre azért észre veszed, de nagyjából olyan lesz csak, mintha valaki kakaót öntött volna egy kö.... - Megint mondat közben jut eszébe, hogy amit mondani akar, az lehet ijesztőbb a vonzó könyvtáros számára, mint az, ahogy Sean kiugrott az ablakon, ezért újfent cenzúrázza magát. - Köntösre, és ki kell gyorsan mosnod, amíg még lehet!
Ez után megáll szemben Lily-vel, és alaposan végigméri őt. Párszor körbe s járja, néha közelebb hajol, helyenként megérintve, vagy megsimogatva őt, nagy ritkán pedig meg is kóstolja, mondjuk nyak tájékán, a tarkójára viszont tényleg egészen véletlenül szuszog rá.
-Szerintem annyira jól nézel ki, hogy jobb is, ha veled tartok, nehogy megpróbáljon elcsábítani az a gazember. - hirdeti ki az ítéletet, majd mosolyogva megcirógatja a nő arcát. - Nyugi, csak vicceltem. Nem olyan fickó, fel sem merül majd, hogy elcsábítson annak a gazembernek a fejében. Na gyere.

//Folytatás: Igazgatói iroda //

A szobafogság nem tett jót a lelkivilágomnak, ráadásul azt hittem, hogy Ciklon csak ijesztgetni akar azzal a két hónappal, de be kellett látnom, hogy véresen komolyan gondolta és Rozsomák tett róla, hogy be is legyen tartva. Épp tegnap járt le az utolsó nap és én kicsit fellélegezhettem, habár azért a Reptéri eset jóval meggondoltabbá tett, hogy akár magamtól kitegyem a lábam mostanában, de ezt legalább magamtól teszem és nem kényszerből.
Most a könyvtárba igyekszem, hogy visszavigyek pár könyvet Lily-nek, mert már mindet kiolvastam unalmamban, de annyi haszna volt a dolognak, hogy látványosan javultak a jegyeim.
A könyvtár után az udvar volt a következő célpontnak betervezve, mert olyan gyönyörű idő volt, hogy rám fért már egy kis testmozgás, bár Fagypont pár napja nem jelentkezett, de már magamtól is tudtam, hogy mit kell gyakorolnom.
Halkan fütyürészve caplattam tehát a labirintus szerű folyosón, ami emlékszem, hogy első időben mennyire félelmetes volt minden újonc számára, hogy eltéved rajta, most meg már nem is figyelem, hogy merre megyek.

*Nos, pályafutásom kezdetét vette és áldottam a jó istent, hogy akadnak még a földön visszahúzódó személyiségek is. Akikre még akkor sem figyelne fel az ember, hogy ha épp nagykéssel közelítene felé. Nos az új Én, vagy is az alanyom pontosan ebbe a kategóriába tartozott. Amit Én magam sem értettem, hogy miért de folyton egyedül mászkált egy rakat könyvel a kezében és a tanárin kívül még csak nem is láttam szóba állni senkivel. Pedig nem volt egy utolsó darab, még női szemmel sem, de lehet, hogy valahol a neveltetésében csúszott el a hiba vagy az öltözködésében. Mit ne mondjak a szekrénye még engem is megszégyenített, pedig Én sem voltam oda a divatért. De azok az ük-ük-üknagymamám korabeli ruhákat ma már csak a múzeumban látni, gondolom, hisz sosem voltam ott. De erre már nem vitt rá a lélek, így maradtam egy farmernél, egy szűk és kicsit sem kihív felsőnél, illetve egy bő pulcsinál, ami ugyan a sajátjaim voltak de nem voltak kirívóak az övéiből. A kezemben egy könyvet cipeltem, ami egy fantasy regény volt és némi gőzöm volt arról, hogy miről is szól, de ez a legkevesebb. Az már jobban zavart, hogy eltévedtem. Na ez valószínűleg nála nem történt volna meg. De hát vannak még csodák a földön. Épp körbe forogtam, hogy merre tovább mikor meghallottam a fütyörészést és nyomban arra vettem az irányt. Mikor megláttam a fiatalnak látszó fiút elmosolyodtam.*
- Héé… madárka… * Szóltam utána, hogy kissé lassítson semmi kedvem nem volt futni utána még úgy sem, hogy tornacipő volt rajtam. A pulcsim ujjában természetesen mind a két csuklómnál fel volt szíjazva a játékaim és a kis dobozom is a farzsebemben lapult. De a pulcsi előnye, hogy ezeket mind takarta.*
- Bocs, eltévedtem és nem találok ki ebből a veremből. Megtudnád mondani, hogy merre jutok ki az udvarra vagy legalább egy olyan helyre ami nyílt és az embernek nyugta lehet? * Kérdeztem vigyorogva. Mivel a leányzó csendes volt, gőzöm sem volt róla, hogy milyen a stílusa így inkább megmaradtam a sajátomnál. Bár mikor én beszéltem vele kissé szégyellős volt, de ez van. *

Gondolatban már a gyakorlatokat állítottam össze magamban, mikor meghallottam, hogy szól valaki. Mondjuk a madárka kifejezés nem éppen rám illett, de mivel a folyosó jóformán üres volt, kíváncsian néztem hátra, hogy vajon ki az és kinek szólt.
A lány, aki épp felém lépegetett, halványan ismerős volt, de egyelőre nem tudtam hová tenni, biztos hogy nem járunk egy közös órára sem, mert akkor jobban ismerném, így azért barátságosan rámosolyogtam, ahogy tovább folytatta és elmondta, hogy eltévedt. Ezek szerint még nem régen van itt.
- Áááá, hagyd csak! Nem te vagy az egyetlen, szinte mindenki eltéved az első időben, ezért vannak a folyosó végén azok a kis útjelző táblák. – mutattam a kérdéses helyre, majd vigyorogva folytattam – Hát veremnek nem mondanám, mert akkor még nem láttad a Harci Termet, de mivel én is az udvarra tartok, szívesen elkísérlek, de előtte be kell ugranom a Könyvtárba, ezeket visszavinni. – emeltem meg a kezemben tartott könyveket. – A park elég nagy, ott biztos találsz egy nyugodt zugot, ahol a kicsik nem zavarnak, bár van egy-két rosszcsont, aki szeret elbóklászni, de nem olyan vészes. – magyarázom vidáman, hiszen van okom most a jókedvre és még beszélgetnem is van kivel. – Neked már nincsenek óráid? Milyen tantárgyakat kell még felvenned? – kérdezem kíváncsian, hiszen általában, ilyenkor már csak pár szakirányú tantárgy van a nagyobbaknak.

*A szavaira a kérdéses irányba fordultam mosolyogva, majd ugyan ezzel a mosollyal néztem vissza rá miközben könnyedén megvontam a vállaimat.*
- Miért nézzek holmi vetített anyagot, ha lehet jobb társaságom is az útbaigazítás erejéig? * Vontam fel kissé kérdőn a szemöldököm, de azért lehetett látni a szemeimben azt a halvány csillogást mely a játékosságomat tükrözte. Harci terem? Na, erre már el kellett fojtanom az örömöm és a kíváncsiságom is. Ezt a leányzót biztos nem érdekli és nem akartam nagy bajba keverni mire visszajön.*
- Akad nálam még pár jelző, ha ennél is rosszabb. De valóban nem volt még hozzá szerencsém és valószínűleg nem is lesz. * Billentettem oldalra a fejecském kissé. ~ Fura lesz így… nem hazudni más testében. De legalább visszahívhatna a vezetőség.~*
- Az remek lenne, én meg megvárom kint, míg bedobod. * Bólintottam a szavaira, hisz a könyvtár egy olyan hely, amit valószínűleg kívülről kéne ismernem. A kérdéseire meg lázasan dolgozott az agyam, hogy mit láttam a szobába, de lássuk be nem épp érdekelt az órarend. *
- Szexuálphszihológiát, némi anatómiát és gyakorlati mértan ismereteket. * Na de mire az utolsóhoz értem, csak elnevettem magam, miközben rávigyorogtam és természetesen, ha elindult, akkor követtem.*
- Szóval most komolyan az iskoláról és a tantárgyakról akarsz velem útközben beszélgetni? A következő a csúnya tanár bácsik vagy az időjárás lesz? * Néztem rá még mindig vidáman és már tudtam, hogy ezért nem lesz hálás nekem senki. Bár kitudja… De nem akartam megerősíteni, hogy csak vicceltem, szerintem ez elég beszédes volt így is. *

Miközben beszélgettünk, már el is indultam, hogy minél előbb megszabaduljak a könyvektől és segíteni tudjak a lánynak, akinek most esett le, még a nevét sem tudom és ettől kissé zavarba is jöttem, mert nem akartam megbántani azzal, hogy nem emlékszem a nevére, de hát ez akkor sem maradhat így.
- Öööö…..bocsi, de elég rövid az eszem, - próbáltam tompítani kissé a dolgot a saját szapulásommal, - de nem emlékszem a nevedre, és biztos én sem vagyok valami nagy szám, hogy megjegyezz, így én is bemutatkozok. Sebastien vagyok, Sebastien Bo….Longley. – javítottam gyorsan, hiszen már egy csomóan tudják, hogy ki vagyok valójában, de azért a suliban már csak Longley maradok.
- Oké, akkor sietek, csak bedobom Lily-nek, aztán már mehetünk is. – bólintok mosolyogva, de a kérdésemre adott válaszára azért egy pillanatra megtorpanok, mielőtt leesik, hogy csak ugratni akar.
Érdekes, bár nem ismerem annyira ezt a lányt, de mintha főleg azért nem is keltette fel az érdeklődésemet, mert annyira semmitmondó és savanyú volt, most meg mintha kicserélték volna. Kezdtem egészen más szemmel a mellettem sétáló csajra nézni.
- Jó, jó! – vontam meg a vállam. – Igazad van, de hát valamivel kezdeni kell, még sem kezdhetek azzal egy suliban, hogy hol rejtegetted eddig ezt az énedet, és, hogy ezek után miért nem liheg a nyomodban egy slepnyi srác? – dobom vissza a labdát, miközben megérkezünk a Könyvtárhoz.
- Akkor mindjárt jövök. – nézek rá vidáman és már el is tűnök az ajtó mögött, hogy fél percre rá már vissza is térjek. – Ennyi volt, mehetünk is. És neked mik a terveid odakinn? Olvasni mész ki? Mondjuk tényleg szép idő van már.