Lynn és Szellem háza (+ Alistair)

- Azok gombák voltak, te butus – motyogtam a feje búbjába.

Mondtam. Semmi sem érdekelt addig, míg nem láttam, hogy Bogyó egészséges és kutya baja. Se Szellem és a baba, se Anna megjegyzése a táncról (amit egy hanyag mozdulattal elhesegettem). De a csőlátásom kezdett eltűnni, mikor megszólalt és a zöld hajtincsei pedig az arcomat csiklandozták. Lehet, hogy én reagáltam túl? … Hogy visszanyerjem valamennyire a méltóságomat (ha egyáltalán valaha volt olyanom Bogyó előtt), az utolsó ölelésnél kifújtam a levegőmet és kartávolságnyira toltam magamtól, a világ leghiggadtabb arckifejezését vágva. Na jó, a tenyerem attól függetlenül még mindig a vállán pihent, de gondoltam, hogy ennyi luxust megengedhetek magamnak.

- Ígérem, ha még egyszer valaki ezzel a férfibörtönnel mer fenyegetni, kínok kínjait fogja átélni – feleltem, miközben ökölbe szorult az egyik kezem. El sem tudtam képzelni, hogy min mehetett át a lány és ebből a homályos, részlethiányos magyarázatból is csak úgy toszogatni kellett az információt ki, a külvilágba. Persze, arról fogalmam sem volt, hogy ki volt az-az Adam vagy ez a Sheena, hogy Aya-nak (Aya Caine? Tényleg AZAZ Aya Caine?!) miért kellett pont ezt a kölyköt belerángatni a dologba, meg amúgy is, egyáltalán mit keresett ott és hogy van ekkora mázlija, hogy megúszta és hogy van akkora pechje, hogy ebbe belekeveredett és…

Mielőtt felfoghattam volna a lány kérdését egy árny magasodott fölém. Egy árny, ami a nevemet suttogta. Mit suttogta! Hangos, dobhártyaszaggató csatakiáltással kapott karmai közé, hogy leterítsen, felfaljon, elásson, majd később kiásson, hogy megegye belőlem a maradékot. Egy gondolat futott át az agyamon: „Jaj, ne... már megint?!” Gépiesen fogtam meg a kis ördögfióka pelenkával kipárnázott fenekét, hogy még véletlenül se essen le, ha már rajtam landolt, miközben a másik karomat félig felemelve tartottam a levegőben, esetlenül. Ismét, rejtélyes okból repült elő Alistair, magyarán Belzebub, ráadásul váratlanul, mint egy lesben álló ragadozó. Tisztában voltam vele, hogy direkt csinálja. Ó, mindenkit megtéveszthetsz ezzel az aranyos, pufók pofival, meg a cuki gügyögéssel, de engem nem versz át! Látom igazi arcodat, azt a számító, mindenki-engem-imád-és-tisztában-vagyok-vele tudatosságot… Na jó, azért tényleg nem bírtam ki mosoly nélkül, mikor olyan komoly arccal fordult felém, Bogyó gyári hibáit ecsetelve, mintha a világ legérthetetlenebb dolgát magyarázná. Sőt, még egy kacsintást is megengedtem Annie felé. Ugyan, senki sem lehet tökéletes.

- Ha ez vígasztal, én sem csipogok… Pedig nekem tollas a hátam. - Azonban az idillnek azonnal véget vetett, ahogy rám hajtotta a fejét és az egyik mancsával ravasz módon hátranyúlt a tollaimért, hogy azokat gyurmázza a kis ujjai között, mint valami plüssmacit. Kővé fagyva álltam, miközben eszembe jutott, hogy hány féle módon ejthetem el, eshetek bele valamibe, ráadásul az apja szeme láttára. Akár el is törhetem valamijét! A rosszabbnál rosszabb ötleteket végigvéve, kezdtem elfehéredni, így a festékes arcomon a színek egyre jobban kezdtek világítani.

- És most mit csináljak? – kérdeztem fojtott hangon, hosszú, kínos némaság után, valami megoldást keresve. Először is, hogyan fejtsem le magamról?! Hirtelen nyílt az ajtó, mire akkorát ugrottam, hogy minimum tíz tucat tollam kiesett a helyéről. KELL ENGEM ILYEN LELKIÁLLAPOTBAN IJESZTEGETNI!!! ROBBANÁSVESZÉLYES BIOLÓGIAI FEGYVER VAN NÁLAM, HÁT NEM VILÁGOS?! Hátrafordultam a fürdőszoba ajtó felé, miközben nagyban kalimpáltam, szorítottam a fogásomon, hátráltam, nekimentem valami fotelnak vagy kanapénak, a seggemre huppantam, de ebből az egész, pár másodperc alatt leforgó eseményből nem láttam semmit, mert a szárnyaimat magam elé kaptam, hogy védjem magamat és a kicsit a nem kívánt ellenségtől. A füttyentésre azért már leengedtem őket oldalra, hogy teljesen elfoglalják a többi ülőhelyet… Meg a padló nagy részét… Meg a fal nagy részét… Azonban mielőtt az idegennel foglalkozhattam volna, meghallottam Alistair csilingelő kacagását, ahogy a szétterített szárnyaimat nézte. Még pár babatapsot is kaptam, jutalmul az előadásért.

- Ez bezzeg tetszik… - morogtam és felkaptam a fejemet az ide… Mit idegen! Nagyon is emlékeztem rá. Bár igyekeztem nem sokáig bámulni, hiszen zavarba ejtően kevés öltözék takarta, a zavarba ejtően tökéletes és szexi alakját, azonban ez nehéz feladat volt, hiszen a párafelhőből kirajzolódó alak megjelenését, megkomponálni se lehetett volna jobban a bőrén még meg nem száradt vízcseppekkel és a nedves hajával, ahogy… Köh, köh… Igen, kétszer láttam. Egy közös munkánál és Mikey esküvőjén is, ha jól emlékeztem. Ekkor jutott el a tudatomig a megjegyzése, amire csak félszegen elmosolyodtam és megvakartam a tarkómat a szabad kezemmel. Na, hát nem mindenki reagált ilyen pozitívan a megjelenésemre, azért ez, valamennyire növelte az egómat, de mielőtt ezen komolyabban elgondolkozhattam volna… egy puha pracli elkapta az orromat, de csak azért, hogy onnan feltornászhassa magát a kiterült szárnyam felé. Igyekeztem tudomást sem venni róla. De tényleg.

- Azért egy arkangyalban több elegancia van, mint bennem bármikor is lesz, de azért köszönöm… Szóval néha Párduc, néha Sheena – mosolyogtam rá a nőre, de nem kíséreltem meg a felállást a potyautasom miatt. Ehelyett a kanapéról nyújtottam felé a kezemet, köszönés kép. – Ön meg tudja magyarázni, mégis, mi a franc folyik itt? Hidd el Bogyó, tényleg igyekeztem, de csak annyi esett le, hogy már Aya-t is meg kell ölnöm, amiért ilyen felelőtlen volt. Valaki, elejétől a végéig, kérem, tisztán, érthetően… Mielőtt a Végzet Angyala nem leszek az idegtől… - Ami persze nem volt igaz, mert egy alig tíz kilós szörnyeteg sakkban tartott. Kell ezeket szabadon engedni!

A vaku elvakított, ami Bogyó orr-asszisztálása után már szinte nem is érdekelt. Megadóan tűrtem, mint valami bánatos tekintetű golden retriever, mikor a farkán ugrálnak és a fülét húzogatják a kölykök. Maximum, ha szükséges elkobzom a kompromittáló képeket. Attól pedig, hogy az orromat nyomkodó ujjra koncentrálva bandzsítottam, csak nem származott komolyabb bajom. Úgy sem tudtam volna semmi használhatót kitalálni ebben a helyzetben. Kimondottan kényelmetlen volt. Mégis én mit csináljak egy babával? Én… Jó vicc… Azonban szerencsére ezzel már nem kellett foglalkoznom, mikor Bogyó teljesen lefejtette rólam. Mintha csak egy hatalmas szikla alól menekítettek volna ki, hálásan pillantottam a lány felé.

Darien és Alistair különszámát csak egy elismerő grimaszra húzódó szájjal és hümmögéssel jutalmaztam. Tudtam már mire képes a kicsi, így sunyin felkuncogtam és keresztbe fontam a karomat a mellkasom előtt, látva Bogyó ijedelmét. A szörnyű ígéreteket rejtő praclikat látva, amint felém kapkodnak először feszengve, majd mikor rájöttem, hogy az apja karmai közül úgy sem szabadulhat, már megkönnyebbülve mosolyogtam a kicsi után és még integettem is.

- Majd legközelebb kispajtás, ígérem, csipogok – jegyeztem meg, aztán becsukódott az ajtó. És fellélegeztem. Félrehúztam a szárnyamat, hogy Bogyónak legyen helye leülni. A szavait hallgatva, magam elé bámultam. – Nem félek – morogtam - egyszerűen olyan… Kicsi. Az összes gyerek. Síró-, kakiló-, evőgépek, ha pedig nem vagy gondolatolvasó és nem találod ki, hogy mit akar, még jobban rákontráz a sírásra, minta nyúznák őket. Aztán pedig te leszel a hibás. Meg, különben is… Nem tudom és nem is nagyon akarom tudni, hogy kell őket idomítani. Törékeny, esetlen, pici kis emberforma lények, amiken nincs kikapcsoló gomb. Kiszámíthatatlanok, állandóan bajba kerülnek. Veszélyesek és kész. A Charles-félékkel elbánni és ez, amit Szellem csinál, külön világ - erre születni kell. – Mikor Bogyó kimondta a „saját” szócskát, hatalmasra tágultak a szemeim, úgy fordultam felé. – Nekem? Saját? – Felhorkantam. - Már csak az kéne! – Nevettem fel a képtelen ötletre. Még, hogy én pelenkát cseréljek és le tudjak foglalni egy gyereket! Akaratlanul is elképzeltem magamat Tess társaságában, amint gömbölyödő pocakkal áll mellettem, de arra a gondolatra, hogy én valaha is apa leszek, kivert a víz. Gyorsan kiűztem ezt a képet a fejemből és inkább türelmesen végighallgattam Sheena mondandóját. Igen, kifejezetten könnyebb volt így a szavaira figyelni, hogy felöltözött.

- Hmm… - emésztettem meg a dolgot és az újból feltörő dühömet a lelkem mélyére szorítottam. Igyekeztem tárgyilagos maradni. Nem voltam sem ellenséges, sem megbocsájtó. Egyszerűen tárgyilagos. - A haja most a legkisebb gond, más is hord extravagáns dolgokat. De az, hogy az elmondás alapján egy profi bérgyilkos mégis igent mondott egy olyan ötletre, amit egy, a szóbeszéd és a tettei szerint meggondolatlan, forrófejű nő ajánlott fel, eléggé megdöbbentő. Gondolom tisztában volt azzal, hogy Annabelle nem a leghiggadtabb, nehezen kezeli a feszült helyzeteket. Maga profi, biztos nem választ felszínesen, nem igaz? Felmérte a lányt és mégis, hagyta, hogy odamenjen Derek King-hez. Ahhoz a mutánsgyűlölő, sasszemű emberhez, akinek még nyomós ok sem kell, hogy lelőjön egy mutánst… Azt azért köszönöm, hogy nem hagyta ott a pácban – biccentettem. Ez tényleg sokkal szimpatikusabbá tette a nőt és tényleg hálás voltam neki. – De ha máskor nem találnak egy megfelelőbb embert vagy mutánst egy ilyen ügyhöz, inkább engem keressenek fel. Hagyják ki az ilyenekből a húgomat. Rendben? – Kérdeztem a legkomolyabban, miközben igyekeztem Sheena lelkébe látni a pillantásommal. Ha megkaptam a választ, fapofával bólintottam, aztán lenéztem a mellettem ülő lányra. – Veled még nem végeztem – közöltem, hidegvérrel, majd csendben megvártam, míg Szellem átmegy a nappalin az édesdeden alvó Belzebubbal a kezében. Eltűnt. Visszanéztem a nőre. - Már csak egy valamit nem értek. Egyetlen egy poloska felhelyezése miért kétemberes meló volt?

- Apád?! – kérdeztem felháborodottan, sokkal vékonyabb hangon, miközben azt néztem, hápogó szájjal, ahogy a vesztemen szórakozik. Oldalba böktem, ezzel válaszolva a vállveregetésére, aztán még mielőtt arrébb menekülhetett volna, a szárnyammal magam felé löktem, elkaptam és jóóóóóóól összekócoltam a haját. – Nesze neked, lyányom! – mondtam elégedetten szemlélve a munkámat. Bogyótól tényleg kedves volt, hogy próbálta őket védeni, de én nem láttam ebben semmit, amitől kevésbé kellett volna szigorúbban nézni a dolgot. Sheena ellenezte, nem volt más választása. Kifogás.

- De ne ilyenekkel szerezz tapasztalatot, mikor ötven százalék esélye van, hogy megölnek – kértem fáradtan. – De ha azaz álmod, hogy szétlöveted magad… - megcsóváltam a fejemet és inkább nem fejeztem be. – Az, ahova én vittelek, olyan dolgot kellett csinálni, amihez értesz. Lopás, ráadásul eléggé felkészült voltál, hogy tudd, mire számíts. De igazad van, már az is hiba volt. Elszúrtam. - Épp ezért tudtam, mekkora hiba, hogy Sheena is ugyanezt a hibát elkövette. Ha tudtam volna, hogy Bogyó akkora problémát jelent akkor és veszélybe kerülhet egy BÁLON, soha nem vittem volna el magammal… A számat összepréseltem és úgy hagytam, hogy hozzám bújjon, de a keresztbe font karjaimon nem váltottam semmit. Megfeszített izmokkal ültem és vártam.

- Nem haragszom. – Nem is lenne miért haragudnom. Nem lenne jogom haragudni. Sosem volt jogom haragudni. Amikor szólt, hogy van valami az arcomon, az első tükröződő felületnél megnéztem magamat, majd csettintettem bosszankodásom közben a nyelvemmel. Ne már!

Azonban Sheena szavai…

- Debilnek? Ó, én aztán nem nézem őt debilnek. Tudod minek nézem? – váltottam át én is tegeződésre, ha már ennyire belejött. – Egy alig felnőtt korú, ártatlan, jóhiszemű lánynak, aki nem jártas a maffia és a bérgyilkosok koszos, furfangos és sunyi alvilágában, ahol még a legpitiánerebb melóra is a leggerinctelenebb férgeket bérelik fel, mert mindenki tisztában van vele, hogy ehhez ideg kell. Jó vastag bőr, hogy ne égjen le az ember pofája. Ha ránézek én egy jóravaló, félénk lányt látok. Szóval nem, őt nem nézem debilnek. Inkább azt az állítólag szakavatott, profi bérgyilkost nézem annak, aki még az érzelmeit sem tudja kordában tartani, mikor felteszek neki egy eléggé egyszerű kérdést. Aki nem tud egy nyomós okot vagy indokot mondani arra, hogy miért Annabelle-t vonta maga alá társnak. És ne gyere nekem olyannal, hogy nem volt rá idő, hogy megfelelően dönts erről. Profi vagy kérlek. A profi arról ismerszik meg, hogy előre felkészül, hogy a legkisebb gubanc is elhanyagolható mozzanat legyen neki. Nem vállal kockázatot, mert nem hazárdjátékos. Vagy ha improvizálni kell, azt is a lehető legjobban teszi. Aya, pedig… Nem tudom mekkora puszipajtások vagytok, biztosan jobban ismered mint én. De attól még, hogy életemben nem láttam, eléggé alapos információim vannak róla és az ő állítólagos hideg fejéről. Hogy miért? Mert felkészült vagyok, próbálok az lenni. És mert te is felkészült vagy (elmondás szerint), gondoltam nem okozhatott gondot, azonnal leszűrni, hogy egy ember alkalmas-e egy ilyen feladatra vagy sem. Hiszen, lényegében ez is a munkád része, egy pillantás alatt megállapítani valakiről, hogy mire számíts tőle. Attól függetlenül, hogy a haverod ajánlotta őt vagy sem. A te felelősséged, hogy rábólintottál Aya ajánlatára. De gondolom az fel sem merült a fejedben, hogy előtte leteszteld, tényleg alkalmas-e rá. Mert, ha elszúrja, még inkább csökkennek az esélyeid, hogy lehallgathasd King-et később, hiszen számítani fog újabb támadásokra. Ez, egy olyan meló volt, amit egyszer lehet megtenni, mielőtt az alvó oroszlán felébredne. Száz százalékra kellett volna menned… És attól még, hogy kierőszakolta, hogy hozzád menjen, a világ legegyszerűbb szavával elküldhetted volna. „Nem.”

- Képesség, pedig nem indok, hogy egy ilyen feladat körül ekkora felhajtást kellett volna csapni. Ha több rejtve kell maradnom, akkor maximum felfogadok egy nincstelen szarzsákot, aki valamitől függ, legyen alkohol vagy drog és azt küldöm be a mély vízbe. A be poloskázás nem atomfizika, bárki meg tudná csinálni. Az ilyen embereket ráadásul könnyű megvenni, könnyű befolyásolni és nem kell sokat tudnia rólad. A te szemszögedből nézve ez járulékos veszteség lett volna. – Tudtam, hogy kegyetlenül beszéltem, de nem érdekelt. Most egy ténylegesen profi bérgyilkos észjárását próbáltam követni, nem pedig a sajátomat. - Nem kötődsz hozzá, alig tud rólad valamit, ha pedig köp, a legnagyobb lelki nyugalommal hagyhattad volna a zsaru markai között. Úgysem lett volna terhelő bizonyíték ellened, hiszen nem megbízható a vallomása egy kiszámíthatatlan embernek. Azonban egy húszas éveiben járó mutáns, na az már érdekesebb dolog, főleg egy mutánsgyűlölő rendőrnek. Figyelemfelkeltő, ép eszű, figyelemre méltó érvekkel tud szolgálni, ha esetleg beárulná, ki bérelte fel. Nem biztos, hogy vagy annyira kegyetlen, hogy ott hagyod, ha szorul a hurok a nyaka körül. Emocionális kiskapu, ami csak a vesztedet okozhatja.

- Ha pedig fedezet kellett, miért nem egy ugyanannyira jól képzett ember választottál, mint amilyen te magad vagy? Mit tudna rajtad fedezni? Jajveszékelve körbeugrál, hogy gond van? És mi van, ha több helyre kell az a nyomorult poloska? Úgy tudtam King ember, tehát eléggé kicsi a lehetősége annak, hogy egyszerre két helyen legyen. Vagy tévedek?

- Meglepő, hogy vörös lett a hajad?! Hát, nem tudom, de szerintem nem nagydolog felismerni valakit, simán az arcbeállításáról. Ha anyám befestené a haját, tuti, hogy nem keverném össze egy idegennel. Igen, messziről nehezebb lehetett kiszúrni, abban biztos vagyok, de ha még mindig King-ről beszélünk, aki ha még mindig frissek az információim, zsaru, gyerekjáték lehetett kiszúrni a hasonlóságot. Nem tudom honnan ismert volna fel, de nem is érdekel. A kopóknak az a hivatásuk, hogy felismerjenek mindenkit. Minimum egy arcplasztika kellett volna, hogy ne jöjjön rá, ki vagy. – Megráztam a fejemet. Én tényleg, nem a tutit akartam megmondani. Ó, ugyan, mégis ki vagyok én ahhoz?! Én is elszúrtam már dolgokat, ez tény, nem azt mondtam, hogy ő neki, akit még nem is ismerek, tökéletesnek kell lennie. De én legalább bevallottam, hogy elcsesztem. Bogyóra néztem, mikor kijelentette, hogy nem lesz Bogyóval legközelebb. Tudtam én is. Tudtam, hogy soha többet…

Ha még valaki hozzászólt volna a dologhoz, ez a beszélgetés, addig tartott, de mikor már senki sem tudott felhozni semmit…
…

- Mindegy – legyintettem, lefejtettem magamról Bogyót, ha még mindig rajtam volt és felálltam. Ahogy múltak a percek, egyre kevésbé érdekelt az ügy. – Most már úgyis mindegy. Köszönöm, hogy nem hagytad ott Derek King-nek, játékszernek. Bogyó, pedig tényleg nem öt éves, el tudja dönteni mit akar – helyeseltem egy gúnyos vigyorral – így aztán nem fogok toporzékolni, ha nem akarja, hogy hazavigyem. Ha jönni akar, elviszem, ha nem, akkor nem. Nem vagyok az apja. – Ha Darien közben megérkezett, a beszélgetés végén neki is megköszöntem még egyszer, hogy elvitte onnan a lányt, aztán elindultam az ajtó felé. Nem volt levegő a szobában. Túl kicsi volt és zsúfolt. Repülni akartam, a hideg levegőt akartam. B*szki, csak innen el! Nem voltam képes kibírni, hogy a talajt a lábam alatt érezem.

Bogyó halk mormogására azért fájdalmasan elszorult a torkom, mikor rájöttem, ez hogyan érinthette őt.
- Nem úgy gondoltam… - feleltem halkan, lehajtott fejjel, bűnbánóan.
Arra, hogy egy feláldozható senkit lát maga előtt Sheena, azért elszorult a szívem. Komolyan, mostantól kétszer meg kellett gondolnom, hogy mégis kiből mit nézek ki. Egek, miért is hittem azt, hogy egy bérgyilkos megszán egy köly… El kellett ismernem, nem volt már kölyök, de ezt akkor sem vallottam volna be, ha megkínoztak volna. Csak szorosan összepasszírozott szájjal hallgattam a nőt.
Aztán jött az újabb csalódás. Kétkedően Bogyóra néztem, Sheena szavait hallva, de egyszerűen nem tudtam elhinni. Hiszen Bogyó nem, nem kötötte az orromra ezt…
- Ez igaz? – kérdeztem suttogva, miközben figyelmen kívül hagytam a bosszús és egyben dögös nő következő szavait. Nem érdekelt, hogy feldúlt volt, nekem sem ez volt a legjobb szórakozásom. Azt el kellett ismernem, hogy ha lopni tudott, akkor egy poloskát is gyermeki könnyedséggel tudott volna elhelyezni, attól függetlenül, hogy azért volt még így is egy-két kivetnivalóm. De már nem érdekelt, a görcsös izmaimat, a nő nyakán és fején lüktető ereket elnézve, ez a beszélgetés egyikünknek sem használt.
- Tudod mit? – csaptam össze a kezemet, a kis előadást nézve és felálltam, mikor a szememre hányta, hogy veszélybe sodortam a múltkori melónkkal a lányt. Nos… én is kezdtem felélni az összes türelmemet. – Talán pont azért ilyen rohadtul dühítő ez az egész, mert látom, hogy valaki ugyanazt a hibát követte el, mint én! Ha már én nem tudtam vigyázni rá, legalább más kihagyhatta volna a szarból! – Széttártam a kezemet és valamivel nyugodtabban folytattam, miközben elkezdtem hátrálni az ajtó felé. – Csak ennyi lett volna a lényeg. Mert legyen vér szerinti vagy sem, ő a húgom és nem akarom, hogy bajba kerüljön… - Azzal megfordultam és kicsaptam a ház ajtaját.
...
Jót tett a hűs levegő. Lenyugtatott a szembe szél, mindent kizárt a fejemből. A lány súlyát alig éreztem és a sikkantásait szinte meg sem hallottam. Békesség volt. Ez kellett nekem, hogy minél távolabb legyek attól a háztól és a dühtől. Igyekeztem nem gondolni semmire, legfőképp az előbb történtekre nem. Hallgatagon, komoran haladtam a magasban, karjaimban Bogyóval, elnéztem az épületek tetejét, az apró pontként világító ablakokat és a gyerekjátékoknak tűnő sétáló embereket és kocsikat. Most is zajlott az élet, de a hangok tompán értek el hozzánk, mintha csak egy burokból elemeztük volna az igazi élet mindennapi mozdulatait. Zavartalan volt az utazás. Néhai tűnődéseim során, rájöttem, hogy talán pont az éjszakai repülések miatt volt fekete a szárnyam, hiszen amiatt még kevésbé volt feltűnő a fekete, sötétkék égbolton. Ki tudja… Talán az éjszakák és hajnalok vándorlására teremtettek?
Persze, most nem csak én voltam a kiválasztott – a lány kérésére zökkentem vissza a való világba. Egy apró hümmögéssel és biccentéssel jeleztem, hogy értettem, majd ugyanolyan merev arccal folytattam az utunkat. Ameddig elvolt, a parkolóban bújtam meg az eléggé ritkásan álló kocsik között. Rendben, igazándiból a legtávolabbi autó oldalának dőltem és fáradtan vártam Bogyóra, miközben még mindig kattogott az agyam. Megmasszíroztam a halántékomat és sóhajtottam egy nagyot. Csak túlélem… nem igaz? Egy perc elteltével nem bírtam tovább, már épp bementem volna a lány után, hogy egyrészt tudjam, hogy nincsen semmi baja (nem rabolták el az ufók, nem lett túsz, nem borult-e rá egy polc…), másrészt, hogy hideg vízzel megmossam a fejemet. Hátha azzal csökken a dübörgés a fülemben. Ám, mielőtt megmozdulhattam volna, a lány vissza is ért. A kezében lévő piros dobozra esett a pillantásom és egy újabb, égető kérdés jutott eszembe.
- Te, ki azaz Ad… - És már érkezett is a nyalóka. Még javában igyekeztem felfogni a történteket, mikor már vidáman rám ugrott. Még jó, hogy nem használt ostort, hogy Ráró hamarabb elinduljon…
Biztos volt valami abban a nyalókában, mert már legalább megeresztettem egy halvány, ám őszinte mosolyt. Aranyos volt, amiért ennyire tetszett neki a repülés. Persze ezt hamarabb is észrevehettem volna, de akkor még túlságosan lefoglaltak a gondolataim. Na, és persze, akkor még nem motyogta végig az egész utat ennyire szorongva, amivel akaratlanul is rá figyeltem.
- Má, mé ne tehhene nyeki? – Utána már csak egyre inkább összeráncoltabb szemöldökkel hallgattam az előadást. Adam az igazgató. Ez még nem is lett volna sok információ, de ahogy Bogyó belelendült, úgy nőtt az én gyanúm is. – Vávává… Minhenkhine’ aándéhot khell venni af igafgahtónak? – Én tényleg igyekeztem megérteni, de mikor azt említette meg, hogy este belopózott hozzá, csaptam pár erőteljesebbet a szárnyammal. Nem tudtam, hogy ez pontosan mit jelentett, de akkor is… Úgy beszélt erről az Adamről, aki mellesleg igazgató, mintha ő lenne az Atyaúristen…



//Én is köszi a gyors, ám azért jó játékot! Sheena, majd folytatjuk. //