Lakeside Manor Idősek Otthona

András az eldördülés pillanatában érzi, hogy eltűnnek a fogak a kezéből, de nem ez az első eset, hogy efféle fájdalommal keljen szembenéznie. A pofa felé pillant, az azonban egy merő árnyékká változva végigsuhan rajta, majd a háta mögött materializálódva, megpróbálja Christ keresztülnyársalni hegyes végű farkával ami mintha szintén az árnyékokból született volna. Andrást egy másik farok veszélyezteti. András eközben a fizikai tulajdonságai közül, a regeneráció folyamatát próbálja minden erejével növelni. Eközben nem sérült, (bal) kezével, próbálja visszahúzni a lényt annak második farkánál fogva. Magában eközben végigfutja a tisztességes méretű magyar szitokszótárat, és miután ezzel végzett így okoskodik:
~Ha feldobom a vadászt, akkor talán egy ideig lelőhető állapotban lesz, de ahhoz az erőmet kellene növelnem... IDŐHÚZÁS!~

A Vadász, bár egy kissé elkábította a vérszag, de a fegyver láttán, teketória nélkül árnyékká változott. Ezután átsuhant prédáján, aki mögött újra harci alakot vett fel, és megpróbálta elsőnek a fegyverest megölni, majd a másik farkát is kinövesztve, távol-tartani Andrást.

Mivel gyanús módon igencsak illetlennek éreztem az árnyék viselkedését, ami mintha csak valami kísértet lenne, átsiklott Andráson, nem számoltam szóbeli tárgyalás lehetőségével. Egyszerűen félre ugrottam, sorsára hagyva szegény, öreg széket. Az nagyot reccsen a horror sci-fiből szökött szörnyfarok csapása nyomán.
Ahogy felpattanok, már szólnék az öregeknek, hogy gyorsan távozzanak. Erre azonban szerencsére nincs szükség, lévén az életösztönük azért még nem öregedett el. És meglepő módon most a járókereteseknek sincs szükségük segédeszközükre, úgy hasítják a levegőt távozás közben. Persze képességeikhez mérten.
Mivel sikerült oldalvást kerülnöm a viaskodó pároshoz képest, lehetőségem nyílik úgy rálőni a termetes nyúlványra, hogy mögötte ne András legyen a háttér. Mivel úgy sejtem, csak anyagiasulva sebzi a fegyver, azonnal meg is eresztek rá néhány lövést. Igyekszem még addig eltalálni, amíg nem olvad vissza az árnyékok közé.
~ Mi a szar ez?
Gondolataimban felsejlenek a régi, jól bevált káromkodások. Hát igen, van, amit az ember sosem felejt el! Még akkor sem, ha valami furcsa gén mégfurcsább eszközt ad a kezébe.

A Vadász éktelen dühös lett, ahogy Chris felé csapó farkát átjárja egy lövedék, lassan száz éve, hogy utoljára megsebezték, a fájdalom mint valami idegen gondolat mar vérvörösben úszó elméjébe, azonban nem adja fel, újra árnyékká változik, (András majd hanyatt esik amikor az eddig hátrafelé húzott bestia kisiklik a kezéből) majd átsuhanva Chrisen mögötte anyagiasulva próbálja hátba döfni.

Eközben a hirtelen megszűnő ellenállástól tántorgó András, vicsorogva már félig meggyógyult kezével, is támadva megpróbál Chris fölött átugorva a lényre támadni.

Ahogy meglátom a gyilkos végtag lövésektől vonagló képét magam előtt, már tudom: ez a harc most létkérdés. Nem pénzért vagy büszkeségért folyik, egyszerűen az életemre törtek. Régebben ebből valószínűleg önérzetesebb gondolatok születtek volna bennem, most viszont jóval tárgyilagosabban kezelem a helyzetet. Egy újabb csata az élet folyamatos küzdelmekből álló, halálig tartó háborújában.
Annak ellenére, hogy az imént már láttam rá példát, valamelyest mégis meglepődöm talán a rajtam átsuhanó árnyékon. András felé tekintek, akinek kezén már jóval kisebb az imént még bőséggel vérző seb. Ezt viszont csak akkor fogom fel, mikor reagáltam az újabb támadó szándékra.
Számítottam rá, hogy hasonló taktikával él ellenem is a furcsa szörny, mint ahogy a srácot próbálta megölni. Így mögöttem lábaimra és hátamra simulva acélréteg jelenik meg, melyből tüskék néhány centis tüskék nőnek. Ha hozzám is ér a támadó, ahogy visszahátrál, a másodperc tizedrésze múlva már nem létezik ez a különös alkotás. Leguggolok, immár nem kell testemmel eltakarnom semmit. Cserébe reményeim szerint András már egy frissen megsebzett lényre tudja vetni magát.

Ahogy a második támadásával, ismét csak önmagát sebzi, a Vadász igencsak ingerülten de belátja, itt az ideje távozni, az elsődleges préda majd követni fogja.
~Hogy ennek a hercegecskének mindig egy mutánssal kell lógnia!~
Azonban felismeri, hogy a következő pillanatban András fog az arcába csapódni, így tehát Árnyékká válva elsuhant a legközelebbi árnyékos hely, (egy bokor) felé iramodott.

Eközben András, (miután hatalmasat nyekken az árnyékokba olvadó vadász helyén) eszeveszettül próbál utánakúszni, de hiába.

Miután eddig békésen sakkoztam egy alapvetően jó beszélgetőpartnerrel, akivel közös témánk is akadt, valahogy nem éreztem illendőnek ennyiben hagyni a szituációt. Úgy tűnt, az igencsak magának való támadó elmenekült. Vérét néhány könnyed gondolattal eltávolítottam zakóm szövetéből.
- Áruld csak el, András - nevét kihangsúlyozva, kemény hangon ejtem ki - miért nem máshol verekedtek a barátoddal? Nem túl kedves dolog ártatlan öregeket bevonni a kis párharcotokba, hogy magamról ne is beszéljek!
Amolyan helyzet megkövetelte sértettség hallatszik hangomban, de sokkal inkább szólt ez hatalmi főlényem biztosításáról, semmint holmi gyermetegen kapálózó érzelemről.
Némi körültekintéssel eltüntetem a többi vért is a helyszínről, majd visszaállítom az általam feldöntött széket, és az asztalra helyezem a széttört sakktáblát.
- Mr Brown! Úgy tűnik, elmúlt a veszély, de azért még maradjanak odabent! - szólok be emelt hangon az épületbe, majd visszafordulok András felé - A legkevesebb, hogy elárulod, ki miféle agyament volt ez. Szeretném tudni, ki az új ellenségem, amiért segítettem neked!

-Nem az ellenséged...
Kezdte kissé kifulladtan András, majd egy pillanatnyi dühvel, amit elolt a napok óta nem alvás fáradtsága, folytatja:
- És még véletlenül sem a barátom! (a düh kialszik) Ami azt illeti ez nem egy kis párharc, hanem vadászat... (a kezén lévő seb most már csupán egy véres heg) és elnézésedet kérem, de sejtelmem sem volt, hogy itt van. Annyit tudok róla, hogy ez egy pszichopata mutáns... Aki csak a vadászatnak él... (újra dühösen) Elrabolta a szüleim... (fáradtan) Azt akarja, hogy vadásszak rá... Te a szemében csak akadály vagy... Ezek a támadások, emlékeztetők... (torz szinte már-már embertelen vicsor, sikerült kifújnia magát) Nem mintha szükség lenne rájuk. Mindenesetre, nem hiszem hogy többet támadna. Ahogy ismerem, meglapul és vár, arra, hogy én keressem meg. Most ide csupán Magneto tartózkodási helyét jöttem tudakolni, mert az információ ugyebár hatalom, és nekem ahhoz hogy kiderítsem hol rejtegeti a szüleimet, legfőképpen erre van szükségem. -
Pár másodperc után, észbekap, hogy...
-Még meg se köszöntem! Nagyon köszönöm a segítséged és bocsánatot kell kérnem, de nem vagyok hozzászokva még az ilyenféle üldözöttséghez, neked köszönhetem, hogy pár évi haladékot kaptam, hogy fejleszthessem a képességem. Az öregek biztonságban vannak, a Vadász nem támad olyan prédára, ami nem (gunyoros utálattal teli hang) méltó hozzá.
Gyűlölködve hunyorít a bokrok felé. Ezután hangnemet vált, és érdeklődve fordul Criss felé.
-Nem ismered véletlen...
Egy hegyes farok csapódik ki a bokrok közül, és Chris felé csap, azonban András észreveszi, és Chriss elé ugorva fölnyársaltatja magát. A farok Andrásostól eltűnik a bokrok között. Maga után, sűrű vércsíkot húzva.

Nevetni támad kedvem András feleletére, miszerint iménti támadónk nem az ellenségem. Persze a készenlét érzése erősebb, semmint nevetéssel tölteném az időmet.
- Hidd el, tudok egyet, s mást a vadászatról! - körbepillantok, felmérendő a károkat, és a várható további támadási pontokat - Még ha jóval másabb terepen is edződtem, mint ez itt.
~ Ha tudnád, milyen művészet némelyik nőt elkapni! Sokkal kifinomultabb, és jóval kevésbé veszélyes sport ez, mint az embervadászat.
Persze története valamelyest megvilágítja, miért is ilyen az arckifejezése, és miért így látja a világot. Már amennyit eddig róla és a világképéről megtudtam.
Kissé talán zavarónak találom, hogy újból ugyanazt a tárgyi tévedést követi el, mint mindenki más. Persze már megszokhattam volna, hogy az emberek hajlamosak felületes ismeretek alapján is hangzatos szavakkal dobálózni.
- A pszichopata nyers érdekből teszi, amit tesz. Ez itt viszont terrorizálni próbál, ha igaz, amit mondasz. Minden esetre a helyében sértve érezném magam, és megtorolnám azokat a golyókat. A haladékot pedig ne köszönd! Majd meghálálod, ha elélsz addig, hogy lehetőséged legyen rá.
A bokor felé sandítok, ahogy ő is. Nem kell sokáig várnom rá, hogy bebizonyosodjon az igazam. Nem, mintha örülnék az ismét életemre törő szörnyfaroknak. Annak pedig mégkevésbé, hogy András máris meghalni készül.
Lenéző, cinikus arckifejezéssel tekintek utána.
- Azért nem kéne kinyiratnod magad, ha már egyszer segítettem neked!
Ekkor kezem már magam előtt afféle világháborús német vezérkari köszöntéshez hasonlatosan, bár szétnyitott ujjakkal. Akárha szeletelném a bokrokat gondolatban, úgy látok egyre mélyebb és mélyebb rétegekbe, míg fél pillanattal később meglelem az András felé ágaskodó szörnyet. Kezem ökölbe szorul, a szörnyre pedig rápottyan egy versenyzongora. Gyönyörű darab, és minden egyes alkalommal sajnálom kicsit, mikor összetörök egyet. Pedig pusztulása közben is csodálatos, bár kissé groteszk hangja van.
Futva érkezek be a bokrok közötti miniatűr tisztásra, majd hirtelen ötlettől vezérelve előveszek zakóm alól egy erőteljes katonai lámpát. Felizzanak a ledek, ahogy bekapcsolom, és a zomgora romjai felé irányítom fényét.
~ Onnan mászni fogsz, szörnyecske, nem hagyok neked egérutat árnyékból.
- András, mond, hogy ezt is be tudod gyógyítani magadon!

András testén robbanásszerű fájdalom rohant végig, ahogy a bestia farka keresztüldöfte, de még fel se foghatta igazán amikor az adrenalin kilúgozza belőle. Nyers lángoló gondolat járja át a testét:
~TÚLÉLNI~
Ez nem felkiáltó mondat, de nem is kijelentés, egészen egyszerűen ez az ösztönök mindent elsöprő parancsa. A Vadász egyre beljebb viszi a bokrokban, és közben beszél hozzá:
- Ha ezst tfúléled, keress! A szfüleid nálam vannak... Nee siess mert nincs bajuk, váálj elenféléé!
Ebből András alig tudott kivenni valamit, félig a vérveszteség , félig pedig a bokor zörgése miatt, amikor a hörgés morgás bozótcsapkodás zajait egy egészen új robaj váltotta át, mégpedig egy zongora becsapódása. A vadász nemes egyszerűséggel még a levegőben szétütötte a farkával, majd elrejtőzött a zongora-kartács által megtisztított rom-mező szélén. Chriss hamarosan megjelent egy katonasági lámpával, és kérdezett valamit, de András nem tudta összerakni a szavak értelmét, főleg nem angolul, így hát tétlenül kellett néznie, ahogy Criss belesétál a Vadász csapdájába. Amikor azonban a vadász feje feltűnt a Chriss mögötti bokorban, András fölkapott egy éles fém zongora-darabot, és minden erejét beleadva a szörnypofa szájába dobta. Sebének szélei gyógyulásnak indultak, és a Vadász fekete vérének fröccsenése, szférákat zengető visítása jelezte számára, hogy lövedéke talált.
Bár sebe még mindig borzalmasan nézett ki, de már szemmel látható lassú gyógyulásnak indult. Körülbelül most fogta fel Chriss kérdését.
-Igen, úgy tűnik...

Bár meglep, ám jóval hamarabb, mint odaérnék, hogy a szörny megússza az zongora támadását. Mikor András fölé érek, ő meglepő módon még mozgóképes, és megelőzi lehetséges megelőző csapásomat. Arcomon még ott van a fintor a szörny fekete vére láttán, mikor érkezik a következő zongora is. Úgymond derült égből, bár pontosan a feje felett. Ez azonban tömör acélból van, ezúttal nem bízom a véletlenre.
Hangom rideg, megvető, mikor megszólalok.
- Áss, te korcs! Amilyen lenyűgöző a felépítésed, olyan ocsmány módon primitív az elméd. Azt hitted, nem tűnik fel, hogy kétszer recseg valami? Ha ezt túléled, keress!
Nem várom meg, hogy esetleg újból valami árnyékban bujkálva támad a szörnyszülött. Ha a filmekből indulok ki, biztosan tud ásni, ráadásul gyorsan. Minden földönkívülinek látszó szörny tud.
Füstgránát, kettő. Leejtem, majd felemelem Andrást, és elindulok az idősek otthonával átellenes irányba. Bár minden érv amellett szólna, hogy az épület felé menjünk, sajnos ezt a torzszülött is tudja. Szerencsére a bokrok után lazább növényzetű terep jön már néhány lépés után.
Magam mellé ültetem a sérültet az alattam felnövő teherautó anyósülésére, miközben figyelem a jármű közvetlen környezetének szerkezetét. Amennyiben tiszta a terep, indítok. Ha mégis kitalált volna a füstből, és itt keresne, nos akkor már komolyan veszem. Ezzel pedig nem fog jól járni, ebben már biztos vagyok.
- Szóval ezt az lényt a vadászat élteti. Miért pont téged spécizett ki? Láthatóan nem jelentesz neki kihívást.

A Vadász véglegesen elhúzott. András egy kissé tántorogva lassan gyógyuló sebbel így szól:
- Még nem jelentek számára kihívást, de legnagyobb balszerencsémre a Szász királyi vérvonal utolsó leszármazottja vagyok, és ez a dög a középkor óta rontja itt a levegőt. Abból indul ki, hogy én különb lennék mint a többiek. Nem mintha így lenne.
Ezzel megpróbál megkapaszkodni az egyik nagyobb zongora darabban, látható sikertelenséggel. Az esés után újra feltápászkodik, most már biztosabb lábakon állva, és közönyösen figyeli sebszájának bezárulását.

Miután bizonyossá válik, hogy a szörnyecske megunta a fejére hulló tárgyakat, segítek Andrásnak talpra állni. Kissé bizarr látvány, ahogy bezáródik a sebe, de kíváncsiságom jellemzően erősebb viszolygásomnál.
- Hát akkor tényleg elég szerencsétlen királyfi vagy, az már biztos. Viszont egész jó trükköket tudsz, ahogy látom.
Legyintek kettőt, hogy eltüntessem az általam teremtett zongorát, illetve acélból mímelt mását. Utóbbi természetesen nem törött szét, miért is tette volna. Zakóm alatt semmivé enyészik a pisztoly, tokostól.
A balsorsú kékvérűhöz fordulok, majd kezet nyújtok neki, immár árnyékokból előugró fogsortól mentesen.
- Cristopher William Somerset. Bár nincs rajta a névjegyemen, de mostanság fiatal, bajba jutott tehetségeken segítek. Áruld el kérlek, miért jöttél most ide?
~ Fiatal mutáns, aki bajban van. Néhány ötletem azért akad rá.
Míg a válaszon gondolkozik, én megnézem, nem vérezte-e össze valamelyikük a ruhámat. Se vörös, se fekete vért nem veszek szívesen magamon. Még ha texasi lennék, és láncfűrésszel járnék, akkor persze passzolna az imázsomhoz is!

András hálásan elfogadja a felé nyújtott kezet, a kérdésre pedig lassan de biztosan válaszol:
- Nos, van egy tippem... sőt megkockáztatom véleményem, hogy merre lehet az a nyugdíjas fő-gonosz, akitől itt Amerikában nem volt nyugtotok.
(A seb most már csak egy véres vadhús, majd aztán az is begyógyul, és csak a heg marad utána.)
Van egy ház, itt Queensben , egy történelmi emlék... De nem vagyok biztos benne így hát elkezdtem szimatolni, és itt kötöttem ki. Arra gondoltam, hogy majd ezt az információt cserélem el, a szüleim hollétéért.
(Zavart mosoly amolyan "ugye mekkora hülyeség" tekintettel)
Meg ez a hely is útba esett, épp a Xavier iskola felé tartok.

Halovány mosoly kíséretében felelek a fel nem tett kérdésre, s egyben reagálok a főgonosszal kapcsolatban.
- Nos a mostani helyzetét tekintve inkább nyugdíjazott, sem nyugdíjas. Persze mindig tervez valamit, de ezúttal várni kell rá, ebben biztos lehetsz. Addig viszont nem bolygatnám a helyedben. Kellemes beszélgetőpartner, intelligens, tájékozott úriember. Ellenben ha ellene mesterkedsz, azt kiszagolja. Vagy valamelyik csatlósa kiszagolja helyette. Ki adna neked információt ezért a tippért cserébe?
Biztos vagyok benne, hogy elég sokat. Az viszont érdekes kérdés, hogy vajon ki tudhat a szülei hollétéről egyáltalán, ha ez a nagyra nőtt horrorgyík rabolta el őket.
- Meghívás nélkül egyik elhagyatott házba sem érdemes belépni itt Queens-ben. Sok a rejtőző, akik nem szeretik a hívatlan vendégeket. Gondolom, nem hiányzik most egy újabb hasogatás - pillantok a gyógyuló seb felé, majd fanyar grimasz ül ki szám szélére - A Xavier-be viszont szívesen elkísérlek. Új diák vagy, leszel, szeretnél lenni?

-Ami azt illeti leszek, hiszen bejelentkeztem, de még be kell vásárolnom magamnak új ruhákat...
(a termopólóra jobban ráillene mostani állapota szerint egy kupac rongy kifejezés)
... és diákfelszerelést. Elég barátnőm rángatott át félvárosnyi plázákon, hogy tudjam menyire unalmas nézni, ahogy a másik vásárol, és ennek még véletlenül se szeretnélek kitenni. Úgy hogy szerintem bevásárolok, aztán a Xavierben találkozunk...
(Kérdőn néz Chrissre.)

Hosszabb mérlegelés nélkül is nyilvánvaló, hogy András ruhája cserére érett az iménti kaland után. Nem is beszélve a mindent eláztató vérmennyiségről.
~ Két szót se szólhatna, máris vinnék a gyengélkedőre. Kétlem, hogy ahhoz lenne most kedve.
Sóhajtok egyet, majd az épület felé pillantok, át a bokrok felett. Tekintetem vissza vándorol a pórulj járt királyfira, és biccentek egyet.
- Vásárolj csak kedvedre! A Xavierben találkozunk. Én addig megnyugtatom az öregeket, és kerítek valami történetet, hogy ne nyaggassanak a zsaruk egyikünket se.
Azzal visszasétálok a teraszra, felállítgatom a felborult székeket, asztalokat, és szóba elegyedek a leskelődő öregekkel, nővérkékkel. Egy kis kikapcsolódás sem árt, ha már a sakkparti a táblával együtt odalett.

/Köszönöm a játékot./

-Rendben! Sok sikert!
Szavakkal András elindul az út felé, miközben magában próbálja elképzelni, mi lehet olyan történet ami mindezt magában foglalja és nem gyanús. Nem sikerült. Ezután gondolatait visszafordította a "főgonosz" fele...
~"Kellemes beszélgetőpartner, intelligens, tájékozott úriember..." és még azt mondják a Keleti média túloz... Mindenesetre Chriss se egy átlagos zongora ejtegető, ha beszélt az öreggel... (megcsóválja a fejét) Le vagyok maradva, nekem is beszélni kéne vele... Talán majd egyszer...~
Ekkorra azonban már az út szélére ért és neki állt keresni egy taxist, aki hajlandó kissé véres és szakadt fiatalemberek szállítására...

//Én is köszönöm a játékot!//