Brooklyn Bridge Lakópark

nem volt bennem idegesség, se düh, se semmi hasonló ilyen kis pontosan meghatározott és körvonalazott érzés, ami Pandora ládájából kiszabadult. mert minden szörnyen kusza volt. még a világ is kifordult önmagából, hányt például a sarkon (vagy az én voltam?), és már majdnem behugyozott (ez biztos én voltam). kicsit nehéz volt kapaszkodókat keresni a világ dimenzióit illetően, amikor mindent betöltött a lovak patáinak dobogása. durr-durr-durr, lüktettek a halántékomon, vasszűz szorította össze a fejemet, ez volt a hátasok karámja, és mindez a fejemben játszódott le. szörnyen fájt. már volt bennem egy quarelin, víz nélkül nyeltem le. annyi nyálam se volt, hogy a kóla magától lefolyjon a torkomon, a gyógyi pedig egy kréta pezsgésével milizett lefelé a nyelőcsövemen. valószínűleg most ott pihent a sarki vízelvezető mellett két lépésnyire. ott adtam ki magamból a rókát. azért az se kutya, hogy voltam olyan ökör, málhás szamárrá pakoltam a hátam, aztán ebben a csacsiolvasztó hőségben egy cseppnyi víz nélkül nekiindultam a haverhoz. másnaposan. kérem szépen, aki hülye, haljon meg.

nem állok messze tőle, ahogy hála égnek a lifttől sem. aranyosan világít a piros jelzőlámpa, hogy sikerült lehívnom. a hangjából hallom (a lovak patáinak dübörgésén át is), ahogy nyikorog, pillanatok kérdése, és itt lesz előttem. a jéghideg acéllemeznek dőlök mellett, nem érdekelnek random urban legendek elektromos kisülésekről és megrázott emberekről. engem nem bánt, sőt, mintha elviselhetőbb lenne a fejfájásom. nyílik az ajtó, és beszállok. beszállunk? körbe se néztem. mondjuk, alig látok, nem nagyon mondhatnám, hogy tökéletes az önuralmam, úgy érzem, egy hőerőművet is leköröznék, annyira izzadok. és nem mondtam még? fáj a fejem. veszettül.

játékkezdő. hogy kinek? Kate-nek.

az a helyzet, hogy ordítozás nem csökkent a lovak patáinak dübörgésével, bár tény, azért versenyre száll vele, hogy melyikük szorítsa egyre jobban és jobban a fejemre a vaspántot, ami lassan a húsomba vág, és még a lift melletti kis acélcsík hidege sem elég rá, hogy bármennyit is csökkentsen rajta. de jelen pillanatban nem érzem magam szituációképesnek arra, hogy akár a lovaknak, akár a kiabálás forrásának beszóljak, vagy akárcsak oktávnyi hanglejjebvevését kérjem. halláskárosodás ide, vagy oda, akkor is végülis csak a halántékom fog hamarosan berobbanni. szolid mutatvány lesz az agyvelő fröcskölése ahhoz képest, ahogy ez a lány letudná most harapni bárki fejét. na jó, ezt most én sem gondoltam komolyan.

miután sikeresen túlvagyunk mindketten azon az órákra nyúló pillanaton, hogy a lift végre elénk érkezzen, én eljutok a haldoklás kapujáig, ő pedig szerintem odáig, hogy a pulzusát igazán nem tudná már semmi sem tovább növelni, idillikus párosunk, úgy tűnik, hogy végre elfoglalhatjuk a liftet.
ahol nincs térerő, ahol nincs vékony, hideg, fejodanyomós vascsík, ahol nincs levegő… ó, ahol mind maghalunk! ez az érzés csak növekszik bennem abban a pillanatban, amikor a fények már nem csak az én szemem előtt kápráznak, majd kialszanak, a liftet nem csak én érzem forogni, hanem tényleg meg-megakad, majd leáll, és nem csak én hallom, ahogy prüszkölnek a dobogó lovak, hanem… de, azt tényleg csak én hallom.
- ó, shit! – foglalom össze egyetlen mondatba a véleményemet mindarról, hogy… - mi most tényleg ledöglöttünk? – nem nagyon hiszem el. pontosabban nem nagyon fogom fel: az én gyomrom ugyan úgy liftezik tovább. nincs is különbség.

*A lakópark mellett sétál, mikor felfigyel egy új könyvesboltra. Az egyik lakóház aljában alakították ki, csöppnyi területen, de rengeteg könyvet bezsúfolva. A kirakatban lévő egyik héber feliraton akad meg a szeme, ami azt hirdeti, hogy héber nyelvű regények és különböző szakkönyvek is kaphatóak.*
~ Hmm, talán egy kisebb regényre össze tudom dobni a pénzt. Nem ártana, mielőtt még teljesen elfelejtem az anyanyelvem. ~
*A boltba lépve aztán konstatálja, hogy ezen kívül még legalább tíz másik nyelven kaphatóak alap művek. A bolt kihaltnak tűnik, pedig csak módosabbak laknak ezen a környéken.* ~ Talán csak még nem indult be a bolt. Annál jobb, lecsaphatok a legjobb darabokra. ~ *Suhán át az egyán, teljesen megfeledkezve róla, hogy nincs igazán miből fizetnie. Az eladó reményteli mosollyal fogadja, Alexis azonban ezzel mit sem törődve a héber részleg felé veszi az irányt.*

//Előzmény: Hipermarket //

Különösebben nem reagál a kasszasornál történtekre, bár arcvonásain látszik, hogy szívesen behúzna egy nagyot a kasszás managernek, hogy az a földön csúszva jusson el a vevőszolgálatig. Egy pillanatra még a keze is ökölbe szorul, de végül nem teszi meg, mert a Xavierrel töltött idő ráébresztette arra, hogy nem agyalhat meg mindenkit aki idegesíti, többé nem. A fáradtnak látszó kasszásnak köszönés után még odavet egy "Kitartást"-t és aztán végre valahára elhagyják ezt a helyet. Kifelé menet lekapja magáról a bőrkabátját, mely a tisztítónak hála most már eperszag mentes.
-Tessék - szól a lányhoz, miközben ráadja a ruhadarabot. - Kicsit nagy rád, de szerintem egész jól áll.
Követi a lányt, felvéve az ő tempóját. Nincs sok értelme előre rohanni, hisz erről a szépségről még fogalma sincs merre lakhat, no meg, az ő szatyrai sem könnyebbek, a benne lévő 50 sörrel. Mikor a lakótömbhöz érnek, elismerően hümmög az épület láttán.
-Egész jó környéken élsz. ~Szinte már tól jón, egy olyan alaknak, mint én.~ Biztos be akarsz engedni?

// Előzmény: Hipermarket//

*Lassan indultunk el a boltból. Hallottam, hogy Logan még valamit oda súgott a kasszásnak, de pontosan nem értettem, hogy mit. Minden bizonnyal valami lelkesítőt mondhatot, mivel egy mosolyt kapott az ismeretlentől.*
- Köszi, de ki bírtam volna.-* Mosolyogtam Logan-ra mikor rám terítette a kabátját. Nehéz volt eldőntenie az embernek, hogy ő valójában milyen is. Mert hol eléggé bunkó és makacs volt, sőt néha akár nagyképű, de valamikor meg kedves. Bár bíztam benne, hogy inkább az előbbi lesz, mint sem az utóbbi. Valahogy nem rajongtam túlságosan a nagyképű pasikért.
~ Nem mintha annyira akarnék valamit Logan-től.~
* Nemsok gyaloglást követően megérkeztünk a lakóparkhoz, ahol jó magam laktam. Mikor a férfi megjegyzését meghallottam felkacagtam.*
- Ne hogy azt hidd, hogy itt mindig ilyen nyugalom van.-* Nevettem jókedvűen, majd belemásztam a táskámba és a lakáskulcsot kezdtem keresni.*
- Tudod, vannak itt is kisebb-nagyobb botrányok. Most például egy szőnyegnek veszett nyoma az egyik idős hölgy lakása elől. Annyi mindenene fent tudnak akadni egyesek.-* Forgattam a szemeimet. Pár pillanat múlva megtaláltam a kulcsaimat és előre mentem.*
- Oh hát persze, maximum holnap hallgathatom a kérdéseket, hogy ki volt velem tegnap este az a férfi? Meg hogy ugye nem bántott?-* Vigyorogtam, mint a vadalma. Lassan felértünk a lakásomhoz, ahol szintén kinyitottam az összes biztonsági zárat, amit az évek folyamán jó magam szereltem be.*
- Fáradj beljebb.-* Engedtem előre "kedves" vendégemet, majd utána én is beléptem. Bezártam magam mögött a hatalmas faajtót és levettem a kabátját.*
- Még egyszer köszönöm.-* Néztem Logan-ra és felakaszottam a fogasra, majd az én kabátomat is mellé akasztottam.*
- Ja igen még valami. Vigyázz a fejedre.-* Figyelmeztettem és elindultam beljebb remélve, hogy jön utánam.*
- Szóval, mit igyunk?-* Kérdeztem és lehajtottam a bárszekrényem ajtaját. A szekrényben whiskey-k, borok, ouzo és egyébb alkoholos finomságok díszelegtek kicsit ugyan porosan, de sorban.*

Ahogy körbetekint Brooklyn utcáin, és felelevenednek benne annak az incidensnek a képei, ami pár nappal ezelőtt történt vele, mikor is 4 génmanipulált szemétláda próbálta megölni, majd ráküldtek 30 kommandóst, a végén pedig neki kellett menekülnie a rendőrség elől, csak keserűen elvigyorodik, és bólogat a lány szavait hallva.
-Ha te mondod, elhiszem, hogy néha kicsit zűrös...
A beszámoló elején azonnal felkapja a fejét, de hallva, hogy végól miről is szól a sztori, visszatér a csendes sétához. Nem akar álmatlan éjszakákat okozni a lánynak azzal, hogy elmeséli neki, mik szoktak még eltűnni errefelé.
-Nem baj az, ha odafigyelnek egymásra az emberek, bár nem tudom elképzelni miért gondolná bárki is, hogy bántanálak. Olyan barátságos képem képem van...
A lakásba lépve végre leteheti hatalmas szatyrait egy pillanatra. Megfogadva Heily intelmét vigyáz a fejére, bár kicsit meglepődik ezen, hisz annyira azért ő sem magas, hogy gyakran kelljen figyelmeztetni az ilyesmire. A konyhába érve a lány valami bárszekrény féleséghez lép, s a következő pillanatban feltárja előtte a mennyország kapuját, szinte látja maga előtt a sok gyönyörű üveg ragyogását.
-Te vagy a házigazda - szól végül, még mindig a látvány hatása alatt - válassz te. Viszont figyelmeztetlek, ha az asztal alá akarsz inni, kezd valami könnyűvel.
~Azt a mindenit, bejutottam egy fiatal gyönyörű nő lakásába, akinek nagyobb a bárszekrénye, mint az enyém. Ideje volt, hogy valami jó is történjen velem.~
-Amúgy mivel foglalkozol? Jó látni valakit, aki a Xavier után nem világmegmentésre adta a fejét...

:: édesdrágaegyetlen Katienek visszatérése nagy-nagy (depis) megünneplésére :: btw, jajdevidám játék folytattunk mi most ezzel


Arra gondolok, hogy csak feljebb kéne tornáznom magam, mondjuk épp ki a lyukon, azon, ahol mintha csak bejönne egy kis friss levegő, mondjuk át se férnék azokon a miliken, de sebaj, mert ott, ahol a két acéllemez a lift tetején összeér, és ah, akkor mekkora lenne már, hogy tényleg kirobbanna a fejem, és az agyammal szememmel együtt ott dobognának tovább a lovak, vágtáznának felfelé, kifelé a fejemből, én pedig csak fognám a lift tetejét, mondjuk épp abba a lyukba dugnám a kezem, ahol a levegő beszökik, ide, és akkor a fejemből kirobbant cuccok és belsőségek adnák a kötelet, ami összeköt engem és a lovakat, érted, az agyam lenne a kötél, és húznának minket felfelé, engem már tényleg nem érdekelne a fájdalom, meg a kín, öljetek meg, kérlek, csak legyen vége ennek az egész lázálomnak, és akkor megszűnne a lovak patáinak dobogása a fejemben, hallgassatok már…! – Hogy mi?! – Mert nem csak én voltam az, aki erre gondolt, akinek a halántéka ránézésre perceken belüli katapultálást ígért, mert úgy szorította rá a lány a kezét, mintha azzal akarná benntartani azt, aminek bent a helye, de kérdem én: mégis mit keresnek az ő fejében a lovak?
– Te is hallod őket? – nézek rá, és egyébként tuti, hogy nem kérdeznék így rá, de ugyan már, biztos vagyok benne, hogy hamarosan tényleg a saját agyammal és lovaimmal kell felhúzatnom ezt a liftet, különben örökké itt ragadunk és jó, jó csaj, csak nálam nincs óvszer, márpedig néha jó lenne úgy is csinálni, hogy ne szaporodjon a kolóniánk száma, mert láthatja mindenki, hogy milyen kicsi helyre szorultunk be, na nem mintha egyébként nem lennék a purgatórium szélén, istenkém, csak lökjön már be valaki, hogy ne szenvedjek tovább! – Jó volt a buli? – pislogok fel lecsukódó ólomsúlyú pilláim alól, és legszívesebben inkább azt mondanám: darabolj fel láncfűrésszel.
– Hogy vész, vész! Ja, vészcsengő? – forgok körbe a liftben, hűen utánozva ezzel azt, amit a gyomrom órák óta művel. – És meg is van… Megnyomjam? – kérek megerősítést, mert ahol lovak dübörögnek, ott könnyű félrehallani valamit, és hiába triviális a szükséglet, hogy nekünk most vészcsengőt kéne nyomni, ahol lovak vannak a fejben, ott sokat veszt hiteléből a racionalitás.

*Mosolyogva hallgattam Logan-t. Egy ideig gondolkoztam, hogy mit is mondjak a megjegyzésére. Aztán inkább nem szóltam semmit. Az italos dologra kezdtem koncentrálni. Elővettem két kis poharat és töltöttem bele igazi orosz pálinkát. Kíváncsi voltam, hogy bírja majd. Miután kiöntöttem a poharakba az édes nedűt a konyhába sétáltam és elővettem egy kis savanyú uborkát. Egy kis tányérba vittem be őket, majd a dohányzó asztalra tettem a dolgokat. Az egyik poharat Logan kezébe nyomtam a másikat felvettem én.*
- Na le megy egy húzásra?- * Néztem rá kihívóan, majd felvettem egy ubit.*
- Egy...kettő...három..-* Számoltam és egy húzása leöntöttem az italt. Éreztem, ahogy marja a torkomat. Gyorsan beleharaptam a savanyúságba és néhány rágás után lenyeltem*
- Azta.. ez még mindig üt..-* Mondtam és a férfira pillantottam. Kíváncsi voltam, hogy mit fog reagálni ha megkóstolja Azonban míg megvártam nagyot sóhajtottam és lehuppantam egy fotelbe.*
- Hát, még főiskolára járok. Mérnöknek tanulok. A szuper hősködés nem az én világom, plusz nem is tudnék olyan hatalmas gépeket vezetni. De azért jó néha visszagondolni mindazokra, akik még tanítottak.- * Meséltem csillogó tekintettel. Egy kicsit bekönnyeztem az ital hatására, de aki ivott már jó orosz pálinkát az tudja, hogy ez teljesen normális.*
~ Na erre mit lépsz? ~
*Futott át az agyamon a kérdés. Fogalmam se volt, hogy Logan fejében mi járt, és ez egy kicsit idegesített. Nem tűnt kifejezetten beszédes embernek, bár ezt egy kicsit megcáfolta a hipermarketben mesélt dolgai.*
- És te? Hogy-hogy nem szuper hősködsz?- * Néztem rá kérdő tekintettel. Érdekelt, hogy vajon miért nem állt be a többi világmentő közé. Mondjuk nem tudtam volna elképzelni Logan-t feszülős bőrcuccban, de hát na! Az én képzelet világomnak is vannak határai és azon messzemenőkig túltenne a kép..

Egészen nyugodt, szinte már vidám nap volt ez, leszámítva, hogy éhes voltam, de hát szinte mindig éhes voltam az utóbbi időben, így talán hozzá is szokhattam volna már nem? Vagy nem? Nem tudom, de azért nem tetszett az érzés, jó lett volna valamit enni. Csak hát még nem gyűlt össze elég aprópénzem, hogy vegyek egy hot-dogot. Vagy sajtburgert! Jaj, mennyire nagyon finom is a sajtburger! Gyerünk Josh, ha nem figyelsz oda magadra, akkor aligha fog bárki is pénzt dobni neked a kalapba, úgyhogy ideje lesz összeszedni magadat - tanakodtam magamban, majd újfent az ölembe húztam a gitáromat.
Miközben a behangolásával voltam elfoglalva elsétált előttem néhány ember. Na jó, egész nap egy nagy csomó ember sétál el előttem, de ezek a bácsik különösek voltak. Szép fehér öltönyük volt, és kettejüknek is mikor az enyhe szélben meglebbent a zakója akkor ott pisztolyokat láttam a derekukon, az egyiknek meg nagy táska volt a kezében. De a legérdekesebb akkor is a legelöl haladó kövér férfi volt, teljesen kopasz, olyan hosszú bajusszal, amit én még nem is láttam. Ehhez hasonlót, de nem ennyire nagyon hosszút, csak egy ápoló viselt régen odahaza. Öreg Sam bácsi azt mondta rá mindig: combkefe bajusz. Ezt már akkor sem értettem - merengtem. Sötétebb is volt a bőre mint a többieknek és olyan nagyon menő napszemüvege volt! Picit reménykedtem, hogy ad nekem aprót, de sajnos rám sem nézett, hanem befordultak az egyik épület mögötti utcába.
Ücsörögtem hát tovább a falnak vetve a hátamat, s miután befejeztem a felhangolást felnéztem. Egy csodaszép néni jött az utca vége felől erre. Nagyon magasnak tűnt, amin meglepődtem, de aztán rájöttem, hogy azért lehet, mert én ülök, ő meg nem. Csizmát és farmerruhát hordott, mint otthon Kaliforniában olyan sokan, amiért máris megszerettem. Jó volt arra gondolni, hogy Kalifornia mindig ott volt, most is ott van és mindig ott is lesz és valamikor majd talán visszamehetek oda, ha már nem leszek gonosz.
Megpendítettem a gitáromat, kíváncsi voltam, ő észreveszi-e a zenémet és játszani kezdtem egy dalt, amit még Sam bácsitól tanultam. Közben meg jól megnéztem a haját. Olyan szép színe volt mint Rapunzelnek a mesében. Mintha napfényből lenne. Nagyon szép volt. Mikor közelebb ért gyorsan lesütöttem a szememet. Apa azt mondta illetlenség megbámulni valakit és nem is akartam, hogy haragudjon rám, vagy bántson...

A mai napom egy kicsit nyugisabb volt, így ráértem felkeresni egyik beszerzőmet, mert fogytán voltak a készletem, hála Rozsomák áldásos tevékenységének. A srác itt lakott a lakótelepen, és mostanra beszéltük meg a találkozót. Kényelmesen sétáltam, mikor megpillantottam egy vékony, félhosszú hajó fiút az egyik ház falánál ücsörögni, ölében egy gitárral, előtte egy kis pohárral, amiben most talán csak pár apró pénz árválkodott.
Láttam, ahogy rám csodálkozó szemeit, ahogy közeledtem leszegi, mint aki szégyell valamit, aztán bele kezdett egy dalba és én lelassítottam lépteimet, mert a srác nagyon szépen játszott és kellemes hangja volt hozzá. Nem olyan botcsinálta utcazenésznek tűnt, akiből bőven akad város szerte, hanem olyannak, aki tényleg élvezi a zenét. Mikor oda értem hozzá meg is álltam, hogy megvárjam a szám végét, majd a közben előkészített 5 dollárost a pohárba és közben mosolyogva oda szóltam hozzá.
- Nagyon tehetséges vagy és szépen játszol.
De, közben az órámra néztem és már léptem is tovább, hiszen nem akartam lekésni a találkozót. Minden esetre ez a kis közjáték, egész jó hangulatba hozott, így mosolyogva mentem tovább.

Csodálkozva néztem fel a hölgyre, aki egy egész 5 dollárost tett a kalapomba és még néhány kedves szót is szólt hozzám. Elpirulva feleltem:
- Nagyon szépen köszönöm.
Ő egy kedves mosollyal biccentett, majd már lebegett is tovább. Csodálattal és hálával telt szívvel néztem utána... Aztán rájöttem, hogy pont arra megy, amerre a pisztolyos emberek is indultak nem régen. Belém mart az aggodalom, végig sem tudtam gondolni igazán, hogy fegyvert szinte csak a rendőrök viselnek így és ők nem bántanak kedves, szép hölgyeket, meg miért is pont őt várnák azokkal, ha nem így van is. Nem volt erre időm, elöntött az aggodalom, ami miatt.... ami miatt megint láttam a villanásokat...
- Tessék vigyázni! - kiáltottam fel ösztönösen.
Lángok. Tűz, meleget nem, csak fényt árasztó bozóttűz a járda aszfaltján. Alig centikra a nő csizmája orrától lobbantak fel az embernyi lángok elzárva a mellékutcába vezető utat.
A naphajú hölgy azonnal megtorpant, visszalépett ijedtében, már sajnáltam, hogy megint nem figyeltem oda magamra. De akkor egy szörnyűséges nagy dörrenés volt. Nem is tudtam mi lehetett az, de a járdán valami csattant, ahol a kedves lány lett volna, ha meg nem ijesztem. Csak lassan értettem meg, hogy valaki a kedves teremtésre lőtt! Nagyon megijedtem. Főleg mikor megint előjöttek azok az öltönyös emberek és most már a kezükben volt a fegyverük. A combkefe bajszos bácsi azonnal kiabálni kezdett:
- Nem tudom, honnan sejtetted meg ezt is szuka, de most nincs esélyed! Megnyúzni ezt a nagymacskát! - üvöltözött, mire a többi férfi kört formált a nő körül. Az ijedtségben a lángok már régen nem látszottak, számukra eddig sosem még, azt hiszem. A férfi meg tovább kiabált: - Van mondandód halálod előtt?

Nem messze járhattam még a fiútól és éppen a következő sarkon akartam befordulni, mikor egy kiáltást hallottam a fiú felől, majd hirtelen a semmiből derékmagasságú lángok törtek fel előttem. Mintha egyenesen a járdából nőttek volna ki. Mint minden macskaféle én is ösztönösen irtózom a tűztől, ezért olyan gyorsan álltam meg, mint aki gyökeret eresztett, de mielőtt egyáltalán eltöprenghettem volna, hogy mi ez az egész, hiszen nem éreztem a tűz forróságát és az egész jelenet némaságba burkolózott, egészen addig, míg meg nem hallottam a golyó jellegzetes gellert kapó hangját és reflexből ugrottam egyet hátra, és azon nyomban a lövészt kezdtem keresni a szememmel. A golyó kézbesítőjét ugyan nem, de a mellékutcából megláttam kisétálni a törököt, aki szokás szerint magával hozta a háremét is.
Rezzenéstelen arccal néztem ahogy az emberei pisztollyal a kezükben körül vesznek, miközben a már kétszer átvert férfi dühtől vöröslő arccal ordított.
Felmérve a helyzetemet, meg kellett állapítanom, hogy hat emberrel elbánni, akiknek a ravaszra van görcsölve az ujja, még nekem is nagy falat, a törököt nem számolom hozzá, mert az csak addig nagy legény, míg védik a seggét.
Felfokozott érzékszerveim azt is tudatták velem, hogy a zenész srác még mindig mögöttem van és arcán az aggodalomnak és a féltésnek keverékét láttam. Féltés? És nem Félelem?
~ Ez a srác nem látja, hogy mindjárt szitává lyuggatják, hiszen pár pisztoly csöve, pont felé irányul, és, ha engem nem találnak el, akkor őt biztosan! Menj már onnan, te kis hülye! ~ elkalandozott gondolataimat erőszakkal rángatom vissza az előttem álló életbevágó problémára, vagyis pontosan hat problémára.
~ Talán elég gyors vagyok hozzá, hogy a szemben álló mögé kerüljek, ezzel kivonom a srácot is a lővonalból és ha csak nem lövik le a saját haverjukat, akkor van egy fedezékem és egy pisztolyom, jó abból van kettő, mert az enyém is nálam van, aztán lefaragjuk a túlerőt, és azt hiszem onnan improvizálok. ~
Most már, hogy kész volt a rögtönzött terv, mély levegőt vettem és mosolyogva néztem a gutaütéstől nem messze álló törökre.
- Hát persze Bajuszpofa! Tetszik a tojásod!

Úgy néztem "Bajuszpofa" nem értékelte a hölgy szavait, legalábbis valamit vakkantott (már bocsánat, de annak hangzott, inkább mint emberi szónak) a barátainak valami idegen nyelven. Valahogy éreztem, hogy ebből baj lesz. Baja lesz a nőnek, aki olyan kedves volt velem. És aki mellesleg épp most ugrott neki az egyik öltönyös alaknak. Nem tudtam magamon uralkodni, ösztönösen pengettem a gitáromat, miközben most hagytam, hogy elvesszek a kaotikus villanásokban. Bármit, csak annak a kedves nőnek ne essen baja. Mert ezek itt nem rendőrök, az biztos. Azok nem csinálnak ilyet!
Láttam. Láttam és most nem küzdöttem ellene, látni is akartam! Ez pedig mindent megváltoztatott...
Mérges kígyók másznak fel a pisztolyosok kezén, akik szinte mind rémülten hajítják el fegyverüket kétségbeesetten csapkodva akarnak megszabadulni az állatoktól. Sűrű köd üli meg hirtelen az utcát és a szőke lány közben célba ért és nagyon megverte azt a férfit, azt hiszem, mert ernyedten lógott a karjaiban. Miközben újabb és újabb emléktöredékek, szilánkok és villanások kavarogtak bennem és most törtek is fel. Kardfogú hatalmas tigrisek köröztek a szőke lány körül, senkit a közelébe nem engedve, a pánikba esett férfiak már a falakig hátráltak. Lángok lobogtak, megszakadt a beton és láva bugyogott fel onnan. Denevérraj csapongott, amely elől karjaikkal védték magukat, miközben a lány egyre inkább uralta a terepet, azt hiszem hamarabb rájött arra, hogy csak emlékeket lát, nem valós veszélyt, mint ezek az alakok. Nem is láttam mikor taglózott le még két fickót és a többinek se nagyon volt már fegyvere... Csak egynek, annak kiabálta a bajszos férfi felém mutogatva:
- Odanézz! A lila szemű! Az csinálja! Lődd már le, aztán kinyírjuk a nőt! Gyerünk!!
A szólított barátja felém perdült és megemelte a fegyvert. Ijedten hunytam le a szemeim.

Mikor a török a saját nyelvén szólt az embereire már tudtam, hogy nem tétovázhatok egy percet sem, megfeszített izmaim ruganyosan löktek előre és mielőtt a kiszemelt fickó ujja megmoccanhatott volna, már mögé is ugrottam, kieresztett karmaim azonnal felszakították a nyaki ütőerét, de megtartottam magam előtt, hogy a golyóktól védve legyek.
~ Mi a jó…!~
Szinte még a húrokba sem csapott a srác, mikor már meghallottam, és nem tudtam hogy sírjak-e vagy nevessek a viselkedésén, de erre nem jutott lehetőségem, mert megint fura dolgok kezdődtek. Az engem sakkban tartó férfiakon kígyók jelentek meg, és azok ordítva próbálták leszedni őket magukról. Aztán köd kezdett terjengeni, mintha valaki füstöt fújt volna be hirtelen közénk. A látvány olyan sokkoló volt, hogy egy pillanatra egészen belefeledkeztem és el is engedtem áldozatomat. Valami szöget ütött a fejembe és a még mindig gitározó fiúra néztem, akinek a szeme most természetellenes lila tűzben égett, és ekkor végre a helyére zökkentek a dolgok. Épp időben, hiszen már kardfogú tigrisek rohangáltak közöttünk falhoz terelve a halálra vált bérlegényeket. Most már nem tétováztam, hiszen ahogy észrevettem a jelenések nekem segítettek. A macska üzemmódban átkapcsolt látásomat nem nagyon zavarta a köd, így hamar végzett a késem még két fickóval, másik kettő a kígyók miatt szabadult meg a fegyvereitől és most erősen bajban voltak, mert nem találták őket. Már éppen feléjük indultam, arcomon ragadozó mosollyal, mikor meghallottam a török hangját, és láttam, ahogy a mellette álló fegyveres a srácra szegezi a pisztolyát. Nem habozhattam, hiszem a srác csak nekem akart segíteni! Egy pillanat alatt fordítottam meg a kést a kezemben és a pengéjére markolva már útjára is bocsátottam a fegyveres felé és magam is utána indultam, hogyha elvétettem volna és nem hal meg rögtön, nehogy még lőni legyen esélye.
De nem volt rá szükség a kés a fickó nyakában állt meg és hörögve esett össze, a pisztoly meg kiesett a kezéből. Én meg ott álltam két lépésre a töröktől és most semmi sem tarthatott vissza, hogy egyszer és mindenkorra végezzek vele.
Nem akartam vele játszadozni, ezért simán előkaptam a pisztolyomat és a homlokára célozva meghúztam a ravaszt……és nem történt semmi, csak ott állt a bajusza mögött azzal a tenyérbemászó vigyorával. Újból meghúztam a ravaszt, a pisztoly el is sült, de megint nem esett baja. Értetlenül néztem a férfire.

Halottam a kiáltásokat és nem éreztem fájdalmat, így kinyitottam újra a szememet. Két férfi botladozva futott el mellettem éppen, nyilván ők már nem akartak ártani senkinek, csak futottak. Másik négy már a földön hevert és úgy nézett ki, hogy megsebesülhettek, mert véres volt az öltönyük. De a zakós férfi nyíltan vigyorgott a rámeredve hitetlenkedő lányra.
- Nem csak te tudsz különleges játékokat kislány! - köpte felé, majd intett a karjával és a szőke lány szó szerint nekirepült egy falnak és fájdalmas kiáltott. Aggódva hozzá futottam eldobva a gitáromat és gyorsan átölelve a vállait talpra segítettem rémülten kérdezve:
- Jól vagy?
Ekkor azonban újra megszólalt a kövérkés férfi felénk indulva:
- No csak! Találtál magadnak egy játékszert is, igaz-e? Kevés lesz ellenem - mennydörögte, majd intett újra és mindketten elvágódtunk, mintha szétlökött volna minket valami hatalmas erő. - Szétszedem a talpnyaló kis ölebedet is cica! Akarod, hogy vele kezdjem? Talán még élvezni is fogod... - röhögött brutális hangon.

Nem értettem a dolgot! Aztán a török még gonoszabb vigyort öltött magára és intett egyet a karjával, mint ha el akarna lökni magától, mire olyan erő vágott a mögöttem álló falhoz, hogy azt hittem az össze bordám ripityára tört és levegőt se igen kaptam. Még javában szedtem össze magam, mikor a gitáros srác térdelt le mellém nagy lendülettel.
- Nem mondhatnám! – nyögtem egyet, de aztán kitisztul a fejem. – Mit keresel itt? Tűnj el innen, mielőtt bajod esik. – próbáltam eltolni magamtól, de már későn, hiszen kedvenc török tojás tulajdonosom, már rá is kattant az új és számára veszélytelennek látszó prédára.
- Hagyd elmenni török! Ő nem a mi játékunk részese, csak egy utcazenész! Nem ő kell neked! – tápászkodtam fel a földről és közben a fiú fülébe súgtam. – Én elterelem a figyelmét, te meg spuri, ahogy a lábad bírja.
Reméltem, hogy most végre, hogy hallotta a férfi gonosz szavait, felfogja, hogy milyen veszélyben van és azt teszi, amit mondtam neki.
- Inkább nekem mutasd meg mit tudsz te kis törpe! – igyekeztem felcukkolni, hogy csak rám figyeljen. – Ez a cicus mutat neked még egy-két trükköt. – azzal egy gyors kézen átfordulás után megcéloztam a térdét, hogy egy rúgással eltörjem, de úgy pattantam le róla, mintha valami gumifal vette volna körül, és a lendülettől ismét feltöröltem a betont.
~ Hát ez nagyszerű! Nem elég, hogy dühös és rám uszítja az összes emberét, még ráadásul erős mutáns is, amivel egyelőre fogalmam sincs mit kezdhetek! ~

Hallottam a lány szavait és láttam, ahogy nekirohan a férfinak, majd újra lepattan. Aztán megpróbált kés vágni belé, meg rálőni, de azok sem segítettek. Semmi sem segített...
Ez itt maga az ördög. Most eljött, hogy megöljön minket. Talán mert.... mert gonosz vagyok. Mert bennem van a gonosz... Sírni kezdtem, ahogy a lány már vagy ötödjére csattant a falon a bajszos intése nyomán. Biztosan én tehetek róla... Istenem... Istenem ne engedd hogy bántsa! Ne engedd!
Kétségbeesetten kulcsoltam a fejemre a karjaimat és próbáltam gondolkodni. Próbáltam kitalálni mit lehet tenni. Mi ez az egész? Nem szabad... Nem szabad... Őt nem... Miattam nem... Ne...
- NEEEEEEEE!!!!
Elemi erővel tört fel az üvöltés a torkomból, ahogy lassan talpra álltam. Mindketten felém kapták a tekintetük, de most színtiszta félelem gyulladt bennük. Nem tudtam miért, mitől félnek, de nem is érdekelt. Most csak egyetlen dolog érdekelt!
- NE MERD BÁNTANI ŐT!!!
Ahogy megindultam a férfi felé elszabadult bennem minden, de minden amit az elmúlt években át kellett élnem. Tombolt bennem egy megfoghatatlan érzelemtömeg ami olyannyira elszabadította a belém égett emlékképeket, hogy azok elemi erővel törtek felszínre és villanások százai bombázták az elméket körülöttem. Szekérderéknyi villámok csapnak le az égből köröttünk s a bajszos testébe, nem törődve talán a pajzsokkal sem. Kocsik lángolnak, oszlopok csavarodnak meg fatörzsek, mintha megolvadna az anyaguk. Elfeledett őskori lények vonszolják elő magukat a felszakadozó beton alól, hatalmas gyíkfélék és óriási rovarok veszik körbe fenyegetően. Rozsdás fémpáncélba bújt rég halott lovagok érkeznek a nyomukban, üres tekintetükben a sír jeges hidege ül. Kőfalak veszik körbe a lányt, nem engedve, hogy ártson neki. Soha többé ne árthasson neki! A lány köré akinek teste nőni látszik folytonosan, a bajszos elkerekedő szemeibe jeges verejték folyik és már nem integet. Már saját testét óvja rémülten. Talán tudja, hogy csak emlékeket lát. Talán tudja. De az agya már nem hisz neki... Sikoltozva hátrál, miközben mázsányi szikladarabok hullanak körötte a földre, lángok uralják a talajt és berobbanni látszanak az ablakok és az utcai lámpák körtéi. Sötét van. Rideg sötétség, melyből folyamatosan áramlanak kifelé letűnt korok szörnylényei, miket talán valamely ősöm valamikor látott történelem, ember s ki tudja mi előtti időkben. Gigantikus pókok, szinte alkarnyi mérettel másznak már rajta, nem törődve az elmepajzzsal. Már bezárulnak körötte a lángok. Már elvész az utolsó egérút is. Már nincs hova...
A kövér férfi összeroskadt, tekintetében elemi rettegés sütött, elméje már nem tudott védelmére fókuszálni. Sem semmi másra. Csapkodta magán az álompókokat fejhangon sikoltozva, majd mikor a magasba nézett, ahol azt hitte a nő szemei vannak, akit ő már óriásnak látott talán, reszketeg, megtört, páni rémülettel telített színen szóltak:
- Győztél... Tartsd meg a tojást... vagy amit akarsz... csak eressz... eressz el és többé nem hallasz felőlem... esküszöm! - rebegte. - Ha akarod fizetek... vagy megteszek amit csak akarsz... csak... engedj... parancsold vissza a kutyádat... könyörgöm...

Bármennyire is igyekeztem, hogy hozzáférkőzzek a férfihoz, minden kísérletem kudarcba fulladt, ráadásul a fiú sem menekült el, ahogy szerettem volna, hanem továbbra is ott térdelt, ahol hagytam. Valami nem stimmel a sráccal, az biztos, hiszen más már hanyatt-homlok elmenekült volna!
De most már egyáltalán nem tudtam erre koncentrálni, hiszen minden egyes támadásommal csak azt értem el, hogy a török ördögi élvezettel újra és újra a felhoz vágott, és én mindene gyes alkalommal, egyre nehezebben szedtem össze magam.
Már igazán kezdtem feladni a dolgot, és a srác felől is mintha sírás hangja ütötte volna meg a fülem, éppen ezért alaposan megdöbbentem mikor meghallottam a majd hogy nem artikulátlan ordítást a szájából, és amire azonnal felé kaptam a fejem.
Az a szelíd zenészfiú most nem volt sehol, helyette egy eltorzult és még a könnyektől maszatos arcú démon állt előttünk, melynek szemében ismét ott égett az a lila fény, mely most mintha átszúrni akarta volna a szintén rámeredő ellenségemet.
Aztán lecsaptak rám a képek és én iszonyattal meredtem az előhívott rémekre, a borzasztó természeti jelenségekre, melyek a törököt ostromolták, és hiába mondogattam magamban, hogy ezeket a fiú hívja elő és nem igaziak, nem okozhatnak kárt csak az elménk játszik velünk, annyira élethűek és erőteljesek voltak a látomások, hogy nem tudtam kivonni magamat a hatása alól. Míg én a saját magam győzködésével voltam elfoglalva és nagy nehezen kezdtem elvonatkoztatni a képektől, addigra a török teljesen összeomlott és mire kellően összekapartam a gondolataimat, addigra ő már eszelős tekintettel bámulta hatalmasra nőtt képmásomat a magasban és sikítozva ajánlotta fel mindenét, a szabadulásáért cserébe.
Ránéztem a mozdulatlanul álló srácra, aki mereven nézte a földön fetrengő férfit, de szerintem nem is látta igazán, majd gyengésen megráztam a vállát, hogy magához térítsem, ebből a különös transzból és végre én is megszabadulhassak a rémisztő képektől.
- Hé! Elég lesz már! Azt hiszem eleget kapott, már kellően megkutyultad az agyát! – nézek rá mosolyogva, ha végre a szemembe néz.
Ahogy hozzáérek a fiú összeesik, mint aki alól kihúzták a talajt és térden állva fogja a fejét. A felőle hallatszó hangok azt sejtetik, hogy talán sírdogál is, minden esetre a rémlátomások lassan halványulni kezdenek és én végre szemtől-szembe állhatok a még mindig reszkető törökkel, akit most már nem véd az a burok. Már emelném rá a pisztolyom, de ekkor belém villannak Romboló szavai a szívességekről, ezért leengedem a kezem és egy pillanat töprengés után megszólalok.
- Hmmm! Lásd kivel van dolgod, nem öllek meg....most! De a szavadon foglak és valamikor behajtom rajtad ezt a szívességet! És, ha esetleg az idő múlásával elfelejtkeznél róla, jusson eszedbe, hogy ez bármikor megismétlődhet. - mutatok a fiúra. - Most pedig húzd el a beled, míg meg nem gondolom magam. - intek a férfinek, aki szó nélkül kaparja össze magát és sietősen elhordja az írháját. Én meg közben leguggolok a sráchoz és ismét óvatosan megérintem a vállát.
- Jól vagy? Nagyon nagy voltál! Megmentetted az életemet! - nézek rá hálásan. - Köszönöm.

Csak tompán jutottak el hozzám a való világ szavai, kellett a nő érintése a vállamon, hogy megértsem: ideje harcba szállni az emlékekkel. Nehézkesen próbáltam fókuszálni erre, miközben térdre rogytam a fejemet rázva, hogy kiürítsem az elmémből a képeket, az emlékeket. Mindent... Tompán hallottam csak hangokat, ahogy a nő beszélt a férfihoz talán de semmit sem értettem belőle. Csak küszködtem, hogy elzárjak mindent ami felkavarodott valahonnan a tudatom legmélyéből, letűnt korok emlékeinek tárházából. Csak újabb érintésére eszméltem fel igazán és szavaira, melyeknek tartalma nem, csupán kedves és hálás hanglejtése ért el hozzám. Olyan volt mint mikor pici voltam és fájt valami, amikor... amikor anyu szólt hozzám... anyu aki...
Próbáltam megállítani a könnyeim, miközben ösztönösen a lány vállára hajtottam a fejemet és csendesen sírtam. Megdermedt, szinte megmerevedett, nem úgy mint mami. Talán... talán ez segített benne, hogy magamra találjak. Addig csak annyit tudtam ismételgetni, hogy sajnálom. Semmi mást.
Aztán végül, ahogy úrrá lettem tomboló elmém kavargásán felemeltem a fejem és szipogva megszólaltam:
- Nem akartam... nem akartam, hogy bántsanak... csak azért lehetett és... kérem szépen ne bántson... ne... én... nagyon sajnálom... - ziháltam.

Mikor megérintettem, mintha egy gátat szabadítottam volna fel benne, hirtelen kitört belőle a zokogás, aztán…..aztán a vállamra hajtotta a fejét és folytatta tovább.
Olyan váratlanul ért ez az érzelemkitörés, hogy fogalmam sem volt, hogyan kéne rá reagálnom, ezért ösztönösen megmerevedtem és mozdulatlanul vártam, hogy abbahagyja és magától elhúzódjon. Zavarban voltam, hiszen ilyen szituációba még sose kerültem, és ugyan sok mindenre kiképeztek, de arra, hogy hogyan kell megnyugtatni egy síró fiatalembert, hát arra nem.
Végre azért sikerült megnyugodnia, de akkor meg olyan bolond dolgokat kezdett mondogatni, hogy attól hűltem el és muszáj volt valamit válaszolnom rá.
- Értem, persze, hogy értem és nagyon köszönöm, hogy segítettél! De egyáltalán nem értelek, miért bántanálak, hiszen pont ellenkezőleg, nagyon hálás vagyok, azért amit tettél. – nézek rá kicsit furcsán, mert a kora alapján, azért már nem ilyen gyerekes viselkedést vártam volna tőle.
Aztán kezd egy halvány gyanú befészkelődni az agyamba, miután végig pörgetem az elmúlt eseményeket. Talán valami baj van szegény srác fejével? De hát engem ez most abszolút nem érdekel! Megmentett és ez a lényeg.
- Szóval egyáltalán nincs semmi baj és nyugodtan tegezz csak, hiszen nem vagyok még olyan öreg. – mosolygok rá kedvesen és felsegítem a földről. – És amiért ilyen segítőkész voltál velem, kérhetsz tőlem valamit viszonzásul, de csak miután elhúztuk innen a csíkot, mert mindjárt sok egyenruhás ember fog itt szaladgálni és azt azért nem várjuk meg szerintem.

Megtöröltem az arcomat, miközben szipogva bólintottam:
- Rendben, akkor tegeződjünk - feleltem kicsit sután. - Az én nevem Joshua Jospeh Grant, de akik szeretnek, azok Joshnak hívnak - mutatkoztam be, miközben talpra húzott. Kérdésére csak megráztam a fejem: - Én sem mindig tudom miért bántanak. Általában akkor, ha rájönnek, hogy ilyen... ilyen... gonosz valami van bennem. A régi orvosom szerint ez nem bűn, csak genetika. Ő így nevezte. A papunk szerint viszont...
Megráztam a fejemet újfent. Erről még nagyon fájdalmas beszélnem és lassan felvettem a földről a gitárom meg a cowboy kalapom, amiből a kevéske pénzecskémet gondosan a dzsekim felső zsebébe tuszkoltam, majd felvetésére bólintottam:
- Hát... én úgyis el akartam menni valahová, ahol szerezhetek egy sajtburgert és hála neked, most már pénzem is van rá - mosolyogtam szívből. - Köszönöm szépen. Ha gondolod elmehetünk egy gyorsétterembe vagy ilyesmi én... nos én két napja nem ettem... - pirultam el zavartan, nem is tudom igazán miért. - Szóval inkább most ennék, ha lehet meg persze ha te is éhes vagy...