Brooklyn Bridge Lakópark

- Örülök Josh, hogy megismerhettelek, az én nevem Sheena, Sheena Duran, de neked csak Sheena. – mosolygok rá továbbra is, hogy teljesen megnyugodjon nem akarom bántani. – És ki mondott neked ilyeneket, hogy gonosz az a dolog a fejedben? – csóválom a fejem és igyekszem elrejteni dühös szemvillanásomat. – Nagyon is hasznos dolog az, látod, ha most nem lett volna a fejedben, engem sem tudtál volna vele megvédeni. Nem igaz? – ütögetem meg bátorítóan a vállát. – A papok meg….- végül nem mondom ki amit gondolok, mert nem akarom megbántani, hátha érzékeny a témára. – hát szóval, ők már csak papok, na.
Miután felszedelőzködött, gondoltam indulhatunk is, majd csak döbbenten nézek rá, mikor közli, hogy két napja nem evett.
- Akkor te vagy az én emberem Josh! – intettem, hogy kövessen. – Tudod farkas éhes vagyok és éppen azon gondolkoztam, hogy kivel is ehetném ki a készletéből a közeli gyorséttermet, és most itt vagy te! De, mivel ma megmentettél engem, így igazán megengedheted, hogy megvendégeljelek, ugye nem baj? – nézek rá vidáman, miközben a szóban forgó étterem felé indulok.

Furcsán néztem rá a szavai után:
- Hát mi mások lennének a papok mint papok? - lepődtem meg. - Ez egyértelmű - kuncogtam, majd zavartan félre fordultam. Nem tudtam mi lenne a megfelelő viselkedés, de nem akartam megbántani a lányt.
Elindultam a nyomában hallgatva a szavait s közben igyekeztem válaszolni is:
- Sokan mondták, hogy amiatt ami... bennem van - kezdtem nehézkesen, - én nem is vagyok igazi ember, hanem korcs. Úgy nézek ki mint egy ember, de torzszülött vagyok. Undorító utánzat, azt hiszem - próbáltam visszaemlékezni a szavakra. - Én próbálom magamba fojtani ezt, de ha bántanak, vagy azokat bántják akiket kedvelek akkor... nem megy - suttogtam félénken. - Én nem akartam ártani senkinek, csak... olyankor félek. Megijedek, hogy nekem vagy valakinek aki... aki kedves velem baja lesz és akkor... szóval akkor előjönnek az emlékek - vontam meg sután a vállaim. - Máskor meg akkor, ha nagyon örülök, de akkor nem félelmetesek, hanem szépek. Persze a legtöbben akkor is megijednek és otthagynak. Vagy bántanak - tettem hozzá szomorkásan.
Kérdésére elmerengtem:
- Furcsa. Otthon Kaliforniában nem volt illendő, ha egy férfi elfogadta egy nő meghívását. Apa szerint csak a buzik meg a selyemfiúk tesznek ilyet - merengtem. - De apa sosenem járt New Yorkban. Ráadásul ha én hívnálak meg, azt is csak abból tehetném, amit épp te adtál nekem. Lehet, hogy apának itt New Yorkban nincs igaza, csak otthon Kaliforniában. Azt hiszem. Nagyon szépen köszönöm Sheena - néztem a szemébe immár, majd gyorsan lesütöttem a tekintetem.

Egészen üdítő számomra ez a társalgás a fiúval, hiszen ránézésre is, meg a szavai alapján is nagyon naiv lélek. Semmi hátsó szándék, semmi átverés, csak a színtiszta igazság.
Látom, hogy már kezd feloldódni, de aztán, hogy eszébe idézi, azokat a szavakat, melyeket már sokszor hallottam én is a fajgyűlölők szájából, ismét szomorkásra válta a hangulata.
- Josh, hidd el azok az emberek, akik neked ilyeneket mondtak nagyon nagyot tévedtek. – lépkedek komótosan, hogy tovább beszélhessünk. – Mi mutánsok – mert én is az vagyok, bizony ám – sokszor szembesülünk olyan emberekkel, akik irigyek a képességeinkre, ők azok akik ráng aggatják ezeket a jelzőket, hogy korcs, pedig talán ők azok – merengek el egy pillanatra. – Nagyon hasznos kis képességed van, ami sokszor megmenthet másokat és, ahogy mondod még örömet is tudsz adni másoknak. Talán az a baj, hogy olyan emberek között mozogtál eddig, akik nem rendelkeznek ilyen képességekkel, ezért bántanak téged, de sokan vannak, akik nagyon is megértenének.
Az apjára tett utalás kicsit megdöbbentett. Hol élt ez a fiú eddig, valami szektában?
- Nem akarom megbántani apukádat, de ez már a mai világban egy kicsit túlhaladott nézet, ezért semmi kivetnivaló nincs benne, ha elfogadod a meghívásomat. Különben is ez csak egy viszonzás, azért amit ma megtettél értem. Vedd úgy, hogy lerovom az adósságom egy részét. – emelem meg az állát, hogy a szemébe nézhessek. – Nagyon szép szemed van, kár takargatni. – mosolygok rá vidáman. – És azt hiszem megérkeztünk. – állok meg az étterem előtt.

- Hallottam már ezt a szót - kapom fel a fejem, majd lassan, ízlelgetve azt ejtem ki, Sheena után ismételve: - Mutáns. Moore doktor, aki korábban kezelt, mikor kisebb voltam... Ő mondta ezt. Azt mondta azért nem folytatja tovább, mert nem akarja lerombolni az elmémet gyógyszerekkel - idéztem fel azokat a napokat. - Mert hogy amit korábban betegségnek hittek a fejemben, az valójában egy... őőő... mutáció eredménye. Azt is mondta, hogy ezt nem lehet, de nem is szükséges gyógyítani. Ő nem mutáns volt - merengtem. - Mégis szeretett. Akkor még azt hittem, ez jó dolog, tudod. Mert Moore doktor azt is mondta, ez olyan adottság, mint hogy valaki mondjuk ösztönösen nagyon könnyen számol fejben, vagy csodásan énekel. Fejleszteni lehet és hasznosítani is, ha ügyes leszek. Kár hogy ő nem értett ahhoz, hogyan kell. Tudod ő doktor, aki olyanokat gyógyít, akik nem túl okosak. De sok mindent tanultam én is tőle! Csak mióta eljöttem azóta... - megvontam a vállam - nem is tudom. Az emberek szerint azt hiszem nincs igaza Moore doktornak. Sokan nem úgy gondolják, mint ő. A pap bácsi sem...
Szavaira merev arccal bólintottam:
- Én sem akarom bántani apát. Azért is nem találkozom vele. Ha látnám, biztosan bántanám - mondtam ki őszintén, aztán szótlanul baktattam egy ideig, amíg magamban leküzdöttem a feltoluló emlékeket. Ezek nem szilánkok voltak. Ezek a saját emlékeim. Jobb ha ezek nem törnek felszínre. Jobb mindenkinek... Talán, hogy ne ezen járjon az agyam kérdeztem meg: - Miért akartak bántani azok az emberek téged? Te szép vagy és kedves - osztottam meg Sheenával a nézetem még mindig leszegett fejjel, amikor megemelte az államat és olyasmit mondott amit még nem sokan. Zavarba jöttem és lángvörös arccal néztem rá:
- Komolyan? - pislogtam. - Köszönöm szépen... Én már... Mindegy - ráztam meg a fejem, majd örömtelien néztem fel és mosolyogtam a lányra, figyelve, hogy most ne nézzek félre: - Én szeretnék kérni két sajtburgert és spriteot, ha szabad....

Őszinte sajnálat, majd tehetetlen harag futott végig rajtam, míg kicsit gyerekes szavait hallgattam. Miért kell az embereknek bántani azt, ami egy kicsit is elüt a szokványostól? Szegény, ezen kívül a Moor doktoron kívül, úgy látszik nem találkozott olyannal, aki nem bántotta, hanem inkább segítette volna. Nekem legalább annyiban volt szerencsém, hogy ha szeretetet, megértést nem is kaptam, de legalább a képességemet a végsőkig fejleszthettem. Neki még ez sem adatott meg, hanem visszafojtották benne, ami láthatóan nem tett jót az elméjének sem. Aztán megütötte a fülemet, ahogy az apjáról beszélt és ez felkeltette az érdeklődésemet. De nem akartam ajtóstól rontani a házba, ezért először megrendeltem a kért ételeket és mikor leültünk egy szabad asztalhoz, inkább a kérésére válaszolta, mielőtt én is felteszem a magamét.
- Hát tudod Josh, az emberek nem mindig a szépség után ítélnek, és vannak nagyon-nagyon rossz emberek, akik semmitől nem riadnak vissza, hogy megszerezzenek valamit, még akkor is, ha ez mások kárára is válik. De, azért a mi kis esetünkkel kapcsolatban adnék neked egy jó tanácsot: ha valaki azt mondja, hogy fuss, akkor azt jó lenn, ha máskor megfogadnád. – mondom neki nagyon komolyan, és megszorítom az asztalon fekvő kezét. – Ma csak nagy mázlink volt ott az utcán és könnyen meghalhattál volna, ráadásul egy olyan dolog miatt, amihez semmi közöd nem volt.
Reméltem, hogy megértette, hogy mit akarok ezzel mondani.
- Visszatérve a dologra, talán én sem vagyok az a kimondott angyal, még, ha esetleg a külsőm azt is sugallja neked, úgy, hogy erre sem árt ügyelned. – vigyorgok azért most rá, hogy ne ijesszem meg. – Na, de ne rólam beszéljünk, hanem egy kicsit rólad is, és a különleges képességedről, ami ma megmentette az életünket. Azért nem szereted használni, mert apukád, aki ugye a nőkkel kapcsolatban is tévedett egy kicsit, mint az előbb kiderült, erről is úgy nyilatkozott, hogy nem illik használni? Rossz dolog? – próbálom könnyedén feltenni a kérdést, egy kicsit másba is belecsomagolva, hátha akkor könnyebben megnyílik
Nagyon kíváncsivá tett a kölyök, hogy miért alakult ki benn ez a paranoiás félelem a képességével kapcsolatban és ahogy az apjáról beszélt, nagyon nem tetszett.

Bólogattam a szavaira miközben nekiestem a sajtburgereim közül az elsőnek. Hiába, az éhségem győzött a nevelés felett azt hiszem, még ha nem is szép dolog, de nagyon üres volt a hasam... Lendületesen tömtem a számba a gyorséttermi tipikus ételt majd feleltem is Sheenának:
- Tudom, tudom, nagyon buta dolog volt - hajtottam le megint a fejemet a megrovása hallatán. - Én is tudom, de nem tehetek róla, hidd el - pillantottam fel enyhén, bocsánatkérőn, vagy inkább bocsánatért könyörgően. - Éhes voltam. Nagyon éhes. Nem adott senki pénzt a játékomért két napja, mert... Mert látták mikor előjöttek az emlékek. Látták a villanásokat. Nem voltak ijesztőek, de mégis... Szóval megvertek. Nem nagyon, mert futottam, csak hát míg zúzódásokkal volt tele az arcom, alig kaptam valamit, mert nem tetszettem az embereknek azt hiszem. Te adtál nekem pénzt és... és... kedves is voltál velem és... Szóval nem tudtam elfutni - mondtam magam elé halkan, bűnbánóan. - Biztos nem vagy angyal, mert az angyaloknak szárnya van, de olyan szép és kedves vagy, mint ők - tettem hozzá.
Mikor témát váltott meglepetten néztem rá:
- Nem én... én már nem beszéltem apuval, miután kiderült, hogy ez bennem van - ráztam a fejem dacosan, összeszorított ajkakkal egy ideig, majd kinyögtem: - Először anya mondta. Moore doktor és akik a kórházban laktak, ők... ők szerettek. De anya. Anya azt mondta, hogy ez a gonosz dolog ami bennem van, ezzel én vettem rá apát, hogy... pedig én nem! - csattantam fel, majd saját heves hangomtól megijedve burkolóztam újra hallgatásba. Végül mikor Sheena újfent megsimogatta bátorítóan a kezemet folytattam: - Én nem tudok olyat, hogy rávegyek embereket dolgokra. Én csak képeket tudok mutatni. Emlékeket. De senkit sem tudok... őőő... befolyásolni. Meg néha megérzem mások érzéseit. Hogy mi van a szívükben. Ennyi. Én sosenem mondtam apának, hogy... én nem... - rázogattam a fejemet.
Hosszabb idő volt, mire rendeztem a gondolataimat és félszegen Sheenára mosolyogtam:
- Megmondod, hogy te mit tudsz? Neked mi a tehetséged? - kérdeztem kíváncsian, talán hogy eltereljem a figyelmem az eddigi témáról.

Elcsukó hangját és felzaklatott arcát elnézve úgy gondoltam, nagyon-nagyon buta és bigott szülei lehettek, de hát az enyémek sem voltak jobbak, talán nekem egy kicsit erősebb akaraterő jutott részemül, hogy jobban feldolgozzam az engem ért sérelmeket, meg aztán az sem mindegy, hogy mennyi időt töltött szegény fiú még abban a mérgezett légkörben, de ahogy hallom, ahhoz eleget, hogy alaposan megsérüljön tőle a lelke.
Nem vagyok pszichológus, de éppen eleget tudok a megfigyeléseimből az emberekről, hogy most hagyjam egy kicsit lenyugodni, mielőtt tovább faggatózom a múltja után.
Nem is igazán tudom miért fogott meg ez a srác, persze azon kívül, hogy éppen megmentette az életemet, de hát ezt egy száz dollárossal is elintézhettem volna, viszont annyira megkapóan gyermeki lélek lakozott benne, hogy önkéntelenül is segíteni akartam rajta, hogy jobban érezze magát a bőrében, és merje használni az adottságát. Talán valahol magamat láttam benne, akinek szintén nem ártott volna annak idején egy kis ösztönző segítség.
- Tudod Josh, én állati mutáns vagyok. – mosolygok rá, ahogy elnézem, mint tünteti el villám gyorsasággal az ételeket a tálcájáról. – Ez azt jelenti, hogy rendelkezem az állat tulajdonságaival és most, hogy már teljesen kifejlődött a képességem, már át is tudok alakulni. – nézek rá kíváncsian, hogy mit szól hozzá. – Mond, láttál már fekete párducot? Hát én az vagyok. – hajoltam közel hozzá, hogy azért nem kürtöljem szét az étteremben, mert nem akartam, hogy még egy incidensnek legyen kitéve miatta. – És elmondok ezzel kapcsolatban még egy titkot neked. Mikor először jelentkezett, akkor én is megijedtem tőle, de aztán sok gyakorlással megtanultam kezelni és használni, így most már igazán élvezem a dolgot. Talán, ha te sem fojtanád el, te is jobban tudnád uralni, hogy nem akkor törjön elő belőled, mikor nem akarod. – mondom neki mélyen a szemébe nézve, nem engedve el a pillantását, miközben rávillantom egy pillanatra sárgálló szemeimet, majd elmosolyodom. – Igazán hasznos tud lenni a képességünk, nekem elhiheted.
Most, hogy kicsit eltereltem a gondolatait, reméltem, hogy ismét visszatérhetünk a szülei okozta problémáira, ami nem hagyott nyugodni. Azon töprengtem, hogy vajon ők juttatták ebbe az állapotba szegény fiút? Az életem megért egy kis kutakodást, hátha segíthetek neki és akkor úgy érezhetném leróttam az adósságomat.

Nagy, kikerekedett szemekkel néztem Sheenára, ahogy mesélt a saját adottságáról, majd hevesen megráztam a fejemet:
- Nem - feleltem. - Igaziból még sosenem láttam fekete párducot, csak a filmekben. Egyszer talán igen... - gondolkodtam el. - De még akkor nagyon pici voltam, mikor anya elvitt Friscoban az állatkertbe. Lehet, hogy ott láttam élőben is, de... nem nagyon emlékszem már - ráztam meg újból csalódottan a fejemet. - Tudod ez nagyon furcsa... Én látok... látok emlékeket. A sajátjaim is, de sokszor másokat is. Amiket én nem élhettem át, mégis itt vannak bennem - kocogtattam meg a homlokomat. - De... Azt nem tudom, hogy hogyan. Mindig olyan emlékek törnek fel bennem, ami éppen a hangulatomhoz illik. Ezt nem tudom befolyásolni. Legalábbis azt hiszem nem. Eddig nem ment, az biztos... Viszont ezeket látják azok, akik körülöttem vannak. Ha nagyon, nagyon odafigyelek és nagyon, nagyon akarom, akkor tudom csak egy embernek megmutatni azokat. Valahogy így...
Elragadott az érzelem és az öröm, nem is gondoltam bele mi lesz, ha nem sikerül most és mindenki látja majd az étteremben, azonnal Sheenára koncentráltam a bennem felgyült szeretetet az elmúlt órából. Nem nagyon tudtam konkretizálni a képet, csak hagytam, hogy a tudatalattim tegye a dolgát...
Bolyhos szőrű, kedves kiskutyák vették körül a lányt, hozzádörgölőztek, lábait nyalogatták kedveskedve, még ha érezni nem is érezte, bár nem csizmája miatt. Eddigi farmerruhája helyett immár a legfinomabb szövésű selyemruhában ült, mezítláb, de bokáján súlyos aranyláncok, lábujjain drágaköves gyűrűk, karjain vaskos aranypántok, fején gyémánttal díszes tiara. Semmibe olvadt a gyorsétterem szürke környezete, helyette egy hatalmas folyó (talán a Nílus?) habjain ringatozó hajóban ült, körötte két ében bőrű, félmeztelen férfi tartotta a hatalmas pálmalegyezőket, a talajra fiatal lányok szórták a virágszirmokat s ahogy csodálkozva kinyújtja az ujját arra apró, színes tollú madárka szállt kedveskedve.
A kép elillant, ahogy jött, én pedig félszegen pislogtam Sheenára:
- Ne haragudj, meg kellett volna előbb kérdeznem, csak... - megvontam a vállam, majd érdeklődve kérdeztem: - És mikor párduc vagy, akkor tudsz is beszélgetni a többi párduccal? Milyen párducnak lenni?

Miután tisztáztuk az én mutációmat és, hogy nem nagyon emlékszik, hogy látott-e már párducot élőben, kicsit feloldódva kezdett a saját képességéről mesélni és most talán ennek köszönhetően, nem kért állandóan bocsánatot érte, és nem is hatalmasodott el rajta a szégyenérzet miatta.
Aztán ami ezután következett, teljesen elbűvölt! Talán vártam is, hogy megmutassa mire képes, hiszen eléggé unszoltam a képessége tudatos használatára, de amit elém vetített, és amilyen részletességgel azt meg tudta jeleníteni, hát az valami fantasztikus volt.
Mivel nem próbáltam elhatárolódni a látomástól és hagytam az elmémet kalandozni benne, szinte tényleg ott éreztem magam a Nílus közepén, a ringó hajóban, egyiptom királynőjeként.
Ha még a különböző érzékszerveimre is tudott volna hatni Josh, akkor tökéletes lett volna az illúzió. Mikor hirtelen vége szakad, majdnem, hogy csalódott voltam, hogy visszahozott az étterem sivár környezetébe.
Gyorsan elhadart mentegetőzésére, csak megint megérintettem a kezét, hogy leállítsam.
- Josh, hiszen ez csodálatos volt. –és mivel senki nem ugrott fel mellettünk ijedten, ezért feltételeztem, hogy sikerült a srácnak, csak rám hatnia, ami már egy sikeres lépést jelentett előre. – És látod, most, hogy akartad használni és csak rám koncentráltál, milyen ügyesen sikerült! Igazán gyönyörű dolgokat tudsz adni az embernek. Köszönöm! – mosolyogtam rá. – A kérdésedre válaszolva pedig, nem tudom, hogy milyen lenne egy élő párduccal találkozni, mert nem volt hozzá még szerencsém, de gondolom az ösztönös állati viselkedés nem okozna gondot, de persze beszélgetni, mint ahogy mi most tesszük, biztos nem fogok tudni. És én nagyon szeretek párduc lenni, és ha, elmegyünk egy olyan helyre, ahol nincsenek emberek és ahol csak te, meg én vagyok, akkor ígérem, megmutatom neked.
Talán itt az ideje, hogy rákérdezzek a szüleire.
- Mondj Josh, miért mondta anyukád, hogy gonosz dolog az, ami a fejedben történik? Valami történt, amiért ezt éreztette veled? Nekem elmondhatod, tudod az én szüleim sem örültek neki, amikor rájöttek, hogy más vagyok, mint ők. Talán együtt ki tudunk találni valamit, hogy ez megváltozzon. Na, mit szólsz?

Bólintottam a szavaira:
- Véletlenül vettem észre, hogy tudok ilyet - feleltem. - Amikor nagyon szerettem valakit, vagy nagyon féltem valakitől, akkor történt meg így. De ha nagyon, nagyon koncentrálok rá, akkor néha sikerül akaratlagosan elhívni, bár ha hosszan csinálom így, akkor megfájdul a fejem meg vérezni kezd az orrom. Ha mindenkinek megmutatom a képeket, akkor nincs ilyesmi - meséltem. - De én csak azt szeretném, ha... ha nem lennének. Ha anya megint szeretne. Ha... ha lenne anyukám... - nyeltem nagyot, hogy a torkomban érzett gombócot visszatuszkoljam a gyomromba. Felvetése viszont teljesen lázba hozott utána: - Komolyan?! Tényleg megmutatod nekem? - kérdeztem örömtelien csillogó szemekkel. - De ugye úgy nem fogsz megenni? - tettem hozzá azért picit ijedten. - Juj, még sosenem láttam ekkora cicát. Legalábbis élőben persze.
Nekiláttam a második sajtburgernek is, bár éreztem, hogy sok már nem fér belém majd, némileg összeszűkülhetett a gyomrom az utóbbi napokban. Gondolom. Kérdésére csak megráztam a fejemet:
- Valami történt, igen... - suttogtam, aztán hallgatásba burkolóztam, erősen küszködve, hogy ne jöjjenek fel az emlékek. Azokat aztán senkinek sem szabad látnia! Senkinek...

Megint méregbe jöttem, persze nem Joshra voltam mérges, hanem azokra, akik szegény így tönkretették és magára hagyták.
~ Hát, ha ezt a szülei tették vele, akkor szívtelenebbek, mint az enyémek voltak, hiszen ők legalább rögtön megszabadultak tőlem, nem mérgezték meg még a lelkemet is. ~
- Az anyukák szeretik a gyereküket Josh! – mondtam neki halkan, hogy megpróbáljam megvigasztalni. – Csak lehet, hogy nem tudják valamiért kimutatni! De a lelkük mélyén szeretik, még ha mást is mondanak!
~ Fújj! Micsoda hülyeségeket mondasz ennek a kölyöknek Shhena! ~ éled fel gonoszabbik lelkiismeretem. ~ De, ennek a srácnak most erre a gyógyírra van szüksége! ~ kontráz rá a megértőbb.
- Nem gondoltál még arra, hogyha gyakorolnál és az uralmad alá tudnád hajtani a tudásodat, akkor a többi embert sem tudnád akaratlanul elárasztani a képeiddel és akkor azok is kevésbé bántanának? Lehet, hogy anyukád is ennek örülne jobban?
Mindenesetre most egy kicsit hagyom, hogy eméssze a dolgot, nem kell agyon gyötörni, mert még kikészül tőle, ezért váltok egy kicsit.
- Tényleg megmutatom neked és egyáltalán nem foglak megenni! – kuncogok fel az ötletre. – Mond Josh van hol aludnod?

Hallgatom csak Sheena szavait és a magam számára is meglepően tompán, hangsúlytalanul hangzanak szavaim, amint válaszolok:
- Anyukám többé nem az anyukám - felelem, bár a hangom alig több suttogásnál. - Ő mondta nekem. Kidobta az ablakon a cuccaimat ebben a sporttáskában és azt mondta, hogy többé nem mehettek hozzá. Nem ismer többé, mert ő hívő asszony és ő nem szült sátánfajzatot. Meg sem ölelhettem búcsúzóul, nem is láthattam. Nem engedett be a házba. Azt mondta miattam vitték el a rendőrbácsik apát. Én tehetek róla, hogy apa... apa... bántott - nyögtem ki végül, még mindig fátyolos hangon. - Akkor is szeretett anya, Sheena? Tényleg?
Utolsó szavaira csak lassan reagálok, bár azért várakozásteljes öröm csal pici mosolyt az arcomra:
- Hú az nagyon jó lesz! - felelem, majd hozzáteszem: - Persze, hogy van! Én sem vagyok mindig ébren - kuncogok fel kicsit. - A szoborparkban szoktam aludni, ott a katona szobra mellett, azon a teknősszerűn - mosolygok rá.

- Azt hiszem Josh, azt hiszem! – fogom meg bátorítóan a kezét. – Sokszor az emberek megijednek dolgoktól, amit nem értenek. A te képességed nagyon erős és mivel mások fejébe tudsz képeket mutatni, ezért vannak, akik ezt nem szeretik, mert félnek. Ezért mondom, hogy uralnod kell. Ahogy én sem tudom kiszakítani magamból a párduc énemet, úgy te sem tudod a fejedből eltűntetni ezt a képességet, de megtanulhatod irányítani. Így az emberek semmit nem tudnak majd erről itt, ha nem akarod. – kocogtattam meg a homlokát gyengéden.
Mikor meghallottam, hogy a szobroknál szokott aludni, megborzongtam. Reméltem, hogy a Rozsomákkal vívott kis játékunknak éppen nem volt szemtanúja, de egyébként sem egy életbiztosítás az a környék éjszaka.
- És mi lenne, ha pár napig az én vendégem lennél? Csak kényelmesebb egy puha ágy egy szobornál? – vetem fel az ötletet hirtelen megfontolásból. – Meg aztán ott kényelmesebben is megmutathatnám neked azt a párducot. – nézek rá vidám tekintettel.

Csak néztem magam elé egy hosszú percig, majd sóhajtva megszólaltam:
- Köszönöm Sheena - feleltem. - Csak... Néha olyan nehéz ezt elhinni...
Az ötlete viszont egészen meglepett:
- Ezt most komolyan mondod? - csodálkoztam. - Nagyon, nagyon jó lenne! Nyugodtan lehetne aludni, nem... hát nem történne olyan mint tegnapelőtt éjjel - pirultam el. - És... de... most ezt komolyan mondod? De hát miért Sheena? Miért vagy velem ilyen kedves? - pirultam el, de őszinte kíváncsisággal néztem a lány szemébe.

Én is elmosolyodom, mikor látom, hogy milyen örömmel fogadja a meghívásomat, de az a félbehagyott mondat azért felkelti az érdeklődésemet.
- Teljesen nyugodtan tudsz majd aludni. – nyugtatom meg nevetve. – Tudom, hogy az a környék nem éppen egy életbiztosítás, de mégis mi történt? Remélem nem vertek meg, vagy valami? Tényleg nem ott kéne aludnod, inkább jobb lenne valami normálisabb szállás után nézned helyette. – ingatom a fejem a nem tetszésem jeléül. – Tudod, nekem elég nagy a lakásom és van benne egy vendégszoba. Ha gondolod nyugodtan ellehetsz nálam egy darabig, amíg nem találunk megoldást erre itt. – mutatok a fejére. – A zenélésed is nagyon tetszetős, és kereshetnél vele valami munkát is talán….- ezen elgondolkoztam, hiszen lehet, hogy tudok neki ebben majd segíteni. – Szóval benne vagy a dologban, mert akkor még becsomagoltatok egy kis útravalót és mehetünk is.



/Folytatás. Eagle Eye Nyomozóiroda/

Szégyenkezve hajtottam le a fejemet:
- Azt hiszem rosszat tettem - kezdtem csendesen. - Aludtam, mikor jött néhány fiatal srác. Azt hiszem discoból. Nagyon részegek voltak. Felkeltettek és elvették a gitáromat. Lökdöstek, meg csöves köcsögnek hívtak meg ilyenek. Az egyik fellökött és... lepisilt - vörösödtem el. - Megijedtem és haragudtam is azt hiszem és... szóval nem tudtam visszafogni a villanásokat és akkor... elfutottak, de visszajöttek a barátaikkal. Szóval akkor elbújtam. Nem lett volna szabad megijesztenem őket, de... - kétségbeesetten tártam szét a karjaim.
További ötleteire megráztam a fejemet:
- Sosem volt elég pénzem a zenéből, hogy lakásom legyen - feleltem. - Most meg már... már nem is szabad mert... - nagyot sóhajtottam. - Az van, hogy most nekem nem szabad hivatalosan laknom sehol, mert akkor rossz dolog fog velem történni. Annál a szobrok sokkal jobbak, hidd el!
Amikor nyomatékosította a meghívását már nem bírtam többé magammal és vadul megöleltem:
- Köszönöm! Köszönöm szépen! - suttogtam a fülébe.
Amint vett az útra is ételt elindultam a nyomában még mindig örömmel mosolyogva.

//Eagle Eye Nyomozóiroda//

Kedélyes hangulatban voltam. Épp egy gyönyörű lakást mutattak meg nekem a jókora háztömbben, ami reményeim szerint Szellemnek is tetszeni fog. Elvégre még nem döntöttünk egyhangúan a családi ház mellett, miért ne nézhetnénk akkor meg néhány lakást is? Ez pedig tökéletes volt. Világos nappali, kényelmesen nagy amerikai konyha, csodaszép, sarokkádas fürdőszoba és két hálószoba.
Persze jobban örültem volna neki, ha Szellem is elem tart, de sajnos nem ért rá, mert nem tudott elszabadulni a szövő tanfolyamról, ahova rendszeresen járt (nagyra értékeltem, hogy előttem csak így hívta azt, amikor péppé vert valakit). Azért csináltam néhány fényképet a helyről, és le is jegyzeteltem mindent, amit tudni kellett róla. Gondoltam, majd megmutatom neki, és ha elnyeri a tetszését, legalább annyira, hogy az ingatlanügynök megérje a másnapot, ismét eljövünk, ezúttal már kettesben.
-Ha bármi kérdése volna, hívjon bizalommal - mosolygott a legjövedelmezőbb mosolyával Mr Mindennap Eladok Egy Lakást, és egy névjegykártyát nyújtott felém.
-Nagyon köszönöm - vettem el tőle a kártyát, majd kezet ráztunk. - Viszontlátásra.
-Viszontlátásra.
Ő el is indult az érkező lifttel, én viszont maradtam, hogy a folyosón is körülnézzek egy kicsit. Nem annyira titkos droglabor vagy őrült szomszédok után kutattam, csak a hely hangulata miatt esett jól húznom még egy kicsit indulás előtt, elvégre nemsokára lehet, hogy bevásárló szatyrokkal érkezem meg ide már sokadszorra, a sarkamban Szellemmel az ő nyakában pedig egy egyenlőre arctalan, de már így is hangosan sivalkodó gyerekkel.
Ekkor eszembe jutott, hogy a telefonomat bent felejtettem a lakásba. Elkészítettem a képeket, aztán letettem a konyhai pultra, hogy elővegyek papírt és tollat a jegyzeteléshez, aztán jól elfelejtettem. Még jó, hogy nem indultam el én is.
Körülnéztem. Sehol senki. Zavartalanul szivárogtam hát be az üres lakásba vízként, és rögtön meg is találtam az elveszett értéktárgyat, ahogy ott ólálkodott a jövőbeli reggelik, ebédek, vacsorák, karácsonyi, születésnapi, hálaadási lakomák elkészülésének színhelyén. Bár egyszerű, mindennapos műveletről volt szó, ezen gondolatok fényében mosolyogva csúsztattam a táskám mélyére.
Ezek után az ablakhoz sétáltam, és élveztem a kilátást, végre egyedül, fárasztó, rámenős marketing-blablától mentes környezetben.

~Szellem utáni nyomozásom érdekes fordulóponthoz érkezett, mikor megtaláltam a "Dokinénit". Ez a jótét lélek az utóbbi időben komoly hírnévre tett szert a mutánsok, és az alvilág körében, köszönhetően páciensei színes ismeretségi körének. Ahogy elnézem ezt a baba arcot, és a csillogó szemeket, szinte kedvem volna elhinni, hogy tényleg csak valami ingyen klinikát üzemeltet mutánsoknak, ahol bárkit szívesen lát, de túl furcsa véletlen lenne, hogy a két kedvenc pszichopatám is megfordult nála.~
A lépcsőházban lapulva hallgatózik, s közben magában szitkozódik, amiért a nő valamiért még mindig nem akar elhúzni erről a helyről, ahol nyilvánvalóan nem történik semmi az égadta világon.
~Na persze, az is elég nagy véletlen volt, hogy ráakadtam. Sheena-t még olyan leverten is elég nehéz követni, Szellem meg...hagyjuk. Mázli, hogy vannak diákjaim is, akik halálos mérgű kígyókkal maratják meg magukat a parkban.~
Örömében falba veri a fejét ettől a gondolattól. Mikor ezzel megvan, újra a folyosó felé kezd fülelni. Nem hall mást, csak locsogást.
~Locsogás?~
Kitekint fedezéke mögül, s még pont látja, ahogy Lynn folyadék formájának utolsó cseppjei beszivárognak a küszöb alatt.
~Na ne, beszállt volna az üzletbe ő is? Mivel vehette rá az a rohadék, hogy kémkedjen neki? És egyáltalán, ki él itt aki miatt....~
Kapásból eszébe jut két mutáns is, akik itt élnek, az egyik ráadásul telepata, ami megmagyarázná, miért nem a Szellem intézi el személyesen. Az ajtóhoz oson, már amennyire ezt a 130 kilója megengedi, a zárhoz érve pedig egyik pengéjével hatástalanítja azt. A konyhában álló, telefont szorongató ijedt nőre egyáltalán nem számít.
-Helló, szépségem - Köszön rá érces hangján. - Ugye tudod, hogy ez nem a te lakásod?
~Francba, azt hittem már a fürdőben lesz. Hülye panel, a sok zaj miatt képtelenség belőni, hol áll a célpont.~
-Kitalálom, eltévedtél?

Az ajtó felől furcsa zajokat hallottam. Erőszakos, csikorgó, semmi jóval nem kecsegtető. Óvatosan megközelítettem, de alig értem el a konyháig, inkább mégis megálltam. Nem volna túl okos dolog, elvégre nem ez volna az első alkalom, hogy valaki rám töri az ajtót, ha pedig itt is ez történne, jobb volna nem agyonlapulni.
A telefonom ismét a kezembe siklott, és már pörgettem is a névjegyzéket Szellem nevéhez. Már a zölden világító telefonkagylós szimbólummal ellátott gomb fölött volt az ujjam, amikor inkább a pirosat választottam. Még az sem biztos, hogy tényleg bajban lennék. Nem kell minden apróság miatt őt nyaggatnom. Ha pedig mégis veszélyhelyzetbe csöppennék, talán még kevésbé kéne idehívnom őt. Legalább ő legyen biztonságban.
Az ajtóban megjelenő férfi látványától összerezzentem. Nem csupán azért, mert a rengeteg szóba jöhető ember között, aki lehetett volna, ő egyáltalán nem szerepelt a listán, így váratlan látogatása nagyon is meglepett.
Azért is, mert eszembe jutott, mi mindent tudtam róla innen-onnan, többek között a televízióból vagy Szellem elmeséléseiből. Ezek hatására pedig mondhatni, Rozsomák nagyon nem tartozott a kedvenceim közé.
-Még nem az én lakásom - pontosítottam, és tettem néhány fenyegető lépést felé. - Azért vagyok itt, hogy ezen változtassak, tehát én itt lehetek, te vagy a betolakodó.
Összeszűkült szemmel méregettem.
-És ne nevezz szépségemnek, távol vagy te attól, hogy becenevekkel illess! Egyáltalán ne szólíts sehogy.
Eltettem a mobilomat, olyan mélyre süllyesztettem a táskámba, amilyen mélyre csak tudtam, hogy Szellem egészen biztosan kimaradjon az esetleges veszélyekből.
-Járt nálam egy bizonyos illető - néztem rá ismét. - Komoly sérülései voltak, amiket semmivel sem lehet összetéveszteni. - Itt sokatmondó pillantást vetettem a karmokat rejtő kezeire. - Nagyon kedves és rendes lánynak tűnt, úgyhogy nagyon nem ajánlom, hogy még egyszer kezet emelj rá. És ha már itt tartunk...
Még egyet léptem felé igyekezve, hogy a mozdulat inkább legyen ijesztő, méltóságteljes, semmint csupán a távolságcsökkentés produktív eszköze.
-Darien Darrow - mondtam halkan sistergő hangon. - Rád semmiképp sem tartozó okoknál fogva őt is szeretném biztonságban tudni. Vagyis, ha bántani mered, velem gyűlik meg a bajod.
Úgy éreztem, minden elmondtam neki, amit kellett, de ezt nyomatékosítani és megpecsételni mivel is lehetett volna jobban, mint a jó öreg metszően hideg, gyűlölködő tekintettel, amit úgy belefúrtam a szemeibe, hogy reméltem, a tarkóján jönnek ki.

Az édes doktornő álcája azonnal elolvad, és helyette az a rideg, gonosz nőszemély jelenik meg, akinek eddig is gondolta, bár ez esetben nem tudja mivel magyarázni, hogy azt a mintagyerek Greg-et speciel tényleg ingyen mentette meg a biztos haláltól. Lehet így akart kiszúrni az iskolával, Szellem tanácsára? Ezek gonoszabbak, mint hitte volna...
-Bocs drága, szívesen használnám a neved, de nincs kint a táblád....valamiért. - Állja a nő tekintetét, miért is ne tenné, hisz az a szempár még ily gyűlöletet árasztva is gyönyörűséges. - Miért vagy ilyen ellenséges? Csak nem zavartam meg valamit? Szellem helyett végzed a piszkos munkát?
A következő amit Lynn a fejéhez vág cseppet komikusan hat a történtek után, és meg sem próbálja ezt titkolni. Széles, pimasz mosoly ráncolja össze borostás arcát, majd az egész fogsora láthatóvá válik.
-Ő, mint kedves, és rendes lány? - Kérdi, s itt már hangosan felröhög. - Ne érts félre, amióta sikerült...dolgoznunk a nézeteltéréseinken én is bírom őt, de attól még nem apáca, vagy ha igen, akkor én meg minimum angyal vagyok.
És akkor, mint egy atombomba, becsapódik gyűlölt ellenségének igazi neve, miről meg volt győződve, hogy csak ő ismeri, magát a Szellemet leszámítva persze. Minden igyekezete ellenére, egy nagyon rövid időre látszik rajta, mennyire meglepi az alliteráló név, de aztán újra visszatér pimasz vigyora.
-Ugyan már, ha ennyire zavar, hogy nem látogatom a rendelődet, mert fölösleges, ígérem, hogy benézek néha.
~Mi a fene lehet ezek között? Nekiadta az egyik veséjét, és ezért bízik meg benne ennyire, vagy....na neeeeem. Az nem lehet, ez a csaj még fürdőruhamodellnek is túl jó nő, nemhogy egy bérgyilkos csajának.~
Újra közelebb lép, s még mindig a nő szemébe néz. Ha meg akarná érinteni Lynn-t, most már ki sem kéne nagyon nyújtania a karját.
-Egyébként, nem tudom, milyen az, amikor veled gyűlik meg a bajom - jegyzi meg sejtelmes hangon - de jól hangzik.

-,,Piszkos munkát"? - ismételtem értetlenül. - Miről beszélsz? Ez egy magánjellegű ingatlanvásárlás, ami...
Borzadva, lassan hunytam le a szemem, ahogy ha későn is, elharaptam a mondatot. Az már biztos, hogy nem ezt a lakást vesszük meg!
Inkább a továbbiakra koncentráltam. Úgy tűnt, Sheenáért sem kellett aggódnom. Nem egészen értettem, mi olyan vicces abban, amit mondtam róla, de nem is ez volt a lényeg, hanem az, hogy legalább e téren fellélegezhettem.
-A rendelőmbe be ne merészeld tenni a lábad - szólítottam fel határozottan. - A te képességeddel még csak etikai dilemmába sem ütközöm. Viszont az a hely azért van, hogy a beteg embereket ellássam, legalább ennyi emberség legyen benned, hogy egy ilyen helyet nem mocskolsz be! Bárhol máshol állok rendelkezésedre.
A következő megjegyzésére mérgesen csípőre vágtam a kezem.
-Te gúnyolódsz velem? - sziszegtem. - Olyan embereket bántasz, akiket kedvelek, vagy egyenesen szeretek... a fenébe!
~Istenem, tudjam már csak egyszer az életben időben befogni!~
Gyorsan folytattam, remélve, hogy elsiklott az iménti információ-túláramlás felett.
-A lényeg, hogy bár nagyon is erőszak ellenes vagyok, ha kell igencsak komoly seggszétrúgásokat tudok rendezni. Úgyhogy azt ajánlom, ne szórakozz velem... vagy Szellemmel, különben magadra vess, én szóltam előre. Olyan gyorsan foglak szétcincálni, hogy regenerálódni sem lesz időd. Esélyed sem lesz ellenem, még akkor sem - Újabb lépést tettem felé, és megvető fintorral ütögettem meg a kézfejét ott, ahol a pengéi szoktak előbukkanni. -, ha beveted a pöckeidet.
Kihívóan néztem a szemeibe. Nem érdekelt, mennyire provokatív, és talán már a következő másodpercben rám támad, hogy véget vessen az életemnek, de nem érdekelt. Ez az ember bántani akarta... Mit bántani: megölni Szellemet! Azt az embert, akiért én az életemet adtam volna, és akinek a gyermekét hordtam a szívem alatt. Vagyis Rozsomáknak csak egy rossz szót kell szólnia, és nincs garancia rá, hogy vissza tudom fogni magam.
-Értjük egymást?

-Hát persze - hagyja rá, cinikusan - gondolom a mostani lakásod túl közel van a rendelődhöz, és ideje váltani. Na mondjuk azon a környéken még én sem élnék szívesen...
Szegény nő egyre szórakoztatóbb, ahogy elönti a pulykaméreg. Látszik rajta, hogy a mérge valós, ám nem szokott hozzá, hogy hozzá hasonlókkal kelljen beszélnie. Na persze, Logan sem rendelkezik túl sok tapasztalattal a diplomások elleni szájkaratéban, szóval ez még érdekes lehet...
-Tudod te egyáltalán, kik ezek az emberek? - Kérdi, s magában egyre jobban elámul a nő színjátékán. Nem létezik, hogy nem tud róla, kiket kezel, de akkor miért védi őket ennyire? - Várjunk csak, mit mondtál az előbb?
~Lehetséges volna, hogy tényleg csak egy nagyobb lakást szeretne....na nem, az kizárt! Ez a legbénább fedősztori, amit csak kitalálhatott volna.~
Egészen közel hajol a nőhöz, s kicsit sem titkolja, mennyire tettszik neki, hogy ez a látszólag törékeny virágszál milyen kis tüzes tud lenni. Igazán kár, hogy ennyire ellenséges vele.
-Tehát, ha jól értem, tudnál róla, ha a Szellemnek - kinek sokan a nevét sem ismerik - baja esne? Akkor nyilván azt is tudod, hol találom meg, nem igaz?
Kárörvendő vigyora betölti Lynn teljes látóterét, ahogy mostanra már csak centiméterekre állva tőle, fölé magasodik.
-Mi lenne, ha szépen elmondanád, és aztán futni hagynálak, most az egyszer?

Ideges szusszanással löktem a kezébe a papírokat, amik nálam voltak: az ingatlanügynök kinyomtatott e-mailjét, amiben lefixálta a mai lakásnézést, az én jegyzeteimet, még a névjegykártyáját is.
-Tessék - vetettem oda. - Tobzódj! Bár igazán semmi közöd hozzá.
A következőkben majd kiestek a szemeim a helyükről, olyan vehemensen forgattam őket. Sokszor kérdezték már tőlem, miért látok el mindenkit, de tőle egészen másképp hangzott.
-Igen, pontosan tudom, kik azok az emberek - világosítottam fel. - A nevük: betegek. Az enyém: orvos. A többi rájuk tartozik, és nagyon gyakran mást nem is tudok meg róluk. Én csak ellátom őket, ez a dolgom. Ha gyerekkori kiskutyájuk nevére vagy kíváncsi, esetleg arra, hogy szabadidős tevékenységeik hogy hatnak ki a magánéletükre, inkább a terapeutájukhoz fordulj!
Legnagyobb sajnálatomra Rozsomák egyszerűen zseni volt ingerlésben. Még a hangját sem emelte fel, nem tűnt idegesnek sem fenyegetőnek. Annál rosszabb, mivel inkább gúnyos volt és lekezelő. Ez pedig nem volt jó, higgadtnak kellett maradnom, úgyhogy elszámoltam magamban háromig, aztán inkább tovább tízig, hogy kibírjam szétrobbanás nélkül. Igyekeztem nem arra gondolni, hogy legszívesebben tíz körömmel karmolnám le az arcáról azt az irritáló mosolyát.
Eddigre már olyan közel hajolt, hogy legszívesebben hátralöktem volna, de sejtettem, hogy az ő súlyával ez valószínűleg hiábavaló próbálkozás maradna, ráadásul csak még szélesebb lenne az a pimasz vigyora. Mindemellett már szinte türelmetlenül vártam, mikor fog lesújtani. Ezért aztán nem hátráltam, őt sem próbáltam félrerakni, maradtam, ahol voltam, és farkasszemet néztem vele.
Bár a tévében nem látszott, hogy ilyen nagy, ami miatt kissé csökkent az önbizalmam, ahogy igen magasra emelt fejjel néztem vissza rá, de aztán megembereltem magam. Volt dolgom már nála nagyobb ellenféllel is.
-Hű, téged aztán biztos eláraszt a lelkes nő-lavina - gúnyolódtam nagy nehezen elviselve a tolakodó közelséget -, ha ilyen nagyon sokat tudsz róluk. Tényleg azt hiszed, elmondanám neked, hol van Szellem? Mert akkor ezek szerint ritka nagy idióta vagy, nem is értem, hogy félhetnek tőled egyesek! Nem mintha Szellem közéjük tartozna. A fél fogára sem vagy elég. Ellene semmi esélye egy kis mezei pocoknak!
Lassan emeltem a kezeimet kétoldalt, mint a western filmekben lövés előtt. Nagy bosszúságomra az ujjaim remegtek, viszont ez addig nem is gond, amíg a másik a szemembe néz. A nagy közelség miatt azonban tizedmásodpercnyi időm sem lenne, ha tényleg támadásba lendülne, ezért szükségem volt minden előnyre.
-Fordítsuk ezt meg - ajánlottam tárgyaló hangnemben. - Velem lehet beszélni. Te most megfordulsz, kimész innen, és soha többé nem jössz a közelünkbe. Nekem ez elfogadható ajánlatnak tűnik, ha figyelembe veszed, hogy ellenkező esetben én bizony a sz@rt is kiverem belőled! Te döntesz, nagyfiú! Mi legyen?

Mindössze csak egy pillantásra méltatja az iratokat, melyek bár valódiak, sokat nem bizonyítanak, hisz ha akarta volna, ő is kaphatott volna ilyesmit, mielőtt idejött, bár az tényleg elég furcsa, hogy egy bérgyilkos bizonyítékot gyárt magáról, ami a tett helyszínéhez köti őt.
-Igen, és hála nekik, még több páciensed lesz, és a halottkémnek is. A lényeg, hogy mindenki jól jár végül nem igaz? -Pontosan tudja, hogy ezt róla is el lehetne mondani, sőt, Lynn el is mondta kedvesen egy párszor mostanában, de most nem ez a lényeg. - És egyébként tudom, mi a szabadidős tevékenységük, és te? - Ebből persze kiderül, hogy Szellem szabadidős tevékenységével még sincs maradéktalanul tisztában.
A nő hiába várja, Rozsomák ugyanis nem fog rátámadni. Semmi értelme nem volna, hisz annak ellenére, hogy mutáns, egyetlen ütését sem élné túl, abban pedig még mindig nem biztos, hogy a lány halálát akarja.
-Nem panaszkodom - feleli kaján vigyorral az arcán - általában a vöröseket kedvelem, de újabban a szőkék is tettszenek. - Egy pillanatra elmereng ezen, majd a nőt is végigméri ugyanazzal a tekintettel. - Te viszont nem tetszel. Túl jó kislánynak tűnsz, és el is híztál kicsit ahogy látom...
Szeme sarkából figyeli a nő kezét, és be kell vallja magának, lövése sincs, mire készülhet most a dokinéni. Egy pillanatra oda is néz már, annyira kíváncsi, de aztán megint a nőiébe fúrja tekintetét, még közelebb hajol, és csak annyit suttog.
-Ne fogd vissza magad bébi.

-Nekem pártatlannak kell lennem - ráztam a fejem. - Orvosként az a dolgom, hogy gyógyítsak, nem az, hogy ítélkezzek, az a bíróság dolga, és nem is az, hogy istent játszak, erről meg te hiszed, hogy a te dolgod. Nem tehetek mást, az orvosi esküm kötelez.
Nem hittem, hogy érti amit mondtam, hiszen ő egy igazi vadállat, az olyasmi, mint becsület vagy erkölcs, neki nyilván csak üres szavakat jelent, amiket ki lehet gúnyolni. Nem is érdekelt a véleménye.
A nőügyei meg aztán végképp hidegen hagytak. Vörösek, szőkék, na hiszen! Nehogy már a nevüket is tudja! Bár, amikor azt mondta, hogy újabban a szőkék is tetszenek neki, bevillan a nem régiben nálam járt Sheena ragyogóan szőke hajkoronája, de ezt a képtelen ötletet nyomban el is vetettem. Ugyan már, hiszen majdnem megölte!
-Róla szállj le! - simogattam meg a hasam, mikor közli, miért is nem jövök be neki. - Ne degradáld a felszínes ízléseddel, amivel a két grammos túlsúlyt máris visszataszítónak tartod, mint ahogy azt is, ha valaki odafigyel rá, hogy valaki azért életben is maradjon ezen a világon! Felteszem, mire felnő te még mindig fiatal leszel, de ki tudja, talán épp ő lesz az, aki végre helyre tesz téged. Ehhez viszont az kell, hogy életben maradjon ő, és a szülei, akik felnevelik, és ezt nem veheted el, te szörnyeteg!
Felajánlottam neki, hogy elmehet, de ő nem élt vele. Úgy véltem, eleget próbálkoztam a diplomáciával. Nem hittem, hogy sértetlenül elengedne innen, akkor pedig nem szerezhettem meg neki azt a beteges örömöt, hogy úgy bánjon el velem, mintha csak egy lábtörlő lennék.
Vízként csapódtam neki, hogy a háta mögé jussak, ott pedig teljes erőből hátba rúgtam. Sajnos elég masszív célpont volt, úgyhogy megtántorodtam tőle, de hamar visszanyertem az egyensúlyomat, és a tűzhely fölött lógó fazekak közül lekaptam egyet, és egyenesen a fejéhez vágtam. Hallottam a kondulást, és reméltem, hogy szerencsésen célba talált a súlyos edény, de nem láttam, mert hátat fordítva neki ismét vízként a pultra ugrottam, hogy minél kevesebb esélye legyen a mindenképpen erőteljes ellentámadásra, vagy legalábbis az eredményességéhez. Összeszűkült szemmel figyeltem az ellenfelemet, miközben arra gondoltam, hogy vajon mennyire volt jó ötlet kizárnom Szellemet a csetepatéból.