Orvosi rendelő

Amikor először nyílt az ajtó, hogy a doktornő behíjon valaki, aki persze még nem én voltam, meglepetten láttam, hogy szó sincs vénasszonyról... Ez is az a fajta, akit az ember szívesen az ágyába vinne. Tekintetem rögtön a kezére villant, és csalódottan láttam, hogy gyűrűt visel. Fene essen bele! Nem mintha ne lett volna jelentkező, a kellemes, háromnapos csodám már lassan egy hete húzódott, de észrevettem, hogy a lányok kezdenek elfogyni. Nem értettem ezt a logikát. Az ágyamba másznak, hogy eldicsekedhessenek vele, hogy lefeküdtek a vidámpark egyik megmentőjével? Jó, eddig nincs is ellene kifogásom, de ennyi? Semmi tartós kapcsolat (ami alatt rendszeres szexet értek) vagy ilyesmi? Nem mintha panaszkodni akarnék, főleg, mivel Mike rajongói is kénytelen-kelletlen engem használtak pótléknak, de akkor is... Fura dolog a női észjárás.
Egy szó, mint száz, úgy tűnt, nem is olyan könnyen jött népszerűségem könnyen is fog odaveszni. És akkor nem fognak ártani az utánpótlásba olyan nők, mint ez a dokinéni itt.
De nem mostanában lesz az, hogy én kikezdek valakivel, aki már foglalt. Túl sok vele a strapa. Elég volt nekem Aya meg az ő kis Mike-ocskája egy időre.
Végül csak sorra kerültem én is. Kezet fogtunk, és utána olyan kérdés-áradatnak és következtetés-lavinának lettem kitéve, ami kissé meglepett.
- Megtámadtak? Dehogy. Megcsúszott reggel a borotva - mondtam gúnyosan- Egyébként magánnyomozó vagyok, és egy ilyen éles eszű társsal tudnék mit kezdeni. Egy mutáns támadott meg, odaát, Coney Islanden. Rohadt kis telepata volt...
És erősebb is, mint én.
- De végül legyőztük egy haverral. A kórházban elláttak, de utána megadták a maga elérhetőségét, mondván, hogy nem nagyon szeretnének újra látni.
Közömbös vállvonással fejeztem be: a rasszizmus már rég nem dühített fel. Az élet velejárója. A széplelkek azt hiszik, egy napon majd legyőzik ezt. Fenéket. mindig lesz legalább egy ember vagy mutáns, aki hajlandó lesz "büdös nigger"-t vagy " rohadt mutáns korcs"-ot vagy ilyesmi kiáltani. Ezeket em lehet eltüntetni. Meg kell szokni.

Bár nem nagyon szerettem, ha gúnyolódtak velem (ugyan ki szereti?), de attól még jót mosolyogtam Gordon borotvás megjegyzésén. Tehetek én róla, hogy tök jó poén volt?
-Áh, nagyon kedves, hogy ezt mondja, de csak arról van szó, hogy elég sokan járnak ide hasonló sérülésekkel - legyintettem, újabb gézlapot szedve elő, hogy folytassam a fertőtlenítést. - Mármint harcban szerzettel. Nem sok hasznomat venné egy nyomozásban. De azért köszönöm. Igazi úriember.
Coney Island. Ezt azért megjegyzem. Azzal a hellyel csak a baj van. Na, persze, most őszintén, melyikkel nincs?! Vagyis igazából ezt is a fejemre kenhetem.
-Talán a nyomozótársával? Javítson ki, ha tévedek, de a magánnyomozók nem inkább csak megfigyelni, spekulálni meg ilyesmiket szoktak csinálni? Harcolni meg inkább a kommandósok, vagy nem is tudom. Hogy keveredhetett ilyen csetepatéban, ez azért nem úgy tűnik, mintha csak valaki magára rontott volna az utcán a tárcájáért.
Lábammal ellöktem magam hátra a szekrényhez, hogy elővegyek néhány tekercs gézt és gézlapot. Lassan ideje volt újrakötözni.
-Az ilyenektől el kéne venni az engedélyt - csóváltam a fejemet dühösen. - Egy orvosnak el kell látnia a betegét függetlenül attól, hogy kicsoda. Én se mindig kedvelem azt, aki eljön hozzám, de nincs mit tenni, el kell látnom, én erre esküdtem fel. Hozzám is jött már rasszista lőtt sebbel, nem is olyan régen. Nem mondom, hogy krokodilkönnyeket hullatnék, ha megtudnám, hogy valami baja esett, de ugyanúgy elláttam őt is, mint bárki mást. Azoknak a vadállatoknak a kórházban kutya kötelességük lett volna kezelniük magát, ahányszor csak szükséges.
Visszagurultam mellé, és egy mély sóhaj után halványan elmosolyodtam, ahogy felnéztem rá.
-De most már nincs semmi baj. Ide bármikor jöhet, ha segítségre van szüksége. Nagyon bátor volt, hogy átvészelte ezt az időszakot.
Ahogy tekintetem ismét a karjára siklott, kicsit közelebbről is megnéztem, végül hümmögtem egy sort, és úgy néztem rá, mint a csibészségen ért gyerekre.
-A varrás egy kicsit megbomlott, és a bőrét is felsértette. Nem nagyon, de azért a biztonság kedvéért újravarrnám. Dőljön hátra, kérem.
A karját oldalt megtámasztottam egy gurulós fém állványon, és nekiláttam a munkának.
-Pihentetni kell - jelentettem ki közben szigorúan, de bujkáló, elnéző mosollyal. - Akkor is, ha nagyon szép a lány.

Láttam, hogy elmosolyodik a viccemen. Hiába, én már csak ilyen vicces fickó vagyok. A társaság közepe. Igazi kis mókamester.
- A detektívesdihez nem kell ám sok minden - mondtam - Csak betanulni pár fogást, meg ugye a logikai érzék... És magában megvan. De ha olyan jó orvos is, mint amilyen okos, egy szavam sem lesz - mosolyogtam.
Oké, oké, az egy dolog, hogy nem próbálkozhatok be nála, de attól még kedves lehetek, nem igaz? Mindenfajta hátsó szándék nélkül, mondhatni. Na persze... Pont arról vagyok híres, hogy a csinos nőkkel hátsó szándék nélkül vagyok kedves...
- Nincs társam. Ez egy kicsit bonyolult... Szóval igazából csak belefutottam a dologba. Egy kisgyerek kért meg, hogy nézzek utána, mi folyik a vidámparkban... Valamiért lovagnak hitt, pedig nem is tudta a nevem. Szóval odabent egy telepata terrorizálta a jónépet, vagyis engem meg egy fickót, akit ott ismertem meg, de aki véletlenül tényleg kommandós, ha jól dereng. Mike Bodwin a neve, de nem hiszem, hogy ismerné, bár ő is mutáns... Talán megfordult itt. Szóval végül kikecmeregtünk a dologból, de én kicsit megsérültem.
Amikor a rasszistákat említette, csak vállat vontam.
- Fekete mutáns vagyok, és Bronxban nőttem fel. Nekem a rasszisták már nem tudnak újat mutatni.
Felvontam a szemöldökömet, amikor a felfeslett varrást említette. Hoppá... Hát, ami a pihentetést illeti...
- Nos... Nem emeltem nehéz dolgokat, de attól még esetleg lehet, hogy igaza van, doki... És valóban nagyon szép.
Az összes, mind a... Na, hát összes, fene se fogja számolgatni. De ezt nem is mondtam ki hangosan.

-Hmmm - játszottam meg a töprengőt, mintha komolyan elgondolkodtam volna az ajánlatán. - Na, és mondja, magándetektíveknek jár fogorvosi juttatás? Nem? Úúú, hajszálon múlt - csettintettem. - Na, akkor majd legközelebb, addig maradok orvos, aki összeférceli a magándetektíveket, ha szépen megkérik.
Mosolyogva hallgattam a történetet a kisfiúról, aki lovagnak nézte. Nagyon is képszerűen előttem volna a jelenet, és egészen meghatódtam, hogy ez a férfi csupán a gyerek kérésére és mások biztonsága érdekében kockáztatta az életét. Akkor még jó, hogy a fiú lovagnak nézte. Biztos megérezte vagy valami.
-Bodwin? - kaptam fel a fejem. - Mike?! Jézusom, hát hogy tud az az ember mindig nyakig ülni a bajban? Már megint mibe keveredett?! Nem hiszem, hogy Aya odáig volt örömében, amikor megtudta. Gondolom dühöngött, és szétlőtt mindent, amit csak tudott! Ja, bocsánat, maga nem is tudhatja, ki ő. Áh, mindegy is. A lényeg, hogy nem éppen a hidegvérűségéről ismert.
Arra már nem feleltem semmit, hogy hogy nőtt fel. Borzalmas szánalmat éreztem szegény férfi iránt, hiszen ezek szerint nagyon nem lehetett könnyű élete, és ezalapján a történet alapján, ő sem tudta időnként elkerülni, hogy ne legyen rosszkor rossz helyen. A halvány, elnéző mosoly azonban ismét megjelent az arcomon, ahogy azt ecsetelte, mennyire is volt csinos a lány, és hogy mennyire nem pihentette.
-Ez nem tiltás akart lenni - biztosítottam egy gyors oldalpillantással, majd folytattam az öltések felsorakoztatását. - Csak legyen óvatosabb. A szerelmi együttlét egyébként is segítheti a gyógyulást, és a közérzetet is javítja, szóval tényleg eszemben sincs lebeszélni róla. De a sebe most még roppant érzékeny, és nem hiszem, hogy naponta akar visszajárni hozzám újravarrásra.
Lassan végeztem, de egy ekkora sérülés ellátása bizony időigényes volt.
-Egyébként melyik vidámpark volt az? Csak nem az itteni? A brooklyni? Amikor legutóbb ott voltam, engem és egy másik lányt megtámadott egy csapat mutánsgyűlölő bandita. Mondjuk aznap este szerintem kialakult bennük egy kis vidámpark fóbia, de ők keresték a bajt. De hogy az ember már egy vidámparkban sincs biztonságban!...

Elmosolyodtam a nő bolondozásán. Emlékeztetőként vetettem egy pillantást a jegygyűrűjére. Nem és nem! Többet nem! Épp elég volt nekem az a másik gerlepár... Jobb bele sem gondolni. Ha az ember nyugodt életet akar, már amennyire nyugodt élete lehet egy fekete mutáns magánnyomozónak, aki folyton bajba kerül, a mutánsgyűlölők székhelyén, nos... Szóval, ha szeretném megőrizni azt a kevés kis nyugalmat, ami még az életemben maradt, akkor jobb, ha nem kezdek férjes asszonyokkal. Nagy kár, különben, ahogy nézett rám, mikor előadtam a hőstettem okainak cenzúrázott változatát, hát... Zsákolhattam volna egyet, ha nem volna férjnél, az tuti. De minimum egy randi kinézett volna nekem. És vannak olyan nők, akikért egy vagy két randit is megérné bevállalni...
Meglepve hallottam, hogy ismeri a kedves kis gerlepárt.
- Aya is ott volt. Többnyire fogságban, de a végén persze ő úszta meg a legkönnyebben. És hát boldog, az semmiképpen sem volt. Egyébként egész jól ismerem őt. Ő és én, mondhatni... Nos, barátok vagyunk.
Talán észre sem vette a kis habozásom. Valójában nem tudtam, mi is nekem Aya. Majdnem lefeküdtünk egymással, de az egy baleset következménye volt. Ő valamiért barátjaként tart engem számon. Én kis híján kinyírtam őt is meg Mike-ot is. Nem. Fogalmam sincs, ki ő nekem.
- A Coney Island-i Vidámpark... És hát meg kell hagyni, mi is elvettük a telepata kedvét a vidámparktól. Egy életre.
Szóval ő is mutáns. Érthető, miért viseli így a szívén a mutánsok sorsát. De miért kellett megházasodnia? Ez olyan igazságtalan... Persze ez engem nem szokott zavarni. Régebben nem zavart. De ha kiderül, hogy a dokinéni férje is egy mutáns-kommandós, akkor bizony baj van. Nem... Inkább kikeresek egy viszonylag kevésszer hívott számot az elmúlt napok gyűjtéséből. Mindenki jobban jár.

Mosolygása jó jel volt, ezek szerint a fájdalomcsillapító, amit az imént adtam be neki elég volt, és nem érzett fájdalmat, de egyébként is. Ha valaki vidám tud maradni, miközben egy ekkora sebet varrnak össze a karján, az igencsak remeknek mondható. Na persze feltételezem, hogy, amikor a sérülést ejtették, már nem volt ilyen széles a mosolya, de azt azért nehezen róhattam volna fel neki.
Észrevettem lopott pillantásait, amelyek újra és újra visszasiklottak a gyűrűmre, ami meg engem késztetett mosolygásra.
-A férjem - mutattam az asztalon álló kép felé. - És a fiam. Még csak négy hónapos, de már olyan izgága, mint az apja. És szereti a sci-fit. Most erre varrjon gombot. Ilyen idősen szerintem én azt se tudtam megkülönböztetni, hogy anyukám vagy apukám mondja nekem az esti mesét, őt meg odáig van a boldogságtól, ha robotokról, űrhajókról meg mindenféle masináról szól a történet. Kis űrgolyhó.
Haladtam a seb vége felé, és bár közben tudtam Gordonnal beszélgetni, hiszen ez már nálam olyan rutin munkának számított, hogy nem kellett olyan feszülten motyognom magam elé a tankönyvből bemagolt lépéseket, mint, amikor első találkozásunkkor Szellemet férceltem össze, azért nem sokat tudtam másfelé pillantgatni, csak a sebet néztem.
-Aya is ott volt? Hát persze, mit is gondoltam! Akció is volt, Mike is bajban volt... így aztán végképp semmi esély nem lehetett, hogy csak öt percre a fenekén tudjon maradni. De örülök, ha nem esett baja. Nem akarnám megint olyasmi miatt kezelni, mint a múltkor.
A többire már kénytelen voltam megvonni a figyelmemet egy kicsit a sebétől, és hitetlenkedve meredtem rá.
-Barátok? - ismételtem elkerekedett szemekkel. - Biztos ebben? Ne értsen félre, nem megbántani akarom, sem magát, sem Ayat, csak... hát furcsa róla ilyesmit hallani. Aya nem szokott barátkozni. Még akkor sem mondaná, ki hogy valaki a barátja, ha bárki más úgy definiálná. Szerinte az ilyesmi gyengeség, nyűg, és úgysem lehet megbízni senkiben. Higgye el, már épp elégszer hallottam tőle, róla az ilyen véleményeit. De ha ilyesmit mondott... Ő is kimondta? Nahát! Mike nagyon jó hatással van rá! Eddig szinte mindenkit ellökött magától. Minket is. Én ugyan a barátomnak tartom, de hogy ő engem minek tart... Hát fogalmam sincs. Erre most meghívott minket az esküvőjükre. Én már nem tudok kiigazodni ezen a lányon.
Coney Island! Elátkozott hely lehet az én mondom! Miután kijutottunk onnan Sarah-val, már biztosan tudtam, hogy még a vattacukorért sem éri meg oda visszamenni. És ezek szerint igazam volt.
-Telepata! Na, az szép! Velük nem jó kikezdeni, mindig két lépéssel az ember előtt járnak. Elég frusztráló harcolni velük. Hogy úszták meg?

- Nagyon szépek együtt - mondtam mosolyogva, igyekezvén titkolni a csalódottságomat.
Egyrészről, a nőnek már gyereke is van, így végleg esélytelen az egész, még ha a férj körüli ellenérzéseimet valahogy le is gyűrtem volna. Másfelől pedig, milyen magánnyomozó az, aki egy ekkora ordító nyomot nem vesz észre?
Elgondolkodtam. Vajon mondta-e Aya valaha is így, szó szerint, hogy a barátjának tart?
- Hát... Mintha valami olyasmit mondott volna, hogy "Nyugi, haver vagy attól még, mert akkora rinyát levágtál...", vagy ilyesmi, de nem vagyok biztos benne, hogy ezt vajon mennyire lehet nála komolyan venni. Annyira jól még nem ismerem.
Ráadásul engem az esküvőjére sem hívott meg. Bár, ha belegondolok, hogy majdnem lefeküdtünk egymással, amihez, ha hívek akarunk lenni az igazsághoz, ő nem igazán adta a beleegyezését, aztán kis híján kinyírtam őt is meg Mike-ot is, ezen annyira talán nem is kell csodálkoznom.
- Azt nem tudom, milyen a vattacukruk - mondtam - Én hot dogért mentem oda. Ott a legjobb egész New York-ban. De azt hiszem, ezek után lemondok róla. Jó lesz nekem a második legjobb hely is. Ott talán nem csinálnak hot dogot kis híján belőlem is.
Tényleg, hogyan is jutottunk ki élve?
- Hát, igazából azt hiszem szerencsénk volt. Meg a telepata is túl elbizakodott volt már... Sok éve játszhatta ezt a kis játékát másokkal.

-Köszönöm, szerintem is - vetettem én is egy ellágyult pillantást a fénykép felé. - Igaz, élőben helyesebbek.
Mostanra már biztos voltam benne, hogy Gordonnak nem ez az első súlyosabb sérülése. Tuti tele van a teste különböző méretű, korú hegekkel, hiszen annyira lezseren kezelte ezt a helyzetet, hogy nem tudtam másra gondolni, mint hogy nagyon nem ez az első, hogy össze kell toldozni-foltozni. Nyilván a munkájával járt.
-Aya Caine - től ez már felér egy leléssel - vigyorodtam el. - Ilyen határtalanul negédes kedvességeket ritkán ejt ki a száján, úgyhogy szerintem nyugodtan elhiheti, hogy a barátja. Talán egyedül a vőlegényének tudja kimutatni az emberi énjét.. mármint mások számára is érthetően. - Mosolyogva csóváltam meg a fejem, úgy motyogtam. - Még hogy rinyál. Jaj, Aya, az ég szerelmére!
Elgondolkodva néztem rá.
-Egyébként honnan ismeri? Már az is furcsa volt, hogy Mike-kal összejött, de az ő első találkozásuk eléggé... de hát nyilván maga is tudja. Akkor majdnem megölték egymást, de hát egy rendőr és egy bérgyilkos találkozásánál ez valahol érthető. Pláne, ha az egyikük Aya. De egy magándetektívvel hol futhatott össze? Bocsánat, ha tolakodó vagyok, csak... hát kíváncsi is.
Nagyon szerény volt. Biztos voltam benne, hogy nem a szerencsén múlott, habár azt még én is tudtam, hogy harc közben valójában nagyon is sok múlik rajta, bármit is állítanak az akciófilmek, de akkor is. Ennyire könnyedén lemondani a dicsőségről!
-Ugyan, nyilván maguknak köszönhető, hogy most már minden rendben. De mit csinált az a telepata? Úgy értem, hogy tudott leszerelni egy egész vidámparknyi embert? Van nekem is egy telepata ismerősöm, de ő leginkább gondolatban kommunikál, az meg nem annyira ádáz képesség, hogy ki tudjon üldözni valahonnan annyi embert, és megfélemlíteni vele. Ilyen sebeket meg végképp nem tud ejteni. Mármint, gondolom de, de nem a képességével. Hát milyen mutáns volt ez?

Láttam a nő agyában, hogy mire gondol. Nos, meglepő módon tévedett: bár nem ez volt az első komoly sebem, de nem voltam tele hegekkel. Azon kívül, ami ez után maradni fog, csak a lövés után maradt be és kimeneti sebeim vannak, meg egy alig látható forradás a térdemen. Gördeszkabaleset. Apám részegen szétverte a térdemen a deszkámat. Azóta nem űzöm ezt a sportot: valahogy elment tőle a kedvem.
Ayától ez már felérne egy öleléssel? Nem... Az ölelése egész másmilyen. Vad, határozott és szenvedélyes... De ez megint csak olyasmi, amit jobb, ha nem osztok meg a doktornővel.
- Még nem volt szerencsém az első találkozásuk történetéhez - mondtam mosolyogva - De valahogy nem lep meg. Ez pontosan beleillik a képbe, amit kettejükről alkottam. Aya meg én... Volt egy közös munkánk, mikor Aya már jó útra tért. Egyszerű megfigyelés, semmi több.
Halványan elmosolyodtam. Láttam, hogy ez a nő is amolyan hétköznapi hősnek tart. Mekkora kár, hogy családja van...
- Nem tudnám pontosan elmondani... Azt hiszem, az agyunkat csapta be. Az agyunk valamiért valóságként fogta fel azt, amit láttatni kívánt velünk. Láthatja, hogy mennyire valóságosnak - intettem fejem a sérült karom felé.
- Én magam is telepata vagyok... - mondtam csendesen- De nem hiszem, hogy valaha is képes leszek ilyesmire. Megkockáztatnám, hogy annak a mutánsnak az ereje felért akár Jean Gray-ével is, csak ő a telepátia, és nem a telekinézis művészetében volt jártasabb.

-Közös megfigyelés? De... nem úgy volt, hogy... ahogy maga is mondta, Aya ,,jó útra tért"? Ha ugyanaz bérelte fel magukat, Aya mégis újra dolgozik? Remélem, azért nem ,,dolgozott-dogozott", szóval a fegyverek nem kerültek elő. Mike nem volna elragadtatva, és őszintén szólva meg is tudom érteni.
Na, persze nem mondom, hogy nem voltam büszke Ayara, amiért legalább elhatározta, hogy Mike kedvéért szögre akasztja a fegyvereit, de mióta megtudtam, már szinte vártam, hogy mikor csábul el mégis egy kis csetepatéra. Vagy nagyobbra. Lehetséges volna, hogy eddig bírta? De ezek szerint még nem ismerték egymást olyan régóta Gordonnal, szóval a férfi talán nem is tudta, milyen sziklaszilárd meggyőződés állt az elhatározása mögött. Na, nem éppen a pacifizmus, inkább a Mike iránti szerelme, bár szerintem az is van olyan erős.
-Jézusom, micsoda elvetemült vadállat! - ingattam a fejem elborzadva. - Meg sem kérdezem, mit kívánt láttatni, ha ez lett a vége. Nagyon sajnálom, de most már biztonságban vannak. Arról nem is beszélve, hogy segítettek elkapni egy bűnözőt. Ez azért nagy szó. Büszkék lehetnek magukra. A város minden bizonnyal az.
Persze ennek is ára volt, hiszen ahogy a karját elnéztem, az a gazember sem hagyta magát egykönnyen.
-Telepata? - kaptam felé a tekintetemet. - Ó, ezt nem tudtam. Ugye nem vette sértésnek, amit az előbb a telepatákról mondtam? Azt csak a gonosztevőkre értettem. Maga pedig nem az. Ezek szerint maga inkább a hős és a jó oldalon áll. Ezért sem hiszem én sem, hogy képes lenne arra, amire az a telepata, de nem a képessége erőssége miatt, hanem azért, mert maga sosem tenne ilyen álnokságot.
Hogy megerősítsem az állításomat, barátságosan rámosolyogtam, aztán folytattam a munkám. Valami viszont szöget ütött a fejemben.
-Tényleg! Ki az a Jean Gray? Még sosem hallottam róla.

Ez a doktornő valahogy a new york-i taxisokra emlékeztetett. Bár ha minden taxis ilyen dolgokat hordana a ruhája alatt, eladnám a kocsimat... De tény, hogy annyit beszélt, mint egy unatkozóm taxis. Nem mintha terhemre lett volna: sosem zavart különösebben, ha a hőstetteimet magasztalták. Főleg, hogy nem volt valami sok.
- Nem.. Ez nem olyan munka volt. Aya Mike biztonsága érdekében figyelt valakit, és felbérelt engem, hogy legyek a segítségére, mert mégiscsak én vagyok a szalmabeli. Ő... Egy kicsit más ágazatában utazott ennek a szakmának, ha jól tudom.
Hogy a város hálás volna? Hát, nem tudom...
- Egyelőre sem a város kulcsát nem kaptam meg, sem a Becsület-rendet - mondtam mosolyogva - És az öreg Dick Kohler sem kopogtatott még nálam állásajánlattal, szóval... De nem baj. Igazából nekem pont elég, hogy az a mocsadék halott.
Elmosolyodtam és küldtem egy üzenetet az agyába.
Nem vettem sértésnek. Bosszantóak tudunk lenni. Mint én most.
Bocsánatkérően mosolyogtam.
- Elnézést. Újonnan jöttem rá, hogy erre képes vagyok, és tudom, nem szép dolog, de imádom ezzel meghökkenteni az embereket.
Elgondolkodtam, mit is válaszolhatnék a kérdésére. Még egy kicsit el is komorodtam.
- Jean Gray... Azt hiszem, ő egyszerre minden telepata álma és rémálma Elképesztő hatalma volt. Főnix volt a mutáns neve. Ő... Talán ő volt a legerősebb a telepaták közül. Sokkal erősebb volt, mint Charles Xavier, legalábbis biztos, hogy ő végzett a professzorral. És még több tucatnyi emberrel. Én sohasem találkoztam vele, de azt mondják, akkora volt a telekinetikus ereje, hogy nem volt képes magában tartani, és a tárgyak csak úgy szétbomlottak körülötte. És a telepatikus ereje sem lehetett épp gyenge, ha sikerült Xavier fölé kerekednie. Még a rendőrségnél dolgoztam, mikor mindezt hallottam. Főnix ott volt, mikor Magneto és a mutánsserege rátört az Alcatraza odaát, a túlparton. Ha minden igaz,az a Rozsomák nevű fickó végzett vele. Őt nem lehet megölni, és Gray sem tudta.
Elhallgattam és kisé megborzongtam. Telepatának lenni jó buli. De nem akarok akkora erőt, mint Jean Gray. Abba beleőrül az ember.

-Mike biztonsága érdekében? Valaki megfenyegette őt? - ráncoltam a homlokomat aggódva. - Egyébként tudott róla? Csak mert úgy tudom, Aya felhagyott a ,,munkával". Nem sokkal azután, hogy kiszabadult a börtönből. Meg is tudom érteni, ha két ember így szeretik egymást, bármit megtesznek, hogy még egyszer ne szakíthassák el őket egymástól. De akkor ezek szerinte mégsem annyira könnyű leállni vele.Jaj, Aya... - csóváltam a fejem.
Valószínűnek tartottam, hogy az helyében én is ezt tettem volna, hiszen mégiscsak a szerelmét tudhatta akkor bajban, de mégis! Lett volna más mód is rá, amivel kisebb lett volna az esélye annak, hogy lebukik. Hogy lehet ennyire meggondolatlan! Még jó, hogy nem történt semmi rossz!
-Kohler! - horkantam fel, és meg sem próbáltam elrejteni az undort, ami a neve hallatán izzott fel bennem. - Ne is említse azt a gazembert! És örüljön neki, hogy nem kell neki dolgoznia. Az olyan álnok kígyóktól, mint, jobb távol tartania magát az embernek... mutánsnak meg pláne. Egyáltalán miért akarja egy ilyen rosszindulatú mocsok elismerését? Nem ér az semmit! Magának és Mike-nak sokkal több járna, ha ennyit tettek másokért önzetlenül.
Telepatikus üzenetére összerezzentem, mert már megszoktam, hogy ha ilyesmi történik, Sean hangját hallom meg, de most Gordon szavai csendültek a fejemben. Bohókás stílusa azonban tompította a váratlanság élét, és én felnevettem szavaira. A fejemet rázva jeleztem neki, hogy nem haragszom, hiszen nem tett semmi rosszat, és Szellem fia már épp elégszer bemutatta, hogy is működik ez a képesség ahhoz, hogy régi ismerősként üdvözöljem, még akkor is, ha most más használta.
-Rémlik, mintha hallottam volna erről a Főnixről - dünnyögtem elgondolkodva. - Nem sokat. Ennyit biztosan nem, de az Alcatrazban történtekről persze én is tudtam. De arról nem, hogy Logan megölte ezt a nőt. Miért nem vagyok meglepve? - szusszantam fel a szememet forgatva.
Éreztem az enyhe borzongását, és nem volt különösebben nagy kihívás kitalálni, hogy miről is szólt. Én sem vágytam rá soha, hogy a képességemmel árvízzel tudjam sújtani a fél világot, és nem is örültem volna neki, ha mégis meg tudtam volna tenni.
-Hé! - suttogtam komolyan nézve a szemébe. - Egy mutáns képessége egy csiszolódik és így akár erősödhet is, de nem attól még, hogy borzalmas dolgokra képes, még nem lesz rossz ember, csak ha meg is teszi. És tudom, hogy maga sosem tenne szántszándékal rossz dolgokat.
Bátorítóan kacsintottam rá.
-Hiszen maga a hős, azok pedig pedig nem tesznek ilyesmiket.

Megráztam a fejem.
- Nem, Aya semmi rosszat nem tett. És közvetlen fenyegetésről sincs szó, de ugye nem haragszik... Bár nálunk nincs kötelező titoktartás, azért nem szívesen beszélek az ügyeim részleteiről még egy ügyfél barátjának sem.
Igazából csak féltem, hogy ha túl sokat beszélünk erről, elszólom magam arról, ami a kocsiban történt, és mit ne mondjak, az eléggé elhomályosította volna a nő rólam kialakított hősképét. De erről eszembe jutott valami, és azt hiszem a dokinő volt a legalkalmasabb arra, hogy feltegyem neki a kérdést.
- Mondja csak... - kezdtem habozva - Hallott már olyasmiről, hogy a mutáns képességek idővel felcserélődnek? Történt velem valami... Valami egészen szokatlan. Szóval akkor épp Ayával voltam, és valahogy... Más lett a képességem Nem láttam bele többé mások fejébe, de rá tudtam venni dolgokra embereket. Mintha... Mintha át tudtam volna rájuk ragasztani a saját hangulatomat. Aya pedig mintha valamiképpen az én képességemet használta volna. Lehetséges ez?
- Kohler egy barom, nem különösebben vágyom az elismerésére - mondtam közömbösen - De szerettem zsaru lenni.
Elgondolkodtam azon, amit Főnixről meg a képességekről mondott. Végül vállat vontam.
- Nem tudom, hogy megy ez. Főnixet a képessége őrjítette meg, azt mondják. Én nem tudom, mi az igazság. De nem is látok rá sok esélyt, hogy valaha is olyan erős legyek, szóval annyira azért nem aggódom - mosolyogtam.

-Orvos vagyok - emlékeztettem nevetve. - Abszolút megértem, hogy az ügyfelei dolgairól nem beszélhet. A titoktartás, az titoktartás, és kifejezetten tiszteletreméltónak tartom, hogy még úgy is betartja ezt, hogy már valójában semmiféle szabályzat nem kötelezi rá.
Hogyne értettem volna meg, hiszen nem hiába nem tértem ki én sem arra, hogy pontosan milyen sérülésekről is beszéltem az imént, amit Ayan kellett akkor ellátnom. A titoktartás engem is kötelezett, még akkor is, ha Gordonnal barátok voltak.
-Ne is! Egy olyan ember, mint Kohler elismerése nem, hogy nem ér semmit, de még sértő is. A ,,barom" pedig, hacsak nem egy mozaikszó akart lenni, eléggé enyhe kifejezés arra, hogy mi is ő valójában. Mondjuk... hmmm... Beképzelt Arrogáns Rasszista Orcátlan Mocsok! Igen, ez jó lesz! Hogy nem sül le a bőr a képéről! Kíváncsi volnék, hogy vajon a többi rendőr akár csak sejti-e, hogy milyen ember valójában.
Könnyed mosolyára én is elmosolyodtam.
-Ne is. Maga akkor sem tenne olyan szörnyűségeket, ha mégis képes lenne rá. De azért talán jobb, ha mégsem birtokolja azt a képességet. Borzasztó lehet együtt élni vele, nem kívánom senkinek.
Amit a felcserélődött képességekről mondott, nem lepett meg, hiszen az utóbbi időben sok mutáns keresett fel ugyanezzel a kérdéssel. Neki is csak azt tudtam mondani, amit nekik.
-Fogalmam sincs. Én is tapasztaltam, és és még sokan mások, de tényleg nem tudom, mi okozta. Viszont a legtöbb mutánsnak már elmúlt, nekem is. Úgy tűnik, ez csak valami átmeneti... valami lehetett. Ilyenről még csak nem is hallottam. Vettem egy csomó mintát magamtól és még néhány mutánstól, akik átestek rajta, hogy megvizsgáljam. Azonban, ahogy elmúlt a vész, a minták is hasznavehetetlenné váltak, mert ami anomália eddig látszott rajtuk, az mintha magától meggyógyult volna, és ismét a régi lett. Így már nincs mit vizsgálni rajta, és azt sem tudom konkretizálni, amit előtte láttam, mert túl kevés ideig tartott. Sajnos nem tudtam rájönni, mi ez vagy mi okozza.

Örültem, hogy a hallgatásomat nemeslelkűségnek vagy minek tartja. Egyszerű óvatosság volt csupán, de hát így is jó volt. Kár, nagy kár, hogy megfogadtam, nem kezdek férjes asszonnyal. Talán mégis volna esélyem... Bár nem túl valószínű. Ha még megvolna az a képességem, amivel Ayát is elcsábítottam... De hát az már eltűnt, vagy legalábbis én nem tudtam újra aktiválni.
A doktornő kérdésére felhorkantam.
- Hogy sejtik-e? Sokan még támogatják is Hallottam egy King nevű fejesről, aki azzal múlatja az időt, hogy mutánsokat kínoz... Aztán volt valami fura spanyolos nevű kis féreg is, aki meg bevarrt egy mutánskölyköt, csak mert véletlen hasonlított egy gyilkosra, akit lekapott valami utcai kamera... Nem is tudom, annak mi lett a vége. Szóval ha van is, aki ellene van Kohler döntéseinek, teszem azt, Mike, az is csendben marad. Féltik az állásukat, akik jobban ismerik Kohlert, azok az életüket is.
Elgondolkodtam azon, amit mondott. Sok elgondolkodtató dolgot mondott, meg kell hagyni. Beszélgetőpartnernek nagyon jó volt. Másfelől nem igazán kedveltem az ilyen nőket: nehezebb volt elcsábítani őket, mint egy buta, ámde jó testű fruskát.
- Igaza van. Talán jobb nem túl erősnek lenni. az ember boldoguljon azzal, amije van, nem igaz?
Felsóhajtottam. Tehát nem egyedi jelenség...
- De mi válthatta ki? A kormány megint rajtunk kísérletezett volna?

-King? - néztem rá ismét fellángoló ingerültséggel. - Hogyne hallottam volna róla! Ő tartóztatta le Ayat, és gondoskodott róla, hogy az ő és egy másik mutáns, aki nekem nagyon kedves barátnőm örökre megemlegessék az ott töltött időt. Az az ember beteg, élvezettel kínozza a mutánsokat, a legtöbb esetben még értelme sincs, csak azért teszi, mert megteheti. Borzalmas dolgokat művelt velük. Nem csak sokkolta, megverte, ellenük uszította az egész börtönt, de a nőt bezáratta a férfi blokkba. Hát ki tesz ilyet?! Felháborító!
Mivel spanyol nevű férfit nem ismertem a rendőrségnél, ahhoz nem tudtam hozzászólni, de nagyon nem örültem, hogy többen is vannak Kohler és King bandájában.
-Mike akkor majdnem elvesztette Ayat - emlékeztettem. - Nem csupán a bebörtönzés miatt, hanem azért is, mert kisebb csoda, hogy a sok rasszista rab között, akik előtt a sokkoló béklyókkal lényegében megbélyegezték a mutánsokat, meg King áskálódása mellett, az ő vérmérsékletével az a legkevésbé túlélhető hely. Borzalmas állapotban voltak mindketten, amikor végre kikerültek. Ez pedig többek között annak volt köszönhető, hogy Mie tudta tartani a száját, és King feltétlen bizalmát élvezte, és ez tart a mai napig. Többet tudott így segíteni Ayanak, mintha őt is lecsukják, valami mondvacsinált ürüggyel, csak mert mutáns, és felemelte a hangját King ellen.
Azon ugyan nem csodálkoztam, hogy nála is mint mutánsnál jelentkezett ez a furcsa képesség-változás, de az kimondottan nyugtalanított, hogy még ő sem, egy nyomozó, nem tudott róla mondani semmit, és ugyanolyan tanácstalan volt, mint mindenki más.
-Ha valóban a kormány lett volna - gondolkodtam el azon, amit mondott -, akkor kellett lennie valami szernek, vagy valami csúcstechnológiás vacaknak, amit bevethettek volna ellenünk. Mondanám, hogy talán maguk mellé állítottak egy telepata mutánst, de akik irtóznak a mutánsoktól, azok nem is fognak együtt dolgozni velük.
Töprengve meredtem egy kicsit mozdulatlanul a sebére, de aztán megráztam a fejem, és folytattam a munkát.
-Nem hiszem, hiszen látszólag semmi közös nincs bennünk. Nem lakunk egy helyen, nincsenek közös ismerőseink, és semmi más sem kapcsol össze minket ,,áldozatokat", vagyis teljesen szúrópróbaszerűen eshetett ránk a választásuk, mert nem minden mutánssal történt ám ez meg. De ha valóban kísérlet volt, akkor a kísérleti alanyokban kell lennie más egyezőségnek is, mint az, hogy mutánsok, különben az eredmények eltérőek és így megbízhatatlanok lennének, és mint már mondtam, ilyen fokú hasonlóság nincs a képességcserét tapasztaltakban.
Lassan már a kötözést is befejeztem, a sebet elláttam, így akár útjára is bocsáthattam Gordont, de azért még szerettem volna ezt megbeszélni vele, mert ezek szerint sem tudta annyira félvállról venni, mint talán kellett volna. De hát senki nem tudott róla semmit, és semmit bizonyíték nem volt rá, hogy ne lett volna komoly ügy, aminek érdemes utánanézni.
-Őszintén fogalmam sincs, de ha azt mondja talán komolyabb ügyről van szó... hát mint orvos, olyan sok mindent nem tudok felajánlani, de ha hallok bármit, értesíteni fogom. Bár ön talán sokkal több eséllyel indulhatna neki, hiszen nyomozó. Ugye szól, ha megtudott valamit?
Gézzel óvatosan körbetekertem a karját, majd a végét kettétéptem, és rákötöztem, majd a biztonság kedvéért egy fehér tapasszal leragasztottam.
-Pihentesse - mosolyogtam rá, aztán kicsit közelebb hajoltam hozzá, és szélesebben elmosolyodtam. - Tényleg pihentesse, jó? Bár maga nagyon kedves és szórakoztató ember, azért nem szívesen látnám itt megint, mert megint tüzet kell oltani, rendben? Vigyázzon magára.
Ekkor a semmiből megjelent Szellem, csak mint mindig kezében Alistairrel.
-Értekezlet - hadarta egy villámgyors csók után, és már át is adta a gyereket. - Egy-két óra és jövök érte. Szia.
-Szi... - kezdtem, de a férjem már ott sem volt. -...a.
Alistair még mindig lelkesen kacagott, mivel imádta, ha az apja megröpteti, és most ide-oda forgolódott, hogy megkeresse az ő saját Supermanjét, aki talán mindjárt megint megjelenik és nevetve felkiált, hogy ,,Kukucs!" és megint elviszi őt egy körre. Ehelyett Gordonon akadt meg a szeme, és vigyorogva előrelódulva elkapta az mutatóujját, és férfiasan megrázta, bár kis kezecskéje akkora sem volt, mint Gordon ujjának a fele.
-Gögö - visította lelkesen.
-Igen, drágám, de ne zavard a bácsit - nyomtam egy puszit Alistair puha, pehelyhajacskával borított buksijára, majd Gordonhoz fordultam. - Elnézést, ez... néha előfordul. Alistair pedig nagyon barátkozós típus.

A dokinéni lassan végzett a sebemmel. Kár, gondoltam, amíg csinálta, legalább hozzám ért. És ennél többre tőle nem is nagyon számíthatok... De nem baj... Férjes asszonyt... Soha többet. Csak a baj van velük.
Az utolsó gézvég is a helyére került, és az átkötözés, fércelés meg egyéb végre készen lett. Ettől még nem tudtam mozgatni a kezem, sem az ujjaimat, de majd az is eljön idővel. Annyira nem rossz a helyzet.
Figyelmesen hallgattam végig, amit mondott. Pont erre volt szükségem, egy orvos véleményére, aki már megvizsgálta a problémát. Bár amit mondott, az lelombozó volt. Szóval fogalma sincs, mi lehetett ez...
- És ha nem is mesterséges a dolog? Úgy értem... Mit gondol, nem lehet az ok valamilyen ritka természetes jelenség? Egy napéjegyenlőség, amikor valami csillagászati ritkaság is történik, vagy ilyesmi... Vagy volt a napfogyatkozás... Bár arról fogalmam sincs, hogyan lehetett az hatással a képességeinkre.
A dokira mosolyogtam. Már-már elpirultam, de tényleg. Szerettem, mikor ilyen jó véleménnyel voltak rólam. Általában a rohadékoknak nehezebb elérniük bizonyos dolgokat Van előnye is a hősködésnek, ha jobban belegondol az ember. De azért nem hiszem, hogy szokásommá válna... Ahhoz túlzottan szeretem az irhámat.
- Pihentetni fogom. Tényleg.
Felálltam, de rögtön vissza is huppantam. A semmiből egy magas fickó jelent meg. A stukkerem után kaptam, bár nem láttam be, mi mással támadhatna, hacsak nem a kezében lévő gyerekkel. Az gondolatnak ijesztő, főleg ha az ember aktuális nője hozza fel, de közelharcban nem ér sokat.
Aztán hamar tisztázódott a helyzet. Még ha nem is ismertem volna fel a fényképen szereplő alakokat, a rövid párbeszéd mindent megvilágított volna előttem. A kezem félúton a stukker felé megállt.
Amikor a kiskrapek megfogta az ujjam, hirtelen nem tudtam, mit kéne mondanom. Finoman ujjat ráztam vele.
- Szervusz, Gögö, az én nevem Gordon. Nagyon örvendek a szerencsének.

Gordon felvetésére nem állhattam meg, hangosan felnevettem. Annyira váratlanul jött az ötlete, hogy bár eleinte még komolyan hallgattam, aztán szélesen elvigyorodtam, és alig bírtam abbahagyni a kacagást, főleg, mert nem voltam benne biztos, hogy nem csak vicc volt-e. Mikor nagy sokára elhalkultam, még egyszer megtöröltem könnyező szememet, és még mindig mosolyogva pillantottam Gordonra.
-Nem, ezt... nagyon nem hiszem, hogy erről lenne szó. A mutáció egy evolúcióbiológiai folyamat, nincs köze a csillagászathoz. Én a munkámat a tudományra alapozom, és így kijelenthetem, hogy ez nagyjából annyira helytálló, mint a horoszkópok, ami szerint minden tizenkettedik ember ugyanolyan, és ugyanaz fog vele történni. Nem, ha bármi indokolhatja, akkor az vagy külső behatás, vagy pedig belső folyamat, de akkor vagy minden mutánsnak tapasztalnia kellett, vagy az adott mutánsok génállományában kell lennie valami közösnek. Sajnos mindezidáig nem találtam meg a választ. De abban biztos vagyok, hogy nincs köze sem a napkitörésekhez, sem a napfogyatkozáshoz, sem a gabonakörökhöz, sem semmi hasonlóhoz.
Gordon megígérte, hogy pihentetni fogja a karját, amit én persze nem hittem el, ismertem az efféle sérülések újravarrásának a történetét, és bizony az volt a ritkábbik eset, hogy nem kellett harmadszorra is összevarrni, mert nem bírtak a vérükkel. De hát én többet nem tehettem, az ő karja, azt csinál vele, amit akar, és ha megint visszajön, mert annyira szerelmes volt, akkor ugyanúgy el fogom látni.
-Gogo! - ismételte Alistair, és nevetve rázta ő is Gordon kezét, mivel ez neki egy nagyon vicces játéknak tűnt. Aztán rám vigyorgott- Meömmö... Gogo!
-Igen, kincsem, tudom, hogy ő Gogo, de Gogonak most nagyon bibis a keze, úgyhogy ne nyaggasd.
-Gogo mimmi? - kérdezte együttérzően a férfitól lebiggyedő szájjal. - Mimmi?
-Tehát pihentesse, és ha bármi gond adódna keressen fel - ismételtem, és elhúztam előle Alistairt, aki már nyújtogatta is kicsiny kezecskéit, hogy megölelgesse Gordon bibis karját. - Nyughass már na, a bácsi rendbe fog jönni, nem lesz semmi baja, de ha nekiállsz macerálni a sebét, annyi morfium nincs a mama rendelőjében, hogy azt elviselje.
-Momo? - lepődött meg Alistair. - Gogo momo?
-Na, jó, azt hiszem, ideje hazamenni - álltam fel, majd a kezemet nyújtottam Gordon felé, hogy rendes kézfogásban is részesüljön. - Minden jót, örülök, hogy megismertem. Vigyázzon magára. Tessék itt egy névjegykártya, ha nem lennék bent és baj lenne, hívja ezt a számot.
Miután Gordon elment, összeszedtem a holmimat, és elindultam haza Alistairrel.

//Köszönöm a játékot. Jobbulást //

Vállat vontam.
- Csak egy ötlet volt. Egy filmben láttam valami hasonlót. Végül is nem én vagyok az orvos, nem tudhattam... - mosolyogtam - Hát, talán nyomozgatok majd, ha időm engedi. De részemről a jelenség elmúlott és nem is ismétlődött meg, szóval ha nem is tér vissza soha, nekem nem lesznek miatta álmatlan éjszakáim.
Amiatt már inkább, hogy még az a fasza kis csereképesség sem juttatott be Aya bugyijába, de hát ez már más kérdés. Meg nem is illik ilyet mondani, legalábbis gyerek előtt nem...
Azért a kölyök jó fej volt. Még együtt érző is volt, mikor megtudta, hogy "bibis a kezem". Kár, hogy nem kérte meg anyucit, hogy adjon rá nekem gyógyító puszit...
Megráztam a doktornő kezét is. Anya és feleség... Vesztett ügy. Nagy kár... Eltettem a névjegykártyát. Az végül is nincs kizárva, hogy jól fog jönni majd egy orvos, aki nem nyom belém sósavat egy injekciós tűvel, mikor megtudja, hogy mutáns vagyok...
Elköszöntem aztán távoztam.

//Én is köszönöm! //

Nos miután egy másik vizsgálóasztalra került a "doktor Barbie" teljes berendezési készlete, amivé hirtelenjében változtattam az íróasztalt minden rajta lévő cuccal együtt enyhén szólva is vörösödve néztem fel a doktornőre. Sóhajtva megvakartam a tarkómat és széttártam a karjaim:
- Hát koncentráltam, mint bármikor máskor, hogy megnőjek - kezdtem. - Kicsit ahhoz hasonlít a dolog, mint mikor épp csak ismerkedtem az erőmmel. Akkor történt már ilyesmi, hogy a tárgyak spontán méretet váltottak a közelemben, legalábbis a legelején. Ha ilyesmivel állunk szemben, akkor abból kiindulva, magától is vissza fogom nyerni a méretem... úgy hat óra múltán - morogtam lemondóan.
Előhalásztam a kért eszközt és nekiálltam meghallgatni magamat. A sztetoszkópos önvizsgálat kicsit furcsa volt, de azért működött. Tanácstalanul néztem fel a doktornőre:
- Hát semmi különösebbet nem hallok őszintén szólva - jegyeztem meg. - Érdes valamelyest a légzésem, bár tisztább, mint aminek egy tüdőgyulladással lennie kéne, legalábbis szerintem. Bár megmondom őszintén, a szanitéc kiképzés ide vagy oda, az orvosi eszközöktől, mint a legtöbb ember én is tartok. Ne értse félre, de már sokszor az ember azt keresi pánikolva mikor húz elő a kezelőorvos a fiókból egy húsdarálót minimum. De legalább a köhögéscsillapító használ, úgy néz ki - mosolyodtam el. - Fizikailag most azt hiszem rendben vagyok. Ha nem számítunk néhány apróbb tünetet...
Lynn kezéhez sétáltam és "megráztam" a kisujja hegyét:
- Hálás vagyok Önnek a segítségért. Igazán - hajtottam meg a fejem felé. - Ha van valami amivel majd viszonozhatom, csak szóljon. Igaz nem hiszem, hogy annyira érdekelné a történelmi vagy katonai jártasságom adta bármely ismeret... Azon kívül meg kevés dologhoz értek, némileg a vallásfilozófiához meg a talpmasszázshoz. Igaz, jelenleg maximum a nehezen elérhető sarkokat tudom szakszerűen kitakarítani, de azért nem marad ez örökké így - vigyorodtam el. - Ha kell két erős kar valamit cipekedni, kocsit vezetni, belopózni egy szigorúan őrzött katonai létesítménybe, átgázolni egy nagyobb csapat terroristán a betegéig... szóval a mutáns hétköznapok... csak szóljon - nevettem. - Remélhetem, hogy ha jól gondoljuk, akkor erre a negyednapra menedéket lelhetek itt? - érdeklődtem picit pirulva.

Mikor megérkeztünk a rendelőhöz, először megkértem Hugh-t, hogy várjon még egy kicsit, amíg körülnézek, aztán átváltoztam darázzsá, és berepültem a nyitott ablak résén. Odabent már nem égtek a lámpák, csak a rendelőben, vagyis bár már záróra lehetett, odabentről mégis pusmorgás hallatszott. Hamarosan nyílt az ajtó, és a doki jelent meg egy bekötözött karú idősebb férfival, de nem a bejárat felé mentek, hanem a nem túl feltűnő hátsóajtóhoz.
-Nagyon köszönöm, doktornő - suttogta a sebesült.
-Igazán nincs mit.
-És... ugye nem kell félnem...?
-Nem fog tudni róla senki sem, hogy itt járt, bízzon bennem - rázta láthatóan fáradt fejét. - De ha maga szerint fennáll a veszélye, hogy figyelik, jobb, ha indul.
-Hogyan tudnám...?
-Nem kell hálálkodnia, csak vigyázzon magára. Pihentesse a karját, és tartsa távol víztől. Minden jót.
-Viszontlátásra.
Az ajtó becsukódott, az öreget elnyelte az éj. A doktornő visszament a vizsgálószobába, és az íróasztala fölött mindenféle papírok fölé görnyedt. Na, ez is tiszta zombi! Sosem alszik?!
-Minden rendben, már egyedül van - jelentettem Hugh-nak, miután visszarepültem hozzá. - Már megint jótékonykodott, úgyhogy jó fáradt. A kulcsot a zárban hagyta, úgyhogy belülről ki tudtam nyitni. Gyere, szezám tárulj!
Nyomtam le elegánsan a kilincset, majd beléptem a váróba. A vizsgáló ajtaja csukva volt, azon kopogtam, hogy ne hozzuk azonnal a frászt a dokira, de a bejáraton muszáj volt önállóan bejönni, mert nem akartam megkockáztatni, hogy esetleg nem enged be, azt meg semmi kedvem nem volt eljátszani, hogy egyikünk sebesült, pláne, hogy nem tudtam, milyen a viszony közte és Hugh között. Nem vagyok hülye, hogy kockáztassak.
Kopogtatásomra szinte azonnal meghallottam a székcsikorgást, ahogy Dr. Harlow felállt. Talán azt hitte, az előbbi betege tért vissza. Ahogy meglátott, csak meglepetten, kíváncsian nézett rám, köszönt, és megkérdezte, miben segíthet. Tudtam, hogy higgadtságát csak megjátssza, hiszen rosszul leplezte, ahogy pillantása a az ajtóban hagyott kulcscsomóra siklott, ami még mindig lengett egy kicsit. Szinte láttam, ahogy azon töpreng, miféle szerzet is vagyok. Hiszen, ha kulcs kellett, hogy bejussak, márpedig az állásából láthatta, hogy tényleg elfordítottam, akkor ember akart bejutni a bejáraton. Viszont ahhoz már be kell jutni, vagyis valakinek mutánsnak kell lennie, aki bejött, és elfordítva a kulcsot beengedte az embert, vagy azt a mutánst, akinek a képessége nem alkalmas rá, hogy zárt ajtókon jusson be. És akkor én vajon melyik vagyok?
Innentől már csak hab volt a tortán, amikor meglátta Hugh-t. Elkerekedett a szeme, azt nem tudnám megmondani, hogy a dühtől vagy a félelemtől, talán mindkettőtől, de azonnal hátrálni kezdett méghozzá immár vízalakban.
-Te meg hogy kerülsz ide? - sziszegte, és most már egészen biztosra vettem: düh és félelem.
-Nyugi, doki, nem azért jöttünk, hogy bántsunk, csak keresek valakit, akit maga ismer, és reménykedtem benne, hogy segít megtalálni.
Ahogy Hugh-t méregető tekintetét néztem, arra gondoltam, az is kisebbfajta csoda lesz, ha csak megszólal, nem hogy még segítsen is.

Bár jómagam a bejutásnak többnyire azt a módját választom, hogy berobbantom az ajtót, azért el kell ismernem, hogy a kis hölgy módszere is tetszetős volt. Egyszerű, de hatásos és diszkrét. Legalább anélkül jutottunk be, hogy feleslegesen magunkra vontuk volna a figyelmet.
Nem lepett meg a fogadtatás, amiben Lynn részesített. Egyértelmű, hogy félt tőlem, és nem is hibáztattam érte. Az elmúlt évben sokat gondolkodtam, hogyan sikerülhetett annak a sötét lelkű gazembernek magához láncolnia őt. Arra a következtetésre jutottam, hogy nem a Stockholm-szindróma, sokkal inkább valamiféle külső, mutáns eredetű behatás lehet a háttérben. Egy orvos nem szerethet egy gyilkost. Ellenkezik az esküjével. Lynn pedig erős és jó, nem tenne ilyet önszántából.
- Lynn, ne félj, kérlek! A hölgy igazat mond. Nem akarunk bántani téged, csupán egy fenyegetés megszüntetésén dolgozunk. Természetesen nem hagyom, hogy ártson neked, de kérlek, működj együtt. Úgy mindannyiunknak sokkal könnyebb volna.
Nem úgy tűnt, hogy meggyőztem, így még hozzátettem:
- Lynn, kérlek... Ismered a képességemet. Ha bántani akarnálak, be sem kellett volna tennem ide a lábam. Kérlek, segíts nekünk, és akkor elmegyünk.

Lynn nem hogy nem nyugodott meg Hugh szirupos hangjától és csöpögős nyugtatgatásától, csak még idegesebb lett. Mondjuk azt meg kel hagyni, hogy a társam (neki legyen ,,főnököm") jól csinálta, már biztos, és máris tudtam, hogy ha jó zsaru - rossz zsaru játékra kerülne a sor, a szereposztás hogy alakulna. Egyenlőre azonban még én is reménykedtem benne, hogy Lynn elég jól viselkedik ahhoz, hogy ne legyen szükség bedurvulni. Elvégre nem volt sem ember, sem férfi, szóval az alapvető megvetés még nem alakult ki irányában, bár nem nagyon tetszett ez a hozzáállása, hogy segít bárkinek, hiszen pontosan tudtam, hogy van, aki jobb lenne holtan, de ez egy hosszabbtávú projekt.
-Mit akartok? - kérdezte cseppet sem szívélyes hangon Lynn, és lassan hátrálni kezdett.
-Vehetjük úgy, hogy beinvitált? Köszi - biccentettem, és betessékeltem magam a vizsgálóba, ahol azonnal le is ültem az íróasztal melletti székre. Kellemes hely volt. Tiszta, egyszerű, de barátságos. A doki nem ellenkezett az ellen, hogy bejöjjünk, de látszott, hogy nem is repes a boldogságtól. Már nyitotta a száját, hogy ismét megkérdezze, mit keresünk itt, de a szavába vágtam.
-Aya Caine. Tudja, hol van?
Nagyon finoman rázkódott meg. Alig észrevehetően. Alig észrevehetően.
-Fogalmam sincs, hogy...
-Ó, dehogynincs - suttogtam halvány, elégedett mosollyal. - Rosszul hazudik, Dr. Harlow. És már figyelem egy ideje. Pontosan tudom, hogy nem csupán ismeri, de bármikor elérheti. Mondjon egy címet.
-Mit akar tőle? - makacskodott.
-Semmi köze hozzá - húztam a számat.
-Több van, mint magának.
-Úgy véli?
-Igen. Ő a barátom.
Gúnyosan horkantam fel.
-Ayanak nincsenek barátai, max. emberek, akiket elvisel.
-Akkor maga kicsoda?
-Én? - néztem rá unottan. - Én a húga vagyok.

Lynn riadalma rosszul esett nekem, de ennek nem adtam jelét. Tudtam, idővel majd megváltozik a véleménye. Amikor majd felszabadítom a brutális férje uralma alól, és végre egymáséi lehetünk... De addig ez az osztályrészem, és elhatároztam, hogy hősiesen tűrni fogom.
Noriko nyomában, bocsánatkérő mosolyt villantva Lynn felé, magam is beléptem a rendelőbe. Mivel a szék már foglalt volt, orvosként pedig ismerem a steril vizsgálóasztal fontosságát (még ha az én "betegeimnek" vajmi kevés szükségük is volt sterilitásra), így az íróasztal sarkára huppantam le.
- Kérlek, Lynn, vedd fel a megszokott alakodat. Tudod jól, hogy ebben a formádban csak még könnyebben tudnálak bántani, ha akarnálak.
Ezután csendben hallgattam a két nő párbeszédét. A név nekem nem mondott semmit, de amikor Noriko felfedte, hogy milyen kapcsolat fűzi a célpontjához, meglepődtem. Kedveltem Shakespeare műveit, és utoljára ott találkoztam efféle testvérviszállyal. Nem kérdeztem rá a dologra: úgy véltem, erre ráérek akkor, amikor a kedves Lynn már nincs a közelben.
- Kérlek, Lynn, válaszolj a kérdésre. Máskülönben kénytelen leszek felkeresni a férjed... És, hogy tudd... Sokkal, de sokkal erősebb vagyok, mint legutóbb. Nem méltó a kapcsolatunkhoz az efféle nyers fenyegetőzés, mégis arra kérlek, vedd figyelembe a szavaim.

Lynn a felháborodástól elkerekedett szemmel meredt Hugh-ra. Fogalmam sem volt mi történhetett kettejük között, hiszen amíg a férfi egyértelműen óvni akarta őt, a nő nem mutatott mást irányába, mint félelmet és megvetést. Na ez is jó kis sztori lehet. Ami engem marhára nem érdekel. Én csak Ayat akarom végre lapátra tenni.
-Fenyegetni merészelsz? - suttogta elhűlten Hugh felé, de azért kis hezitálás után teljesítette a kérését. - A saját rendelőmben? Te mocsok! Mégis mit ártottunk mi neked? Együtt menekültünk meg, segítettünk a másiknak, a férjem pedig megmentett, mégis mi ütött beléd?! Hogy viselkedhetsz így?...
-Jól van, igen, Hugh szégyellheti magát - vágtam közbe türelmetlenül. - Ezt majd máskor pacsizzátok le. De a fenyegetése elég jól halható volt, és tőlem sem számíthatsz másra, ha nem kezdesz el beszélni.
Pedig nem kezdett el beszélni. A tagadást ugyan hamar abbahagyta, annyi esze legalább volt, hogy felismerje, mikor nincs már értelme hazudni, mert lebukott. Viszont ezzel még mindig nem mentem semmire.
-Ayanak van testvére? - pislogott zavartan.
-Ezt abból sikerült kidolgoznod, hogy a húga vagyok? - gúnyolódtam. - Neked diplomád van, igaz?
Úgy tűnt megerősítést várva nézett Hugh-ra, bár ő ebben nemigen segíthette ki. Viszont hatásos fenyegetésekből képtelen volt kifogyni. Reméltem, hogy a már így is levegőt kapkodó doktornő ettől majd megszeppenve bevall mindent, csak a férjét ne bántsuk, de sajnos ennek az ellenkezője történt. A férje említésére olyat villant a szeme, ami nagyon nem illet szinte kislányos arcához, de aztán ezt csak fokozták a továbbiak.
-Miféle kapcsolatunk? - csattant fel közelebb lépve Hugh-hoz. - Semmiféle kapcsolat nincs köztünk, amíg élek gyűlölni foglak a gonoszságodért, de ez még nem kapcsolat. És a férjem... legközelebb gondold meg kétszer is, mit mondasz!
Jéggé fagyva lendítette a kezét, hogy egy hatalmas pofont keverjen le a férfinak. Fáradt sóhajjal dőltem hátra. Majd lerendezik egymás között, Hugh csak elbír egy kislánnyal, nekem meg semmi kedvem nem volt verekedni. Legalább kifárasztja, és nem lesz ereje titkolózni.