Orvosi rendelő

Ámulok és bámulok tátott szájjal látva a doktornő átváltozási mutatványát. Majd lehidalok tőle.
- Ez... ez... ez... hihetetlen! - pislogok tágra nyílt szemekkel. Már nincs kétségem afelől, hogy mutáns ne lenne a nő. Talán tényleg bízhatom benne. Chloe sokkal könnyebben ki tudná fejezni magát, de most nekem kell ezt megtennem, mert épp pihen. És tudom mennyire hisztis tud lenni ha 8 órán belül kérem az átváltozást.
- Hát... öhm... nem is tudom... Néha úgy érzem, hogy én nem vagyok én. Mintha valaki más lennék. És nem tudom, hogy csak beképzelem magamnak a dolgot vagy tényleg meg is történik. Így azt se tudom, hogy ez képesség lenne-e vagy betegség. - míg a nő lapot vesz elő, én jó nagy levegőt veszek. Elfog az izgalom, arcom halvány pírt vesz fel, homlokom verítékezik. Harc során sosem vagyok ilyen, mindig nyugodt és laza. De mikor így faggatnak, mindig a legrosszabb formámat hozom.
- Úgy érzem, hogy néha lány vagyok. Annak is látom magamat és úgy is viselkedem. Nem tudom, lehet csak álom az egész, ami nagyon életszerűnek hat számomra. De nagyon furcsa. És ez kihat az életemre is, mert külön szekrényem van női ruháknak, cipőknek és más női dolgoknak. - nem ecsetelem a tampont és a parfümériát. Az már túl sok lenne nekem.
- Anyagilag is megvisel. Épp csak kijövök a fizetésemből. Mintha két emberre dolgoznék, nem csak magamra. - el nem tudom képzelni, hogy Chloe mit szólna hozzá ezen kijelentéseimhez. Vagy majd mit fog szólni azért, hogy őrá mint betegségre utalok és kvázi ki akarom kezeltetni magamat belőle. De ez legyen a jövő problémája.
- Doktornő! Nem úgy van, hogy a mutánsoknak van valami eltorzult génjük és attól mások? - kérdezem.
- Mert akkor meg kéne nézetnie, hogy nekem is van-e. Aztán meg ellehet dönteni, hogy mi legyen a folytatás. - zavartan forgatom közben szememet, kerülve a szemkontaktust nagy zavaromban, amiben most vagyok. Egyre jobban izzadok és egyre szaporában veszem a levegőt, mint egy komolyabb edzés közben. Most azonban nem edzem, de legalább annyira rosszul érzem magamat. Hiába, nem vagyok a szavak embere.

Elképedésére eléggé zavarba jöttem, elvégre láttam én ennél sokkal látványosabb képességeket is, úgyhogy a sajátomat sosem tartottam ennyire cifrának, meg aranyos is volt ahogy elkerekedett szemekkel bámulta szerény bemutatómat. Szégyenlős mosollyal legyintettem.
-Ugyan, ez azért még nem olyan nagy dolog. De remélem, most már elhiszi, hogy nem zavar, ha ön is mutáns.
Mikor egyéb gondjaira terelődött a szó, szorgalmasan jegyzeteltem minden egyes szavát, amit mondott, és egyre súlyosabb kórkép alakult ki előttem. Munkám során sok furcsasággal találkoztam, de azért a súlyos esetek ettől még nem lettek kevésbé azok. Mikor a beszámolója végére ért, még feljegyeztem magamnak pár dolgot a lap aljára, majd a felírótáblát a tollal együtt az ölembe fektettem, ahogy beszéltem a pácienshez.
-Nézze, Mr Helmsman - kezdtem bele. - A probléma, amit elmondott nekem, rengeteg mindentől lehet. Elképzelhető, hogy csak átmeneti állapot valami az utóbbi időben kialakult megterhelő életmód változástól. Stressz, bármi. Ebben az esetben nincs más dolga, mint pihenni, elmenni nyaralni, lazítani egy jó nagyot. Ha nem erről van szó, ha valami lelki trauma miatti pszichés gondok, akkor szakemberhez kell fordulnia minél hamarabb. Ha gondolja, meg tudom adni néhány pszichiáter ismerősöm telefonszámát.
Felsóhajtottam, és ismét a papírra néztem. Ha nem mutáns, lesz elég dolga vele az agykurkászának.
-Amennyiben azonban mutáns, úgy ez nem egy kezelendő betegség, hanem ez maga a képessége. Ezt valóban mutálódott gének okozzák, de időbe telik, míg azt a vizsgálatot elvégzem. Van egy sokkal egyszerűbb módja is annak, hogy ezt kiderítsük.
Felálltam, az ölemben lévő dolgokat az asztalomra tettem, majd közelebb sétáltam hozzá.
-Szeretném, ha használná a képességét. Most, itt előttem. Ha én is látom, amint megtörténik, akkor nem csak képzelődés, maga mutáns, és képes teste formájának megváltoztatására. Sőt, ha jól értettem, amit mondott, egy teljesen új identitás kialakítására. Kérem, próbálja meg!

Nehezen fogadom el a toleranciát. Ez a fogalom ismeretlen számomra, aki a szegény népréteg közé tartozom. Jó, mondjuk mindig kerültem a balhét mindenkivel, így aztán intoleráns sosem voltam. De, hogy mások milyenek, azon sosem gondolkodtam, inkább óvatos voltam.
Végig hallgatom a betegség kezelési módját. Nem leszek tőle vidámabb, mert semmi kedvem még másokkal is megosztani kilétemet. Inkább hazahúzom, amint lehet.
Vagy mégsem? Azt akarja, hogy mutassam be a képességemet! Már ha Chloe egyáltalán nevezhető képességnek.
- Öhm, az nem annyira egyszerű, mint képzeli, doktornő. - próbálok hárítani. Mit szólna Chloe, ha idő előtt kelteném fel? De hát nem akar további vizsgálatokat folytatni, így nincs mit tennem. Felsóhajtok.
- De megteszem a magamét. - nyugalmat erőltetek magamra, mint mikor meditálok az edzések alkalmával. Gondolataimmal Chloet szólongatom, mintha csak ébresztgetném az álomszuszékot. Nem kell sokáig várnom, hogy érezzem, kezd felébredni. Ezzel együtt testi átváltozásom is kezdetét veszi. Szakállam kezd beszívódni bőrömbe. Hajam egyre világosabb és hosszabb. Testem is kezd összébb menni. Az izmok helyibe kecses hajlatok, nőies mell kerekedik. Kukacom és golyóim is beszívódnak testem be a megfelelő szervvé alakulva. Végül zöld szemem is bekékül. Elalszom.
Nagyot ásítok, mint máskor is, mikor fel ébredem. Álmosan törölöm meg szemeimet, hogy jobban lássak, mint egy ma született kiscica. Meglepetten veszem észre, hogy egy másik nő áll előttem és, hogy nem otthon vagyok, hanem egy rendelő szerűségben.
- Maga ki a franc? - meredek a nőre, majd magamra.
- Francba! Alf! - szitkozom a srácot.
- Nem szeretem mikor rajtam hagyja a ruháit. Úgy érzem magamat benne, mintha kisgyerek lennék. - nem kicsit lóg rajtam az edzőruha. Elkezdek babrálni az övéve, hogy szorosabbra húzzam. Legalább le ne essen, még ha a földet is fogom súrolni vele.
- Ez meg mi! - meredek riadtan a bekötözött lábamra.
- Már megint félrerúgtál Alf? És pont most! Sántát nem vesznek fel pincérnőnek! - dühösen forgatom szememet, s lassan kezdem Alf emlékeit felidézni.
- Maga dr. Lynn. - nézek a nőre, aki biztosan tök hülyének nézz az előbbiek miatt.

-Sajnálom, ha megerőltető, de így a legegyszerűbb és a leggyorsabb megoldanunk a problémáját - mondtam neki, mikor azt mondta, hogy nem lesz olyan egyszerű használni a képességét. Ahogy pedig mégis elkezdte, biccentettem. - Köszönöm.
Rezzenéstelenül figyeltem az átalakulását. Több alakváltóval is találkoztam már, így a mutatvány nem volt szokatlan (hogy mást ne mondjak én is olyasmi voltam), de ez volt az első eset, amikor arról számoltak be, hogy másik alakjuk másik tudatot is jelent. Felettébb érdekesnek tartottam, ezért az orvosi okok mögött személyes érdeklődés is lapult amögött, hogy hőn reméltem, tényleg mutáns és nem pszichiátriai eset.
Az átváltozás nem egy szempillantásnyi időt vett igénybe, mint nálam, ahol egyik pillanatban még ember, a másikban meg már víz vagy jég. Ez itt szemléletesebb volt, a folyamat minden részletét megfigyelhettem. A férfias vonások eltűntek, hogy átadja a helyét a női idomoknak, és az egyéni tulajdonságok megjelenésére, úgy is mint szem- és hajszín, a haj hosszúsága, testmagasság stb. Végül Alfred Helmsmannak hűlt helye volt, és ott állt előttem ez az ismeretlen nő, aki szemlátomást nem nagyon örült a jelenlegi helyzetének.
Mi több, szemtanúja lehettem mérgelődésének, aminek nagy részét, mintha egyenesen Alfrednek mondta volna, mintha még mindig a szobában lett volna, de legalábbis valahogy még tudta volna tartani vele a kapcsolatot. Egyre érdekesebbnek találtam az esetet. A maga nemében egészen egyedülállónak lehetett mondani.
-Igen, Dr. Lynn Harlow vagyok - bólintottam mosolyogva, és a kezemet nyújtottam felé. - De szólíthat nyugodtan Lynn-nek.
Még egyszer végigmértem magamnak a hirtelen itt termett nőt, aki a túlméretezett ruhái ellenére olyan természetességgel ücsörgött a helyén, mintha csak az imént sétált volna be az ajtón, hogy kezdjek valamit a tüsszögésével.
-Sajnálom, ha kellemetlenséget okoz önnek, hogy meg kellett jelennie - fogtam hozzá a magyarázathoz. - A... öh... társának azonban szüksége volt némi válaszra. Az önök képessége egészen rendkívüli, de amíg nem bizonyosodnak meg róla, mivel is van dolguk, akár tudathasadásra is lehetne fogni. Jelen esetben azonban ezt mindenképpen kizárnám. Önök... ön... tehát ezt egészen biztosan mutáns gén okozza, további vizsgálatokra sem lesz szükség.
A lábára tekintettem, és gyorsan hozzátettem:
-Igen, történt egy kisebb balesetük, de hamar meg fog gyógyulni, csak pihentessék, jegeljék és polcolják.
Elgondolkodva néztem a szemébe, mikor felrémlett előttem, hogy is érkezett meg a rendelőbe Alfred teste és elméje helyébe.
-Megkérdezhetem, mi történik, amíg nem ön van... hát elől? Amíg Alfred... érti, ugye? Úgy tűnt, álmos. Képes aludni, olyankor is amikor nincs itt? És vele tud beszélni?

/Gregnek/

Nagyon imádtam ugyanott dolgozni, ahol Szellem hiszen így bármikor láthattam, és a nagyszerű gyermekmegőrző is ott volt méterekre az ottani rendelőmtől. De hiába! Hiányzott a régi helyem, a függetlenségem, az én kialakított kis kuckóm. Mostanra már csak romok álltak az aprócska épület helyén, de azért volt rá esély, hogy újra felépüljön, és ne is kelljen arra várnom, amíg a téglákat egymás után összeragasztják, hogy megint épület formája lesz.
Az a bizonyos illető, akire még régebben valami kígyó támadt rá, és majdnem meg is ölte Ratna ismerőse volt. Az ő elmondása alapján pedig olyan képességgel rendelkezett, ami nekem most nagyon is kapóra jött. Mikor már biztos voltam benne, hogy a különböző kiemelkedő előnyök ellenére, amit a Methal Incorporation (szóval Szellem) biztosított, mégis inkább a régi helyemet akarom visszakapni, már izzott is a telefonvonal, hogy elérjem Greget, és szívességet kérjek tőle.
Reméltem, hogy el tud jönni a megbeszélt időpontra (direkt délutánt mondtam, nem tudtam, mennyire van ellene a koránkelésnek), és amíg vártam rá a törmelékek mellett, egyre vidámabb és lelkesebb voltam, hogy nemsokára újra az én saját rendelőmben fogadhatom a betegeket.
Ha megérkezett, mosolyogva nyújtottam neki a kezemet, hogy kezet rázzunk.
-Örülök, hogy el tudtál jönni - mondtam neki, és egy hosszúkás ajándéktasakot adtam át neki, amiben egy '75-ös évjáratú Chateau Latour pihent). - Úgy hallottam, nagy ínyenc, úgyhogy egy kis semmiség a fáradalmaiért.
A romokra mutatva kérdeztem meg tőle:
-Tud vele valamit kezdeni?

Egyik buli közepette kaptam egy váratlan telefont. Csak bólogattam nagyokat, igazándiból nem fogtam fel, hogy mibe is megyek bele csak pár nappal később amikor Ratna hajnalok hajnalán felkeltett, hogy én elígérkeztem Lynnek rendelőt javítani és ez mára esedékes. Összekaptam magam amennyire tudtam és egy kis plusz pénzt beleinvesztálva a taxis zsebébe sikerült időben megérkeznem. Belépve a rendelőbe amit legutóbb sem néztem meg laposabban most még annyira sem volt ismerős.
-Igazán semmiség, az életem köszönhetem magának.
Meglepődve vettem át a csomagot amiről az információk hada rögvest beáramlott és alakot öltött a fejemben. Kikerekedtek a szemeim.
-Wáó, lekötelez...
Az egyik falhoz sétáltam és rátettem a kezem, hogy felmérjem alaposabban is a helyszínt. Aztán bólintottam.
-Természetesen, semmiség az egész, csak mondja meg mi kell és hova...

Greg nagyon udvarias volt. Igaz, egyszer már találkoztunk, de beszélgetni különösebben sok időnk és alkalmunk nem volt, és egyébként is alig volt magánál. Most viszont hamar megállapítottam, hogy egy igazi gentleman.
-Csak a munkámat végeztem - legyintettem elismételve az ilyenkor szokásos frázist.
Amikor azt mondta, hogy meg tudja csinálni, majd kiugrottam a bőrömből boldogságomban, mert bár eszemben sem volt megkérdőjelezni a tehetségét, azért elég nagyszabású dologra kértem, így eddig is számoltam annak lehetőségével, hogy majd elhúzza a száját, megcsóválja a fejét, mormog egy kicsit, aztán legjobb esetben is csak annyit mond, hogy ő megpróbálhatja, de nem ígér semmit. És mégsem ez történt!
-Valóban? - vidultam fel. - Ilyen egyszerű? Hát itt volt egy nagy váróterem, balra a mellékhelyiségek, itt a folyosó, itt a hátsó ajtó, itt a rendelő, itt a raktár. A bejárat itt volt. Ha ennyit visszakapok, már az is nagyszerű, a berendezésről majd én gondoskodok.
Lelkesen tapsikolva léptem hátrébb, hogy helyet adjak a művésznek, akinek keze nyomán hamarosan újjá fog születni az én kis kuckóm, és hamarosan megint rendelhetek úgy és ott, ahol eddig is tettem.
-Maga aztán nem vesztegeti az idejét - jegyeztem meg, ahogy figyeltem, hogyan teremti újjá a leamortizált épületet. - Nem fogja nagyon megviselni? Mármint éppen egy orvosi rendelőt épít, de akkor is... nem akarom, hogy miattam baja essen.

-Persze.
Jelentetem ki kedvesen mosolyogva a falat támasztva. Aztán hogy mondta mi merre volt a törmelék úgy gyűlt egy kupacba és folyt a hiányzó részekhez, hogy kitöltse azokat. Próbáltam menet közben memorizálni hogy mi hol van. Illetve minek hol kéne lennie. Eluntam a kupac mozgatását mire az beszivárgott a falba és a rendelő alapjaiból kezdett el újjá épülni a falak és a tető is összeforrt. Maradt egy aprócska kupac a rendelő közepén ami vélhetőleg a felszerelés maradványai.
-Ezzel mi legyen?
Kérdeztem és oda sétáltam majd belenyúltam a kocsonyásnak tűnő kupacba ami valójában egy masszív trutyi volt. Majd kihúztam belőle néhány eszközt amire emlékeztem, hogy itt volt és megmaradt bennem a felépítése, vele együtt a kis szerszámos kocsi amin volt az is előkerült és az ágy amin feküdtem szintén a helyére került.
-Csiribú csiribá...
Mondtam miközben könyékig a kupacban turkáltam majd előhúztam a többi szerszámot mai kimaradt és a kocsira raktam.
-Többire sajnos nem emlékszem de ha elmondja mik voltak még akkor megcsinálom.

-Ó, Greg, ez gyönyörű lett - ámuldoztam, ahogy mint egy felfújható ugráló palota, ismét kialakult a szemeim előtt az én régi, megszokott, szívemnek oly kedves kis rendelő.
A segítőm nagyon alapos munkát végzett, nem csupán a falakat emelte fel, de még jó néhány berendezést is helyrehozott, amit a többi ember egyszerűen csak bedobott volna egy nagy konténerbe, mint hulladékot. Vizsgálóasztal, eszközök, odavoltam meg vissza, amikor láttam, hogy újra használható állapotban voltak.
-Hát igazán nem akarok visszaélni a segítőkészségével, de ha ezeket a gépeket még segítene rendbe hozni, az remek lenne. Tudja, elég drága műszerek. Ez itt egy röntgen gép volt, ez az ultrahang...
Sorra mutattam neki az összeset, ami még elég felismerhető állapotban volt. A maradékra pedig csak legyintettem, hogy azok már semmik, majd szerzek helyettük újat. Hiszen szinte mindent visszakaptam, már ez is olyan boldogító volt, hogy csak Gregre való tekintettel préseltem vissza a helyükre az örömkönnyeket, amik a szemembe akartak szökni. Annyira hiányzott már ez a hely. Csak most, hogy visszakaptam jöttem rá, hogy nélküle szinte már honvágyam volt.
A mellkasomra szorított kézzel mentem be minden egyes helyiségbe, hogy ismét régi állapotában láthassam, és nem tudtam betelni a látvánnyal. Még a vécék is jobban lenyűgöztek, mint az észérvekkel kimagyarázható lett volna.
-Annyira köszönöm! Ez fantasztikus - hálálkodtam Gregnek, és ölelésre emeltem felé a karjaimat. - Szabad?
Persze Szellem nem volt oda az ötletért, hogy megint itt dolgozzam, ő jobban szerette volna, ha maradok ott, ahol eddig voltam, néhány emelettel alatta, de biztos voltam benne, hogy egy idő után abbahagyja a morgást, már csak azért is, mert ha hiányoznék neki, a képességével kábé 10 másodperc alatt ideérhet. Az is tovább tartott, ha a Methalban a liftet használta.
-Mit szólna egy fuvarhoz haza? - intettem ki a parkolóban várakozó kölcsönzött autóra, amire az utóbbi napok mozgalmassága miatt volt szükségem, és még 48 óráig nálam lehetett.

A dicséretre csak elégedetten mosolyogtam. Ilyenkor jobban leköt az alkotás öröme és folyamata. Hiszen ilyen alapossággal látni ezt a rengeteg változás magában is gyönyörű volt.
-Dehogyis gond.
A Röntgen helyére léptem de csak álltam ott némán, elmerengve mélyen gondolataimba merülve miközben lapoztam fel azokat és kerestem köztük a Röntgenkép képét. Heuréka kiabálhattam volna de csak annyi történt hogy a gép néhány másodperc alatt alakot öltött majd bekapcsolt. Eztán következett az ultrahang, ezzel valamivel könnyebb dolgom volt, röntgent csak távolról láttam ezt pedig többször is. Így nem sokat kellet töprengeni, hogy miként is kell összerakni. A dolgom végeztével már nem sok minden maradt a kupacban. Doktornő kérdésére kicsit meglepődtem, de hát ha neki ettől jobb. Lassan széttártam karjaimat lágyan mosolyogva.
-Miért is ne?
Ahogy megöleltük egymást több információhoz jutottam mint gondoltam volna. Első körben ott volt az X-nek nevezett gén, másodiknak pedig az átlagosnál valamivel tágabb anyaméh amit eddig csak olyanoknál láttam akik legalább egy szülésen túl voltak, vagy pedig elvetemült pornó színészek voltak. Na azokkal jobb vigyázni, még az én önbecsülésemet is képesek egy kicsit lerombolni. De akinek gyűrű van az ujján az kétlem hogy pornózna, de sosem lehet tudni...
-Nocsak, engedje meg hogy gratuláljak. Kisfiú?
Ezt már csak az után kérdeztem meg, hogy valamelyest távolabb kerültünk egymástól. Míg a válaszra várok elbattyogok a kis kupachoz ami még megmaradt és ráteszem a kezemet. Mire az beszivárog a padlóba. Körbenézek egy üres falfelületet keresek. Oda slattyogok és rátenyerelek. Egy ideig úgy tűnik semmi sem történik aztán megjelenik egy falba épített páncélszekrény ajtaja rajta egy primitív digitális kijelző rajta egy felirat: Adja meg a Pin kódot. Ahogy lehúzom a kezem a faltól az egy ideig követi egy 1 méterszer 2 méteres kinövésben. Egy pillanat múlva pedig egy szép olajfesték kép lesz belőle ami eltakarja a széfet. Rajta első ránézésre mintha a Mona Lisa lenne csak sem a ruha színe sem pedig az arca nem stimmel. Sokkal inkább emlékeztet egy bájos doktornőre aki fehér köpenyben ücsörög a háttérben pedig az épület homályos alakja vehető ki. A széf mellesleg nem túl nagy de szemlátomást néhány kiló arany kényelmesen elfér benne.
-Ohh nem szükséges köszönöm, így is nehezen tudom meghálálni amit értem tett. Kevés ilyen jóképű Úriember él mint én.

A csodaszép újjáépítés és felújítás után boldog hálával öleltem meg Greget. Államat a vállára támasztva jólesőn szusszantam fel, ahogy eszembe jutott, hogy most már igazán pár napon belül kezdhetem a rendelést. Végre megint minden a helyén van.
-Hogy mi... micsoda? - húztam össze a szemöldökömet. - Ezt meg honnan...? Ó, istenem!
Ösztönösen húztam össze magamon a dzsekimet, még akkor is ha tudtam, hogy egyrészt már semmi értelme, másrészt, meg ez neki úgysem akadály. A képessége ezen feléről meg is feledkeztem. Bár orvosként az emberi test a belső szervekkel együtt teljesen átlagos kép volt, mint egy alkatrészekből összetákolt gép, de azért mégiscsak! Kicsit mégis úgy éreztem magam, mintha rám nyitott volna zuhanyzás közben.
-Köszönöm - hebegtem, és fülig pirulva, lesütve a szemeimet bólogattam. - Kisfiú, igen. Alistair... khm... Azt hiszem... nekem most... Nahát, új ablakkeret!
Persze az új is ugyanolyan volt, mint a régi, ráadásul a régi romjaiból készült, viszont így legalább volt okom, hogy miért fordítok neki nagyon gyorsan hátat, és masírozok be a vizsgálószobába, hogy az érthetőnél nagyobb figyelmet szenteljek a megújult berendezésnek.
Mikor visszatértem, Greg éppen egy széfet helyezett el a falon egy meseszép festmény mögött. Ahogy jobban megnéztem az első ránézésre Da Vinci alkotásnak tűnő művet rá kellett döbbennem, hogy nagyon nem azt ábrázolja, amire gondoltam. A felismerés csak még tovább mélyítette pipacspiros arcszínemet, de azért igyekeztem legyőzni zavaromat, és ismét kimondani egy normális köszönömöt.
Következő megjegyzésére, ami enyhén szólva is duzzadt az önbizalomtól, kicsit csodálkozva néztem rá. Az ilyen embereknél sosem tudtam, hogy csak kedvesen megpöccintsem a nózijukat, vagy lekeverjek nekik egy jókora taslit. De hát ez Greg volt, aki éppen kedvesen és önzetlenül segített, nyilván inkább az előbbi. De nincs az az isten, hogy én még egyszer hozzányúljak, az már biztos!
-Nem kell hálálkodnia, elvégre orvos vagyok - mosolyogtam inkább. - De egyébként is! Csak nem hagyhattam, hogy meghaljon. Remélem azóta már jobb viszonyt ápol a hüllőkkel. Nem örülnék neki, ha megint a betegágyra kéne fektetnem.
A bejárat felé lépkedve ismét az autóra mutattam.
-Biztos ne vigyem el? Nem nagy út, és ez a legkevesebb, amit tehetek, amiért idefárasztottam, és még munkára is fogtam.

Zavarodott kérdésére csak rámutatta ma hasára. De úgy fest leesett neki magától is. Viszont elég zavarodottan fogadta a dolgot. Sokszor elfelejtem, hogy vannak nagyon visszahúzódó emberek akiket zavar ha valaki jobban ismeri őket ruha alatt, mint ahogy megszokták.
-Alistar?-Ízlelgettem a gyerek nevét. -Érdekes név meg kell hagyni.
Amikor elvonult volt időm kialakítani a széfet.
Hüllők, eddig sem szívleltem őket, azóta meg pláne de hogy fóbiám lenen tőlük azt nem mondanám.
-Igazándiból elviselem őket, de jobb szeretem ha van köztünk egy vagy két legalább üveg fal.
Felemeltem a kezem védekezően és megcsóváltam a fejem.
-Nem szükséges köszönöm. Ha bármi van, a számomat ismeri.
Kicsit megemeltem az kezemben himbálódzó ajándékot.
-Még egyszer köszönöm és vigyázni rá. Erőse mint volt, de azért csínján.
Mutattam körbe aztán egy picit előre hajolva elköszöntem és elhagytam a helységet.
-Minden jót.

// Köszönöm a játékot és a bort //

Amikor rámutatott a hasamra, már léptem is hátrébb, mintha egy késsel hadonászott volna. Persze, értem én, még mindig látszik rajtam a túlsúly, de ezek után már jobbnak véltem, ha vigyázok vele. Kis hamis, a végén még pocakon bök, aztán már azt is tudni fogja, hogy milyen a vérem kalciumkoncetrációja. Azt pedig még Szellem is csak az esküvőnk után tudhatta meg!
-Igen, tényleg elég ritka, de mindkettőnknek tetszett, és így legalább szép is és különleges is a neve.
Nem szívesen gondoltam vissza én sem arra az esetre, mikor Greg majdnem belehalt a sérüléseibe, amit az az átkozott kígyó okozott, de ezek szerint nem kellett aggódnom, hogy megismétlődne a szerencsétlen eset.
Mivel továbbra is hajthatatlan volt, ráhagytam, hogy akkor menjen egyedül, és próbáltam arra gondolni, hogy legalább biztos nem történik újabb ,,anatómiai betekintés", ha ne adj isten összekoccan az ujjunk vagy bármi.
~Jézusom, szegény ember! Hogy tud ezzel a képességgel együtt élni?~
-Akkor nagyon köszönöm a segítségét. A számomat Ön is tudja, hívjon bátran, ha szüksége lenne valamire.
Miután elment, rögtön a telefonhoz léptem, hogy megrendeljek legalább százat a legújabb extra erős kendőkből és ha már ott voltam egy halom gézlapot is, meg injekciós tűt, meg spatulát, meg...

//Én is köszönöm. Váljék egészségére, Mr Severald! //

Tess idegesen lépett be az orvosi rendelőbe. Rettegett a mai naptól, de úgy gondolta, minél hamarabb túlesik a vizsgálatokon, annál gyorsabban mehet vissza a munkájába és ismét a pácienseinek szentelheti idejét és energiáját. Bár az utóbbi igen csak fogytán volt az elmúlt hónapokban. Valahogy úgy érezte, hogy napról-napra fáradtabb és úgy döntött, hogy inkább kivizsgáltatja magát, ne hogy valami komolyabb baja legyen.
Így hát lassan beballagott az orvosi rendelőbe, bejelentkezett a recepción és leült egy székbe, hogy míg nem szólítják magában végigvegye a lehetőségeket. Bár az igazat megvallva nem igen akart a rossz dolgokra gondolni.
~ Nyugi Tess, csiga vér! Nincs semmi baj, biztos csak egy kis megfázás...~
Gondolataiba merült és igyekezte lenyugtatni vadul kalapáló szívét és egyenletes ritmusra kezdett levegőt venni. A tenyere izzadt és időnként meg-meg rándult a lába az ijedtségtől, hogy esetleg valami mást is találnak a szervezetébe, mint egy kis influenzát. Például kábítószert, vagy egyebet. Ezt azonban gyorsan ki is verte a fejéből, ugyan is az életére mert volna esküdni, hogy semmiféle drogot nem juttatott a szervezetébe.
Így hát kezeit szorongatva üldögélt a kényelmetlen székben és igyekezett a dohányzóasztalra kipakolt újságok közül egy olvashatót találni, így is megnyugtatva belső békéjét.
- Miss. Thorne, legyen szíves ezt kitölteni.
Hangzott egy csilingelő női hang nem messze tőle, mire Tess felállt és odasétált a pulthoz. Egy korlapot nyomott egy fiatal nő a kezébe, amit gyorsan neki is állt kitölteni, hogy ne kelljen a doktornak vele bajlódnia. Aztán amikor elkészült odanyújtotta a nőnek, megeresztett egy finom mosolyt és visszaült a székbe, ami még mindig roppant kényelmetlennek bizonyult és a falon lévő órát figyelte.

Egy fiatal nő jött hozzám aznap. Láthatóan nagyon ideges volt, és mint orvos csak azt tudtam remélni, hogy valami magánéleti gondok miatt, és nem amiatt, hogy komolyabb panaszai lennének. Mivel még sosem járt nálam, először a szokásos űrlapot adtam neki oda, amit ki kellett töltenie, hogy felvezethessem a kartonjában (hacsak nem kérte, hogy hadd maradjon névtelen), hiszen a személyes adatain kívül tudnom kellett, nincs-e gyógyszer allergiája, esett-e át komolyabb műtéteken stb.
Miután minden kész volt, akár a vizsgálat is kezdődhetett.
-Kérem foglaljon helyet - mutattam az íróasztalom melletti székre, miután én is leültem a saját helyemre. - Kérem mondja el, mi a panasza.
Ha a megmagyarázhatatlan fáradtságot elmondta, rögön megkérdeztem tőle:
-És ez mióta tart? Történt esetleg valami életmód váltás az utóbbi időben? Új munka, költözés, párkapcsolat, diéta, érzelmi megrázkódtatás, bármi?
Ha új étrendet mondott, megkérdeztem, az pontosan mit is takar, mi az újítás benne (cukormentes, gluténmentes, energiaszegény stb.).
Aztán jött a vérnyomásmérés. Az érték kissé alacsony volt, de még határon belül. Megint az adataira pillantottam.
-Ez a testsúly, amit ide beírt mikori mérés?
Ha régebbi, megkértem, hogy álljon fel a mérlegre, hogy egy frissebb adatot is kapjunk, hátha van azóta eltérés. Közben kérdeztem tovább.
-Más tünetet észlelt? Fájdalom, rosszullét, bármi?
Aztán megkértem, hogy üljön fel a vizsgálóasztalra, és egy kicsit emelje fel a fejét. Óvatosan tapogattam ki a nyaki nyirokcsomókat, és valóban, enyhén meg voltak duzzadva.
-Talán valami fertőzés - jegyeztem meg. - Kérem, nyissa ki a száját. Hmmm... a torka nem piros, a mandulája is úgy tűnik rendben van. Emelje fel magasra mindkét karját - (Ha hosszú ujjú felső volt rajta, azt le kellett vennie).
A hónaljnyirokcsomók is meg voltak dagadva.
-Mikor volt beteg utoljára? Ha csak egy kis megfázás, azt is számolja bele. Esetleg gyakoribbak lettek az utóbbi időben?
Kezemet a homlokára tettem, de egyáltalán nem volt meleg, akkor és ott biztos nem volt láza. A bedagadt nyirokcsomó fertőzést valószínűsített, de más erre utaló jelet egyenlőre nem találtam. Persze jelenthetett ezer másik dolgot is, de mielőtt folytatnám a vizsgálatot, muszáj valamennyire leszűkíteni a lehetőségeket.

"Lynn-nek"

Miután magam mögött hagytam az a környéket, ahol a nyomozóval tárgyaltam, egyre jobban gyötörni kezdett a gondolat, hogy talán nem is látom soha többé viszont a szüleimet.
Úgy éreztem, muszáj valamivel tompítani ezeket a szomorú érzéseket, így keresni kezdtem egy valamivel szolidabb vendéglátóhelyet az előbbinél és végül egy kisebb utcában, a forgalmas helyektől távol találtam is egy kávézót, ahol aranyos kis boxok voltak, így könnyedén meg tudtam húzni magam az egyikben és a csinos kis pincérlánytól kértem egy pohár valami erőset. Először csak nagyon megnézett magának, de aztán megértően elmosolyodott.
- Valami bánat ért?
Mikor biccentettem, csak megértően mosolygott és nem kérdezett semmit, csak hozott egy pohár valami sárgás színű italt és letette elém az asztalra, majd mellé tett egy üveget is, amiből kiderült, hogy egy Jack Daniel’s nevű whiskey van a poharamban.
- Azt hiszem akkor erre szükséged lesz. – nézett rám megértően, és én biztos voltam benne, hogy valami szerelmi bánatra tippel, de nem volt kedvem most felvilágosítani, így csak elé toltam egy 100 dolláros.
- Ha esetleg kellemetlenséged lenne miatta. – mosolyogtam vissza rá halványan és megvártam míg elmegy, majd egy szuszra felhajtottam a pohárban lévő italt, ahogy láttam másoktól.
A pia forrón marta végig a nyelőcsövemet és alig bírtam megállni, hogy nem kezdjek el köhögni tőle, de a szemem így is könnybelábadt és még a nyelvem is elzsibbadt.
~ Azt hiszem ez jó lesz, hogy a gondolataimat is így elzsibbasszam! ~ örültem meg a dolognak és már töltöttem is a következő adagot.

Nem tudom, hogyan keveredtem ki a kávézóból, talán bezártak és kidobtak, de, ha megfeszültem sem tudtam rá visszaemlékezni.
Arra eszméltem fel, hogy valami hangosan dudál, majd még hangosabban ordítozik valaki. Mikor körbenéztem éppen egy úttesten próbáltam átkelni, csak valahogy annyira távolinak tűnt a túloldal, és a lábaim nem nagyon akartak arrafelé vinni. Mintha valami koordinációs problémáim lettek volna, mert kinéztem egy pontot, de nem arra vittek a lábaim.
Mindenesetre többszöri nekifutásra és néhány igazán necces kocsi elkerülésre sikerült mégis a járdára megérkezni. Egy probléma volt! Fogalmam sem volt hol vagyok!
Aztán valami ismerős épület villant az emlékeimbe, de, hogy honnan azt nem tudtam, csak azt, hogy láttam már és valamiért úgy gondoltam ott segíthetnek nekem, így aztán kihasználva a járda adta szélességet eltántorogtam az ajtóig és bedörömböltem.
- Hahóóóóó! Vilmaaaa! Engedj beeee! – majd hangosan elkezdtem röhögni, mert valamiért ez olyan viccesnek tűnt. – de a dörömbölést folytattam. – Segítsegede…..segetseg….segítségemet kérem. – csúsztam le végül az ajtó elé, hogy kényelmesen elhelyezkedjem, hiszen a lábaim most már tényleg kocsonyából voltak.

-Nagyon köszönöm, doktornő kedves - mosolygott rám az Mr Taylor, aki csupán egy receptért ugrott be hozzám.
-Nincs mit! Ez biztos elmulasztja a kiütéseket, de ha a viszketés nem múlik el két napon belül, jöjjön vissza.
-Áh, nem hiszem, hogy gond lenne, Paula már ma is sokkal jobban nézett ki, csak gondoltam jó, ha van még neki ebből a kencéből.
-Azért ne kenje még a pirítósára is ezt! - biccentettem felé a néha túlontúl is aggódó, de egyébként kedvelt páciensemet.
Már épp válaszra nyitotta a száját, amikor meghallottuk a dörömbölést, és a nagyon furcsa, akadozó nyelvvel produkált szavakat. Vagyis hát oroszlánüvöltést. Mr Taylor először kérdőn nézett rám, de mivel válaszul csak ugyanolyan értetlen arckifejezést kapott, nagy léptekkel elindult a kijárat felé, majd egy lendületes rántással tépte fel az ajtót.
-Mi az istent...! - kezdte mérgesen, de aztán már hajolt is le, hogy elkapja az összecsuklott fiatalembert.
A hóna alá nyúlva, karját átvetve a vállán támogatta be a rendelőbe, majd felfektette a vizsgálóasztalra.
-Biztonsági őrökre még nem gondolt, doktornő? - kérdezte gyanakvó pillantását a félájult fiún pihentetve.
-Hogyne gondoltam volna - legyintettem. - Nagyon köszönöm, hogy segített.
-Igazán nincs mit! Szeretné, hogy maradjak? Kit tudja, mi jár egy részeg fiatalember fejében... mármint, ha nem haragszik, én tudom. Nyugodtabb lennék, ha nem kéne magára hagynom önt vele.
-Ez igazán nagyon kedves, de nincs rá szükség - ráztam a fejemet mosolyogva. - Ismerem őt.
Mr Taylor hamarosan beadta a derekát, és hazament, de csak miután megígértette velem, hogy ha bármi gond lenne, azonnal értesítsem, és akkor repül vissza. Nagyon meg voltam hatva, de nem hittem, hogy élnem kellene a lehetőséggel.
Sebastien nem volt különösebben rossz állapotban. Én a magam részéről még orvosként is csak annyit láttam, hogy fiatal, nem volna szabad innia, úgyhogy ivott. Sokat. Hát persze, egy kamasz, mi mást is csinálna! Az életjelei rendben voltak, sérülést, droghasználat nyoma nem látszott rajta, úgyhogy valószínűleg tényleg csak annyi történhetett, hogy egy kicsit túllőtt a célon. A véralkoholszintje 1,5 ezrelék volt, ami máris sok mindre magyarázatot adott.
-Jó reggelt, Frédi - vigyorogtam rá, ha kinyitotta a szemét. - Örülök, hogy eltaláltál idáig.

- Nem tudja….hukk…. véletlenül ki vagyok? Mert nagyon kivagyok! – vihogtam még csak úgy magamban, amikor éreztem, hogy egy erős kéz magával ragad, aztán valami vízszintesre fektetett és innen kicsit homályos a dolog, de azért mikor kezdett kicsit vidámparkosba átmenni a dolog és meg mertem volna esküdni, hogy fenn ülök a ringispilen, akkor már nagyon kezdtem nem jól érezni magam.
Aztán mikor egy női hangot hallottam már a szememet is igyekeztem kinyitni, mert most már végképp elvesztettem a fonalat, hogy hol vagyok.
- Áááá! Ezek szerint….Frédi a nevem? Elég hülye egy név. – motyogtam magamban, de ahogy megpróbáltam felülni, abba a pillanatban felkeveredett a gyomrom és csak egy rémült pillantást vetettem az előttem álló széparcú és felettébb ismerős Lynn-re, de már csak pár szót volt időm kinyögni.
- Bocs, de ….azt….hi…..- de már vágódtam is le az ágyról és faltól falig koppanva, mint a büdös bogár, elvergődtem a wc-ig, amit valahogy tudtam, hogy hol van.
Nem sok híja volt, hogy nem értem el odáig, de szerencsémre, azért nem hánytam össze a doktornő rendelőjét, de elég sokáig ejtőztem a wc csésze fölött, míg úgy éreztem, hogy talán elszakadhatok tőle.
~ Érdekes, hogy itt van Lynn és a rendelő, de hogy kerülök én ide? Jééé! És nem is Frédinek hívnak, hanem ……a fene, az előbb már tudtam! ~
A csapnál álltam egy darabig és enyhén dülöngélve próbáltam rájönni, hogy minek is állok ott, de végül csak rájöttem, hossza töprengés után, hogy kimossam a rossz ízt a számból és megmossam a kezem, de utána megint tanácstalanul toporogtam, hiszen elfelejtettem merre és minek induljak.
~ Valaki bezárt ide? De, nem! ~
Végül megtaláltam az ajtót és kitámolyogtam rajta.
- Azt hiszem nagyon be vagyok rúgva! – jelentettem ki a doktornőnek, miközben megbotlottam a saját lábamba és megkapaszkodtam benne.

Sebastien nagyon is vidám részeg volt, szóviccein, motyorászásán Mr Taylor és én is mosolyogtunk. Aztán Mr Taylor még egyszer megveregette a fiú vállát (,,Jól van, fiam, egyszer élünk!"), és távozott, én pedig új páciensemet ápolgattam. Eszméleténél maradt, ezzel nem volt gond, viszont tévesen bár, de nagyon is elszántan úgy vélte, hogy itt az ideje felülni, de még csak arra sem kell odafigyelnie, hogy ezt óvatosan tegye.
-Sebastien, várjon, ezt...
De már késő volt, a baj megtörtént. Gyorsan felkaptam a görbített tálkát, hogy legyen hova hánynia, de már ki is viharzott, meg sem állt a vécéig, ahol ráborulva a kagylóra kiadott magából mindent, amit kellemes-kellemetlen állapotáért okolni lehetett. Meg még némi zabpelyhet is, úgy néztem. Óvatosan léptem mellé, nehogy megijesszem, és kezemmel megtámasztottam a fejét a homlokánál, hogy egy erősebb öklendezésnél, nehogy beverje magát.
Nagyon nehezen tudtam volna elhinni, ha valaki akkor azt mondja, hogy érzékelte a jelenlétemet, pedig még a csaphoz is segítettem odatámolyogni, mivel a saját lábán már nemigen tudott megállni. Ott már, ha bizonytalanul is, viszonylag ügyesen boldogult, úgyhogy én otthagytam, hogy kinyissam magunknak a mögöttünk becsukódott ajtót. Hátam mögött tétova léptek zaja és Sebastien helyzetértékelése hangzott, ezért gyorsan megfordultam, és szerencsére épp időben ahhoz, hogy elkapjam a felém zuhanó fiút. Háttal a falnak ütődve, megroggyant térdekkel igyekeztem megtartani a számomra súlyos testet, és végül nem is zuhantunk a földre.
-Sebastien, az nem kifejezés - nyögtem erőlködve, hogy végre eljussunk az egyik székhez a váróteremben, ahova leültethetem. - Ami azt illeti, még egy csepp alkohol, és már az életedért aggódhatnánk. Egyedül vagy? Nem volt veled senki?
Az órára néztem. Még fél órám volna a rendelési időből, de hát úgysincs itt senki. Meg hát mi az a fél óra!
-Gyere! Gyere, hazaviszlek, jó? Minél előbb ágyba dugunk, jól kialszod magad, és holnap meg fogsz őrülni a másnaposságtól, de hát legalább már tudod, hogy ez ezzel jár. Lábra tudsz állni?
Miközben egyik kezemmel neki próbáltam segíteni, a másikkal a telefonomat tartottam, és hívtam egy taxit. Út közben leakasztottam a táskámat a fogasról, és nagyon reméltem, hogy Sebastien kibírja ébren az utat, mert fogalmam sem volt, hogy cipelném be az iskolába egyedül.

- Ó, drága kedveses doktorinéni! – ölelem magamhoz, ahogy igyekszik elvezetni valami biztosabb támasztékhoz, aztán leültet egy székre. – Olyan egyedül vagyok, mint ez az ujjam! – emelem fel a kezem és mutatom fel a mutatóujjamat. – De nem hárman, mint, amit most mutatok, csak valamiért nem tudok egyet mutatni! – próbálom a másik kezemmel eltakarni a plusz ujjakat, de mindig mellényúlok. – Nagyon, nagyon egyedül vagyok! – kezdek elkámpicsorodni és könnybe lábad a szemem. – Mindenkit elveszítettem és most itt állok…..vagy ülök – nézek körbe miközben meg kell kapaszkodnom a székbe, hogy le ne essek, - árván és nem tudom, hogy hol is vagyok.
Mikor valahogy a ködös tudatomba eljut, hogy Lynn haza akar vinni, boldog vigyor szalad szét az arcomon és megpróbálom magamhoz ölelni, széles karmozdulatokkal.
- Tényeleg? Hazaviszel Chicago-ba? De ott most nincs senki. – komorodom el megint. – De az ágy jól hangzik, azt hiszem talán van benne valami, hogy kialudjam magamat. – bólogatok, hogy majd leesik a fejem, de ettől csak megint felkavarodik a gyomrom, így inkább abbahagyom.
- Persze, hogy tudok járni! – pattanok fel a székről, de azonnal a falnak tántorodom, de még időben megkapaszkodom valami drótokban, vagy hasonlókban, így talpon tudok maradni. – Csak szólni kéne valakinek, hogy ne imbolyogtassák a szobát. Mi ez valami elvarázsol kastély a Vidámparkban? – tapogatom a falat, mintha keresnék valamit.
Mikor megérzem a támogató kezét, akkor már valamennyire irányba állok és egészen simán jutok a taxiig, csak háromszor akarok hasra esni valamiben. Aztán mikor már a kocsiban ülünk és meghallom a rádióból szóló halk zenét, akkor felkapacsolják a villanyt a fejemben.
- Doktornő drága olyan jó kedvem lett magától! Énekeljünk! Ismeri ezt, hogy
- Az a szép, az a szép, akinek a szeme kék....
Amikor a taxi megállt, mert megérkeztünk, akkor már egészen vidám hangulatban voltam és átkaroltam Lynn vállát, így botorkáltam a bejárat felé, ahol már készültem, hogy bedörömböljek, ugyan úgy, mint ahogy a rendelőnél tettem
- Miért van minden ajtó zárva! Én biztos itt lakom doktor néni? Ugyan ismerős, de egy ekkora palotában talán valami királykisasszony lakik, nem? – vigyorgok a gondolat menetre, hiszen az éneklés egészen meghozta a kedvem és talán most valami kedves kislány nyit nekem ajtót.

/Xavier Intézet - Főbejárat /

Egy ideig még várt, majd a doktornő behívta Tess-t az irodájába. A lány belépett a helyiségbe, majd rekedt hangon megszólalt:
- Jó napot!
Iszonyatosan ideges volt a hírek miatt és amikor megkérdezte a doktornő mi a panasza mély levegőt vett és hozzálátott a meséhez.
- Mostanában nagyon kimerültnek érzem magam és napról napra egyre rosszabb.
Újabb kérdést hangzott fel. Tess a kezeit ökölbe a térdére tette és elgondolkozott mióta is érzi magát fáradtnak.
- Úgy nagyjából másfél-két hónapja vagyok ilyen fáradékony és semmi ilyen nem történt.
Válaszolta egyszerűen és ő maga is meglepődött, hogy mennyire nyugodt a hangja.
~ Lehet hogy csak beképzelem...~
Amíg a doktornő vérnyomást mért igyekezett csendben maradni és megpróbálni egyenletesen légezni. Miután véget ért a várnyomásmérés látta, hogy a doktornő mennyit mért és kicsit elkezdet nyugtalankodni. Bár a határmérték belül esett az eredmény, sose volt ilyen alacsony a vérnyomása. Sőt.. kifejezetten mindig magasabb volt, amit az édesanyjától örökölt.
- A testsúly.. az áprilisi
Hallatszott a válasz és egy pár perc múlva a lány már a mérlegen állt. Meglepő módon az eredmény igen csak meglepte. Ugyan jó pár kilóval volt könnyebb, mint amikor legutoljára mérte. A félelem egyre erősödött benne, de igyekezet nyugodt maradni..
~ Biztosan csak egy kis influenza..~
Egy újabb kérdés hangzott fel, amire Tess szintén higgadtan válaszolt.
- Éjszakánként van, hogy felszökik a lázam, és mostanában igen sokszor van hányingerem.
Tess ezek után óvatosan felült a vizsgáló asztalra, majd követte az utasításokat. Amikor meghallotta, hogy talán valami fertőzés nagyot sóhajtott és megkönnyebbült. Bár aggodalom még mindig lappangott benne, jobban érezte magát, hogy nem komoly..
- Pár hete megfáztam egy kicsit.. azóta egy kis nátha semmi komolyabb.
Sóhajtott nagyot a lány és nagyon remélte, hogy a doktornő végre rájön mi baja van. Utálta úgy végezni a munkáját, hogy folyton fáradt és legszívesebben aludna.

A nő, bár látszólag makkegészséges volt, csak egy kicsit fáradt, egyre nyilvánvalóbban mutatta valami betegség nyomait, amit bár a rutinvizsgálatok nyomán egyre jobban sikerült körvonalaznom. Persze még így is több esélyes volt a dolog, de sajnos a súlyosabbakat sem zárhattam ki.
-Kérem, feküdjön fel a vizsgálóasztalra, és tűrje fel a pólóját.
Óvatosan, kis körkörös mozdulatokkal nyomogattam a hasát kitapogatva a máját, lépét. Enyhe megnagyobbodást éreztem, de semmi komolyat. Viszont nem hagyhattam figyelmen kívül.
-Üljön fel. Vért kell vennem Öntől.
A páciens egyébként is nagyon vékonyka volt, így lefogyva meg aztán végképp, kimerülten és betegen még törékenyebb lehetett, mint általában szokott, ezért a vérvételt olyan óvatosan végeztem, amennyire csak tudtam, mert tudomány ide vagy oda, olyan volt, mintha egy lehelet-vékony üvegszobrot kellett volna átszúrnom. Vigyáztam hát, nehogy összetörjem.
Vérvétel közben találtam néhány apró, egészen kicsi, de nem elhanyagolandó bevérzésszerű foltocskát.
-Emlékszik rá, hogy ezeket hol szerezte? - kérdeztem, miután vattát szorítottam a tűszúrásra, és leragasztottam.
Nagyon reméltem, hogy igenlő választ kapok, amiben majd kifejti nekem, hogy is ütötte be a könyvespolc sarkába, kilincsbe vagy bármi, mert ha nem emlékezett, az megint csak utalhatott valami sokkal komolyabbra annál, minthogy álmában verte be, azért nem emlékszik.
-Azonnal megvizsgálom a vérét, de ez el fog tartani egy darabig - mondtam neki. - Addig nyugodtan menjen haza, sétáljon, vagy akár itt is maradhat, de az elég unalmas várakozás lenne. Ha kész vagyok szólok, de pár órára szükségem lesz.
Hacsak nem volt más mondanivalója, útjára engedtem, megígérve, hogy amint kész leszek, azonnal hívni fogom a megadott telefonszámon. Mivel aznap már délelőtt lejárt a rendelési időm, nem volt több betegem, ennek szentelhettem minden figyelmemet. Hazatelefonáltam Szellemnek, hogy ma sokáig kell bent maradnom, aztán nekiláttam a munkának. Sajnos a vérképvizsgálat, a kenet, az eddig felvett adatok, mind egy diagnózis felé mutattak. Tess vére alátámasztotta eddigi gyanúmat, én pedig nehéz szívvel tárcsáztam a megadott számot.
-Csontvelővizsgálatra lesz szükség - mondtam neki, ha visszajött. - Van egy erre megfelelő szoba, ott akár azonnal elvégezhetjük, úgyhogy öltözzön át ebbe a köpenybe. Biztosat csak azután tudok mondani, hogy a csontvelőt is megvizsgáltam.
Ha átöltözött, bevezettem egy nagyon ritkán használt helyiségbe, ami onnan nyílt, ahol például a röntgenfelvételeket szoktam készíteni.
-Feküdjön fel az oldalára, és húzza fel a térdét az álla felé...
Hiába reménykedtem, hiába hitegettem magam, hiába húztam-halasztottam, mikor a csontvelőjét is megvizsgáltam, már egészen biztos lehettem a diagnózisban. Tess leukémiás volt.
Másnap délelőtt hívtam vissza újra. Akkor már minden vizsgálat kétszer leellenőrzött eredménye a kezemben volt.
-Foglaljon helyet - mutattam ismét az asztalom melletti székre, majd én is leültem a saját helyemre.
-Megvizsgáltam a vérét és a csontvelejét - kezdtem bele -, és összevetve azokkal, amit mondott, és ami a többi vizsgálat során kiderült... megtaláltam a fáradékonyságának, lázának és egyéb tüneteinek az okát.
Egy mappából már előkészítettem a papírokat, amiken az eredményei voltak, most azokon nyugtattam a kezem.
-Attól tartok, Ön leukémiás. Ez a ráknak egy fajtája, a vérképzőszervek daganatos megbetegedése. A fehérvérsejtek száma túl magas, de mivel ezek kóros fehérvérsejtek, nem tudják Önt megvédeni a fertőzésektől. Konzultáltam egy onkológussal, mindketten azt javasoljuk, keresse őt fel minél hamarabb - nyújtottam felé egy névjegykártyát. - Valószínűleg el fog végezni néhány egyéb vizsgálatot is, például CT-t, esetleg MRI-t is, az is lehet, hogy megismétel néhányat azok közül, amiket már itt is elvégeztünk.
Hagytam neki egy kis időt, hogy megeméssze a hallottakat. Közben felé toltam a leleteit, ha esetleg meg akarná nézni. Ha bármi kérdése, kérése, kirohanása volt, természetesen ott voltam, hogy válaszoljak, segítsek, végighallgassam.

//Köszönöm a játékot! //

Tess csendben figyelte a doktornő utasításait, majd azonnal fel is feküdt az asztalra és feltűrte a pólóját. Az igazat megvalva még mindig nyugodt volt, mivel a doktornő előbbi szavai alapján, ez csupán valami kis megfázásnak bizonyult. A kis vizsgálat utánni vérvételtől Tess igencsak megijedt, bár inkább kibírta, mivel úgy volt vele, hogy minnél gyorsabban túl lesz rajta, annál gyorsabban mehet haza és aludhat egy nagyot. A lány felemelt szemöldökkel nézett a kezére, miután a doktornő megkérdezte, hogy hol szerezte a lila foltjait. S akármennyire is igyekezett válaszolni, sajnos nemtudta, hogy hogyan is kerültek rá.
- Fogalmam sincs. Nem mentem neki mostanában semminek.
Még mondott valamit a doktornő a lánynak, majd szabadon bocsájtotta. És bár Tess-nek lett volna még mára munkája, inkább úgy döntött, hogy sétál egyet. El is indult, tett egy jó nagy kört a közeli pardkban és mindvégig arra gondolt, hogy ha végre meglesznek az eredmények, mosolyogva hazamegy és befekszik a kádba, hogy kiáztassa mgából a fáradtságot és a betegséget.
Nem is telt el olyan sok idő, mikor a telefonja csengeni kezdett és a doktornő visszahívta a rendelőbe. Pár perc alatt Tess már vissza is ért és a doktornő előtt ülve hallgatta végig a mondandóját.
~ Egy újabb vizsgálat.. remek!~
Dylan kicsit idegesen öltözött át a kórházi ruha szerű valamibe és amikor lefeküdt az asztalra már tudta, hogy valami itt nincsen rendben. Amikr a vizsgálat elkezdődött szörnyen fájt. És nem csak az eleje. Az egész vigyzálat alatt legszívesebben kiabált volna, de helyette csak hagyta hogy fájdalmában a könnyek patakként follyanak végig az arcán, hoy végül az asztalon landolhassanak. Amint vége lett a lány erőt vett magán, lassan felöltözött, majd megigazította a haját és elindult haza. Egész éjszaka nyugtalan volt, és ismét belázasodott. Másnap reggel, amikor elindult vissza a doktornőhöz, már nem fűzött sok reményt a jó hírhez. És ez nem is volt téves érzés. Amikor meghallotta a doktornő megállapítását valami furcsa, nyomasztó érzés lett urrá rajta. Mintha.. valami ilyesmire számított volna, s bár nehéz volt elhinni, valahogy most csak egy dolog tudta foglalkoztatni.
- Mennyi... mennyi időm van még?
Hallatszott a kérdés, s bármennyire is igyekezett a doktornőre figyelni a leleteit kezdte tanulmányozni. Látta, hogy egy csomó dolog pizitív lett és bár tudta, hogy a pozitív dolgok jók, ez esetben igen rossznak bizonyultak. A névjegykártyát a táskájába dugta.
- Köszönöm.
Motyogta a lány, majd eltette a leleteit, amik az ővéi voltak és elindult kifele. Mikor kiért az utcára lassa nelindult hazafelé. Út közben hagyta, hogy a könnyei elkezdjenek leperegni az arcán és egész úton a jövőjén gondolkodott. A jövőjén, ami nem lesz túl hosszú...

//Köszönöm a játékot! //

A kórházban kaptam egy nevet és egy címet, mondván, hogy ha lehet,m oda menjek kötözésre. Merthogy szép dolog a nap hősének lenni meg törpéket ölni, de nem nagyon kedvelik a mutánsokat. Jó, az a csinos nővérke végül is szerintem egészen megkedvelt... Kétszer is... De a többieket valamiért feszélyeztem. Gondolom azért, mert a fájdalomcsillapító hatására mindenféle fura képeket küldtem az agyukba. Nem is tudtam, hogy ilyesmire is képes vagyok, de hát mit lehet tenni? Ők gyógyszereztek be. Számolniuk kellett volna vele.
A karom már jobban volt, de még nehezen használtam. Nagyobbik baj a kezem volt: azt elég jól hazavágta az a rohadt buzogány. Sokszor hasogatott, és nem igazán tudtam fogni vele. Régebben mindkét kezemmel ugyanúgy lőttem. Tegnap megfogtam ballal a stukit, és célozni próbáltam, de majdnem elejtettem. Sebaj, maradt egy kezem, amivel tudok lőni. Van, aki eggyel se tud, ahhoz képest meg király vagyok.
Kiszálltam a kocsiból az üzletház előtt. Ellenőriztem a címet. Hát, jó helyen járunk... Dr. Lynn Harlow. Szép neve van, meg kell hagyni. Tuti, hogy egy hetvenes nyanya. Akiknek szép nevük van, mind azok. Akiket meg az ember ágyba vinne, azok általában tök átlagos Julie Smith-ek.
Bementem és szépen beültem a váróba. Azzal szórakoztattam magam, hogy a többi várakozó elméjébe pillantgattam bele.

Sorra fogytak a betegek. Nátha, torokgyulladás, hasmenés, mindennapos esetek. Vizsgáltam, gyógyítottam, recepteket írtam, és már mindenkit a nevén szólítottam. Egy új arc sem volt, mindenki régi ismerősként köszönt rám. Azt hittem, már végeztem is, amikor megláttam, hogy valaki még ül a váróteremben. Őt pedig még sosem láttam. Mégiscsak akadt ma valaki, akit nem ismertem.
-Jó napot kívánok, Lynn Harlow vagyok - nyújtottam neki a kezemet. - Jöjjön be kérem, azonnal megnézem, mit tehetek önért.
Odabent, ha elmondta, miért jött, megkértem, hogy üljön fel a vizsgálóasztalra, és mivel a sebe elég kiterjedt volt, az ingét is le kellett vennie. Szépen összevarrták a vágást, szó se róla, látszott, hogy nem otthon csinálta magának a felesége varrókészletével.
-Ezt már nevezem - dörmögtem, miközben óvatosan legöngyölítettem róla a gézt. - Ez hatalmas vágás, mély, hosszú és egyenes, határozott vonalú. Jól karbantartott, rendszeresen élesített fegyvernek kellett lennie, és a zúzódásokból ítélve elég súlyos lehetett. Vagyis vagy ember volt a támadója, vagy valami mókás kedvű mutáns, aki szeret ósdi fegyverekkel játszani. Mert megtámadták, igaz? - néztem rá. - Ilyen sérülést nem szerezhet balesetben.
Nekiláttam a fertőtlenítésnek. Olyan óvatosan csináltam, amennyire csak tudtam, de azért figyelmeztettem, hogy ez most egy kicsit lehet, hogy fájni fog. Nem akartam, hogy elharapja a nyelvét, vagy valami.
-Maga pedig - folytattam félig-meddig csak magamnak, de azért válaszokra várva - vagy bűnöző vagy mutáns, akinek még nem ismerték az igazi kilétét, amikor először ellátták a sebét, különben ahhoz ment volna vissza átkötözésre, aki összevarrta.
Fertőtlenítős gézzel a kezemben emeltem rá komolyan, de kissé bocsánatkérően a tekintetemet.
-Általában nem szoktam ennyit kérdezni, de az utóbbi időben... és a rendelőmet is porig zúzták, úgy kellett felújítani. Szóval nem faggatózni szeretnék, csak tudni szeretném, hogy veszélyben vagyok-e. Az ember nem lehet elég óvatos.