Orvosi rendelő

Akárhogy néztem, Adamnek nem lehetett könnyű dolga bábuként átlátni az egész táblát, ezért aztán elővettem a szekrényből egy kerek asztali tükröt, amit felpakoltam az Anatómia III. - A kardiovaszkuláris rendszer vaskos kötetére, így ha oldalra tekintett, kicsit előre döntve bár, de felülről láthatta az egész csatateret.
-Ez talán hasznosabb, mint egy selyemkendő, őkegyelmessége - kacsintottam rá, majd megléptem az első lépést, amivel mindig is kezdtem: ló az F3-ra.
Fogalmam sem volt, hogy miért pont így kezdtem minden játszmát, most sem tudom, de hiába a szakkönyv, még így is zsigerből léptem minden egyes körnél. Adam meg innentől legfeljebb a parasztokat ,,cipelhette", a többinél azért segítettem neki, szóval én tartottam a bábut, neki igazából pedig csak irányítania kellett, hogy melyik mezőre szeretné tenni. Persze voltak esetek, amikor nem nagyon akaródzott elengednem az adott figurát, főleg, amikor ez már megint azt jelentette, hogy választhattam a királynőm meg a bástyám, vagy maradék futóm közül. Ilyenkor állt egy kicsit a bábu a levegőben, amit vasmarokkal (vagyis vas-két ujjal) szorongattam, de hát előbb-utóbb csak le kellett tennem a kijelölt területre.
-Persze, minek is nekem sereg - morogtam, amikor már sokadszorra néztem el, és került ez bizony egyik-másik hős katonám életébe. - Én majd nyerek diplomáciai úton.
Hamar rájöttem, hogy nekem bizony gyakrabban kéne elővennem azt a bizonyos könyvet, mert egyenlőre az ígért világbajnokságon még a törölközőt se tarthattam volna. De végül is még csak a fél táblát tisztította meg az embereimtől, szóval itt még lehet eső, lehet hó.
-Ó, ezt a kérdést minden gyakorlatra jelentkező medikustól megkérdezték - mosolyodtam el a nosztalgia hatására. - De ne képzeljen e köré valami csodálatos legendát, eléggé mindennapi okai vannak. Az emberi test csodája lenyűgözött, mindig is érdekelt. Már gimnáziumban is imádtam a biológia órákat, persze, amikor ezzel foglalkoztunk. A tuják és a lucfenyők összehasonlítása annyira nem érdekelt. Ezen kívül pedig jó érzés segíteni másokon. Legyen az gyerek vagy felnőtt, mutáns vagy ember, nátha vagy nyílt törés. Mindenben persze nem tudom segíteni őket az életben, de ha csak ennyit tehetek értük, nekem már az is megéri. Éééés... sakk. Oké, csak a bástyának, de egyszer hadd mondjam már ki én is.
Oldalra döntött fejjel figyeltem a pici katonát, ahogy a következő lépésen gondolkodik vagy esetleg már lépne is.
-De akkor már megtudhatom én is, hogy jut el valaki a csatamezőkről egy iskolai íróasztal mögé?

Alapvetően egyszerű játékot játszottam a doktornő ellen, egyrészt mert saját bevallása szerint is gyenge játékos, másrészt mert nem nagyon tudtam bonyolultat ami azt illeti, hiszen én sem voltam éppen kiemelkedő... Igyekeztem meglépni egy gyors felfejlődést, amihez előre borítékolhatóan áldoztam fel két gyalogot, majd a megnyíló terepen át támadásba lendültem. Stílusomra jellemzően folytonosan hagytam kint látványosan ütésre a huszáraimat, illetve gyalogokat, ezekkel hívva kis csapdába Lynnt, hogy ha lekapja őket, akkor valahonnan a háttérből érkező bástya rendezhessen vérengzést. Sajnos ez nem volt túl egyszerű, hisz az első futója elvesztése után megértette a veszélyeit az elhamarkodott ütésnek. Elsősorban a klasszikus futóáldozatra próbáltam kijátszani a partyt, de a doktornő elég sokszor lépett számomra teljesen váratlant, így egy idő után a taktikámon változtatva már főleg a bástyák megőrzésére törekedtem. Egyértelműen a legjobb ütőerőt jelentik véleményem szerint. Igaz, Lynn is belelendült, hamarosan vágóhídon végezte a másik lovacskám is. Amikor "sakkot" adott a bástyámnak önkéntelenül elnevettem magam. Aztán elgondolkodtam pár másodpercig. Az a bástya még nem lépett a meccs során, ahogy a királyom sem. De a vezérem is fenyegeti az övét innen. Ha beütöm, az vezércsere lesz, hiszen védi az övét is egy gyalog. Ha kimenekítem a bástyát... Akkor lényegében büntetlenül leveheti az én vezéremet. Elmosolyodtam:
- Segítséget kérnék - néztem a hölgyre. - Két bábut végképp nem tudok mozgatni ugyanis... Hosszú sáncot kérnék, király és vezéroldali bástya.
Ha ezek után beüti a vezéremet, szabad út nyílik a sáncoló bástya előtt, akkor pedig helyzeti előnybe kerülök, hisz az ott fog vérengzeni közvetlen a sorában, abszolút előnyben, hisz neki sakk kilépésekre kell játszania... Közben persze érdeklődéssel hallgattam a szavait is, vidám mosollyal. Majd vállat vontam:
- A hadsereg és nagytekintélyű édesapám is úgy döntött, hogy a U.S. Army kötelékében túlságosan nagy biztonsági kockázatot jelentenek a mutánsok - feleltem. - A szomáliai harctéren aktiválódott bennem az X gén, utána hosszú orvosi megfigyelés és labormunka után leszereltek mint egészségügyi állapotára tekintettel katonai szolgálatra ideiglenesen alkalmatlant. Kemény időszak volt, de mielőtt még békésen leugorhattam volna egy hídról megtalált Ciklon és a professzor, majd elvittek az intézetbe. Minden katonatisztnek kell diplomát szerezni, én hadtörténész vagyok, innentől egyenes volt az út a történelem tanári pályához. Ha nőtt volna plusz két kezem, akkor talán masszőr lettem volna, ha plusz két fejem, plusz két aggyal, akkor meg sakkozó - viccelődtem. - De így legalább taníthatok, amit szeretek is. Meg ismerem a sakk eredetét legalább, ha már jó játékos nem vagyok... - vigyorogtam.

Jó szokásomhoz híven legszívesebben az összes katonámat hagytam volna ott, ahol vannak, nekem így is nagyon tetszett a tábla, főleg, hogy így otthon maradhattak volna együtt, biztonságban, amíg a fehér hadsereg kitombolta magát. De a játék sajnos nem így működött. Lépnem kellett. Viszont emiatt a csatából való felmentés-vágyakozás miatt elkövettem az egyik legütődöttebb, de az én esetemben igen megszokott hibát: a seregem fele beragadt a sarokba, ahol ugyan elreszkethettek magukban, viszonylag távolabb a mészárlástól, de ugyanakkor csapdába is estek, arról nem is beszélve, hogy a többi katona leshette, hogy valaki onnan fog nekik segíteni.
Megpróbáltam hát ezt a tömböt fellazítani, de ez nem volt könnyű, hiszen közben a többi bábuval is lépnem kellett, aki egyedül, szétszórva szemben az ellenfél immár jóval nagyobb seregével folyamatos veszélyben voltak. Még jó, hogy ott volt a királynőm. Beállítottam a tábla közepére egy biztonságos mezőre, onnan egyszerre tudott vagy három bábut védeni, őt meg egy paraszt kísérte, hogy neki se kelljen félnie.
Amikor Adam segítséget kért, már kezdtem is felemelkedni, mert azt hittem, szomjas (mondjuk nem tudom, hogy ezt melyik hülye pillanatomban éreztem valószínűnek), esetleg fáj valamije, vagy hasonló gondokkal küszködik. Meghallva, miről is van valójában szó, nem ereszkedtem vissza a helyemre, helyette felemelt mutatóujjal kértem a türelmét, az eddig az összecsukva dobozként funkcionáló sakktábla belsejében rejtőző, de kezdésnél a pultra dobott könyvhöz sétáltam, és gyorsan fellapoztam az adott oldalt.
-Sá-hossz-vez-bás-old... Oké - csuktam be ismét a könyvet, és visszaültem a seregem mögé.
Miután a királya és a bástya szerencsésen helyet cseréltek az adott lépéskombinációval, kissé elszontyolodva, hogy a zseniális tervemet meghiúsították, kezdhettem töprengeni a B-terven.
~Persze, Lynn, hát gratulálok! Sakkot adni a bástyának! Lehetőleg majd mindig figyelmeztesd, ha nyerő pozícióban vagy, hogy még véletlenül se nyerhess! El se hiszem, hogy súgtam neked minden egyes vizsgádon!~
-Plusz két agy, és ki nem álltam volna maga ellen - kuncogtam, miközben visszavonulót fújva hátrébb csúsztattam a futómat. - Egyébként meg nem kell jó játékosnak lennie, csak jobbnak, mint az ellenfele, az is elég.
Némán fohászkodtam magamban, hogy észre ne vegye, hogy most büntetlenül leveheti az egyetlen megmaradt lovamat, közben pedig elgondolkodva támasztottam az államat az ujjaimra, mire azok ugródeszka módjára lejjebb feszültek. Ahogy elnéztem a sakktáblán trappoló picurka iskolaigazgatót (vagyis helyettest, de az jelenleg ugyanaz volt), eszembe jutott valami.
-Mennyi idős kortól fogadnak el felvételt a Xavierbe? - Itt önkéntelenül is végigsimítottam a hasamon. - Persze tudom én, hogy semmi garancia rá, hogy is... de a férjemnek már két gyereke van, és mindkettő mutáns. Ő is. Ez már utalhat rá, hogy az ő oldalán könnyebben alakul ki az X-gén. Amennyiben ez a baba is mutáns lesz... mi a teendő?

Tekintetem végigsöpört a táblán és hamar kiértékeltem magamban a visszavonulást. Lynn elképesztően defenzíven játszik... Ennyire nem óvhatja a bábuit, a győzelemhez szinte minden esetben szükséges áldozatokat hoznia. A bástya utána legértékesebb bábu a vezér nagyátlagban számomra ha játszom, lássuk miképp reagál erre:
- Fehér futár lép és üt, a sötét vezér búcsúzik a pályáról - közöltem higgadtan, majd a mondott szerint előretoltam két kézzel nekifeszülve a bábut, míg neki nem koccant a sötét vezér figurájának. A kettő együtt valahogy meglepően stabilnak bizonyult, nem nagyon akar megmozdulni.... - Khmm... Búcsúzik, már amennyiben leveszi doktornő, mert valahogy meglehetősen ragaszkodónak tűnik - kuncogtam némileg verejtékező homlokkal.
Visszamásztam utána a körömvirágos tégelyre és érdeklődéssel hallgatva a szavait lóbáltam a lábaim:
- Hát elsősorban eleddig főképpen ugye a tinédzser, avagy felnőtt korú mutánsokra voltunk felkészülve, de ezen egyre inkább változtatni próbálunk .- mosolyogtam. - Gyanítom, mire arra kerül a sor, addigra már akár az általános iskolai tanulmányait is folytathatja nálunk a kisfiú avagy kislány, mellesleg amennyire én tudom igen, eléggé nagy a valószínűsége, hogy két mutáns gyermeke is mutánsnak szülessen. De azért nem szükségszerű - figyelmeztettem előre a hölgyet. - Abban igaza van, hogy az ezzel ellentétes esetek inkább a szabályt erősítő kivételek, de azért közel sem lehetetlen. Mellesleg... megígérem, nem én leszek a tornatanára a gyermeküknek - vigyorogtam és kacsintottam a nőre.

Naná, hogy higgadtan közölte, nem az ő vezérét zárták börtönbe az ellenséges vonalak mögé, hogy a többi leütött társával búsan nézze a táblán folytatódó ,,élők" harcát. Kelletlenül tessékeltem hát le a pepita csatamezőről a legértékesebb katonámat, hiszen én ragaszkodtam (volna) hozzá, de ahogy a többi elvesztett emberemnek, neki is néma ígéretet tettem, hogy kiszabadítom onnan. Útjára indítottam hát az egyik parasztomat, akinek ez volt már a harmadik lépése, így ő jutott a legmesszebb a túloldali határhoz, hogy kiszabadítson valakit (jelenleg őfelségét). Ahhoz képest, hogy a parasztok érnek a legkevesebbet a seregben, mégiscsak ők a leghatékonyabbak, elvégre ugyanúgy leüthetnek vagy megvédhetnek akárkit, mint bármelyik másik figura, viszont csak ők lehetnek olyan hősök, hogy feláldozzák magukat a társaik kiszabadításáért, ráadásul ha racionális szemmel akarnám nézni, mennyire zseniális diplomaták lehetnek, hiszen ugyan már! Egy parasztért egy királynő? Le a kalappal.
Na, de figyeljünk arra is, ami közben a többi helyen zajlik, mert egészen biztos vagyok benne, hogy Adam megint válogatottan álnok lépéseket eszelt ki csak azért, hogy ő győzzön. Szokás szerint sokszor véltem úgy, hogy most akár meg is állhatnánk, mindenki védve van a táblán, vagy elég messze a bajtól, minek ezt tönkretenni, de a játék persze nem erről szólt, így lépnem kellett. Csak éppen sosem úgy, ahogy tettem. Hamarosan a királyomnak már nem állt más segítség a rendelkezésére, mint egy futó, egy bástya és két paraszt. De hát hol van még a vége! Még könnyen meglehet az is, hogy Adam győzelme nem is lesz olyan könnyű, mint hiszi, és csak azért is lassan fogok elvérezni.
-Azt hiszem, azért a tornaóráknál még nem tartunk - mosolyogtam rá. - De ahogy Logant ismerem... talán jobban örülne a picur, ha maga lenne a tanára. Hallottam, miket rebesgetnek az óráiról, akkor már én is szívesebben vennék részt egy kommandós kiképzésen. Legalább nem lökne fel egyfolytában, ha egy fedél alatt vagyunk. Na, erre majd visszatérünk pár év múlva, az se biztos, hogy egyáltalán aktuális lesz, addig is... Ne! - ejtettem le a vállaimat. - Nenene! Mondja, hogy ez nem sakk-matt.

Talán nem voltam halálosan sérült, de tudtam, hogy már nem sokáig vagyok képes az eszméletemnél maradni, na meg valószínűleg ha így meglát valaki, azonnal hívja a rendőröket. El kellett tűnnöm onnan és segítséget kérni.
Nagy nehezen visszavánszorogtam a kocsimig, de nem kellett közel mennem, hogy lássam, azzal nem megyek sehová, mind a négy gumimnak annyi volt és ezt azért nem tettem a véletlen rovására. Nem tudtam, hogy nem-e várnak a közelben, így sarkon fordultam és kerestem egy telefonfülkét, a mobilomat most nem mertem használni.
- Lynn? Sheena vagyok! – szóltam bele rekedten és kimerülten a kagylóba. – Segítened kell………… -azzal röviden vázoltam hol vagyok és nagyjából mire számítson.

Már lassan ismerősként érezhettem magam ebben a rendelőben, ahol Lynn legtöbbször összefoltozott, és most is erre vártam, bár őszintén szólva nem szívesen kevertem bele, de ha minden igaz Féreg már így is célba vette, és már csak ezért meg kell ölnöm.

Csendes, békés napom volt. Alig jött beteg, Szellem és Alistair a szüleimnél voltak (Alistair egy kis pofikagyurmázásra, Szellem meg kísérőnek, meg persze a több tonnányi süteményért, amit anyám úgyis rátukmált), úgyhogy szokatlanul nyugodt környezetben esteledett rám. Időben tudtam bezárni a rendelőt, nem kellett túlóráznom, otthon nem kellett etetni, almolni, lefelé biggyedő szájú emberkét vigasztalni, és Alistair sem volt otthon, úgyhogy a babával járó nyűgök sem fárasztottak le. Kipihent voltam, felfrissült, nagyot szippantottam a kora esti langyos levegőből hazafele menet, és már előre örültem a habfürdőnek, amit egy tányérnyi csokis keksz, és egy nagy bögre fahéjas tea társaságában fogok kiélvezni, egy jó könyv társaságában, és talán egy kis halk Artie Shaw - val kiegészítve...

A félholt Sheena repedt combcsontja fölötti összetrancsírozott véres szöveteket igazgatva, végül a bőrnél összevarrva a sebet ingattam a fejem.
-Hogy vagy képes... hogy lehet, hogy mindig...? Tudod mit? Hagyjuk? A lényeg, hogy ezek után ha kell hét lakat alatt fogunk tartani. Esküszöm, te és Aya mintha szándékosan keresnétek az életveszélyt!
A nyakát már elláttam, azon nem túl szorosan már ott fehérlett a kötés. A fején lévő, szerencsére nem túl nagy kiterjedésű égésnyomokat szintén elláttam, de elég volt leragasztani őket, nem kellett gézturbánt használnom, de a lehető legóvatosabban azért közölnöm kellett Sheenával, hogy ott már sosem fog kinőni a haja. A medencecsontja fölötti sebet viszonylag könnyű volt ellátni, de a másik már nehézkesebb volt, mivel előtt még a golyót is ki kellett szedni, a bordáját kicsit a helyére igazítani, aztán jó szorosan átkötni. Mindezek után következhettek az apróbb sérülések ellátása. Sok-sok fertőtlenítő, kötszer és ragtapasz fogyott el azon az estén.
Végül felsóhajtva megtöröltem a homlokomat.
-Mondanám, hogy pár hétig ki nem mozdulsz innen, de még az ágyból sem, de valami azt súgja, hogy az csak falra hányt borsó lenne. Szóval...
Előre is félve a reakciójától toltam mellé az eddig összecsukva az ajtó mögött pihenő tolókocsit, ami eddig alig volt használatban. Mivel mindenek előtt jókora adag fájdalomcsillapítót kapott, reméltem, hogy az kiütötte annyira, hogy ne küldhessen el melegebb égtájakra ezt látva, de mivel Sheenáról volt szó, fel kellett készülnöm a legrosszabbra is.
-És most mond meg őszintén, ki tette ezt veled - ültem le mellé megfogva a kezét. - Egyáltalán életben van még? Veszélyben vagy?

A fogamat összeszorítva haraptam a nyelvembe, miközben Lynn tette a dolgát és megpróbált valamit összerakni a lábamból. Jó ideig győzködött ugyan, hogy elaltathasson, de nem kockáztathattam meg ezt a luxust, mert bár nem láttam, hogy követtek volna, Féreg nem egy kezdő bérgyilkos, biztos megtalálja a módját, hogy a nyomomra leljen. Nem tehetem meg, hogy ne legyek magamnál, vagy kába legyek. Ez a lelketlen vadbarom, amúgy is hajlamos, hogy fél kilométeres körben mindenkit megöljön, csak, hogy ne zavarják a munkában. Én nem szoktam ártatlanokat gyilkolni, és Lynn-ért meg a családjáért pedig az életemet sem sajnálnám, így az alvási az opciót kilőttem. Erős fájdalom csillapítót sem akartam, mert az is eltompít és lehet, hogy szükségem lesz az érzékszerveimre és a reflexeimre, és már így is kripli vagyok a sérülésemmel, ez még jobban hátráltatna.
Így maradt a szótlan szenvedés.
- Miért? – kérdeztem ártatlan szemekkel rekedten. – Most teljesen ártatlan vagyok a dologban. – ráztam meg a fejem. – Meséltem már neked, hogy miként….hmmm…..tévedtem erre a pályára, igaz? Na, most a régi főnökeim úgy gondolták, hogy tudok valakiről információt…..valakiről, aki régen…….kedves volt nekem. – haraptam időnként az ajkamba, de ezt most rá tudtam fogni a fájdalomra. – Szóval nem én kerestem a bajt, sajnos az talált meg engem.
Lassan tisztára úgy néztem ki, mint egy hirdetőtábla, teleragasztva, átkötve, bedunsztolva. Ennél szerintem már csak egy múmián lehet több kötés.
- Azért valamennyire szeretnék szabadon mozogni. – kértem a barátnőmet halkan és megpróbáltam rávigyorogni, ami elég érdekesen sikerült, és inkább grimasz lett belőle.
Mikor megpendítette, hogy feküdnöm kellene ezekkel, csak óvatosan megráztam a fejem, mert kicsit szédültem.
- Nem lehet!
Aztán kikerekedett szemekkel néztem, ahogy mellém gurította a tolószéket.
- Ugye ezt nem mondod komolyan? – pillantottam először a kocsira, majd vissza Lynn-re. – Soha nem fogok ebbe beleülni! Eléggé összefoltoztál, adsz pár fájdalomcsillapítót, aztán tudod, hogy elég hamar regenerálódok. – kezdtem bele a tiltakozásba, de azok a szigorúan rám néző szemek, nem nagyon tágítottak.
- Nem maradhatok itt Lynn! – vált aggódóvá a hangom, de nem állt szándékomban megijeszteni a szükségesnél jobban, viszont nem árt figyelmeztetnem. – Ez profi! Vérprofi és érzéketlen gyilkos. A házaban ahol laktam, mindenkit megölt a lépcsőházban, csak, hogy ne halljanak semmit. És meg fog találni! Lehet, hogy nem azonnal, de meg fog. És tud rólad, veled fenyegetett meg, hogy megöl, ha nem beszélek. Muszáj talpon maradnom és nekem megtalálni előbb, hogy végezzek vele.

Megenyhültem a beszámolója hallatán. Szánakozva a balszerencséjén, és a vele történt szörnyűségeken söpörtem félre gyengéden egy tincset a homlokából, miközben igyekeztem bátorítóan rámosolyogni.
-Sajnálom, nem tudtam. De most már nem vagy egyedül. Többet nem bánthatnak, megígérem. Ez talán tényleg nem a legjobb hely a rejtőzködésre, már többször kiderült, hogy a rendelőm nem éppen egy atombunker, de legalább addig maradjunk még, amíg egy kicsit magadhoz térsz. Nem vettem észre, hogy követtek volna, úgyhogy egy kis időnk talán még van. És ha szerinted még követhetnek, talán nem ártana hívni valakit, aki jobban ért az olyan pszichopata bűnözőkhöz, és ha ne adj' isten sor kerülne rá, a harchoz, mint én. Segítek, amiben tudok, de én orvos vagyok, nem nindzsa.
Persze nem tetszett neki a tolókocsi ötlete, ezen nem is csodálkoztam, hiszen Sheena mindig is szeretett aktívan részt venni a történések sűrűjében. De tudtam, hogy csak neki tennék rosszat, ha most engednék a kérlelésének.
-Épp elég fájdalomcsillapítót kaptál - ráztam a fejemet szigorúan. - Több már megárthat. Nem csak a dózis miatt, hanem ha nem is várhatod ki fekve a nehezét, attól még nem árt, ha érzed, hol a határ. A sebeidet nem fogja érdekelni, hogy mennyire nagy szükség van rá, hogy túlerőltesd magad, a végtelenségig pedig senkit sem lehet darabjaiból összefércelni. Tolókocsi, vagy magam kötözlek az ágyhoz, választhatsz.
Mivel azért apellálhattam a lány ép eszére, reménykedhettem benne, hogy végre megadja magát. Persze ha valaki a nyomában van, szó nem lehet arról, hogy ágyban fekve várja meg, amíg megérkezik, és végez vele, bár ha az kellett, akár aligátorokkal tömött vizesárokkal is körbevontam volna a rendelőt. Csak épen ilyen fokú felkészülésre aligha juthatott időnk. Sheena ezek szerint nem beszélt, vagyis még biztos folytatni akarták a vallatását, az pedig nem megy úgy, ha szem elől tévesztik.
-Jól van, jól van, nyugodj meg - csitítgattam, ahogy láthatóan egyre inkább belelovallta magát az egyébként sem rózsás helyzetünkbe.
Nem mondom, hogy nem lepett meg, hogy velem zsarolták meg, de hát ezek szerint az elrablói alapos emberek voltak, semmit sem bíztak a véletlenre. De hát én is kerültem már annyiszor rázós helyzetbe, hogy már tudtam uralkodni a pánikomon, akármennyire is éreztem, ahogy kisebb fajta bomba robbant a mellkasomban.
-De kik voltak azok? Ismerhetem őket? Tudod a nevüket, vagy bármit róluk? És kit akarnak megtalálni? És miért?

Hálás tekintettel néztem erre a nőre, aki talán sokáig azt sem tudta, hogy mi fán terem a bűnözés, aztán Szellemmel együtt ez a fogalom is beköltözött az életébe, és most tengernyi türelemmel és megértéssel foltoz össze minket időről időre, miközben a saját életét is kockára teszi. Még egy magamfajtától sem várnám el, hogy kitartson ilyen helyzetben, hogy mellém álljon a tűzvonalba, de ő minden habozás nélkül megteszi. És én ezt soha nem tudom neki eléggé meghálálni! És ezért tudom, hogy habozás nélkül odaadnám az életem, ha tudom, hogy azzal megmenthetem.
- Te vagy a legbátrabb ninja, akit ismerek Lynn Harlow! – mosolyogtam rá és életemben nem sokszor fordult elő, ami most, hogy elérzékenyülni lássanak. – És talán még kis ideig tényleg maradhatok, hogy összeszedjem magam, de aztán el kell tűnnöm, még a közeledből is.
Sajnos nagyon úgy nézett ki, hogy a tolókocsi használatában nem kapok kegyelmet és persze értettem én, amit mondott, de minden egyes porcikám tiltakozott ellene, de hát a parancs az parancs.
- Jól van, na! – duzzogtam egy sort, mint egy értetlen gyerek. – Csak egy kis időre, amíg a lábam pihentetni kell, de aztán szó sem lehet róla többet! – szögeztem le a maradék önbecsülésemet összeszedve.
Mikor elmondtam neki, hogy a bérgyilkos őt is célkeresztbe vette, tudtam, hogy bátran fog viselkedni, de azt is, hogy Lynn egy lelkiismeretes orvos, egy tündéri lurkó anyukája és boldog feleség, és én nem szeretném, ha ezzel kéne élnie hosszú ideig. – Én azt mondom, hogy jobb lenne, ha kis időre elmennétek nyaralni. Talán rávehetnéd Szellemet. Addig én megoldom ezt az ügyet. – tettem a karjára a kezem nyugtatóan. – Nem ismered őket Lynn. – ráztam meg a fejem a kérdésére komoran. – Ők képeztek ki és adták a feladatokat, amiket aztán végre kellett hajtanom, és akiktől megszöktem. Már ez is szálka volt a szemükben és talán ez is egy vonás volt a halállistájukon, de most az egyik társamat akarják megtalálni, aki követte a példámat, csak előtte még borsot törve az orruk alá, tönkre tette a számítógépes rendszerüket. Talán még adatokat is lemásolt, azt nem tudom. – rántottam meg a vállam, amit azonnal meg is bántam, ahogy a bordámba nyillalt a fájdalom. – Őt keresik most rajtam keresztül, mert annak idején szoros barátság fűzött minket egymáshoz, nagyon szoros. – révedt el a tekintetem pár pillanatig. – Régen nem találkoztunk, de ha akarnám megtalálnám, ebben biztos vagyok, de neked sem akarok többet mondani, mert még nagyobb bajba sodornálak.
Közben eszembe is jutott valami.
- Lynn oda adnád a telefonodat? Fel kell hívnom Rombolót, azt hiszem talán ő segíthet nekem. – vált kicsit felszabadultabbá a hangom.

Vigyorgó szusszanással feleltem a bátor nindzsa rangra, amit rám osztott.
-Maradsz bizony, mert nem azért raktalak össze, hogy aztán félúton ess nekem szét. Szóval ha el is mész, azt ülve teszed, s valaki legyen mellette. Van kinek szólnod?
Nem mondom, hogy meglepett, de azért ráncoltam a homlokomat, amikor kijelentette, hogy csak addig fogja használni a tolókocsit, amíg feltétlenül szükséges. Megértem én, hogy felpörgette ez a nap, de örültem volna neki, ha még pár évtizedig elpörög ez a lány, márpedig ilyen tempóval nem nagyon fog.
-Nem - ráztam a fejem határozottan. - Sheena, figyelj rám, ez nagyon fontos, legalább ennyit tegyél meg. Súlyos sérüléseket szenvedtél, más ember ettől már rég elájult volna, de az sem lett volna furcsa, ha belehal, sőt, igazából az lett volna a logikus. Tudom, hogy kemény fából faragtak, ezért bírod a gyűrődést, talán még sokkos állapota sem fogsz kerülni, de ha a bordád elmozdul, átszakíthatja a tüdődet. Ugye, nem kell mondanom, hogy az mennyire gyors lefolyású, gyógyíthatatlan halálhoz vezetne? Ülve maradsz és kész, vagy odaszíjazlak. Nézd, itt van jobb kéznél ez a pöcök. Előretolod, előremegy, hátratolod, hátramegy, jobbra-balra, értelemszerűen. Nem ördöngösség vezetni.
Amikor további adatokat osztott meg velem arra nézve, hogy mennyire is veszélyes alakokról volt szó, kiktől is féltette az életét (és valaki másét is), egyre komorabb lettem. Sajnos onnantól, hogy valaki bérgyilkos lett, úgy tűnt, soha nem szabadulhat a múltjától. Még ha bele is hal. Szellem felderengő arcképét gyorsan elhessegettem, hiszen most nagyon kellett figyelnem, és ha jól tudtam, nem ugyanabban a bandában voltak kiscserkészek, már csak azért is, mert Szellem sokkal korábban kezdte, mint Sheena, és ő már meg is ölte a régi munkatársait. Erre a gondolatra azért kicsit megborzongtam, hogy már úgy gondolok erre, mint egy teljesen nyilvánvaló módon elvégzendő feladatra, mint hogy például kiviszi a szemetet...
-Na, azt megnézem, hogy felhívod - vontam fel a fél szemöldökömet.
A telefon ugyanis a falra volt szerelve, és azt ülve esélytelen volt elérnie. Ha pedig megpróbált felállni, gyengéden, de határozottan nyomtam vissza a kerekesszékébe. Végül megveregettem a vállát, és én magam emeltem le a kagylót, hogy tárcsázzam Rombolót (a legutóbbi találkozásunk óta megvolt a száma, biztos, ami biztos).
-Üdvözlöm, Lynn Harlow vagyok, talán emlékszik rám. A nő, aki félpucéran püfölte. Itt van a rendelőmben Sheena, elég rossz állapotban, és még mindig követik. Egy elég veszélyes bandáról van szó, lényegében félholtra kínozták. Azt hiszem ismét szükség volna a segítségére. Mint Sheena orvosa, azt mondom azért, hogy segítsen neki nem felállni a tolószékéből, mert ez igen nehezére esik. Mint a barátja azért, hogy segítsen megvédeni. Számíthatunk magára?

Lynn rendben eléri a nagy embert, aki kurtán annyit mond a telefonba, hogy ülj a gépedhez, mindjárt visszahív videokapcsolásban. Ez meg is történik néhány perc múltán. Most zakóban, ingben, nyakkendőben láthatjátok viszont a tagbaszakadt gengszter. Vagy testőr. Vagy mifene... Szakálla és haja most kifésülve, rendezett, udvarias biccentést ereszt meg Lynn felé:
- Dr Harlow - recsegi, aztán összehúzódó szemei Sheenára fordulnak és elismerően füttyent egyet: - Az igen. Ha emlékeim még épek, én se kalapáltalak el ennyire cicus. Ki a fenébe kötöttél bele? - szalad fel a szemöldöke. - Bár ez a te dolgod, de segítséget most ne remélj, jelenleg egy magánrepülőgépen ülök, elképzelhetetlen, hogy New Yorkban tudjak lenni a reggeli órák előtt.
Megvakarja a tarkóját és hozzáfűzi:
- De az információs bázisom áll a rendelkezésedre addig is, feltéve hogy adtok valamit, amin el tudok indulni - rántja meg széles vállait. - Ez így ugyanis nem sok.
Ha feldobod a volt szervezeted mint üldözők, akkor a gorilla hevesen rázza a fejét:
- Kizárt, a Próféta leakadt rólad majdnem egy éve. Egyik ölebe sem koslat a nyomodban. Ha akarod össze tudok hozni vele egy videobeszélgetést neked és személyesen is rá tudsz kérdezni nála, szerintem majdnem tutira nem ő a hunyó - elemzi a helyzetet az izraeli, láthatóan meglehetős mértékben biztos az igazában.
Ha felhozod a Féreg nevét is, akkor idegesen megvakarja az állát, majd hamarosan jelzi Lynn telefonjának pittyegése, hogy valamit kapott. Nevezetesen egy kép érkezett természetesen ismeretlen számról. Romboló fáradtan sóhajt:
- Nézd meg a képet Sheena, ez az a fickó?

____________

A kép:

Azért eléggé lelombozott, amit Lynn arról mondott, hogy esélyem sem lesz pár hétig felkelni ebből a nyamvadt kocsiból, mint valami fogyatékosnak, de láttam rajta, hogy ha most vitatkozni merek vele, akkor tényleg kitalál valamit, hogy ott tartson, vagy felfogad valakit, aki visszagyömöszöl, akár hányszor megpróbálnék kimászni belőle.
- Jól van na! – morogtam rosszkedvűen. – Maradok, de ígérd meg, hogy nem fogsz csak azért benne tartani, mert szerinted még ott lenne a helyem. Nem akarlak átrázni, de nagyon fontos, hogy mielőbb lábra álljak. – néztem halálos komolysággal a szemébe.
Persze nem volt nagy ügy tologatni akart, de nem ez volt vágyaim netovábbja.
Miután még azt is megtagadta, hogy magam telefonáljak, csak durcásan ücsörögtem a székben, míg fel nem tűnt Romboló meglepően jólfésült fizimiskája a képernyőn.
- Hahaha! Nagyon vicces! – morranok fel a megjegyzésére, de aztán csak megrázom a fejem, mikor ecseteli, hogy személyesen nem tud segíteni. – Csak infó kell! – bólintottam aztán rögtön, ahogy kérés nélkül is felajánlja ezt a fajta segítséget.
Elmondom neki, hogy mire gondoltam, ki küldhette rám a bérgyilkost és miért, de a nagyfiú nagyon nem ért egyet az elképzelésemmel.
- Nem, nem akarok beszélni vele. Inkább igyekszem azt is elfelejteni, hogy a világon van. – és most rajtam van a fejrázás sora.
Mivel más nem jut eszembe, így inkább elmesélem neki, hogy miként mutatkozott be a merénylőm, hátha az többet mond neki, hiszen egyébként is toppon van az információk terén, és a szakmában meg főleg.
Láttam rajta, hogy nem ismeretlen előtte a név, ahogy előttem sem volt az, aztán csak egy pillantást kellett vetnem a küldött képre és határozottan néztem a világ másik végén repülő Rombolóra.
- Igen, ő az, bár itt elég érdekes egyenruhában feszít, de ő az, ezt biztosan állíthatom. – Ezek szerint jó volt a megérzésem, hogy nem egy mai gyerek, igaz? Mit tudsz mondani róla? Mivel tudom megfogni? – válik komorrá és hideggé a hangom, hiszen már nem csak magam miatt, hanem a barátaim kedvéért is meg akarom ölni. – Megfenyegette Lynn-t és gondolom senki nem lenne biztonságban körülöttem, míg el nem végzi a feladatát, vagy meg nem ölöm. Romboló – néztem a sötét szemekbe, legalább olyan sötéten most – meg kell ölnöm.

Fáradt-lemondóan sóhajtottam Sheena méltatlankodására az ég felé fordítva az arcomat. Imádtam ennek a lánynak az erejét és kitartását, de amikor azok az orvosi utasításaim rovására fortyogtak benne, komolyan bántam, hogy nem rögtön szíjakkal és altatóval szoktam fogadni.
-Rendben - bólintottam nagylelkűen. - Megígérem, hogy nem azért tartalak benne, mert egyébként véresre harapdálnád az öklödet fájdalmadban, mielőtt meghalnál, hanem, mert én egy ilyen szívtelen dög vagyok, aki azt akarja, hogy minél rosszabb legyen neked. Így már megfelel?
Azért a telefon kihangosítóját bekapcsoltam, mert láttam Sheenán, hogy ha kell a tíz körmével szerzi meg tőlem a kagylót, és ez az ő esetében kimondottan kellemetlen élmény lett volna, de sokáig nem volt rá szükség, ugyanis Romboló inkább a modernebb megoldásra szavazott, így hamarosan ott álltam Sheena mellett, összefont karokkal nézve az először abszolút ismeretlen férfit, akiben csak csak hosszú másodpercek múltán fedeztem fel a hang tulajdonosát. Az ő ,,elismerő" füttyentése semmi volt ahhoz, amit én hallattam akkor.
-Az egy dolog, nála már megszokhattuk - billentettem Sheena felé a fejem. - De veled mi történt? Neked kibe kellett belekötnöd, hogy ezt műveljék veled?
Nem mondhatnám, hogy különösebben rajongtam a fickóért, de miután a múltkori esetnél annyit segített, ráadásul elég korrekten járt el (már ami minket és a kiszabadított lányokat illeti), ez azért egy enyhébb távolságtartásra mérséklődött. Most azonban, ha ez a picike szálka még szúrta is bensőmet, azért csalódottan biggyesztettem a számat. Vele annyival könnyebb lett volna ezt elintézni. Főleg, mikor megláttam az arcát a képen, amit Romboló küldött át a telefonomra. Ha volt már valaha jóképű, szinte derűsen nyugodt arckifejezés, amitől ennyire kirázott a hideg...
-Jól van, jól van, nyugi - tettem Sheena vállára a kezem. - Ha ránk talál, először is megpróbáljuk megbeszélni vele a helyzetet. Kár lenne rögtön erőszakhoz folyamodni, ha békés tárgyalással is el lehetne intézni. De egyébként igen - néztem ismét Rombolóra. - Ha tudsz még valamit róla, jó lenne, ha beavatnál. Ne kímélj. Mindent, amit tudsz, vagy akár csak sejtesz!

Romboló fejcsóválva néz Lynnre egy fáradt sóhaj kíséretében:
- Már megint kezdi doktornő? - érdeklődik szarkasztikusan. - Eddig is tisztában voltak azzal, hogy diplomata vagyok, vagyis a munkaruhám úgymond nem a fekete bőrdzseki meg a vasalt bakancs - recsegi.
A továbbiakban a figyelmét Sheenára fordítja, érezhetőleg nincs kedve végeláthatatlan szópárbajba bonyolódni Lynnel. Mint diplomata egészen másféle beszélgetésekhez szokott, a nő gondolkodásmódja meg igen hamar a nagydarab fickó agyára megy. Helyette a szőkeségre fókuszál:
- Hát nem mondhatom, hogy megütötted a főnyereményt - rázza a fejét. - Az embered eredeti neve Heinrich Seitzler. Elég öreg, elmúlt már vagy száz éves is, bár ennek jó részét a halálban töltötte. Amit sikerült róla kiderítenem: világháborús katona volt. Obersturmbannführer, a rangját tekintve, vagyis az SS alezredese, ami tekintetbe véve az akkori életkorát nem kis teljesítmény. Megkapta a tölgylombokkal ékesített lovagkereszt kitüntetést, ami alapján nyugodtan mondhatom: nagyon bátor és kiváló hadparancsnok lehetett. A hadi jelentések is ezt támasztják alá. Ne becsüld le a tapasztalatát, te jó bérgyilkos vagy, ő viszont csataterek tucatjain edzett frontkatona, az se csekélység. Legalábbis 1941-től az volt. Addig az Einsatzgruppe B kötelékébe tartozott. Megsemmisítő osztag. A hadsereg után vonulva szedték össze és tüntették el a náci ideológia szerint nem megfelelő elemeket. Jó pár vérfürdő kapcsolódik persze az osztaghoz, letarolt falvak, tömegsírba lőtt asszonyok, kivégzett papok, felgyújtott gyermekkórház, amit akartok, volt itt minden. Seitzler érzelemmentesen végezte a dolgát. A parancs az parancs elvét követte, egyedül a hűségét tartotta követendő ideálnak, vagyis a tipikus szélsőséges SS militáns gondolkodásmód. Volksgrenadierban szolgál a háború vége felé, vagyis népi gránátos, hirtelen sorozott katonák parancsnoka. 1945 április 7.-én az angolok előtt tette le a fegyvert. A szovjetek háborús bűnök címen vádat emeltek ellene, 1946-ban elítélték, majd azt végre is hajtották. Akasztófán hunyt el. Elvileg. Minden jel szerint a halálát megélő tisztben ekkor aktivizálódott az X gén. Önregenerációs mutáns lett, igaz akkor és ott nem sokra ment vele. Ugyanis eltemették. Nem tudom mennyi időt töltött elásva, de 2 évvel ezelőttig nincs hír róla. Akkor került elő és hamar beszállt az üzletbe. Rászolgált a Féreg becenévre, igazi tetű. Most sincsenek érzelmei, de már felsőbb parancsnokság sem. Gyanítom megviselte az agyát az élve eltemetés, mert saját lábra állva sem lett éppen egy kedves gyerek. Két év, 49 áldozat, plusz ami esetleg veled kapcsolatban volt. Elvtelen disznó, nem hagy tanúkat. Még németben felrobbantott egy iskolabuszt páncélököllel, mert volt rá esély, hogy esetleg az egyik gyerek meglátta akció közben. Vadállat. De nem hülye! Az értelmi színvonala minden jel szerint magas, csupán az erkölcsisége hiányzik. Nem lehet megállítani Sheena. Önregenerációs, ráadásul beállt testvérnek. Ha eltemeted, azok akkor is érte mennek. Megölheted gyakorlatilag bárhányszor, egy-két-három nap és megint a nyomodban lesz. Ha azt akarod, hogy kikopjon a sarkadból, akkor tedd semmissé a megbízását. Egyezz meg azzal aki felbérelte, vagy a küld a pokolra - rázza a fejét a nagydarab férfi. - Más esélyed nem nagyon van. Seitzler egy levakarhatatlan barom - sóhajt.

Bár már elég jól ismertem Lynn-t, azért a végtelen naivitása, amit még a Szellemmel és a barátnőjeként velem töltött idő sem tudott lelohasztani, azért még most is meglepett.
Így mikor azt kezdte mondogatni, hogy megpróbáljuk majd Féreggel megbeszélni a helyzetet, csak nagyot sóhajtva forgattam meg a szemem, mert tudtam, hiába is igyekeznék meggyőzni, hogy ez nem az a fajta fickó.
Aztán csak figyelmesen hallgattam Romboló nagyon alapos és precíz beszámolóját arról az emberről, aki úgy döntött, hogy nem hagyja, hogy megéljem a húszas éveim közepét.
Bár voltak sejtéseim a viselkedéséből, a beszédéből, hogy nem a mi korunk szülötte, azért az, amit a nagyfiú mesélt igen csak azt vetítette előre, hogy nem lesz könnyű dolgom vele, sőt, egyelőre az is nagy szám lesz, hogy miként végezzek egy olyan emberrel, aki nem képes meghalni és talán még Rozsomáknál is gyorsabban regenerálódik.
Katonai múltja és az még az SS-ben is hírhedt kegyetlensége és érzéketlensége, csak hab volt a tortán. Nagyon úgy nézett ki, hogy, ha nem találom meg ellene az ellenszert, akkor halot ember vagyok és csak azzal segíthetek a hozzám közel álókon, ha feladom neki magam és akkor csak velem végez.
~ Persze Sheena! Ez, mind szép és jó, csak, hogy ő Mennydörgést akarja és, ha nem adod meg neki, akkor addig öldösi a barátaimat, míg meg nem kapja. ~ hűtöm le magam szinte azonnal, hiszen nem ilyen egyszerű a helyzet.
- Igen, tudom, hogy egy vadállat, hiszen mikor a volt lakásomra csalt, akkor előtte megölt mindenkit a lépcsőházban, csak, hogy ne zavarják meg. – bólintottam sötét haraggal Rombolónak, hogy tisztában vagyok a kegyetlenségével.
Az, hogy Testvériséges, már azért érdekesebb volt, de ez is csak nehezítette a helyzetet, mintha nem lett volna, amúgy is nehéz.
- Nem hiszem, hogyha szépen kérem elárulja, ki keresi ennyire Mennydörgést. – ráztam meg a fejem. – Mivel ő is az Árnycsapatban volt és állítólag megpattant, egy kis kalamajkát okozva maga mögött, azt hittem a régi főnökeim küldték, de ha nem, akkor ötletem sincs. – tártam szét tehetetlenül a karom. – Lehet, hogy lekopna rólam, ha feladnám őt, de ezt te is tudod, hogy nem fogom megtenni. – néztem Romboló szemébe. – És különben is szívesen megszabadítanám a világot egy ilyen féregtől, csak egyelőre fogalmam sincs hogyan és sürget az idő. Ráadásul ebbe a nyomorul székbe vagyok kárhoztatva! – csaptam a karfára dühösen. Persze elsősorban magamra voltam mérges, hogy hagytam magam csőbe húzni és ennek ez lett a következménye.
- Köszönöm Romboló az infókat és, ha esetleg megtudod, ki küldte a nyakamra, akkor azért hálás lennék. – emeltem a homlokomhoz egy kényszeredett mosollyal az ujjaimat, mintha szalutálnék. – Ha túlélem, akkor jövök neked eggyel. Most csak annyit tehetek, hogy minden barátomat megpróbálom eltávolítani a környékről, n meg meghúzom magam, míg annyira rendbe jövök, hogy lábra tudok már állni, természetesen a dokinéni engedélyével. - tettem hozzá.

-Nem, nem tudtam - ráztam a fejem Romboló visszavágására. - Eddig csak annyit tudtam, hogy egy két lábon járó tank vagy, kiismerhetetlen erkölcsi érzékkel. De örülök neki - mosolyodtam el. - A zakó jobban áll, mint a bőrdzseki.
Nem úgy tűnt, hogy bármelyikük is mellettem állna, hogy először éljünk a diplomácia eszközeivel, ha már Féregnek ez nem jutott eszébe, de ez végül is sok mindenen nem változtatott, nem volt szükséges a beleegyezésükre. Ha eldurvulnak az események, persze tudtam, mi a dolgom, de szerettem volna legalább megpróbálni elkerülni a az ilyen szituációt.
Egy pillanatra felmerült bennem, hogy az idő múlásával hogy válnak egyre szerényebbé az ember vágyai, hiszen amíg kislányként palotáról, egyszarvúkról, sárkányokkal viaskodó lovagokról és fele királyságról álmodoztam, most már csak biztonságban akartam tudni a családomat, és azt, hogy elteljen csak egy nap anélkül, hogy egy pszichopata meg akarja ölni valamelyik szerettemet vagy engem. Valahogy valószínűtlennek éreztem, hogy még ebből is lejjebb adjak, annak ellenére, hogy úgy tűnt, még ez is túl sok elvárás az élettől.
Ezt pedig alátámasztotta Romboló beszámolója arról, hogy kivel is állunk szemben. Most rajtam volt a szemforgatás sora, ahogy panaszos nyögéssel a székembe rogytam, majd zaklatottan a hajamba túrtam.
-Esküszöm, ha ezen túl vagyunk, kapsz tőlem egy hörcsögöt, s ha bármikor kitörne rajtad az agresszió, kizárólag vele kötekedhetsz, rendben? - döftem szigorúan Sheena felé a mutatóujjammal.
Persze morgásra nem igen jutott idő, hiszen a Sheenát (és ezek szerint rövidesen engem is) üldöző halhatatlan gyilkos igencsak ösztönzőerővel bírt, hogy inkább a fontosabb elintézendőkre figyeljek.
-Mennyi esélyünk van rá - kérdeztem mindkettőjükhöz intézve a szavaimat -,hogy még időben megtudjuk, ki a megbízója, meg is találjuk és rábeszéljük, hogy sztornózza az egészet? Egyáltalán, hogy meg tudjuk őket győzni, mert felteszem azt sem fogják megtenni csak azért, mert épp jókedvükben találjuk őket. Szóval talán nem ártana némi időt nyernünk. Lelassítanunk Féreg uraságot, esetleg elzárni egy időre. Így is a skorpióbarlangba készülünk, úgyhogy örülnék neki, ha a legveszélyesebbik legalább nem loholna a nyakunkban.

A játékban lassan, de biztosan kezdett az oldalamra billenni a mérleg nyelve. A sakkban, ahogy a legtöbb játékban, na meg az életben, csupán védekezés sosem fog győzelmet hozni. A megritkult serege mostanra kifejezetten létszámfölényben lévő fehérekkel nézett szembe. A szavaira is odafigyeltem természetesen, sőt, inkább azokra, mint magára a partyra. Fel is nevettem a fejtegetésén:
- Rozsomák leginkább csak büntető edzéseket tart - feleltem jó kedvűen. - Hivatalosan torna tanár, a gyakorlatban hivatásos alkoholista és életművész. Utóbbi abból a Salvador Dalis fajtából, ahol a művészet olyan, hogy számomra minden kép azt fejezi ki: "mégsem volt jó ötlet fél liter pálinkát rádobni négy xanaxra". Na valami ilyesmi jön ki Logan életművészetéből is. A végeredmény csak számára érthető. Ergo a gyerkőc kis eséllyel fogná ki tornatanárnak. Egyébként én sem tartok túl sok foglalkozást, ott inkább beugró vagyok, ha valaki nem ér rá. Elsősorban Tempo a testnevelés felelőse, azt hiszem minden gyerkőcünk nagy-nagy megelégedésére. Épp elég vagyok én a történelem és a filozófia vonalon, elhiheti - kuncogtam. - De legalább lesz olyan szülő is, akiben kétségek ébrednek majd, ha a gyerek azzal állít haza: a töritanárom egy szadista állat, pedig pusztán csak a "A nagy gazdasági világválság hatásai és a New Deal különös tekintettel a szociálpolitikai, bevándorlási és agrárgazdasági vonatkozásban az USA területén, 1922 - 1929 között" címet viselő előadásomon nem hagytam békében aludni - kacsintottam a nőre. Ha észrevehető volt ez a "sakkozó G.I.JOE" figurán, ha nem...
A kérdésére most az egyszer gonosz mosoly jelent meg a képemen:
- Nem doktornő, ez nem matt. A király elé még bemozgatható a bástyája - mutattam rá a tényekre. - Még két lépés, amíg mattot kap - vallottam be kedélyesen. - De sakknak tényleg sakk...

Elég nehéz úgy dolgozni, ha közben meg akarják ölni az embert. Elég nehéz úgy dolgozni, hogy közben a fél rendőrség az ember nyakába liheg. De úgy aztán végképp, ha az illető párja zsaru, aki ugyan nem liheg a nyakába (legalábbis nem hasonló indokkal, mint a kollégái), de attól még kötelessége lenne bevarrni. Igyekeztem hát még inkább észrevétlenül melózni, ami igen nehéz volt, amikor Mike épp nem volt szolgálatban, de nekem nagyon is kellett volna. Ilyen volt a ma este is. 
-Cső, adj altatót - löktem be a rendelő ajtaját.
A doki úgy összerezzent, hogy majdnem hanyatt vágódott ültő helyében, majd némiképp összeszedve magát felállt, és kicsit zavartan lépett felém.
-Sajnálom, de most beteggel vagyok.
-Na, ne mond - tekintettem gúnyosan a felpakolt sakk táblára és a nyitott oktatókönyvre. - Ha még az az ütődött füstpamacs itt lenne, még le is nyelném, hogy ilyen lógós lettél. A váród üres, és ha jól látom, így is van egy sor paraszt, akiknek ki kell várniuk a sorukat, de momentán vastagon szarok rá. Kérem az altatót.
-Aya, nem hiszem, hogy...
Pisztolyt húztam elő a dzsekim alól, s egyenlőre a plafonra szegezve biztosítottam ki, miközben sokatmondóan rántottam egyet a szemöldökömön, hogy, ugye, érti mi fog történni nemleges válasz esetén. Lynn úgy reagált, ahogy vártam. Csípőre vágta a kezét, és az arcába visszatért a szín, ahogy felháborodva nekikezdett a kiosztásomnak.
-Ne is álmodj róla! A múltkor is egy egész napomba került, amíg rendet raktam utánad.
-Tehetek én róla, hogy ilyen jó gyakorlópályát rendeztél itt be?
-Ez egy rendelő!
-Jó, akkor multifunkciós. Király. Na, ide a bogyókkal!
Lynn felsóhajtott, megforgatta a szemét, vagyis tudtam, hogy nyert ügyem van.
-Kinek lesz?
-Közöd?
-Nem adok halálos dózist, Aya!
-Gondolod, hogy így dolgozom?
-Kinek kell?
-Mike-nak - morogtam végül bosszúsan, hogy végre leszálljon rólam, és észre sem vettem, milyen gyorsan helyet cseréltünk.
Láttam rajta a döbbenetet, de az idegesítő etikája most jól jött, mivel kellőképpen diszkrét volt ahhoz, hogy ne fárasszon további kérdésekkel. Bólintott, és megindult kifele.
-Még megvan Mike kartonja. Gyorsan átnézem, nehogy egy komponens anafilaxiás...
-Lynn!!!
-Mindegy - legyintett, majd a vizsgálóasztal felé intett. - Ne nyúlj semmihez. Mindjárt jövök, nagyon sietek.
Az utolsó mondatot már a bábukhoz intézte, ami engem lendületes homlokcsapásra késztetett. Ez a nő ennyire belegárgyult az unalmas melójába? Hogy nekem azonban ne legyen unalmas a várakozás, eltettem a pisztolyomat, mert tudtam, hogy a pisztoly túl hangos, és még nekiállna itt sápítozni nekem, hogy az ő rendelője így, meg az ő rendelője úgy, és inkább pár dobócsillagot halásztam elő. Nem árt, ha az unaloműzés is hasznos. Futó, bástya, ló, végül a király, csak a hatás kedvéért.
-Mekkora istencsászár vagyok - mormoltam elégedetten, majd odamentem megszemlélni a művemet, de megakadt a szemem valamin. 
Ha valamiért Lynn a szívén is viselte a sorsát, én egy gyengédnek távolról sem nevezhető mozdulattal kaptam fel, de alig egy pillantást vetettem rá, amikor kitört belőlem a nevetés. Ne már, Szellem ennyire nem nyújt neki társaságot, hogy bánatában már a sakkbábukat kezdi öltöztetni? Vagy ennyire nem bírja kivárni, amíg pár hónap múlva a kis szörnyeteg feltépi a vagináját? Lehet valaki ennyire szánalmas?!
-Na, jól van, ez se hülyül már meg - vigyorogtam, és bár esküdni mertem volna, hogy valami kis vinnyogást hallottam, nem törődtem vele.
A kis bábu ugyan puha volt, ami egy sakk figuránál furcsa, de akkor nyilván valami kis játék kacat a hasában növekvő élősködőnek, elvégre ott van az a játék cowboy meg a szárnyas ribi, már csak ez hiányzik a szetthez. Egy nyomkodható (Nézzenek oda, ez tényleg puha!), csipogó tógás-barom. Szórakozottan dobálgattam egyik kezemből a másikba. Nem ívesen, hanem egy egyenes vízszintes vonalon lökdöstem jobb tenyérből a balba, aztán vissza, gyors egymásutánban, ahogy mások mondjuk egy teniszlabdával szórakoznának. 
-Hé, mi lesz már? - kiáltottam ki türelmetlenül. - Dokit kérünk a Pocsolya osztályra, de sürgősen.
Mivel nem méltatott válaszra, vagy meg sem hallotta, bosszúsan horkantam fel, és, hogy mérgemet levezessem a fejem fölé emeltem a kis mozgó babát, és a pulton álló edények felé dobtam, mint egy szabadnapos Jordan. Nem tudtam eldönteni, hogy az orvosi ollós vagy a vattás bödönbe akarom dobni a labda-helyettest, de mivel úgyis össze voltak tolva, a középen összeérő peremükre céloztam, hogy majd ahogy esik, úgy puffan. Vagy zörög. Majd meglátjuk.

A játszmát az ajtó nyílása zavarta meg. Pontosabban, ha még tökéletesen működnének a frontvonalon belém ivódott reflexek, akkor már hasra vágtam volna magam szolídan, fejhangon előadott "GRÁNÁT!!!" üvöltéssel a csattanás után, ahogy a nyílászáró mandinert kapva pattant vissza a falról egészen az érkező bakancsáig, ahol megállapodott. Egy ifjú, csinos és felette rossz hangulatban érkező hölgy volt az. A magam részéről mosolygósan megtámaszkodtam hűséges paripám oldalán (ha már a másikat lemészárolta Lynn vérben forgó szemű kaszás elmebetege, pedig csak egy paraszt, de ha már kaszát faragtak a kezébe mindjárt a Halálnak képzeli magát). A beszélgetés rövid, tömör és számomra értelmetlen volt, de hát nem is nekem szánták, így a magam részéről csendben hallgattam végig, csupán Lynnek bólintottam vidáman a gyorsaságra való hivatkozásnál.
Csendes merengésemből a shurikenek ébresztettek fel. Antik fegyverek, mindig is inkább a hírük mint valódi hatékonyságuk volt jellemző. A közkeletű tévedéssel ellentétben a ninják sem tartották sokra ezt a jól rejthető, de gyenge és nehézkes hajítófegyvert. Manapság ritkaság, hogy valaki ilyenekkel játszik. Mindenesetre a halálos sebet kapott király méltóságteljesen zuhant a porba. Na akkor mégiscsak én vesztettem - vigyorodtam el magamban, elvégre a király eldőlése a meccs feladását jelenti. Erre a sorsra jutottak a tisztjeim is, de jómagam nem aggódtam. A shuriken elől ebben az alakban könnyen kitérhetek, a dobófegyver nemcsak pontatlan, de versenytársaihoz képest pontatlan is. Ha meg eredeti alakomban lennék, akkor egyszerűen meg gyenge, egy vastagabb kabát már felfogja. Most meg játszi könnyedséggel lehetne előle kitérni...
...Ellentétben a kezével, ami hirtelen, nem túl gyengéden rám markolt. Igyekeztem barátságos mosolyt bűvölni az arcomra az ismerkedéshez, ami nem igazán sikerült mondjuk. Ennek egyik részét a rekedtes nevetés adta, ami lelombozott. Miután felfogtam a hanghatást, előtte ugyanis gyorsan rendezni kellett a légzéssel kapcsolatos alapfunkciók újratanítását az agyamban, miután a kisujja a lengő bordáim alatt finoman megmasszírozta a májamat. Meg a tüdőmet. Egyszerre...
Nos mire ez sikerült, addigra nosztalgia élményeim támadtak. Valamiért eszembe jutott, mikor a szakaszt felvittem kiképzésre ejtőernyőzni a betanuló pilótával. McWatt nem uralta még túl jól a gépet, ami annyit tett, hogy a kapaszkodók hamarosan illuzórikus jelentőséggel bírtak. Ennek megfelelően leteszteltük, hogy a csapatszállító oldalfala megfelelő keménységű páncéllemez, nagyjából két másodpercenként, míg elindultunk a túlsó felé, úgyhogy mire az ugróponthoz értünk a felderítő szakasz helyén egy alaktalan massza volt a repülő gyomrában, amiből mindenhonnan karok, lábak és fejek álltak ki, mint egy Zs kategóriás horrorfilmben. Könnyeket csalt a szemembe. Nem annyira az emlék, mint inkább mikor először vettem le orral a lány tenyerét. Aztán a feje fölé emelt, egyértelműen az NBA sztárokat idéző mozdulattal. Na jó, kedvelem én Rodman játékát, de ezt az élményt már nem akartam megtapasztalni, főleg mivel abból hosszú ápolás lenne, akkor is, ha valami szivacsra érkeznék, úgyhogy cselekednem kellett. Mivel a dobás előtt a célzásnál egy másodpercre a világbajnokok keze is megáll ezt kellett kihasználnom, ahogy tettem is most és erőből rámarkoltam a lány hüvelykujjára. A kézfej előrelendült, majd az újabb villanásnyi meglepettség alatt, hogy nem száll a "labda" leszökkentem a kezéről az asztallap szélére, ahol kigurultam az esést. Leporoltam egy teátrális mozdulattal a vállamat, majd a lányra mosolyogva megszólítottam:
- Elnézést, hogy elrontom a játékot, de ezt a manővert siklóernyő nélkül a hadseregben sem oktatták - nevettem. - Adam Windsor, tartalékos százados, a másik páciens - sóhajtottam.

Nem csodálkoztam, hogy a kis bogyesz nem repült el, hiszen elég nehézkesen tudta volna összehozni úgy, hogy közben a hüvelykujjamba kapaszkodik. Általában nem szerettem, ha ellentmondanak nekem, mert minek a nyilvánvaló ésszel vitatkozni, csak az időmet fecsérlik, úgyhogy ennek se örültem kimondottan, még akkor sem, ha nem volt túlzott jelentősége, hogy el tudom-e hajítani vagy nem.
-Mi a p#cs@?! - néztem rá összehúzott szemekkel.
Rötyögése és precíz bemutatkozása nem hatott meg, fapofával bámultam, majd teli torokból kiüvöltöttem:
-Lynn! A mini porontyod pofázik! És sokat! Ki lehet kapcsolni valahogy?
-Hagyd békén!
-B@szd meg, neked mindenre ez a megoldásod?!
-HAGYD BÉKÉN!
-Jól van, már ne nyígjál te is! - forgattam a szemem bosszúsan, és elkezdtem használható eszközöket keresni magam körül, miközben csak úgy az orrom alatt morogtam tovább elkent motyogással. - Lőtt sebbel jövök - hagyjam békén! Lőtt sebest küldök - hagyjam békén! Kezembe kerülnek a műszerei - hagyjam békén! Hisztis liba!
Mire ezt végigmorogtam, már meg is találtam, a megfelelő segédeszközt. Ha Adam közben megpróbált szót érteni velem, felvont szemöldökkel hallgattam, esetleg még válaszoltam is rá, de őszintén nagyon magasról szartam rá. Persze akár a pisztolyomat is használhattam volna, de a modern sebészet I-II. halkabb fegyvernek tűnt, úgyhogy volt rá esélyem, hogy ne kelljen Lynn nyafogását hallgatnom, hogy összekentem a rendelőjét, és még valami olcsó mozgó-beszélő babával is jövök neki. Pimasz egy baba volt, hogy nem engedte magát dobálni és még pofázott is, amikor senki sem kérdezte.Ha menekülőre fogta, mentem utána, s magasra emeltem a kemény fedelű, többkilós könyvet, hogy agyoncsapjam, mint egy idegesítő legyet, mivel többet nem is láttam benne.
-Hé! Teszed le!
Lynn már mozdulat közben kapta el a légycsapómat, így az ő tenyerén csattant. Láttam, ahogy a szeme megrándul, nyilván nem volt kellemes érzés, de nem érdekelt, ő tehet róla, én másra céloztam.
-Mondtam, vagy nem mondtam, hogy hagyd békén? - förmedt rám Lynn, miután kirántotta a kezemből a könyvet, majd miután az asztalra csúsztatta, a tenyerére kapta az aprólékot, a másikat sátorszerűen ráborítva, mintha egy didergő, sérült kismadár lett volna.
-Irritáló kis dögöt vettél a kölködnek - vontam meg a vállamat.
-Ez nem játék, Aya! Sem az, amit művelsz...
-Jaj, ne kezd már megint! Beleugatok én abba, amikor elpatkol egy beteged?
-Te a a sikertelen orvosi beavatkozást ahhoz mered hasonlítani, amit te művelsz?!
-Nem egészen. Én jobban keresek a hullákon, mint te - ismételtem meg a vállvonogatást.
Lynn lehunyta a szemét, és csupán azt nem lehetett eldönteni, hogy tízig számolt, vagy nagyon gyorsan tízezerig.
-A lényeg a lényeg - szólalt meg ismét rám tekintve, feljebb emelve a kezében tartott játékkatonát. - Ő itt ember, és nem játék.
-Érdekel engem, mire programozták...?
-Mutáns. Bármikor össze tud menni ilyen kicsire, de most beteg, és nem tudja kontrollálni a képességét. Nem hiányzik neki, hogy még te is... Hé!
Ennél tovább nem tudott menni, mert eddigre már olyan hangosan nevettem, hogy elnyomtam a hangját. Nem is próbáltam visszatartani, olyan röhejes volt. Végül, mikor nagy nehezen abba tudtam hagyni, Lynn rosszalló tekintetével mit sem törődve hajoltam le a Pindúr Pandúrhoz.
-Ez nem semmi - vigyorogtam rá kárörvendően. - Egy katona, aki ha épp kimenős, pöttömnyire zsugorodik. Te aztán falhatod a nőket: vagy lőgyakorlaton vagy, vagy olyan picivé zsugorodsz, hogy otthon se veszik sok hasznodat...
-Aya! Ezt azonnal...
-Végig ne mond, nem tud felzaklatni, de ha ennyire pasi hiányod van, inkább olyan férfit keress, aki megnőni tud, és aztán úgy marad.
-Jézusom! - lehelte Lynn elhaló hangon, majd kapkodva nyomta a kezembe a gyógyszeres üvegcsét. - Tessék, fogd.
-Ajánlom, hogy aludjon tőle!
-Megérdemelnéd, hogy koffeintabletták legyenek - morogta Lynn, és még távolabb vonta tőlem Adamet.
-Szét is csapnálak - sötétült el a tekintetem, majd a picurra pillantottam. - Mit mondasz Menő Manó? Lennél a kísérleti egerem, hogy tényleg altató-e?
-Aya!!

A rövid szóváltás után az újonnan érkezett hölgy számomra nem igazán érthető okokból agyon akart verni egy nagyobb könyvvel. Ettől ugyan még különösebben nem pánikoltam be, jelen alakomban is több kell azért ennél, de mindenesetre meglepődtem. Ugyanis sem szóban, sem másképp nem bántottam meg, sőt ami azt illeti hozzá sem szóltam, szóval igazából nem értettem mi indította erre, de nem is nagyon értem rá töprengeni rajta. A könyv lecsapódása elől kitérni már csak mérete miatt is lehetetlen lett volna, így csak keresztezett alkarjaimmal és felrántott lábammal védtem magam volna. Mocskosul tudott fájni az ilyesmi, de a testem tömörsége miatt különösebb kárt nem okozott. Szerencsére a beérkező doktornő miatt végül még erre sem került sor, majd igyekeztem szóban jobb belátásra bírni:
- Ha szépen megkérem, ezt abbahagyná? - érdeklődtem. - Tény, hogy nem lehet vele agyonverni, de azért ugyanúgy fáj... - mutattam rá a tényekre.
Ám ez is felesleges volt, mivel Lynn hamarost a két keze közé kapott. Aya rövid felvilágosítása következett, amire ösztönösen reagált a nevetéssel. Nem bántódtam meg ezen, jó páran reagáltak így, vagy még ennél is durvábban, így különösebben nem hatódtam meg a dolgon, volt időm hozzászokni, helyette udvariasan feleltem:
- Nos, a nevem Adam Windsor. Ha már így felvetette kisasszony, akkor tartalékos állományú katonatiszt vagyok, már nem aktív. A Xavier Iskola igazgatóhelyettesként dolgozom - mosolyogtam. - Éppen ezért volt már időm és lehetőségem hozzászokni a vásott kölykökhöz, legyenek azok fizikailag vagy szellemileg öt évesek - kuncogtam. - A felvetéséhez annyit: ha nem lenne szükségem jelenleg gyógykezelésre, akkor a méretnövekedés is menne, bár ritkábban alkalmazom mint a csökkentést, ritkábban van szükségem növesztésre - értse ahogy akarja a lány gondoltam magamban. - Eleddig pedig nagyon köszönöm, de a hasznos tevékenységek megítélésében egyetlen antiszociális kislány megítélésére sem kellett bíznom magam, egyedül is el tudom dönteni mennyi hasznomat látják valahol - hajtottam finoman fejet. - Nem mondom, hogy nincsenek hátrányai ennek az alaknak, volt aki sikeresen rám tiport például, de az ember egy idő után megtanulja helyén kezelni a dolgokat a világban. Néhány évtized kérdése és Önnek is menni fog.
A hölgyemény második felvetésére már csak szemforgatva pillantottam fel a plafonra:
- Na jó, eddig csak azt hittem, hogy orvosilag beteges módon egocentrikus kisasszony, akit egyszerűen nem érdekel saját magán és önnön szórakozásán kívül senki és semmi. Ez általában senkit sem érdekel a legkevésbé sem, csak rövid élethez vezet, de az a maga gondja. Ellenben engedje meg, hogy bocsánatot kérjek, tévedtem. Ön csak buta - sóhajtottam. - Nyilvánvaló okokból lehetetlen a kísérlete. Amennyiben azok koffeintabletták, szívinfarktust kapnék a dóziskülönbség miatt egy fél darabtól is, amennyiben altatók, szintén szívmegállást okozna. Én mindkét verzióban elhunynék, amit nyilvánvalóan nem szeretnék, Ön pedig nem lenne okosabb, amire meg mindenképpen nagy az esély - ráztam a fejem lemondóan.

-Nem lehet valahogy elkussoltatni? - böktem unottan Lynn legújabb játszópajtása felé. - Most már elhiszem, hogy nem műanyag, de esküszöm, jobb volt, amikor még azt hittem, hogy ceruzaelemes.
-Aya, hidd el, ha tudnám, hogyan kell elhallgattatni egy irritáló személyt, most én sem szenvednék!
Csak egy pimasz vigyorral feleltem, majd enyhe fejcsóválással lejjebb hajoltam, hogy a szemem egy szintben legyen Adamével (bár a dokinő ösztönösen hátrébb húzta egy kicsit a kezével, de nem törődtem vele). A vigyor nem tűnt el az arcomról, de abban egy csepp melegség sem volt, inkább az a fajta, ahol inkább már azért könyörög az ember, hogy inkább húzzam meg a ravaszt.
-Nyugodjon meg, nem pazaroltam volna magára a bogyókat, mivel valóban előbb nyekkent volna bele, mint hogy hasznát vegyem, akkor meg megint várhatom, hogy Lynn feltúrja a fél kartotékos szekrényt, annál meg drágább az időm. Ezen kívül azt sem kértem, hogy mutatkozzon be, sem azt, hogy felmondja az önéletrajzát. Én sem kötöttem a maga orrára, csak nem nem tud lakatot tenni a szájára, gondolom, ilyen fantasztikusan vágja az orvos-beteg titoktartás lényegét.
-Ha olvasott már újságot, tudja, hogy te vagy az - vonta meg a vállát Lynn.
-Jól van, tételezzük fel, hogy tud olvasni, és nem csak a képeket nézegeti - bólintottam kegyesen. - Csak a miheztartás végett szeretném leszögezni, hogy ha beleüti az orrát a dolgaimba, például rohan a zsaru barátaihoz, vagy szuperhősnek képzeli magát, már nem leszek ilyen gyengéd. Tudom, hogy a Xavierben mindenki önkéntes jótevőnek hiszi magát, mint ez az istencsapása itt... - intettem a fejemmel Lynn felé.
-Ja, és még egyszer nagyon szívesen - morogta felhúzva a fél szemöldökét.
-... de most az egyszer próbáljanak a seggükön maradni, maga meg elfelejteni, hogy találkoztunk. Elég világosan fogalmaztam, Pöttöm Panna?
Lynn nem volt elég gyors, de hát nem is támadások elhárítására fejlesztették ki ezt a nőt, úgyhogy a mutatóujjam hegyével gunyoros mozdulattal fel tudtam borzolni a kis Adam haját, mint egy rosszcsont gyerekét, mielőtt még a hasához rántotta volna.
Valahogy olyan furcsa érzés volt, hozzáérni. Nem azért mert olyan pici volt, ahhoz semmi köze nem volt, de határozottan furcsa volt. De erre nem is figyeltem sokáig, inkább csak arra, hogyan fodrozódnak a kicsi hajhullámok az ujjbegyem alatt, ami kimondottan csiklandós érzés volt. Mondjuk mire számítottam, nyilván bökős és ijesztős, mint egy igazi katona bácsi, hiszen ő csak egy pici babuci, ahogy ott fészkelődik Lynn néni kezében, és úgy néz fel rám azokkal a csillogó kis szemeivel, mint egy bolyhos kiscica.
-Jaj, de cuki - visítottam fel elragadtatva, és mielőtt a doktor néni még bármit tehetett volna, kikaptam a kezéből, és arát az én arcomhoz dörgölve, törökülésben helyet foglaltam a földön. - Olyan ajanyosz! Tesszék nézni, milyen helyesz a katona báci! - mutattam fel Lynn néninek, aki valamiért tátott szájjal bámult rám, de hát a felnőttek sosem értettek az ilyesmihez, és egyébként is most nálam van a játszós, úgyhogy az enyém. - Jaj, de édesz vagy - cuppantottam rengeteg sok puszit az arcocskájára, majd két kezét a a két mutatóujjam és hüvelykujjam közé csippentve, oldalra tartva a kezét jobbra-balra billentve a lábait a földön táncikáltattam.
-Aya, jól érzed magad? - éreztem meg egy puha tenyeret a homlokomon.
-Pejsze, jól vagyok - bólogattam vidoran, majd reménykedve folytattam: - Kaphatok nyajókát, Lynn néni? Igazán jó kiszlány voltam.
-Nyalókát... Te...
-Naaaaaaaaa - kérleltem reménykedve. - Megettem az ebédemet, ész megígéjem, hogy utána majd fogat moszok, hogy a Szuvasz Szöjnyek ne kajdozhasszák le őket. Jó lesz úgy? Jó? Kapok?
A doktor néni arca teljes értetlenséget tükrözött, ahogy Adamre sandított.
-Bármi ötlet?...
-VÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍ, jepül a jepülő! - rikkantottam fel, ahogy a magasba tartva vitorlásat játszottam a kis katonával. - Juuuuuj, katona báci katapujozik! VÍÍÍÍÍÍÍÍ!
-Azt hiszem - kapta el még a levegőben Lynn néni a babámat, pedig neki most le kellett volna ejtőernyőznie a csatamezőre -, jobb ha inkább én vigyázok rá.
-De az az enyém - követeltem vissza azonnal.
-Nem, Aya, ő nem játék - rázta a fejét határozottan.
-De én akajooooo-ho-ho-hoooooooooooom - tört ki belőlem a zokogás, ami egészen addig nem csillapodott, amíg hirtelen a számba nem döftek valami kemény, édes ízű valamit.
-Majóka! - cuppogtam boldogan, de továbbra is Adam bácsit bámultam, hogy mikor kaparinthatnám meg megint, mert igazán nem igazság, hogy csak úgy elvegyék tőlem, amikor nem is csináltam semmi rosszat.

- Megnyugodhat - feleltem tömören. - Nem nagyon szokásom rendőrségi ügyekkel foglalkozni, főleg nem lényegtelen, műkedvelő amatőrök ügyeivel. Két sarki zsebes elfogása között majd elintézi ezt a kérdést a rendőrség - ráztam a fejemet, amelyet egy relatíve finom mozdulattal megsimogatott.
A hajam az égnek állt. Egyrészt azért, mert most borzolták fel. Másrészt mert statikus elektromosság távozott ez irányban a testemből. De leginkább azért, mert az eleddig antiszociálisan infantilis Ms Caine, most... nos... öhmm... szeretni valóan volt infantilis. Pislogva meredtem a nyalókáért üvöltöző kislá... öhmm... ifjú höl... öhmm... közveszélyes elmebetegre és igyekeztem feldolgozni a látványt. Nem volt könnyű. Könnyebben dolgoztam fel az ejtőernyőző 85 tonnás nehéz harckocsik látványát. Apropó ejtőernyő! Nem ártana lassan egy, amíg ez a nő itt van, mert már másodszor lenne rá szükségem, ez alkalommal a doktornő kapott el reflexmozdulattal. Kérdésére lassan bólintottam:
- Van ötlet, de... - nyögtem - Jézusom... Valószínűleg a harmadlagos képességem, ami összekapcsolása tulajdonképpen az első kettőnek. Képes vagyok statikus elektromosságot vezetni szerves anyagba, akár élőbe is. Ez megtámadja úgymond a központi idegrendszert, eléri az agyat, majd kisüti annak idegpályáit. A hatás nem maradandó, nem túl veszélyes, ellenben megjósolhatatlan, mindenkinél más. Mivel az Ön tenyerében voltam, mikor Ms Caine érintésére aktiválódott valahogy, így mindketten kaptak belőle elvileg. Nos a legtöbb esetben koordinációs zavarokkal, vagy egyes érzékszervek elvesztésével jár, de ez itt nem áll fenn. Legvalószínűbben az Ön esetében késleltetett, pár percen belül valamelyik végtagjában zsibbadást vagy futó izomgörcsöt eredményezhet. Ms Caine viszont... egyes esetekben a személyiség rövid időre megváltozik. Az az oldalunk kerül előtérbe, amit leginkább elnyomunk magunkban. Jelen esetben ez... öhmm... azt hiszem a gyermeki én... - mormoltam. - Elvileg kb fél perc lenne a hatása, de most... fogalmam sincs - ráztam a fejemet.
A nyalókát szopogató Ayához fordultam:
- Figyelj Aya - mosolyogtam rá. - Ha megígéred, hogy nem dobálsz, mert tudod az ejtőernyőm elszakadt és most javítás alatt van, akkor megígérem, hogy fogunk majd együtt játszani, jó? - nyugtattam kedvesen. Mikor magadhoz térsz, tartok tőle bújócskázni fogunk - tetem hozzá gondolatban. - Különben is, a nagy lányok nem sírnak. Ne pityeregj! - kértem barátságosan.