Pennsylvania Avenue

-Hogy tudsz mindent - ismételtem, és még mindig alig hittem a füleimnek. - Mégis mit? Mi jogosíthat fel erre a viselkedésre? Nekem nem kell segítened, nem tudom miről beszélsz, de tartozol egy bocsánatkéréssel, és egy ígérettel, hogy többé nem kerülsz a szemünk elé.
Hát azt leshettem. Láttam az arcán az elszánt haragot, amelyet úgy tűnt, mind Szellem ellen szándékozott irányítani, ezt ékesen bizonyította felé emelt keze, ami az ő esetében olyan volt, mintha pisztolyt fogott volna rá. Ez volt az utolsó csepp, elszakadt a cérna, úgy éreztem, csak még egy szót szól, és én is robbantani fogok, ha eredendően nem is vagyok rá képes. Hogy merészeli megfenyegetni Szellemet?! Mikor jutott eszébe, hogy ez egy lehetséges opció, amit szabad, amit megehet?!
Mivel sejtettem, hogy az én édesem úgysem hagyná, hogy elengedjem a kezét, a többit meg aztán végképp nem, vízzé kellett változnom, hogy mégis előrébb mehessek, majd jégbe fagyva, hacsak Hugh nem védte ki, egy akkora jobb egyenest vittem be az eddig kedvelt, mostanra viszont meggyűlölt férfinak, amekkorát csak bírtam.
-Te rohadék! - dörrentem rá, és bevittem a következő ütést is, ezt már nyitott tenyérrel, hogy a jégszilánkok felhorzsolják a bőrét. - Eszedbe ne jusson kezet emelni rá, mert ezerszer is megbánod, erről én fogok gondoskodni!
Ismét emberi alakban elkaptam a grabancát, és a lépcsőházba vezető ajtó köré épített falnak löktem. Olyan erősen szorítottam az inge hajtókáját, hogy az sem lehetett neki valami kellemes (nekem semmiképp nem volt az), amikor a falhoz csapódáskor még az ökleim is nekiütköztek.
-Nem bánthatod őt - sziszegtem haragos tekintettel. - Nem engedem meg, és jobb, ha tudod, nagyon nem vagyok elnéző azokkal szemben, akik mégis megpróbálják. Ezt vésd az eszedbe.

John Dryden, angol költő egyszer azt írta: "rettegj a türelmes ember haragjáról". Sajnos nagyon kevesen okoltak szavaiból, és ennek köszönhető az az emberi tendencia, hogy azokhoz, akiket látszólag képtelenség felidegesíteni, olyanokat vágunk, amit képtelenség elviselni, ami öreg hiba, a türelem ugyanis olyan, mint egy gát, mely kordában tartja a harag fortyogó tengerét, s ha egyszer egy olyan magas gát szakad át, mint Lynn-é, jajj annak aki mögötte áll. Remélem Hugh hozott fürdőruhát...
-Én eleget hallottam - jelenti ki, s Lynn-el együtt halványodni kezd az alakja, ám a nő hirtelen vízzé válik, ami áttetsző ugyan, de sokkal nehezebb teleportálni, főleg ennyit, így lazán kifolyik párja kezéből. Szellem egy pillanatra letekint nedves kezére, s befejezi a menekülést. - Vagy verd hülyére...ami előbb jön.
~Ajjajj, ez csúnya lesz. Szegény Lynn megint átkapcsolt amazon fokozatra, mondjuk ezek után az lett volna a meglepő, ha nem teszi.~
Fájdalmas nyőgés hagyja el ajkait, és száját is félrehúzza, amikor látja mekkorát mos be szerelme a férfinak. Ez tényleg kezd eldurvulni. Futólépésben indul a nő után.
~Na jó, ideje megállítani, különben még kinyírja ami rossz lenne mert.....szóval........
....
...
Hmm...Na mindegy, a lényeg, hogy ha egyszer lenyugszik az én édesem, tuti bűntudata lesz emiatt, nem hiányzik, hogy még vízihullát is csináljon belőle!~
A harcoló felekhez érve hátulról ragadja meg Lynn mindkét karját, s úgy próbálja felemelni a dühöngő nőt. Nem könnyű feladat, de azért sikerül megbirkóznia vele, jó néhány verejtékcsepp árán. Miután lefeszegette őt róla, megpróbálja felemelni egy kicsit, hogy azonnal kámforrá váljanak.
~Jól van Grizzly, elég lesz! Jézusom de szexi vagy ilyenkor...bakker, de utálom, hogy itt minden kihallatszik...á, most már mindegy...~
Persze, ha Lynn nagyon kéri, újra megjelennek a közelben, az a nő írtó meggyőző tud lenni...

A bérgyilkos persze elmenekült a támadás elől. Az elmémből kirobbanó erő lebbenő gőzfelhővé változtatott egy szerencsétlen galambot, ami épp Szellem mögött röppent el. Aztán téglatörmeléket szórva szerteszét belecsapódott a szemközti ház falába, és ott végre elenyészett. A bérgyilkos abban a másik dimenzióban vagy hol sértetlen maradt, bármilyen keveset is tartózkodott ott.
Mire újból támadhattam volna, Lynn nekem esett. Erre számítanom kellett volna, hisz a Stockholm-szindrómában szenvedők valódi szeretet éreznek elrablóik, túszejtőik iránt.
Nem mozdultam, nem is védtem magam. A nő gyémánt kemény jégkezeivel alaposan helyben hagyott, mire a bérgyilkos leszedte rólam. Ezeknek bizony nyomuk marad... Még arra sem volt érkezésem, hogy Szellemre támadjak, hisz az engem ért csapások súlya alatt képtelen voltam összpontosítani..
Aztán mindketten eltűntek.
Nem tudtam, mire számítsak. A semmiből jövő támadásra, vagy arra, hogy elmenekülnek... Letöröltem az arcomról a vért, és fennhangon megszólaltam.
- Nem fogom feladni!
Aztán nem volt már mondanivalóm. A lépcsőházba vezető ajtó felé fordultam, hogy kirobbantsam.

Még épp csak belelendültem Hugh püfölésébe, amikor Szellem hátrahúzta a karomat, és vele együtt engem is, így nem tudtam még néhányat bemosni. Annyit még tehettem, amíg nem kerültem túl messzire tőle, hogy hasba rúgtam, de mivel folyamatosan távolodtam, ez inkább csak lökés volt, mint igazi rúgás.
-Te tényleg szörnyeteg vagy, Hugh, de ne próbáld a képességedre fogni, mert anélkül is az vagy!
Aztán éreztem, ahogy szépen fokozatosan eltűntem, miután Szellem a karjaiba kapott. Még kapálóztam egy kicsit, hogy engedjen vissza, de aztán rájöttem, hogy igaza van: nincs semmi értelme. Kapott eleget. Beleegyezően ernyedtem el a kezei között, vettem egy nagyon mély levegőt, aztán szorosan hozzábújtam.
-Vigyél haza. Nagyon kérlek. Nem akarok a mai napra gondolni, csak menjünk haza.
Nem bírtam visszanézni a tetőre, Hugh-ra, visszaemlékezni arra mit is akart valójában, mennyire félreismertem, mennyire ádáz és elvetemült, mennyire gátlástalanul használná rémes képességét, csak hogy megkapja, amit akart, pedig nekem azt mondta, hogy legszívesebben megszabadulna tőle.
De már nem lehet semmi baj. Szellem itt van velem. Hazamegyünk. Már tényleg nem lehet semmi baj!

//Köszönöm a játékot! Nagyon élveztem. //

~Bakkker!~
Pár pillanatig csak mered a galamb helyére saját kis dimenziójából, de aztán jobbnak látja Hugh-ra koncentrálni...pontosabban inkább Lynn-re, mielőtt kinyírná a fickót.
~Oké, jobb lesz, ha komolyan veszem ezt a csávót, és leöntöm mondjuk savval amikor alszik,~
Ezen nem túl rózsás gondolatait igyekszik száműzni, amikor már Lynn-t is a karjaiban tartja, és nincs túl nehéz dolga. Szegény menyasszonya nagyon kivan, és annyira próbál hozzábújni, hogy azonnal elfelejt minden bosszúval kapcsolatos gondolatot, és helyette csak arra koncentrál, hogy megnyugtassa végre ezt a szegény nőt.
~Semmi baj kedvesem. Már húzunk is innen. Nem hagyom, hogy bajod essen.~
Egy terhes nővel a kezében tényleg nem volna értelme harcolni, hisz a hormonoknak hála...nos Hugh tudna mesélni róla, mennyire jó ötlet ilyenkor felbosszantani valakit, de az igazat megvallva ki sem kell nyitnia hozzá a száját, elég, ha csak rád néz a következő néhány hétben. Messze repül innen villám sebesen, magára hagyva az élő bombát a fővárosban, jó messze New York-tól.

//Én is köszönöm Sok szerencsét a testvériségben //

Vártam, még a kilinccsel a kezemen is vártam, de nem történt semmi. Elmentek. Ám legyen... Láttam Szellem arcát, tudom Lynn nevét... Meg fogom találni őket. És akkor megszabadítom Lynn-t ettől a gyilkostól. Utána is nehéz lesz, ezt már láttam, de tudtam, hogy idővel rájön majd, hogy mindez az ő érdekeit szolgálta.
Elengedtem a kilincset és hátra léptem. Kis koncentráció után robbantottam, de elmém még nem lehetett az igazi, mert ahelyett, hogy csak a zárat roncsoltam volna szét, apró forgácsokká változtattam az ajtót, a keretét, és a közeli téglákat is.
Átvergődtem az általam robbantott lyukon, be a lépcsőházba. Pár lakó ugyan elődugta a fejét, de ma már túlzottan elegem volt a korlátolt emberi lényekből, így csak rájuk morrantam, hogy közveszélyes mutáns vagyok, mire egyből visszatakarodtak a lyukaikba.
Így értem le az utcára, ahol beleolvadtam a tömegbe, épp, mielőtt a rendőrök kiértek volna.

//Én is köszönöm mindkettőtöknek!//

//előzmény: Hart Island //

A városba eljutni nem jelenthet gondot, de persze miért is jelentene, hisz több millió ember utazik ide minden nap. Ha nem egy tankkal, és egy ezrednyi gyalogsággal érkezett a városba, akkor bizony Ratna-ról is azt hiszi mindenki, hogy csak az ingázók egyike, aki mindössze csak dolgozni, vagy nézelődni tért be a városba. Végül is részben igazuk van...

Sajnos a raktárról, ahol a gép fekszik nincs további információja Stryker-nek, azt viszont pontosan meg tudja mondani, hol tartózkodik a férfi, aki igen. Phil jelenleg egy olcsó garzonlakást bérel nem messze a főúttól, ahol jelenleg is a korábban említett létesítmény tervrajzát tanulmányozza egy kibontott üveg sörrel a kezében. Az asztalon fekvő tervrajzra kézzel berajzolta a biztonsági kamerák pontos helyeit, és az őrség járőrútvonalait is valamivel korábban, a látvány pedig nem valami biztató. Jelenleg el sem tudja képzelni, hogy juthatna be észrevétlenül, azt pedig csak az ég tudja, mennyi erősítésre számíthat odabentről.
A bérelt lakása egyébként nem túl figyelemreméltó. A falakra ráférne egy alapos festés, az ágyon és az asztalon kívül a hűtő az egyetlen bútor, fürdőszoba nincs, és a folyosón a lámpa csak néha villan fel, de többnyire inkább hagyja, hogy a sötétség vegye birtokba az egész lépcsőházat, és a pókhálókkal vastagon fedett közös fürdőszobát.

-Jó, én se gondoltam komolyan, hogy ő csinálta volna. Még jó, hogy tudom, hogy megy ez, épp ezért nem kell minden szavamat szó szerint venni. –mondtam megvetően.
Te jó ég, ez most tényleg komolyan gondolta amit mondott? Röhej… Inkább nézem tovább a képsorokat.
-Aha. Annyira nem is vészes, látok benne némi fantáziát. –felelem kissé elmerengve, aztán féloldalas mosolyra húzódik a szám- Hogy ő? Problémát? Nekem? Ugyan már… Ha egy csapat kommandóssal elbírtam, akkor nem a Hogyan neveld a sárkányodat főszereplője fog lenyomni. Bízza csak ide, majd elintézem. –vetem oda Strykernek, azzal ha nincs más mondandója, akkor megyek is.
Washington… Nem tudtam pontosan, mennyi időre mentünk, de talán 2 db 20 kg-os bőrönd elegendő lesz, mindenféle ruhákkal teletömködve. A díjakat persze Strykerrel fizettettem ki, kísérőt meg nem hoztam magammal. A repülőgépre úgy se engedtek volna fel senkit fegyverrel, magángéppel jönni meg egy kissé feltűnő… Viszont én is teljesen átlagos, hétköznapi ruhában érkezel, mint ha csak egy itt tanuló egyetemista lennék. Kerítettem egy átlagos szállodát, nehogy már én is olyan putriban lakjak mint az a Phil nevű fószer, a számlák pedig szokás szerint Stryker papának… Aztán miután kipakoltam, fogtam a fényképezőgépemet és útnak is indultam, hogy megkeressem az emberemet. Szerencsére a hotelem nincs messze az ő garzonlakásától, kivételesen még térkép nélkül is sikerül odatalálni. Csak unottan baktatok fel a lépcsőházban a lakásáig, majd egy jól irányzott mozdulattal rúgom be az ajtaját. Kopogni? Minek? Úgy is engem várt, nem?
Szótlanul, zsebre vágott kezekkel baktatok oda hozzá, persze közben a képességemmel már „le is tapogatom”, hogy milyen érzések vezérlik – amennyiben bármi ártó szándékot észlelek, akkor gondoskodok róla, hogy sokkal barátságosabbá és kezesebbé váljon…
-A nevem Ratna. –térek a lényegre- Stryker elmondta, hogy mi a pálya, vagy nekem kell felvilágosítani téged?






700. reag! 

A számlákat természetesen rendezi a nagyfőnök, sőt, Ratna még gyümölcskosarat is kap a szobájába, elvégre belefér igazán. Semmi értelme garasoskodni most már. Az, hogy kísérőket nem visz magával, a zombi katonánkat egy cseppet sem zavarja, ami pedig az öntudattal rendelkező ügynököket illeti, ők abszolút megértik a nő döntését, és teljes szívvel támogatnak minden olyan percet, amit nem kell a társaságában tölteniük. Nem arról van szó, hogy rossz főnöknek tartanák persze, csak épp...kicsit elterjedt, hogy pszichopata a csaj, és a többség retteg tőle.

Ami a lakást illeti, senki sem állja Ratna útját, Phil pedig bár igyekszik résen lenni, abszolút gyanútlan, és nem igazán figyel fel az egy szál magában közlekedő hölgy lépteire. A tokostól kiszakadó ajtóra már annál inkább, és reflexből kapja fel a fegyverét az asztalról, hogy a behatolóra szegezze, ám meghúzni már nincs kedve a ravaszt.
-Phil - böki ki, némi döbbenettel a hangjában, ugyanis elvből sem szokta az igazi nevét válaszolni semmilyen kérdésre, most meg csak így. Furcsállja, hogy most mi lehet ennek az oka, de végül úgy dönt, nincs oka gyanakodni, és minden bizonnyal a látvány lehet a dolog oka. Ó igen...
-Stryker? Az meg ki a r...á mindegy, gyere beljebb, mielőtt kihívják a zsarukat! - Hadarja, aztán már dobja is el a fegyverét, és pattan ki a folyosóra, pont egy időben a cseppet paranoiás szomszéd bácsival.
-Semmi baj, én voltam! Kizártam magam, de megoldottam!
Egy ideig állja az öreg gyanakvó tekintetét, de aztán inkább faképnél hagyja, és visszailleszti az ajtót a helyére.
-Ratna...hmmm... - Gondolkodik el visszatérése után, és alaposabban megnézi magának az egzotikus szépségű diáklányt.
-Álljon meg a menet! Tudom már ki vagy! -Kiált fel, és azon nyomban egy zöld színű átlátszó balta materializálódik a kezében.
-A Xavierbe jársz! Ezek szerint lebuktam! Hányan vagytok?

http://20.000 Reag !!! //

-Tudom. Phillip Wright, és a képességedet is ismerem, kár a szót pazarolni rá. Igaz, élőben azért megnézném. –nem, nem kérdés volt, utasítás, és ezt a hangomon is tisztán hallhatja.
Ahogy beinvitál a házba, nagy nyugisan besétálok, miközben végigmérem, hogy néz ki belülről a kóceráj. Hát… elég lehangoló, mit ne mondjak, még jó, hogy engem nem egy ilyen sufniba vágott be a főnök, tuti lett volna egy-két szavam hozzá, vagy ha az nem is, meglett volna a magyarázat rá, ha hirtelen a férfiak iránt kezd vonzódni…
Ahogy a srác a szomszéd tatának kezd magyarázkodni, csak unott fejjel hallgatom, az asztalnak dőlve, és inkább a térképeket kezdem én is tanulmányozni. Remélem a terepen éles helyzetben majd jobban feltalálja magát, mert őszintén? Ez itt most elég sovány volt.
A nevem hallatára csak aprót bólintok, és már épp kezdenék megnyugodni, hogy minden rendben, amikor meghallom a következő mondatát, én pedig nem bírom megállni, hogy ne temessem a tenyerembe az arcomat.
-Istenek és istennők, ez most komoly?! Ne mondd, hogy nekem kell felvilágosítanom téged… -emelem rá végül a tekintetem, majd ahogy a pillantásom tesz egy kis kitérőt a baltát tartó keze irányába, már érezheti is azt, amivel Michaelt is sikerült megtörnöm.
Na igen, fantasztikus érzés, amikor az embernek kifordítják és kiugrasztják a vállát a helyéről… Ha sikítozni vagy ordítani kezd, az se zavar különösebben, annyira biztos nincs tökös legény, hogy egy ilyen „merénylet” után még kézben bírja tartani azt a baltát, ha igaz, amit Stryker mondott, akkor meg fizikai kontaktus nélkül úgy is megszűnik létezni. Most legalább kiderül, mennyire mondott igazat az öreg.
-Jártam. És egyedül vagyok, te nagyon marha! És… igen, ha így ordítozol, valószínű, hogy idecsődíted az összes szomszédot és tényleg lebuksz. Szóval hajlandó vagy végre elkussolni és válaszolni a kérdésemre? Tudsz valamit és csak az eszedet játszod, vagy tényleg ennyire sötét vagy? Azt ajánlom hogy kapd össze magad, de irtó gyorsan, és nyögj ki valami épkézláb választ, ha jót akarsz magadnak, mert nem ismétlem el még egyszer.
Amennyiben beszélni kezd, megszűntetem a fájdalomérzetet a karjában, addig viszont had szenvedjen, legalább tanul egy kis tiszteletet, meg megtudja, hogy hányadán is állunk egymással – ergo én vagyok a főnök, ő pedig teszi, amit mondok.

Philip-et kezdi idegesíteni ez az észbontóan dögös, és egyben rohadt dög nőszemély, ám épp abban a pillanatban, amikor dacból elhatározná, hogy azért sem mutat meg semmit a nőnek, megrökönyödve tapasztalja, hogy valamiért előkerült a kezéből egy hosszú és egyenes rózsaszín rúd, a végén egy olyan formáéval, ami leginkább ahhoz hasonlít, amikor egy vízgömb belsejében szétrobban egy bomba, aztán megfagy az egész a levegőben. Nem tudja, mi vette rá arra, hogy engedelmeskedjen, de egy mozdulattal el is tünteti a művét. Aztán következik a hangos eszmecsere:
-Pedig nagyra értékelném, ha megtennéd. - Jelenti ki fenyegető hangnemben, közelebb mozdulva a kezében lévő átlátszó baltával. - Utálom, ha valaki csak úgy beállít ide, és...
Nem ordít fel, csupán az arca rándul görcsbe, ugyanis gyakori ismerősként tekint a pokoli, elviselhetetlen fájdalomra, ám ez nem jelenti azt, hogy immúnis lenne rá. A keze azonnal elernyed, és elejti a rögtönzött fegyvert, ami még a levegőben apró szilánkokra törik, mintha üvegből lenne, majd szinte súlytalanul siklik tovább lefelé, mielőtt még semmivé foszlana, mint egy gyertya apró lángjának a füstje az éjszakában.
-Okkké.... - felel, másik kezével a sajgó vállát markolva, és még hátrál is pár lépést, most , hogy számára is letisztázódtak az erőviszonyok. Arra nem esküdne meg, hogy ez a csaj egyedül jött, az viszont egyértelmű, hogy segítség nélkül is remekül elboldogul.
-Megtaláltam a gépet. Pontosabban, tudom hol őrzik még ma hajnalig, mikor is...
A fájdalmas grimasz eltűnik az arcáról a fájdalom távozásával együtt. Kicsit csodálkozva tekint a vállára, aztán karkörzésbe kezd, a beszéd folytatása közben.
-Tehát ma hajnalban elszállítják az ég tudja hova. Durván 30 ember őrzi a helyet, és az ember alatt tényleg Homo Sapiens-t értek, dugós puskákkal, meg minden. Ránézésre nem is tűnnek valami keménynek, viszont ha csak egyik bepánikol, és riadót fúj, a vészjelző a JBAB-ban szólal meg, és akkor csak pár percünk van, mielőtt lebontja bombázó az egész raktárat, a bent lévőkkel együtt. Pár óra múlva terveztem betörni.
Eddigre megunja a karkörzést, és bár még mindig elég bizalmatlan a nő irányában, azért felteszi a következő kérdést:
-Felteszem, te is csatlakozni fogsz hozzám, igaz? Jaj, bocsánat, én csatlakozom hozzád, majd elfelejtettem...szóval, mi a terv, bölcs és szexi vezérem? - Kérdi, épp csak annyi gúnnyal, amennyi feltétlenül szükséges egy ilyen mondatba, aztán a térkép felé mutat. Neki végül is mindegy, hogyan oldják meg, csak ebből a fővárosnak csúfolt koszfészekből szeretne végre kiszabadulni.

Fenyegető hangnem? Ez most komoly? De édes… kár, hogy engem rohadtul nem hat meg, sőt, ha fel akar bosszantani, akkor nagyon is jó úton halad.
-Miért? Ha előre tudod, akkor kitakarítasz, vörös szőnyeggel meg pezsgővel vársz, vagy mi? Amúgy meg jobb, ha hozzászoksz a gondolathoz. –feleltem a nyafogására.
Ő a közlegény, akkor meg mit pattog itt? Talán táviratoznom kéne, hogy jövök? Egy fenéket, az ő dolga, hogy mindig készen álljon, aztán ugorjon, ha kell.
Arra, hogy szótlanul tűri a fegyelmezésemet és csak némi grimasszal képes tartani magát, egy alig látható, elégedett kis mosoly kúszik az arcomra, és ahogy megszűntetem a képességet, egy apró biccentéssel díjazom a dolgot. Erőviszonyok letisztázva, férfiakkal másképp úgy se nagyon lehet együtt dolgozni, így meg legalább tudja, hogy hol a helye. Komolyan, mint valami kutya, amíg nem alázod le a sárga földig, addig nem képesek normálisan parancsot teljesíteni, mert bosszantja őket, hogy egy csaj a főnök…
Figyelmesen hallgatom ahogy előadja a tudnivalókat, a tervet, meg még tudom is én mit, és… a francba. Arra azért nem számítottam, hogy ilyen hirtelen kell lépnünk! Stryker is elmehet a búsba, hogy nem volt képes hamarabb szólni, akkor előbb iderepülök. Na mindegy, majd utólag „köszönetet” mondok neki érte.
-Szóval hajnalban, mi? Nagyszerű… akkor nincs valami sok időnk. –sóhajtok- Az emberek miatt ne aggódj, ha rajtam múlik, akkor bepakoltatom velük a cuccot, sőt, még örülni is fognak, hogy segíthetnek. Mekkora ez a ketyere, amit el kell hoznunk? Vagy van valami jármű, amivel elszállítjuk? Mert sokra nem megyünk, ha csak verjük a mellünket, hogy de jó, megszereztük, aztán állunk mellette mint egy rakás szerencsétlenség, lévén, hogy nem tudjuk elvinni… Hallgatlak, pontosabb infókból miket tudsz? Csak hogy a továbbiakban mivel készüljünk.
Ahogy meghallom a következő megjegyzését, már épp közbeszólnék, hogy kijavítsam a mondandóját, de úgy tűnik, magától is veszi a lapot és menti a menthetőt. Hm, nem is olyan reménytelen a srác, legalább gyorsan tanul. Kap egy piros pontot.
-Pontosan. Mi lenne? Odamegyünk, elintézzük őket, elhozzuk a gépet, aztán megyünk. Jut eszembe, mi a helyzet a kamerákkal? Hőérzékelős szarokkal, meg egyéb ilyen technikai vackorájokkal?

-Hát, a pezsgőről még lehetett volna szó - vonja meg a vállát, a takarításra meg inkább nem mond semmit. Minek itt rendet csinálni, amikor nemsokára úgyis lelép innen, aztán meg ha sikerült a terv lesz annyi rabszolgája, hogy még a szó jelentését is el fogja majd felejteni.
-Igen, hajnalban. Állandóan mozgásban tartják, mert félnek, hogy valaki ellopja. A sok paranoiás...
Arra, hogy mit tervez az emberekkel kicsit aggódva néz felé.
-Hogy mi...elbírsz ennyi manussal? hát, akkor gondolom én csak cipekedni fogok. Amúgy ne aggódj, nem kell nekünk az egész gép, csak néhány fontosabb alkatrész, azt pedig röhögve kiszedem belőle. A jármű miatt meg ne aggódj, már gondoskodtam róla. Kisit szűkös lesz a hajón kettesben, de nem számítottam rád.
A következő kérdés hallatán már elismerően biccent.
-Ó igen, vannak kamerák bőven, sőt, nyomásérzékelők is, amik azonnal riasztanak, ha valaki rájuk lép...kivéve, ha egy katona lép rájuk. Lehet valami az egyenruhájukban, nem tudom. Gondoltam meg kéne szereznem az egyikükét, de fogalmam sem volt, hogyan oldjam meg...hmmm...
Ördögien vigyorogva fordul Ratna felé.
-Mit gondolsz, találunk kimenős G.I. Joe-t a te méretedben?

-Nem is értem mitől fosnak úgy. –felelem cinikusan, de költői kérdésnek szántam, szóval nem vártam rá különösebb választ.
Phil szavaira csak bólintok, bár kissé sérti az önérzetemet, hogy nem nézi ki belőle a dolgot. Nem volt elég a korábbi bemutató? Most pattogjak itt neki egy sort, csak hogy bebizonyítsam? Egy frászt… inkább bólintok még egyet a következő megjegyzésére is.
-Figyelj, cukorborsó, őket bízd csak ide. Ha egyszerre több osztagnyi kommandóssal elbírok, akkor nehogy már ez a pár okozzon gondot nekem.
Be is cseszne…
-És jól mondtad, tiéd a cipekedés. Mégis mit vártál, majd nő létemre én pakolásszak, meg csináljak helyetted mindent? Te jó ég… Ha már nem kell az egész, remélem értesz a szereléshez, meg tudod, hogy melyik része kell, mert ehhez végképp nem értek.
A hajóra csak fáradtan sóhajtok egyet. Hát ez nagyon faszának ígérkezik.
-Nagyobbat nem bírtál keríteni? Komolyan mondom, ha jó munkát akarsz, mindent magadnak kell csinálni… Merjen az ember bármit rátok bízni! Keríts egy nagyobbat, nem kérés, parancs!
 Újabb sóhaj, ahogy a sok cukiságról kezd áradozni, én pedig még gondterhelten meg is masszírozom a halántékomat. Hát ez egyre jobb… A katonákkal még elbánok, de ezeket a technikai szarokat sosem értettem igazán.
-Ha csak tényleg ez az egy megoldás van, akkor díjaznám, ha kerítenénk egyet.

-Cukorborsó? - Kérdi megrökönyödve, s közben olyan fintorgó arcot vág, mint akit épp az imént öntöttek arcon egy vödör rózsaszín festékkel. A mondat többi részére persze már visszatér a jókedve:
-Igazad van, te hölgy vagy úgyhogy ne cipekedj, csak verj össze 30 kommandóst. Istenem...
Kezd egyre biztosabb lenni benne, hogy ez a csaj egyszer még meg fogja őt őrjíteni a ma este folyamán, így nem is ellenkezik a következő parancs ellen, bármennyire is kockázatos lopni még egy hajót pont itt.
-Tudod mit? Te mész azzal a hajóval, én pedig majd gyalogolok, vagy nem tudom, úgyis biztonságosabb, ha külön megyünk, több okból is. No, de lássuk ki adjon neked kölcsön egyenruhát...
Egy nagy mappát vág az asztalra, amiből rengeteg jegyzet, és fénykép szóródik ki. Ahhoz képest, hogy mindenki katona a fegyverekből, és az egyenruhákból ítélve, meglepően sok köztük a nő. Phil keze végül egy barna hajú nő képén állapodik meg, és kihúzza a hozzá tartozó aktát.
-Na, ő jó lesz. Magasság súly nagyjából stimmel, pár óra múlva kezdődik a műszakja, és kicsit még hasonlít is rád.
Újra megvizsgálja a képet, aztán megint végigméri Ratna-t elgondolkodva.
-Nem is annyira kicsit. Messziről a sötétben simán elhinném, hogy ő vagy. No, akkor talán induljunk.
Ezzel felpattan, és magához veszi a motorbiciklije kulcsát.
-Ó igen, én vezetek! Nincs alku. Jössz?

Akárhogy is, de előbb utóbb eljutnak a nő lakásához. A célpont épp egyenruhában áll a háza előtti járda szélén, egy szál cigarettával a szájában, és egyre gyakrabban tekint akarórájára. Bárkire is vár, késésben van.
-Itt szokta őt felvenni az egyik kollégája, aki vállalta, hogy kölcsön adja nekem az egyenruháját, csak még nem tud róla. Kicsit szoros lesz, de nem lehet mindenben mázlink, nem igaz?

A srác beszólására csak egy szemforgatással válaszolok.
-Mindenki azt csinálja, amihez ért, nem? De ha annyira ragaszkodsz hozzám, felőlem megkaphatod a kommandósokat is. Viszont most szólok, ha beletörik a bicskád, akkor utána tőlem is megkapod a magadét. –feleltem hűvös hangon, majd figyelek, ahogy tovább magyaráz.
A technikai részletekkel aztán végképp nem fájdítom a fejem, sosem értettem hozzájuk, na meg azért tartja a főnök az ilyen csicskákat, hogy megoldják az ilyeneket. Ahogy előkerül az a bizonyos mappa, én is odasétálok az asztalhoz és figyelem mire jut. Miközben a fényképet fogja, közelebb hajolok hozzá, hogy szemügyre vegyem az illetőt, utána pedig már nyúlok is az aktája felé, hogy az adatait is leellenőrizzem. Mert ugyebár az ciki lenne, ha az 1.60-as magasságomhoz egy 1.80-as katona hölgy ruháit szerezné meg, nemde?
-Vak sötétben, világítás nélkül, mi? Ez biztató... Mást nem majd egy kis sminkkel rásegítek, arról meg majd gondoskodok, hogy a kutya se akarjon velem cseverészni a bevetés alatt…  És nem bánom, vezess. –sóhajtok beleegyezően az „alkuképtelen ajánlatára”, majd követem ahhoz a járgányhoz.
 

Miután megérkezünk a házhoz, biztos távolból figyeljük a nőt. Csendben hallgatom Phil szavait, ám közben egy pillanatra sem veszem le a szemem a nőről. Szóval dohányzik… remélem nem várja el ez a félnótás, hogy én is azt a koporsószeget szívjam amíg beugrok a nő helyére.

-És van valami terved, hogyan csaljuk tőrbe őket? Vagy ez is az én dolgom lesz, hogy „behálózzam” őket? –kérdezem, mert ugyebár nem árt tisztában lenni a helyzettel, pláne, ha ilyen „szoros” helyzetnek ígérkezik.




// meglepetés! Bocsi, hogy ilyen sokáig kellett rám várni ^^" Mondj köszönetet Lynnek  //

Ahogy meghallottam a „robbanásveszély” szót, csak lassú mozdulattal felé fordultam, s enyhén elkerekedő tekintettel figyeltem rá.
-Hát ez… Igazán megnyugtató, mondhatom. Még valami jó hír, amiről tudnom kéne? Mert akkor azzal jobb szeretnék most szembesülni, mint élesben a bevetésen. –feleltem, majd újra a nőt követtem a tekintetemmel.
Egy darabig még a szavain töprengtem. Még szép, hogy megoldható, de ahhoz az ő segítségére is szükségem lesz. Részben információk terén, részben a szaktudására, már ha van ilyesmije…
-Mondd csak, van ennek a háznak valami hátsó bejárata? És ha igen, akkor ki tudnád nyitni nekem? –kérdeztem, s ha pozitív visszajelzést kaptam a dologról, akkor már keltem is fel a helyemről, hogy lassan kicsit közelebb lopózzak a házhoz, úgy, hogy lehetőleg a nőt is láthassam, amíg el nem tűnik a lakásban, viszont én se legyek túl feltűnő a számára.
Akkor aztán koncentrálni kezdtem, és kivételesen semmi fájdalmasat nem okoztam, inkább… kellemetlen és sürgető érzést, mégpedig valami olyasmit, amikor az ember hirtelen rádöbben, hogy szorít az idő, ideje meglátogatni a mellékhelyiséget irtó gyorsan, különben nagy bajok lesznek. Sajnos a szervezetét nem tudom befolyásolni, viszont azt hiszem, bőven elég az is, ha az agyát becsapva csak az érzés megy át. Amikor hatni kezd a dolog és a nő sietős léptekkel megindul vissza a lakásba, intek is Philnek, hogy eljött az idő!

-Indulhatnánk végre, vagy visszamész még egy hármasért a pincébe előtte?

-Azt hiszem, nem a hadbíróság lenne a legnagyobb problémád, amennyiben kezet mernél emelni rám. Csak próbáld meg, és garantálom, hogy amit cserébe kapsz, azok után inkább sírod vissza a hadbíróságot. –felelem szárazon, nem törődve a későbbi vigyorával…
Egészen addig, amíg tovább nem kezd pofázni, akkor ugyanis kezdem megelégelni a dolgot. A pontot az i-re az a kacsintás teszi fel a végén, így amikor felkel, hogy rágyújtson, ismét bevetem a képességem, hogy egy rúgás fájdalmát keltsem fel benne – övön alul.
-Gyűlölöm, ha dohányoznak a közelemben. –feleltem magyarázatképp, de sejtheti, hogy ennél azért több is lehet a dologban, részben az előző beszólásáért is kapta.
Részemről a falnak dőlve, szótlanul várakozok a sofőrünkre, mire pedig leparkol mellettünk, arcomra újra a megszokott, bűbájos mosolyom húzódik.
-Örvendek, Karl. –felelem, azzal bepattanok az egyik hátsó ülésre.
Bár jobban szeretek elöl ülni, szemernyi kedvem sincs egy esetleges lapos bájcsevejhez, szóval megadom az esélyt a mi „Bart”-unknak, hogy tartsa a frontot ilyen téren. Részemről az út alatt egy árva mukkot sem szólok, amikor pedig megérkezünk, csak búcsúzásul intek neki egyet, mielőtt magabiztos léptekkel a porta felé veszem az irányt.
-Egy darabig még maradunk, az túlságosan is gyanús lenne, ha egyből kávézni indulnánk. –felelem nyugodt hangon, ahogy elindulok az említett környéken- Amennyiben külön válnának az útjaink, egy óra múlva gyere vissza.
Különösebben nem részletezem, hogy miért nem indulunk egyből, mert bár el tudnám érni, mégis, ha elmúlik a képesség hatása és elkezdenek gondolkozni, sokkal nagyobb lenne a lebukás esélye. Azt meg, hogy folyamatosan, egyre több, elszórtan helyezkedő embert hülyítsek egyszerre… bár nem lehetetlen, de azért az én képességeim is végesek, és jobb szeretem vészhelyzetekre tartalékolni az erőm egy részét.