Roncstelep

-Srácok, az ég szerelmére, ne csak hatékonyak legyetek, hanem nagyon óvatosak is, rendben? - egészítettem ki Romboló szavait. - Tudom, hogy profik vagytok, és titeket nem kell félteni, de... hát ez van. Csak nagyon kérlek, maradjatok egyben.
A kapu felé sétálva még egyetlen utolsó mély sóhajt engedélyeztem magamnak, amivel tehettem a nyugalmamért. Egyrészt, mert hamar rájöttem, hogy annak már annyi, amíg meg nem oldódik minden, úgysem jön az vissza, másrészt mert ha családi balhét kellett alakítanunk, méghozzá ,,tettlegeset", akkor pont, hogy nem lett volna ajánlatos nyugodtan nekifutni az elkövetkező perceknek.
Romboló váratlan üvöltésére rémülten ugrottam hátrébb, hiszen bár megérkeztünk a színpadra, de mégiscsak egy óriás bömbölt rám mindenféle bevezető nélkül. Aztán az a pofon! Fájni ugyan nem fájt, mégis ösztönösen az arcomra szorítottam a kezem, és még fel is szisszentem. A félelem mellett azonban a felháborodás is az elmémbe robbant. Nehogy már meg akarja ölni Szellemet, és még engem is megüssön!
~Nagyon jó, maradj ilyen mérges! Eszedbe ne jusson, hogy csak megjátszotta.. a fenébe... na jó, akkor csak ne gondolj rá! Csak arra, hogy bántani akarja Szellemet!"
-Te mocskos disznó! - kiáltottam rá, és végre fellökni is sikerült (bár valószínűleg inkább önszántából feküdt le). - Nem elég, hogy almollak és kiszolgállak, még azt is nézzem el, hogy végigdugod a fél várost?! Te rohadék!
Miután már a lábaimnál hevert, a kezeimet nem is nagyon tudtam használni, legfeljebb csak egyensúlyozásra és vad gesztikulálásra. A nézősereg is hamar megjelent, én pedig bár a szemem sarkából figyeltem őket, hogy kellőképpen leköti-e őket az előadás, úgy tettem, mintha a haragtól se látnék, se hallanék, egyre csak Rombolót rugdostam, tapostam, szapultam.
-Ezt neked, te szemét! Meg ezt! Nesze, te perverz állat! Erre kell hazajönnöm, te mocsok!
A körülöttünk állók közül ki röhögött, ki füttyögött, ki hangos szóval biztatott vagy engem vagy a földön heverő Rombolót, és persze egymás között is hangosan megvitatták, milyen pazar kiegészítése ez az esti programuknak. A belem fordult ki a gondolatra, hogy eddig mivel foglalatoskodhattak, de szerencsére volt valaki, akin levezethettem ezt az indulatot is.
-Képes voltál lefektetni a hugomat... meg a másikat is?! Hogy száradna le a farkad, te utolsó szarházi! Dögölj meg, mocskos patkány!
Egy a lábra, egy a fenékre, egy lendületesen, látványosan, de azért óvatosan a lapockák közé. Záporoztak a rúgások, a szitkok, a többi férfiszájból az egyre vulgárisabb biztatás. Istenem, de utálatos egy helyzet... Várjunk csak! Micsoda?!
-... hogy elég csak őt ott hagyni. Ki tudja - mondta épp egy hosszú, csimbókos hajú a társának, bár a tekintete újra és újra visszavándorolt ránk.
-Tőlem menj csak - rántotta meg a vállát a másik. - Bár ilyet se lát minden nap az ember! De ha te ilyen buzgómócsing vagy!...
Nem, nem, nem! Ez így nem jó! Mi van, ha a többiek már bent vannak? Mindenkit kint kell tartanunk, nem mehet vissza. Mielőtt teljesen eluralkodott volna rajtam a pánik, hogy mi lesz, ha egyetlen ember miatt sodródik Szellem és Sheena életveszélybe, egy villámgyors mozdulattal lerántottam magamról a felsőmet, és látszólag oda sem figyelve egyenesen a buzgómócsing arcába vágtam.
-Ezeket is miattad csináltattam meg - ordítottam a melleimre mutatva visszaélve azzal, hogy jelenleg tényleg nagyobbak voltak, mint általában, hiszen Alistair még bőven anyatejen élt.
Erre aztán a lelkes hangulat végképp a tetőfokára hágott, és a hosszú hajú is inkább maradt nyálat csöpögtetni. Undorodtam tőlük, magamtól, az egésztől, de már nem hagyhattam abba.
-Ez a hála mindazért, amit érted tettem?! De ennyi volt! Végeztünk, te farokbajnok, keress magadnak másik balekot!

Lynn szavait hallva zord, bevetéshez használt arcán megreped, és bármennyire is tiltakozik ellene, kissé elmosolyodik, ráadásul valami meleget is kezd érezni odalent, mellkas tájékán.
-Te vigyázz magadra, a fiad megijed, ha monoklit lát - szól vissza határozottan, majd még hozzá teszi olyan bizonyossággal, mintha csak azt közölné, este van. - Fél óra, és visszajövök hozzád.
Aztán eltűnik, és folytatja az akciót. Másodszori körbenézésre a hely kihaltnak tűnik az elsőhöz képest, ami annyira nem meglepő a számára, ő maga is szívesebben nézné inkább Lynn-t, bármilyen testhelyzetben, most pedig pláne, igaz ő egész másért, mint a tömeg, de ilyesmire most nem szabad gondolnia. Túl sok élet múlik azon, hogy ma este megint profi legyen...és most nem abban az értelemben!
~Na szóval, ha igaz a lányok többsége itt van, úgyhogy én, én....~
A plafonon át ereszkedik lefelé, fél úton azonban megáll a levegőben, s mire észbe kap, már a szoba nyugati végébe sodorta képessége, ami rövid időre szabad kezet kapott. Érdekes módon nem a síró lány látványa az, amitől keze ökölbe szorul, szemei pedig szikrát szórnak, inkább a nagydarab férfi látványa, a térdig letolt farmernadrág, és az annak övén lifegő túlélő kés, ami túl ismerőssé teszi ezt a helyzetet számára, s ami miatt sötét, láthatatlan fenyegető árnyként közelíti meg a fér...disznót, majd amennyire csak képes rá, higgadtan tünteti el a kést, aztán a láthatatlan pengét ellenségéhez illeszti, tenyerét pedig a szájára, hogy amikor megjelenik, ne tudjon üvölteni a társainak. Amikor utoljára ilyen helyzetbe került, nem akarta bántani azt a szemétládát, bármire is készült ellene. Fogalma sem volt róla, mi az az artéria, és hogy az ember lábában is van belőle, csak oda szúrt, mert a filmekben is oda lőnek, ha nem akarják, hogy valaki elpatkoljon. Ezúttal a torkánál szögezi ellenségét a falhoz a hirtelen materializálódó Szellem, tenyerével pedig rászorít a szájára, hisz senki sem kíváncsi egy ilyen rohadék utolsó szavára, miközben belefullad a saját vérébe. Ahogy látja, hogy áldozata szeméből kihunynak a fények, megragadja szegény lányt a vállainál fogva, és ha magától nem hátrált volna el, gyorsan hátrébb húzz, majd finoman a sarok felé tereli, aztán vet egy gyilkos pillantást a másik háromra. Ha közben megjelenne Sheena is, a válla fölött rá sandít, majd a hullára, aztán halkan ezt mondja:
-Ha Lynn kérdi, te voltál.

Mikor megkaptam az ukázt, azonnal munkához láttam és az eszméletlen őrt behúztam két roncsautótorony közé, majd begyömöszöltem egy szűk helyre, miután még egy kloroformmal beitatott zsebkendőt hagytam az orra alatt. Biztos voltam benne, hogy átcsicsikálja az egész hajcihőt. Bár aggódtam a mutáns kölyök miatt, de tudtam, hogy Rombolónak igaza van, majd sort kerítünk rá is, úgy sem megy sehová.
Viszont Szellemet sem láttam sehol, hogy észrevétlen beszállítson a házba, így magamnak kellett megoldanom a problémát. A zajokból és a füttyögésekből, kiabálásokból tudtam, hogy elkezdődött a műsor és a nagyobb épülethez közeledve, azt is, hogy onnan is kitódultak az utcára a bandatagok.
Nem akartam most megtörni a rádiócsendet, hiszen lehet, hogy a lehető legrosszabbkor tenném és ezzel leleplezném Szellemet, így a lehető leghalkabban surrantam az ajtóhoz, majd onnan be a helyiségbe, hogy ha kell meglepjem a maradókat.
Érkezésemkor éppen az egyik csuklott össze és a nyakából messzire spriccelt az artériából kilövellő vére. Gyorsan mértem fel a szituációt és a sápadtan, feketén parázsló tekintettel középen álldogáló társamat, a zokogó kislányt, a három alaposan belőtt férfit, na meg a fal mellett szűkölő többi áldozatot.
Egy percig sem érdekelt az utolsókat rángatózó gané, hiszen nyilvánvaló volt, hogy utolsó perceiben mivel foglalatoskodott. Szellem könnyű halált adott neki, én nem lettem volna ilyen kegyes, és a saját szerszámával a szájában küldtem volna át a pokolba.
Az arcomra ráfagyott az érzelemmentesség álarca, de belül szinte fortyogtam a dühtől.
- A többit is bevállalom örömmel. Az ilyenek nem érdemlik meg, hogy valaha is emberek közé tegyék a lábukat. – válaszoltam Szellem szavaira. – Akarunk mi túlélőket?
A látvány, ami szinte a retinámra égett, tomboló árvízként mosta el azon ígéretemet, hogy ha lehet nem ölöm meg őket, hiszen Lynn nem látta amit mi, és hát ő…….ő Lynn volt, én meg egy ölésre kiképzett fegyver.
- Vidd ki a lányokat, én addig elintézem a többit. – mormolom halkan Szellemnek. – Nekik lehet gyorsa haláluk, úgy sem fogják fel. – vonom meg a vállam.

-Várj - szól, és ráteszi kezét Sheena vállára - az előbb volt egy gyenge pillanatom, de...inkább csak törd el kezét lábát mindnek, rendben? Fiatalok még, 20-30 év seggberakós börtön hátha rendbe hozza őket.
Ezt követően viszont nem pazarol több időt, és nyomban a leghangosabb lányokhoz lép, azzal a szándékkal, hogy elvigye innen őket.
-Ne haragudjatok, ez ijesztő lesz, de csak így segíthetek - szól halkan, többet azonban nem mond, ugyanis tisztában van vele, hogy még okkor is, amikor nem festi a képét vörösre egy másik ember adrenalinnal dúsított vére, akkor is csupán egyetlen őrült nőszemély él a világon, akit arcának látványa biztonságérzettel tölt el, és őt hála az égnek most nem kell megmenteni innen, és soha nem is kerülhet ilyen helyre, amíg ő él!
-Na gyertek.
Némi öröm az ürömben, hogy amikor azt számolgatta, mennyi ideig tart majd kiüríteni ezt a helyet, abba nem gondolt bele, hogy ezek az alul táplált lányok ketten sem nyomnak annyit, mint egy egészséges ember, így nyugodtan viheti őket párosával is, komolyabb erőfeszítés nélkül.
~Na ja...ha ez nem ezüst szegély, akkor mi az?~
Ahogy tervezte, utasait a mosdóban teszi ki, ha esetleg valakinek szüksége lenne a wc kagyló ölelésére...vagy a kádra. Egy másodpercig sem marad, már indul is következő körért.
~Amíg ő a nejemmel bokszol, én telehordom a lakását utcalányokkal, akik összehányják az egészet, éljen a nemes bosszú.~
Még sok ilyen hülyeség jár a fejében, hogy elterelje a gondolatait a szeme előtt lezajló borzalmakról, meg a többi másik dologról, amik miatt könnyedén tudna aggódni, ha lenne rá ideje.
-Oké, most ti jöttök. - És ezzel két újabb szerencsétlent ragad el magával, 2-3 perccel később pedig az utolsó lányt is magával viszi, a biztonságos, és meleg, igaz kissé büdös házba.
-Na jó, most, hogy mind itt vagytok! Érezzétek otthon magatokat, kaja van a hűtőben, és rajzfilm is akad dögivel. Hamarosan hazajuttatunk akit lehet, de addig még tartsatok ki. No pá...
Persze, még mindig tudja, hogy ettől majdnem semennyire sem lettek szegények nyugodtabbak, de saját lelkiismerete nem engedte, hogy legalább ennyit ne mondjon nekik, mielőtt magukra hagyja őket egy másik börtönben.
-Jól vagy? - Kérdi Sheena-tól, mikor visszatér a tett színhelyére. - Páran még hiányoznak. Hozzuk ki őket gyorsan.
És így is tesz. Azon nyomban felkutatja a maradék lányokat, majd Sheena-t is oda teleportálja magával ezúttal, mert kezd fáradni, és nem biztos benne, hogy le tudná verni azokat, akik rájuk vigyáznak, és egyébként is, van abban valami karmikus igazságtétel, hogy egy szöszi bombázó veri őket péppé.

Talán kicsit tényleg begőzöltem a látványtól és a lelkemre telepedő undortól, mert nem igazán érdekelt, hogy a másik három őr mennyi idős és milyen állapotban van, simán végeztem volna velük, hiszen ha ahhoz elég idősnek érezték magukat, hogy ezt tegyék, akkor a büntetést is viselhetik ugyanígy. Azonban végül Szellem szavai megállítottak. Pár pillanatig elgondolkozva néztem véres arcát, melyen érzelmek tucatjai vonultak át, de aztán nagyot sóhajtva én is bólintottam.
- Jól van! Talán igazad van és kaphatnak még egy esélyt az élettől, bár ahogy elnézem őket, ebből ők semmit nem fognak fel. – intek a kábán maguk elé vigyorgó srácokra. – És menj! Vidd el ezeket, mert még a végén valaki felfigyel a sipítozásukra. – biccentek a sokkos állapotban, magukról jóformán nem is tudó lányok felé.
Tapasztalatból tudom, hogy ilyenkor nem lehet szót érteni az áldozattal, hiszen elveszti az eszét, gondolkozni sem bír, ráadásul ezek be vannak drogozva, még ez is belejátszik.
Még jó, hogy csak hárman vannak azok, akik hangoskodnak, és abból kettőt Szellem azonnal magával is visz, így csak egy marad, akivel kezdeni kell valamit, mert félő, hogy valaki meghallja és utána néz mi a fene ez. Aztán meg Romboló házában sem kell, hogy kiverje a hisztit, ezért míg Szellem fordul egyet én elkapom a lány nyakát és mag halkan megnyugtató szavakat suttogok a fülébe, addig szorítom, míg el nem csendesedik és el nem ájul. Akkor gyengéden leteszem a földre, de akkor már meg is jelenik Szellem és viszi a többieket is szép sorban.
Most már sort keríthetek a bandatagokra is. Mivel azt sem akarom, hogy ők üvöltözzenek, így végül nem töröm össze a csontjaikat, csak egymás után leütöm őket, majd akkurátusan összeláncolom és bilincselem őket, amihez alapanyagot találok itt bőven.
Azért miközben ténykedek és eszembe jut, hogy ezek a hitvány férgek mire is használták ezeket, azért ismét fellángol bennem a düh, de végül még sem szabadítom meg őket féltett férfiasságuktól, bár elég nagy késztetést érzek iránta, hogy többé hasznát se vegyék.
Mire végzek Szellem is elszállítja az utolsó lányt, majd visszatér értem, hogy a másik házban is elvégezzük a dolgunkat.

Időnként komolyan aggódtam, hogy esetleg túl nagyra sikerültek a rúgásaim, taposásaim, de nemigen állhattam le a nagyembert vizsgálni, hiszen a lebukást minden körülmények között el kellett kerülnünk legalább még egy darabig. Meg egyébként is, talán most átértékeli, mennyire érné meg a férjemre támadnia. Mindazonáltal ahogy megütötte a fülemet egy kivételesen gusztustalan megjegyzés az egyik nézőtől, az éppen rúgásra lendített lábam megremegett egy picit, és egyenesen Romboló hasát találta el. Éreztem, hogy az eddig kemény felületekbe csapódó lábfejem hirtelen még süppedni is tudott egy picit, de az ijedtség csak akkor bontakozhatott ki bennem teljesen (ami kívülről persze nem látszódhatott), amikor mégis inkább az ágyékát kezdte markolászni, és hangos káromkodással siratta férfiékét. De álljon meg a menet! Kacsintott?! Nem éppen ezt a reakciót várnám attól, akit épp olyan helyen bántalmaztam, ami vagy gyengédséget kaphat vagy semmit. Jól van, gondolkodjunk csak. Éreztem, ahogy eltaláltam, emlékszem a képre is, és az a rúgás nagyon nem oda érkezett, amit most jajgatva, szitkozódva szorongatott. Hasbarúgtam. Az ugyan csak egy fokkal jobb (vagy az ő szemszögéből végtelennel), de legalább megnyugodhattam, hogy az est hátralévő részében még használható lesz. Viszont akkor se kacsintgasson, nehogy már kiszúrják!
-Ne vinnyogj már, ezekért nem kár - vetetem neki oda, mire az ováció eddig is fülsértő hangereje tovább nőtt. - Mond, a húgom észrevette egyáltalán, hogy megdugtad?
Bemutattam egy ádáz vicsorgást, olyat, amilyet Ayan láttam néhányszor, hogy még élethűbb legyen a következő csapássorozat, amit indítani készültem Romboló ellen. Odáig azonban nem jutottam el, ekkor ugyanis az egyikőjük olyat merészelt mondani, amitől először csak a fülem csengett, de aztán leszállt az agyamra az áthatolhatatlan harag sűrű köde. Ezt nem úszhatja meg büntetlenül! Képes kezet emelni egy pici lányra ráadásul ilyen gusztustalanul megalázó módon, nem tekintve az egészet másnak, mint szórakozásnak, a gyereket meg egy eldobható szexjátékszernek! Micsoda egy alja szemét népség ez!
~Nyugi, Lynn, mégis mire számítottál?! Pontosan tudtad, hogy kikkel kell szembenézned, nem érhetett meglepetésként. Nehogy már azért ronts el mindent, mert nem tudsz uralkodni magadon!~
Minden gyűlöletemet, ami egyre jobban tombolt bennem a Rombolóra szegezett metsző tekintetembe sűrítettem, hogy ne okozzak bajt, miközben felkészültem rá, hogy most aztán igazán megmutatom, milyen az, amikor dühös vagyok.
-Nem! - kiáltottam fel. - Nem ez rohadtul nem elég. Ennyivel nem úszod meg, te gennyláda!
A Bill nevű raszta hajúhoz ugrottam, elkaptam a csuklóját, és mielőtt még felocsúdhatott volna, rántottam rajta egy isteneset, hogy Romboló mellé zuhanjon a földre. Ott átvetettem a lábamat a csípőjén, hogy lovaglóülésben elhelyezkedhessek rajta. Bármennyire is taszított, legalább addig se megy vissza a kislányokat bántani, meg aztán valahogy nem éreztem valószínűnek, hogy olyan finoman cirógassam, mint Szellemet szoktam.
-Na, most nézheted, milyen, amikor a párod valaki mással hempereg - visítottam Romboló felé.
Bill csuklóit durván a földhöz passzíroztam, és közben csak olyan tessék-lássék módon ráhasaltam, mivel a már így is kavargó gyomrom többet nem tett lehetővé. Legalábbis egyenlőre, mert félő volt, hogy ha itt megállok, a végén még át akarja venni az irányítást, én pedig közel sem voltam biztos abban, hogy bármire képes lennék a tervünk sikeréért. A férfi kéjes hörgését, egyre keményedő altáji szervét erővel zárva ki a tudatomból haraptam rá a nyakára, miközben valahogy kierőszakoltam magamból néhány jólesőnek tűnő nyögést.
Ahogy elhajoltam tőle, észrevettem, hogy egy picit kiserkent a vére. Szóval teljesen mégsem tudtam legyőzni a dühömet. Bill azonban továbbra is csak vigyorgott, a nyelvét kígyóztatta felém, a csípőjét táncoltatta alattam, vagyis nem vehette zokon, talán észre sem vette. Legközelebb majd rendesen átharapom a torkát, hátha azt se veszi észre! Tolakodó viselkedésére nagyon nem akaródzott felelnem, ezért hogy időt nyerjek, Rombolóra néztem.
-Na, milyen érzés, te görény?! Még mindig azt hiszed, hogy túlreagáltam?!

A következő szobában sem kellemesebb a látvány egy kicsivel sem. Annyira nem, hogy első gondolata szólni Sheena-nak, hogy amit az előbb mondott a második esélyről, és arról, mennyire értelmetlen az erőszak, sürgősen felejtse el, és ahogy figyeli az eseményeket, a megfelelő pillanatra várva, egyre kevésbé érzi úgy, hogy hiba lenne így dönteni. Sőt, ahogy peregnek a másodpercek, egyre biztosabb benne, hogy az lenne felelőtlenség, ha nem szedné darabokra mind a három rohadékot, puszta kézzel, majd állna a kinti tömeg elé egy gránátvetővel felszerelt géppuskával, majd várna pár percet, hogy ellenségei rákattogtassanak a hasznavehetetlen nehezékeikkel, és azt mondja: "Enyje, az összes fegyver bekrepált...ezt kivéve!". Mennyivel könnyebb lenne megmutatni az összes rohadéknak, miért retteg mindenki a Szellemtől, aki nem látta még kakaót inni, és babázni, röhögni rajta, ahogy ezek a gyilkosok, perverzek, és szadisták cafatokra szakadnak, a kevés túlélő pedig hason csúszva próbál menekülni, miközben majdnem belefullad a társai vérében, mely a feje búbjáig beteríti őt, kegyelmet azonban senki sem kap.
~Le tudod foglalni ezt a kettőt? A nyüzügét elintézem, aztán segítek. Ne feledd, semmi brutalitás, később elmagyarázom...~
Ezzel kiteszi a nőt a két küzdőfél mellett, majd angyali, ragyogó véres mosolyt küld a bűnözők felé, ami nagyjából annyira lehet biztató, mint amikor a baltás gyilkos az ajtón a fejszéjével ütött lyukon át bevigyorog rád.
-Itt a rendőrség, mind le vagytok tartóztatva.
Aztán eltűnik, és a tequilán nevelt fickó mögött bukkan fel újra, kinek torkára erősen szorít rá, nehogy kiáltani tudjon - bár erősen kétli, hogy figyelnének rá - és addig szorítja, amíg el nem ájul.
~Ezek a rohadékok nem érdemelnek kegyelmet, vagy gyors halált, vagy szánalmat azért, ha megkapják amit érdemelnek, de nem is miattuk teszem ezt. Talán, ha a lányok látják, hogy úgy is el lehet érni valamit, hogy az ember nem egy aljas, pokolbéli szörnyeteg, aki válogatás nélkül mészárol le mindenkit aki az útjába kerül, és látják azt is, hogy akad még, aki hajlandó önzetlenül segíteni rajtuk, akkor talán feléled bennük egy szikrányi remény, és az ág tudja, szükségük van most mindre.~
Ha sikerül a művelet a mexikóival, felkap egy széket, és fejbe vágja azt, akit Sheena még nem intézett el. Utána pedig hozzálát a lányok kirámolásához, kezdve a földön fekvővel.
-Nyugalom. Most már nem lesz semmi baj kicsim.
~Azok akik rég óta ismernek, azt hihetnék, túl sok időt töltök Lynn-el, és az agyamra ment...szerintem nem eleget.....közel sem eleget. Messze nem vagyok olyan jó ember, mint egyesek hisznek...~

Bár én sem szeretem a Szellem által használt másik világot, most igyekszem kizárni azt a tudatomból, ami nem is megy nehezen az elém táruló látványtól.
Szellem minden bizonnyal jól érzékelte, ahogy megfeszültek az izmaim és mélyebbé vált a lélegzetem, és a bennem lakozó párduc tombolni akarását alig bírtam visszaszorítani.
A csajt rögtön kinéztem magamnak és biztos voltam benne, hogy vele végzek elsőnek, ha megjelenünk testi valónkban is, de Szellem hangja, bár kissé ködösen, de elért hozzám.
~ Semmi brutalitás? Hiszen….te is azt látod, amit én? És ennek kegyelmezzek meg? Hiszen ez egy szadista némber! ~ háborgok vissza a nekem címzett javaslatra, aztán kegyetlen mosoly villan át rajtam. ~ Oké, megígérem, hogy életben hagyom. ~
Aztán már nagyon is bevetettem magam az eseményekbe, így mikor megkérdezte, hogy le tudom-e foglalni őket, csak komoran bólintottam, de a gondolataimban láthatta az igenlő választ.
Ahogy Szellem letett és én láthatóvá váltam, a valószínűleg igen csak meglepődött társaság számára, azonnal leguggoltam és hatalmas lendülettel rántottam ki mindkét ember alól az egyik-egyik lábát, amitől remélhetőleg a nő is meg a nagydarab viking is hanyatt esett.
Ha ez megtörtént, akkor a szőke nagydarab képébe robbantottam a hegyes orrú csizmámat, aminek még úgy is volt kiképezve az eleje, hogy nagyon fájjon, aztán a csaj felé lendültem, de már kieresztett körmökkel, hogy a kést tartó csuklóját átmetsszem, majd a mellkasára térdelve, most én ragadtam meg az üstökét és a körmömmel a szeme felé kaptam, és bár vigyáztam, hogy nem sújtsak mélyre, azért annyira nem omlottam volna össze, ha mégis csak belekapok valamelyikbe. De csak az arcát akartam kicsit átrendezni, hogy mikor ezek után tükörbe néz, akkor mindig eszébe jussak. Szívesen vágtam volna át a torkát, főleg, mikor megcsapott a vér szaga, de aztán Lynn-re és Szellemre gondoltam és visszaszorítottam az ölni vágyó vadállatot gyomrom mélyére.
- Még nem öllek meg, te riherongy, de ha még egyszer az életben meghallom a neved, hogy csak büdösebbet böffentettél az ildomosnál, akkor elmegyek utánad a világ végére is, és akkor nem leszek ilyen kegyes. – suttogtam a fülébe, majd párszor belevertem a fejét a padlóba, ájulásba taszítva őt.
Közben úgy láttam Szellem is végzett a maga kuncsaftjával és még be is segített az éledező szőke fickó leamortizálásába, így már csak a kicsiket kellett eltűntetni innen.
- Te szállítsd el őket, aztán menj segíts Lynn-éknek, én addig utána nézek annak a mutáns kölyöknek, akiről az őr hadovált. – nézek fel rá.

Hát nem mondom, Romboló is tud azért alakítani, ha kell. A pofon semmi, de tényleg semmi nem volt ahhoz képest, ahogy most a talpa elérte az oldalamat. Egy röpke pillanatra még az is megfordult a fejemben, hogy tényleg nagy hiba volt megbízni benne, hiszen most jön majd az a rész, hogy mi hülye fejjel belesétáltunk a csapdájukba, de még meg is könnyítettük a dolgukat azzal, hogy az egyik emberük segítségét kértük. De ez valóban épp csak eszembe jutott, mire talajt fogtam, máris rájöttem, hogy ez sok helyen hibádzik, leginkább ott, hogy ennél sokkal kevésbé körülményes módon is megölhetett volna minket.
Nem volt nehéz eljátszanom, hogy baromira fájt a rúgás, hiszen, mint az első ütésénél, most is reflexből a hasamhoz kaptam a kezem, és összegörnyedve szorongattam, miközben próbáltam visszanyerni a lélegzetemet, amit nem a nemlétező fájdalom, hanem az ijedtség okozott. Új lovagom azonnal a védelmemre kelt, bár nekem már csupán a hangja elég volt ahhoz, hogy a földre támaszkodva ökölbe szorított ujjaimmal két maroknyi füvet tépjek ki.
-Te mocskos állat - dörrentem rá Rombolóra. - Az hogy te megdöngetsz mindent, ami mozog, nem azt jelenti, hogy én is így működöm. Ajánlgasd csak a saját nyílásaidat egy egész falka pasinak, arról úgyis tenni fogok, hogy te már ne legyél képes lyukakat betömködni.
Ajjaj, túl éles beszólás volt? Ezt nem gondolhatja komolyan, nem támadhat rám, én nem tudok úgy védekezni, mint ő anélkül, hogy átváltozzam, emberként viszont nem is bírok annyi ütést! Ne már, elment az esze?! Atyavilág!...
BAMM!
Hát... a frászt hozni rám sem szép dolog.
-Dögölj meg, VD boy! - visítottam, és miközben fölfelé rántottam az arcom elé csapódó lábát, a másikba belerúgtam egy isteneset.
Persze ez nem lett volna elég, hogy felborítsak egy ekkora embert, de sokat segít az, ha a másik fél ennyire közreműködő. A közbevágott ajánlatra megremegtek az ujjaim, és nagyon szívesen vettem volna, ha végre rendesen is behúzhatok nem éppen a jelenlegi társamnak, hanem annak az ocsmány féregnek, akinek ilyenek jönnek ki a száján.
-Kösz, de kislányból elég volt ez itt - fintorogtam Rombolóra, mire a kérdező felröhögött. - Na, most mit csináljak veled, mikrodákó? - sziszegtem oda a földönfekvő óriásnak, miközben lopva azt figyeltem, hogy mozog, esetleg vannak-e nagyobb sérülései az eséstől vagy egy elbénázott csapástól, de szerencsére semmi erre utaló jelet nem láttam.
-Szerintem hatékonyabb lennél, cicus, ha a tovább vetkőznél - rikkantotta valaki.
-Nem is rossz ötlet, szívesen felavatom az új csajomat - hallottam a hátam mögött Bill hangját, majd két kéz megragadott a csípőmnél fogva, és elkezdett a nadrágom gombjaival matatni. - Az ex-pasijának úgysincs ellenvetése.
Segélykérő pillantást vetettem Rombolóra, hiszen ez nem volt a tervben. Igaz ugyan, hogy ezzel aztán végképp kint tudtuk volna tartani őket még jó darabig, de mint már említettem, bármit azért nem vállaltam volna a sikerért. Az lett volna csak a dilemma, ha mindeközben Szellem és Sheena életveszélyben vannak, de azt Varangy biztos jelezte volna nekünk, arról nem is beszélve, hogy egyenlőre senkin nem láttam a késztetést a visszamenetelre. Ők tehát egyenlőre védve voltak a kinti csürhétől. Nem volt hát semmiféle dilemma, engem nem fog senki megkapni, de még csak vetkőztetni sem.
-Mindent megkaphatsz, ne aggódj - sikerült összehoznom egy kacér mosolyt, amit hátrapillantva Billre villantottam. - De először, hadd fejezzem be ennek a mócsingnak a megnevelését.
-Nem mész sehova, csajszi - lihegte a fülembe. - Részemről már épp elég hosszú volt az előjáték.
-De részemről még nem - löktem le magamról a kezét, és szembefordultam vele.
Kicsit meghökkent, és a vigyor is halványodni kezdett az arcán.
-Na, mi van, meggondoltad magad? Ennyire ingatag kiscicus lennél?
Nagyon szívesen vetettem volna alá egy Curtszerű kúrának, de legalábbis küldtem volna el melegebb égtájakra, de még nem tehettem. Fenn kellett tartani a többiek érdeklődését, amit úgy tűnt, verekedéssel már egyre kevésbé lehetett legalább csak szinten tartani. Nagy levegőt vettem hát, elkaptam Bill nyakát és vad csókot nyomtam a szájára. Lényegében megtiltottam magamnak, hogy átgondoljam, mit is csinálok éppen, különben tuti nem bírtam volna ki öklendezés nélkül. Annak se lett volna semmi értelme, hogy Szellemet képzelem a helyére, hiszen a két férfi tűz és víz volt, nem tudtam volna ennyire becsapni magam. Inkább úgy kezeltem ezt a pár másodpercet, mint egy orvosi eljárást. Az emésztési folyamat első helyszínének viszkózus váladékkal borított felületének experimentális vizsgálata.
-Ne félj - mondtam neki, miután egy hatalmas cuppanással elváltak egymástól az ajkaink - jobban ki vagyok éhezve egy igazi férfira, mintsem kihagyjak veled egy numerát. De ezt a szarrágót még akkor is szétverem.
Bill ismét vigyorogni kezdett, és ahogy hátat fordítottam neki, hogy ismét Rombolónak essek, jókorát sózott a fenekemre.
-Akkor adj neki, bébi!

-Na jó, ha ennyire ragaszkodsz hozzá, akkor elismerem, szuperhősök vagyunk. - Feleli, halál komolyan, hogy leplezze, mennyire meglepi, hogy ez a manus még eszméleténél van. Kicsit kezdi emlékeztetni őt egy karakterre valami játékból, amire Sean vette rá, hogy tolják végig közösen, és sajnos abban ő volt a főszereplő, ami azt jelenti, hogy az olyan fickókat, mint Szellem ezrével gyilkolta le. Tényleg csak a piros fejpánt hiányzik a fejéről és...
~Várjunk csak...~
-Ha hagyod, biztonságosabb helyre is tudjuk őt vinni, annál a saroknál, bármilyen masszív is az az asztal - szól a nagy darab mészároshoz(?). - Mondanám, hogy kérdezd meg a másik 11 lányt, de ők már nincsenek itt.
Kezével közben int Sheena-nak, hogy ne próbálja lerohanni Beowulf élő leszármazottját, bár az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy nem beszéltek meg semmiféle közös jelrendszert, úgyhogy gyakorlatilag még reménykednie kell abban is, hogy a nő van olyan intuitív alkat, hogy kitalálja, mit akar jelenteni a felé nyújtott tenyér.
~Nem mondom, ha ad egy ötöst, és letépi a fejét, hogy végre kimenthessem Lynn-t, ki tudja miből, azzal is kiegyezek, de na...lehet a csajok besokallnának ettől.~
-Ha a barátaid visszajönnek...hagyjuk, csak akkor lehetnek biztonságban tartósan, ha elvihetjük innen őket. Mit szólsz?

(Külön kör a Szellem részére, kérésének megfelelően)

T.J. szeme gyanakodva szűkül össze a szavaidra, a szuperhősös baromkodásra nem tesz megjegyzést. Lassan ellép egyet hátra és egy röpke pillanatra kinéz az ablakon, majd biccent:
- Oké - recsegi. - Az idióták ott kint még el vannak foglalva. Ha észrevesznek, majd feltartom őket - veti az ajtónak irdatlan széles vállait, miközben az egyik machete hegyével Sheenára mutat: - De ha bántod a kölyköket, a társad itt van. Marad is egyelőre. Velem. És akkor több darabban fogod csak viszontlátni - szűkül össze késpengeszerűen a szája.
Most van lehetőséged kivinni a gyerekeket, T.J. nem fog megtámadni. Sheena, te ha akarsz beszélhetsz addig pár szót a bodybuilderrel, Lynnek meg megvan már a dolga.
Amennyiben akár Szellem, akár Sheena rákérdez a mutáns gyerekre, akkor T.J. bólint:
- Igen, tudom, hogy hol van - recsegi dühösen. - De mellette nem ilyen agyalágyultak vannak, mint akik kinn egy utcai verekedéssel kötik le magukat. Négy őr és maga a nagyfőnök, a "Rettenetes" Gun Bart. De még él a gyerek. Egyelőre... Valami dokit hívtak, hogy kiszedje belőle az agyát, mert valaki sokat perkál érte - teszi hozzá undorodva. - Szóval tudom hol van, de az nem könnyű menet, ráadásul nem fogok azért segíteni, hogy a végén más nyírja ki szerencsétlent... - pislog felétek bizalmatlanul.

-Ha bántani akarnám őket, nem egy hadsereget hoztam volna magammal, csak egy százast - feleli keserűen, aztán a kislányhoz sétál a sarokban.
-Rögtön jövök vissza - Szól Sheena-nak, aztán leguggol a kislány elé, reménykedve abban, hogy a történtek után talán egy kicsit jobban megbízik benne, mint az előző szoba lakói, aztán óvatosan kinyújtja a kezét, mintha attól félne, hogy a gyermek felrobban, ha túl gyorsan ér hozzá.
-Ne haragudj, ez most ijesztő lesz, de ígérem, gyorsan véget ér majd, és ahova viszlek, ott nem találhat majd rád senki más - szól lágyan, ám mégsem olyan halkan, hogy a többi fogoly ne hallhassa. - A feleségem orvos. Nemsokára megvizsgál titeket, és ha minden rendben, haza juttatunk mindenkit, rendben?
Aztán megérinti a lány vállát, és eltűnik vele. A többiekkel már nem ilyen óvatos...mármint, nem vágja be őket egy zsákba, és tűnik el, vagy ilyesmi, csak visszatérte után gyorsabban porszívózza fel a maradékot, és kettesével halad, hogy gyorsabban végezzen. Amint kiürült a szoba, egyedül tér vissza, és bár képtelen lenne a vikingre mosolyogni, azért a lehető legkevésbé ellenséges arcával biccent felé.
-Köszönöm. Azt hiszem mindenkit kihoztunk...ugye nincsenek többen? Az előző szobában voltak még 11-en, én nem láttam többet.
A végét kicsit hadarva mondja, ugyanis van még egy lány...mit lány, nő, akit már nagyon szívesen kihozna innen, mielőtt még valami baja esne.

Meglepődve fordultam a hang irányába, miközben lekászálódtam a vérző és most igen csendessé váló némberről, hiszen elméletileg a fickónak ájultan kéne heverni a földön és nem beszólogatni nekünk, főleg nem zsákként dobálni Szellemet, aki éppen nagyot puffant a szemközti falon. A két machete sem igen tetszett, amit most maga előtt tartott, mert ezen a kis helyen igen csúnya dolgokat lehet vele kezdeni, ha elveszti a fejét.
Azzal a lendülettel, ahogy felállok ugrok neki, de pillanatok alatt a társam mellett találom maga, lefolydogálva a falról, még jó, hogy a kölyköket el tudtam kerülni.
Dühösen felmorranok és máris felpattanva rohamoznám meg ismét, mikor megállat Szellem felemelt keze és a vikinghez intézett szavai, hiszen a gyilkos ködön át, ami az agyamra szállt azért még felfogtam, hogy valami nem stimmel ezzel az óriással. Nagyon is a szívén viseli a kislányok egészségét és érezhetően nem csak azért, mert akkor romlik az áru minősége.
Minden izmom feszülten várta, hogy ugorhassak, de visszafogtam magam és vártam, hogy mit választ a férfi, mert meglepő módon elgondolkozni látszik.
Aztán azonnal ki is esem a kegyetlen gyilkos szerepéből, amikor meghallom, hogy mit mond.
- Rendben? Beleegyezel, hogy kivigyük a kicsiket? – találom meg a hangomat végül és csodálkozva nézek a fickóra, miközben elernyesztem a testemet. Szellem meg máris a még mindig hüppögő Melissához siet és pár kedves szóval nyugtatgatva sietve eltűnik vele.
- Nem ijesztesz meg Viking! – mondom neki halkan, de nem mozdulok a helyemről, nem akarom, hogy azt higgye meg akarom támadni. - Szívesen itt maradok, míg a társam egy biztonságos helyre viszi a kölyköket, és bár nem tudom, hogy miért segítesz nekünk, de hidd el nagyon jól teszed. Nem vagyunk zsaruk, és épp ezért nem is fogjuk vissza magunkat, ha ki kell nyírni pár embert azért, hogy ezek a szerencsétlenek kiszabaduljanak ebből a fertőből. – teszem még hozzá legalább annyira fenyegetően, mint ő.
- De, ha már a segítségnél tartunk, hallottam, hogy van még itt egy mutáns gyerek, tudsz róla valamit? Mivel őt sem hagyjuk itt, ezt jobb, ha tudod.
Heves szavai meglepnek, mert nem tudom, hogy most ránk vonatkozik, vagy tényleg ennyire rühelli az itteni melóját.
- Hmm! – gondolkozom hangosan. – Figyelj Rambó, jobb, ha még egyszer tisztázzuk a dolgokat. – nézek rá türelmetlenül. – Mi segíteni akarunk azoknak, akiket itt ti a főnökötökkel egyetemben, még az állatnál is alávalóbban tartottatok fogva. Szóval nem tudom, hogy mire gondolsz akkor, mikor arról beszélsz, hogy mi nyírnánk ki őt vagy őket. – sziszegem most már én is dühösen. – A mutáns gyereket is kihozzuk bármilyen nehéz is lesz, csak legfeljebb több vér fog folyni. – sötétül el a tekintetem és eresztem ki lassan a körmeimet. – Ha segítesz, talán könnyíthetsz valamennyit a lelkiismereteden, ha nem akkor most húzd el a csíkot, amíg lehet. – intek az ajtó felé, miközben Szellem visszatér, miután elszállította az utolsó kislányt is.
- Van még egy kis dolgunk Szellem. – szólok oda neki. – De valószínűleg kemény menet lesz.

Végig tudtam, hogy az egész csak színjáték, egy őszinte ütés sem volt a bunyónk során, leginkább azért, mert akkor a hátralévő élettartamom nagyjából öt másodpernyire zsugorodott volna. Mégis valahol sikerélményként érzékeltem, ahogy ez a hatalmas dromedár a lábaim előtt ájuldozik, a sorsa pedig az én kezemben van. Nyilván nem éltem volna vissza vele, de ,,legyőzni" egy akkora embert, mint Romboló... nem mondom, azért elárasztott önbizalommal, még ha csalókával is. Ez most nem számított, hiszen erre is úgy gondoltam, ezt is úgy akartam felhasználni, mint egy újabb túlélő eszközt, amivel átvészelhetem az éjszakát.
De persze nem Romboló lett volna, ha nem rombolta volna le ezt is kényszeresen. Alig lendültem bele, hogy folytassam a csépelését, máris fölém tornyosult egész ijesztő valójában, én pedig már ösztönösen kezdtem volna átváltozni, hogy védjem magam, hiszen részemről ez volt mindig is a leghatékonyabb önvédelem. Mielőtt azonban lelepleződtem volna, a lehető legváratlanabb mozdulat következett: Romboló átölelt. De olyan szenvedéllyel ám, hogy még a lábam is elemelkedett a talajtól.
-Te meg mi a... - kezdtem suttogva, de amikor rájöttem, mit is csinál (ex-bérgyilkos feleségként azért ragadt rám egy s más az egymást püfölés művészetéből), folytathattam hangosan is -... fenét csinálsz, mi? Tegyél le azonnal! Engedj el... te állat... nem kapok levegőt... te rohadt (Oké, meglesz!)... seggfej!... Ezt neked!
Egy meteort megszégyenítő gyorsasággal és a férfi nézőknek (elszenvedőknek meg végképp) legalább annyira félelmetes módon rúgtam a két lába közé, amivel iszonyú kínokat okoztam volna, ha nem billentettem volna az utolsó pillanatban oldalra a térdemet, hogy inkább a combjába csapódjon, ahol azért csak nem okozott elviselhetetlen károkat. Mivel legfeljebb egy centiméteres eltérítésről beszélünk, ezt egy kívülálló aligha láthatta meg.
Miután Romboló a földre került, úgy tettem, mintha komolyan fontolóra venném a könyörgését. Nekem most vele kellett foglalkoznom, úgyhogy nem állhattam le a vörös hajút keresgélni a tömegben, viszont látnom kellett, kit is kéne nekem feltartóztatnom (még akkor is, ha fogalmam sem volt, miért).
-Na, mi legyen vele? - kiáltottam hát fel a tomboló tömegre pillantva. Egyenlőre sehol nem láttam a célpontot.
-Heréld ki, bébi!
-Verd szét a fejét!
-Vetkőzz!
-Nem hallom! - rikkantottam, mintha csak egy rock koncerten lettem volna, és a kezemmel ellenzőt formálva a fülem mögé megint végigjárattam a tekintetemet rajtuk, de ismét hiába.
-Nyírd ki!
-Taposd ki a belét!
-Vetkőzz!
Megelégeltem a hiábavaló kutatást durván Romboló combjára léptem, másik lábammal pedig a vállára, ahol talán a legkevésbé lehetett kellemetlen neki, én pedig könnyebben tudtam egyensúlyozni. Két öklömet a magasba lendítve ordítottam fel:
-MIT CSINÁLJAK VELE?
-CSINÁLD KI!
-RÚGD SZÉT A TÖKEIT!
-ÉN SZEDJEM LE RÓLAD A RUHÁIDAT???
Valójában a válaszaikkal mit sem törődtem, viszont így hogy végre magasabbról keresgélhettem a vörös hajút, máris több esélyem volt, és valóban. Hátrébb állt, a szakálla szerintem hosszabb volt a hajánál, jó nagyra nőtt széltében-hosszában, bőrdzsekije volt és kendő a fején, már csak egy Harley hiányzott alóla. Nem szívesen futottam volna össze vele... igazából sehol, viszont ahogy eszembe jutott, hogy ez a disznó is miket művelhetett szerencsétlen lányokkal, rögtön összeszedtem magam, hogy a rám osztott feladatra koncentrálva meg tudjam tenni, amit kell.
-Hallottad a döntést, nagyfiú - sziszegtem le Romboónak. - Iugula! Neked annyi!
A vállán lévő lábfejem a torka felé hajlítottam, és úgy tettem, mintha tényleg nekifeszülnék, hogy megfojtsam vagy szétroppantsam, de közben inkább továbbra is csak a vállát nyomorgattam, remélve, hogy ezt még bírja egy picit.

-Pince? - Kérdi meglepetten. - Bakker...amikor először körülnéztem, nem találtam pincét, szóval ha vannak ott lent fegyvereik, azok még működnek. - Szól, aztán lenyom egy gombot az óráján, hogy bekapcsolja a kommunikátort.
-Breki, van még egy túsz. Szólj nekik, hogy kell még pár perc, amíg kimentik... - Sheena-ra, és T.J-re néz, de főleg Sheena-ra kérdőn, hogy még mindig azt szeretné-e, hogy ő inkább Lynn-nek segítsen, és ha továbbra is így gondolja(nem kapálózik ellene kézzel lábbal elég gyorsan) akkor még bemondja ezt is: - Kimegyek, hogy elvihessem onnan őket, amint a gyerek szabad. Ha tudnom kell valamiről, most mondd, mert aztán nem fogom hallani.
Aztán, mivel fegyvertelen, lehajol, és magához vesz egy nagyobb darab, borotvaélet, a macheta-nál csak kicsit kisebb kést, és ha már nem szólnak neki semmiről, akkor körvonalai halványodni kezdenek.
-Húzzunk bele, a fiam lassan felébred...ó és Sheena, ne trancsírozz, ha nem muszáj, nem kéne felzaklatni a mutáns kölyköt egy pincében...
~Már ha él még egyáltalán...abban nem is reménykedek, hogy elaltatták műtét előtt, vagy érzéstelenítőt kapott. Gondolom azért kell gyerek, mert az még alig tud védekezni...na jó, irány kifelé!~
Ezzel kámforrá válik, és irány a "színpad".

Mielőtt azonban a segítségükre sietne, magához vesz Romboló kocsijából pár színházi kelléket. A nagy ember bozótvágó késéhez képest az övé kicsinek, és jelentéktelennek tűnik, így inkább eldobja azt, és kölcsönveszi a nagyobbik pengét, illetve egy Desert Eagle-t is előkap. Nincs benne valami sok töltény, de nagy kaliberű, és közelről sem kényelmetlen tüzelni vele, arról nem is beszélve, hogy nem tervez sok embert agyonlőni. Lehetőleg egyet sem. Amint eltette a pisztolyt, már folytatja is útját társai felé, követve a csőcselék kántálását.

Amit odakint lát, és hall, az annyira borzasztó, hogy képtelen eldönteni, minek örült volna jobban: ha inkább bent marad, vagy ha anno növekedési hormonnal issza a kakaóját, hogy most ő is egy drabális állat legyen, hisz akkor ő maradhatott volna Lynn-el.
-Hé bébi! - Kiált oda Bill, aztán közelebb sétál, kitörve a rajongók gyűrűjéből. - Intézd el, végre! Gyerünk már, ki vagyok rád éhezve!
Ezzel nagyot sóz a nő fenekére, hogy majdnem lelöki őt Rombolóról. Szellem összeszűkülő szemekkel hallgatja végig mindezt, a tömeg éljenzése pedig cseppet sem javít a kedélyén, az utolsó mozdulat pedig...Amiket odabent látott, azt minden jó érzésű ember zsigerből elítélné, ha pedig megkérdeznék, hogy mit tenne, ha egy ilyen aljas szemét alak kezet emelne valakire, aki hozzá is közel áll, bármilyen jámbor is az illető, a lehető legdrasztikusabb dolgot fogja mondani, ami éppen az eszébe jut. És akkor nem tudják, de általában nem is túloznak...
-Mire végzek veled, a nevedre sem fogsz emlékezni, nemhogy a töketlen ex-edre! - Kiáltja fellelkesülve, hisz már maga előtt látja, milyen fergeteges éjszakája lesz ezzel a betörni való kancával, kinek a seggén pihenteti a kezét, és most jól megszorítja azt. Hiányos fogazatának teljes kollekciója kivillan, undok ápolatlan arca pedig göröngyössé válik, olyan szélesen vigyorog, míg egy semmiből előkerülő kéz meg nem ragadja a csuklóját, és egyetlen erőteljes, méregtől teli mozdulattal levágja a kézfejét. Mielőtt akárcsak felkiálthatna fájdalmában, támadója a hatalmas bárdot belevágja a fejébe, de úgy, hogy a penge leszalad egészen Bill orráig, még több vérrel fröcskölve össze őt - mondjuk ez talán jobb is, ha inkább Lynn-re figyeltek a pasik, eddig nem tűnt fel nekik az újonnan érkező, zokniig véres alak, most pedig már van rá alibije, hogy miért néz így ki - aztán visszarántja fegyverét, arrébb rúgja a hullát, a tömeg felé tekintve pedig vállat von.
-Útban volt, nem láttam tőle a műsort.
Aztán felsőjének ujjával letörli a vért az arcáról, s csak a mexikóitól kölcsönvett fejpánt marad annak a rohadéknak a vérétől szennyes nyaktól fölfelé, aztán visszasétál a tömeghez, mintha eddig is itt lett volna, és csatlakozik a csürhe kántálásához.
-ADJ NEKI KISCSAJ! TE VAGY A LEGJOBB!!!

A nagydarab férfi szavai végül is nem lepnek meg, mert valahogy sejtettem az előző viselkedéséből, hogy mellénk fog állni.
- Fogalmam sincs, hogy eddig akkor mit kerestél ebben a bandában, ha így állsz a dolgokhoz, de most nincs idő erre, így ezt majd később elmagyarázhatnád. – nézek rá kissé kíváncsian, és azért van bennem némi egészséges gyanakvás a hirtelen pálfodulás miatt, de egyelőre őszintének tűnik. Minden esetre jobb, ha mellettünk áll, mintha még őt is le kéne verni, mert nagyon szorít az idő, hiszen Rombolóék sem tudják a végtelenségig ott tartani a bandát.
- Mi nem verünk át, de remélem veled is hasonló a helyzet Viking. – mozdulok meg végre, ahogy Szellem is tud már ránk figyelni.
Figyelmesen hallgatom a férfi szavait , aki elmondja, hogy jutunk le abba a rejtett pincébe és mit találhatunk ott, mire számíthatunk. Nem úgy néz ki, mint aki kamuzik, így kemény menetre számíthatunk, főleg mivel Szellemet útjára engedem, hogy Lynn-ért induljon, mert már látom rajta, hogy tűkön ül.
- Oké, akkor én megyek és te velem jössz erősítésnek, ha bevállalod. – bólintok. – Te meg húzd már el a csíkot. – intek a társam felé. – Tudod, hogy igyekszem majd visszafogni magam Lynn kedvéért.
Mikor Szelem bejelentkezik a rádióban és elmondja Varangynak, hogy mi a helyzet, így biztosítva, hogy a hírek eljussanak Rombolóhoz is, még oda súgom neki.
- Mivel a brekire ez után már nincs ott szükség, kérd meg, hogy jöjjön segíteni nekem. Nem fog ártani egy kis háttér támogatás úgy gondolom.
Aztán a nagyfiúra nézek.
- Lassan mehetünk is, majd útközben csatlakozik egy barátunk is, ne lepődj meg.

Varangy hangjára először összerezzentem. Először azt hittem, valaki a hátam mögé osont, és úgy suttogott. Ahogy felismertem a hangját, felfogtam szavai értelmét, már megnyugodhattam, hogy nem voltam nagyobb veszélyben, mint eddig, viszont még egy jó adag indulat-hullám söpört végig rajtam, amiért nem csupán prostitúcióval foglalkoznak ezek a mocskok, hanem az ég tudja, milyen szörnyűséggel, hiszen különben miért különítették volna el ezt az egyet a többitől, és miért lenne ilyen fontos, hogy mutáns?
~Istenem, add, hogy ne jusson Afifa sorsára!~
Varangynak most nem tudtam sehogysem visszajelezni, és azt is csak feltételezhettem, hogy Rombolóhoz szintén eljutott az információ. Fogalmam sem volt, ez mennyiben változtat a tervein, maradjak-e rajta vagy ne, hiszen ebben a pozitúrában viszonylag kevés dolgot tehettem vele, a nyakán viszont valahogy nem akaródzott tovább tapodnom.
Ekkor felhangzott Bill újabb elmés megjegyzése, amitől már akkor is nagyon elegem lett volna, ha történetesen nem kislányok megrontásával múlatta volna az idejét. Nem volt időm reagálni rá, mert ekkor az eddigiekhez hasonlóan ízléstelen szavak kíséretében akkorát sózott a fenekemre, hogy elvesztettem az egyensúlyomat, és kis híján leszédültem Rombolóról.
-Légy türelmes, Billy, előttünk az egész éjszaka - torzítottam csábos mosollyá undorodó fintoromat. - Ez a gennyláda már úgysem bírja sokáig.
Bill erre még szélesebben vigyorgott, de a hátsómat továbbra sem engedte el. Először megszorította, aztán ismét rácsapott, ezúttal azonban akkorát, hogy amitől féltem, bekövetkezett: nem tudtam megtartani magamat, hiába próbáltam, és rövid dülöngélés után előrezuhantam, egyenesen a férfi tömegbe. Azonnal tucatnyi kéz ragadott meg olyan határozott erővel, hogy a vergődésen kívül mást nemigen tudtam tenni a szabadulásomért. Még csak átváltozni sem volt szabad, vagyis igen kellemetlen helyzetbe kerültem. A matató ujjak pedig nem csupán azzal voltak elfoglalva, hogy egy helyben tartsanak, hanem igen zavarbaejtő helyekre is betolakodtak, de a pánikom csak akkor kezdett igazán a tetőfokára hágni, amikor már a nadrággombjaimon éreztem türelmetlen ügyködésüket.
-Hé! Mit műveltek?! - visítottam hasztalanul próbálva kiszabadulni. - Engedjetek el, de azonnal! Nem! Nem! Engem... izé... csak Bill... és még szétverném ezt is itt... Nem! Nem! Ne!... ÚRISTEN!!!
Kérlelésem, ellenvetéseim eddig süket fülekre találtak. Na jó, talán nem teljesen, mert mintha még szórakoztatta is volna őket. Azonban a váratlan gyilkosság őket legalább annyira megdöbbentette, mint engem, a radikális figyelemelterelés pedig elég volt ahhoz, hogy az izmos kezek szorítása kicsit lazuljon, és ki tudjam tépni magam a szörnyetegek karmaiból. Azonnal visszabotladoztam Rombolóhoz, egyrészt, mert mellette nagyobb biztonságban éreztem magam, másrészt, hogy mellé kuporodva további utasításokat kérjek tőle. Előtte viszont meg kellett emésztenem, hogy a férjem került ide a semmiből, ráadásul most ölt meg a szemem láttára egy embert. Méghozzá nem mást, mint a félkezű Billt. Szemrebbenés nélkül csonkított, aztán gyilkolt! Igaz, olyasvalakivel tette mindezt, aki valószínűleg nem érdemelt jobban, de hát akkor is! Gyűlöltem Szellemet munka közben látni, és hiába járta át melegség a szívemet, hogy megint itt van mellettem, és nem esett semmi baja, hiába akartam a karjaiba borulni, amit csak nagyon nehezen álltam meg, hiába tudtam már akkor is, amikor elindultunk ide, hogy ilyesmire biztosan számíthatok, már az első pillanattól kezdve szinte kizárt volt, hogy megússzuk az estét egyetlen halott nélkül, mégis szinte a földbe gyökerezett a lábam a véres arcát törölgető férjem látványától, ahogy egy ember életének kioltása után bármennyire is megjátszva a könnyedségét, de azért csak beszállt a kántálásba, hogy menyire élvezetes az előadás. Még ha nem is szép tőlem, valahol talán az az egy vigasztalt és adott erőt a folytatáshoz, hogy tudtam, ő legalább annyira utálja, amit tett, mint én.
Mély levegőt vettem hát, visszagyömöszöltem az arcomra az elszánt, dühös szajha álarcát, aztán hacsak Romboló nem mondott mást, visszakászálódtam a vállára, ha szükséges volt, előtte megint kirúgtam alóla a lábait, és megvártam, hogy magától feldobja magát. Már rendesen kapkodtam a levegőt, hiszen ha kamu verekedés volt is, attól még elég intenzív testmozgás a megerőltetőbb fajtából. Komolyan kezdtem aggódni, hogy én ezt egész egyszerűen nem fogom bírni szusszal.
-Na jó, egy csődör kiesett - intettem az állammal Bill holteste felé, majd Szellemre mutattam. - De nem baj, itt a következő. Ő talán még tökösebb is. Gyere csak ide, bébi!
Előrenyúlva elkaptam az ingét, és magamhoz rántottam. Miközben a lábammal időnként belerúgtam Romboló oldalába, vállába, a karommal Szellemet öleltem, a nyakát, száját csókoltam eltúlzottan kéjes nyögéseket hallatva. Látványos kézmozdulataim, amikkel simogattam, markolásztam, valójában mind-mind arra szolgáltak, hogy egy kicsit rátámaszkodhassak, mert már remegtek a lábaim a túlerőltetéstől, ahogy az egész testem tette a dühtől, félelemtől, hidegtől, bár mindezt persze lepleznem kellett, amennyire tudtam.
Most hogy én Rombolón álltam, ő meg a földön, egy magasak voltunk, így könnyebben odahajolhattam a füléhez, hogy észrevétlenül belesuttogjam:
-Én ezt nem bírom...
Utána felkaptam a fejem és odakiáltottam a többieknek:
-Látjátok, hogy sokkal kifizetődőbb kivárni a sorotokat? Egyszerre úgyis csak egy jöhet, annak pedig nagyon meg fogja érni. Igaz, szexi lovag? - duruzsoltam oda Szellemnek fennhangon. - Mennyivel többet kaphatsz, mint ez az impotens patkány!
Erre ismét egy sor rúgást adtam le Rombolóra, de ezek már egyre erőtlenebben puffantak az óriás testén. Iszonyú kimerült voltam.

Összeszorított foggal nézi, ahogy Lynn az emberek sűrűjébe kerül, és ha eddig volt bármi kétsége afelől, hogy ennek a tetűnek halnia kell, hát az most végképp elszállt. Azonban bármennyire is szeretne felrobbanni, mint egy bomba, és rászabadítani dühét erre a seregnyi öngyilkosjelöltre, nem teheti, ha másért nem, akkor azért, mert a vérengzéssel csak hiábavalóvá tenné Lynn ölfeláldozását, úgyhogy inkább csak hidegen bámul a kedvesét molesztálókra, kik szerencsére kellőképpen megilletődtek a produkciójától. Na igen, ha kívülről láthatná magát, még ő maga is megdöbbenne, mennyire jól játssza a pszichopatát.
~Bocs édes, de még egy ilyen rohadék hozzád ér én...MI A...?!~
Annyira megdöbben Lynn következő mozdulatán, hogy egy pillanatra kizökken az elmebeteg szerepéből, mikor a nő maghoz vonja, s már reflexből is viszonozza az ölelést, elvégre bármilyen őrült fúriát is játszik éppen, ő nem tudja nem annak a kedves odaadó nőnek látni szerelmét, aki...aztán végül csak sikerül észbe kapnia, és a doktornő derekát finoman ölelő kezével rámarkolni a seggére, arcára pedig egy kéjsóvár vigyort varázsolni. Az utóbbival mondjuk nincs nehéz dolga, hisz mégiscsak a félmeztelen felesége csókolgatja a nyakát, és simul hozzá a mellkasához.
-Nem lesz semmi baj - suttogja az ajkaiba az első csók előtt, aztán amikor elválnak egymáshoz, még hozzáteszi - itt vagyok, és vigyázok rád.
Aztán eltávolodik tőle, hogy hagyja tovább produkálni magát, ugyanis fél, ha sokáig kell még ölelgetnie, képtelen lesz nem bambán vigyorogni, és csak szorosan ölelgetni őt, tojva a külvilágra.
-Ahogy akarod Szívi! Intézd el, és már mehetünk is. - Szólal fel lelkesen, majd megint a bandára néz, kik közé az előbb beesett. - Bocs fiúk, őt én töröm be!
~Bakker, mindjárt hányok. Még, hogy betörni, és ilyen helyre juttatni...kitépem a gerincét, és tökön szúrom vele azt, aki még egyszer a közelébe mer menni!~
Aztán meghallja Breki hangját, és az éjszaka folyamán már másodszor érez ellenállhatatlan vágyat arra, hogy hatalmas csokitortát vegyen az ugribugrinak, táncoslánnyal a belsejében. Még kivárja, ahogy Romboló a betonba bokszol, aztán eltűnik, és lesajnáló pillantást vet a körülötte összeeső pancserekre, aztán megjelenik, és kezében a sivatagi sassal segít az egyik bandatag önmegtartóztatási problémáján, a golyó általi herélést követően viszont felveszi félig átlátszó harci alakját, és a macheta lapjával vág fejbe - új trükk, eddig eszébe nem jutott volna - mindenkit , aki Romboló közelébe próbálna menni hátulról.
-A rendőrséghez mit szólsz? - Kérdi az óriást két csapás közt.

Mikor a lejárat felé mentünkben a nagyfiú valamelyik roncsból, egy pisztolyt húz elő, hát nem vagyok a látványtól boldog! Nem, nem azért mert félek, hogy rám lő vele, hanem, mert ezek szerint még lehet itt számtalan olyan, amit Szellem nem buherált meg. De, hát ezen már kár agyalni és különben is már a lejáratnál vagyunk, amit a csupa izom Viking egy mozdulattal tesz szabaddá számunkra, hiszen közben csatlakozott kis mentőalakulatunkhoz a breki is, akit csak egy biccentéssel üdvözöltem.
Éles fülemmel lefelé hallgatóztam, de közben figyeltem arra is, amit újsüttetű társunk mondott a hely beosztásáról és az emberekről.
- Rendben! – bólintottam és már ugrottam volna lefelé, de Varangy megelőzött és mielőtt szóvá tettem volna, már el is tűnt a szemem elől.
Nem mondom, hogy repestem az örömtől, de hát nem volt mit tenni, sietni kellett utána, mielőtt rájönnek Bart és emberei, hogy hívatlan látogatókat kaptak.
A Viking is megelőzött, de mivel teljesen kitakart talán még váratlanul is jelenhettem meg, miután egy laza mozdulattal bedöntötte a helyiségbe az ajtót.
A négy embernél van pisztoly és bozótvágó, fele-fele megosztásban, ami egy ekkore helyen mindenképpen veszélyes és akkor még ott van a főnök is, aki azonnal a mutáns kölyök szobája felé vetette magát, de szerencsére breki, mint egy feltúrbózott ninja, aki minden testrészével képes kardot forgatni, ebben elég hatásosan meggátolta.
A kiugrott bandatag is leamortizált rögtön egy pisztolyost és egy késessel meg párbajcsatába keveredett, így nekem maradt egy ilyen, egy olyan.
A lendületemet kihasználva ugrottam a pisztolyos mellkasának és ahogy a földre sodortam, már hajoltam is le, hogy a körmömmel kitépjem a torkát, aztán dobbantónak használva a testét, ami épp csak vért spriccelve szanaszét földet ért, már ugrottam is tovább a fal felé, ahol csak éppen megtámaszkodva egy fél szaltóval érkeztem a machetás mögé, aki igen csak igyekezett felszeletelni fordulásból. De pechére azonnal lehajoltam, így a penge a fejem felett süvített el, talán még pár szál hajam is bánta, de a következő percben már a gyomrába mélyesztettem az egyik kezem karmait, a másikkal a kést tartó karját hasítottam fel. Igyekeztem nem halálos sebet osztani, mert már így is sikerült egy hullát gyártanom és ennek Lynn nem fog örülni. Ha még ennek ellenére sem esett össze, akkor a térdem a heréibe robbant és a kézélem meg a tarkóján.
Indulhattam Varangy megsegítésére, ha még nem győzte le a nagyfőnököt.

Még hogy rock and roll! Jézusom, mit bulizhatnak össze Varangyék, miközben mi itt... ja, hogy rock and roll! Az úgy mindjárt más!
Nem felejtettem el a feladatomat, hogy kiiktassam Rozsdást, ezért ismét felé fordulva vettem nagy lendületet, hogy a torkának ugorjak. Erre azonban nem lett végül is szükség, mert ahogy kislány koromban apukám bedobott a strandon a medencébe, úgy hajított el most Romboló egyenesen a célszemély felé. Most természetesen nem vijjogtam nagy vidáman, mint amikor a csillogó hullámok felé közeledtem, inkább legyűrve kezdeti ijedelmemet, amit a hirtelen repülés okozott, összeszűkült szemel, minden megjátszott és valós toleranciát magam mögött hagyva lendítettem előre a kezem, hogy azonnal elkaphassam a hatalmas melákot.
Nem volt nehéz dolgom, ugyanis a halk morajlásból, meg abból ítélve, hogy mindenki egyensúlyát vesztve tottyant a fenekére, Romboló nem éppen felindultságában csapott a földre. Mint Ayanak, az ő akaratára is megrengett a föld, megnehezítve a banda dolgát a menekülésben éppúgy, mint a támadásban. Ezt viszont sajnos ellensúlyozta a kimerültségem, ami miatt képtelen voltam alakot váltani a becsapódás előtt, hiába erőlködtem, így emberként zuhantam a hátán fetrengő Rozsdásra, aki a földrengés és váratlan harc ellenére is halványan elvigyorodott, ahogy a derekamnál fogva magához szorított.
-Ilyen nincs, hogy pont most potyognak félpucér nők az égből!
Fogalmam sincs, hogy a maradék erőmet sikerült pont eddigre összekaparnom, vagy a szavai meg persze taszító érintése voltak rám jó hatással, de be tudtam vetni a képességemet, majd amint víz alakomban szétfolytam a testén, különös gondot fordítva az arcára, egy feszülő-reccsenő hang kíséretében megfagytam. Vonaglott persze, már amennyire képes volt rá, hiszen keze-lába a jég fogságában sínylődött, vagyis érdemi vonaglásra esélye sem volt. Heves rángatózással, majd csupán apró rángásokkal kellett átvészelnie a levegőhiány okozta eszméletvesztés kellemetlen folyamatát. Kedvem lett volna így maradni még egy kicsit, hogy egészen biztosra vehessem, már senkinek nem fog ártani soha többé, de végül mégis lekászálódtam róla, hiszen embert ölni továbbra sem voltam hajlandó. Lihegve másztam mellé, a nedves fűben tenyerelve, lehajtott fejjel próbáltam visszanyerni a lélegzetem, aztán amikor ez pár másodperc múlva úgy-ahogy sikerült, felegyenesedtem, jégöklömmel behúztam az ájult Rozsdásnak egy irgalmatlanul nagyot, majd talpra kecmeregve néztem körül, miben lehetnék a többiek segítségére.
Szellem éppen akkor fosztotta meg az egyik bandatagot a jövőbeni szexuális örömöktől, aztán kissé elhalványodva valami késszerűséget lóbálva tartott távol mindenkit Rombolótól. Egyenesen a sűrűjébe rohanva kezdtem csépelni mindenkit, aki túl közel merészkedett hozzá, hogy én meg őt védjem. Ütések, rúgások, fojtogatások, most aztán nem fogtam vissza magam. Ez már nem színjáték volt, szóval én is beleadhattam apait-anyait. Ha engem kapott el valamelyik disznó, azonnal vízzé változtam, hogy kiszabaduljak. Ezúttal semmi kiszolgáltatottság, hiszen nem kellett rejtegetnem mutáns voltomat. Az idő legnagyobb részében azonban jég formájában püföltem az ellenfeleimet, míg csak egyetlen példány is maradt belőlük. Amint elfogytak, de legalábbis kellőképpen megritkultak, Szellemhez léptem, hogy végre egy igazi csókot nyomhassak az ajkaira, és úgy ölelhessem meg, ahogy azt megérdemli.
-Hogyan tovább? - kérdeztem még mindig hozzábújva. - Hol vannak a többiek?