Oahu sziget

Sheena szemébe néztem:
- Lányok, fiúk, nők, férfiak, még öregek is - feleltem. - Téged nem vittek még át oda, az egy másik folyosó, de nem szokványos kulcs nyitja. Olyan mintha... hát mintha egy bot, vagy pálca vagy ilyesmi fejét kéne beletenni, hogy kinyíljon. De... Mutánsok Sheena. Olyanok mint mi. Nem hagyhatom itt őket. Visszajövök, megkeresem ami nyitja és kiviszem őket, ha téged már biztonságban tudlak. Az őrökre ne legyen gondod, el tudom vonni a figyelmüket.
Igyekeztem kizárni a gondolataimból a lány iránti érzéseim és épp úgy gondolkodni, mint ahogy Fagypont megköveteli az óráin. Nehéz dolog volt, de azért...
- Tudod, hogy van Sheena. X-Manek, a mutáns felmentő sereg - mosolyogtam rá. - Kiművelődtem kicsit, tudom miket csináltak. Most meg éppen rajtam a...
Ezt a pillanatot választja egy őr, hogy belépjen. Én észlelem előbb, hisz látom, de a lány is alig lemaradva éles füle okán, de így tizedmásodperccel előbb cselekszem. Megrántom a vállánál fogva perdítve át magam körül, hogy a testemmel fedezzem, majd ahogy földre kerül fordulok vissza és egy akrobatikus rúgással nekiküldöm az ajtót az őrnek, aki a falnak zuhan. Kihasználva a pillanatnyi zavart a tenyerem a férfi felé nyújtom, szemeim lilán fénylenek fel. A fickó szája kitárul, a fegyver a földre hull, kínlódva kapkod levegő után. Térdre rogy, hang nem jön ki a torkán. Felpattanok és sebesen felrántva a könyökömet állcsúcson vágom, mire elernyed. A némán tátogó Sheenára nézek sürgetően:
- Nincs sok idő... - nyújtom felé a kezem.

Teljesen ledöbbenek Josh szavain. Mutánsok? Tehát ezeket gyűjtötte be a kopasz a kuncsaftjainak! Azt hittem mikor erről beszélt, hogy lányokat raboltat.
- Oké, oké! – nyugtatom a kissé zaklatott fiút. – Én sem megyek sehová, amíg ki nem szabadítottuk azokat az embereket, szó nem lehet róla, hogy egyedül hagyjalak! – szögezem le határozottan. – És egyébként is van egy halvány gyanúm, hogy mi lehet az a bot, ami nyitja a zárat. – nézek a feldagadt kisujjamra a lábamon és jut eszembe a pillanat, amikor az a szadista állat eltörte a pálcájával.
Igazán meglepődöm, mikor az X-menekről kezd beszélni, de ami ez után következik, az felül ír mindent, amit eddig Joshról egyáltalán elképzelni tudtam.
Nem figyeltem kellően, mert a fiú szavait hallgattam, ezért már csak akkor hallottam meg a belépő őrt, mikor Josh már cselekedett is. Maga mögé taszított és aztán olyan rúgással küldte padlóra a katonát, hogy az állam is leesett, de ez még nem volt elég, miután kicsit a képességét is bevetve lefegyverezte a férfit, még egy jól irányzott könyökütéssel el is altatta egy időre.
- Hát ez….hát ezt…honnan…kitől? – néztem rá nagyon büszkén és nagyon kíváncsian..
De igaza volt! Nem volt sok időnk, igyekeznünk kellett.
- Oké! Menjünk! – fogtam meg a kinyújtott kezét, hogy vezessen.

Örömmel töltött el a lányból áradó büszke öröm velem kapcsolatban, de fennhangon csupán egy fejrázással mondtam:
- Később. Ja és ne vedd természetesnek, csak nagyon alap fogásokat ismerek - mormoltam talpra húzva Sheenát. Nagyon nem tetszett, hogy jönni akar, de tudtam, hogy csak a képességemmel vehetném rá ennek ellenkezőjére, emellett be kellett látnom, hogy tapasztaltabb ilyen dolgokban mint én. Sóhajtva rá néztem:
- Oké, akkor most én gondoskodom a három őrről, ezen a szinten nincs több, utána megbeszéljük a részleteket. Ezt most én csinálom, menni fog, inkább mint a sebesült lábaddal - néztem a szemébe. Ha vitázik, akkor egy ici-picit még a képességemmel is hajlandó vagyok rásegíteni. Odabent van olyan felszerelés, amivel később segíthet, de itt most jobbak az esélyeim.
Sheenára pillantottam, aki az ajtó mellé állt. Bólintottam, mire belökte azt, én meg belépve előre nyújtottam a tenyerem, szemeim nem csillogtak, hanem vakítóan világítottak szinte lilás árnyalatban. Az őrök fennakadt szemekkel merevedtek le az asztalok körül, páni rémület csillogott bennük. Ujjaim remegtek, nehézkesen vettem a levegőt, de ez nagyjából elhanyagolható volt ahhoz képest amit ez a három szerencsétlen élt át. Ne is akartam nagyon meghosszabbítani, gyorsan feléjük léptem, majd egyenként kisebb tárgyakkal fejbe vágva őket ájulásba küldtem valamennyit. Kicsit fújtatva támaszkodtam az asztalra:
- Ez kész - nyögtem, de már rendeztem is az arcvonásaim és a szembeni falon lévő fémdobozra mutattam a vörös kereszt jelzéssel. - Van benne fájdalomcsillapító a lábadra.
Az egyik őrről lerángattam a bakancsát, ami nagyjából méret volt Sheenának is, talán két számmal nagyobb, amíg bekapta a pirulákat. Megmutattam a nevezett ajtót:
- Emögött vannak a rabok. Nem tudom elkülöníteni az érzéseket, de... - megráztam a fejem - de alig vannak. Némi félelem. Önutálat. Kín. De tompa. Lelkileg összetörték őket Sheena... - suttogtam. - Felfelé nem ismerem a házat. Mit csináljunk? - adtam át neki a kezdeményezést.

Persze elfogadom, hogy majd később ráérünk magyarázkodni, mert arra maj szükség lesz bőven, hiszen Josh az egyik ámulatból a másikba ejt. Azt hiszem gratulálhatok annak az iskolának, hogy ilyen szépen haladnak a fiú képzésével.
- Rendben, értettem, majd ügyelek rá, hogy ne Bruce Lee-t lássam benned. – vigyorodom el azért.
Mérlegelem, amit mond az őrök ártalmatlanításáról, és valahol igazat kell adnom neki, ez most az ő ideje, hiszen azzal, hogy simán bejutott hozzám, már bizonyította, hogy megállja a helyét.
- Oké! Nem vitatkozom parancsnok úr! – tisztelgek neki játékosan, de aztán már el is komolyodom, hiszen azért nem lesz sétagalopp, ami előtt állunk.
Az ajtóhoz lépek, majd mikor int, hogy felkészült, már gyorsan be is taszítom. Josh-nak a szemei lilára váltanak és bent lévőknek esélyük sincs ellene. Nem tudom, milyen képeket vetít a fejükbe, de a rémület, ami azokban a szemekben csillognak, ad rá valami rálátást. Nem beszéltük meg, hogy mit tervez a fiú, de aztán látom, ahogy sorban fejbe csapdossa őket, ezek szerint, nem szeretné, ha úgy járnának, mint az ajtóm előtti őr. Jobb is így! Nem az ő lelkének való, az ok nélküli gyilkolászás.
Mikor a vöröskeresztes ládára mutat, szó nélkül veszem ki a fájdalomcsillapítót és be is kapok belőle egyből kettőt. Nem akadályozhat most a fájós lábam semmiben, és ez segíthet.
Aztán még egy aránylag megfelelő bakancs is kerül a lábamra, amit igyekszem óvatosan felhúzni, és nem foglalkozni azzal, hogy ez most mennyire féj és kényelmetlen. Majd elmúlik.
Aztán Josh arra az ajtóra mutat, ami mögött az elfogott szerencsétlenek vannak. Vajon mit tettek velük, hogy ilyen állapotba kerültek. Valószínűleg azt, amit velem is tettek volna, hogy megtörjenek.
- Először is meg kell keresnünk a főnököt, aki egy magas, kopasz szadista őrült és azt hiszem, az ő botja nyitja ezt az ajtót. – mutatok a jellegzetes zárra. – Mivel a jövetelemkor a másodikon volt a fényforrás, amit meg akartam nézni, feltételezem ott van a szobája, ezért oda megyünk. A folyosón kamerák és, mint kiderült lézeres riasztó működik, ezért nagyon óvatosnak kell lennünk. Az elsőn én sem tudom mi van, de feltételezem az sem lesz könnyebb út. Mindenesetre indulnunk kell, mert egyre nagyobb az esély, hogy felfedezik az őrök és az én hiányomat is.

Szomorúan néztem Sheenára:
- Én is szeretném, de tartok tőle lehetetlen - feleltem a szavaira. - Több mint 10 perc telt el a börtönőr... - csak csüggedten legyintettem. - Azóta még négy őr elájult. Nem tudunk fellopakodni Sheena... Már biztos, hogy valamelyiknek be kellett volna jelentkezni.
A nő szemében a felismerés fénye villant, mire bólintottam:
- Ha ki akarjuk vinni azokat a szerencsétleneket, akkor harcolnunk kell... - morogtam szomorúan, majd az egyik őr kulacsát kinyitva jó adagot nyakaltam be belőle. - Pfúj...
Rám villant a szeme, mire vállat vontam:
- Savanyú bor... Nem épp a kedvencem, de ha ilyen mértékben és folyamatosan használom a képességeim és még fizikailag is ugrálok jobbra-balra, akkor állandóan megszomjazom. Szóval egy kulacs jön velem.
Felkaptam egyet, majd Sheenának nyújtottam egy karabélyt:
- Most aligha számít, lopakodni nem tudunk, akkor legyen tűzerőd - ráztam a fejem szomorkásan.
Elindultunk felfelé, majd a lépcső tetején lévő ajtó előtt megálltam és lehunyt szemmel koncentráltam az érzésekre:
- Félelem. Düh. Aggodalom - mormoltam. - Az őröket riadóztatták. Amint az ajtó kinyílik, ezek tüzet nyitnak, bárki is az. Mi legyen? Az én képességemnek kell egy másodperc mire hat, addigra lelőnek. Ötlet?

Persze, persze! Teljesen elvesztem az időérzékemet! Igaza van Josh-nak, már régen tudnak rólunk! Gondolom, most épp arra várnak, hogy gyanútlanul felmenjünk és akkor végeznek velünk.
Aztán kíváncsian néztem a fiúra, mikor a kulacsba ivott és nagyon nem ízlett neki, de aztán elmosolyodtam a magyarázaton.
- Rendben, csak ne vidd túlzásba, mert kell a tiszta fej! És akkor menjünk, lássuk mi vár ránk.
A felém nyújtott fegyvert elvettem és ellenőriztem, hogy mennyi lőszer van benne, majd még kerestem egy pár tartalék tárat hozzá.
Felosonva a lépcsőn már nem is nagyon lepett meg amit Josh közölt velem, de nem is tartottam jó ötletnek ezek után csak úgy kizúdulni az ajtón, mert mivel számítanak ránk tuti nem úsznánk meg egy-két golyó nélkül.
- Menjünk vissza az őrszobába, és nézzünk szét, hátha találunk valami hasznosat. – súgtam oda a fiúnak.
Mikor visszaértünk magyarázattal is szolgáltam.
- Ha az ajtó túloldalán már várnak ránk, kész öngyilkosság kirontani rajta. Kell valami, amit a magunk előnyére fordíthatunk és ami időt ad rá, hogy kimenjünk az ajtón sértetlenül. - Kezdjünk szét nézni, de gyorsan, mert lehet megunják a várakozást.
Felkutattuk az összes szekrényt és bizony találtunk is egy-két nyálcsorgató és most felettébb hasznos holmit. A gázmaszkból adtam egyet Josh-nak, egyet magamhoz vettem, ahogy a fürt és villanógránátot, az éjjellátókból kettőt, egy-egy boxerkést, headsetet a rádióval.
Aztán a golyóálló mellényre néztem és elgondolkoztam, mivel csak egy volt.
-Figyelj! Elmondom, hogy gondoltam! Felvesszük a gázmaszkokat! A mellényt sajnos nekem kell használni, mert én megyek elől. Az ajtót elsőre annyi időre nyitom ki, hogy kivágjam az egyik füst gránátot, meg a villanót, aztán én kimegyek és aki még szem előtt van azt igyekszem hatástalanítani. – ütök a gépkarabélyra. – A hátam mögött haladsz te és beveted a képességed, ahogy tudod, én fedezlek. Szólj, ha valami nem tetszik, vagy valami.

Kétkedve néztem Sheenára:
- A füstgránáttól tartok, nem tudom, hogy látnék-e rendesen, akkor meg a képességem sem tudom használni, na meg nem biztos, hogy most kéne felhasználnunk mindent - vetettem fel. - A másik, hogy ha hinni lehet a filmeknek azt ajtót keresztüllövik és akkor... megsebesülsz - pislogtam szomorúan.
Gondolkodtunk ezeken néhány másodpercet, majd nagyot sóhajtottam:
- Hát remélem ér valamit az edzés...
Sheena rám nézett, én meg felvettem még egy bowerkést, átfűztem az ujjaim, hogy a penge lefelé mutasson, majd felmutattam a lépcső tetejére:
- Hasalj a küszöb elé, kipróbálunk valamit. Ahogy kivágódik az ajtó, dobd a gránátot...
A nő aggódva nézett rám, de végül felfutott és lehasalt. Vettem három mély levegőt, majd elkezdtem felrohanni a lépcsőn, épp Sheena vádlija mellett dobbantva vettem lendületet, majd azzal be is rúgtam az ajtót. A testem tovább repült, a késeim pedig a falba vágtam, megtartva magam pár másodpercig. Fegyverropogás hallatszott, majd rémült kiáltás, ahogy a lány által bevágott gránát élesen villant. Visszazuhantam, fél térdre érkezve fogva padlót, tenyerem előre tártam, szemeim lilás fényben úsztak.
Az öt zsoldos szeme kikerekedett, fegyvereiket elejtve markolászták a torkukat és nyöszörögve rogytak térdre...
- Sheena, ez nem megy túl hosszan... - morogtam a megbűvölten ácsorgó társamnak.

-Azért kell a mellény. – vetem ellen, de van abban igazság amit mond persze, hiszen bármi előfordulhat egy golyózáporban.
A képessége használatával meg nem tudok vitába szállni, hiszen őt tudja, mennyire hatékony, vagy nem, ha nem látja az ellenséget. Így hát még töprengünk egy darabig, aztán mikor Josh az edzésére tesz megjegyzést és a kést a kezébe veszi, kérdőn nézek rá és egyáltalán nem teszik, ahogy visszanéz. Nem tudom mit tervez, azon kívül, hogy én lehasalok a lépcsőre, de mivel nincs jobb ötletem, végül beleegyezem.
Mikor meghallom a dobogást és a becsapódást a lélegzetem is eláll a látványtól, de a reflexek dolgoznak helyettem és már a fülsüketítő fegyverropogás közepette hajítom is a gránátot a katonák közé, mielőtt még a fiú teste az útjukba zuhanna.
Gyorsan felugrom, hogy besegítsek, ha kell, de Josh képessége már működik és a velünk szemben álló öt férfi már kimeredt szemmel, a nyakukat tapogatva nyöszörög a földön.
Még mindig nem tudtam megszokni a fiú hatalmát, így csak akkor térek magamhoz mikor meghallom a hangját.
A fegyvert felkapom és egy rövid sorozat megoldja a problémát.
- Oké, akkor mehetünk tovább? – nézek Josh-ra, hogy érez-e még valamit, vagy szabad az út felfelé.

Megkövülten álltam, ahogy Sheena kezében felugatott a karabély, és az őrök holtan, vérmorzsalékká robbanó felső testtel zuhantak a talajra. Térdre rogytam a holttesteket nézve, majd gyorsan megpróbáltam kitörölni a szememet elhomályosító könnyeket. Nem láttam értelmét az öt férfi halálának, le is üthettük volna őket, nem tudtak cselekedni. Borzasztó végignézni a halálukat. Valaki őket is várta haza. Asszony, gyerekek, barátnő. Csak a munkájukat végezték idefenn és...
Sheena azt hiszem jó párszor megrázott már mint Krisztus a vargát, mire magamhoz tértem. Tétován intettem a terem másik vége felé:
- Arra van a feljáró - feleltem fakó hangon, még a könnyeimmel küszködve és követtem a lányt.
Aztán már ugrottunk is fedezékbe. Legalábbis Sheena, engem meg lökött. Elmés kis szerkezettel álltunk szemben. A lépcső felhúzható a felső szintre, így nincs közvetlen út az átjutáshoz, fentről meg takarásból lődöznek ránk.
Egymásra néztünk, rólam azonnal lefoszlott a fásultság és a döbbenet, most, hogy a szeretett lány veszélyben van. Suttogva szóltam oda:
- Nem tudok felugrani. Te sem. A párduc sem. De a Kardfogú igen - mormoltam. - Viszont ha nem látlak, párduc lesz belőle megint. Megpróbálod?

A mozdulat ösztönös volt és mikor már az öt férfi vérben úszva terült el a földön, akkor néztem a halott sápadt és lerogyó Josh-ra és kaptam észbe, de már nem volt mit tenni. Ami történt, megtörtént. Beletelt pár percbe, míg ebből a letargikus állapotból magához tudtam téríteni a fiút, de nem volt idő se pátyulgatni, se magyarázkodni, menni kellett tovább.
A mutatott feljáró felé indultunk, de alig bírtam visszarántani Josh-t és magam is fedezékbe ugrani, mikor az emeletről tüzelni kezdtek ránk.
A kis ravaszak! A lépcső felvonható volt, mint a középkori várakban a híd, ezért most sebezhetetlenségük teljes tudatában, vakmerően lövöldöztek ránk odafentről.
Már éppen elkeseredtem, hogy másik feljárót kell keresnünk, mikor meghallottam Josh suttogását, aki közben, úgy látszik a veszélyt érzékelve összeszedte magát.
- Óóóó! Tényleg az öreg kardfogú! Ő nagyon is jó lesz! De akkor te védtelen maradsz! – kezdtem aggódni, hiszen ha felugrom oda, akkor a fiú könnyen veszélybe kerülhet, mert teljesen tehetetlenné válik. – Talán mégis fel tudnánk jutni valahogy máshogyan? – nézek körül kiutat keresve a szorul helyzetből.
Persze ez a leggyorsabb és legkivihetőbb most, de akkor sincs ínyemre.
- Ha nincs más, megpróbálom, és igyekszem vissza hozzád, vagy eltűnni a szemed elől, hogy magadhoz térj! – bólintok végül.

Körbe néztem, de nem láttam más utat hirtelen. A falon késekkel felkapaszkodni túl hosszú és nyílt célpontok lennénk. Kimenni és a ház falon? Ostobaság, első dolguk lenne az ablakhoz rohanni, ha már egyáltalán eljutnánk odáig, szerintem előbb hátba lőnének minket. Szerintem ezek a kérdések fogalmazódtak meg Sheenában is. Egyszerre döntöttünk. A szemébe néztem és lassan letérdeltem előtte lilára váltó szemekkel. A lány tudatalattijában kerestem a vadász üvöltését, a diadalittas kardfogú tigrist. S ahogy fülemben visszhangot vetett a lány erőtől duzzadó izmokkal nyújtózott egyet mellettem. Óvatosan megfogta a vállam, biztatóan, majd elengedte az ősi bestiát...
Hatalmas ugrásai kivehetetlenül cikáztak, a fegyveresek kétségbeesett rémülete kalapácsként verte az elmémet, de nem voltak képesek eltalálni a karabélyokkal. Felugrott az emeletre, vér fröcsögött lefelé, ahogy kitépte az egyik lövész torkát, a másikat hosszú karmaival csapta meg és döntötte maga alá, a sikolyokat még itt is hallottam. Utána eltűnt a szemem elől, a képességem megszakadt.
Felpattantam és magam elé idéztem egy középkori vár felvonóhídjának képét a forgatható kerékkel és ezt a minket összekötő érzelmi szálon keresztül a lánynak sugároztam. Hamarosan lenyílt a lépcső. Odafent csak három halott zsoldos vérben ázó teteme és a véres kezű és ajkú Sheena fogadott. Aggódva lépett hozzám de kedveskedő kérdésére magam is mosolyogtam:
- Nem, semmi bajom sincs, fedezékben maradtam végig - feleltem.
Ezeknek az embereknek a halála nem érintett olyan mélyen. Persze, csak a dolguk végezték, de volt fegyverük, használták is, ezt az utat választották.
Az egyik ajtóra mutattam:
- A monitor terem. Ketten vannak benn - suttogtam. - Nagyon félnek. Nem tudom van-e fegyverük, de a pánik szinte fojtogat, ami belőlük árad...

Mikor Josh belekezdett ismét éreztem, ahogy az elmémben átveszi az uralmat ez az ősi és vad, fékezhetetlen vadállat és élvezettel adtám át neki most a terepet.
Nem törődve a fülem mellett fütyülő golyókkal, amit nem is tudtak remegő kézzel rendesen felém irányítani, hiszen csak filmen láthattak ilyen állatot, egy hatalmas ugrással az emeleten teremtem és azonnal a két legelöl álló fegyveresnek ugrotta,
Esélyük sem volt! Az egyiknek a torkát haraptam el, majd a másikat egy mancsom csapásával tettem harcképtelenné, és gyűrtem magam alá, hogy karmaimmal hasítsam ketté.
Aztán, ahogy a harmadik után vetettem magam, már éreztem, ahogy a fogaim kisebbek lesznek, termetem összezsugorodik és már nem az a tekintélyt parancsoló méretű kardfogú hajkurássza a rettegő katonát, csak egy szolidabb változatú rokona, én a fekete párduc.
Na, nem mintha ez neki sokkal jobb lett volna, hiszen két ugrással utolértem és szabályosan letéptem a fejét a nyakáról a lendülettől, ahogy ráugrottam és magammal rántottam a földre.
Aztán körbenéztem és mivel már nem láttam több veszélyforrást visszaváltottam emberi alakra. Biztos nem voltam elragadó látvány, ahogy véreses ácsorogtam ott, de ekkor ért Josh telepatikus üzenete, és a lépcső leeresztése most előbbre való volt, mint a kinézetem.
Megtaláltam az irányítópanelt és leeresztettem a lépcsőt, és mikor a fiú felért aggodva pillantottam felé, de úgy láttam kutya baja sem volt.
Megnyugodva léptem hátrébb, hogy szemrevételezzem a folyosót, ahol álltunk, de Josh már mutatta is a következő célpontunkat.
- Igen, azt nem ártana először megszemlélni, így megtudhatjuk hol a mi emberünk, aztán tönkre tenni, hogy ne tudjanak követni minket. – indultam meg az ajtó felé. – Ha lett volna fegyverük, lehet már kijöttek volna segíteni a társaiknak, habár lehet, hogy nem szívesen szálltak volna szembe egy kardfogúval. – nézek bele a folyosón lévő kamerába vigyorogva.. – Ha kijöttök, nem lesz semmi bajotok, legfeljebb egy púp a fejeteken de, ha mi megyünk be…… - hagytam lógva a mondat második felét.

Kinyílik az ajtó, majd kirepül rajta két pisztoly. Jézusom! Mi van ha ezek elsülnek? De Sheena vigyorát látva átírom magamban a dolgokat, azt hiszem egy eldobott pisztoly akkor mégsem sül csak úgy el. Két nyárfalevélként remegő férfi jön ki, hasonló szerelésben, mint a többi, de nagyságrendekkel rémültebben. Az egyik hadarva beszélni kezd:
- Kérem, kérem, mi hadi rokkantak vagyunk, nem is tudunk harcolni, csak a kamerák ellenőrzését végezzük...
- Én árva vagyok - nyögi a másik.
- Ja igen, Tim meg még árva is. De nekem meg családom van. Anyukám, feleségem, gyerekeim, kérem...
- Igen nekem is...
- Őőő... Ja igen, Tim félárva... kérem, mi nem tettünk önök ellen semmit, csak...
Sheena visszafojtott vigyorral figyelte a két férfi kínlódását, ami azt illeti emeletes, ordító hazugságaik még nekem is kis mosolyt csaltak a szám szélére, elvégre csak az életüket akarják menteni, ez meg azért úgy hiszem érthető. Végül a lány pár szóval lenyugtatta, majd pisztolymarkolattal fejbe csapta őket. Gyorsan beült a gépterembe ő és végignézte a lehetséges ellenállást. Követtem én is a szememmel a kamerák képeit. A felettünk lévő szint nagy termében kellett volna legyen még valaki, de sehol senki... Bárhová néztünk. Csupán egy szobában ül nyugodtan egy hatalmas teremtű, kövérkés férfi öltönyben. Összenéztünk a lánnyal, végül kimondtam:
- Az őrök feladták, elmenekültek a társaik halála után - mormoltam. - De az a férfi minket vár...

Persze, hogy számítottam a következő eseményekre, hiszen pont ezért csináltam. Ha ennyire pánikolnak, ahogy Josh mondta, csak egy kis lökés kellett nekik, hogy érezzék kikerülhetnek a csávából. A pisztolyok után a két katona is megjelent, láthatólag teljesen összecsinálták magukat a rémülettől. Így belegondolva, azért elég ijesztő lehetett végignézni egy történelem könyvből ismert ősi állatrandalírozását, ahogy épp széttépi a társaikat. Szóval azért minden okuk megvolt a félelemre.
A mentegetőzés és hebegés-habogás hallatán majdnem elnevettem magam, de inkább igyekeztem zord kifejezést varázsolni az arcomra.
- Nem kell a rizsa! Megígértem, hogy nem lesz komoly bajotok, csak egy kicsit csicsikázni fogtok, mire felébredtek, már el is múlt a veszély. – lépek közelebb hozzájuk, majd a pisztoly agyával kap mindegyik egy kellően kemény ütést a halántékára és már túl is vagyunk ezen a problémán.
Aztán bemegyünk a szobába és végignézzük a kamerákat. Sehol senki! Az egész ház kong az ürességtől, csak egyik szoba nem! Ott ül az én emberem, egy szál magában és teljed nyugalomban. Ez nem tetszik. Miért nem menekült ő is el?
- Lehet! – mondom komoly tekintettel Joshnak. – De akkor ő miért maradt itt? – bökök a monitorra. – Nekem bűzlik itt valami, de nincs választásunk, ha ki akarjuk hozni a rabokat, akkor mennünk kell. – állok fel és megindulok a várakozó kopasz felé.

Felzárkózom Sheena mellé:
- Biztosan jó ötlet csak úgy rárúgni az ajtót? - érdeklődöm. - Ha nem menekült el, az azért van, mert... vagy mert meg akar halni, vagy... inkább... mert úgy hiszi, hogy neki nem árthatunk, vagyis van valamilyen fegyvere ez ellen...
De aztán a nő elborult tekintete láttán inkább befogtam számat. Elszámolni valója van vele azt hiszem, így ez most nem az én dolgom, hogy óvatosságra intsem. Az ajtóhoz értünk. Sheena berúgta teli talppal. Ott ült a kopasz mosolyogva, egyik kezében a botját, a másikban egy pohár bort forgatva:
- Érdekes - kuncogott. - Elismerésem. Kevesen tudnak megszökni a börtönömből. És kevesekért jön el egy személyes mutáns pincsi kutyus. De legalább eggyel több kis háziállatom lesz a kisfiú személyében. Óh, hiszen olyan kis törékenyek vagytok. Elég lesz a másikat bántanom és már meg is fogtok törni - erősödik az idegtépő kuncogás. - Mond csak, kislány, miért felfelé? Miért nem elmenekülni próbáltál? - Kérdezi őszinte kíváncsisággal, majd kiissza a borát, az üres poharat pedig az asztalra teszi.

Gondolataimban már a kopasz halálának különböző módozatain dolgozom, mikor Josh szavai visszarángatnak a valóságba.
- Én is érzem, hogy valami nem stimmel, de nincs más mód, hogy elszedjük tőle a botját, és én már nem akarok több időt szánni a játékaira. – morgom oda a fiúnak. – kérlek csak akkor avatkozz be, ha baj lenne. – nézek rá kérőn.
Az ajtónál most nem sokat hezitálok, egyszerű és erős mozdulattal rúgom egészen a felig, és sétálok be mögöttem Josh-sal.
A férfi idétlenül vigyorogva nézi a belépőnket és semmilyen ijedtség vagy más érzelem az elégedettségen kívül nem látszik rajta.
- Nem a maga szórakoztatására jöttünk, hanem mert kell valami magától, méghozzá a botja, ami a kezében van. De tulajdonképpen mindegy is, hogy odaadja-e magától vagy sem, mert innen nem megy ki élve. – keményedik meg a hangom és a tekintetem is. – Nem szaporítani fogjuk a gyűjteményét, hanem megszüntetni, magával együtt, és nincs már aki megvédje ettől. – emelem meg a pisztolyt a kezemben, habár legszívesebben feltrancsíroznám, de a fiúra való tekintettel, most könnyű halálban lesz része, mint amit megérdemelne.

A férfi ahogy visszahúzza a kezét... Valami nem stimmel... Sheenára pillantok:
- Furcsa... Nem tiszták az érzései... Nem fél, de készü...
Idáig jutottam, miközben a kopasz megnyomhatott egy rejtett gombot, amire valami rejtett fegyver ugrott ki a szembeni falból. Nem gondolkodtam, cselekedtem: elkapva Sheenát elrántottam. Éreztem, hogy valami megüt, majd sötétségbe hullt minden...
(E/3)
Josh ájultan csuklik össze egy időre. Bármi találta el, nem vérzik, nem is látod, hogy külsérelmi nyom lenne a testén, ami nem jelenti, hogy nem kaphatott egy mérgezett injekciót, vagy ilyesmit. A drabális nagy fickó feláll és megropogtatja és a csontjait:
- Nos a kis pincsijéről ennyit. Most viszont... - a szemedbe néz - ha jót akarsz ballagj vissza a celládba, vagy kénytelen leszek előtte fájdalmat okozni. Azt pedig csak én akarom babám - csillognak szadista kéjjel a szemei - te nem...
Megpörgeti a botját, majd alaphelyzetbe áll, leginkább a sumosokéra hasonlít, csak bottal.

Én is számítottam valami csapdára és mikor Josh szavai megütik a fülem, és összeszűkült szemmel a férfire nézek, már nincs időm cselekedni, vagyis lenne, de a fiú már el is ránt valamilyen fegyver útjából, ami így nem engem, hanem őt találja el.
Aggódóan felkiáltok és fölé hajolok, de nem látok rajta külsérelmi nyomot, semmilyet, persze ettől még akár mit is csinálhatott vele ez a szemét, aki most kéjesen vigyorogva feláll és kinyújtóztatja magát.
Dühösen mordulok fel és már készülök, hogy neki ugorjak, de megtorpanok a beállása láttán és visszaveszek a lendületből.
- Mit csinált vele, maga szadista állat? A maga érdekében remélem, hogy semmi visszafordíthatatlant, mert akkor nagyon lassú és nagyon fájdalmas halála lesz, ezt garantálom. – sziszegem felé, ahogy körözni kezdek körülötte, felmérve a reakcióit.
Ha mozdul velem együtt, akkor gyorsabb tempóra váltok, ha csak a fejét fordítja, akkor igyekszem a hátába kerülni.
Remélem, hogy amilyen nagy darab, talán annyira lomha is, de persze nem alapozok rá, a saját rugalmasságomra viszont igen.
Előhúzom az egyik zsákmányolt boxerkést és felfelé tartva a pengéjét indítok egy alsó döfést a hasa felé, majd már egy bukfencet követően a pengét visszafordítva igyekszem belevágni a térdhajlatába.

A kopasz kivárja, míg felé lendülsz, aztán egyszerűen csak egy irtózatosat bömböl feléd. Olyan hangorkán csap le rád, amit eddig elképzelni sem tudtál. Vér szivárog a füledből, mögötted a panoráma ablakok szilánkokra robbannak. Megszédülsz, azt se tudod hirtelen merre van a padló, merre a plafon, de ahogy a kolosszus vaskos kezei elkapnak ez amúgy is relatívvá válna. Egyszerűen kivág az ablakon, jó eséllyel arra számítva, hogy úgyis visszatérsz a társadért, a termetével biztos nem fog követni. De egy ekkora dobás egy felnőtt ember testével, ez... Nem emberi erő műve. A végén a tested persze ösztönszerűen átfordul, talpra érkezel, de a füled még mindig cseng. A szétrobbant ablak ott a fejed felett, nem nehéz visszamászni, de ott van ez a hangorkán... na meg Josh...

Persze gondolhattam volna rá, hogy nem lenne ilyen nyugodt, ha nem okozhatna még váratlan meglepetést, de a harag elvette az eszemet, így elég nagy meglepetésként ért az az iszonyú üvöltés, amit a nagydarab férfi produkált. Az ereje szabályosan letaglózott, és a dobhártyám biztos nem úszta meg, mert ahogy oda nyúltam vért láttam a kezemen, a mögöttem lévő ablakok ripityomra törtek, ami végül is szerencse volt, mert legalább nem vagdaltak össze, hiszen a következő pillanatban már a férfi felkapott és mint egy rongybabát hajított ki az ablakon.
Igaz, hogy még nem egészen tértem magamhoz, de az ösztöneim azért jól működtek, így aztán a talpamon landoltam és egy vállon átfordulással csökkentettem a lendületet.
Visszanézve az ablakra már rohantam is volna vissza, de aztán megtorpantam, hiszen ha megint ezzel a trükkel jön, akkor tehetetlen leszek, de az persze szóba sem jöhetett, hogy Josh-t a karmai között hagyjam. Mi tévő legyek?
Most már nem szórakozom vele, ha alkalmam lesz rá lelövöm, határoztam el, és nem az ablak felé indulta, hanem a bejárati ajtón keresztül felfelé, hogy az ajtóhoz settenkedve, lesből lőjek rá. Feltételeztem, ha vár is, azt az ablak felől várja, de lehet, hogy azt hiszi akkorát estem, hogy nem térek vissza egyhamar, és akkor van esélyem.

Berohansz az épületbe, majd fel a lépcsőkön a másodikra, ahol már visszafogod a lendületed. Halk léptekkel osonsz az ajtóhoz és belesel. A nagydarab fickónak csak a botját és a lábát látod, visszaült pofátlanul a karosszékébe borozni, láthatólag nem érzi magát még mindig veszélyben. Sajnos takarásban van egy másik karosszék mögött. Josh nem néz ki jól, véreres szemei fenn akadtak, a teste rángatózik. Mérgezés... Ha lőni akarsz valahogy be kell lopakodnod a szobába, el a karosszék vonalából, hogy ráláss a pasira.

Végig rohanok a házon, hogy minél előbb a szobához érjek. Nagyon aggódom Josh miatt, de most a férfira kell koncentrálnom. Az ajtóhoz már nagyon óvatosan közelítek és mikor belesek, elhúzom a szám mérgemben. A szadista férget nem látom jól, csak a lábát és a botját látom. Ha jó lövést akarok, akkor be kell valahogy lopakodnom, hogy lássam is, most útban van a szék.
Talán megkockáztathatnám, hogy lábon lövöm, hátha a fájdalomtól nem tud üvölteni, de nincs idő rá, hiszen látom, hogy a fiú egyre rosszabb állapotba kerül. Felhorgad a mérgem ismét. Azonnal hasra vetem magam és nagyon óvatosan kúszni kezdek befelé. Ha csak egy kicsit is rálátok azonnal lövök.

Óvatosan csúszol befelé a szobába, mikor hirtelen erős ütés éri a kezed és elejted a pisztolyt. Felnézel és szitkozódva veszed észre a kopasz fickót, aki pofátlanul kijátszott téged. Levette a cipőjét, melynek orrát látod, akár az ajtóból, akár az ablakból érkezel és persze a botot. Nagy levegőt vesz, hogy közvetlen közelről bömböljön az arcodba, miközben a pisztolyt messzire rúgja. Az ordítás helyett fennakad hangú vinnyogás lesz belőle, ahogy ösztönösen megindítod a lábad és a vasalt bakancs orra megérkezik a benga combjai közé. Hát igen, akárhonnan nézzük is, bármilyen kemény muksó is, de férfi ember és vannak bizonyos pontok, amelyek egy férfinak igencsak fájnak. A pisztoly viszont sajnos igen messze szánkázott, a nagydarab meg alig másodpercekig szenved fél térdre rogyva, a szemén már látod, hogy tisztul és harcra kész.

Már egészen jól haladok, mikor a pisztolyt tartó kezemet erős ütés éri, és a fegyver egy zoknis láb azonnal jó messzire rúgja a kezem ügyéből.
~ A jó Istenit ennek a rohadéknak! Nem berendezte közben a szobát és jól átvert a cipőivel! ~
A felismerés már késő bánat hiszen már látom, hogy üvöltésre nyitja a száját, ami nagyon nem lenne jó, de már mozdulok is és egy lendületes mozdulattal célzom meg a lába közét, hogy bent rekesszem vele a levegőt és a kiáltást is.
Lábam célba talál és a férfinak a szeme is könnybe lábad, de ami a lényeg a hang is a torkán akadt, persze ez nem fog sokáig tartani, és annyi időm nincs, hogy a pisztolyom után rohanjak, így a másik lábam a fejét célozza meg, ahogy a térdére rogy, hogy kissé elhúzzam még a szenvedését, majd előkapva a karmaimat a nyaka felé lapok, hátha sikerül kitépnem a torkát.

Ahogy belerúgsz újfent felmordul és el is terül, a térdizület megadja magát, így könnyedén eléred a nyakát. Nyílnak a karmaid, hogy feltépd a nyaki verőereket és végezz a férfivel, de megdöbbenésedre a bőre mint valami gumi nyúlik be a karmaid alatt semmilyen sérülést sem okozva. A nagydarab leráz magáról irdatlan erejével és talpra áll. Te is felszökkensz egy boxerkést felkapva. A fickó nagyon erős, de tohonya és mivel talpra állás közben sarokkal még sikerült eltalálnod a gyomorszáját, így a bennszakadt levegő akadályozza a bömbölésben. Nekiugrasz, többször is megszúrod, megvágod, de a penge alatt csak benyomódik a bőr és a vaskos háj, semmilyen látható sérülést nem okoz, ő viszont magához ránt medve ölelésben. Nagy bajban vagy, ösztönösen mérsz jó nagy ütést a kés boxer részével a fickó járomcsontjára, mire elenged és térdre rogy. Kezded megérteni... A teste és a bőre ellenáll a szúrásnak és a vágásnak de az ütési sebekre érzékeny. Feláll és sziszegve ugyan, de elkezd levegő áramlani a tüdejébe...