Meditációs kert

A shurikenes támadás meglepően sikeres lett, főleg ha azt nézem, hogy csak szét akartam választani a két diákot, de így is elérték Seant a repülő harci eszközök. Egy a karját érte, egy a lábát, egy pedig felsértette a homlokát. A következő adagot már Sarah hárította a saját testével, amelyben persze a jég nem tehet kárt. Ahogy ez után oldalra kezdett mozogni, már egyértelműnek tűnt, hogy támadás készül, magam viszont felemeltem a kezem:
- Állj!
Határozott léptekkel a fiúhoz sétáltam a meglepett tekintetek kereszttüzében, majd ellentmondás nem tűrően vontam félre a sajgó sebet tapogató kezét:
- Mutasd! - morogtam.
Megvizsgáltam a felületi sebet, de szerencsére nem volt veszélyes. A buddha szobor közelében téptem néhány nagyobb levelet és óvatosan letörölgettem a vért, illetve egy kisebb jégdarabot teremtve a sebszájhoz szorítottam, reménykedve, hogy leviszi a duzzanatot a hidege. Amint elállt a vérzés bólintottam:
- Nincs nagy baj, csak egy karcolás - néztem Sean szemébe. - Nem hiszel eléggé magadban. Ugyanúgy háríthatsz el tucatnyi eszközt, mint a múltkor kettőt. Nem a számok a lényegesek Sean. Csak a lelkeden múlik az erőd, nem a körülményeken.
Visszasétáltam ugyanoda, ahol korábban álltam, majd bólintottam:
- Folytathatjuk!
Lereagáltam az oldalazást, de nem nyitottam a lány felé, a gondolataimban olvasó fiú a veszélyesebb most számomra, de a könnyebben legyőzhető is. A lány majdhogynem lehetetlen célpont, legalábbis ha nem akarom eltörni a végtagjait, amit inkább elkerülnék. Talán addigra, mire ilyesmire sor kerülne, már el tudják dönteni, akarják-e, tudják-e folytatni az óráimon az edzéseket, vagy sem. Kezdtem megkedvelni ezt a két kölyköt, bár persze ezt nekik aztán nem kell tudniuk. Szóval engedtem Fúriát eltávolodni nekem balra és amint eléggé eltávolodik a sráctól, akkor igyekszem majd a telepatát egy jégteleporttal lerohanni. Persze azért figyelek. Ha így Fúria támadna, akkor jégfallal lassítom le, amíg kigördülhetek.

~Várj! Valamiért szét akar választani minket! Inkább...~
Fagypont hangja szakítja félbe gondolatmenetét, és döbbenti meg, nem is kicsit. Ahogy a sebeit ápolja, egyszerre nem tudja mit gondoljon, még úgy sem, hogy hallja a férfi minden gondolatát. Ez a ninja most vagy nagyon gyengén próbálja megölni őket, vagy tényleg azt szeretné, ha nem esne bajuk...mármint, semmi olyan, amit ne tudna meggyógyítani mondjuk Jézus, ez esetben viszont érdekesen mutatja ki. Szinte már bűntudata van, amiért a kezelés közben is azt tárgyalja meg Sarah-val, hogyan üssék ki ezt a fickót.
-Igen...tudom, hogy nincs semmi bajom - közli, s meg sem próbálja titkolni, mennyire csodálkozik azon ami most történik - de azért köszi...
~Na jó...ez fura...amit meg rólam gondol az felettébb hízelgő, majd később elmondom. A lényeg: azt hiszem rájöttem hogyan győzhetjük le! Menj tovább, és ha szólok, lődd ki felém minden tüskédet.~
A terv szerint neki jobbról kell támadnia, így azt is teszi. Szép lassan megindul, szemét egy pillanatra sem véve le a célpontról, közben pedig telepatikus üzenetet küld, ezúttal Fagypontnak:
~Tudom, hogy képes lennék széttörni mindent, ami felém repül, de gondoltam, pár sebet megér, hogy ne törjem ki véletlenül a nyakát, Sensei.~
Aztán, ha Fagypont tényleg támad a jégteleporttal, újra Sarah-hoz szól.
~Most!~
Kis szerencsével még van ideje megragadni a tüskéket, és fagypont testébe röptetni őket telekinetikusan, mielőtt az kiütné őt. A szemére céloz velük, mert ha ott zsibbad el, nos az elég lesz ahhoz, hogy Sarah kiüsse őt később, már ha szükség van erre. Kissé szadista módszer, de azt legalább nem fogja lefagyasztani...vagy mégis? Olyan rideg a tekintete mindig....
~Kicsit különc alak, azt mondta...viszont megéri részt venni az óráin azt mondta...~

Ám alig teszek pár lépést hirtelen megállít határozott hangja és én elképedve nézem, ahogy Seant-t ápolgatja, mikor előtte azt hittem simán meg akarja ölni.
Aztán visszaáll milliméterre ugyanarra a helyre és szól, hogy folytathatjuk. Az eszem megáll!
Teljesen kizökkentem a harci hevületből és ez ilyen parancsszóra nem működik nálam, de mivel Sean-nal már megtárgyaltuk mi legyen a következő lépés, igyekszem én is felvenni a ritmust újból.
Folytatom a támadást jobbról, de látom, hogy Fagypont igazából Sean-ra koncentrál, ahogy kedvesem számított is rá.
Nem tudom mire készül és belül kicsit bizonytalan is vagyok, hogy nem biztos, hogy jól fog elsülni, ha felé irányítom a tüskéket, de aztán megrovom magam, hogy nem bízom benne kellőképpen, így mikor végül megkapom a mentális utasítást, azonnal cselekszem.
Mozdulok Fagypont irányába, hogy azt higgye támadok, de már indulnak is a tüskék Sean felé, miközben izgulok, hogy minden jól süljön el.
Igazából én nem akarok kárt tenni Fagypontban, hiszen nagyon sokat szeretnék tanulni tőle, de annyira erőszakos, és nem hagy más választást. Pedig nem követtünk el olyan súlyos dolgot…..szerintem.

Megvártam, amíg Sarah kellően messzire kerül, na persze annyira nem, hogy kikerüljön a látóteremből, csak hogy nyíljon közte és a fiú között szabad terület. Épp elindítottam a támadásom, amikor mozdult a lány, de ekkor már késő volt visszafognom magam. Jégdarabokra robbantam s a fiú előtt jelentem meg, aki éppen felém intett. Szinte fel sem fogtam még mi történik, de már robbant is a perzselő, égető kín az arcomba, a bal szemem környékén. Okos! Végre elkezdtek együtt működni. Persze a testből kilőtt tüskék közel sem voltak olyan hatékonyak, mintha folytonosan áradt volna a méreganyag a lány testéből, így bőven talpon maradtam, sőt a lendület miatt az öklöm minden erőmet és tapasztalatomat beleadva zúgott a fiú állcsúcsa felé. A hirtelen fájdalom miatt most ha akarom, sem tudom visszafogni az ösztönös csapást. Mindegy milyen eredménnyel jár, már teleportálok is el, nagyjából húsz méterre tőlük s ingatagon megállva rázom meg a fejem. Bal szemem könnyben úszik, az arcomat csúnyán eltorzítja a zsibbadás, noha alig érzékelem. Szellemem a kietlen, jeges barlangban jár. A harcos mosolya játszik csak ajkaimon. Lássuk, mennyire vészelte át a taglózó csapást a gondolatolvasó. Védekezésre koncentrálok.

~Ezaz! ez...~
Vagy háromszor perdül meg saját tengelye körül, legalábbis utólag így képzeli el a történteket, nyakon öntve a Bud Spencer és Terrence Hill filmekből ismert hangeffektel, amikor valaki egy olyan iszonytatosan hatalmas pofont kap, hogy már attól is könnybe lábad a szeme, ha csak rágondol. Ami a jelent illeti, mindkét füle sípol, arca egy hatalmas, egyre növekvő vörös foltban zsibbad el folyamatosan, de az eszméletét nem veszti el! Ez a manus verekedni kezdett az ő szervertermében, és ezért most nagyon meg fog bűnhődni, hogy megtanulja, ilyen értékes holmik közt jobban jár, ha óvatosan játszik. Másképpen fogalmazva: félő, hogy kapott egy enyhébb agyrázkódás is, pofára is esett, és marhára fáj az összes olyan testrésze, amit még érez, vagyis minden a terv szerint alakult.
~Nyugi, jól vagyok, és most kapd el. Ne feledd, higgadtan küld a gyengélkedőre...~
Üzeni, de igazándiból hangosan is mondhatta volna, hisz annyira már nem tud koncentrálni, hogy szűrje, ki hallja ezt, és ki nem. A kínok kínjával néz szembe, ahogy felemeli fejét, majd egyik kezével fagypont felé mutat, és koncentrálni kezd.
~Gyerünk...gyerünk...~
Ellenfele ruhája néha egy fodrozódó víztükörre emlékeztet, ám ezt a lágy szellő is okozhatja, ami ma nincs jelen. Újabb koncentráció, mely az ájulás szélére kergeti őt, de végre sikerül belőni fagypont kesztyűjét, és lerántani a férfiról.
~Tiéd a pálya szívem...~
Üzeni, újfent mindenkinek, aki 100 méteres körzetben tartózkodik.

Elkéstem! Ez villant át az agyamon, amikor megláttam, hogy Fagypont Sean elé teleportál és behúz neki egy hatalmasat, bár azt hiszem a tüskék is célba értek, mert azon nyomban el is tűnt onnan és jó pár méterrel odébb került csak elő újból, ahol zavartan rázogatta a fejét.
Én azonban most nem foglalkozom vele, egy pár percig úgy is magával lesz elfoglalva, hanem a kedvesemhez rohanok, akinek máris egy szép nagy piros zúzódás van az állán, ami már dagadni is kezd.
Hallom a fejemben jóformán berobbanó szavait, de muszáj a saját szememmel meggyőződni róla, hogy van, hogy nem tört el semmije, de úgy látom, hogy nincs túlságosan nagy baj.
Felmarkolok egy marék jeget, ami a surrikenek után maradt és Sean kezébe nyomom.
- Tessék, nyomd rá, talán használ valamit!
Aztán a távolabb álldogáló férfire szegezem a villogó tekintetemet és megindulok felé, hiszen van mit visszaadnom neki.
Még nem tudom mit fogok csinálni, hiszen Fagypont jóval képzettebb a közelharc terén, de úgy érzem, hogy a szerelmem féltése talán ad egy kis plusz erőt.
De aztán minden tervet kisöpör a fejemből Sean trükkje, amivel még így sérülten is segít, hiszen a csupasz testfelület, más komoly károkozásra ad esélyt, habár már jól tudom tapasztalatból, hogy elég erős a képességem a ruhán keresztül való alkalmazásra is.
Ezért úgy gondolom, hogy most egy kis megtévesztés nem árt, hiszen Fagypont is azt fogja hinni, hogy a kezére támadok, így egy tigrisbukfenc után arra is mozdulok, majd egy azonnali oldalra vetődéssel igyekszem elkerülni a visszatámadását és rámarkolni az ellenkező lábára és alaposan lesokkolni.

Mivel csak a bal szemem könnyezett, így jól láttam, amint Sarah a kedveséhez rohan, nem is haboztam, azonnal a tőlem telhető legnagyobb jégtömböt teremtettem föléjük, kizárva a fájdalmat, ami a bőrömben égett. A súlyos tárgy alá zuhant s bár Fúria bőre jól védte a lányt, de a fiúnak sem kitérni, sem semmi másra nem volt lehetősége. Nagyon nem nézegettem, időm sem volt rá, de ha csak nincs vert acélból minden csontja, akkor ettől már el kellett ájulnia.
Ezt látszott bizonyítani, hogy a lány vadul rontott nekem. Természetesen érzékeltem, ahogy Sean utolsó erejével a jégtömb alázuhanása előtt lerántotta a kesztyűmet, így habozás nélkül jégbe zártam a saját csuklómat, majd a lánnyal ellentétesen ütöttem, ha már úgyis az a célja. De igen ügyesen vetődött félre s kapott a támaszkodó lábam után. Ezt még valahogy kisasszéztam, ám az ösztönösen utánam forduló Fúria sikeresen elkapta a jobb alkaromat. A pokol minden fájdalma robbant az idegeimbe, amelyek szinte lángolni tűntek, a máglyahalál ígérhet ilyen pokoli kínokat talán...

A jégbarlang mélyén nincs élet. Nincsenek zajok. Nincsenek kínok. Nyugalom van

Erőmet megfeszítve markoltam szabad balommal a lány karjára, jobban már úgysem tudta tetőzni a kínjaim s elkezdtem jeget teremteni, ami vaskos, halálhideg börtönt formált lassan Sarahra, egyelőre beborítva karjait.

A jégbarlang a nyugalom tava. A jég melyből vétettem. Fagyott víz tükreként gondolataim képe az. Fagyott érzelmek rejtett menedéke

Testem görcsösen rángatózott, de el nem engedtem most Sarah karjait. De nem ez volt a lényeg. Ez a csata az elménkben, lelkünkben kell eldőljön. A tekintetünk kereste meg egymást, s mesélt is ellenfelének, hogy ott, a magasabb síkokon, az elménkben győzze le vetélytársát. Vad bivalyok csatározását a puszták nyílt terein mímelte s másolta most a mély barna és a viharos, tajtékfehér szempár. Az enyémben a tenger felkorbácsolt haragja, a pusztító, nehéz indulatok, fékezhetetlen szökőárak tombolása, s mögöttük a mélyben egy megkínzott szirén gyászdalának fájdalma ostromolta a barna sziklákat, a moccanatlan, gránitból és agyagból vétetett erő monumentális alkotásait, a lelket, mit maga az anyaföld a legősibb elem, a védelmező, az életadó munkált ki. Maga a rendíthetetlen anyaföld nézett vissza a barna szemekből, elszántan készülve rá, hogy gátat vessen a sós tenger tombolásának, a tajtékzó, örvénylő víznek mi megsebzett szívem mélyéről parttalan tört fel, elnyelni készülve a gránit hegyeket.

Megsebzett szív? Igen. Még most, még itt, a jeges csarnokok mélyén is érzem, ahogy mellkasomból fájdalmas, halk nyögés rogy elő, hogy a karjaim megremegnek. Már éreztem...

A lány felső testének jó része s a combjai is jégbörtönbe záródtak, de kitartott, mint én magam is. De vajh hol van annyi víz, hol találod a jéggé fagyott tenger árját, mit a föld magába ne tudna nyelni, el ne emésztene, ha igazán, ha dühében megrázza magát? Sehol... A lélek lehet erős, a test lehet edzett, de vannak határok, melyeket halandó át nem léphet. A fájdalomküszöb is véges, az izmok gyászdala eljő egyszer, bárki, bármennyit tett is, hogy azt elodázza. Eljött a vége...
Tekintetem fénye megtört, tenyeremből már nem sugárzott tovább a jégpáncélt gerjesztő energia. Fojtottan sziszegve térdre rogytam, majd a szemeim becsukódtak s ernyedten buktam a talajra Fúria lába elé.

~Á, na végre egy kis árnyék, kezdett marhára melegem lenni...~
Ez Sean utolsó gondolata, mielőtt eszméletét veszti a felé zuhanó jégtömb által. Teste hatalmasat nyekken, ahogy belé csapódik a Titanic merénylőjének unokaöccse, ám ő akkor már túl van minden fájdalmon, és úgy általában nem foglakozik az ilyesmivel. A terve bevált, és győztek! Sarah sikerrel járt, ő pedig itt heverészik, a legnagyobb nyugalomban, mintha mi sem történt volna.
~Ideje felkelni, eleget lustálkodtam!~
Lezseren tápászkodik fel, és porolja le magát, majd tekintetével a harcoló feleket kezdi el keresni, közben pedig néhány kiáltással biztosítja ez egyenlőre még meg nem talált Sarah-t, hogy jól van, minden a legnagyobb rendben, bár ebből ő nem hall semmit, hála csengő fülének.
~Lehet itt hagytak napozni? Végül is nem volt semmi bajom, Fagypont meg...hát nem irigylem őt, biztos nagyon fájtak neki a tüskék. Csak tudnám melyik irányban lehet a suli...~
Az épületet nem lelei, ám egy furcsa, repülő csészealjat igen, ami egyenesen előtte ér földet. Az űrhajó rámpája lassan, magasztosan ereszkedik le, és rajta egy tipikusan idegen kinézetű alak sétál ki, tipikusan idegenekre jellemző hatalmas, fémesen csillogó ovális fejjel, és óriási éj fekete golyó szemekkel. Kezében egy átlátszó tárgyat tart, ami leginkább egy futurisztikus jegyzettömbre emlékeztet, vagy inkább az Ipad jövő évi modelljére...ez azonban nem fontos, a lényeg, hogy az idegen megszólal, méghozzá tökéletes angolsággal, minden akcentus nélkül.
-Bunkó vagy, Darrow.
-Huhh? - Teszi fel a legértelmesebb kérdést Sean, ami csak ebben a helyzetben embernek eszébe juthat. - Ki..h...mi...h...he?
Az idegen lény erre kissé összevonja a szemöldökét, majd ellenőrzi a táblát, és újra a férfi felé fordul.
-Sean Darrow? - Kérdi, s erre Sean csak bólint. - Sean Darrow Jr.? - Folytatja az idegen, csaholó hangján.
-I...igen.
-Bunkó vagy Darrow! - Ismétli boldogan. - Egy nagy seggfej.
Ez után a lény biccent magának, húz egy sajátos idegen pipát, és visszasétál az űrhajóba, Sean pedig csak elképedve bámul utána.
-Lehet, hogy mégsem vagyok jól...

-Na nem mondod Pubi - feleli egy érces hang, mely úgy tűnik egy szintben van a fejével, annak ellenére, hogy még mindig fekszik.

//Folytatás: Gyengélkedő //

//Öt nappal az előző edzések után//

Nyugodtan, meditatív pózban ülve vártam a tanítványaimat, mindhármukat, ez alkalommal kifejezetten a majdani érkezők felé fordulva. Bal tenyerem felfelé fordítva a mellkasom előtt, benne pihen jobbom zártan, csak a mutató és a középső ujjam mutat felfelé. Hallottam a halk lépteket, elsőként Kaméleon érkezett, majd természetesen egymás mellett Fúria és Sean. Ehh. Jobban örültem volna, ha a fiúnak is beszélő neve van, egyszerűbb lenne megjegyezni, de hát... Na mindegy. Megvártam, amíg velem szemben elhelyezkednek ők is, de egyelőre nem szólaltam meg és a szememet sem nyitottam ki. Végül lehúztam a kesztyűmet és határozottan nyújtottam a kezemet a lány felé.
- Fogd meg és engedd szabadjára az erődet, ha gondolod - néztem most a szemébe. Meglepett pislogás volt a válasz, miközben automatikusan rákulcsolta az ujjait az enyémekre, de sebesen el is engedte. Biccentettem, majd visszahúztam a kesztyűmet s leengedtem a tenyerem a combomra, aztán belekezdtem.
- Volt időm gondolkodni kettőtök felől - néztem a párra. - Idő, amit jól használtam fel, remélem. Ez volt az utolsó lehetőséged, hogy szabadon, ellenállás nélkül engedd belém a mérgedet Fúria, mostantól, ha maradtok, ezért meg kell küzdened - biccentettem felé. Határozottan döbbentnek látszottak a tekintetek, így úgy éreztem magyarázatra szorulnak a szavaim. Halkan belekezdtem:
- Most már hárman vagytok itt, mindannyian teljesen más szellemiséget képviseltek. Ha nem ismernétek egymást, akkor most kérlek mutatkozzatok be és mondjátok el a tehetségeteket a többieknek.
Megvártam amíg ezen esetlegesen túlesnek, aztán halkan folytattam:
- A magam korában mindent megtettek azért a harcművészek, hogy sikeresen tudják elméjükből kizárni az olyan zavaró tényezőket, mint az érzelmek. Hittek benne, ahogy magam is hittem benne, az érzelem, legyen az pozitív vagy negatív, de kizökkent az egyensúlyból. De ez a korszak más. Ez az érzelmekre épül. Sokszor ellentmondásos, sokszor érthetetlen, de létező, való s működő is. A ti egyensúlyotok abban rejlik, hogy nem nyomjátok el az érzéseiteket, hanem megélitek őket. Mélyen. Ha egy libikóka mindkét végéről lepakolunk mindent, akkor az egyensúlyban lesz. Ez az én utam. Ha a libikóka két végére egyenlő arányban felpakolunk mindent, akkor is egyensúlyban lesz. Ez pedig a ti utatok. Tisztellek titeket érte, mert borzalmasan nehéz lehet.
Merengtem egy keveset, majd egyenként a szemükbe néztem:
- Csodálatos erények és erős hibák birtokosai vagytok. Megpróbálok segíteni abban, hogy ezek a ti utatokon kerüljenek egyensúlyba. Mindannyiotokat látlak valamilyennek. De ez a kép bizonyosan torz. Úgy hiszem. Kérlek hallgassatok meg s aztán javítsatok ki, ha tévednék. Mindenkinek könnyebb lesz így, főleg a tanulás szempontjából.
Elsőként a zöld-fekete ruhás fiúra néztem:
- Kaméleon. Te gyors vagy úgy testben, mint lélekben. Az elméd gyorsan jár és gyorsan dönt. Bajtársias vagy és érzelmes is. Békességben vagy magaddal. De erős a félelemérzeted is. Félsz az ellenféltől. Túlbecsülsz másokat vagy lebecsülöd magadat. Mindkettő veszélyes. A bátorság ott van benned, láttam, de csak szélsőséges helyzetekben vagy képes felszabadítani. Menekülsz inkább, mint hogy kiállj magadért, de kiállsz, ha kell, a neked fontosakért. Te az ellenségtől félsz.
Tovább vándorolt a tekintetem:
- Fúria. Erős a lelked, mint a legkeményebb falak. Kőkemény akaratod átsegít ott is, ahol más készségeid nem lennének elegek. Erősen éled meg az érzelmeid, mindig magas hőfokon égsz. Ha szeretsz, akkor túláradóan, teljes szívvel, ha gyűlölsz, akkor parttalanul, zsigerből. Büszke vagy, erős jellem, túlfejlett igazságérzettel. De neked is van egy félelmed. Veszteségek értek. Elvesztettél olyanokat, azt hiszem, akik fontosak, fontosak voltak neked. Veszteség kapujában álltál már, mert nem volt meg a kellő önfegyelmed. Félsz. Félsz a saját érzelmeidtől, a döntések súlyától. Félsz, hogy mikor cselekedned kell, hibázni fogsz, így inkább a járt úton haladva szabadjára engeded az érzelmeid, miközben attól is rettegsz, hogy ezek miatt hibázol. Te magadtól félsz.
Végül a másik fiúhoz fordultam:
- Sean. Nagyon okos vagy. Hihetetlen sebességgel fogod fel az eseményeket és képes vagy gyorsan reagálni. Lelki erőd szinte megingathatatlan, bár hajlamos vagy elkalandozni, ahelyett, hogy koncentrálnál. Hűséges vagy, akire számíthat minden barát, minden ismerős sőt néha talán még ismeretlen is. Hitet tettél egy eszmeiség, egy ideál mellett. Talán naiv vagy, talán idealista, az idő fog erre választ adni, de te érzed a világot magadban s azt is, hogy a világ nem romlott s nincs pusztulásra ítélve. Jobbá akarod tenni a dolgokat magad körül. De rettegsz a sorsodtól. Nem akartad a kamik áldását, nem akartad az erődet. Tudod, hogy mire képes, túlságosan is tisztában vagy vele. Gyilkos erőként kavarog az elmédben. Érzed a felelősséget amit jelent, de soha nem akartad azt. Félsz, hogy egyszer hibázol. A hiba következményeitől. Ez a kétség. A leggyötrőbb félelem. Mert a sorsa elől senki nem menekülhet el.
Várakozóan megálltam a beszélgetésben, amik kifejtik a véleményüket, erre őszintén kíváncsi is voltam.

Mikor halk léptekkel megérkeztem Fagypont már a szokásos meditációs pózban várakozott, így én sem szólaltam meg, hanem csak vele szemben leültem a sarkamra és a kezem lazán az ölembe tettem.
Tudtam, hogy ma nem csak én leszek a mester óráján, hanem társakat kapok, ezért nem ért váratlanul mikor megjelent Sarah és Sean, bár nem tudtam, hogy ők jönnek majd.
Aztán egészen furán kezdődött az óra, mikor Fagypont a fedetlen kezét Sarah felé nyújtotta felajánlva, hogy használja rajta a képességét. Érdeklődve néztem, hogy mi fog kisülni ebből, hiszen gondolom nem ok nélkül teszi a ninja, amit tesz. De a lánynak úgy látszik esze ágában sem volt eleget tenni a kérésnek, sőt gyorsan el is rántotta a kezét.
Fagypont ezt egy enyhe biccentéssel vette tudomásul, majd visszahúzva a kesztyűjét belefogott a magyarázatba.
A bemutatkozásra nem igazán volt szükség, hiszen többször is találkoztunk már és ismertük egymást és a képességeinket is, így csak egy-egy félmosollyal bólintottam feléjük köszönés képen.
Aztán figyelmesen hallgattam, hogy milyen jellemrajzot alkotott meg rólunk a ninja mester és habár a másik két társamat talán nem ismerem olyan jól, mint ő, de nekem egészen helytállónak tűntek a megállapításai.
Érdekes volt hallani, hogy milyen megállapításokra jutott a korunk érzelmességével kapcsolatban ez a látszólag érzelmet nem ismerő ember, de már ez is mutatta, hogy mennyire tud haladni a korral.
Természetesen a legjobban arra figyeltem, amit rólam szűrt le az alatt az idő alatt, ami alatt megismert és mikor befejezte a jellemzésünket és várakozóan szünetet tartott, ami azt jelentette, hogy lehetőségünk van reagálni az elhangzottakra, úgy gondoltam, mivel én voltam elsőként megszólítva én is szólalok meg elsőnek.
- Nagyon is jól látod azt, hogy milyen vagyok, e azt hiszem abban tévedsz, hogy félnék az ellenségtől. – kezdek bele kissé magamba nézve, hogy pontosítsam a leírást. – Nem tudom, hogy mennyire ismered az előéletemet és, hogy tudod-e ki az apám. Ha nem, annyit elárulhatok, hogy egy nagyhatalmú és kegyetlen szervezet egyik vezetője és így kiskoromtól kezdve körülvesz az erőszak és a hatalomvágy. Én csak ez elől menekülök, nem akarok részt venni apám dolgaiban és nem akarok olyan lenni, mint ő. Ahogy mondtad én békében akarok élni magammal, de sajnos a múltam folyton utolér. Próbálom elkerülni a végsőkig az összecsapásokat, de lassan muszáj rájönnöm, hogy nem menekülhetek állandóan. De azt hiszem ez csak kiegészítése annak, amit elmondtál rólam. – hajtom meg a fejem Fagypont felé és várom, mit reagálnak a többiek.

Már mindketten jól voltunk, mikor Fagypont üzent, hogy vár minket az órájára a szokásos helyen, így miután ellenőriztem, hogy a kumade is a helyén van, majd Sean-nal kézen fogva érkeztem meg a kis kertbe, ahol már meglepetésemre nem csak Fagypont, hanem Sebastien is ott várakozott.
Mivel senki nem szólalt meg én sem tettem, csak vetettem egy utolsó mosolygós pillantást kedvesemre, majd én is követtem Kaméleon példáját és csendben vártam, hogy a férfi beszélni kezdjen.
Aztán amikor felém nyújtotta a kezét én reflex szerűen megragadtam azt, de mikor meghallottam mit ajánl fel, hamar el is engedtem és megráztam a fejem.
Nem értettem, hogy miért csinálta, de szinte rögtön magyarázatot is kaptam rá, amire most viszont értően bólintottam.
- Értem, és úgy is lesz.
Miután elmondta, hogy mire jutott ez alatt a pár nap alatt, míg átértékelte az érzelmekkel kapcsolatos álláspontját, azért meglepődtem, hogy mennyire rugalmasan kezeli a helyzetet, holott inkább tűnt a végletekig hagyománytisztelőnek, amiből tévesen arra következtettem, hogy merev is, így gondolatban máris bocsánatot kértem tőle.
Aztán következtek a rövid kis értékelések, hogy milyennek is lát minket, amit nagy érdeklődéssel hallgattam, hiszen kíváncsi voltam milyennek is lát.
Sebastient nem ismertem annyira, hogy megállapítsam helyénvaló-e a vélemény, amit róla kialakított Fagypont, de az enyém és azt hiszem Sean-é is fedte a valóságot.
Így miután meghallgattam, amit Kaméleon elsőként reagált, közben én is összeszedtem a saját gondolataimat, amit még hozzá szerettem volna fűzni.
- Nem sokat tudok hozzátenni a meglátásodhoz Fagypont, mert jól látod, milyen vagyok. Sokszor és sokan felhívták már rá a figyelmemet, hogy a legnagyobb hibám, hogy vészhelyzetben túlságosan az érzelmeim irányítanak, és ez fokozottan igaz, ha olyan van veszélyben, akit szeretek vagy kedvelek. Igyekszem ezt észben tartani, de nem mindig járok sikerrel, ezt el kell ismernem. És igen, ha más élete van veszélyben és rajtam múlnak dolgok, félek, hiszen oly nagy hatalom van a kezemben a képességem révén, ami akár még ölhet is, és nem tudom meddig megyek, vagy meddig mehetek el egy bizonyos helyzetben, főleg, ha nem az eszem, hanem az érzelmem irányít. – fejezem ki a felmerülő gondolataimat és remélem, hogy még érthetőbbé tettem Fagypont számára, hogy mi az ami szorongással tölt el.
Aztán kíváncsian néztem Sean-ra, hogy vajon ő mit fog hozzátenni a dologhoz.

5 nap...5 napba tellett, mire Sean eljutott odáig, hogy újra részt vehessen Fagypont óráján, melynek ha lenne brosúrája, ez szerepelne rajta: "Itt megtanulsz Ninjaként élni, ha beledöglesz is!". Sajnos amikor a Sensei átvette a diplomáját élveboncolásból, még nem találták fel a humort, szóval...
~Á, ezen a hídon inkább akkor kelek át, ha már oda értem, és amilyen szerencsém van, úgyis túl messze van.~
A látszat ellenére azonban izgatottan várta, hogy újra részt vehessen az órán, és ha rajta múlott volna, már másnap felpattan, és megrohamozza a kertet, ám Sarah valamiért nem akarta elhinni neki, hogy a homloka köré csavart fehér fásli mindössze azt a célt szolgálja, hogy mindenki lássa, mekkora ninja már most. Mit volt mit tenni, kivárta amíg őrangyala is rábólintott a dologra, és csak az után öltötte magára az X-men egyenruhát, és csatolta a lábára a dobócsillagokat tartó tasakot - melynek nevét már rég elfelejtette - s barátnőjével kézen fogva indult meg, amikor elérkezett a nagy nap...

~Hmm, kéne nekem is egy beszélő név? Hát, a Jedi tettszene, de a Sean-t már úgy megszoktam, és félek ezzel amúgy sem lenne kisegítve...~
-Na jó, lassan ott vagyunk. Szeretlek - súgja oda a lánynak, ugyanis ezen a környéken valamiért mindig az az érzése, hogy jobb ezt tisztázni, amíg még alkalmuk van rá. Egy gyors puszi, és már folytatják is útjukat, a két Ninjának öltözött manus felé.
~Na remek, nem elég Sub-Zero, most még Chameleon is itt van...várjunk csak...
Van valami ismerős a fiatalabbik maskarásban, és amikor a biztonság kedvéért utána is néz a dolognak, nem kicsit lepődik meg.
Basszus, ez tényleg Kaméleon!~
-Sebi! - Köszön rá mosolyogva, s boldogan megrázza a fiú kezét. - Nem is tudtam, hogy osztálytalálkozó lesz.
Ez utána mestert is üdvözli, a bemutatkozásra pedig szerinte sincs szükség, hisz találkoztak már egymással, ráadásul ők ketten még abból az időből ismerik őt, amikor még meg kellett kérdeznie az embereket, ha tudni szerette volna, mit gondolnak. Szóval, ezzel sem telik sok idő, úgyhogy rá is térhetnek a mester beszédére, ami igencsak elgondolkodtatja Sean-t, s több dolgot is elhatároz magában, ám ezeket egyenlőre fedje homály. Ami pedig a jellemrajzokat illeti:
~Hát nem tudom, emlékeim szerint úgy kellett könyörögnöm Sebi-nek, hogy vegyen számításba más lehetőséget is a Fordham-es izomagyak hülyére verésén kívül, Sarah meg...nos igen, megnyugtató érzés, hogy rám nem szokott úgy nézni, mint egyesekre...
Nyel egyet, és aztán ő következik a sorban. Kissé el is pirul a sok dicséret hallatán, az pedig, hogy emellett a rossz tulajdonságait is hallania kell, nem töri le, hisz aligha újdonság az, hogy hajlamos elkalandozni, elvégre már 6 éves korában is ezt vágta a fejéhez nagyapja, amikor leckeírás helyett csak az ablakon bambult kifelé, és arról ábrándozott, hogy úgy a háztetőkön, ahogy Mario tenné...na igen, az egy marha nagy játék volt, sosem fogja elfelejteni, mennyire büszke volt, amikor végigjátszotta élete első játékát a Super Nintendo-n, bár évekkel később rá kellett döbbennie, hogy van még 3 pálya amit sosem...
-Igen, lehet benne valami - vakargatja meg a tarkóját, s arcára ölti legártatlanabb kisfiús mosolyát. - Ami pedig a világot illeti, nagyon kevés ember hiszi tényleg azt, hogy pusztulásra van ítélve, s közülük is a legtöbb kinövi felnőtt korára...
~A maradéknak meg ott az alkohol, vagy a testvériség, egyenlőre.~
Ami a jellemzés végét illeti, sóhajt egy nagyot. Igaz ami igaz, annyira azért sosem volt lusta, hogy vágyjon a telekinézisre, a gondolatolvasás meg egy agyrém tud lenni néha...
-Nem bánom, hogy...hogy is mondtad, Kami? Ez lenne a Japán szó a mutánsra? Cukibban hangzik az biztos...Na mindegy, szóval igen, sosem vágytam a hatalomra, de ha már itt van, ám legyen. Nem fogok drámázni, és azon szomorkodni, hogy én csak normálisan szerettem volna élni, mert hiszek benne, hogy ez egyáltalán nincs kizárva. - Itt finoman megszorítja Sarah kezét. - Egyikünk számára sem. Ami a többi dolgot illeti, köszönöm, próbálkozom...
~Azért kíváncsi lennék az ő jellemzésére is. Nemes lelkű, kitartó, ám nem találja a helyét a világban, és szomorú, hogy fegyverként gondol magára. Persze, kevés dolog vagányabb egy Katanánál, ám majdnem biztos, hogy azzal nem lehet összehozni egy ilyen tündérmeséből kiragadott szépségű virágoskertet, bármennyire nemes a penge, és kitartó annak forgatója.~

Bólintottam nekik, amiért megtiszteltek gondolataikkal, majd legelőször is Kaméleonhoz fordultam:
- Az ellenséget nem csak úgy értheted, hogy a veled szemben álló harcos. Azt a hatalmat is jelenti, amit a támogatói, pártfogói, a mögötte álló személyek hordoznak. Ez egy és ugyanaz. Ha azért nem mersz harcba szállni egy személlyel, mert tartasz attól a nemestől, akinek a katonája, az nem változtat a tényeken. Az adott ellenfél elől térsz ki, ahelyett, hogy a helyén kezelnéd a dolgokat. A nemes és a szamuráj különböző ellenfelek. Adott pillanatban csak egy ellenséggel nézel farkasszemet. Nem retteghetsz minden pillanatban a jövő miatt. Ha megvívsz a szamurájjal és győzöl, a nemes nehezebben talál majd olyan harcost, aki utánad ered. Egy idő után pedig nem talál. A legtöbbször sokkal kevésbé komoly erőt jelentenek azok, akik a gazdagság vagy a hatalom hamis illúziójába ringatják magukat, mint amivé az elménk felnagyítja őket Kaméleon. A jelenben élj, ne a jövőtől félj! - tanácsoltam.
Sean felé fordult a tekintetem:
- A kami szót a ti nyelvetekre nehéz lefordítani - feleltem a kérdésére. - A világon mindennek, az elemeknek, a köveknek, a hegyeknek, a házaknak, az élőlényeknek, mindennek van egy pártfogó kamija. Egy szellem. Istenség, Nem tudom jobban körülírni, mert nem azonos az angol nyelv szellem vagy isten kifejezésével. A mikok, a shinto papjai hozzájuk imádkoztak, nekik áldoztak pártfogásukért. Az én koromban született "mutánsokat", ahogy ma nevezik őket, mi a kamik választottainak, áldásuk hordozóinak tekintettük. Tudom, hogy ma már nevetségesnek tartjátok az ilyesmit - ráztam meg a fejem, még a válasz előtt. - De nekem így természetes. Buddhista vagyok, de japánban az szorosan összeforrt a shintoval. Nem akarom elvenni az isteneiteket, nem akarok téríteni, hisz nem vagyok szerzetes, ráadásul a papok sem térítenek Keleten. Kérlek ezt fogadjátok el tőlem, ha a kamik áldásáról beszélek, az a ti felfogásotokban a mutáció - biccentettem.
Fúria szemébe néztem végezetül határozottan:
- A gyengeségeink felismerése az első lépés az erő, az igazi, valódi hatalom felé - válaszoltam. - És az első lépés a bukás felé is. Nem adhatod át magad ennek az érzésnek. Nem szabad rettegned az érzelmeidtől, mert a részedet képezik. Benned vannak. Nem nyomhatod el őket teljesen, mert kiszakadsz a világodból. Én megtehettem. De az én utam és a ti utatok teljesen más. Ne tekintsd példának az enyémet, hanem járd be a tiédet. Ha túlságosan tisztában vagy a korlátaiddal, akkor túlbecsülöd az ellenségedet is, s előbb-utóbb el fogsz bukni. Nem biztos, hogy kardpárbajban, megvéd téged a fájdalom kamijának áldása. Abban a harcban bukhatsz el, amit a szívedben vívsz, önmagaddal.
Intettem, hogy maradjanak csak pihenő helyzetben, jómagam viszont felálltam és a Buddha szoborhoz lépdeltem. Óvatosan, mély tisztelettel simítottam végig a felszínén s halkan kezdtem bele:
- Buddha. A legnagyobb tanító ki valaha élt. Nem annyira vallás az övé, mint filozófia, tanítás. Nem foglalkozik istenekkel, azt tanítja, hogy emberekként emberi mivoltunk tökéletesítése a célunk. Ezt igyekszem majd megtanítani nektek - sóhajtottam. Letérdeltem és homlokommal hagyomány szerint érintettem a talajt a szobor lábainál, majd megfordultam és végignéztem tanítványaimon:
- Fegyelmet kértem tőletek a legelső órátokon, mindhármótoktól - kezdtem. - Volt aki megadta ezt nekem, volt aki nem. Most... most egyelőre nem kérek semmit, csupán beszélgetünk. Utána majd kiderül, mit is kérek tőletek, s folytatjuk-e a tanulást... - merengtem el.
Felvettem a katanámat a földről s meztelen pengével feléjük mutattam:
- Ez itt egy fegyver - mormoltam. - Egy azok közül, amelyekkel megtanulhattok harcolni. De ez nem erő. Ez csak egy erő által mozgatott tárgy. Az erő ez: - emeltem fel a kard hüvelyét és csúsztattam vissza belé a szamurájkardot.
Teremtettem magam elé egy nagyobb jégtömböt, majd egyszerűen ketté ütöttem:
- Erre mindannyian képesek vagytok - néztem végig rajtuk. - Elég hozzá a fizikális erőtök. Ahogy az enyém is. A kéz fegyver. A test fegyver. De ennél sokkal több is. Szerszám. Szerszám, amivel alakíthatod a világot magad körül. És amellyel magadat is alakíthatod a világhoz, míg megtalálod azzal a harmóniát. A szerszám értékesebb mint a fegyver. A kaszával lehet harcolni, lehet fegyver. A buzogánnyal nem lehet aratni, nem lehet szerszám.
Végül annyi jeget teremtettem magam köré, amennyit csak bírtam, ami kitelt egyszerre a képességemből. Körbe mutattam:
- Áldás. Vagy mutáció. Mindegy honnan közelítjük meg, ez egy hatalom, amivel bírok. Mindannyian bírtok hatalommal, de nem az a lényeges, miben áll a hatalmatok. Ez bármikor lehet fegyver. Bármikor lehet a pusztítás eszköze. De ezt is forgatja valami. Ti - néztem végig rajtuk lassan. - A hatalom felelősséget jelent. Minél több, annál nagyobb felelősség. Elmagyarázom... Fúria!
A lány térdei elé mutattam, ahol egy apró, röpképtelen bogárféleség, azt hiszem százlábúnak hívják, araszolt előre a fűben:
- Neked most közvetlen hatalmas van - mondtam komolyan. - Az a lény lassú és gyenge, apró is hozzád képest. Ki van neked szolgáltatva. Bármit is teszel, ez felelősséget is jelent. Ha eltaposod, mert undorodsz tőle, az is egy döntés. Ha megölöd, mert félsz, hogy megcsíp, az is. Ha hagyod elmenni, az nem különben. Ha befolyásolod az útját, az pedig főképpen. Hatalmad van felette. De bármit is teszel, annak van egy okozata is és amikor cselekszel, felvállalod a következményt is vele. Akkor is, ha nem vagy tisztában előre azzal, ha szembesülsz vele, már nem visszakozhatsz. Bölcsen kell döntenünk ha hatalmunk van. Minél több a hatalom, annál nagyobb a felelősség is vele.
Seanre függesztettem a tekintetem:
- De ez nem azt jelenti, hogy minden alkalommal ki kell térnünk a világ kihívásai elől - mormoltam. - Dönteni kell, hogy használjuk-e az erőt, amit kaptunk. Ha szükséges, akkor viszont a hatalommal élni kell. Mindig. Visszaélni sosem, de ha nem használjuk ott, akkor és úgy, ahogy azt kell, legalább akkora sebet ütünk a harmónia szövétnekén, mintha felelőtlenül vagdalkoznánk vele.
Visszatérdeltem eléjük:
- Erről szól az út elsősorban, amire taníthatlak titeket - öntöttem végső formába az eddigi gondolatokat. - Nem arra, hogy elkerülhessetek minden kihívást. Nem arra, hogy elcsitítsátok minden érzésetek. Nem arra, hogy félelmetes puszta kezes, vagy fegyveres harcosokká váljatok. Ezek melléktermékek. Nem ez a cél. A cél a harmónia, akkor is, ha nem a nyugalom útján érjük el. A harcosok útja. Megérteni a világot. Megérteni a kihívásait és tudni, melyikre feleljünk mosollyal, melyikre pedig pengével. Mert mindkettő szükséges. Értitek?

Csendben hallgattam végig a többiek hozzáfűzni valóját Fagypont jellemzéséhez. Mindenki elismerte tulajdonképpen, hogy a 400 éves ninja igen csak a fején találta a szöget velünk kapcsolatban. Ezek szerint az emberek ennyi idő alatt sem változnak, a jellemek valahol ugyan olyanok maradnak, mindegy, hogy a múltban élünk vagy a jelenben.
Mikor felém fordult és válaszolt a magyarázkodásomra, igazat kellett adnom neki, ha jobban belegondolok, de erre talán még ma nem vagyok képes, de pont azért vagyok itt, hogy megtanuljam kezelni ezt a hiányosságomat és, hogy felnőjek végre a feladatokhoz, amit rám ró az élet.
- Megértettem és igyekszem majd ennek szellemében cselekedni és éppen ezért szükségem van a tanításodra is mester. – hajtottam meg magam ültömben felé.
Mivel mindenki szavaira reflektál Fagypont, így türelmesen megvárom, hogy a végére érjen. Miután a tanácsainak a végére ért, kíváncsian néztem hová megy, de csak a nem messze lévő Buddha szoborig, ahol folytatta magyarázatát a nagy tanító elveiről, filozófiájáról, majd a tiszteletét is lerótta.
Ezután már én úgy éreztem, bár szavai mást sugalltak, azért csak megkezdődött a tanítás még ha nem is a gyakorlatban, hanem elméletben, igaz látványos és képletes módon, amik sokkal érthetőbbé tették a magyarázatokat.
Bár nem a mai tanárainktól megszokott szavakat használta, azért fel lehetett ismerni, hogy mit akar elénk tárni, mit akar a tudomásunkra hozni.
Mi magunk választjuk meg a sorsunkat és ehhez bármilyen fizikális vagy mentális, vagy mutáns adottság is járul, akkor is meg kell, hogy találjuk az egyensúlyt, hogy mindig a megfelelő mértékkel használjuk, még akkor is, ha meg van hozzá a hatalmunk és lehetőségünk, hogy visszaéljünk vele. Ismernünk kell a tetteink következményeit, ami egyben felelősséget is ró ránk. Meg kell tanulni élni, vagy nem élni vele és ez a döntés, ami a mi felelősségünk is egyben.
Aztán visszatért előző helyére és elénk térdelt, úgy fejezte be az összegzést, egy utolsó hasonlattal.
- Igen, megértettem. – válaszoltam és komolyan néztem rá, és reméltem, hogy nem csak megérteni, hanem elsajátítani is sikerül majd.

Sean annyira aranyos volt a maga kis szónoklatával, hogy legszívesebben kapott volna tőlem egy puszit, de Fagypont órája nem az volt, ahol ezt meg is tettem volna, így csak viszonoztam a kézszorítását, hogy érezze értékelem a dolgot.
Ezek után mindenki kapott Fagyponttól egy kis lelkifröccsöt, amit úgy gondolom a nagyon is találó jellemzés után nem árt majd megfogadni.
Bár néha Fagypont érdekesen fogalmazott, de nagyon érdekes volt a szemléletesen előadott magyarázata és számomra teljesen érthető is volt.
Mikor engem szólított meg nagyon is figyeltem rá, hiszen eddig sem csalódtam a véleményében és rögtön rátapintott a gyengeségemre, így nem árt, ha tudom mivel orvosolhatom. És végül is hasonló tanácsot kaptam, hiszen ha tudom, hogy mi az ami miatt könnyen elbukhatok a harcban, akkor már egy lépéssel közelebb vagyok hozzá, hogy legyőzzem.
Mióta Fagypont, mint tanár belépett az életembe, azért én is utána néztem annak a kornak, amelyből származott és Adam-nál is érdeklődtem, így tisztában voltam vele, mit jelent neki vagy a buddhistáknak általában az a szobor, amelynek most is megadta a kellő tiszteletet.
A következő szavai, amit felénk szólnak, felkergetik a vért az arcomba, hiszen pont eléggé volt miatta lelkiismeret furdalásom, hiszen Sean az én makacsságom és engedetlenkedésem miatt sérült meg, hogy Fagypontról már ne is beszéljek. Persze nem mondott neveket, de hát itt egyedül csak Sebinek volt ez újdonság talán.
A következő tanulságos magyarázatok rávilágítottak arra, hogy lehetünk bármilyen hatalmasok a fizikai erőnkkel, vagy a képességünkkel, azzal bizony meg kell tanulni élni és nem visszaélni. Nem eszetlenül és érzelmektől fűtötten, hanem ismerve a határainkat megtalálni azt az utat, amit a lelkiismeretünkkel egyensúlyban tudunk bejárni, átlátva, hogy cselekedeteink mit is vonnak maguk után.
A bogaras példára önkéntelenül is lepillantottam a bogárra és az elém tárt képeken keresztül már nem volt nehéz követni Fagypont gondolatmenetét.
Elgondolkodva néztem, ahogy visszatér elénk és elmondja, hogy a hallottak tükrében, hogyan is képzeli az okításunkat.
Már nem volt szükség szavakra, hiszen amit tudnunk kell, azt már tudjuk, így csak bólintottam.

~Majd utána édes. Én is nagyon örülnék neki, de félek azzal csak azt bizonyítanánk, hogy aligha vagyunk elég fegyelmezettek ehhez az órához.~
Természetesen meg sem fordul a fejében, hogy fagypont szavába vágjon, mikor a spirituális dolgokról szónokol neki, ám ahogy gyűlnek fel az olyan fogalmak, mint Kami, Shinto, Buddhizmus, és egyebek, nem tudja megállni, hogy ne kérdezze meg Sarah-tól telepatikus:
~Jesszus, így hangzik, amikor én dumálok az informatikáról? Mondjuk, nyílván nem ugyanaz a kettő, a windows-ban például már 10 év múlva sem fog hinni senki.~
-Kiválasztottak - gondolkodik el hangosan - jobban hangzik a torzszülötteknél az biztos...várjunk csak! - Kapja fel a fejét hirtelen. - Voltak mutánsok 300 évvel ezelőtt is? Mármint, nyilván igen, de...ennyire sokan? Wow... - Ez az információ őszintén meglepi őt. Persze, az itt lógó matuzsálemekből sejtette eddig is, hogy a történelem részét képezte pár színes génállománnyal megáldott egyéniség is, de azt nem gondolta volna, hogy olyan sokat voltak, hogy külön szót kellett rá találni...
~Ajjajj, ezek után kíváncsi vagyok, vajon miről szóltak a boszorkányüldözések valójában...na de most nem történelem órán vagyunk!~
Az ez után következő bemutató vegyes érzelmeket vált ki benne. A kard visszahelyezése a hüvelybe természetesen megmosolyogtatja, viszont az, hogy ő is képes lenne ketté törni a jégtömböt...
~Hát...nem vagyok olyan nyeszlett, mint pár éve, szóval végül is, elvileg nem elképzelhetetlen, de olyan kemény is hideg az a vacak, és nem is ártott nekem semmit...hacsak azt az agyrázkódást nem számoljuk, hmmm...ó igen, apró darabokra tudnám zúzni, és elfogyasztani jégkockaként azt a kis Titanic gyilkos mocskot! Hú, de nagy mázlija van, hogy az igazi erő abban rejlik, hogy nem teszem!~
Nem véletlen, hogy alig szólal meg, kivételesen ha akarna, sem tudna mibe belekötni, és az öreg ninjamester annyira szépen szónokol nekik, hogy egyszerűen képtelen megszólalni, helyette csak bólogat némán.

Legelőször is Kaméleonhoz fordultam:
- A legelső óránkon megkértelek Kaméleon, ne szólíts mesternek, a nevem Fagypont - néztem a szemébe apró fegyelmezetlensége után, de aztán biccentettem: - Talán többet ér a ti korotokban, ha utasítás mellé magyarázatot is adok, bár engem nem így tanítottak. Engem zavar ez a megszólítás és ami zavar, az kizökkenti az elmét, ha még oly kevéssé is. Mesternek azokat nevezték az én koromban, akik életük bölcsességével ezt kiérdemelték. A mesterek már nem harcoltak, csak ha rákényszerültek önnön védelmükben. Az én bölcsességem nem elég ehhez, harcaimat még erőmmel és lelkemmel vívom, nem tiszta elmével s bölcsességgel. Nem vagyok mester. Fagypont.
Sean kérdésére is referáltam természetesen:
- Voltak Sean, bár nagyon kevesen - feleltem. - Én magam mindössze négyről tudok Japánban az én koromban, abból egy én vagyok. Ráadásul kevésbé voltak a kamik választottai ilyen sokfélék mint manapság. Az elemek vagy az állatok szellemei adták erejüket, de ilyesmiket, mint a fájdalom vagy az elme kamijának áldása, akkoriban ilyesmit nem is remélhetett senki - összegeztem. - Én is kérdeztem erről a témáról Előőrsöt, állítása szerint az utóbbi évtizedekben gyorsult fel ez a folyamat és születik nagyon sok kiválasztott. Én nem tudom mi okozza ezt, nem az én tisztem kutatni. Csak hitem van, de az nektek aligha lényeges.
Komolyan néztem egy kicsit magam elé, majd halkan folytattam:
- Szeretném, ha meghallgatnátok engem és utána kifejtenétek a gondolataitokat számomra is - mormoltam. - Elmondok egy példát. Tegyük fel, hogy nincs nálatok semmilyen fegyver, csupán természetesen a testetek és az áldásotok. A város mellett sétálva észrevesztek egy gyermeket. Egy tizenéves kisfiút, aki a földön hever. Felette áll egy harcos, csapásra emelt karddal. Nem tudjátok miért cselekszik, nem ismeritek egyiket sem. Arra kérnélek titeket, mondjátok el, ebben a helyzetben mit csinálnátok. Aztán azt is, mit tennétek, ha nem lenne áldásotok és egyszerű embere lennétek. Kérlek - intettem feléjük.

Fagypont megrovó szavaira csak lehajtom a fejem, majd aztán nyíltan a szemébe nézek egy halvány mosoly kíséretében.
- Értem, de azért van némi logika abban, amiért így szólíthatnánk, hiszen hozzánk képest egy nagyon öreg bölcs vagy, így járhatna neked a megszólítás, de ha nem, hát nem, megértettem. – visszakoztam, mert nem akartam magamra haragítani a ninja-t.
Sean kérdésére meglepődve hallom a választ. Nem gondoltam volna, hogy Fagypont idejében, ennyire kevés mutáns volt, habár, ha ennyire tisztelték őket, akkor így logikus.
Mikor felhozta a példát és arra kért minket, hogy mondjuk el mit tennénk, elgondolkoztam egy pillanatra, habár nyilvánvalónak tűnt a válasz.
- Lehet, hogy nem tudom, mi volt az előzménye a látott eseménynek, de azt mindenképp megakadályozom, hogy a kard lecsapjon, hiszen ha valaki meghal azt már nem lehet visszahozni. Utána el lehet dönteni ki volt a hibás és miben, de a halál az egy végleges dolog.
- Első lépésként megpróbálom szóban megakadályozni, de felkészülök a képességem használatára is, ha gyorsan kell cselekedni. Akkor biztos, hogy elveszem a kardot tőle a nyelvemmel, ami valószínűleg meglepi, de ha nem használhatom, és másként nem tudom megállítani, akkor a tanult harcművészetemre támaszkodom.
Valahogy sejtem, hogy van valami buktató a dologban, de sosem bírnám elnézni, hogy egy gyereket a szemem láttára vágjanak le, még ha valami borzalmas dolgot is követett el.

-Úgy hiszed, hogy azért vagyunk mostanában többen, mert egy felső erő úgy érzi, a világnak szüksége van ránk? - Kérdi, a lehető legkomolyabban. Egy cseppnyi gúny sincs a hangjában, szinte már azt hihetné az ember, hogy ő is így gondolja. - Véletlenül tudom, hogy érdekel minket a véleményed, úgyhogy ha érdemesnek találsz rá minket, oszd meg velünk nyugodtan.
~Hmm, szóval mégis kevesebben voltak akkoriban? Vagy csak nem került fel a youtube-ra minden egyes ballépés, amit mutánsok követtek el, és ezért nem volt annyira feltűnő a jelenség? Kezdem érteni, miért van oda annyira Adam a történelemért.~
Sean mint a villám felel a mester kérdésére, megelőzve két társát.
-Megállítanám, és ha nem lennék mutáns, csupán annyiban változtatna a dolgon, hogy akkor a kezeimet is használnom kéne. - Vesz egy mély levegőt, s közben elgondolkodik valamin, de aztán folytatja a magyarázatot. - Persze, előfordulhat, hogy a gyerek egy nagyon veszélyes mutáns, és a harcos csak azt teszi, ami szerinte helyes, ám ha tényleg erről van szó, alig hiszem, hogy egyetlen karddal sokra menne a gyermek ellen, sőt, szinte biztos, hogy amire odaérnék, megfordulna a helyzet. Akárhogy is, minden életért érdemes harcolni, szóval, ha van rá alkalmam, megtennék mindent, hogy megvédjem mindkettejüket. Persze, telekinézissel jóval egyszerűbb lenne, akkor csak elvenném a harcos kardját, meg talán arrébb is lökném, és ennyi volt, aztán tisztázhatjuk, mi ez az egész.
A jelek szerint Sebi is hasonlóképpen gondolkodik mint ő, ám a válasza végén van valami, ami igencsak meghökkenti őt.
~A nyelveddel? Lemaradtam valamiről?~

Igazából lenne Fagypont magyarázatára egy-két ellenkező válaszom, de mát tanultam a múltkori esetből és inkább befogom a számat, különben sem nekem címezte a 400 éves ember a magyarázatot, így inkább bölcsen hallgatok.
Mivel én sokat beszélgettem a férfivel, miután szó szerint belebotlottam, és még utána is, így tudom miről beszél, mikor a saját korabeli kamikról mesél nekünk és arról, hogy nem voltak sokan.
A felvázolt szituáció azonban érdekesen hangzik és feltételezem, hogy pont azért kérdezi, mert van benn valami csavar, de azt válaszoltam, amit tényleg tennék, ha hirtelen látnám meg a dolgot.
- Lefognám a férfit, hogy nem tudja használni a kardját, és magyarázatot követelnék, ha nem tetszik amit mond és továbbra is használni akarná a gyerek ellen a kardot, akkor sokkolnám, de nem ölném meg. A gyerek a másodlagos feladat, hiszen ő van a földön. Ha nincs képességem, akkor is megpróbálom elérni, hogy a férfit eltávolítsam a gyerek közeléből.
Nem hiszem, hogy egy percig is haboznék, hogy mit kell tennem.

Érdeklődéssel hallgattam végig a válaszaikat, de Sean kérdését is. Mivel abban tényleg nem volt okom kételkedni, hogy "véletlen ismeretei" hitelesek, tehát mindhármukat érdekli a nézetem ebben a kérdésben, így először is erre válaszoltam.
- Rendben van - biccentettem. - Azt még nem sikerült részleteiben megértenem, amiket Előőrs mesélt a mai, tudományos nézetekről a világgal kapcsolatban, túl sok mindent kell bepótolnom. Mindenesetre én abban hiszek, hogy amit láttok a világban, körülöttünk, amit érintetek, amit szagoltok, amelyben éltek, az szervezett. Engem nem érdekel igazán, hogy Isten, istenek, kamik, sors, karma vagy akár a természeti erők működtetik, én magamra és a nagy egészben betöltött saját szerepemre koncentrálok elsősorban. De nem hiszek a véletlenek összjátékában, ahhoz túlságosan is összetett. Szervezett. És ebből indul ki minden további gondolatom is...
Vállat vontam és a szoborra mutattam:
- Amikor én éltem, ezeknek nagyobb jelentősége volt, mint manapság, azt hiszem - mormoltam. - Nem a szobrokra gondolok, hanem mindarra a filozófiai, erkölcsi nézetre, amit Buddha megtestesít. És nem csak ő. Akár Jézus, akár az indiai istenek, a kínai sárkányok, mindegy. A világ megváltozott. Gondoljátok el. 1610 óta nem voltam a világon. Ez négyszáz év. Amikor én éltem a harcokat kardokkal vívták és íjakkal, a szekereket lovak vontatták, az ekét ökrök. Vödörrel öntözték a kerteket és gyertyafénynél olvastak a tanult emberek. Ha elé megyek négyszáz évet az időben, 1210-ig, akkor ismereteim szerint alig lesz más a világ. Még nem ismerik a számszeríjat modern formájában, de ezen kívül legfeljebb az uralkodók és vezérek neve más. Az ember nagyon sokat fejlődött, azt mondják. Én ebben nem hiszek - ráztam a fejemet.
Némileg meglepettnek éreztem a tekinteteket, így kifejtettem:
- Most van puskátok és gépfegyverek. Az én koromban nyílpuskák voltak és íjak. Most van számítógép, amin át beszélgethetnek az emberek. Az én koromban futárok voltak, vagy a falvak közepén emelt épületek. De számít ez? Nos... számít, de ettől nem fejlődött az ember, nem vált mássá. Az ember az ember. A háborúitokat épp ugyanúgy vívjátok. Nem számít, hogy nyilat lősz az ellenségre, vagy golyót, az eredmény ugyanaz. A másik meghal. Az én koromban földért vagyonért, bosszúért vagy istenért folyt hadjárat. Most másképp van talán? - mosolyodtam el egy pillanatra. - Hogy a paraszt géppel vagy ekével szánt, lényegében mindegy. Más persze a mennyiség, géppel és vegyszerrel többet lehet kizsarolni a földből, de maga a tevékenység nem változik. Élelmet termel. Az ember maradt emberré. Ez nem műveltség, nem tudás és nem technológia kérdése. Ami vezérel minket, az ugyanaz, ami vezérelt 1610-ben is. Az irigység most is irigység, a szerelem most is szerelem. A bátor embert ti is hősnek hívjátok, az árulót ti is megvetitek. De az eszközeitek sokkal jobbak, hatékonyabbak, mint az én koromban. Nem megbántani akarok ezzel senkit, de azt hiszem az eszetek gyorsabban fejlődött, mint a lelketek. Vannak olyan fegyvereitek, amelyek képesek akár kiirtani minden életet a Földön Előőrs szerint. De a fegyverekbe fektetett fejlődés mindig torz útra visz. Minek egy olyan fegyvert bevetni, amivel a harcot megnyerni nem lehet, legfeljebb döntetlent kikényszeríteni a legmagasabb áron? Képesek vagytok beszélgetni a világ másik oldalán élő emberekkel, miközben sokszor nem ismeritek meg a szomszédaitokat sem. Egyoldalú fejlődés. Ez veszélyes. Mint Sarah fegyvere, a kumade. Amíg nem tanulja meg használni a harcos, addig magára a legveszélyesebb. És ez alatt nem a kezelésének mikéntjét értem, hanem azt a lelki erőt, felelősséget, ami megszabja, mikor és hogyan forgatom a tudást.
Elgondolkodva néztem egy kicsit magam elé a virágokra:
- Én hiszek abban, hogy nem vagyunk mások, mint az emberek. Az, hogy áldásunk van, nem tesz többé náluk, csak több lehetősége de ezzel együtt több felelősséget is ad - próbáltam elmagyarázni. - Láttam egyszer egy fiatal férfit, aki szemek nélkül született. De mivel az apjának egyetlen gyermeke volt, nem lelke kitenni az erdőben, inkább felnevelte, noha mindenki csak a fejét rázta. Jobb lenne neki, ha hagyná elmenni. Mindenki így gondolta. Amikor felnőtt a fiú, akkor festő lett. Nem a szemével, hanem az ujjaival látott és a szívével. A képzeletével. Gyönyörű képeket festett. Néhányat magának a császárnak ajánlottak figyelmébe, aki busásan megfizette ezeket. A fiú és a szülei a falu leggazdagabb embereivé váltak. Gondoljátok, hogy valaki, aki nem rendelkezik egy érzékszervvel, amivel ti igen, az kevesebbet ér nálatok? - merengtem, inkább csak magamnak téve fel a kérdést. - Láttam egyszer egy férfit, aki hihetetlenül erős volt. Olyan izmai voltak, ami félelemet ébresztett mindenkiben, senki sem merte volna birkózni hívni. Egymaga megemelte a megrakott szekeret is, amíg kicserélték törött kerekét. Egy kemény és zord télen farkasfalka támadta meg a falut. Az éhező állatok valósággal megvadultak. A parasztok igyekeztek kapával-kaszával védeni életük és családjuk. Mit gondoltok, mit tett a nagy erejű ember? Elbújt. Elbújt, mert megrémült. Míg mások, közel sem olyan erősek mint ő, kiálltak harcolni. Onnantól kezdve a falusiak kinevették óriási ereje ellenére is. Mert nem használta azt, amikor kellett volna.
Széttártam a karjaim:
- A mi áldásaink egyfajta tehetséget jelentenek. Ha nem használjuk, ha elrejtjük, úgy járunk mint az erős ember. Nem ismerjük meg. Megrémülünk saját erőnktől vagy az ellenségtől, hisz nem tapasztaltuk. Ha pedig tobzódunk az erőnkben, akkor egy idő után veszélyes ösvényeket fogunk bejárni. Lenézünk másokat, akiknek nincs meg az a készsége, ami nekünk. Pedig mindenkiben van valamilyen érték és tehetség. Ahogy a vak ember is megtanulhat festeni - merengtem kissé.
Sean szemébe néztem:
- Igen, úgy gondolom nem véletlen, hogy most többen születnek a kamik áldásával - bólintottam. - A világban semmi sem történik véletlenül. A természetben mindennek szabott helye és szerepe van. Az egyoldalú technikai fejlődés kibillenti a világot az egyensúlyából. Ti, a mai kor áldottai vagytok ennek ellensúlya, én úgy hiszem. A kamik által áldottakat az én koromban védelmezőnek is tekintették. Az adott közösség bajnokai voltak. Nem csak külső ellenségektől, önnön maguktól is, ha szükséges volt. Megvan a hatalmatok, hogy ha kell, megállítsátok az embert, ha végzetes lépéseket tenne, mielőtt itt - böktem a szívemre - is felnő az eszéhez. És az sem véletlen, hogy kiket áldanak meg a kamik. Hiszek a bölcsességükben. Ha úgy tetszik a természet bölcsességében. Azért adták nektek erejük egy szikráját, mert úgy látják, megvan a lelketek ahhoz, hogy használni is tudjátok. Egy tehetséget kaptatok. De ez csak eszköz. Nektek kell meglelni a világban a helyetek és szerepetek. Nem hiszek a világmegváltásban. Nem... nem egymagatokban kell seregeket legyőzni. Nem a ti dolgotok a világban rendet tenni úgymond. Ha a saját környezetetekre fejtetek ki megfelelő hatást, az már elég. Minden lépés, minden tett, minden szó, minden gondolat hullámot vet a világban, ami elterjed, futótűzként száguld. Hiszem, hogy ettől vagytok kiválasztottak. Nem vagytok tisztító máglya. De ti vagytok a világ sebeit gyógyító hullám első cseppjeinek birtokosai.
Merengtem egy keveset, majd halkan szólaltam meg:
- Mielőtt elmagyarázom a gondolataim és előző kérdésem is, engedjetek meg még egyet. Kérlek fogalmazzátok meg nekem: mi a jó? És mi a gonosz? - néztem a szemükbe.

Kíváncsian vártam, hogy vajon melyikünk meglátása volt helyes, vagy talán mindannyiunké rossz, de úgy látszik előtte még Fagypont megpróbálja elmagyarázni a saját meglátását a mutánsok számának a mi korunkban rohamos növekedésével kapcsolatban.
Érdekes és nagyon szemléletes előadást kaptunk a gondolataiból, amit, ha mi is elgondolkozunk rajta, valahol nem is olyan légből kapott, bár erre biztosan megvannak a tudományos magyarázatok az x-génnel kapcsolatban.
Érdekes volt az is, ahogy egy több évszázadot átívelő korszakot, aminek, ha nem is folyamatosan, de ő maga is részese volt, a saját meglátásában összehasonlított és minket is szembesített vele.
Valóban volt benne valami, hiszen a technika változhat, fejlődhet, de az emberi természet örök, és ezt már nem csak most hallottuk, hiszen sokan gondolják úgy, hogy az emberiség túlságosan előre szaladt a fejlődésben, de nem nőtt még fel a feladathoz és így könnyen elpusztíthatja saját magát.
Az, hogy mi egyfajta kiválasztottak lennénk, akiknek feladata, hogy a saját lehetőségeiken belül igyekezzenek egyensúlyt teremteni nagyon tetszett és úgy gondoltam, hogy érdemes talán ilyen szemszögből megközelíteni a dolgokat, ez biztosan nagyon ösztönző lehet, ha nehéz helyzetekbe kerülünk.
A kérdés megint furcsa volt, hiszen ezen így általában nem gondolkozik az ember, csak valamiből eldönti. Ezt megfogalmazni elég nehéz.
Mivel eddig is én válaszoltam elsőnek, úgy gondoltam most is tőlem várja ezt, de nehezen kezdtem bele, kicsit vakargatva a fejem.
- Hát….ez fogós kérdés, mert szerintem ez nem valami egységesen lefektetett dolog, mint a törvények, vagy ilyesmi, hanem ez mindenkinek a saját erkölcsi alapja diktálja. Jó az, ami teszik nekem, amivel örömöt, kellemes dolgokat igyekszünk kelteni másokban, ami hasznos és előbbre visz. – sorolom, de érzem, hogy nehéz megfogalmaznom. – Biztosan nem jól közelítem meg, de hirtelen ez jut eszembe. Gonosz, az amivel rosszat teszek másoknak és ráadásul szándékosan, azért mert ez esik jól egy torz léleknek, ebben leli örömét, hogy mást szenvedni lásson. De ez az én véleményem csak és nem biztos, hogy mindenki egyetértene velem. – nézek Fagypontra bizonytalanul.

Nem igazán tudtam, hogy hová akar kilyukadni Fagypont a kérdésével, de mint kiderült, nem is fogom megtudni azonnal, hiszen Sean kérdése egy újabb gondolatsort indított meg benne, ami meg kell vallanom, nagyon is érdekes és úgy éreztem valahol tanulságos is volt, de gondolom ennek a mai beszélgetésnek pont ez is volt a célja, hogy megismerjük magunkat, a világot és, hogy hol a helyünk benne, így tudjuk majd legjobban megteremteni a magunk egyensúlyát.
Az, hogy Fagypont korában olyan ritka volt a mutáció, mint a fehér holló, azt már a régebbi beszélgetéseinkből tudtam, hiszen ezért válhattak ennyire különlegessé a maguk korában, de ahogy felvezette az elképzelését a korok változásairól, fejlődéséről és az emberek érzelmi egyhelyben topogásáról, ez megdöbbentő volt. Sosem gondoltam így végig, de hát miért is tettem volna, Fagypont viszont óhatatlanul szembesült vele, ahogy belecsöppent a mi világunkba. Sokkal jobban átlátta a dolgok folyását és ha igaza volt, ha nem, mindenesetre elég jól összeállította magában a kis elméletét, még ha ezzel egy-két tanárunk biztosan vitába szállt volna.
Mikor arról beszélt, hogy milyen szerepünk is lehet ebben a mai világban, azért sokat mondóan megszorítottam Sean kezét, mert örültem volna, ha ez tényleg így lenne, de nem képzeltem magam valami szuperhősnek, ahogy gondolom Fagypont sem erre akart kilyukadni. A példák azért kiválóan érthetőek voltak.
Fagypontnak volt egy jó előadásmódja és úgy láttam mindhármunk figyelmét teljes mértékben le tudta kötni. Aztán jött a kérdés, ami megint hasonló volt az előzőhöz és alapos megfontolást követelt. Kaméleon válaszolt elsőnek, de nem is nagyon figyeltem mit, mert közben azon agyaltam, hogy erre mit lehet válaszolni.
Mikor csend lett, felnéztem és megköszörültem a torkom.
- Hát attól függ mire értjük a jót és a gonoszt, emberre, tárgyra? És szerintem erősen nézőpont kérdése, mert egy cselekedet egyik ember részére lehet jó is, míg ezt egy másik gonoszként éli meg. De általánosságban a közösség számára előnyösebbet nevezzük jónak, és a megvetendőt gonosznak, és ez is korszakonként vagy népcsoportonként, és vallásonként változhat. A tárgyakat már jobban lehet osztályozni, hiszen a hasznosságuk dönti el, hogy jó-e, mondjuk ott gonoszról nem beszélhetünk, esetleg áttételesen, valamilyen vallási okból talán.

Fagypont beszéde közben mosolyogva Sarah felé fordul, azt viszont inkább nem kockáztatja meg, hogy lopva ad egy puszit az édes lány arcára, hisz ez a manus egy ninja, így sajnos nagyon valószínű, hogy legfeljebb tényleg a telepátia az, ami elkerüli a figyelmét...az ugye elkerüli a figyelmét? Hát, amióta nem fogja a Sean rádiót mindenki, aki rendelkezik egy aggyal, azóta talán még erre is van remény.
~Szívem, hogy érted azt, hogy nem képzeled magad szuperhősnek? Ezek szerint nem olvastad a cikket arról, hogy hawaii-n Aquaman és a Tengerisün megmentett egy várost az óriás polipszörnytől? Szerencsére a fotó elég homályosra sikerült...~
Ami a hitvilág jelentőségét illeti...nos, inkább nem ábrándítja ki még jobban szegény Fagypontot azzal, hogy sajnos közel sem haltak ki annyira a különböző babonák, mint amennyire azt ő szeretné, a Vodoo például népszerűbb mint valaha, s manapság több Amerikában a Wiccan, mint keresztény a középkorban...igaz ezt a többség kinövi az első igazi randi után...
-Hogy mi a jó és a gonosz? - Kérdi, miután meghallgatja társai feleletét. Vesz egy mély levegőt, hisz ha zsigerből azt felelné:
"Ez egy kérdés, amit a védőügyvédek használnak előszeretettel, mert nincs rá olyan egyszerű és rövid válasz, amit még 12 olyan ember is megértene, aki arra sem volt képes, hogy kibújjon a nyűg alól, hogy esküdtnek válasszák be egy tárgyaláson." Fagypont még arra gondolna, hogy tiszteletlen vele szemben, pedig nem, csak annyira utálja ezt a kérdés, és az utána következő szónoklatot arról, hogy nincs gonosz, mindenkit meglehet érteni, és az állam hibája, hogy le meri tartóztatni szegény embert, csak mert felgyújtott pár házat... Szóval, kamaszkorában sokat győzködték, hogy legyen ügyvéd, és hiba volt.
-Szerintem annyira nem szubjektív, hogy mi az ami gonosz, csak épp megfogalmazni nem olyan könnyű...van egy nagyon jó film, amit meg kéne nézned...sőt, véleményem szerint mindenkinek látnia kéne, annak ellenére, hogy egyenes választ még akkor sem kap teljesen az ember, ha a teljes trilógiát végigüli, de kezdetnek nem rossz.
Most, hogy eleget reklámozta kedvenc filmjét, és eleget tett családja dilijének, mély levegőt vesz, és rátér végre arra, hogy válaszoljon arra is, amit valóban kérdeztek tőle:
-Szóval a jó és a gonosz. Én úgy hiszem, hogy nagyon is egyértelmű hol kezdődik az egyik, és hol ér véget a másik, csak épp szavakba önteni nehéz, és ennek az az oka, hogy úgy érezzük, nincs rá szükség, hisz minden ember, sőt minden élőlény tudja, és érzi, hogy mit jelentenek ezek, akkor pedig minek magyarázkodni?
Újabb mély levegő, aztán pedig ismét beszélni kezd, megölve minden olyan reményt, ami afelé irányult, hogy már abba is hagyta:
-Azért, mert egyszer csak túl intelligensek lettünk ahhoz, hogy csak az ösztöneink irányítsanak, és ahogy azt is tudnunk kellett, miért kel fel a nap, többé az sem elegendő válasz, hogy azért teszünk valamit, mert csak. Nos, létezik egy könyv, amiben van egy mondat, amit érdemes megjegyezni belőle, ha mást nem is: Ne tegyél olyat másokkal, amit nem szeretnél, ha veled tennének. Szerintem azt nevezhetjük gonosznak, aki ennek nem tesz eleget, és még csak bűntudata sincs miatta. Az pedig, hogy mi a jó...fogalmam sincs, kérdezz meg valakit, aki jó. - Fejezi be végre, szemlesütve.

Bár a gondolataimra nem érkezett semmilyen érdemi válasz egyiküktől sem, annak ellenére, hogy Sean szerint érdekelte a fiatalokat, így aztán fogalmam sem volt, ők hogy vélekednek. Ez lehetett az egyetértés vagy a teljes elutasítás jele is, mivel nem reagálnak, a továbbiakban azt hiszem az ilyen jellegű gondolataim megtartom magamnak, hisz nem ezért vannak itt. Helyette rátértem immár a magyarázatomra:
- Sok mindenben különbözőképpen gondolkodunk azt hiszem - biccentettem. - Jó és gonosz. Részben igazat adok Seannek. Általánosságban elég jó irányelv, de nem állja meg a helyét minden esetben. Nem biztos, hogy az, ami nekem jó, az nektek is jó. De a te elgondolásod alapján ezt kéne rátok erőszakolnom. Fúria gondolata nagyon közel áll a szívemhez, magam is a közösséget tartom legelőbbre. De ha a közösséget folytonosan, hatékonyan védelmezed, akkor egyúttal elveszed a fejlődés lehetőségét is. Kaméleon, a te gondolataid is jók, amíg az egyénre vannak vonatkoztatva, de hitelüket vesztik egy közösségben. Ha a fokmérője a jónak egy ember, legyen az önmagunk, vagy bárki más, addig a kép úgy hiszem torz marad.
Megköszörültem a torkomat:
- Valaha volt két ideál a keleti filozófiában. Mivel tudtommal az angol kultúra a keresztény szemléleten alapul, így ismerős lehet nektek mint mennyei és pokoli, de nem egészen ugyanaz - sóhajtottam. - Neveztél Magas és Alacsony Ösvénynek is. Ti, mindhárman, a Magas Ösvény felé szeretnétek húzni, épp ezért előbb az ellentétéről beszélek. Az Alacsony ösvény fokmérője az egyén. Önzésen alapul és ezt hirdeti. Az erős győz s szabadon felhasználja vagy elpusztítja a gyengébbet, elbitorolja a javait. Ha mindenki ezen az úton jár, akkor szükségképpen egyre erősebb generációk születnek a gyengék kihullásával. Az erősebb egyének erősebb közösséget is jelentenek, hiszen az nem más, mint azok összessége. Aki ezen az úton halad, az mindig, minden helyzetben elsősorban saját magával foglalkozik. Másokon legfeljebb akkor segít, ha érdekében áll, vagy fel tudja őket használni a későbbiekben. Például a nyomorgó koldusnak nem fog érmét adni, mert nézete szerint csak így derülhet ki, hogy az alkalmas megállni a saját lábán is. De adni fog neki, ha esetleg az illetőnek semmilyen esélye sincs a túlélésre, vagy ha a hasznára lehet valamilyen módon. Ez az agresszió felvállalásának útja. Nem a kereséséé, de a felvállalásáé. Az Alacsony ösvény nem gonosz. Soha, senki nem tartotta annak. Az önzés nem egyenlő ezzel, csupán a lelkünk figyelmének egyetlen fókuszpontba, önmagunkra való irányítása. Van benne érték, de ezeket az értékeket önmagában keresi. Az út hibája, hogy nem lesz vele erősebb a közösség, ugyanis a kettő ebből a szempontból több mint az egy meg egy. Ha a két elem nem dolgozik össze, márpedig nehéz együttműködni, ha mindenki magára koncentrál csupán, akkor az erejük nem adódik össze.
Sóhajtva folytattam:
- A Magas Ösvény egészen más. Azt hirdeti, hogy az egyén nem kifejezetten számít, csak mint a közösség része. Mindenáron megpróbálnak segítségére lenni a köröttük élőknek. Ők törődnek másokkal, hisznek benne, hogy csak együtt, egymást kiegészítve lehet előbbre jutni, megoltalmazni mindazt, ami nekik fontos. Ez az agresszió teljes elutasítása. Inkább feladják saját nézőpontjuk egy részét, mint hogy megbántsanak másokat. Az előbbi példával élve: ők mindig adni fognak a segítségért könyörgő koldusnak. Az ösvény erőteljes, mert nagyon stabil és egységes közösségek létrejöttében tud segíteni. De megvannak a rejtett veszélyei. Ha a Magas Ösvényen járó ember jóval erősebb valamilyen formában, mint a környezete, akkor a hatalmas a kísértés, hogy egymaga oldjon meg mindent, védelmezve ezáltal is a számára fontosakat. De ezzel legtöbbször többet árt mint használ. Ha valakit a széltől is megóvunk, akkor annak elsorvad az önvédelemre való hajlama, ráadásul akaratunkon kívül magunkhoz kötjük, személyünk és helyzete rabszolgájává válik, aki egymaga nem képes már megállni a lábán. A legtöbbet, lelkét, önbizalmát, éntudatát raboljuk el.
Fagyasztottam egymás fölé két jégtáblát, előbb az alsóra, majd a felsőre böktem:
- Alacsony Ösvény és Magas Ösvény - mormoltam, majd a talajra mutattam a lenti jégtábla alá: - Itt helyezkedik el a gonosz. Az igazán gonosz ember nem része ennek a világnak teljességében. Egy része a fogalomnak az érdektelenségből fakad. Érdektelen a szenvedés, vagy a rászorultság láttán. Ez még az Alacsony Ösvényen sem igaz. Ők is értik és tudják mi az a szenvedés, mi az a kiszolgáltatottság. Tudatos döntésük, hogy csak saját maguk iránt értékelik ezeket és hagyják másoknak megoldani a saját problémáikat. Az igazán gonosz ember nem elutasítja vagy felvállalja az agressziót. Hanem keresi azt.
A két jégtábla közé emeltem a kezemet:
- És azt hiszem, valahol itt van a jó. Mert a jó az nem egy egyén mércéjén tekinthető. Jó az, ami a világnak, a nagy egésznek hasznos. A teljes önzés nem lehet ennek része, mert csak a legritkább esetben találkozik a világ hasznával. A teljes önzetlenség pedig romboló erő, ami elsorvaszt mindent, ami építhetne. Ha sikeresen óvunk meg mindenkit, minden negatívumtól, akkor a fejlődés mozgatórugója, a kényszerhelyzetek, a kihívások is megszűnnek. A jó nem utasítja el az agressziót és nem is vállalja fel. Hanem képes felelősséggel dönteni, melyik helyzetben, mi a jobb megoldás.
Halkan tettem hozzá:
- Volt haszna a beszélgetésnek? Közelebb érzitek magatokhoz a nézőpontomat, mint eddig?