Lombardi's Pizza

- Rendben – válaszolok félvállról, mintha a világ legjobb ötlete lenne a meztelenkedés. – De mondd, pontosan hol is dolgozol? Azt hiszem sokszor meg foglak látogatni – jelentem ki, miközben a piruló arcának látványát élvezem. A túlságosan is sápadt porcelánbőrére aranyos életet visz. Rendben, tehát imádom zavarba hozni… Olyan védtelen lesz tőle. Nos… még védtelenebb. Pár perccel később, pedig leginkább megtalálni szeretném, miközben a folyosón egy lábon ugrálva igyekszem felvenni a nadrágomat. Mit ne mondjak, itt sem állok távol attól, hogy egy jó nagyot tanyáljak és közelebbi ismertséget szerezzek a padlóval, de végül eljutok a zárt ajtóhoz. Halkan kopogok. – Tess? – A válasz vidáman hangzik el, de valami belső késztetés miatt mégsem mozdulok az ajtó elől, hanem egyik lábamra helyezve a súlyomat, könyökömet az ajtófélfának támasztva várom, hogy végre magam is meggyőződhessek róla. Tudom, tudom; semmi közöm hozzá. Vagy várjunk csak?... De talán egy pár órás közöm csak van a lányhoz. Nagyban a küszöböt tanulmányozom, mikor végre nyílik az ajtó és megjelenik. Felkapom a fejemet, de a kíváncsiságom azonnal átváltozik rosszat sejtő pillantássá, ahogy végignézek a törékeny lányon. – Rosszul hazudsz – jelentem ki a puszija után, komoran, vesébe látó pillantással. Láttam már hamis érzelmeket, arcvonásokat és hallottam már hamis mondatokat. Mondhatni abból élek, hogy ezt tegyem és felismerjem. Könyörgöm, tolvaj vagyok és abból sem az a pitiáner fajta! Olvasnom kell a sorok között, ha azt akarom, hogy átvágjak másokat és velem ne tudjanak szórakozni. Beljebb lépek, egy apró pillantást vetek a WC, a fürdőkád és a csap felé, aztán tovább tanulmányozom a piros arcát, vörös szemeit és az alig-alig, de mégis reszkető kezeit. Komolyan mondom, mintha itt akarna összeesni. Becsukom a fürdő ajtaját, leülök a kád szélére, könyökömet a térdemre rakom és ujjaimat összekulcsolom. Lassan, nem sietem el a dolgot, hogy végignézzek Tess-en. Nem vagyok vicces kedvemben. Valahogy nem tartom szórakoztatónak a dolgot, mielőtt belekezdek a szent beszédbe. Nem tudom, talán nem kellene ezt csinálnom. Nem helyes, hogy rögtön ilyen mélyen belemegyek a dolgokba. De ezt akarom tenni. És már kezd elegem lenni, hogy nem azt csinálom, amit akarok.

- Nézd, tudom, hogy nem lenne jogom hozzá, hogy kérdezősködjek. Alig ismerjük egymást. Mondhatni idegenek vagyunk, nincs közünk a másik életéhez, de… látszik, hogy valami nincs rendben. Sőt. Semmi sincs rendben. Ha azt akarod, hogy ne foglalkozzak vele, oké – emelem meg a kezemet megadóan, majd visszaejtem őket. - Elmegyek, ha ezt szeretnéd. De egyet kérek: ne hazudj – mondom megnyomva az utolsó két szót, tekintetemet a zöld szemébe mélyesztve. Ha bólint, vagy esetleg megkér, hogy tényleg menjek, kész vagyok, rá, de ha továbbra is figyel, biccentek egy aprót, elsuttogok egy újabb "oké"-t, és tenyeremet végighúzom az arcomon. – Jól van… Remegsz. Gyenge vagy és talán ijedt. Nem tudom miért, egyszerűen ezt olvasom ki a szemedből. Ha nem így van, mondd… De ez nem változtat azon, hogy lázad van és az előbb – bökök a csap felé. – Nos… A lényeg, hogy ez minden csak nem normális. Beteg vagy… vagy… - A gondolat, ami befurakszik az elmémbe, szinte lehetetlen. Őrültség és ha jól tudom nem is történhetne meg ilyen gyorsan, de egy-két másodpercre falfehérré varázsol. Te jó ég, Tibu, ugye nem csináltad fel?! Már csak egy apró angyal bébi hiányzik innen, persze!... Sietve megrázom a fejemet. Nem, nem, nem, ilyenre nem is szabad gondolni. Az nem lehetséges, tudom mit csináltam az éjjel!... Vagy, legalábbis remélem. – Csak beteg lehetsz – zárom le a vitát magammal és felpattanok, hogy a sebezhető, takaróba burkolt lányhoz lépjek. Ha engedi, mutatóujjammal végigsimítok az arccsontján, majd az álla alá nyúlva feljebb emelem a fejét. – És ha igazat mondtál és nincs itt senki rajtad kívül, akkor nem akarlak egyedül hagyni. Nem tudnék elmenni úgy, hogy nem tudom, hogy nem vagy jó kezekben… Mármint – krákogok fel zavaromban és belenézek a tükörbe. – Persze, ha csak nincs ellenedre… Vagy fel tudsz hívni valakit, aki figyelni tud rád? – ajánlom fel gyorsan.

A könnyei megdöbbentenek. Sosem gondoltam volna, hogy ekkora a baj. Én csak apró kérdéseket intéztem felé, miről azt hittem könnyen meg lehet válaszolni: mi a gond? Valaki tud-e vigyázni rá? Ugye nem lesz egyedül? Már ezeket se kellett volna feltennem. Máskor sokkal többet látva is le tudok lépni egy szó nélkül, hogy éljem tovább az életemet. De az, amit a lány apró sóhajjal kipréselt ajkai között, mintha a lelkét suttogná ki az utolsó titkával, nem ledöbbent. Nem, ez annál több. Olyannyira megrökönyödök és mégsem tudom megváltoztatni a vonásaimat. Nem megy, egyszerűen állok ott, némán magamhoz vonom a síró lányt és a tarkóját, a hátát simogatva nézek a tükörbe. Az arcmásom visszanéz rám, de a tükörkép sem árul el semmit, hogy mit is gondolhatnék. Hogy mit tehetnék. Figyelem a fel-le süllyedő vállakat, érzem a meleg könnyeit a mellkasomon és ahogy belesimul az ölelésbe. De ennél többet nem tehetek. Tudom, hogy nem lenne értelme. Egy idő után kibontakozik a karjaimból, ellép mellőlem és köszönetet mondd. Mintha hálás lenne, hogy egy olyannal, mint ő foglalkoztak. Mintha nem érdemelné meg, hogy többet kapjon és ezért az egy éjszakáért hálát kellene adnia. És ez az érzés gyomorforgató. Azonban a következő szavai még inkább zavarba hoznak. Olyan keményen csattannak az előbbi gyengeségéhez képest, olyan könnyen ki tudja mondani, mintha ostor csattanna. „Ennyi az egész.” Hát persze… Bólintok egy aprót. Megértettem. Mikor ellépek mellette még felé fordulok utoljára, kezemet kinyújtom, hogy végigsimítsak az arcán, de félúton megállok. A ujjaim a levegőbe fagynak pár pillanatig és szólásra nyitom a számat, de nem tudom mit mondhatnék ilyenkor. Így hát néma maradok. Elég volt. Nincs sajnálat, nincs mások átverése. Most nem… Elég volt. Kimegyek a helyiségből és a kattanás, ahogy becsukom magam mögött az ajtót, most hatalmas zörejnek hangzik. Elindulok lassan a folyosón a háló felé, hogy összeszedjem a cuccomat és eltűnjek. Reménykedve, hogy sosem találkozom többet a lánnyal.

Nekem is megvan a magam problémája. Menekült vagyok, a családommal együtt kiüldöztek a hazámból és mire ide értünk már fáradt voltam. Túlságosan fáradt, hogy az itteni mutánsgyűlölettel is foglalkozzak. Persze ez is változott, nem igaz? Miután az utolsó reményt is kiverték belőlem, arra nézve, hogy talán valamikor ennek vége szakad, jött a bátyám meggyilkolása. Nem, nem lettem erősebb tőle – csak dühösebb. És úgy látszik a düh és a bosszú igazi túlélőcsomagnak számít az emberek között. Megtanultam felejteni, megtanultam érzelemmentesen tekinteni a legtöbb dologra, mert tudtam, az egyetlen egy buktató ebben a szakmában az érzelmek. Megtanultam mindent, amit egy bujkáló mutánsnak tudnia kell, ahhoz hogy túlélje. Felveszem a cipőmet, utolsót igazítok a nadrágomon és alkaromra terítem a ballonkabátomat. Körbenézek, majd ismét sóhajtok egyet, mikor kilépek az ajtón, hogy lemenjek a lépcsőn és magam mögött hagyjak mindent. Tess nem tartozik az életembe és így lesz neki a legjobb. Valahol mélyen tisztában vagyok vele… A lépteim lassulnak, ahogy a fürdőhöz érek... És valahol mélyen tisztában vagyok bele, hogy ez mekkora baromság!

A táskám kiesik a kezemből és a kabát is a földön végzi, de nem érzékelem a hiányukat. Megtörten támasztom a homlokomat a fürdő melletti falhoz, miközben tekintetem üvegessé válik, ahogy a falat nézem. Belefáradtam már ebbe az életbe. Az állandó menekülésbe és a hiábavaló bosszúhajhászásba. A bátyám gyilkosa meglépett. Sosem fogom megtalálni. Ez a zord valóság – megbuktam. És ha már ezt tudom, ha ezt tisztáztam magammal, fel kellene tennem azt a kérdést, hogy mire vágyok a legjobban. És mégis, mire? A kihallatszó hüppögés szívszorítóan fájdalmas, a kezem akaratlanul ökölbe szorul, miközben magamban őrlődök. Istenem, segíts! Mire vágyok?!
A kilincs majdnem kiszakad a helyéről, mikor feltépem a fürdőszoba ajtaját és elkapom a lányt. Ha zuhanyozik belépek mellé, szinte letépve a függönyt, ha csak áll szorosan magamhoz ölelem. Ujjaimmal amilyen gyorsan csak lehet, letörlöm a könnyeit és szenvedélyesen, kapkodva csókolom meg, mintha megfulladnék, ha nem érzem a száját. Aztán újra... és újra... és újra. A csókok között, pedig próbálok valami értelmes magyarázatot kinyögni.

- Sajnálom… nem tudlak… itt hagyni… azt hittem… könnyű lesz… De be kell látnom… hogy nem bírlak elereszteni. – És hogy ezt bizonyítsam, ha nem tol el magától, felkapom és a fenekére rámarkolva döntöm a csempézett falnak. Tudom, hogy talán nem ez volt a legésszerűbb döntés. Hogy talán jobban jártam volna, ha az utolsó lehetőségnél itt hagyom. De nem érdekel. Még az sem, hogy nehéz lesz az út, ha mellette vagyok… még az sem, hogy talán ő sokkal kevesebbet érez irántam és az utolsó szavai igazak voltak. Talán el fog tolni magától és ezzel együtt az életéből – ki tudja. De legalább megpróbáltam másnak is örömet okozni és végre azt tettem, amit helyesnek láttam és nem azt, ami muszáj. Ami kötelességem és előbbre visz egy tolvaj mutánst.

Talán túl heves vagyok. Túl gyors. Túlságosan érthetetlen mit miért teszek és hogyan szánom rá magamat, de a gondolkozás volt a legutolsó, ami vezette a tettimet. Őszintén? Most az egyszer, végre, hála az égnek, nem érdekelt. Annyiszor könyörögtem valami változásért, ami eltünteti az eddigi életemben tett bűneimet. Nem is tudtam volna megszámolni őket, követni pedig végképp lehetetlenség lett volna. Embert öltem. Loptam. Hazudtam. Kijátszottam egymás ellen az ellenségeimet. Kihasználtam a „barátaimat”. Tudom, talán őrültség ezt mondani, de sosem úgy gondoltam magamra, mint egy bűnöző vagy gyilkos. Jó voltam. Helyesen cselekedtem… Legalábbis ezt reméltem. És most valami miatt azt érzem, hogy elérkezett. Hogy jóvá tegyem a dolgokat. Valami áradt a lányból, ami azonnal megfogott. Mondjam azt, hogy ő volt a jel, amire vártam?… Ch… Ugyan már… De ettől függetlenül nem hazudhattam magamnak. A karjaimban tartva megnyugszom, mintha csak egy törékeny kisbaba biztonságáról lenne szó. Bár a szája még remeg az előbbi sírástól, a karjai, ahogy először bizonytalanul, majd egyre erősebben a nyakam köré kulcsolódnak és közelebb húznak a szájához, felbátorítanak. Egészen addig, míg kicselez és egy olyan kérdést tesz fel, amire még én sem tudom a választ.

- Tudod – magyarázom, halkan, mintha megtörne a varázs, ha hangosabban szólalnék meg. Felnézek rá, mivel ahogy a falnak támasztom meztelen testét, meg is emelem és a formás fenekénél minden nehézség nélkül tartom a levegőben. Könnyű… olyan könnyű tartani. Tekintetemet egyik gyönyörű szeméből a másikba fúrom, sűrűn váltva, alig pár centire eltávolodva az arcától. – Mert ezt akarom tenni. Örülök, hogy ezt teszem – jelentem ki a lehető legegyenesebben. - Van benned valami… - ráncolom a homlokomat elgondolkozva. – Nem is tudom mi… Nem bírom megmagyarázni, de jó veled. Ismerni akarlak… És mert még mindig nem árultad el hol dolgozol. Nekem pedig jónak kell lennem, hogy ezt megtudjam. – kúszik fel az arcomra egy féloldalas, huncut mosoly és ismét megcsókolom, de most hosszabban, elcsigázva ízlelgetem az ajkait és mikor már nem bírom levegő nélkül, homlokomat a vállára hajtom. Kulcscsontjába suttogom bele a következő kérdésére a választ. – Undorodni?... Kérlek! Mégis mi lenne benned undorító? Nem tehetsz róla, a többi pedig nem érdekel… Köszönöm, hogy elmondtad. Igazán köszönöm… - csókolok bele a nyakába kellemesen. – Ráadásul, ahogy hallom, nincs ki vigyázzon rád, úgyhogy… - hagyom befejezetlenül a mondatot és ajkammal lassan végigsimítok a torka vonalán, egészen az álláig, ahol megpuszilom a szája alatt. Szárnyaim közben nem bírnak nyugton maradni, ahogy én sem. Néha-néha hozzáérnek a csaphoz, a falhoz, végigsimítanak a dolgokon, de igyekszem semmit sem leverni. Felnézve rá, nyújtózkodom a szája után és kissé lejjebb hozom, hogy azonnal megkapjam, ami nekem jár. Tarkójánál megfogva tartom börtönben az arcát, amiről lecsókolom a könnycseppeket. – Sss… Ne sírj. Nincs semmi baj… Nincs semmi baj… Sss… Minden rendben lesz… - nyugtatgatom halkan, mikor ismét előtörnek a könnyei. Óvatosan lerakom, egyik tenyeremet a feje melletti csempékre rakom, míg a másikkal magamhoz vonom. Kifújom a levegőt és lehajtom a fejemet a feje búbjára. – Tess… Hallod? Nem lesz semmi baj. Különben is, egy ilyen gyönyörűség mellett, mint én, nem szabad sírni. – Próbálom megnyugtatni és elviccelni a dolgot, miközben azon gondolkozom még mindig, hogy helyesen cselekedtem-e. Hogy tudom-e mire vállalkoztam… Lehet, hogy meghal. Sőt, a lehet szó, inkább az egészséges embereket jellemzi. Nála többről van szó, mint egy lehet. Ha nem lenne a betegsége, akkor is azt mondtam volna, hogy jobban meg akarom ismerni. Valami megfogott benne, ezt nem tudom eltörölni. De ha megszeretem, azzal magamat is megölöm... Valamelyik részemet megölöm… Na, de állj, állj, állj! Ne szaladjunk ennyire előre!

- Tess, figyelj, kérlek – távolodom el tőle annyira, hogy rá tudjak nézni. – Most el kell mennem pár órára, van egy kis elintézni valóm. De utána visszajövök. Rendben? – Veszem a kezembe az arcát és jelentőségteljesen a szemébe nézek. – Tess. Ígérem, hogy visszajövök… Ugye hiszel nekem? – kérdezem és addig nem engedem el, amíg valamilyen választ nem kapok. Homlokon csókolom, kinyitom az ajtót és felveszem az elejtett cuccaimat. Szárnyamat, amennyire csak lehet, összepréselem a legkisebbre és belebújok a kabátra. Francba… már most melegem van benne. Hiába, az én évszakom az ősz és a tél, akárki, akármit mondd. Nyáron leginkább egy elmebetegnek nézek ki benne. Még utoljára felé kapom a fejemet, majd elindulok a kijárat felé.

Pár óra… Pont elég ahhoz, hogy lerendezzem az ügyemet, hogy a lány megnyugodjon és rendbe tegye magát, de legfőképp: hogy kiszellőztessem a fejemet. Szükségem van egy kis egyedüllétre. Egy kis szabadságra, hogy végig tudjam gondolni mit tettem. Pár óra. Nem több, nem kevesebb, utána visszajövök. Megígértem.

A lüktető fájdalom csak nem akar megszűnni a jobb vállamban és sokadik próbálkozásomnak hála, rájövök, hogy a mozgatása sem épp a legjobb ötlet. Persze hiába figyelmeztet a pap, akkor sem tudok nyugton maradni. Egy karcolás, egy apró horzsolás, amit túlélek, mondogatom magamnak, miközben kilépek a templomból. Síri csend van és a bronx-i este igazán kísértetiesnek hat így a templom előtt, a régi vízköpőivel és a súlyos árnyaival, miközben tudom, hogy minden sikátorban és bárban egyedül a megfelelő alkalomra várnak, hogy lecsaphassanak a mutánsokra. Veszélyes egy környék – igen. De mivel itt nőttem fel, már rég nem rémisztenek meg a furcsa hangok és a bandákba verődött embertömegek. Egyszerűen (vagy nehezen) el kell kerülni őket és minden a legnagyobb rendben lesz. A pár évvel ezelőtti dolgok után pedig már sokkal jobban vigyázok arra, hogy ez így is maradjon. Bal tenyeremmel masszírozva a Frederick atya által frissen bekötött vállamat, századszorra is megállapítom magamban, hogy az üzletkötés nem ment valami simán… finoman fogalmazva. Jó, rendben az egész totális káosszá változott, miután megjelentem a helyszínen. Így visszagondolva tudhattam volna, jobban felkészülhettem volna – de hát ez van, ezt adta a gép. Egy ideggyenge, gorillákkal körbevett megbízót, aki azt hiszi, hogy háláját leginkább azzal tudja kifejezni, ha a fejemhez köpködi a szitkait és megpróbál megölni. Tudom, tudom, jobban megválogathatnám a munkáimat, de ha jól fizet sajnos félre kell tenni minden gyanakvásunkat és ellenszenvünket. Számításba kell venni minden lehetőséget, hogy te legyél lépéselőnyben és ezt a receptet követve szinte biztos, hogy remek ételt kapunk az asztalunkhoz, amit visszavonulva megérdemelten falatozhatunk. Más szóval: ne hagyd hogy meglepjenek és életben maradsz.

A gondolataim sziporkáznak, mintha alájuk gyújtottam volna, miközben sietős lépteimet nemsokára felváltja a szárnysuhogás és pár csapással máris egy lepukkant ház tetején figyelem az utakat. Pontosabban egy utcát. Pontosabban egy házat. Egy emeletet. Egy lakást. A lakás lakóit. Az ablak tökéletes rálátást biztosít a konyhára és látom, ahogy a helyiségbe sétáló nő sóhajt egyet, magára kanyarítja a kötényét és óvatosan kinyitja a sütő ajtaját. Homloka összeráncolódik, miközben hunyorog a sütőből kitóduló melegtől. Hátrakiabál, kiveszi a tepsit, majd mikor megjelenik a kopaszodó férfi, szeletekre vágja a süteményt és egyet a férfi tányérjára rak, miközben lágyan rámosolyog, mire a férfi magához vonja és gyengéden megcsókolja. Mosolyognak... de a szemük nem. Eleresztem az ujjaim között szorongatott keresztet, majd a térdemre támaszkodva felállok és megfordulok. Nem nézek vissza a hátam mögött. Tudom, hogy úgysem bírnék elszakadni a szüleim látványától.

Igazándiból a munka két-három óra alatt lezajlott, ha belevesszük a távolságot és kivonjuk a dugót (légvonal – azt hiszem nem kell magyaráznom). Frederick atya és a szüleim meglátogatása sem vett el két óránál többet és Tess házához érkezés sem volt több fél óránál. Tehát ha jól számolom, már vagy négy órája visszaérhettem volna a lányhoz. Igen, most is oda tartok, de előtte még beugrok ide-oda… Ám hiába húzom az időt, becsapni magamat a legnehezebb – félek. Igen, remek, egyszerűen tartok a dologtól! Hogy visszamenjek és szembenézzek a lánnyal és az igazsággal, azzal, hogy egy időzített bomba ketyeg a mellkasában, ami ha felrobban nem csak őt fogja megölni, hanem azt is, aki a közelében van. Hiszen tisztában vagyok vele, hogy mi fog történni, ha mellette maradok, ha megpróbálom mellette boldoggá tenni azt a kétes időt. Vagy nem sikerül vagy beleszeretek. És ha beleszeretek?...

A sötétedő utcán járkálva, hangosan ropogtatom a kezemben fogott zöldalmát. Tess elbűvölő. Tényleg az. Nem szólal meg, de a pillantása sokkal beszédesebb – na, meg a könnyei. Ahogy eszembe jut a reggeli incidens, elszorul a torkom és gyorsabb iramra váltok. Egyszer már végigjátszottam a bátyámmal ezt a kegyetlen játékot. Szerettem, a testvérem volt és meghalt. Fájt. Aztán felbukkant a gyűlölet. Azóta pedig már az is kezd lelohadni. Kifogytam a gyűlöletből, nem akarok gyűlölni. Talán ez lenne a vége… És most kezdjem elölről? Ráadásul, ha megjelenik a fájdalom, utána nem tudok kit gyűlölni… Tess-nél nem lesz egy gyilkos, akin bosszún tudnék állni, ahogy a bátyámnál volt. Nem tudom eldönteni, hogy legyek önző és kíméljem meg magamat a fájdalomtól vagy végre valakit engedjek közel magamhoz… Nem tudom… Egyszerűen nem tudom. Mikor becsöngetek, feszengve várom, hogy ajtót nyisson a lány. Késő van, túlságosan késő. És ahogy ez eszembe jut, rájövök, hogy igazam van. Becsöngettem – nem fordulhatok vissza. Eljöttem ide, megígértem, hogy visszajövök – nem fordulhatok vissza. És ha kinyitja az ajtót? Nos… Nem fordulhatok vissza. A kezemben szorongatott csomagot bocsánatkérően emelem fel közénk.

- Késtem… - szólalok meg rekedtes hangon és beljebb lépek. – Gondoltam hozok sütit... Öhm… Kiengesztelésként…? – Persze, mikor kiejtem a szavakat, már akkor tudom, hogy orbitális baromságnak hat és leginkább egy idiótára hasonlítok, de a teljes bizonytalanság úgy önt el, mint még soha. Igen, határozottan kijelenthetem: életemben először bizonytalan vagyok. Főleg, mikor végignézek a lányon és a tekintetem akaratlanul is elidőzik a...

A lány reakciója nem is lehetne jobb. Mondjuk úgy, hogy a meséset felülről súrolja, miközben élvezem, ahogy hozzáér az arcomhoz. Azzal a kezemmel, amiben nem a sütit szorongatom (örök hála a sütik istenének, amiért ilyen engesztelőerővel bírnak), átfonom a derekát és viszonzom az ölelését, majd mielőtt eltávolodhatna, megelőzöm és egy gyors puszit nyomok az arcára, ami szinte ragyog a boldogságtól. Igen, kifejezetten pozitívan hat a hangulatomra az, hogy nem csapja rám az ajtót. Nem állíthatom azt, hogy megnyugodnék, hiszen alig kapok levegőt még mindig a feszültségtől, de örülök, hogy mégis visszajöttem. Szeretek mellette lenni… Igen… Ismerjem cirka két napja, a belőle áradó megmagyarázhatatlan valami még akkor is megfogna, ha már két éve tudnék róla. A kérdésére már húznám el a számat egy savanyú mosolyra, hiszen a sajgó vállamról nem épp a „rendben” kifejezés jut az eszembe, de az utolsó pillanatban megemberelem magamat és bólintok.
- Minden remek – felelem, majd mielőtt követném a lányt, megtorpanok és egy hirtelen mozdulattal megszabadulok a hatalmas, meleg kabáttól. Felakasztom, egy megkönnyebbült sóhaj hagyja el a számat és jobban kihúzom magamat, a jó vállamat megmozgatva. – Sokkal jobb – magyarázom, majd megfogom a kezét a szemébe nézve elmosolyodok és határozottan a konyha felé terelem magunkat. Igen, nem kellene kiismernem ennyire magamat, de hiába, egy pillantás nálam sokkal többet jelent bamba nézelődésnél. Akkor nem tolvajnak készültem volna. A lesütött szem és a hirtelen pirulás felett nem siklik el mindent figyelő tekintetem, ám úgy teszek, mintha nem láttam volna semmit. Egyenlőre. – Mit csináltál ma? Remélem nem én keltettelek fel – simítok végig a szeme alatt, majd megfordulok és rutinos mozdulattal húzom be a konyhában lévő függönyöket. – Csak elővigyázatosság, nem akarom, hogy valaki kihívja rád a rendőrséget egy mutáns miatt – próbálom megütni a könnyed hangot, majd felé fordulok, teszek felé egy lépést, a pultra dobom a sütit, a derekánál fogva magamhoz fonom és miközben határozottan tartom a kis törékeny testét kifésülöm a haját az arcából. Végigsimítok a fejbőrén egészen a tarkójáig, amit lassan elkezdek masszírozni, ezzel egy időben pedig lehajolok az arcához és hevesen megcsókolom, hogy aztán a következő másodpercben felültessem a pultra, pontosan az engesztelő-süti mellé.
- Nehogy azt mondd, hogy reggel óta még mindig csak egy takaró van rajtad – vigyorodok el sunyin és ismét megcsókolom. Igen, határozottan kijelentem, hogy ez az, amit akarok.

- Pedig érdekelhetnének… legalább közvetve. Ha idejövök, megláthatnak néhányan és biztos lesz közöttük olyan, aki utálja az olyan korcsokat, mint én. Az egyik biztos felhívná a rendőrséget, és ha nem nyered meg a tetszésüket, akkor akár itt vagyok akár nem, téged is veszélybe sodorna az óvatlanságom – néztem le a finom ujjaira, ahogy simogatta a bőrömet. A számra jóleső mosoly költözött. – Szóval csak neked akarom megkönnyíteni a helyzetet… Bár lehet, hogy túlbonyolítom – váltott a mosoly egy fanyar grimaszba, miközben a kezét a markomba vontam és szorosan összezártam az ujjaimat rajta. Igazándiból ez nem jelentett olyan sokat, de legalább képes voltam valami lényegtelenségről beszélni, mielőtt komolyabb dolgokra tereltem volna a szót. Nem akartam, de muszáj volt, valahol mélyen tudtam, hogy elkerülhetetlen lesz, ám, a köntösös megjegyzésére és huncut tekintetére csibészes vigyorba szaladt a szám. Jobban beléptem a két lába közé, az egyik kezemmel erősebben rászorítottam az apró kézfejre, míg a másikkal végigsimítottam a combján a térdétől egészen a csípőjéig, miközben az a fránya, puha köntös szemérmetlen módon feljebb kúszott, ahogy előretoltam a selymes bőrén az ujjaimat. A füléhez hajoltam, belecsókoltam a nyakába.
- De tudod, engem sem nagyon izgatnak a szomszédok. Inkább te… Például az a fürdőköpeny, sokkal kíváncsibbá tett – suttogtam mély hangon duruzsolva, majd ismét megcsókoltam a nyakát. Lassan, elcsigázottan, kihasználva minden adandó másodpercet, ízleltem a bőrét, ami alatt az ütőér kitartóan lüktetett. Elengedtem a kezét és a derekánál megfogva közelebb húztam magamhoz a pulton és felsóhajtottam, ahogy éreztem, kezd elérni a vágy. Kellemes bizsergés futott végig a gerincemen és libabőrös lett a szárnyam is, ahogy a kezem között tartottam ezt a törékeny porcelánbabát. Az én törékeny porcelánbabámat. Akartam őt. Ő az enyém volt. Csak az enyém, senki másé. Ezek a gondolatok egyre birtoklóbban telepedtek rám, miközben érzékien és finoman csókoltam, majd ahogy tudatosult bennem, miért is érzem ilyen forrónak Tess-t, sokkal kétségbeesettebben tapadtam rá az ajkaira. Tenyerembe zártam az arcát, majd egy határozott mozdulattal, keményen kényszerítve magamat váltam el tőle, hogy sóhajtozva döntsem a fejemet a homlokának.
- Ismét lázad van… Igaz? – kérdeztem, bár tudtam a választ. Halkan beszéltem, miközben lefelé néztem a kezeire. – Hogy érzed magad?... Hozzak valamit?... Mi segítene? – pillantottam végül fel, több évnek tűnő idő után, hogy a szemébe nézhessek. – Tess… Tess, próbáljuk meg – csak ennyit tudtam kinyögni, mielőtt nyeltem volna egy nagyot. – Tudom, nem lesz egyszerű, de gondolkoztam. Nem akarlak elhagyni, ez tény. Nem akarlak főleg így itt hagyni – hüvelykujjamat végighúztam az arcán kedveskedve. – Megengeded, hogy maradjak? Befogadsz az életedbe? Azt nem ígérhetem meg, hogy ki fogom bírni egész végig melletted. Fájni fog, ha itt maradok, de még rosszabbul esne, ha elmennék. Az a kérdés, hogy úgy is képes lennél-e magad mellett tudni, hogy ha csak megpróbáljuk? Nem ígérek kétes dolgot. Nem vagyok az a fajta… De ha ezt tudod… így is képes lennél rá? - talán ridegnek tűnt, amit mondtam, de nem akartam és nem tudtam szépíteni ezen a részen. Túl kellett esni rajta. Gyorsan kíméletlenül, nem pedig kerülgetve, miközben azt sem tudjuk mi történik velünk.

Mikor azt mondta, hogy soha nem volt senkije, egy pillanatra megdöbbentem és jó erős gyomorvágást is éreztem, de ez cseppet sem lett jobb, mikor tovább folytatta. Ott látszott a tekintetében a hitetlenkedés, hogy ízlelgeti a hallottakat és szerintem én most ugyanannyira rettegtem, mint ő. Ami tényleg megdöbbentő, hiszen ez sosem volt rám jellemző, a bátyám gyilkossága után szinte kiöltek belőlem minden mély, felkavaró érzelmet. Most mégis, kétségbeesek, hogy Tess-nek baja esik… Most mégis… Az ölelését azonnal viszonoztam, a karjaimba zártam és szorosan hozzásimultam, miközben megmozdítottam a szárnyaimat és aprót mozdítva a levegőn, átemeltem a pulton és körbetakartam velük is a lányt. Fejét a vállamba húztam és kicsi mozdulatokkal simogattam a haját, hogy megnyugodjon. Nem szólaltam meg, nem kérdeztem semmit, pedig legszívesebben azonnal rázúdítottam volna az összeset. Hogy vajon mi lehetett az a rossz emlék, ami ennyire megviselte a betegségén kívül is? A csókját kellemesen fogadtam, majd miközben a válaszát hallgattam mélyen belefúrtam a tekintetemet a zöld szemébe. Furcsa volt a hangulat a hatalmas házban. Keserédes kín és boldogságkeverék, amit legszívesebben ellöktem volna magamtól, de ha megtettem volna, amiatt szenvedtem volna. Nevetséges volt ez egész, de közben mégis ijesztően komoly. Érdekes, ismeretlen… Sosem éreztem valamiben ennyire bizonytalannak magamat és ez idegesített, de közben magában hordozta a kihívást, hogy találjam meg benne a helyemet. Sokáig nézegettem az arcát, nem frusztrált a hosszú csend, ami beállt néha-néha. Lecsókoltam az arcáról a könnycseppet, majd az arcához dörgöltem a sajátomat, mintha csak kismacska módjára bújtam volna hozzá, miközben még birtoklóbban öleltem magamhoz.

- Tibu… Hívj Tibunak – viszonoztam a mosolyt, majd az ismét az arcába hulló tincseket, türelmes mozdulatokkal söpörtem ki újra a füle mögé. – Na, de ne hagyjuk kárba veszni – váltottam kissé vidámabb hangnemre, becsuktam a szárnyaimat és kibontottam a sütiket. Ezzel együtt egy kényes témát is le akartam zárni és jobb kedvre deríteni Tess-t. Épp csak annyi időre távolodtam el, amíg nem találtam egy tányért és egy villát, aztán, mintha az őrhelyemet hagytam volna el, sietve mentem vissza a lány elé. – Nos? Csokis? Gyümölcsös? Karamellás? – emelgettem fel a megnevezett édességeket, majd amelyikre a választás esett, a tányérra raktam és odanyújtottam neki, majd néztem, ahogy csipegetett.

Mások végtelenül unalmasnak találhatják azt, ha valakit bambulniuk kell, miközben az illető eszik. Nos, nekem nem volt problémám ilyen apróságokkal, mert amit Tess csinált, számomra felért a világ legérdekesebb dolgaival. Bármit. Még nekem is új és hihetetlen volt ez az érzés, ez a furcsa, beteges vonzalom, amit oly régóta nem éreztem. Nos, azért nem akartam elmenni az Alkonyat vérfarkasainak bevésődéséig vagy mijéig, azért nekem is volt önérzetem, főleg, akkor, ha eszembe jutott a púderarcú vámpírk*csög is… Hirtelenjében nem tudtam eldönteni, hogy a horrorisztikus emlékfoszlány miatt vagy a lány ujja miatt borzongtam meg, de a hideg valami azonnal eloszlatta minden dilemmámat. Tekintetemet az orrom hegyére vezettem, aminek az lett a következménye, hogy jó pár másodpercig bandzsítva figyeltem Tess művét, majd egy lapos pillantással néztem fel az elkövetőre.
- Bohócot nem akarsz véletlenül csinálni belőlem? - kérdeztem, mintha minden az ő hibája lenne. Nem-nem, egyáltalán nem én voltam, aki megpróbálta a nyelvét nyújtogatva eltüntetni onnan az ételt. Öhm... kényszerített... - Elnyomsz, én mondom, elnyomsz – morogtam, de mikor a lábait a derekamra kulcsolta és közelebb húzott magához, majd meghallottam a borzongató suttogását, amiben egyáltalán nem volt semmi erotikus, mégis, úgy hangzott. Kellemes remegés futott végig a gerincemen. Akartam őt. Birtoklóan csúsztattam kezemet a hátára és a csípőjére és csibészes fél mosollyal néztem le rá. – De azért az ilyen börtönt meg tudnám szokni… - jelentettem ki, letöröltem az orromról a süti maradványt, de az ellentámadásra nem maradt időm, mivel egy határozott lökéssel eltolt és már ki is csúszott a kezeim közül. Azonnal utánaeredtem és miközben az ajtó hangosan csapódott a falnak, tudtam mi lehetett a baj. Ennyit a sütikről, futott át a komor gondolat az agyamon. Nagyot sóhajtva álltam meg egy pillanatra az ajtóban, hogy eldöntsem, mivel tennék neki jobbat, majd beléptem, leguggoltam mellé, és amíg vége nem lett, lassan simogattam a hátát. Nem siettettem. Egyszerűen csak ott voltam mellette. Végül felsegítettem, a csaphoz vezettem és lekaptam valahonnan egy törülközőt, amivel először a gyöngyöző homlokát töröltem meg.
- Semmi baj – szólaltam meg a lehető legnyugodtabb, legkellemesebb hangon, amiből érezhette, hogy itt vagyok és egyáltalán nem kavart fel a dolog. Persze meg kellett emberelnem magamat, hogy ne remegjen meg a hangom, de sikerült. Mintha csak egy általános, mindennapi esemény lett volna. Miután megtisztálkodott, segítettem, amiben még tudhattam. Forró volt a bőre és reszketett. Törékeny volt és védtelen én bennem meg egy olyan tettrekészség forrongott, mit nem tudtam felhasználni. Egyedül egy dolgot tudtam: elég volt. Gyengéden a karjaimba kaptam és a hálószobába érve lefektettem az ágyra. Leültem mellé, betakartam, mint egy anyuka, végigsimítottam a homlokán és halványan elmosolyodtam. Minden a legnagyobb rendben… na, persze… – Jobban vagy? Szükséged van valamire? És most az igazat mondd – suttogtam kedvesen, mégis határozottan.

Mutatóujjamat a lány szájára tettem, mikor elkezdett visszakozni. Irritált az a félelem, ami a szemében volt, mintha esély sem lenne arra, hogy a kérése teljesüljön. Meleg tekintettel néztem le rá és pár másodpercig nem tudtam mást tenni csak csodálni a törékeny szépségét. Halványan és bíztatóan mosolyodtam el, a kérdése megmelengette a szívemet és nem eresztette. Ki tudja, talán az égiek tényleg azt akarják, hogy maradjak mellette. Szüksége volt valakire, aki mellette van és támogatja. Tán nekem, pedig valakire, akit támogatni tudok. Végigsimítottam a homlokán, majd az arcán és a nyakán, óvatosan cirógattam a forró bőrét, miközben másik kezemmel megfogtam a kezét és összekulcsoltam a sajátommal. A múlt éjszaka maradványaiként megmaradt tollak egyikét felkaptam és finoman végighúztam a karján párszor, mielőtt ledobtam volna a többi közé.
- Megvárom, amíg elalszol – szólaltam meg halkan és szenderítőnek szánt mozdulatokkal simogattam a szőkeség hajzuhatagát. – Ne félj, itt vagyok.
Komolyan gondoltam. Kitartóan néztem az egyre laposabban pislogó Csipkerózsikát, miközben még mindig nem teltem be a látványával. Jól esett ránézni. Jól esett a közelében maradni. Jól esett, hogy a mutációm ellenére is olyan vágyakozva tudott rám nézni. Végül az ütemes, lassú, egyenletes légzése zökkentett vissza, halkan felkeltem, felírtam az elérhetőségeimet egy sebtében talált papír fecnire, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve kitéptem magamból egy fekete tollat és otthagytam az ágy melletti komódon.



//Köszönöm a játékot!//