A vadon

-Na de kérem - szól kedvesére, mikor az két puha kezével közrefogja az arcát. - Ez igazán nem illen...mmm.... - Végül hiába tiltakozik ellene kézzel lábbal kapálózva ajkaik újra találkoznak, és egy hosszú, szenvedélyes csókban forrnak össze, mely oly örömet okoz a férfinek, hogy egy röpke pillanatra még az illemről is megfeledkezik, és azt kérdi:
-Korán van még. Ugyan, miért ne fogyaszthatnánk el a reggelinket idebent, kettesben? - A válaszra azonban magától is rádöbben, és ez némileg visszaveszi a jókedvét.
~Ó igen, Mrs.Jennings...egészen elfelejtkeztem róla...néha az az érzésem, hogy a semmiből bukkan fel, mint valami szörnyű lidérces álomban a rém, aki ne hagyja, hogy a kedvesemmel legyek...Na persze, lehet valahol neki köszönhetem, hogy a drága Liliánám még 20. esztendejének hajnalán is hajadon még, s nem ment férjhez egy másik katonához, mondjuk egy olyanhoz, aki akciót is látott a háborúban, és nem csak a moszkitókkal hadakozott Louisiana mocsarai közt, olyan távol a frontvonaltól, hogy a New York-i lapok olvasói többet tudtak az események alakulásáról, mint ők, kik állítólag ott voltak.~
Egy pillanatra sem engedi el jegyese kezét, amíg társaságában az ebédlőbe érnek, és ott is csupán akkor hagyja abba a nő ujjainak cirógatását - melyek kivételesen az álmatlanság gyógyírját nélkülöző teát öntenek csészéikbe - mikor meghallja a folyosón közeledő gardedám lépteit. Még épp van ideje messzebb húzódni, rákacsintani kedvesére, és megigazítani öltözékét, és szalvétáját, hogy úriembernek tűnjön, mire megérkezik Mrs.Jennings.
~Még szerencse, hogy mérföldekről lehet hallani, ahogy csörtet...mondjuk, nem ő az egyetlen, biztos viseltes már e régi ház, hogy ily könnyedén utaznak messzire a legapróbb neszek is...~
-Természetesen nincs semmi probléma - feleli, mialatt két talpára pattan, és meghajlással üdvözli a hölgyet. - Ezek a vidékek koránt sem oly jól idomítottak, mint a nagyváros utcái, magától értetődik, hogy egy oly finom úri hölgynek, mint kegyed több pihenésre van szüksége hazám hepehupás útjait járva.
Újra helyet foglal, abban a reményben, hogy jól játszotta a sznob urat, akinek lenni kell katonatisztként, és egy hatalmas földbirtok örököseként. Persze mindkettő igaz volt, épp csak...maradjunk annyiban, hogy gyermekkorában ő nem táncolni, és apró evőeszközökkel vívni tanult még apróbb tálakkal szemben.
-Hogy mit gondolok? - Kérdi, s tekintetét végigvezeti a két hölgyön. - Azt gondolom, hogy valami nincs rendben...
Pár másodpercig még fürkészi az őket körülvevő berendezési tárgyakat, kutatva az után, ami ezt az érzést kelti benne, s csakhamar meg is találja, mire gondolt az előbb. Kinyújtja kezét, s ujjai közé fogja az asztalon lévő apró vörös rózsát, majd ha egyik hölgynek sincs ellenére, óvatosan Lily hajába tűzi azt.
-Így ni, máris jobb - állapítja meg mosolyogva - arról pedig, hogy mit gondolok a két legszebb nőről, ki jelen pillanatban e hon vendégszeretetét élvezi, inkább nem beszélnék. Objektív véleményre úgysem számíthatnak tőlem - itt lágyan megfogja menyasszonya kezét, és egy óvatos csókot lehel rá - túlzottan elvakít a szerelem.
A reggeli lakoma bevégeztével megjelenik a lovászfiú, hogy jelentse, sajnos nem tudnak tovább indulni. A tegnapi vihar - mely ádáz volt, a leírása alapján, ám ebből James nem emlékszik semmire, biztos mert mással volt elfoglalva - elmosta az utakat, s ráadásul a hintó is használhatatlanná vált.
-Hát ez felettébb kínos. Kérem azonnal küldessen egy másikért, illetve írja meg édesapámnak, hogy késlekedni fogunk néhány napig. - Ahogy a fiú elhagyja a szobát, visszafordul a hölgyek felé. - Addig pedig itt húzzuk meg magunkat, ha önöknek is megfelel. Ha másért nem is, azért a kitűnő Steak-ért megéri itt maradni még néhány napot.

James színlelt finomkodása, ahogy szerelmes csókomat próbálta elhárítani vidám kacagást csalt ki belőlem, hiszen már annyiszor lopott csókot ő is tőlem, hogy tudtam én, csupán bolondozik. Természetesen az, hogy a szobában volt, amíg átöltöztem eléggé zavarbaejtő volt, de hát a spanyolfal elég jól takart, és ez volt a legjobb megoldás. De azzal nyugtattam magam, hogy James van annyira úriember, hogy ne kukucskáljon, és a szobalány annyira ügyes, hogy eléggé siessen.
Igaz, azok után, hogy egymás mellett aludtunk (Hihetetlen, hogy sikerült rávennie!), ráadásul rajtam nem volt semmi más, mint a hálóingem és a neglizsém, amit képtelen voltam levetni, hiszen már így is túl csupasz voltam előtte (Az ég szerelmére, még a fedetlen bokámat is látta!), de azt lángoló szerelmünk számlájára írhattam. Bizonyos határokat azonban még ennyire érzelmektől hevült állapotban sem léphettünk át. És ha látott volna alsószoknyában... vagy akár mezítelenül... Uram fia!
A reggelinél aztán persze máris visszafogottabbak lettünk, főleg, mikor Mrs Jennings is megjelent az asztalunknál. Hiába a hév, ha egyszer a társadalmi elvárások gúzsba kötnek, pedig legszívesebben sosem bontakoztam volna ki James öleléséből. Még a gondolatra is belepirultam, hogy ábrándképeim esetleg valahogy tükröződnek az arcomon, úgyhogy inkább megpróbáltam uralkodni magamon, és gyengéd csipkelődéssel elterelni figyelmemet Jamesről.
Azonban ahogy a férfi kijelentette, hogy valami nincs rendjén, és még a pillantását is elkaptam, valami átsuhant rajtam is. Valami jéghideg gyanú. Fogalmam sem volt, hogy mit is keresek, de én is kutatva néztem körül, majd kissé talán gyanakodva méregettem két asztaltársamat. Mi lenne a baj? Igenis minden rendben! No persze meglehet, hogy az zavar, hogy már húsz éves voltam, és még mindig hajadon. Ez most, mikor végre engem is eljegyeztek furcsamód gyakrabban merült fel bennem, mint azelőtt, hiszen a velem egykorú nők már rég házasok voltak, minden barátnőm férjes asszony volt már, én meg már szinte vénkisasszonynak számítottam. De hát mit tegyek, ha James csak most bukkant fel az életemben?
Ez volna az? Tényleg csupán ez lenne olyan különös? Igazán csak ez?
A férfi érintésére összerezzentem, de ahogy visszarángattam magam a valóság szilárd talajára, ahol jegyesem éppen egy finom illatú rózsát tűzött a hajamba, rögtön elmosolyodtam.
-Hogy el ne hervadjon, most bizony időnként nyakon kell öntenie egy pohár vízzel - kacsintottam rá, miközben megsimogattam a virág szirmait, de reméltem, hogy sokat mondó hunyorgásomból a férfi tudja, hogy ha Mrs Jennings most nem lenne itt, az ő kezét cirógattam volna a rózsa helyett.
A váratlan rossz hír, hogy egyenlőre nem tudunk tovább menni egy kicsit azért elcsüggesztett, és mintha a fülemet csiklandozó virág is kissé lekókadt volna, de James rátermettsége, ahogy azonnal a kezébe vette az irányítást, és még arra is maradt ideje, hogy minket vigasztaljon annyira levett a lábamról, hogy hamarosan el is feledkeztem a búslakodásról. Bár bántott, hogy jövendő anyósomat és apósomat csak a tervezettnél később fogom meglátni, de talán nem is lesz olyan kényelmetlen a várakozás. De azt szilárdan elhatároztam, hogy még ha itt is kell töltenünk a következő éjszakát is, ma akkor is egyedül fogok aludni a saját szobámban, a saját ágyamban. Hacsak... Nem nincs hacsak! Így lesz és kész! Még mindig beleborzongok a gondolatba, hogy szorosan hozzábújva aludtam végig az éjszakát. És ez a borzongás olyan kellemes.... De nem, ha mondom! Nincs több az esküvőig!
-Esetleg elmehetnénk addig sétálni - ajánlottam. - Most már nem esik, és az ég is kitisztult.
-Remek ötlet, kisasszony - bólintott, Mrs Jennings. - Ha Mr Howlettnek sincs ellenvetése, és már befejezte a reggelijét, azonnal hozom a napernyőjét.
Miután ő elment, mosolyogva fordultam a vőlegényemhez.
-Jó lesz egy kicsit levegőzni. Mehetnénk a kétkerekűvel egy kört, nem? - Elkerekedett szemekkel néztem rá. - Ezt nem tudom, miért mondtam. Mi az a kétkerekű?

-Úgyis azt ígértem, hogy tejben vajban fogom füröszteni, ha összeköti velem az életét, még egy pohár víz ide vagy oda igazán belefér - feleli, s viszonozza a kacsintást, aztán pedig mindkét szemével a csöppnyi virág szirmait kezdi bámulni néhány röpke másodpercre, azt kívánva, hogy bárcsak helyet cserélhetne a növénnyel, mely oly szabadon élvezheti Liliana gyengédségét.
~Vagy az sem lenne rossz, ha Mrs.Jennings menne ki virágot szedni, minket pedig magunkra hagyna néhány órára. Bár, már így is sokat kértem az én bátor kedvesemtől, szóval lehet jobb lesz, ha megvárom a nagy napot.~
Elhatározása, hogy türelmes lesz szívből jön, és komolyan is gondolja azt abban a pillanatban, ám akkor még nem számított a rossz hírekre a kocsistól, és arra sem, hogy ennyivel többet kell majd várnia a jeles eseményre, és persze az esküvőre is.
~Pokolba ezzel az istállófiúval! Bezzeg ha Victor itt lenne velem -isten nyugosztalja a lelkét - biztos vagyok benne, hogy már ott is lennénk! Annak a fenegyereknek a kezei közt ha gyeplő volt szinte repültek a lovak, és nem állt volna meg olyan apróság miatt, mint ez a vihar, vagy az éjszaka sötétje! Persze, ha kicsit óvatosabb lett volna, lehet még most is élne... Miért mindig a jók halnak meg fiatalon?!~
-Kitűnő ötlet kedvesem! - Egyezik bele, bár nem egészen tudja, hogy mibe is pontosan, hisz az előbb kissé elkalandozott. Victor halott...ezzel valami nincs rendben. De hát miért is lenne, olyan igazságtalan...
-Kétkerekű? - Kérdi, kissé meglepetten, s elgondolkodva vakarja meg most még furcsán puha tapintású, csupasz arcát. - Csak nem arra a német találmányra gondolsz, amiről még New York-ban olvastál? A képen úgy tűnt valamiféle lánc hajtja, és állítólag gyorsabb a lovaknál is.
~Hát hogyne!~
-Nem hiszem, hogy tartanának itt ilyesmit, de rákérdezek, biztos ami biztos. - Biztosítja őt, egy önfeledt mosoly kíséretében. Nem tehet róla, ismeretségük kezdete óta lenyűgözte őt a nő szépsége mellett műveltsége is, hisz nem sok olyan hölggyel találkozott eddig édesanyján kívül, ki azzal büszkélkedhet, hogy írástudó, olyannal pedig egyáltalán nem, aki szokott is olvasni, minden áldott nap. Nem hiába figyelmeztették többen is, hogy egy ilyen nő túl művelt ahhoz, hogy bedőljön egy olyan palinak, mint ő maga, nemhogy megvárja, amíg visszatér a frontról...szerencsére legalább a másodikban tévedtek.
-Uram, ha megengedi... - Szól hozzájuk a fogadós, reszkető hangon. Kövér testének minden porcikája kocsonya módra remeg, ahogy közelebb lépked a nálánál jóval magasabb James-hez. - Attól tartok, a környék nem olyan biztonságos, mint egykor. Állítólag haramiák ólálkodnak a közeli erdőben, s csak olyan utazókra várnak mint...nos önök. A helyében inkább nem sétálnék odakint...
Rozsomák végigméri az apró fogadóst, ki a köldökéig sem ér, s gyermekhez illő termetéhez gyermeki arc és hang is társul, aztán pillantását a hölgyekre veti, mintha gondolkodna valamin. Nem vesztegeti arra az idejét, hogy visszaforduljon a gyermektestű fogadóshoz, mielőtt felelne:
-Mondja, tart maga ilyen kerékpárokat, amikről az újságban olvastunk?
-Ne...nem uram.
-Ez esetben sétálni fogunk.Kérem tartsa fenn a szobáinkat, még egy napot mindenképpen itt maradunk.
Lezseren átnyújt 5 dollárt, aztán újra csatlakozik a hölgyekhez.
-A barátunk felhívta a figyelmem arra, hogy talán a revolveremnek is tettszene a táj, ezért feltétlenül vigyem magammal, miközben önöket kísérem a napsütéses...
Éktelen nagy mennydörgés vág a férfi szavába, s az egész táj árnyékba borul, hamarosan pedig öklömnyi jégdarabok hullanak alá az égből, mintha csak maga a Teremtő Úr akarná itt tartani őket, ebben a fogadóban.
-Hmm...félek az a napernyő kevés lesz odakint. Talán jobb lesz, ha mégis itt keresünk elfoglaltságot, mit tudna ajánlani...
Ám mire hátrafordul, házigazdájuknak nyomát sem látja. A mindig olyan hangosan nyikorgó padló most nem jelentette be előre távozását, s szívének dobogását sem hallja sehol a közelben...
~Miért is hallanám? Jézusom, ennyire nem rezelhettem be egy kis vihartól, hogy már az eszem is elment!~
Minden esetre, ha kedvese esetleg megijedt az égi háború első ágyúdördülésének hallatán, akkor őt finoman átöleli, és ha kell meg is tartja karjaiban, mielőtt még utána járna, hogy mégis hova tűnt vendéglátójuk, és Mrs.Jennings miért visel hirtelen farmert, és csőtopot?
~Farmer és cső...mi?~
Mint aki nem hisz a szemeinek, megrázza a fejét, és mikor újra kinyitja őket, a hölgy már a megszokott öltözékében áll előtte, és ha némi hatásszünettel, de végre a megszokott módon korholja őt, amiért ilyen szorosan öleli át társaságban a nőt, aki még mindig nem a felesége.
-Jól vagy? - Kérdi, egy pillanatra feledve az illemet, és ha kedvese igennel felel, akkor elengedi őt. - Mit szólna hozzá, ha felfedeznénk menedékünket, ha már odakint nem sétálhatunk? Velem tart szép hölgy? - Kérdi, s karját Lily felé nyújtja.

Megjegyzésére jólesőn mosolyodtam el, és ahogy az illett, finoman lesütöttem a pilláimat, pedig legszívesebben elvesztem volna James erős karjainak forró ölelésében, hogy csókjaimmal, cirógató érintéseimmel, szerelmes pillantásommal mondjam el, mennyire szeretem. Vagy legalább megpróbáljam, hiszen a végtelent ugyan hogy is tudnám kifejezni? Viszont próbálkozni lehet. És, ó, mennyit fogok, ha végre szabad lesz!
Az egyetértésen felbuzdulva máris felálltam, hogy minél hamarabb elinduljunk, és Mrs Jennings is elindult az emeltre, hogy lehozza a szobámból a napernyőmet.
-Igen... - feleltem halkan, bizonytalanul. - Igen... arra gondoltam.
~Egyáltalán nem arra gondoltam!~
De James olyan földöntúli türelemmel, ami talán senki más emberfiában nem lakozott, tűrte bolondos ötletemet, hogy azon a bizonyos láncos kétkerekűn mulassunk, amíg végre tovább indulhatunk szülei otthona felé. Még a fogadóst is kifaggatta. Törődése megmelengette szívemet, én pedig meghatottan figyeltem, ahogy a két férfi pár lépésnyire tőlem beszélgettek. Az én egyetlen drágámnak ennyire fontos volt, hogy boldoggá tegyen, hogy még egy ilyen jelentéktelen ötletet is azonnal teljesíteni akart nekem. És ez a férfi, aki bármelyik nőt megkaphatta volna, engem választott, engem és senki mást, ezzel pedig a világ legboldogabb és legszerencsésebb nőjévé tett engem. Nemsokára pedig asszonyává.
De ilyesmikre nem is volt szabad gondolnom, nem csupán az illem, hanem a várakozás megkönnyítése miatt is, de egyébként is jött már vissza, úgyhogy volt mivel elterelnem a gondolataimat az ismeretlen, de pezsdítő, forrón izgalmasnak tűnő jövőbeli eseményekről.
-Revolvert? - kerekedtek el ijedten a szemeim, és akaratlanul is közelebb húzódtam hozzá. - De hát ez egy békés környék nem? Itt nem eshet...
A hirtelen mennydörgésre rémülten sikoltottam fel, és James karjába kapaszkodtam. Aztán persze megnyugodtam, de nem azután kellett volna történnie az égzengésről, hogy felvetődött, talán haramiák közé megyünk sétálni. A természetet persze ez a legkevésbé sem érdekelhette, de azért kellőképpen megijedtem, és még mindig James karját szorongattam, miközben ő magához húzott, hogy átöleljen.
-Bocsánat - szabadkoztam még mindig egy kicsit zihálva, amin a szoros, fullasztó fűző sem segített sokat. - Ez csak egy mennydörgés volt, tudom, csak... Bocsánat. Igen, jól vagyok.
Kellett nekem ezt mondani, most elengedett! Remélem, hamar megrémiszt egy következő mennydörgés, az sem érdekel, ha a közben megérkező Mrs Jennings akkor már megint rákezd a hátam közepére sem kívánt, jelentőségteljes köhécselésével, amiért hagytam, hogy James megöleljen. Ahogy azonban kibontakoztam az ölelésből, és Mrs Jennings felé vetettem egy csalódott pillantást, hirtelen furcsa dolog történt. De csak egy villanásnyi időre. És nem az volt a különös, hogy abban a villanásnyi időmben, az én mindig elegáns, és legutolsó divatot követő gardedámom milyen furcsa ruhát viselt, hanem az, hogy abban a villanásnyi időben ez teljesen normálisnak tűnt.
Tanácstalanságomban James felé tekintettem. És azonnal korrigálnom is kellett, mi is volt a legfurcsább. James ugyanis ugyanazzal az értetlen, zavarodott tekintettel bámulta Mrs Jennings-t, mint én, még a fejét is megrázta kicsit. Lehet, hogy ő is látta?
-Nagyon köszönöm, uram, szívesen társaságát s javaslatát is örömmel fogadom, amennyiben bölcs társalkodónőm is velünk tarthat eme kellemes elfoglaltság perceinek örömébe - feleltem fellengzősen, amiben Mrs Jennings már nem találhatott semmi kivetnivalót, így csak elégedett mosollyal bólintott. Akkor pedig közelebb hajoltam hozzá. - Mrs Jennings, megtenné akkor, hogy visszaviszi a napernyőmet. Itt bent aligha lesz rá szükségem. Mi átmegyünk a szalonba.
Miután végre elment, azonnal James-hez fordultam, és fojtott hangon szólaltam meg:
-James, nagyon kérlek, ne hidd hogy bolond volnék, csupán érted bolondulok, de ha ez meg is sérti önbecsülésedet, ez azért teljesen még nem vette el az eszemet. Mégis... ma reggel óta... furcsa dolgokat látok - vallottam be nehézkesen, mert egyrészt nehéz volt megfogalmaznom, mit is tapasztaltam, másrészt meg tényleg nem akartam, hogy James gyengeelméjűnek lásson. - És furcsa dolgok jutnak az eszembe. Az a kétkerekű például... amire én gondoltam az... nagyobb volt... vaskosabb... és olyan gyors, amilyet ember talán még sosem látott. Még a vonatoknál is gyorsabb volt. És... valahogy olyan furcsa érzés is kínoz. Mintha valami nem volna rendjén. Pedig nincs semmi baj. Legalábbis semmi, ami így nyugtalanítana. Még csak nem is rossz előérzet, de talán még arra hasonlít a legjobban. Érted, mit akarok mondani? Áh, most biztos őrültnek tartasz - horgasztottam le a fejem, és már azt kívántam, bár meg se szólaltam volna, pedig mohón vártam a válaszát, hátha magyarázattal tud szolgálni nekem minderre, vagy legalább meg tud nyugtatni, mint az imént, amikor a mennydörgés rám ijesztett.

-Semmi baj szép hölgy - hajol meg enyhén, Lilian szabadkozását hallva, miután elengedi őt - Főleg az én bűnöm volt, ami az imént történt, remélem el tudja nézni nekem a hevességem, és ígérem, nem fordul elő többet. ~A következő villámig semmiképpen..hacsak...hmmm.~
Ahogy elengedi jegyesét, ujjait végighúzza ruhája hátán, s rosszallóan mordul fel, mikor kitapintja azt a ruhadarabot, melyet véleménye szerint inkább a hadifoglyok megkínzására kéne használni, mindennapi viselet helyett.
-Nem kéne ilyesmit hordanod - súgja, levetve egy pillanatra a végtelenül udvarias férfi sznob álarcát - enélkül is vékonyabb vagy, mint a királynő..miért nem veszed le most rögt...
De közben sajnos megjön a gardedám, így már gondolatban sem meri ezt folytatni, nemhogy szóban. Megköszörüli a torkán, és hangosabban folytatja, hogy Mrs.Jennings is jól értse: nincs itt szó semmi illetlenségről.
-Épp azt ecsetelem, hogy nem kéne ilyen szorosan hordania a fűzőt. Én ugyan nem tudhatom, hogy fest nélküle, de egészen biztos vagyok benne, hogy még az Osztrák császár udvarában sem tűnne fel senkinek, ha egyáltalán nem viselné a ruhája alatt.
Kedvese hangját hallva megpróbálja minél előbb túltenni magát a furcsaságon, és úgy tenni, mintha csak a szeme káprázott volna az imént, hisz amit látni vélt, az teljes képtelenség lenne, így csak arról lehet szó, hogy nagyon fáradt még mindig, és többet kéne aludnia. Na persze, ilyen jól még sosem aludt, mint tegnap éjjel, í]y ez a magyarázat sem állja meg teljesen a helyét, de még mindig több értelme van, mint a másiknak!
-Drága Lilian, egész biztos vagyok benne, hogy bolond vagy, amiért beéred kevesebbel egy hercegnél, de... - Elgondolkodik a nő szavait hallva. Ő is látta? Akkor lehet, hogy mégsem? NEM! Az teljesen kizárt! Vagy mégsem? - Nem tartalak őrültnek, de legalábbis semmiképpen nem őrültebbnek, mint saját magam - vallja be végül, szomorúan. - Olyan furcsa néhány dolog, például, ha a szüleimre gondolok, valamiért szomorúság vesz rajtam erőt, Mrs.Jennings-nek pedig nem tudnám megmondani a keresztnevét...
~Bár, magamat ismerve ez nem bizonyít semmit.~
-..és az előbb, olyan furcsa ruha volt rajta...mint...mint...
Egy villanásra csak, de meglátja Lily-t abban a fehér köntösben, amit valóban visel, s ettől olyan bűnös gondolatai támadnak, amitől még ő maga is elpirul egy kissé.
-Nem érdekes - szólal meg, mikor kedvese újra a megszokott öltözékében áll előtte. - Viszont, értem, amire gondolsz, valahogy reggel óta te vagy az egyetlen, amiről biztosan tudom, hogy igazi...én...
Ekkor puskalövések dördülnek el, és a fogadó tulajdonos 10 éves kisfiú lélekszakadva rohan be az ajtón.
-URAM ISTEN! ITT VANNAK! JÖNNEK A BANDITÁK!
A gyermek elszalad a pár mellett, és fel is szívódik az egyik folyosón, közben pedig bejáratnál 4 lovas áll meg, revolvert szorongatva a kezükben.
-Pénz, vagy életet! - Kiáltja az első, aki belép a terembe, aztán ahogy megakad a szeme Lily-n, még hozzáteszi:
-És őt is elvisszük.
-Azt már nem! - Kiáltja James harciasan, és kedvese elé áll. - Csak a holttestemen keresztül.
-Nem probléma... - Feleli a haramia, s már emeli is fel fegyverét, hogy golyót röpítsen a pofátlan alak két szeme közé, ám ekkor James keze mint a villám előre lendül, és kezében elsül saját revolvere, ólmot ágyazva a férfi jobb vállára, mire az elejti fegyverét.
-Gyere gyorsan! - Kiált rá kedvesére, aztán megragadja őt, és magával hurcolja a szobájuk felé.

James persze udvarias és kedves volt, mint mindig, de azért reméltem, hogy legközelebb, ha meg is ijeszt valami, azért jobban tudok majd uralkodni magamon. Elvégre ez csak egy kis vihar.
-Na, de kedvesem - súgtam vissza neki rosszallóan, borzasztóan zavarba esve, de mosolyogva. - Köszönöm a bókot, de mik jutnak eszedbe! Még hogy fűző nélkül! Miért nem mindjárt fedetlen lábszárral?
A visszatérő Mrs Jennings sem maradt ki az elképedéstől, és amikor James neki is előadta a problémáját, csak még jobban elpirultam, a társalkodónőm viszont egészen fel volt háborodva. Hosszú másodpercekig csak elképedve tátogott, és hitetlenül rázta a fejét, csak aztán szólalt meg végre.
-Mr Howlett, nagyon kérem, ne beszéljen így a kisasszony előtt. Nagyon illetlen s tapintatlan dolog egy hölgynek a fehérneműjéről beszélni, és igazán megdöbbent, hogy Ön egyenesen azt támogatná, hogy míder nélkül mutatkozzék emberek között, mint egy közönséges utcanő.
Ezek után alig volt hajlandó elindulni vissza az emeletre a napernyőmmel, de még egy utolsó lesújtó pillantás után, amit James-ra vetett, végre sarkon fordult, hogy megint nekivágjon a rengeteg lépcsőfoknak. Persze tudtam, hogy Mrs Jennings valójában nagyon is kedveli James-t, azért reméltem, hogy erről nem fog majd szólni a szüleimnek, mert mindent tökéletesnek akartam, a legkisebb hiba nélkül.
-Látod, mit csináltál? - fordultam vőlegényem felé bujkáló mosollyal. - Ha mindenképpen azt akarod, hogy elájuljon, legközelebb esetleg javasold, hogy kibontott hajjal járjak-keljek, biztos azt is nagyon díjazná. Esetleg húzzak nadrágot...
~De hát én gyakran hordok nadrágot...~
Meghökkenve kerekedtek ki a szemeim, és megráztam a fejem, hogy kicsit összeszedjem magam. Hát ezt meg miért gondoltam? Dehogy szoktam én nadrágot hordani!
Ami a sok furcsaságot illeti (mint ez az előbbi gondolat), amennyire megkönnyebbültem tőle, hogy James is látja, hallja, érzi ezeket a dolgokat, annyira nyugtalanított, hiszen így már semmiképpen sem foghattam kialvatlanságra, szerelmi túlfűtöttségre vagy az időjárásra ezeket a megmagyarázhatatlan víziókat. Hát mi történik velünk?
-De mi ez? - kérdeztem nyugtalanul. - Nem hinném, hogy csak az eljegyzés izgalmai.
Hamarosan azonban sürgetőbb problémánk is akadt előbb egy rémült kisgyerek képében, aki hírül hozta az érkező banditákat, majd maga a négy gonosztevő is, akik fegyverrel rontottak be, és azonnal a tárgyra térve követelték a pénzünket az életünk kiváltásáért. És engem. Bár épp az imént fogadtam meg, hogy a következő ijesztő helyzetben már jobban megemberelem magam, most mégis újabb sikkantás hagyta el a számat, ahogy hátra ugrottam a rémisztő vendégek elől. James azonnal elém ugrott, így nem is láttam már őket, hiszen annyira nagy volt és széles vállú, hogy teljes egészében eltakarta a minket fenyegető kompániát.
-James ne - suttogtam, és megpróbáltam arrébb tolni őt. - Nem akarom, hogy bajod essen.
Nem sok haszna volt a kérlelésemnek, hamarosan eldördült az első lövés, mire a megsebesült bandita szitkozódva kapott a vállán ütött sebhez, én pedig összerándultam, és James karjába kapaszkodtam. Ennek több haszna is volt, hiszen a következő pillanatban már indultunk is vissza a szobánk felé. Hátralendülő kezemet azonban egy durva férfi kéz ragadta meg, és kirántva James karjaiból magához húzott.
-Azt mondtam, elvisszük - morogta pisztolyát a nyakamhoz nyomva. - És ezek után nem ígérem meg, hogy hogy olyan kedvesek leszünk, ahogy eddig terveztük.
Szabad karjával egyszerre fogta le mindkét kezemet, és szorított magához átkulcsolva a derekamat. Borzasztóan féltem, de amellett, hogy végre ki akartam szabadulni a markából, remegtem az aggodalomtól, hogy a másik három pisztoly, amiket James-re szegeztek, esetleg elsülnek, és kárt tesznek a szerelmemben.
-Nagyon kérem - könyörögtem halkan. - Magukkal megyek, megeszünk bármit, amit mondanak, csak ne bántsák őt.
-Na, ezt már szeretem - susogta a fülembe a fogvatartóm olyan közel, hogy éreztem a leheletét a bőrömön, és a büdös izzadság és alkohol szag is facsarta az orromat. - De előbb lássuk, mit is szereztünk.
Másik társa lépett közelebb, és idétlen vigyorral nézet rám.
-Valahogy az az érzésem, hogy magácska minden értékét a ruhája alatt őrzi.. még akkor is ha nincs magánál semmi pénz.
Ízetlen viccén mind jót nevettek, de ahogy erőszakos, kutakodó keze feltépte elől a ruhámat láthatóvá téve a fűzőt, amely ellen James pár perce úgy tiltakozott, akaratlanul is elkiáltottam magam:
-Ne.. ne!... Innima!
Fogalmam sem volt, mit jelent a szó, még sosem hallottam. Nem is ejtettem ki a számon. Most valahogy mégis ezt mondatta velem valami anélkül, hogy tudtam volna, mi az, és mit érek el vele. Fogalmam sincs, hogy véletlenül-e, vagy a jövevényt hívták-e így, aki meghallotta a hívásomat, de egy sárga villanást láttam, és hamarosan egy újabb fájdalmas kiáltás hangzott fel, ahogy egy aprócska madár nekiesett először az előttem álló, majd engem lefogó férfinak, és egyenesen a szemüket támadva elérte, hogy kiszabaduljak. Egyenesen James-hez rohantam.
-Menjünk - lihegtem. - Menjünk innen.

-Nekem tényleg ez a véleményem...hacsak nem ragaszkodsz hozzá, az én házamban nem kell ilyesmit hordanod - feleli, mikor Mrs.Jennings már nem hallhatja.
~Kibontott hajjal?~ Gondolja, s olyan arcot vág egy pillanatra, hogy már tényleg csak az hiányozna, hogy megnyalja a szája szélét. ~Lehet legközelebb kipróbálom, de mi ez a hülyeség a nadrággal, ma látom először szoknyában amióta...illetve várjunk, nem, ez nem lehet...~
Láthatóan Lilian sincs a helyzet magaslatán, hisz legalább olyan gyakran pislog, vergődik, és úgy általában úgy viselkedik, mint aki éppen egy rémálomból próbál magához térni, akárcsak ő maga.
-Nem tudom Lily, de roppant furcsa...

Kedvese minden könyörgése ellenére sem hagyja, hogy azok a banditák rátegyék mocskos kezüket, hisz ez a kötelessége, meg egyébként is, csíkokra vágja azt aki megpróbálja! Hősiességének aztán meg is lesz a jutalma: egy súlyos csizma ágyazódik be az arcába, miközben elragadják tőle szerelmét, ő pedig legszívesebben rávetné magát a betolakodókra, ám a rászegezett fegyverek elég komoly visszatartóerőt képeznek.
-Ereszd el - morogja, s úgy vicsorít, mint egy veszett véreb, ki érzi, hogy már csak egy nagyon kicsit kell erőlködnie, és letépi a láncot, ami beillik a haramiák életfonalának is egyben. - Nagyon megbánod, ha...
Már ott tartana, hogy nem érdekli, hány golyót kap testébe, ha utána darabokra tépheti őket, és biztonságban tudhatja jegyesét, de ekkor szerencsére megérkezik szárnyas megmentőjük, ő pedig már az előtt karon ragadja Lily-t, mielőtt még ő arra kérné, hogy menjenek innen. Azonnal az emeleti szobák felé szaladnak, hogy figyelmeztethessék a gardedámot is, ám ő szőrén szálán eltűnt.
~Remélem nem esett baja....~
Lily-vel a szobájukba rohan, ahol első dolga a hatalmas ágyat az ajtó elé tolni, aztán ezt követi még néhány szekrény...pontosabban az összes, amit a szobában talál. Munkája végeztével lihegve fordul Lily felé.
-Ezt hogy csináltad? - Kérdi érdeklődve. - Eddig nem említetted, hogy varázsló vagy...
Hangjában egy cseppnyi rosszallás sincs, igaz, ha irtózna a madáridéző hölgytől, akkor lehet inkább a "boszorkány" kifejezést használta volna. Helyette azonban inkább csak kíváncsinak tűnik, és egy hangyányit talán büszkének is. Azonban a dolog nem tart ki sokáig, a következő minutumban valaki olyan erővel rúg az ajtóba, hogy az ágynak támaszkodó James is előre botorkál tőle.
-ERESSZ BE TE FÉREG!!
-Ez kezd nevetséges lenni... - dörmögi el a bajsza alatt, és már fel is pattan az ágyra, hogy visszanyomja a résnyire kinyílt ajtót.
-TE AKARTAD! - Dörömböl tovább a haramia - EDDIG MEGÚSZTA VOLNA A HÖLGYIKE, DE MOST BORZALMASAN FOG SZENVEDNI, ÉS NEKED VÉGIG KELL MAJD NÉZNED, MIELŐTT MEGHALSZ!
A hatás nem marad el, sikerül James-t annyira felbőszíteni, hogy öklével tolja vissza a helyére az ajtót, ott ahol hallja, hogy a másik oldalon dörömbölnek, ám történik még valami. Mintha egy kardot húznának ki fémhüvelyéből, olyan hang száll tova a levegőben, s kézfejének elered a vére, amikor pedig öklét leveszi az ajtóról, 3 fémesen csillogó, félelmetesen hosszú karom csúszik ki a résből, a túloldalon pedig valaki üvölt fájdalmában.
-Mi a... - Néz rá csodálkozva, majd Lily-re tekint gyorsan. - Mi folyik itt?
Ekkor azonban átszakad az ajtó, és egy súlyos kar rántja őt át a keletkezett résen, tovább tágítva azt. Odakintről dulakodás zajai szűrődnek be, aztán mindenki elhallgat. Pár másodpercig néma csönd, majd egy vidám csiripelés, végül pedig James hangja száll be a szobába.
-Kedvesem, ha jót akarsz, ne gyere most ki onnan. Ne aggódj, nincs semmi bajom, de a banditák...
~Hát, ebben az életben már nekik sem lesz semmi baja...istenem, mit tettem!?~
Aztán, ahogy végignéz magán, és csurom vér testén, rádöbben, hogy az döbbenti meg igazán, milyen kevéssé is érdekli őt, hogy épp most ölt meg 4 embert, mintha a hullák már itt sem lennének, annyira hidegen hagyják őt. Ráadásul ő szinte egy karcolás nélül megúszta, és a kevés seb, amit elszenvedett, már be is forrt, a szeme láttára!
~MI VAGYOK ÉN!?~

Sosem láttam még James-t annyira felbőszülve, mint most, és meg kell, hogy mondjam, nagyon ijesztő volt. Elképesztőnek tartottam, hogy banditák nem rohantak még el rémülten sikoltozva, az anyjukért sírva. Az még rendben volt, hogy náluk fegyver volt, meg többen is voltak, szóval látszólag náluk volt az erőfölény, na de azok a szemek! Az a gyilkos tekintet, amivel James nézett. Hát komolyan, még a haramiák helyett is megrémültem, pedig pont engem próbált védeni.
-James, nagyon kérlek, ne csinálj semmi meggondolatlanságot - könyörögtem neki. - Az a lényeg, hogy túléljük.
-A drága James rohadtul nem fogja túlélni a mai napot, ha nem tud uralkodni magán - dörmögte a férfi, aki fogvatartott.
-Ne, ne bántsák - rázkódtam meg kicsikét, mire ő még jobban rám szorított. - Látják, hogy meg sem moccan.
Sajnos ezeknek lehetett beszélni, és egészen addig, amíg a kis sárga madárka meg nem jelent, nem nagyon hittem benne, hogy van itt még esélyünk a menekülésre. De aztán már rohantunk, ahogy tudtunk, én pedig szinte levegőt sem vettem egészen addig, amíg végre az elbarikádozott ajtó mögött nem voltunk.
-Nem tudom, hogy csináltam - ráztam a fejemet James kérdésére. - Azt sem tudom, pontosan mit csináltam. Nem csak berepült az a madár az ablakon? Nekem fogalmam sincs, hogy... Ó, James!
Nem tudtam tovább a titokzatos kismadárral foglalkozni, mert már úgy éreztem, eszemet vesztem az ijedtségtől. James nyakába borultam, és szorosan hozzábújva öleltem, hogy biztosan érezzem, nem eshet semmi bajunk. Hiszen itt van. Él. És amíg ő mellettem van, biztosan nem történhet semmi baj. Semmi baj. Semmi...
-Úristen! - sikoltottam fel, amikor elkezdték ostromolni az ajtót a végül mégiscsak megérkező banditák.
James azonnal odaugrott, hogy ne tudjanak betörni, és végül én is összeszedtem magam eléggé annyira, hogy mellé vetődjek, és toljam visszafelé az ajtót, amilyen erősen csak tudtam. A kinti kiabálás persze megtette a hatását, úgy halálra rémültem, hogy mi akarnak ezek tenni velem, hogy majdnem összeestem, de igyekeztem a félelmemet inkább olyasféle felindultsággá átalakítani, ami hozzásegít ahhoz, hogy minél erősebben nyomjam az ajtó falapját.
James azonban másként reagált. Olyan erővel ütött rá a gyenge felületre az öklével, hogy az átszakadt. De nem ez volt a legfurcsább, hiszen mindig is tudtam, hogy a vőlegényem nagyon erős. De az a hang. Mégiscsak volt nála fegyver?
-Jaj, drágám, a kezed! - kaptam a szám elé a kezem. - Te vérzel.
Gyorsan felkaptam egy zsebkendőt az egyik kis asztalkáról, hogy bekötözzem szegény sebesült szerelmem sérülését, de ahogy visszafordultam, olyat láttam, amitől teljesen megdermedtem. Kérdésére csupán hatalmasra tágult szemekkel, teljesen értetlenül ráztam a fejemet, mert már én sem tudtam, mit gondoljak. Viszont mielőtt akár egy hangot is kipréselhettem volna magamból, hogy legalább felnyögjek vagy bármi, máris elragadták előlem a vőlegényemet. Rémülten vetettem magam utána, de abban a hatalmas szoknyában képtelenség lett volna átpasszíroznom magam azon a kis résen, és segítség nélkül nem tudtam volna levenni sem. Gyorsan félrehúztam hát az odahordott bútorokat, majd kifulladva, lihegve téptem fel az ajtót, mit sem törődve James figyelmeztetésével. Amikor megláttam, mi történt odakint, jött az újabb sikoly, mivel még sosem láttam halott embert azelőtt.
James-re néztem.
-Te... te... te jól vagy?
Megkerülve a véres testeket hozzá léptem, és finoman megcirógattam az arcát. Majd bátortalanul a kezére néztem. Már épp szólásra nyitottam a számat, amikor hangos csiripeléssel elénk röppent a sárga kismadár, fejét barátságosan James orrához dörgölte, majd leszállt a vállamra.
-Szerbusz - néztem rá tétován. - Te lennél Inimma?
Vidám csipogás.
-Miért érzem úgy, mintha nem most találkoznánk először?
Újabb csipogás, ezúttal jóval hangosabb és határozottabb. Nem tudtam, mit akar mondani, így inkább ismét a vőlegényemhez fordultam.
-Most mi legyen? El akarok menni innen. Mi van, ha ezeknek a banditáknak társaik is vannak, akik utánuk jönnek? Nem akarom itt megvárni őket. Menjünk innen, nagyon kérlek. Gyorsan!
Megint a kezére néztem.
-És azt sem ártana kideríteni, hogy mi történik velünk. A kezeddel... a madárral...
Megpróbáltam előkeríteni Mrs Jennings-t, de nem találtam sehol. Tűvé tettem érte az egész épületet, de nem volt sehol.
-Ez furcsa - mormoltam. - Talán megijedt, és elmenekült. Itt nincs az biztos. Menjünk mi is, út közben talán megtaláljuk.

James nem készül természetesen semmiféle meggondolatlanságra. Teljesen jól végiggondolta, hogyan fogja letépni annak a tetűnek a kezét, aki most a kedvesét szorongatja, aztán addig üti azzal a mögötte álló vigyori jobb szemét, amíg kitörik a bal lába, a másik kettő pedig ha még ezek után sem menekül a föld alá előle, akkor majd segít nekik oda jutni. Aztán persze a sárga angyal is belép a képbe, így a tervére mégsem volt szükség...akkor...
-Semmi baj - suttogja az ölelő karjai közé bújt Lily-nek, miközben háta mögött a talpával odatol még egy szekrényt az ágyhoz. - Nem hagyom, hogy bántsanak.
Szívesen elbeszélgetne a lánnyal az újonnan megismert varázserejéről, az egyéb furcsaságokról, és persze azokról a meglepően éles karmokról, amik az ő testéből kerültek elő, de sajnos a haramiák másképpen gondolják, igaz nem sokáig. Ahogy ott fekszik köztük, ösztönösen hadonászik két kezével, aminek meg is lesz az eredménye: nem tudja pontosan, hány létfontosságú ér van az ember testében, abban viszont biztos, hogy átvágta mindet, hisz szó szerint patakokban folyik a vér mindenfelé, s páran még a végtagjaikat is elvesztették...nem túl szép látvány. Szerencsére Inimma kedvét ez nem szegi, ő csak vidáman csipog rájuk, mintha rég látott gazdái kerültek volna elő végre.
-Szia kisöreg... - köszönti ő is az állatkát, bár egy kicsit furcsán érzi magát, amiért egy madárral társalog. Lily aztán gyorsan orvosolja a helyzetet, feltétlen gondoskodása pedig megdobogtatja a férfi szívét ismét, bár a jelek szerint ezúttal nincs rá szükség. - Én jól vagyok...bár nem egészen értem, de jól vagyok. Neked nem esett bajod?
A biztonság kedvéért alaposan végigméri szíve hölgyét, de természetesen nem lát rajta sérülést, egyetlen karcolást sem, hála az égnek.
-Igazad van drágám - ért egyet vele, gondolkodás nélkül. - Elkötjük az egyik lovam, és azon vágtatunk át a következő városba!
Persze az ellen sem tiltakozik, hogy megkeressék a gardedámot, nélküle, és az ő bölcsessége nélkül ugyanis kitudja milyen szörnyűségekre vetemedne, és az borzalmas lenne...hmmm...Viszont nem hagyhatják magára ilyen helyzetben, úgyhogy meg kell találni! Gyorsan!
-Azt mondod, elment? - Kérdi csodálkozva, bár másra ő sem tud gondolni, amikor már a földszinten vannak, a bejárati ajtó előtt. - Hát...meg tudom érteni...remélem nem esett baja.
Keze a kilincs felé nyúl, ekkor azonban egy magas hang kiált rá.
-NE!!!
A kisfiú áll mögöttük, aki ezt a fogadót vezeti, s aki bejelentette a támadást is.
-Ne menjenek el, túl veszélyes odakint! Kérem, ne hagyjanak magamra? Mrs.Jennings kell? Azonnal megkapják!
Ezzel elrohan közöttük, ám mire utána fordulnak, már el is tűnik az ajtó mögött, csak mint rendesen. A hátuk mögött ekkor egy újabb sápítozó hang tör elő.
-Miss Gage! Mr.Howlett! Hát nem esett bajuk! Olyan boldog vagyok! - Futva közelíti meg Lily-t és nyomban magához húzza őt, a karjánál fogva. - Csak nem akartak elmenni innen? Az nagyon nagy meggondolatlanság lenne! Ki kell várnunk, amíg segítség érkezik! Itt meghúzhatjuk magunkat, akár örökre is!
Rozsomák felvonja a szemöldökét, és úgy sandít Lily-re, de aztán eszébe jut, mi lehet a baja az asszonynak.
-Nyugodjon meg kérem! Tudom, hogy nagyon félelmetes volt, de most már vége! Itt viszont nem maradhatunk mert...
-NEM! Nem hagyom, hogy még több veszélynek tegye ki az ifjú hölgyet! Nem hagyjuk el ezt a fogadót, és punktum!

-Nincs semmi bajom, ne aggódj - ráztam a fejem.
A ruhája több helyen kiszakadt, és véres volt, méghozzá nem is valószínű, hogy csak az áldozataitól. Sebet mégsem találtam rajta. Talán mégsem sérült meg? Az nagyon furcsa lenne, és úgy is néz ki, mint aki többször is megsebesült, csak éppen nincs rajta seb. Egyre kevésbé értettem, mi folyik itt, és bármennyire is örültem neki, hogy James is jól van, azért már jó lett volna, ha végre értelmet nyer ez az egész.
-Szerintem ő Inimma - mutattam tétován a kismadár felé. - Nem tudtam, hogy én idéztem meg, azt hittem, hogy csak berepült az ablakon, amikor szólítottam. Bár még sosem láttam, szóval nem egészen tudom, hogy lehetséges ez. Bár még sok mindent nem értek jelenleg.
Jelentőségteljesen néztem végig James-en, hogy értse, elsősorban a hiányzó sebeire gondolok, melyeknek hiánya legalább annyira nyugtalanított, mint amennyire megnyugtatott.
-Ha van bármi ötleted arra, hogy itt most vajon mi történik, ne tartsd vissza - ráncoltam a homlokomat. Tanácstalanul pillogtam a vállamon ülő kanárira. - Egyáltalán miért ilyen bizalmas velem? Nem is ismerem? És hogy került ide? Nincs varázserőm, az biztos, mert akkor inkább arra használnám, hogy visszaforgassam az időt, hogy hamarabb találkozzam veled.
Mrs Jennings sehol sem volt, és bár megpróbáltam ésszerűen kimagyarázni, nehezen hittem el, hogy csak úgy itt hagyna. Igaz, eddig még nem fordult elő, hogy a rossz idő miatt bent rekedtünk volna egy szállóban, amit banditák támadtak meg, szóval abban sem lehettem biztos, hogy hogy reagálna egy ilyen helyzetre. Mégis olyan mondvacsinált magyarázatnak tűnt, hogy megijedt és elmenekült, bármennyire is hihetőnek hangzott még nekem is.
Mindenesetre itt nem volt, úgyhogy azzal nyugtattam magam, hogy ha elindulunk, talán út közben rátalálunk. Valahol mindenképpen kellett lennie. Olyan nincs, hogy elnyelte a föld.
A titokzatos kisfiú, aki már egyszer figyelmeztetett minket a banditák jöttére, most ismét felbukkant, és olyan rémülten tiltakozott az ellen, hogy elmenjünk, mintha csak fegyverrel fenyegettük volt. Mrs Jennings-t pedig úgy emlegette, mint egy üveg bort, amit ha megkívánunk, csak felhoz a pincéből. És valóban. Mrs Jennings hamarosan megjelent, de amilyen megkönnyebbült boldogság csapott fel bennem, amikor láttam, hogy nem esett baja, annyira meghökkentem szavai hallatán.
-Nem éppen egy hadseregre kell számítanunk, ha egyáltalán jön még valaki - ráztam a fejemet. - Jobb lenne, ha tovább állnánk, ez a környék nem biztonságos.
Ő azonban nem engedett abból, hogy márpedig itt kell maradnunk. Örökre!
-Na jó, mi folyik itt? - tettem csípőre a kezem. - Miért ne mehetnénk el?
Mrs Jennings azonban nem tűnt valami megbízhatónak jelenleg, eléggé hisztérikusnak tűnt, csak azt mondogatta, hogy innen nem megyünk el, ha addig él is, az lesz a legjobb, ha örökre itt maradunk. Ennek pedig nem volt semmi értelme. Inkább elfordultam hát tőle egyenesen a különös kisfiúhoz. Lehajoltam hozzá, és kedvesen, nehogy megijedjen, megkérdeztem tőle:
-Te tudod, mi történik itt?
Nem felelt, csak nagy ijedt szemekkel nézett rám.
-Nem lesz semmi baj, nekünk elmondhatod - próbáltam bátorítani. - Bármi is történt, majd megoldjuk valahogy. De te tudsz valami, igaz? Valami fontosat. Elmondod nekem?

Lily kutató, jelentőségteljes pillantása ijesztően ismerős számára számára, azokból az időkből, amikor még a polgárháborúban harcolt, és ott is kapott pár csúnyább lövést. Amikor a mellkasát találta telibe egy ágyú, na azt elég nehéz volt kimagyarázni a szakasza megmaradt tagjainak, még szerencse, hogy ott volt a bátyja és...
~Várjunk, mi van?~
Jól láthatóan nagyon összezavarják a történtek, és bármennyire is próbál sziklaszilárdan helytállni, mintha önmaga márványszobra lenne, nem tudja eltitkolni, hogy egész lelke reszket. Halottnak kéne lennie, az egyik fickó szíven szúrta, most pedig már nem is érzi.
-Nem tudom, bár a madárka első látásra egy szeretetre méltó, kedves teremtésnek tűnik, lehet csak megtalálta benned a lelki társát - feleli, és mutató ujjával megcirógatja a kis megmentőjük fejét. Inkább piszkálja őt, mint a sebeket, amik oly rejtélyesen tűntek el, mintha ott sem lettek volna...leszámítva persze a használhatatlanságik elrongyolódott ruháit.
-Gyere...
Mrs.Jennings egyre furcsább a számára, és úgy tűnik ezzel nincs egyedül. Kedvese sem tudja mire vélni a dolgot, és úgy tűnik, inkább rá bízza a dolgot. Két kezével megragadja a hisztérikus nő vállait, és úgy tartja őt, megakadályozva, hogy a gyerkőchöz lehajoló Lily-hez rohanjon, kezeivel hadonászva.
-Én...nem tudok semmit...nem én voltam - Feleli a fiú, szemlesütve, hátratett kézzel. - Ne hagyjatok itt, félek...
A gyermek szavait, és a gardedám hisztériázását rendre egyre hangosabb madárcsiripelés szakítja félbe, a végén már akkora hangerővel, mintha a szárnyas énekes egyenesen a fülükbe üvöltene teli torokkal. Ha Lily ellenőrzi ez történik-e láthatja, hogy Inimma már nem áll a vállán, sőt, a szobában sincs, mindössze a hangja tart velük. Erőteljes szellő süvölt végig a termen, annak ellenére, hogy minden ajtó, és ablak zárva van körülöttük, aztán zajos kopácsolás hallatszik James feje felől, majd ezt is feladja a lény, ami minimum egy sárkán lehet az alapján, amekkora lármát ver a mozdulataival, s a következő pillanatban erről saját szemükkel is meggyőződhetnek, amikor egy óriás csőt átszakítja a mennyezetet, és letépi a ház tetejét a fejük fölül. Bár ebben a méretben akár ijesztőnek is hathat, tűzokádó pikkelyes szörnyeteg helyett még mindig csak az édes kanára néz le rájuk, egyre türelmetlenebbül csipogva.
-Mi a... - Néz elképedve, de aztán megembereli magát, elereszti az idősebb nőt, és kedveséhez lép, akit finoman, de azért határozottan ránt fel a földről.
-Na jó, húzzunk innen! - Szólítja fel, és már rohan is az ajtó felé.
-NEEEE!!! - Kiáltja a gyermek, és Mrs.Jennings kórusban, ám a férfi ezzel mit sem törődve hatalmasat rúg a bejárati ajtóba, melynek mindkét szárnya tokostól repül ki a betonútra, egyenesen a Harley Davidson mellé, amin érkeztek, s amik követik a megsemisült nyílászárót, odakint a szemük elé tárul Calgary:

James ezúttal már szóhoz sem jut. Gépies mozdulattal öleli magához kedvesét, és üveges szemmel figyeli ezeket a nem e világi építményeket, melyek Bábel tornyaiként törnek az égre, és hozzájuk képest eltörpül minden, amit valaha látott.
-Csiripp!
Inimma órási teste megint eltűnt, hangja azonban még mindig itt kísért körülöttük, és a férfi úgy érzi, mintha valami apró és hegyes tárgy kopogtatna a homlokán.
-Álmodunk - állapítja meg tömören. - Ez nem lehet valóság...

James bókjára, bármilyen különös és tagadhatatlanul veszélyes helyzetben voltunk, elpirultam, majd szemlesütve, ahogy azt illik finoman megráztam a fejem. Mosolyogva néztem, ahogy a kismadarat cirógatja, és úgy tűnt a kanárinak is jól esett, nem húzódott el, nem tiltakozott, sőt, James ujjához dörgölte kicsiny fejét, miközben vidáman csipogott. Ezzel azonban sajnos nem volt időm sokáig foglalkozni, ugyanis Mrs Jennings és a különös kisfiú megjelenése sürgetőbb problémának tűnt. Egyikük sem volt ugyanis abban az idegi és talán lelki állapotban sem, hogy várhassanak a problémájukkal.
-Eszünkben sincs itt hagyni - ráztam a fejemet a gyerek kérlelésére. - Ha nincs itt veled senki, velünk jöhetsz, de azt azért mond el, hogy ki vagy és mit tudsz. Mert tudsz valamit, igaz? Ne félj, nekünk elmondhatod, nem leszünk mérgesek, és tudunk titkot tartani.
Sajnos az már sehogy sem jött össze, hogy bármit is megtudjak az apróságtól, ekkor ugyanis a kismadár olyan hangerővel kezdett el csiripelni, hogy majd kiszakadt tőle a dobhártyám. Oldalra néztem a vállamra, ahol az imént ült, hogy rászóljak, ám meglepődve vettem észre, hogy már nem volt ott. Értetlenül néztem körbe, hogy hova tűnhetett, hiszen az előbb még itt volt, ráadásul a csipogása is olyan hangos, hogy nem lehet messze.
-Te látod? - néztem James-re.
Aztán a fejünk fölé, ugyanis a recsegő hangok után ijesztő árnyék borult ránk, én pedig megpillanthattam a fölénk magasodó Inimmát, ahogy az egész tetőszerkezettel a csőrében pislog le ránk. Kérdések ezreit akartam James nyakába sózni anélkül, hogy akár a leghalványabb reményt is fűzhettem volna hozzá, hogy akár csak egyet is meg tudna válaszolni. Vőlegényem azonban már végképp megelégelte a sok furcsaságot és Mrs Jennings és a kisfiú tiltakozása ellenére magához rántott, aztán lendületesen berúgta az ajtót. Valamiért úgy éreztem, csak ki kell jutnunk innen és akkor minden rendben lesz, csak ezt az elátkozott fogadót tudhassuk már magunk mögött, hogy végre...
-Ez meg mi? - nyögtem fel, ahogy körbenéztem.
Hihetetlen méretű, formájú épületek magasodtak előttünk, különös járművek száguldoztak borzalmas zajjal, és a többi embernek úgy tűnt, semmi problémája nincs ezzel. Ekkor értem el arra a pontra, hogy már az sem érdekelt, ha a világ fenekestül fordult fel, csak mondja már el valaki, hogy mi történik, a válasz maga szinte már semmit sem számított, csak legyen már valami... bármi értelme.
-Álmodunk, remek - csaptam le James ajánlatára. - Akkor már csak fel kéne ébredünk. Belém csípnél?
Várakozásteljesen nyújtottam felé a karomat, ekkor azonban valami más, valami az ő nagy és izmos, mégis gyengéd ujjainál jóval kisebb, de keményebb dolog csípett belém valahol a nyakamon. Azonnal odakaptam, de nem éreztem semmit, ami ezt okozhatta volna. Alig eresztettem le a kezemet, már jött a következő csípés. Aztán a harmadik. A negyedik. Az ötödik.

-Inimma, elég legyen már! - söpörtem félre a kismadarat.
Ahogy kinyitottam a szemem, ismerős környezetben találtam magam. A motel szoba ágyán feküdtem, nem volt rajtam semmi más, csupán a fehér köntös, mellettem Logan hevert, szintén köntösben, körülöttem pedig Inimma röpdösött megvadult csipogással. Úgy éreztem magam, mint akit fejbevágtak, kábán hajtottam az arcom a fél kezembe, és próbáltam összerakni a mozaikokat, hogy mi is történt.
-Elaludtunk? - motyogtam.
De furcsa álom... milyen különös... bár a ruhám nagyon szép volt, még a fűző ellenére is szívesen hordanék olyat minden áldott nap. Bár valahol nyugtalanító is volt, ha nem is tudtam volna megmondani miért.
,,Ne hagyjatok itt... félek..."
~Olyan valóságosnak tűnt...~

Ha már úgyis arrafelé tanyázik a keze, amint befejezte a kismadár kényeztetését, ujjai arrébb siklanak a levegőben, és Lilian arcát is megcirógatja velük, kihasználva, hogy most még nincs itt senki, aki rájuk szólhatna ezért. Kezei lejjebb kalandoznak szerelme arcán, s végül az álla alatt állapodnak meg, hogy óvatosan feljebb emelje annál fogva kipirult arcát, ezt követően pedig ő is közelebb hajolhasson. Oly ritkák ma ezek a meghitt percek, kár lenne arra pazarolni, hogy...hogy azon szitkozódjon, miért nem tudott a kölyök pár perccel később megjelenni. Ezek után annyira felgyorsulnak az események, és annyira abszurd fordulatot vesznek, hogy James alig fogja fel őket, csak arra koncentrál, hogy kijussanak innen, lehetőleg egy darabban, de a "jövő" látványa már neki is sok, nem is kicsit...
-Ébredjünk fel? Jó ötlet...
Viszont nem viszi rá a lélek, hogy tényleg elkezdje csipkedni kedvesét, igaz nincs is rá sok lehetősége, egy pillanattal később ugyanis Lily eltűnik, aztán pedig ő maga is máshol találja magát.

-MI? - Ül fel azonnal az ágyban, majd rémülten néz végig magán, aztán pedig körbe a szobában, mint aki nem tudja hol van éppen. - Lilian? Ó, hála az égnek...vagyis, Lily...bocs, el sem hinnéd mekkora marhaságot álmodtam...hé, most mi van, miért nézel ilyen furcsán? valami rosszat mondtam? - A végére már egészen tanácstalanná válik, s egy ponton Inimmára néz segélykérőn, de persze a tollas pajtás most sem fog messzemenő magyarázatba kezdeni, még az ő kedvéért sem, bármennyire is jól jönne.
-Minden rendben?

Teljesen össze voltam zavarodva. Hát mégis mi történt itt? Vagy ott... már az sem tudom, hogy lenne a legjobb végig gondolni. Hiszen csak egy álom volt. Nem lehetett más. Mégis olyan... olyan valóságos volt. Még mindig éreztem a fűző kínzó szorítását, hallottam a kisfiú könyörgő hangját és Inimma iszonyatos visítását, az arcom még mindig kellemesen bizsergett, ahol Logan hozzámért, még mindig vártam a csókra, amit most már büntetlenül kiélvezhetek. Hogy tudok ekkora őrültségeket álmodni?
De legalább megnyugodhattam, hogy csak álom volt. Nem kell már semmitől sem tartani, elvégre, amit láttam, nem valóság volt. Láthattam volna hatalmas vérengző szörnyeket is, már azoktól is biztonságban lennék itt, a valóságban. Csak egy álom volt.
-Hogy? - kaptam fel a fejem Logan hangjára. - Te most mit mondtál?
Hatalmas szemekkel meredtem rá, és hitetlenül ráztam a fejem.
-Soha senki nem szólít Liliannek - mondtam remegő hangon. - A Lily nem becenév, ez a nevem, még az irataimban is ez áll. Honnan vetted, hogy...? Istenem! - húztam fel lassan borzadó gondolatoktól nyüzsgő fejjel a szám elé a kezem. - Még sem álmodtam? A szállót, Mrs Jennings-t, hogy jegyesek voltunk, a banditákat, hogy a múltban voltunk... Te is ott voltál?
Rémült, kusza gondolataim ide-oda cikáztak, semmi értelmeset nem tudtak kisütni, fogalmam sem volt, mi történik, vagy hogy miért, az meg végképp nem, hogy hogyan. Egy, egyetlen egy részlet azonban mégis szöget ütött a fejemben.
-A fiú! - motyogtam, és az ajtó felé siettem. - Azt kérte, ne hagyjuk magára. Vagy ő csinálja, vagy őt is csapdába ejtették, de nem hagyhatjuk ott.
Alig tettem azonban két lépést a folyosón, máris sarkon fordultam, és visszamenekültem a szobánkba. A füttyögés és hangos megjegyzések a megannyi férfi torokból még akkor is hallatszott, miután becsaptam magam mögött az ajtót, és nekivetettem a hátamat.
-Először... először talán felöltözöm - dünnyögtem sután pipacspiros arccal, aztán felkaptam a ruháimat, és bevonultam a fürdőszobába, hogy magamra rángassam őket, amilyen gyorsan csak tudtam.
Mikor kijöttem azonnal észbekaptam, mi is volt olyan furcsa. Annyira kapkodtam, és az eszem is máson járt, hogy oda sem figyeltem, d most észrevettem, hogy véletlenségből Logan ingét vettem magamra, ami sátor módjára lógott rajtam.
-Öh... bocsánat... nem vettem észre - mentegetőztem, miközben zavartan húzogattam az ing alját, bár a kezem sem látszott ki az ujjából. - Elég lesz most neked az inged? Aztán visszaadom, becsszó, de most sietnünk kell, meg kell találnunk azt a kisfiút. Ő is itt van valahol, ebben biztos vagyok, mi másért ellenezte volna annyira, hogy elmenjünk innen? Velem jössz?
Bátortalanul néztem az ajtóra, ami mögött túl sokan voltak, akikkel most nem szívesen futottam volna megint össze.
-Kérlek?...

Most rajta volt a sor, hogy elképedve bámuljon kedvesére, ahogy az felsorolt szinte mindent az álmából...ami ezek szerint nem álom volt! Az ugyanis még egyáltalán nem furcsa, hogy tudat alatt azt szeretné, ha még élnének a szülei, ha eljegyezte volna már a kedvesét, Victor pedig csak egy halott inas lenne...az viszont, hogy Lilian...vagyis Lily is tud erről, na az már felettébb furcsa!
-Igen, ott voltam én is...kár, hogy nem jutottunk el hazáig, a szüleim imádtak volna...HÉ! - Kiált utána, és úgy ahogy van egy szál köntösben lepattan az ágyról, és már futna is, de ekkor Lily visszatér, és bevágja maga után az ajtót, ő pedig csak elnézően mosolyog rá, aztán testével az ajtóhoz passzírozza őt, és átadja végre azt a csókot, amit annyira szeretett volna már az álomvilágban is.
Csak óvatosan, már a motorosszerkód is bőven elég ahhoz, hogy mindenkinek jó napja legyen, aki lát téged benne - kacsint rá, aztán amikor meglátja őt az ingében, nyel egyet. - Vagy akár ebben...
Mivel kockás favágóinge szolgálataira máshol van szükség, neki csak az "asszonyverő" atléta jut, illetve még a bőrdzsekit is felvenné, de nem tudja tovább váratni kedvesét, ki olyan nagy szemekkel néz rá.
-Jól van, gyere, menjünk.
Finoman nyitja ki az ajtót, mint egy idegbeteg rinocérosz, hogy jól hallja mindenki, ki az, aki most előjön a szobából, aztán pedig úgy vicsorít az őt bámuló, Lily-t váró férfiakra, hogy az ember attól önkéntelenül is a nyakához kap, és elmenekül, mielőtt ez a vadember kiszívná a csontjaiból a velőt.
-Érdekes, hirtelen olyan kihalt lett ez a hely...
Innentől kezdve viszont fogalma sincs, merre keresse a fiút. A szomszéd szoba lakói amennyire látja az ablakon át még mindig mély álomban fekszenek, de mindketten túl öregek ijedt kisfiúnak, szóval majdnem biztos, hogy nem ők azok, akiket keresnek. Hátrafordul Lily-hez, de aztán leesik neki a tantusz.
-A recepciós pult...a kölyök volt a tulaj nem?
Kézen fogja barátnőjét, és úgy indulnak meg a házba, ahol a szobájuk kulcsát kapták az éjszakai recepcióstól. Őt már nem látják sehol, és senki mást sem, csak egy üzenetet a monitoron, a tulajnak címezve, ha végre valahára felébred. Innen nyílik egy ajtó, ami némi erőszakkal ki is nyílik előttük, és egyszerre a tulajdonos lakásában találják magukat. Egy nagy franciaágyban két csont sovány ember fekszik - egy férfi és egy nő - egy másik szobában pedig egy kisfiú alussza igencsak nyugtalan álmát. Megállás nélkül forgolódik össze vissza, és intenzíven rúgkapál, néha pedig még a kezeivel is csapkod.
-Azt hiszem megtaláltuk...

Hát igaz. Tényleg nem álom volt, Logan is ott volt, átélt mindent, amit én, látott mindent, amit én, és emlékezett is mindre, amire én. Bár jobban örültem volna, ha csak egy nagyon furcsa álom lett volna, azért örültem neki, hogy ha már nem az, legalább nem kell egyedül megbirkóznom vele. Viszont ez egészen újfajta problémákat és megválaszolatlan kérdések egész sorát hozta fel, amikre nem is volt garancia, hogy valaha is lesz rájuk megoldás. De hát megpróbálni csak kellett, úgyhogy mérsékelten sikeres öltözködés után neki is vághattunk a motelnak, hogy megkeressük a kisfiút, aki talán magyarázattal szolgálhatna nekünk a történtekre.
Szerencsére az odakint lebzselő félelmetesebb nem tagjai Logan láttán visszahúzódtak, úgyhogy én is megnyugodva követhettem a nagydarab férfit, de azért a kezét és a karját egy pillanatra sem engedtem el, és gondosan ügyeltem rá, hogy néhány milliméternél nagyobb távolság még véletlenül se legyen köztünk.
A szenvedélyes, mégis gyengéd csók ízét még mindig a számban éreztem, ez pedig erővel töltött fel. Addig nem történhet semmi bajunk, amíg ilyenből nem kapok még egyet. De azért remélem, nem kell nagyon kísértenünk a sorsot. Kívánságommal azonban úgy tűnt, mégis csak kihúztam a gyufát, ugyanis a recepció mögötti helyiségben szunnyadó két igencsak egészségtelenül lefogyott személy, valamint a nyilvánvalóan rémálmoktól gyötört kisfiú nagyon nem nyújtott biztató látványt.
-Hogy tudsz ilyen higgadt maradni? - suttogtam Logannek. - Engem a frász kitör, amik itt történnek.
Tétova léptekkel indultam el a kisfiú felé. Ha nem is ő csinálta, ő volt az egyetlen, akit mindketten felismertünk az álmunk(?)ból. Ugyanakkor ott, abban a világban ő volt az egyetlen, aki annyira kilógott a többiek közül, hogy az sem volt kizárva, hogy valamit legalább tud arról, mi folyik itt. Akárhogy is, legyen elkövető vagy áldozat, halálra volt rémülve, és abból amit addig láttam, meg voltam győződve, hogy ugyanúgy csapdába esett, mint mi, csak éppen neki nem volt ott Inimma, hogy felkeltse.
-Hé - szólítottam meg gyengéden, miután letérdeltem az ágya mellé.
Nem hallotta meg, csak tovább vergődött ide-oda. Kinyújtottam a kezem és óvatosan megráztam a vállát.
-Hahó - súgtam kicsit közelebb hajolva. - Ébredj fel. Na, ébredj fel.
Ekkor Inimma röppent oda, elszállt mellettem, és egyenesen a kisfiú arcán landolt, fülsértő csiripelésbe kezdett, majd akkorát csípett az arcába közvetlenül a szeme alatt, hogy jókora piros folt maradt ott, ami még órákig meglátszott. Már épp szólásra nyitottam a számat, hogy leteremtsem a kismadarat, amiért ilyen durván viselkedett, viszont erre nem kerülhetett sor, mert a fájdalom hatására a fiúnak felpattantak a szemei, majd akkora sóhajjal, mintha eddig visszatartotta volna a lélegzetét felült az ágyban, és zihálva nézett körbe.
-Ho...hol vagyok? - nézett körbe riadtan. - Ti... ti vagytok azok... a fogadóból... Mi történt?
-Most már nincs semmi baj - biztosítottam. - Megint itt vagy a valóságban.
A kisfiú szája mosolyra görbült, de még mozdulat közben megdermedt.
-Anyu! - kiáltott fel. - Apu!
Még mielőtt bármit tehettem volna, kiugrott az ágyból, és átrohant a másik szobába, ahol a két alvó felnőtt feküdt. Illetve már nem is aludtak. Mire a fiuk odaért hozzájuk, már nagyokat nyögve kezdtek magukhoz térni.
-Jaj, hál' istennek - vetette a nyakukba magát. - Annyira sajnálom. Én tehetek mindenről.
-Kisfiam... mi ez? Miről tehetsz te? - törölgette az anyja a szemeit.
-Már több napja alszotok... miattam...
-Ezt örömmel hallom - ásította az apja. - Végre kialhattam magam.
-Jaj, hallgass már - morrant rá a felesége, és nagyot csapott a tarkójára. Aztán közelebb húzta magához a fiát, és némileg megenyhülve kérdezte: - Mit mondasz? Mi ez az egész? Hogy alhattunk volna több napot egyszerre?
-Nem tudom... nem tudom, hogy csináltam... de nem volt szándékos...
-El kéne mondanunk neki, hogy mutáns, nem? - mondtam halkan Logannek. -Elvégre nem szándékosan csinálta, és joga van tudni.

-Ó, egyszerűen... - Feleli, mosolyogva.
~..sehogy. Tisztára ki vagyok akadva, mert az, hogy egy gyereknek baja esett, még a jobbik eset...istenem, de jó, hogy nem egy telepatába zúgtam bele!~
karba font kezekkel várja, hogy Lily mit alkot a kisfiúval, s bár próbálja visszafogni magát, kissé azért elmosolyodik, amikor Inimmával közösen sikerül felébreszteni a rémült kölyköt, aki azon nyomban rohan is a szüleihez...a kocsis,hoz, és Mrs.Jennigs-hez!! Amint felismeri őket, James hátraugrik ijedtében, de aztán újra vigyorogni támad kedve egy kósza gondolatra, amit Lily fülébe súg, miközben hátulról átöleli őt.
-Nézz csak oda...most már értem, miért volt ilyen anyáskodó a gardedámod.
Erre viszont megint zavarba jön kissé, ugyanis hirtelen belegondol abba, hogy te jó ég, JEGYESEK voltak az álmukban, és ezt Lily is tudja! Némán előre hajol, és borostás arca hozzásimul kedvese arcához.
-Mondasz valamit - sóhajt fel - nem hiszem el, hogy még itt Xavier-es melóval kell foglalkoznom.
Megfogja Lily kezét, és közelebb lép a családhoz, majd egy torokköszörülést követően megszólítja őket.
-Jó napot Mr és Mrs...?
-Jennings!
-Hát persze....nézzék, nem fogok köntörfalazni, a fiuk... - Itt vesz egy mély levegőt, és komolyan elgondolkodik rajta, hogy talán Lily-nek kéne elmondani a hírt. Egy ijesztő embertől ijesztő dolgot hallani mégiscsak...ijesztőbb, mint egy ilyen kedves nőtől. Na, de már késő, úgyhogy inkább belevág. - ...nagyon tehetséges. Sajnos amit mond, az igaz, valóban miatta voltak ilyen furcsa álmaik...talán emlékeznek ránk... -mosolyog itt elsősorban a hölgyre. - Véletlenül éppen egy olyan iskolában tanítok, ahol a hozzá hasonló tehetséges fiatalokat tudjuk megtanítani arra, hogy hogyan ne kövessenek el ilyen hibákat, és élhessenek normális életet. Ha szeretnék, megadom a telefonszámukat, én viszont mindenképpen fel fogom hívni önöket, biztos ami biztos...

Logan higgadtsága sehogy sem tud átragadni rám, bezzeg ha az idegességnek csak a legkisebb jelét is mutatta, az azonnal a sokszorosára nőtt, és fészket vert bennem. Igazán nem igazság! Még a mögöttünk röpködő Inimma sem tűnt kimondottan zaklatottnak, sőt mintha inkább vidám lett volna. Biztos örült neki, hogy végre sikerült felébresztenie minket. Szegénykém, mennyit szenvedhetett, amíg végre sikerült neki. De legalább, ha hihettem a szememnek, nem vette túlzottan magára.
Először nem tudtam, mire célzott Logan, ahogy az anyuka felé intett, de ahogy jobban megnéztem a vonásait, majdnem hátraugrottam meglepetésemben. Még jó, hogy ott állt mögöttem valami jó nagy, masszív dolog, ami erősen tartott a karjaiban.
-Nahát... úgy tűnik, egy anyuka még álmában sem tud valamilyen formában nem anyáskodni. Ez azért valahol nagyon megnyugtató.
Aztán amikor kiderült, hogy tényleg Jennings-nek hívják, már meg sem lepődtem.
-Hát persze... - mondtam egyszerre Logannel, amire mindketten felvonták a szemöldöküket, de aztán inkább arra figyeltek, amit mondott.
-Mit ért azalatt, hogy tehetséges? - értetlenkedett Mrs Jennings. - Bűvész?
-Jaj, ne beszélj már baromságokat, asszony? - dörmögte a férje, és nagy nehézkesen kikászálódott az ágyból. - Gondolom csak idő előtt tanult meg bivalyerős piákat keverni. Legközelebb szólj előre, fiam.
-De, apu, én nem...
-Ugyan, semmi baj - legyintett jóságosan, majd higgadt mozdulattal emelt le egy puskát a falról, miközben elnyomott egy ásítást.
-Mr Jennings, félreértett - léptem előrébb. - A fia se nem bűvész, se nem alkoholista - hál' istennek...
-Ezt örömmel hallom - bólintott, majd anélkül, hogy csak a hangját felemelte volna ránk szegezte a puskáját. - És maguk kik a nyüves fenék, mi? És mit keresnek a lakásomban?
-Az egyik szobát béreljük - kezdtem reszkető hangon, és az iménti lépésemet feléjük azonnal visszavontam.
-Maradtak volna ott - bólintott Mr Jennings. - Itt mi lakunk. Úgyhogy maguk takarodjanak ki innen.
-De, drágám, erre igazán nincs szükség - legyintett unottan a felesége, aki úgy tűnt már nem lepődik férje ilyetén viselkedésén.
-Háromig számolok!
-Kettőig se kell - emeltem fel megadóan a kezemet, és elkezdtem kifelé húzni Logant.
Ha már végre kint voltunk, zaklatottan szusszantam fel.
-Én nem maradok itt, az biztos - jelentettem ki. - Nem tudom, milyen messze van az iskola, de ha kell, alvás nélkül is elfuvarozlak odáig, csak ne kelljen itt maradnom. Vagy bárhol máshol, ami nem az iskola. Most már elég volt az őrült kalandokból.

-Vagy lehet, olyan gardedám kellett, aki anyáskodik feletted, és nem tudott elképzelni nála alkalmasabb embert erre - feleli mosolyogva .
A beszélgetés nem megy valami jól, már akkor érzi James, hogy ez nehéz szülés lesz, amikor az apa a jelek szerint büszke a kicsi fiára, amiért úgy megmérgezte őket, hogy napokig nem tértek magukhoz - s mellesleg elintézte, hogy szükség legyen új takarókra...és matracra, irtó büdös van! - Arra viszont nem számít, hogy annyira is el tudnak fajulni a dolgok, mint amennyire. Ennek ellenére a tátongó puskacső látványára hátradönti a fejét, és fájdalmasan felsóhajt.
~Már megint le akar lőni valaki! Valahol rájöttek, hogy az egyetlen gyenge pontom, ha halálra untatnak, vagy mi?~
Legszívesebben elvenné a manustól a puskát, és felnyomná...nem érdekes, Lily-re való tekintettel úgysem teszi meg, inkább csak enged a szelíd erőszaknak, és barátnőjét követve - hogy ha mégis elsül az a vacak, őt találja el inkább - kilép a lakásból.
-Csak még egy pillanat drága... - szól, s mielőtt még az apuka becsukná a hátuk mögött az ajtót, akkorát rúg hátra, hogy abba az egész ház beleremeg. Mielőtt még hanyatt esne a megszédül férfi, ő már a szobában van, torkon ragadja őt, és leszorítja a földre, puskáját pedig hátranyújtja Lily felé.
-Bocsánat, hogy így magukra törtem - kezd bele, lehető legnyájasabb hangját elővéve, kivillantva minden fehéren csillogó fogát. - De félek kicsit komolyabb a helyzet annál, hogy csak így elvicceljük. A fiúk mutáns, és ha nem kap segítséget, akkor sajnos veszélyes mutáns, és lehet legközelebb nem lesz akkora mázlijuk, hogy hogy a következő áldozata megmenti a seggüket, szóval adok egy telefonszámot, és nagyon ajánlom, hogy hívják fel. Amíg nem teszik, mi azért ideszólunk minden nap, biztos mi biztos, rendben? - Nem nagyon számít rá, hogy választ kap, hacsak a csend nem számít annak. Neki tökéletesen megfelel, úgyhogy biccent egyet, visszaveszi a puskát, ketté szedi, majd kézen fogja Lily-t, és most már tényleg távoznak.
-Bocs, de nézd a jó oldalát, megmentettünk egy gyereket, és a szállás is ingyen volt...most viszont húzzunk innen!
Egy gyors öltözést követően már robognak tovább, maguk mögött hagyva végre Rozsomák szülőhazáját, hogy újra az Egyesült Államok szmogtól szennyezett levegőjét szívhassák, ami minden bizonnyal nagyon hiányzott már mindkettejüknek.
-Egyébként, pár napig még el fog tartani, amíg hazaérünk, szóval remélem nem baj, ha néha én is vezetek, ugye?

Logan reakciójára, amit a fegyver váltott ki belőle arra késztetett, hogy annyira azért ne rohanjak ki, hiszen itt van ő is, aki úgy tűnt nehezebben viselte a helyzetet.
-Ne félj, nem lesz semmi baj - súgtam neki oda, és nyomtam egy puszit az arcára. - Csak menjünk el, és akkor biztos minden rendben lesz. Majd megyek én hátul, jó?
Megfogtam a kezét, de mögötte haladtam. Kicsit furcsálltam, mi volt ez a fájdalmas sóhaj, hiszen ő már annyiszor nézett szembe puskacsővel, hogy az ember azt hinné, megszokta. Meg aztán ott volt az az egész halhatatlanság ügy is...
A halhatatlanság ügy, amit képtelen voltam megszokni. Én, ami azt illeti iszonyúan meg voltam ijedve a puskától, ezért is siettettem Logant, amennyire tudtam, és hiába mondogattam neki megnyugtató dolgokat, közben remegtem, féltem... és még néhányszor féltem. De végre kijutottunk, és senkinek nem esett semmi baja, és bár aggódtam a fiúért, hogy kezdő mutánsként, pláne ha ennyire nem tudja kontrollálni a képességét, mi lesz vele, úgy véltem ezt most itt biztos nem tudjuk elintézni, legfeljebb majd csak akkor, ha egy kissé lecsillapodtak a kedélyek.
Hát Logan ezt másképp gondolta. Annyira váratlanul ért, amit tett, hogy egészen leblokkoltam. De végül nem esett senkinek semmi baja, a szülők és a fiú is megtudta, amit kellett, így nem hányhattam semmit a szemére. Ott azért kicsit leesett az állam, amikor egy könnyed mozdulattal egy puskából két ócskavasat csinált.
-Nahát, te ilyet is tudsz? - meredtem rá ámuldozva.
Tekintetem a karmokat rejtő kezére, majd kicsit feljebb az izmoktól dagadó karjaira siklott. A gondolatok, amelyek megfogalmazódtak a fejemben, annyira zavarbaejtőek voltak, hogy már le is sütöttem a szemem elvörösödve, de aztán gyorsan lábujjhegyre löktem magam, hogy egy nagyon gyors puszit nyomjak a szájára, de aztán mint a villám fordultam el, hogy ne lássa, a piros mennyire sokféle árnyalatban képes játszani egy ember arcán.
Az út hazafelé még nagyon sokáig tartott, így természetesen meg kellett azért állni néhányszor pihenni, enni, aludni, de nagyon szerettem volna, ha minél hamarabb hazaérünk, úgyhogy nem húztam az időt egyik megállónál sem. Amikor alvás miatt álltunk meg, akkor is csak hozzáfészkelődtem Loganhez, és az egész napos kimerítő hajtás miatt szinte azonnal elaludtam, aztán ébredés után gyorsan összekaptam magam, és már indulhattunk is. Olyan volt, mintha vettem volna egy nagy levegőt Kanadában, és csak az Egyesült Államokban fújtam volna ki, amikor végre megláttam a kastély falait a távolból. Végre megérkeztünk.
Erre a gondolatra lehunyt szemmel, jólesőn sóhajtottam fel, még szorosabban öleltem magamhoz Logant, aztán felnyitottam a szemem.
-Juuuuuuuuuuuuuuj!

//Köszönöm a játékot. Nagyon-nagyon-nagyon klassz volt //

Jó ötletnek tűnt ez a kis kiruccanás. Logan is sokat dolgozott, és én is, igaz sokszor azért túlóráztam, mert az iskolai könyvtárral egyszerűen nem lehetett betelni. Imádtam ott lenni, rendezgetni a könyveket, ott csend volt, nyugalom, mindenhol a könyvek finom papír és tintaillata terjengett, és mindenhol vaskos, vagy éppen hogy vékonyabb kötetek sorakoztak a polcokon. Tudom, hogy ezt megelőzően egy nagyobb könyvtárban dolgoztam, de ott csak egy voltam a sok alkalmazott között, ráadásul a napom legnagyobb részét a recepciós pult mögött kellett töltenem, itt meg órákig is egyedül lehettem az egész teremben, mintha az egész az enyém lett volna. Nem volt ott senki, csak én és a könyvek. Csodálatos volt.
De azért Logan is hiányzott. Már nagyon vártam ezt a pár napot, amit kettesben tölthetünk a kanadai vadonban, ahol annak idején kibékültünk, és n is végre elmondhattam neki, mit is érzek iránta valójában. Tökéletes helyszínnek bizonyult. Csak azzal nem számoltunk, hogy a nyár már elmúlt, és bár a tél szintén búcsút intett nekünk, az időjárás már nem volt ennyire belátó. Így aztán már csak idő kérdése volt, hogy mikor botlunk bele a legközelebbi hóviharba.
Ismét motorháton száguldottunk, de már egyre nehezebb volt előre haladni, arról nem is beszélve, hogy a hasogató hideg már a csontjaimig hatolt, és nem tudtam, még meddig tudom elviselni. Nem hittem, hogy eljutnánk addig a kunyhóig, amit Logan tákolt össze a nyáron, de nem is okozott ez sokáig fejfájást, mert ha nem is túl hamar, de még időben megláttam a távolban egy menedékházat. Finoman megütögettem Logan vállát, és előre mutattam. A sűrű hópelyheken és ködön t nehéz volt kivenni, de azért ahogy közeledtünk, már biztosak lehettünk benne, hogy ez az, aminek tűnik.
-Ó, hál' istennek - sóhajtottam fel, megkönnyebbülten, ahogy belépve végre megszabadultam a taszigáló széltől, amitől ezalatt a nagyjából három lépés alatt is legalább ennyiszer estem hasra majdnem.
Lekaptam a fejemről a pompomos kötött sapkát, lecsavartam magamról a szintén kötött sálat, ami szinte az egész arcomat fedte, csak a szememet nem, majd miután a kesztyűk is az asztalra kerültek, rögtön a kandallóhoz léptem, hogy begyújtsak, mert ha itt védve is voltunk a vihartól, azért elég hideg volt.
-Na, ezt jól kifogtuk - csóváltam a fejem Logan felé, miközben az éledező tűz előtt görnyedve dörzsöltem össze a tenyereimet, hogy gyorsabban melegedjenek át, néha pedig az arcomat, orromat, füleimet szorongattam, mert azok is jégcsappá fagytak. - Gyere ide, nehogy megfagyj nekem.

Szinte már hallja a lerepülő pezsgősüvegek kupakjainak sortűzét, ahogy kedvesével kézen fogva távozik a garázs felé, aztán pedig nagy gázt ad, hogy még az előtt kiroboghassanak a kapun, mielőtt még felfognák, mekkora bajban lesznek itt nélküle. Szegény Sean már sejti is, kit két perccel ezelőtt hívatott az üres igazgatói irodába, és mostanra biztosan megtalálta a cetlit, amiből megtudja, hogy abban a kegyben részesül, hogy kipróbálhatja magát, helyettes, tartalék aligazgatóként 14 napig, ami remekül fog mutatni az önéletrajzában, ha az iskola egyben marad.
Az útra nem visz magával sok mindent. A négy szál szivart, és a 20 üveg sört kivéve minden más, ami nélkül nem bírna ki két hetet ott kapaszkodik a hátába, miközben elsuhan mellettük a táj, és a sötétzöld folt egyre világosabbá válik, míg végül teljesen elfehéredik az egész.
~Végre! Két hét nyugalomban és békében! Nem arról van szó, hogy nem vagyok türelmes...de kicsit már kezd felforrni az agyvizem, és jó, hogy olyan helyen leszünk, ahol garantáltan nem fog senki átmászni a falon, berobbanni az ajtón, vagy lángra lobbantani egy egész folyosót, mikor épp elkezdeném simogatni.~
A menedékházba érve ledobja az ágy mellé a hátizsákokat, majd oldalra sandít a tűz előtt magát melengető Lily-re, és nyomban lehúzza bőrdzsekije cipzárját, hogy azt lekapva magáról kedvese hátára teríthesse, és magához ölelhesse a nőt, mielőtt szegénynek esélye lenne tiltakozni csupán azért, mert rajta így mindössze egy fehér atléta marad csak.
-Megfagyni? Édesem, Kanadában ez strand idő...a helyiek ilyenkor egy szál gatyában sétálnak le a tóhoz...esetleg egy csákányt visznek még, hogy tudjanak fürödni.
Ennek ellenére nincs ellenére a tűz, és az sem, hogy ölelgetheti a szőke hajú nőt, és néha meg is puszilhatja őt. Na igen, jó is az, ha nincs senki a közelben, akit meg kell fenyegetni, hogy erről ne meséljen senkinek.
-De tudod mit? Legközelebb meleg helyre megyünk. De komolyan...emlékszel az igazgatónőre a Xavier-ben, akit sosem láttál? Na, nemsokára férjhez megy Afrikában, és meghívott minket is az esküvőre. Valami herceg lesz a férje, vagy ilyesmi...Te hallottad ezt?
Hátra sandít, amerről a zajt hallotta, de egyenlőre nem ismétlődik meg, és egyébként is elég messziről jött, í]y inkább csak megvonja a vállát, meg Lily-t sincs kedve halálra idegesíteni minden nesz miatt.
-Biztos csak egy mosómedve gyomra korgott...vagy a tiéd - teszi hozzá játékosan, és meg is csikizi az említett testrészt.

-Strandidő? - meresztettem a szemeimet. - Eszedbe ne jusson! A végén még... ja, te nem fázhatsz meg. Hű, de nehéz ehhez hozzászokni. Jó, de akkor is. Olyan, mintha megbetegedhetnél, szóval inkább hagyd ki, ha lehet.
Még a gondolatára is jobban kezdett rázni a hideg, de ekkor puhán a hátamra huppant az előre átmelegített dzsekije, amit nyomban össze is fogtam magamon, beszippantva a jól ismert bőr- és szivarillatot, bár ez még inkább felerősödött, ahogy ő is közelebb lépett hozzám, hogy magához ölelve átöleljen, lefőzve hatalmas karjaival a kandallóban lobogó tűz melengető erejét.
-Hogyne emlékeznék - bólintottam bizonytalanul. - Ó, imádom az esküvőket! Afrikában pedig még sosem jártam, csak sokat olvastam róla. Bár, ha egy herceghez megy feleségül, akkor nagyon kell figyelnünk rá, hogy... JESSZUSOM, MIT?!
Ijedten kapaszkodtam Logan karjába és fordultam arra, amerre ő is nézett, de nem láttam semmit. Igazából nem is halottam, de hát ebben Logan messze maga mögött hagyott mindenkit. Esetleg csak Kardfog vehette fel vele a versenyt, de rá inkább nem is gondoltam.
-Aha... egy mosómedve... biztosan... Hééé! - nevettem fel, ahogy elkezdett csikizni.
Hogy megakadályozzam ezt a galád támadást, felé fordultam, és fellendülve, átkarolva a nyakát az ölébe szökkentem úgy, hogy a behajlított lábaimmal az oldalát szorítva lényegében rajta térdeltem. A veszélyről nyomban elfeledkeztem, ahogy a szőrtengerből rám csillogó szemekbe néztem, így aztán átengedhettem magam a gyengédebb érzéseknek, hogy hosszú, forró csókot nyomjak az ajkaira.
-Hát igaz, ami igaz, elég éhes vagyok - vallottam be, ahogy visszaugrottam a padlóra. - Ne sértődj meg, a sült mókusod vagy mid nagyon... ehető volt a múltkor, de gondoltam nem árt, némi rendes ennivalót is hozni magunkkal. Itt nincs sok lehetőségünk vásárolni, úgyhogy legfeljebb gondolom egyszer lenne ésszerű megejteni. De addig, itt vannak ezek.
Kinyitva a túratáskámat műanyag dobozokat vettem ki (persze nem az összeset), meg még ár dolgot. Rántott hús volt, rizi-bizi, sajtmártás, gofri, tejszínhab és eperszósz.
-Vacsora?
Ha nem volt ellene kifogása, levettem pár pokrócot az egyik polcról, és leterítettem őket, így kényelmesen puha lett alattunk a föld, és kényelmesen el is fértünk a tűz előtt. Inimmat is előhívtam, hogy csipegessen valamit, miközben mindkettőnknek szedtem az ennivalóból.
-Mit gondolsz, mikor áll el a vihar? - kérdeztem két falat között, nyugtalanul pislogva ki az ablakon, amin egyszerűen nem lehetett már kilátni, és nem csak a ránk boruló sötétségtől, hanem az ablakrácsokra telepedett hótól, ami szinte már teljesen eltakarta a kilátást. - Ha egyszer behavazódunk ide, elég nehéz lesz kijutni.

-Ne aggódj, amióta így elhíztam, úgysem szeretek ott fürdeni, ahol nem ér le a lábam - magyarázza, és közben megkocogtatja a csuklóján a csontjait, közben mintegy véletlenül befeszítve a karját. - És egyébként sem ezért jöttem ide - teszi még hozzá sejtelmesen.
-Lehet, hogy nem herceg, hanem inkább király, ezeknél a törzsi izéknél sosem tudom követni a dolgot. - Aztán mint a villám ragadja meg Lily vállait, ahogy szegény frászt kap, és majdnem hanyatt esik ő maga is.
-Biiizony, kis mosómaciiii - folytatja a csiklandozást nevetve, de csak addig, amíg áldozata ellentámadásba nem lendül, ő pedig egyensúlyát vesztve zuhan hanyatt, és a csókot már a padlón fekve viszonozza.
-Vacsi? REMEK ötlet - egyezik bele, viszont a világért sem eresztené el szegényt, így ha el akarja érni a műanyag dobozokat...nos oldja meg.
-Neked mikor volt időd ezt mind összepakolni? - Kérdi elképedve a terülj terülj asztalka láttán, és most már elereszti kedvesét, hogy ő is fel tudjon ülni.
-Hé, szia kis haver! - Üdvözlia madárkát, majd óvatosan megcirógatja a fejét. - Vihar? Milyen vih...ja ez? Errefelé ez az alap, ne aggó...
Újabb reccsenés, és morajlás a távolban. Ezúttal már elég hangos ahhoz, hogy ne csak Logan hallja.
-Ez viszont már csak hetente egyszer fordul elő...
Feláll az "asztal"' elől, hogy kinézzen az ablakon. Néhány másodperccel később viszont rá kell döbbennie, hogy bármennyire is törölgeti azt a nyomorult deret az ablakról, csak nem fog eltűnni, hisz másért fehér az egész.
-Mázli, hogy a motort nem hagytuk kint. Nos, azt hiszem ma este már itt maradunk.
Visszahuppan kedvese mellé, aztán a villájára tűz egy apró borsószemet, és Inimma felé nyújtja azt.
-Úgysem akartunk nagyon szétnézni. Nos, most már kísértésbe sem fogunk esni. Ha még sokat havazik, szegény motorom nem látszana ki belőle.

Kicsit nehéz volt elővenni a dobozokat, mivel Logan nem volt hajlandó elengedni. Szóval végső bánatomban hátrahajoltam, és félig-meddig hídba ívelve fejjel lefelé kotorásztam a táskában, amíg mindent sikerült megkaparintanom.
-Akkor amikor te vagy egy órát töltöttél a zuhany alatt - nevettem fel a kérdésére. - Komolyan mi tartott ennyi ideig? Rágó ragadt a hajadba vagy Kanadába csak kivételesen makulátlanul lehet belépni?
Már éppen megbarátkoztam volna a mosómedve gondolatával, amikor valami tompán puffant odakint, amitől szerencsésem félrenyeltem a falatot. Miután sikeresen megmenekültem a fulladástól, kicsit megütögettem a mellkasomat, hogy most aztán már minden rendben legyen, és én is feltápászkodtam, hogy megnézzem, mi történt. Gyanús volt, hogy Logannek miért nem sikerült tisztára dörzsölnie az ablakot, de nehezen hittem el, hogy tényleg behavazódtunk. Egészen addig, amíg ki nem nyitottam az ajtót, és több kiló hó be nem zúdult egyenesen a lábamra.
-Egek! - nyögtem fel elképedve, miután újra bezárkóztam. - Most mi lesz? Meddig kel itt lennünk? Meg fognak találni? Ki tudunk menni? Szivem... igen, a motor... jó ötlet volt... De velünk mi lesz?!
Inimma Logan vállára szállt, halkan csipogott valamit, majd fél lábbal dobolva várta, hátha még ebben az évszázadban lecsillapodok. Ez beletelt egy kis időbe, de végül is itt biztonságban voltunk, kellemes meleg volt, enni-innivalónk volt, még egy aprócska fürdőszobát is találtam, ráadásul nem voltam egyedül, hiszen Inimma mellett még Logan is itt volt mellettem.
-De jó, hogy most nem vagyok egyedül - sóhajtottam fel, és visszakucorodtam a pokrócokra, majd aggódva néztem Loganre. - Szívem, sajnálom. Most csalódott vagy? Végül is itt vagyunk az erdőben, ha egy másikban is, de egy hangulatos kis faházban, és... együtt vagyunk.
A vacsora romjait arrébb húztam, hogy semmi akadály ne legyen már kettőnk között, majd közelebb másztam hozzá, ha már ő is leült, hogy mellé gömbölyödve a vállára hajtsam a fejemet, az eddig terítőnek használt (és szerencsére tisztán maradt) pokrócot pedig kettőnkre borítottam.
-Na, most már éppen olyan, mint nyáron volt - mormoltam, és úgy dörgöltem hozzá az arcomat az övéhez, ahogy Inimma szokta. - Kivéve, hogy már nem haragszol rám. Fél éve együtt és... és te olyan türelmes voltál - pirultam el, de azért nyomtam egy gyors puszit a nyakára. - Szeretlek.