Methal Inc. székház

Újabb nap, újabb céges buli, újabb fellépés. Jeff eddig még soha életében nem hallott erről a bizonyos Methal Inc.-ről, de őszintén szólva nem is érdekelte, mit csinálnak. Nem is volt fontos. Az egyetlen, ami egy kicsit zavarta az agyát, hogy hogyan találták meg pont őt - a meghívás nem a megszokott csatornákon át érkezett.

A felhőkarcolót viszonylag gyorsan megtalálta, leparkolt a lehető legközelebbi parkolóhelyre és kezében a kellékeit tartalmazó ládával az épület főbejárata felé indult. Nem használt sok cuccot, az alap bevezetőtrükkök után műsorának csúcspontja valamilyen elektromos cucc kézrátétellel történő beindítása volt - és bár ez még csak bonyolultnak se tűnt, megfelelő előadással körítve tudta hozni az elvárt hatást - Uri Geller is csak kanalakat hajlított.

Bemutatkozott a portásnak, letette a ládát majd úgy döntött, hogy felderíti a terepet. Sétálni kezdett különösebb cél nélkül. Ha valaki az agyába tekintett volna ilyenkor, látta volna, hogy főleg nőkkel kapcsolatos, nem teljesen tisztességes gondolatai mellé csak néha-néha keveredik be egy-egy gondolatfoszlány bármi másról.

Céges buli, ki tudja már hányadik. Őszintén szólva nem nagyon érdekelte a dolog, de összehozta a kollegákat, ő pedig vidáman lubickolhatott a kis fejekben. Ezt pedig a világért ki nem hagyta volna. A munkaidőnek már vége volt, nem volt jelen az egész társulat, s ők is inkább a helyszínt készítették fel az összejövetelre. Emma pedig, hiszen főnök révén neki nem kellett ilyen piti munkákat végeznie, elégedetten igazgatta a sminkét a női mosdóban. Nem mintha túlzottan szüksége lett volna rá. Szerette a csábítás azon fondorlatos játékát is mikor nem mozgatta meg a képességét, s csak természetes női báját vetette be a szent cél érdekében. Hiszen… Ezzel kapcsolatban sosem volt panasza. Elégedetten igazította meg a haját, s konstatálta, hogy a megjelenése tökéletes. Még ha a sárga ruhát is választotta. A kékről úgy vélte, hogy az olyan hideg lett volna, s így sem beszéltek vele szívesen, de a sárga… A sárga pont tökéletes volt aznapra. Becsukva piciny kis türkiz retiküljét, mely persze pontosan illett a magas sarkú cipellőjéhez, sétált ki a mosdóból. Épp azon volt, hogy újra ellenőrizze a tökéletesen lakkozott körmeit amikor valaki befutott a látómezejébe. Valaki, aki nem armani öltönyt viselt. Ez mindig megviselte a lelkét. Az érdeklődés apró, halovány jeleként felvonta a szemöldökét, s egy lassú, leplezetlen pillantással mérte végig a másikat. Biztos, hogy nem kollega. Nem mintha nekik tellett volna armanira. Viszont nem emlékezett az arcára. A saját alkalmazottaira meg csak emlékezett.

- Üdv. – váltak el egymástól a formás ajkak, megformálva a negédes szót mely más helyzetben tőrdöfésként is hathatott volna. Persze aznap igen jó hangulata volt, egy újabb üzleti siker lévén, így nem is gondolt arra, hogy udvariatlanul közeledik az ismeretlen felé. Végülis, ki tudja... Nem is használta a képességét. Nem érezte még szükségesnek.[img][/img]

Szóval, ha ma este végez, még pont lesz ideje elmenni a... ó, sárga ruhás nő... Jeff gyorsan konstatálta, hogy a nő is észrevette, mi több végigmérte őt (ugyanezt a műveletet természetesen ő is végrehajtotta), amit természetesen a felé való érdeklődésnek tudott be - még akkor is, ha a nő elütött a többi arra járkáló emberkétől. Szinte vonzotta magára a figyelmet, és mivel kellően csinos volt, ezt a figyelmet Jeff egyenlőre meg is kívánta adni neki.

-Helló.

A nő köszönésére (melynek bármilyen is volt a hangsúlya, nem vette észre) rögtön válaszolt, majd néhány szívdobbanásnyi szünetet tartott. A nő szemébe próbált nézni, majd teljesen szenvtelen hangon hozzátette:

-Jeff Blackard, a ma esti szórakoztatás.

Egyenlőre nem tudta, hogy kivel beszél és jobb, ha beazonosítja magát - aztán, ha megtudja, hogy a hölgy vajon recepciós, rajongó, látogató vagy esetleg főnök, már más lesz az akcióterv.

- Oh... - halovány mosoly. Titokzatos volt, mint minden egyes nő, s nem lehetett tudni, hogy vajon ez a mosoly minek értendő. Esetleg tetszett neki a férfi frappáns válasza, vagy netán a méricskélés után úgy döntött, hogy megfelel neki arra a percre, éjszakára...?

- Mihez ért, Mr. Blackard? Mivel fog szórakoztatni? – nem, abban a percben ezt a mondatot úgy értette, hogy őt mivel fogja szórakoztatni. Természetesen tudta, hogy mivel fog előállni a férfi, hiszen először vele egyeztették az est eseményeit. Persze mikor először megtudta, hogy a titkárnője mit szervezett az estére kicsit megütközött, hiszen már megszokta a B kategóriás kis énekeseket. Ám jobban elmerengve a dolgot lassan neki is megtetszett az ötlet. Végülis volt kezdeményezőkészség a lányban, fantázia, s kapcsolat ahhoz, hogy meg is valósítsa a tervét. Ő pedig nagyon kíváncsian várt, s figyelt, miképp is alakul az este.
Azonban abban a percben még nem kívánta magát leleplezni. Oly megnyugtató, s könnyed volt a társalgás. Gonosz kis intrikus énjét pedig nap mint nap villogtathatta az irodában. Inkább a csendes, titokzatos idegen maradt.
Mint ahogy máskor is, akkor is nagy ívben tett arra, hogy esetleg a kollegákkal mi van, nem sietette az eseményeket, hiszen látszólag tényleg kíváncsi volt arra, hogy milyen lehet a férfi. Csalások nélkül. Egyelőre.

A nő már mosolygott és bármi váltotta is ki ezt belőle, mindenképpen jó kezdésnek ígérkezett... vagy legalábbis jobbnak, mint bármilyen más alternatíva. Ő maga is elmosolyodott, halványan, némileg erőltetetten, de valószínűleg elég jó előadó volt ahhoz, hogy ne legyen nagyon feltűnő, hogy mit csinál.

-Kegyedet vagy bárki mást? - a mosoly szélesebb és őszintébb lett. Végülis, ha már itt van a fellépés miatt, a munka mellett akár valami egyéb, roppant kellemes mellékszál is kialakulhat. Na nem mintha éppen hosszú távra tervezne... de néhány óra alatt rengeteg minden megtörténhet... Elérte a pontot a beszélgetésben, ahol nem árt megtudni a másik nevét, később már esetleg hülyén jönne ki. Eredetileg úgy tervezte, hogy megmondják neki, de ha nem, hát nem, kezébe kell vennie a dolgokat - ha meg egy kicsit rámenősnek tűnik, annál jobb. Legalább a végeredmény izgalmasabb lesz.

-Nem mintha tudnám, kicsoda is pontosan "kegyed"... -a mosolya tipikus, bájcsevejgős mosoly, látszik benne az érdeklődés - egyenlőre mindössze fizikálisan, dehát mégiscsak férfiből van.

- Zavarja? – kérdezte huncut mosollyal, mikor is a férfi felvetette, hogy nem tudja a nevét.

- Szerintem… -lépett egy lépéssel közelebb, mintha mi sem történt volna, s folytatta, megtörve a távolságot mely kettejük közt ágaskodott. – Sokkal érdekesebb lenne nevek nélkül élni. – talányos volt, mint oly sokszor máskor. De hát ez volt a ősi tánc, a férfi s nő játéka melyet mindkét fél pontosan ismert. Egy-egy elejtett szó, finom utalás volt a fegyver, a következő lépés, s a mozdulat vezetett a szó halálához. Ő pedig szeretett a szavakkal zsonglőrködni. Ám akkor, oh mily fájdalmas, megzavarták kellemes kis bájcsevegésében. A titkárnője tűnt fel a színen, látszólag a férfit keresve, megpróbálván leplezni zavartságát a főnöke láttán.

- Oh, Ms. Frost… A műsor hamarosan megkezdődik. Khm. Igaz, Mr. Blackard? – Emma, pókerarcot öltve, hisz az alkalmazottak előtt csak a határozott, független nő képét mutatta, ellépett az újonnan alakult kettőstől.

- Kíváncsian várom. – nézett búcsúzólag a nőre, egyelőre a férfi pillantását nem keresve, az újonnan kialakított előadóterem felé tartva.

- Nagyszerű… Remélem nem bosszantotta fel. – sziszegte maga elé a nő, mikor Emma már hallótávolságon kívül volt, megengedve magának az aggodalmas sóhajt mely már úgy nehezítette a mellkasát. Őszintén szólva néha nagyon tudta utálni a főnökét. Mintha csak mindig tudta volna minden gondolatát, s aggodalmát. Direkt olyan helyzetekbe sodorta ahol zavarban érezheti magát. Ez a parti is… Egyáltalán nem akarta ő megszervezni. Egyszer csak az asztala előtt termett, persze három nappal ezelőtt, s azon a kedvesnek szánt idegesítő hangján előadta, hogy idén neki kéne megszerveznie. Ebben, még ha nem is volt hangosan kimondva, egy kihívás volt. Emma kíváncsi volt arra, hogy miképp fog teljesíteni, s ezzel természetesen tisztában is volt. Megboldogult elődei, attól függően mennyire sikerült a parti, lejjebb vagy feljebb kúsztak a vállalati ranglétrán. Ő pedig feljebb szeretett volna kerülni. Hiszen már untig tudta, hogy mivel issza a rohadt kávéját.

Nehéz megmondani, hogy pontosan mi tesz egy nőt vonzóvá. A fizikum az ugye adott, de önmagában mégsem elég. A titokzatosság tisztán szintén nem hasznos - egy férfi rengeteg olyan nővel találkozik, akiről nem tud semmit és nem is akar ezen változtatni. A kezdeményezőkészség pedig ugyancsak nehéz dolog, hiszen sokan nem kedvelik, ha a nő túl "nyomulós". Jeff úgy érezte, hogy ezen három tulajdonság közel tökéletes arányban keveredik beszélgetőpartnerében, aki ezáltal - ebben a pillanatban - iszonyatosan vonzónak tűnt számára.

-Nos...

Kezdte volna egy félmosoly kíséretében a választ, amikor a titkárnő megzavarta őket - egyértelműen elrontva a pillanatot közte, és Ms. Frost között. Ezen a ponton teljesen felesleges lett volna bármit is mondania, Frost "meghidegült". Úgyhogy mindössze biccentett egyet és a titkárnő felé fordult.

-Ő nem. - mondta negédes mosollyal, kétértelműen a titkárnőnek, majd maga is az előadóterem felé indult és a néven gondolkozott. Frost, Frost, Frost - valahol már hallotta, mégpedig mostanában. Hát persze! A cégvezető. Vagy a lánya? Őszintén szólva nem volt benne egészen biztos, túl fiatalnak tűnt, hogy olyan céget vezessen, aminek a céges bulija már nem a legközelebbi kocsmában van.

Az előadás önmagában rövid volt. Két bevezető kártyatrükk után levitáltatott egy ceruzát, nem evett meg egy borotvával töltött pogácsát (de kettő igazit igen) - semmi új, forradalmi, vagy szokatlan, csak a jól bevált, működő trükkök. Mindössze a végjáték volt talán érdekes. Egy villanykörtét vett a kezébe és miután körbeadta megvizsgálásra, kezébe fogta és túljátszott koncentrálás mellett lassan meggyújtotta. Ez volt a kedvenc műsorszáma. Egyéb bűvészeknek általában ügyeskedni kellett, hiszen a nézők nem vizsgálhatták meg azt a darabot, mellyel a trükköt bemutatják. Neki viszont semmit nem kellett csinálnia. A bűvészség miatt elvárták tőle a megmagyarázhatatlant, viszont pont ugyanezen okból feltételezték, hogy a megmagyarázhatatlannak racionális oka van. Általában senkinek sem jutott eszébe, hogy mutáns is lehet - még a mutánsoknak sem.
A villanykörte után már csak a finálé volt hátra. Ebből az alkalommal valami újjal próbálkozott. Egy néző (alapvetően Emma, de ha ő nem vállalkozott, valaki mástól) telefonjából kiszedette az akkumlátort, majd elkérte. Emellé kért egy számot, majd akkumlátor nélkül felhívta azt - megintcsak, roppant bonyolult bárki másnak, pofonegyszerű neki.
Előadás végén meghajol, gyorsan összepakol, majd az előadóterem irányába veszi útját, hátha véletlenül összefut Ms. Frosttal...

A Methal inc. vállalat, amit Emmát nagyon bosszantotta, mindössze egy emeletet foglalt el a felhőkarcolóból. Legszívesebben az egészet magáénak mondta volna, de… Kezdő cég, még ha nagy tőkével is indult. Ez pedig kénytelen volt tudomásul venni. Legalább két-három év kellett még ahhoz, hogy a nagymenők között mozoghasson. Ugyan ezen okból kifolyólag tartathatta volna a partit egy eldugott kocsma csendes zugán, de…. Minden kis porcikája tiltakozott a gondolat ellen. Ő ennél sokkal gálánsabb volt, főleg ha a beosztottairól volt szó. Hiszen ők futtatták a vállalat. Ameddig pedig ment a szekér, márpedig egész nyugodt kis csapat gyűlt össze, ő nem zsugoriskodott az ilyen apróságokon.
Ha Jeff ismerte az üzleti élet menő nagykutyáit akkor joggal emlékezhetett a Frost névre. Winston Frost, a híres brooklyni kereskedőfamília sarja. A bőrük alatt is pénz van. Ez pedig… Nos, látszott is a nőn. Az utolsó másodpercig sem leplezte azt, hogy jó módban él. Hiszen igazán sosem volt rá szüksége. Gyermekként megvédték a szülei, a pubertárskor után… Nos, az már egy teljesen más történet. Szinte élvezte azt, amikor valaki megpróbálta kirabolni. Nagyon mulatságos dolgokat tudott művelni. Bár az lehet, hogy mások másnak nevezték volna.
Emma a legelső sorban foglalt helyet, közvetlen a titkárnője mellett, így premier plánban élvezhette az előadást melynek színpadul az átrendezett tárgyalóterem szolgált. Egész előadás alatt figyelt, s ez nem pusztán a megszokott formalitás volt. Maga sem tudta megmagyarázni miért, de már gyerekként is nagyon szerette a varázslókat, bűvészeket, boszorkányokat… Mindenféle mágikus dolgot amivel kiállnak a színpadra, s nevetésre ösztönzik az embereket. Persze gyermekként még jókat nevetett, sokat borzongott, de a felnőtt lét mindezeket megtiltotta. Mindössze a jól megszokott félmosolyt, s apró lélegzetvesztést engedte meg magának, hogy ne kelljen teljesen kiadnia magát mások előtt. Mégis, hogy nézett volna ki…
A villanykörtés trükk pedig kifejezetten tetszett neki. Ő sem gondolt volna arra, hogy a férfi mutáns lenne, hiszen nem piszkált bele az agyába. Csak azon gondolkozott, mint ahogy mások is, vajon hogy csinálhatja a trükköt. Jól megnézte a villanykörtét, megkocogtatta, de sehol sem vélt olyan pontot felfedezni mely alapot adna a csalásra. Végül persze, jobban végiggondolva, nem is fedezhette volna fel, hiszen akkor fogott életében először egy igazi villanykörtét a kezébe. Ha egy igazi körtét adnak a kezébe, a gyümölcsöt, arra is elhiszi, hogy a villanyban használják. Szóval ilyen szempontból kiváló közönség alapanyagnak bizonyult.
A telefonos trükkhöz pedig odaadta a mobilját. Egyre több élménnyel gazdagodott, hiszen akkor tanulta meg, hogy azokat a kütyüket szét is lehet szedni. Ha Jeff alaposabban megszemlélte a nő mobilját akkor láthatta, hogy egy drága, márkás darabról van szó, mégsem az új, érintőképernyős android generáció amiért a legtöbben majd megvesztek. Csak a jól bevált nyomógombok a régi rendszerrel. Fogalmazzunk úgy, hogy Emma nem volt egy technikai zseni, s nem is lett volna türelme ahhoz, hogy a műkörmös kezeivel küzdjön az érintőképernyő érzékenységével. Szóval az eggyel régebbi generáció is okozott neki fejtörést. A trükk? Minden tetszett neki. Mosolygott, talán könnyedebben mint máskor, s szépen meg is tapsolta a bűvész urat. Jól láthatóan a titkárnője igencsak megkönnyebbült, sőt, talán már az új irodája dekorációjában töprengett, miközben átvette a férfitól a terepet, hogy tovább igazgassa az eseményeket.
Bizonyára akadtak olyanok, az alkalmazottak között, akik megkérdezték volna a férfi trükkjeit, de végülis egy idő után kiszabadulhatott a rajongók gyűrűjéből, hogy a „véletlen” találkozást megejtse a nővel. Az előadóterem, közvetlen a tárgyalóból nyílt, így nem volt túl nehéz dolga megszöknie a kíváncsiskodók elől. A nő viszont nem volt ott. Talán ennyire érdekelte volna a parti? ások nem követték a férfit, hiszen, a hangokból kiszűrődően, a karaoke még csak akkor következett. Tökéletes alkalom lehetett volna, egy…
BUMM.
Egy ajtó becsapódott, hanyag vehemenséggel, s egy alak lassan kibontakozott a sötétségből. Emma a másik ajtón közeledett. Jobban ismervén a cég ziges-zugos kerülő utait a bal szárny felől közelített meg a helyiséget. Akkor sem kutatott a férfi agyában, csak látta merre indul el, így egy gyors hajrával beérte. Hiszen mily szörnyű is lett volna elhalasztani a kiváló lehetőséget.

- Már el is megy? – kérdezte halkan, látszólag bánatosan, két pohár borral közeledve a másik felé.

- Még szerettem volna megkérdezni, hogy mik a titkai. – mondta, egy édes, ravaszkás mosoly kíséretében, a másik felé nyújtva az egyik poharat.

Az előadás kifejezetten jól sikerült végülis. A trükkök működtek, nem sült bele, úgy tűnt, hogy maga módján a titokzatos főnökasszonynak is tetszett, néhányan oda is jöttek hozzá, hogy hogyan csinálja őket (nem, egy mágus nem adhatja ki a titkait), de hálistennek nem kellett sokáig maradnia a céges tömeg között. Az ideje lejártával már nem voltak kíváncsi rá és ezt roppant finoman ugyan, de tudtára adták - de Jeff ezt nem bánta. Némileg kacskaringósan, komótosan, minél több teret lefedve a kijárat felé indult. Úgy látszott, ezen az estén a szerencse nem szegődik mellé, hiába próbálkozik, mégis elkerüli Ms. Frostot, akinek pontos kilétére az előadás alatt sem jött rá, hiába tűnt távolian ismerősnek a név.
Viszont, ahogy elhagyta a termet, úgy érezte, hogy itt az ideje megoldani ezt a problémát. Hanyag mozdulattal kabátja zsebébe túrt és elővette okostelefonját és a "Methal Inc." "Frost" szavakra keresett rá. Bár a telefonja elég gyorsan dolgozott, így is csak annyit sikerült kitalálnia, hogy Ms. Frost rendes neve valójában Emma, illetve, hogy valószínűleg ő a cégvezető. Nos, legalább ennyit tud, ha már... két méterre van tőle.
A felfedezés kisebb meglepetésként érte, főleg, mivel Emma nem kifejezetten abból az irányból jött, melyből ő számított rá. Ez azonban nem zavarta meg. Telefonját villámgyorsan zsebébe tüntette, elmosolyodott, fejével nemet intett és átvette a számára felajánlott poharat.

-Úgy néz ki, már nem lenne értelme. - válaszol, pillanatnyi szünet, majd folytatja. -És mondja csak, mire kíváncsi, Ms. Frost -- Emma?

Még csak meg sem próbálja rejtegetni, hogy magázódásból tegezésbe próbál váltani, illetve, hogy sikeresen megtudta azt a bizonyos nevet. A borba nem kortyol bele koccintás nélkül, melyet viszont -egyenlőre- nem kezdeményez.

- Azt hittem a bűvészek nem árulják el a titkaikat. – nem igazán érdekelte, hogy mit művel a telefonjával, a piciny kis vészriasztók, avagy pánik gomb nem nyomódott be. Talán a beképzeltség jele lett volna, hogy nem pásztáz mindenkit végig maga körül? Vagy csak lassan kezdte megtudni, hogy túl könnyen az információk birtokába juthat? Az első években még vicces, szórakoztató a hatalom, ám ahogy telnek az évek már más lesz minden. A hétköznapok varázsát pedig semmiképp sem törte volna meg.
A Methal Inc. ha esetleg később a férfi mégis utána nézett volna, egy nem is olyan rég alapult vállalkozás melyet Emma keltett életre. Szállítmányozással s bizonyos elektronikai eszközökkel foglalkoznak. Vannak már szállítóik, rendelőik, dinamikusan fejlődő cég, de az igazi áttörés talán egy-két éven belül következhet be. Attól függően, hogy miképp keverik a kártyáikat. Emma pedig pont olyannak tűnik, aki már megszokta a jó lapjárást.

- Szóval mindent tudsz? – kuncogott halkan, mikor is a nevén szólította, láthatóan élvezve azt, hogy ily misztérium öleli körbe a másikat. Nos, arra nem gondolt volna, hogy a mobilból nézte ki. Persze hallott már az androidos mobilról, valaki mutatta is neki, de… khm. Nem nagyon érdekelte a történet. Szóval azon töprengett, hogy ki csacsoghatta el magát. Talán valamelyik alkalmazott. Vagy látta a kiírást az irodáján. Bár… Az a másik oldalon van. Érdekes. Ezen pillanatok hordozták azt a veszélyt magukban, hogy kutakodjon. Mostanság vissza kellett tartania magát, hogy ne másszon bele az ismeretlenek fejébe. Magánszféra? Ugyan, dehogy. Csak egyszer-kétszer olyan mocskos dolgokkal találkozott, hogy egy életre elment a kedve a folytonos leselkedéstől.

-A jól sikerült bemutatóra. – emelte a poharat a másik felé, koccintásra várva. Nem szerette a elhúzott tósztokat.

A módszerei működni látszottak. Emma ismét kuncogott, ő pedig elégedett volt, hogy pozitív visszajelzést váltott ki a nőből. Hála az égnek a modern technológiáért - már el sem tudta képzelni, hogy 20 évvel ezelőtt hogyan szerezhettek információt valakiről vagy valamiről. Nem mintha folytatni akarta volna az információgyűjtést, legalábbis egyenlőre biztos nem - mindent tudott, amit tudni akart.

-Varázsló vagyok, munkaköri kötelességem a tudás. - Némileg cinikusan megnyomta a varázsló szót, de rögtön utána egy mosollyal lágyítani próbálta szavainak élét. Koccintott a nővel, elégedetten biccentett, mikor előadását megdícsérték, ám nem tervezte estéjét munkájának boncolgatásával tölteni, úgyhogy témát váltott.

-Szóval, mi késztet egy ilyen ifjú hölgyet arra, hogy cégvezető legyen? És ne a bulizásnak éljen? - A kérdések könnyedek voltak, nem akarta, hogy úgy tűnjön, mintha vallatás folyna. Mindössze egy egyszerű, ártatlan beszélgetéskezdeményező érdeklődés volt. Ráadásul azon túl, hogy magától értetődő kérdés volt, érdekelte is a válasz. Még mindig úgy érezte, hogy Emma túl fiatal az átlagos cégvezetőkhöz képest és mivel eltért a normától, személye is még érdekesebbnek tűnt.

A munka, a munka… Túl sokszor találták meg ezzel a kérdéssel. Nem is gondolkozott el a dolgon, hisz oly egyértelmű volt a válasz. Ő már volt ott, érezte, tudta, ilyen lehet. Azok a fejek, gondolatok, emlékek, vágyak… Mind ott pörögtek az agyában, s szüntelen zakatoltak a szívében. Mit is mondhatott volna erre? Azok a viharos egyetemi évek. Amikor először kipróbálta a füves cigit, a többiek nyomására, s persze saját kíváncsiságból is, sajnos történt egy kis mallőr. Ő ennek nevezik, mások egy rémálomnak. Gondolatai szabad utat engedtek, a gátak melyeket az évek folyamán gondos munkával felépített, lerombolódtak. Öt szerencsétlen tudatát szipolyozta ki, keresve egy választ melyet csak a saját elméjében tudott volna megtalálni. Akkor s ott épp elege lett a bulikból. Egyébként sem szerette a szervezetlen összejöveteleket. Olcsó kis bulik, szörnyű italok, lepukkant kis taknyok. Ez nem az ő világa volt. Ám az iroda, a koktélbár, a… fényűzés! Azt már jól tudta kezelni.

Látszott, hogy a nőt kizökkentette a kérdés a megszokott gondolatvilágából. Talán fájó pontot érintett vele, vagy csak egyszerűen elgondolkozott, hogy mit felelhetne a dologra? A tekintete a távolba révedt, hosszú másodpercek erejéig. Csak a zene megváltozott ritmusa volt, mely a zárt ajtók mögül ömlött rájuk, zökkentette ki, hogy újra összekapcsolódhassanak lélektükreik.

- Te miért lettél mágus? Inkább… könyvelőnek nézel ki. – kuncogott halkan a gondolatra, hátat fordítva a másiknak, könnyed léptekkel érve el az asztalt, mely akkor magányosan terült el a tárgyaló közepén. Helyet foglalva rajta, elegánsan keresztezve a lábait, támaszkodott meg szabad kezével.

- Szeretsz játszani… Jeff? – ártatlan kérdés, mégis, komoly tekintet. Ő szeretett. Bár ez az arcára volt írva abban a pillanatban.

A legutolsó kérdés nem volt telitalálat, de szerencsére komoly problémát sem okozott. Végülis honnan tudhatott volna bármit is azokról az okokról, melyek Emmát ide, erre a pontra vezették? Talán túl hamar, túl fájó pontokra kérdezett rá.

-Könyvelő?! Könyvelő? - a puszta feltevés is meghökkentette. Életében már sok jelzőt aggattak rá, de ezt még sosem. Nevetségesnek érezte, pont úgy, mint a könyvelői munkát. Ő ilyen munkakörben mindig negyvenes, kopaszodó, szemüveges férfiakat képzelt el, akiknek semmi örömük nincs az életben. A másik kérdésre ő sem válaszolt. Hogy mondja el, hogy élvezi, ahogy az emberek tudatával játszhat, ahogy láthatja a meglepődést az arcukon és érezheti, hogy okosabb náluk, sőt, időnként, egy-egy megfelelő társaságban és megfelelő előadással érezheti azt, hogy okosabb mindenkinél?

Közelebb lépett Emmához, majd - ha a nő hagyta és nem lökte el magától - egész közel hajolt hozzá és a fülébe súgta:

-A játéknak élek... Emma.

- Hmh… - elégedett hümmögés, majd elfordulás. Leszállva az asztalról, még csak esélyt sem adva arra, hogy közelebbről megismerkedhessetek egymással, lépett pár lépést előre.

- Én is szeretek játszani. – enyhe célzás, összefont karok. Vajon mi lesz a folytatás? Visszafordulva feléd, látszólag fáradtan simítva végig a vállán, elmosolyodott.

- Mi lenne, ha azt játszanánk, hogy felteszek egy kérdést, s ha jól válaszolsz akkor jutalom lesz a vége. De ha nem… Az… az sajnos fájni fog. – sajnálkozó mosoly, ördög cinkosság az ajkak szegletében. Ez inkább tűnt kellemes fájdalomnak, ám voltaképp nem is ismerted a nőt, szóval… Ki tudja? Bármi lehet belőle.

- Vagy félsz a veszélyes játékoktól? – visszalépve, átszelve azt a kínzó távolságot melyet önmaga teremtett, kérdőn nézett rád. Nem tett semmilyen felesleges, oda nem illő mozdulatot. Ez volt a nagy játék kezdete, a táncé melyet a férfiak s a nők már évezredek óta járnak közösen. Ő pedig szerette, imádta, s jól is művelte azt. Egyértelművé tette, még ha nem is kellett ezt hangosan kimondani, hogy nem olyan könnyű a közelébe férkőzni. De hát… Egy varázsló sok dologra képes. Nem?

//ne haragudj, Jeff, Emmával lebeszéltünk ide egy játékot.//

Nem voltam másnapos, mégis izgultam. Nem mintha általában csak akkor izgulnék bármilyen meghallgatáson, interjún, vagy egyéb elutasítási lehetőséget magában rejlő szituációban, ha éppen másnapos napjaimat élem (mert nálam egy ilyen sosem elég), de azért megpróbáltam ezzel vigasztalni magam: ha még ittam volna is, sokkal rosszabb lenne. Nem sokat segített, pedig értékeltem volna, ha legalább a hangom remegését elrejti. Így viszont némi hangremegéssel érdeklődtem, hogy bizonyos Delma Ross titkárnője vár elvileg fogadásra. Az az igazság, hogy nem igazán voltam biztos a névben, mivel a metrón való telefonálás sosem tartozott az erősségeim közé, és a portás csak megerősített ebben: ilyen ember nem dolgozik náluk. Hát persze! Már az elején gyanút foghattam volna, amikor valaki nem a saját nevén mutatkozik be, hanem valakinek a titkárnőjeként. Basszus, már akkor rá kellett volna kérdeznem. Ahelyett, hogy itt elcsesszem az időmet, és hülyét csináljak magamból a kétkedően figyelő portás előtt. Aki ráadásul… felajánlja, hogy körbenéz a leadott látogatók között állásinterjúk miatt. Kapva kapok az alkalmon, és amíg keresgél a nevem után, olyan felesleges infókkal traktálom, miszerint ez csak egy párhetes gyakornoki munka lenne, semmi komoly, egy ismerősömtől kaptam a számot, aki aztán kapcsolt ehhez a bizonyos Delmához, vagy Elmához, vagy Emmához… elmondom neki, hogy nem is igazán értettem a nevét telefonban. Ő meg felnéz: Emma, fiatalember. Emma. Emma Frost. – Ebben a pillanatban nem tudom, hogy melyikünk néz a másikra meglepettebben, ő vagy én. Hiszen: micsoda? Én ahhoz a bizonyos Emmához kaptam időpontot?! Pontosabban nem hozzá, hanem a titkárnőjéhez. Ez akkor is sokkal. Ebben az esetben nem Ross, hanem Frost. Jesszus! Én leizzadok, a portás pedig gyorsan az egyik lift felé terel, és az óráját mutogatja, hogy szedjem a lábam, vagy késni fogom. Pedig én már abban sem vagyok biztos, hogy oda akarok jutni! Emma Frost! Ez hihetetlen!

A titkárnő, alig győzve kivárni azt, hogy Emma behívja, esett be az ajtón. Látszólag ideges volt, s zaklatott. Emma, fel sem nézve a munkájából, hiszen épp a könyvelést tanulmányozta, intett a kezével. Ez annyit jelentett náluk, hogy mondhatja. A titkárnő valami olyasmit habogott, hogy a bátyja kórházba került, s tudja, hogy nagyon korán van, de ha lehetne… Ekkor Emma megállt. Felnézve a nőre, a tekintetét fürkészve, tudta, nem hazugság. Ha más helyzetben lett volna, esetleg egyedül, a magányos lakásban melybe tényleg csak hálni jár, akkor megütközik. Most azonban dolgozott, szóval az érzelmek, a múlt könnyű szárnyakon kélő rémei elkerülték.

- Csak nyugodtan. – biccentett felé, visszatérve a munkájához. Az ilyesfajta nagylelkű gesztusok egyébként nem álltak távol tőle. Ha tudta, nem hazudik a másik. Erre az egyre igen érzékeny volt. S ugyebár képességét bevetve… Elég nehéz volt átverni. Mondhatni lehetetlen. Az egyszerű embereknek. Mutánsokat pedig, legalábbis telepatákat, élből nem vett fel. Szerette biztosítsani a pozícióját. Az inkognító ugyebár.
Tehát, Mike mikor kilépett a liftből, felkészülve a titkárnő általi interjúra, csak annyit érzékelhetett, hogy egy barna szépség bevágódik a liftbe, s se szó, se beszéd már megy is le. Többen pedig már nem voltak az emeleten. Vagy legalábbis a széles, szépen díszített folyosó az ürességről ordított. Nomeg másról is, de ez természetes volt egy gazdag vállalat esetében.

- Várjunk csak… Akkor nekem kell fénymásolnom?! – nos, ez szomorú felfedezés volt. Utálta azt a hülye gépet. Főleg azért mert nem igazán tudta kezelni. Néha sokkal többet csinált mint kellett volna, máskor meg elkezdett villogni meg sípolni. Miért kellett volna tudnia, hogy mi a baja? Carol meg olyan szépen tudta kezelni az olyan gépeket. Sóhajtva egyet, megengedve magának egy mártír arckifejezést, hisz a szoba rejtekén senki sem láthatta, ragadta meg az iratokat, s sétált ki az irodájából. Egy egyszerű, fehér, testhezálló ruha volt rajta, s egy gyönyörű fekete nyaklánc, mely kiemelte a… nos, adottságait. A cipő pedig… Nos, az abban a pillanatban épp hiányzott. Általában levette az irodában, hiszen a magassarkúak hosszútávon nem túl kényelmesek. Ráadásul nem is kellett sokat kimozdulnia ha benti munkáról volt szó. Nem is vette észre a hiányát, csak tanácstalan álldogált az ajtóban, jobbra is, balra is figyelve. Pedig emlékezett merre is volt a fénymásoló szoba.

A liftben toporgás sem az erősségem, sőt, határozottan a gyenge pontjaim listáját erősíti, viszont ettől függetlenül mégis csinálom, hiszen a gyakorlat teszi a mester. Pillanatok alatt komoly fokokkal megy feljebb a pulzusom, és örülök, hogy nem vagyok Hulk, vagy egyéb monstre, aminek csak egy kis idegesség kell, hogy bekattanjon. Ettől függetlenül ahogy emelkedik velem a lift szintről szintre, ugyan úgy halad felfelé a szívritmusom is, és képtelen vagyok lenyugtatni magam. Így már kezdem kapizsgálni, miért is volt az az enyhe csodálkozó felhang a titkárnő beszédében, amilyen lazán leszerveztem vele ezt a mai beszélgetést. A teljes ismeretlenség esélyével mentem, remélni sem mertem, hogy pont Emma Frost lesz az… pontosabban: a titkárnője, aki fogadni fog. Igyekszem nem gondolni azokra a pletykákra és belső infókra, amiket az ismerősöm mondott el nekem. Persze ez nálam mit sem segít, most dugig a fejem a rémtörténeteivel róla. Ahogy kattan a lift az emeletem, madár vagyok, amit most először zártak kalitkában. Végül az nyugtat meg: igazából hagyhatnám Emmát a fenébe. Hiszen én úgyis „csak” a titkárnőjével fogok beszélni. Ez a gondolat prána-bindu meditációkat megszégyenítő erővel terjed szét a tagjaimban, még egy ideig ismételgetem, majd elhatározom magam arra, hogy határozott fellépésemmel, biztos tudásommal megkaparintom magamnak ezt a gyakornoki állást.

Elhatározásomat nem szeli ketté a mellettem elszelelő lány, majdhogynem sírásra álló szemekkel, zsepit szorongatva… na jó, de, kettészeli. Nem vártam ilyen fogadtatásra, nagyot nyelve lesek körbe, mégis honnan rohanhatott ki ilyen elgyötörten. Biztos vagyok benne, hogy ő volt még itt előttem meghallgatáson. Igyekszem némi örömöt találni az egészben: azt hiszem, őt nem vették fel. Maradt még akkor hely nekem.
Bizonytalanul lesek körbe az emeleten. Azt mondom, bizonytalanul, de ezt úgy kell érteni, hogy szinte a szőnyegre se merek rálépni. Gyerekként még azt képzeltem, minden ilyen székház színaranyból van, viszont felnőttként átírtam ezt az elképzelésem. Itt viszont kezdem úgy érezni: nem realisztikusabb lettem, csak a fantáziám lett sokkal szerényebb. Ha nem is aranyból lett öntve ez a szint, azért megadták a módját a dizájnnak. Elismerően füttyentenék, ha nem vonná el a figyelmemet egy nyitott ajtóban, mezítláb álldogáló nő. Khm… elismerően pillangózok felé. Látványosan nő az illető. Nem mondom, hogy elakadt a szavam, mert valójában nem is akartam mondani semmit, csak még addig gyorsan végigmérni, amíg ő nem vesz észre. Persze lehet, hogy ez már rég megtörtént, amilyen rég (tényleg, milyen rég? percek? órák?) álldogálok már itt.
Felmerül bennem az ötlet: lehetséges, hogy Emma Frost valójában férfi? Hiszen ki más akarna magának ilyen látványos titkárnőt? Ez akár vadásztrófeának is beillene…
- Jónapot? – Oh, fene, persze ezt felkiáltó mondatnak szántam, amolyan figyelemfelhívásként, hogy hé, hahó, itt vagyok, szevasz-üdvözlöm, csak sikerült az iménti zavarom magvaiből néhánynak épp ebben a mondatban kibimbóznia.

~ Utálom amikor nem gondolkozom… Legalább valakit felhivathattam volna… - korholta magát, mely gondolatmenetből egy idegen hang zökkentette ki. Bátortalan köszönés, egy férfi alakja. Meglepődött, megriadt? A férfi kis buksijába tekintett, csupán a fő irányvonalakba pillantva bele melyek abban a percben uralkodtak az lelkében. A saját nevét hallotta, a titkárnőjét, bizonytalanság zakatolt benne és… Gyakornok? Gyorsan kiszállt a másik fejéből, hiszen feleslegesen nem pazarolta az erejét, meg nem is akart kellemetlen meglepetésekre bukkanni. Viszont, mint oly sokszor máskor is, talán fiatalságából adódóan is, kibújt belőle a kisördög.

- Ms. Frost-ot keresi? – édes mosoly, laza mozdulatok. Hát igen, annyira nem kúszott bele a másikba, hogy tudja, voltaképp a titkárnőt kereste. Csupán címszavak, képeket látott, érzett, s azok alapján rakta össze a képet. A titkárnő asztalához sétálva, bensejében kislányos izgalommal foglalva el az idegen széket, dőlt hátra, s figyelte a másikat. Lábait elegánsan keresztezve, az iratokat az asztalra dobva, mit sem törődve akkor az üggyel, könyökölt a szék karfájára. Erre mondta volna az apja, hogy égetnivalóan rossz.

- Sajnos nemrég ment el. - az íróasztal elég átlagos volt. Valahogy többet remélt a lánytól. Ostoba képek holmi háziállatokról, családról, meg valami igen otromba plüssállat a sarkon. Már érezte, hogy miről fog legközelebb elbeszélgetni a lánnyal. Az egy dolog ha a saját szobájában ilyen dögöket helyez el, nade az ő irodája előtt? Több mint bosszantó. A kutyával szemezve, melyről idő közben felfedezte miféle is lehet, szakadt el a másiktól egy pillanatra. Borzalmas.
Mike talán azt is gondolhatta volna, hogy lassacskán a felvilágosodás elérte a nőt, s végre rájött arra mit is beszéltek meg nem is olyan régen. Ezzel szemben csak annyit láthatott, hogy a sarkon lévő aranyos kis állatkát figyeli, talán régi emlékként, és... Oké, ne menjünk ilyen messzire. Nem úgy nézett rá. Vagyis, van egy olyan nézés amikor kellemes emlékképek öntenek el, a bensőkbe melegség költözik és édesen mosolygunk. Most azonban a nőn csak a mélységes undor látszott melyet abban a pillanatban sehogysem tudott leplezni. A mutató és középső ujjával fogva meg a tárgyat, a fülénél fogva, egy igen határozott mozdulattal juttatta a szemetesbe. Ennyit arról, hogy sok gyereknek még játékokra sem futja.
Emma, megszabadulni végre az undor nyomasztó érzésétől, mintha egy kő esett volna le a szívéről, pillantott vissza a másikra. Nem nagyon érzékelte azt, hogy egy plüssállat kidobása bunkó avagy rossz dolog lett volna. Egy tárgyhoz sem kötődött, kivéve persze a bankkártyáját, szóval egy ilyen...emlék? Felesleges és kínos volt. Ő pedig a lány (kéretlen) mentora volt. Tehát semmikép sem hagyhatta, hogy így tönkretegye az imázsát mások előtt. Voltaképp meg is köszönhette volna neki. Senki más nem tette volna ezt meg. Az a jó szíve...

- Kéretlen hódolók. - negédes mosoly, visszadőlés. A másik igen különleges tulajdonsága az volt, hogy szemrebbenés nélkül tudott hazudni. Üzletasszony volt. Amolyan bolti kellék.

Kénytelen vagyok figyelmeztetni saját magamat, hogy én tekinthetek rá Emma Frost férfiváltozatának trófeára felvett titkárnőjeként, ettől függetlenül elég nagy a valószínűsége annak, hogy némi intelligenciahányados is komoly szerepet kapott a kiválasztásában. Ráadásul nem mellékes szempont, hogy ő fogja tartani az elbeszélgetést. És nyilván nem azzal akarom felvetetni magam, hogy aztán az én tőle csurgó nyálammal akarja leragasztani a borítékait… és nem, Mike, verd ki a fejedből, nem is egyéb testnedveiddel akar operálni.

Persze a hallgatás és a szolidan (frászt, nem is olyan szolidan) meredt szemekkel bámulás… amit csak nem kis mennyiségű jóindulattal tudnánk értelmesen csillogó-fiatalos tűzben égő figyelemnek hívni – én is tudom, hogy ezek határozottan nem piros pontokat érdemlő tettek egy meghallgatáson, de azért művelem őket, mert mégse tagadhatom meg a nememet, vagy a szememnek a szép látványt. Mit ne mondjak, ahogy a nő mozgott, nem a plüsskutya érdekelt. Pedig egyébként tök szeretem a kutyákat. Tényleg.

Ő azt kérdezi, hogy Ms Frostot keresem-e, én pedig legszívesebben rávágnám, hogy a fejemet. Helyette gyorsan csavarintok a… nyelvemen egyet és sziporkázó szellemességgel rávágom azt, amit megbeszéltem már temérdek alkalommal a tükörképemmel, hogy tilos: - Nem, Önök keresnek engem. – Nem áll jól, ha amikor rájössz, mekkora hülyeséget sikerült közölnöd magadról a világgal, kapásból facepalmmal nyugtázod a dolgokat, nekem pedig van annyi önuralmam, hogy a kezem ökölbe szorulva a nem kis feszültség tökéletes hirdetéseképpen továbbra is ökölbe legyen szorítva… - Úgy értem… – kezdenék bele a javításba, ha már verbális satírozógép nem létezik, de aztán félbeszakít. Hódolók? – Hát hogyne persze… – vágom rá szemrebbenés nélkül, mert mit érdekel engem holmi plüsskutyának intézett néhány szó, amikor leesik hogy… - Hódolók? Hogy jön ez ide? – És oppálá, máris kirohant a hangképző szerveken az, aminek agyi kisülések formájában nagyjából fejszinten meg kellett volna rekednie. –Őü, úgy értem… – satír, satír, cseszett satír – hogy csak a titkárnőjéhez jöttem. – Totálisan véletlenül maradt ott a „csak” szócska, mert oké, így gondolom, hogy Emma Frosthoz képest a titkárnője egy szimpla „csak”-kal is jellemezhető, de se első, se a második körben nem akartam ezt a tudtára is adni. Mégis sikerült, hát persze. Gratulálok, Papírfiú! – Mármint Önhöz, asszonyom. – Próbálok bókolni és minél gyorsabban a feledés homályába taszítani az előző mondatot, hátha nem ütötte meg az ingerküszöbét. Felvillantanék egy üzletemberes, komoly, sármos mosolyt, de attól tartok, csak egy kisfiús „bocsesz”-esre futotta. Vacak arcizmok, rossz gének… miért ver még az ég is?!

Emma, kuncogva a másik előadásán, amit nagyon élvezett, figyelt. A világ mindig kincséért sem szakította volna meg. Fiatalság, bohóság, de… várjunk csak! Ő is fiatal volt, nem? Néha nem úgy viselkedett. Ebben sokat közrejátszott az is miképp nevelkedett. Nade mégis… Nem, most nem vekengett ilyen dolgokon. Csak folytatta tovább a kéretlen kis játékokat.

- Tudja… Beavatom néhány kis… titokba. Ha ezeket lehet azoknak nevezni. – pördült meg a székkel, s állt fel. A másikhoz sétálva, azzal a tipikus nagymacska mozgással, állt meg mellette, várva arra, hogy odaforduljon hozzá. Egy dolog azért furcsa volt ebben a dologban. Kicsit közelebb állt mint kellett volna. S a távolságból nem engedett. Mármint annak hiányából.

- Először is. Ha belépünk egy idegen helyre akkor bemutatkozunk. Az üzleti életben nem elvetendő. Kivétel ha épp kirabolna valakit. De az már nem tartozik a fehér gavalléros bűnözők hatáskörébe. Mármint… nyíltan. Fegyverrel. Hmh… - felemelve a kezét, megérintve a nyakkendőt, mely lehet épp jól állt, de ő azért igazított rajta. – Másodszor is… Kicsit nyugodtabban viselkedünk. Úgy komolyabb hatást érhet el. – elengedve a nyakkendőt, hátrébb lépve, némi teret, levegőt hagyva ezzel a másiknak, lépett oldalra.

- Mi lenne ha én lennék Ms. Frost? Nagyon rossz benyomást keltene. Elég szigorú. Nem szereti a hibákat. – a hangja teljes komolyságról árulkodott, ám ott volt benne némi cinkosság mi azt mondta, ő nem árulja el. Akkor egész más hangon, tónusban beszélt volna vele. Az előző jelenet is hasonlított inkább egy szenvedélyes éjszakát bemelegítő mozdulatsornak mintsem kioktatásnak. Csak sajnos elég hamar oldalra lépett. Mint macska az egérrel. Nem volt túl kíméletes.

- De… szerencséje van. Épp ráérek. Gyakorolhat. Én leszek az igazgató, maga pedig az aki állásra jelentkezne. Mit szól? Ha megtartanám az önéletrajzát, ami még nem biztos, akkor el kéne vele beszélgetnie. Ahhoz pedig… már megbocsásson, de komolyan kéne gyakorolnia. – látványosan körülnézve, hogy jön-e valaki a folyosón, aminek persze az esélye a nullához közelített, lesett az irodája felé. Ezzel nyilván arra utalva, szavak nélkül is, hogy együtt lógjanak be a főnök irodájába egy kis szerepjáték kedvéért. Nem tűnt valami okos ötletnek. Csak… egy iroda. Egy zárható iroda. Ahol van asztal, jobb esetben kanapé, fotel…szőnyeg? Sok-sok kiváló hely, a… gyakorlásra.

Oké, én reagálni akartam, tényleg. Cserkésbecsszó. Viszont vannak olyan helyzetek, ahol a tökéletes némaság és totális merevség, hehe, még jobb is, amit egyébként tennél/elmondanál/csinálnál. Fontos ez a hármas felsorolás, mert például vannak dolgok, amiket kifejezetten teszünk, ilyen pl. egy előre eltervezett emberölés, és ezzel nem egyenlő az, amikor valamit csinálunk. A csinálás sokkal alantasabb, de kérdezz meg egy szeretkező párt, és leszarják, hogy a szex mennyire állatias ösztöndolog.
Részemről büszkén felszegtem emberi és férfiúi méltóságom romjai között a fejemet, és kiálltam a totális némaságom mellett. Ez is végülis egyfajta bástyája volt annak, hogy ne tegyek még rosszabbat, mint amiről a kedves jövőbeni kollegina beszámol. Ó, igen, jobb ha tudod – próbálom a belső monológgal egyrészt a saját figyelmem is elterelni más dolgokról, másrészt megacélozni akaraterőmet -, mi még kollégák leszünk. Azt ebben a szent liftküszöbben, ahol azóta is állok, megesküszöm neked!

Lépésről lépésre haladtam merevségem… khm… lelohasztásában, és olyan apróságokkal kezdtem, mint a fejelfordítás. Ez rendkívül hasznosnak bizonyult, hiszen ott állt mellettem, és bár rendkívül romantikusnak minősíthető a fülbe suttogott utasítás – már aki gerjed ilyesmire -, de egy felvételi beszélgetésen nem hinném, hogy éppenséggel helye volna. Ráadásul nem könnyíti meg bármiféle merevedés feloldását. Már annyival, hogy elfordultam, lelkemben büszkén tapsikoltam meg magam.

Hasznosnak minősült, hogy ízig-vérig nő volt, így az előadását se nyújtotta rövidre, volt időm ezen egy kicsit elmélázni, és ez sokat segített abban, hogy egyrészt felfogjam és feldolgozzam, azt, amit nekem mondd, másrészt érdemben is reagáljak rá. Először az jött a számra, hogy „köszcsi a bókokért, felhasználom majd”, mert arra gondoltam, hátha egy ilyen lejjebb vesz a szobában tomboló hormonok élettartamából, de aztán úgy döntöttem: úgyse gerjedtek még rám túl sokan, és főleg nem élveztem előnyt belőle, így hát ezt végre kihasználom. Mély lélegzet, másik tekintetének felkutatása, egy fokkal férfiasabbra sikerült mosoly, és: Köszönöm a jó tanácsokat… – mondtam, és belül kitört a tapsvihar. Sajnos sikerült totálisan belefeledkeznem ebbe az önértékelésbe, így későn vettem észre, hogy lábaim időközben életre keltek, és az iroda felé visznek… kétségbeesetten próbáltam feleleveníteni, hogy mi is hangozhatott el idáig. A tények elborzasztottak, viszont már nem volt más hátra, mint előre. Úgy döntöttem, szemfüles leszek, és mégse magam lépem át a küszöböt. –Csak tessék, maga után – intettem neki, miközben az agyam nagyjából kétszáz százalékon dolgozott mindenfajta megoldáson. Például… rá kéne csukni az ajtót. Igen, ez remek tervnek tűnt.
Negédesen mosolygok, majd abban a pillanatban, hogy belépett a hölgy, és kellőképpen eltávolodott a bűvös küszöbtől, egy jól irányzott mozdulattal rácsuktam az ajtót. Azaz: csukta a kánya. Ez egy becsapásnak is minősülhetne!

CSATT

Mindenre, csak épp erre nem számított volna. Túlélési ösztönök, reakciók, nem úgy viselkednek ahogy elvárná tőlük az ember. Előrébb ugorva, miközben a szíve majd kiugrott a helyéről, pördült vissza a bejárat felé, némi, oké, talán nem is olyan csekély megrökönyödéssel az arcán. Még kész szerencse, hogy a másik nem látta ezt. A saját érdekében. Nagyon ügyelt arra mit gondolnak róla mások. S ha ezt a pillanatnyi gyengeséget valaki elkapja… Nos, ne is menjünk inkább bele.

- Mi a…? – kellett néhány kéretlen másodperc, oké, egy perc mire rendezte a gondolatait. Megtámadták, elrabolják, vagy…? Ezek lettek volna a jobb lehetőségek. Mert ez azt jelentette volna, hogy továbbra is működik a női ereje. Ám nem érzékelt több idegent az emeleten, így… Nos, ez a rosszabbik verziót feltételezte. Valaki visszautasította. Az egész jelenet lepergett lelkiszemei előtt. Valamit rosszult csinált? Természetesen nem. Minden tökéletes volt. De akkor…? Összefonva hasfala előtt a karjait, mint egy morcos gyerek, úgy szemezett a rá csapott ajtóval. Fogalma sem volt róla, hogy ezek után mit kéne tenni. Mert a visszautasításnak is azért vannak módozatai. Elhúzódás, virágnyelv, elköszönés. Nade…egy ajtó?! Ráadásul pont ilyen formában?!
Az egész élet egy játék, ő pedig nagy játékos volt. Fiatalabb korábban talán máshogy próbálkozott volna, ám ilyen idősen azért benőtt már a feje lágya. Najó, azért nem. Csak az eszközök finomultak, s lettek gonoszabbak. Visszasétálva az íróasztalhoz, felvéve a cipőjét, mely nélkül azért nem érezte magát olyan magabiztosnak, tette fel a napszemüveget a fejére. Ezért jó ha az ember a maga főnöke. Egész jól beosztja a szabadidejét. A szép kis Guess táskát a vállára dobva, felvéve a mosolyt amiről csak kevesen tudják mit jelent, sétált ki az irodából. Egy elvesztett csata? Ugyan! Ez még csak az igazi hadviselés kezdete! Egy dologra nem gondolt. Vajon eltorlaszolta? Nade azt miért tette volna? Újabb dilemma. Mit tesz az ember ha valahova szeretne bejutni? Hát kopogtat. Hiszen pofonegyszerű.

Kopogtatva, határozottan, mégsem kétségbeesetten, várakozott. Végülis megszokta már, hogy minden ajtó magától nyitódik előtte. Néha persze erre rá kellett segíteni egy kicsit.

- Hé, Mr., értem én, kiengedhet!

- Yess! – Könyök behajlít, levegőbe bokszolás, a testtartás görnyedt, a korai öröm tovaterjed a vérárammal, hogy… elenyészhessen.

Mély sóhaj. Jelen pillanatban ennyire futja, miközben rám szakad a terhe annak, amit tenni szándékozok. Ott állok a teljes (odafagyott) némaságban, a fülemben visszahallom szapora szívverésem… tisztára, mint valami kafa akciófilmben. Ez most viszont teljesen más lesz.
A cipőmet nézem, porszem sem tanyázik rajta. Annál több szállong viszont körülöttem, szépen felkavartam az ajtóbecsapással az állóvizük. Aranyos napfény ódalog befelé a késő délutánban, minden porszem hóesést mintáz. Arra gondolok, most ők is megpróbálnak többnek tűnni, mint amik. Hát, legalább nem vagyok egyedül ezzel.

Gyors ruhaszemle. A zakó hajtásnyomait meghúzni, a gombokon még gyorsan törölni egyet. Néhány gyengébb pofon – hogy ha eddig annyira aludtam volna, hogy észre sem veszem, álmodom, hát most felébredjek. Nincs ébredés, arcom pedig élettelibbnek tűnik a pofozás okozta kis plusz vértől. Papírcsíkot ragadok meg az oldaltáskámban, mire a hajamhoz emelem, helyre kis fésű. Végigsimítok rajta, megjelenésem immár hibátlannak kell lennie. A tőlem telhető legtöbbet hozom.

Nincs más hátra. Tipródhatok még magamban, persze, ez természet adta jogom, igazán nincs aki megtiltsa, de eszembe jut, hogy talán a kedves titkárnő félreérti a helyzetet odabenn. Az igazán kellemetlen volna. Sőt… nem szívesen gondolok arra, hogy mi lenne, ha valami egészen máson járna a drága kis buksija, mint a valóság. Ejj, de kellemetlen következményei lehetnének – beleborzongok a gondolatba. Nem is akarom tovább húzni, sem a tipródást, sem az elmerengést. Csak feleslegesen húzom magam. Helyette kiegyenesedem, egy utolsó mély, nyugodt lélegzet, a papírcsak-fésű eltüntetve a táskában…

Minden koppanásom visszhangot vert? Elkerekedett szemekkel meredek az ajtóra. Vagy… ő is kopogott? De hát… mégis miért? Bátortalanul engedem le a kezem. Mindegy. Úgy döntök: ez csak valami próba lehet. Határozottan a gombkilincsért nyúlok, úgy érzem magam, mintha harcos volnék, aki újabb veszélyekkel néz szembe. Eszembe jut „csetepatém” a nővel, akinek az ujjai helyén is pengék voltak. Hát, itt legalább nem kell az életemet féltenem – gondolja Mike dőrén, majd egy határozott mozdulattal benyit az ajtón.
- Üdvözlöm, hölgyem. Mike Hanscome vagyok, a meghallgatásra jöttem… – Úgy tervezte, hogy igen magabiztosan fogja mindezt előadni, meg nem zavarhatja ebben semmi. Csodák csodája: ezúttal tényleg megtalálta a hangját, és miközben örömmel konstatálja ezt ő maga is, igazán nincs olyan dolgokra fölös agykapacitása, mint a környezetére figyelni. Ezt a mondatot tényleg könyörtelenül és szinte megzavarhatatlanul előadja, ha rajta múlik.
Hát nem azt beszéltük meg, hogy újra előadjuk a mi kis gyakornokos jelenetünket?

A hamis drágaköveket egy ékszerüzletben adták át a pórul járt futárnak, aki aztán lepasszolta őket Darren-nek, aki csak annyival járt jobban, hogy neki még megvan mindkét karja. Mikor Szellem megtudta, pontosan melyik üzletről van szó, kedve lett volna kacagni a sors eme fintorán, bár könnyen lehet, hogy jó kedélye csak a belé lövellt morfiumnak volt köszönhető.
-A jégkirálynő nagyon finnyás tud lenni a szomszédaira - Meséli Sheena-nak, pár órával a kórházi incidens után. Egyébként valami Darien Darrow nevű vezérigazgató irodájának ablakánál állnak éppen. - Állítólag nagyon szép ajándékot kellett kapnia azért, hogy az az üzlet oda költözhessen. Nem tudom, hogy érhette ezt el, hisz nem az övé az az ingatlan, de nagyon ügyes tud lenni ha akar, komolyan mondom kiráz tőle a hideg...
~Illetve, képes volt más érzelmeket is kelteni bennem...pontosabban, az érzelem túlzás, azt más műveli velem.~
-Ott tárolták a gyémántokat, miután beérkezett a városba, és ha van egy kis szerencsénk, még mindig ott vannak, bár ebben erősen kételkedem. Szerinted mit tegyünk velük?
~Én a magam részéről valami gyors megoldást választanék, tekintve, hogy már nincs csak néhány óránk, amíg Darren-ék megérkeznek Washingtonba, és aztán mehetek értük.~
-Egyébként, új szobatársad van?