Methal Inc. székház

Látva, hogy Sheena számára is ismerős a név, csak még jobban kételkedni kezd a férfi szavában, de sok ideje nincs a további vallatásra, hisz a távolban végre valahára felcsendülnek a város valódi őreinek szirénái. Gyorsan fekete filctollat ragad, s írni kezd a férfi pólójára.

"Vigyázat, rablógyilkos. A hangjával képes ölni, úgyhogy ne hagyják megszólalni. Ez a 8 ember itt körülötte örült volna ennek a tanácsnak.
Üdv
Az X csapat!"

Dolga végeztével kipeckeli a férfi száját, majd eltűnik vele, és ott hagyja az országút közepén, hogy a kiérkező rendőröknek is legyen valami munkája. Ez után Sheena előtt jelenik meg újra.
-Visszatérve a kérdésedre - veszi fel újra a beszélgetés fonalát, mintha csak a mosdóba szaladt volna ki az előbb - Van egy tippem, miért érdekli hirtelen ez a város, de inkább el sem mondom, mert még érzelgősnek hinnél. A lényeg, hogy akad még egy kis dolgunk, mielőtt Darren és Lynn visszatérhetnének - itt az órájára tekint, hogy megbizonyosodjon róla, tényleg van még idejük rá, hogy meg is csinálják a dolgot. - Ugye nincs programod ma estére? Kiveszünk egy filmet, rendelünk pizzát, sztorizgatunk, és megöljük azt a bérgyilkost, akit Boower a bérgyilkosa után küld majd, mert gyanítom, hogy nem hagyja majd ennyiben ezt a kudarcot.

Kíváncsian nézem, ahogy Szellem üzenetet irkál a férfi ruhájára kisegítve ezzel a zsarukat, amit egy kicsit furcsállok, de hát Darien mostanában sok megmagyarázhatatlan dolgot csinál, így ezt is elintézem egy vállrándítással, és türelmesen várakozom az alatt a fél másodperc alatt, míg felszolgálja a férfit.
Azért a magyarázata után még érdekelne, hogy mégis miért akarja betenni ide a lábát Boower, de hát Szellemet ismerve, most úgy sem húznám ki belőle, de ami késik nem múlik.
- Hát, már úgy is cseszhetem a mai napomat, ezért egy-két óra ide, vagy oda még belefér, és tudod, hogy imádok másik bérgyilkosokra vadászni egy jó pizza után. - vigyorgok rá. - Viszont azért, ha lerendeztük, hogy Darren és Lynn visszatérhessen, mégis csak beavathatnál, hogy mit tudsz Boower ügyeiről itt a városban, mert lehet, hogy nem ártana majd tudnom róla.

-Ó, semmi komolyat - feleli egy vállrándítás kíséretében - azt gondolom te is kitaláltad, hogy megvette az ékszerüzletet, a többi pedig...az leginkább csak pletyka, úgyhogy inkább hagyjuk is.
A telefonhoz lép, s lenyom rajta egy gombot.
-Consuela, kéne ide egy üveges, bár gondolom sokan vannak még így ezzel.
A nőhöz sétál, s kezét ezredszerre is a vállára teszi. - Egyébként egy ázsiai pasi, de első nap mutatták be, utána pedig kínos lett volna rákérdezni, de egyszer csak beletrafálok az igazi nevébe.
Újra eltűnnek, s legközelebb a rendőrség főhadiszállása mellett bukkannak fel újra, egy üres lakásban.

//Foyltatás: [You must be registered and logged in to see this link.]//

Már két hete nem volt rendelőm. A helyszínre érkező rendőrök azóta is keresték az ádáz mutánst, aki ezt tette a hellyel, vagyis a pontos személyleírásom szerint egy alacsony, vörös hajú nőt, aki mutáns képességét kihasználva rámtört a rendelőben romhalmazzá téve mindent maga körül. Vagyis Lexnek nem kellett attól tartania, hogy felismernék.
Én azóta jobb híján házhoz jártam, ha sürgős esetről volt szó, ha nem, másik orvoshoz küldtem őket. Még jó időbe telt, mire visszakaphattam a felújításokon és a nyomozást elősegítő rendőri látogatásokon átesett munkaállomásom. Ennyi időre azonban nem érte volna meg új helyet keresni.
Az elmúlt két napban öt betegnél jártam, és hamar rá kellett jönnöm, hogy a munkám ilyen fajta művelését nagyon nem rám szabták. Megszoktam már, hogy egy adott helyen vagyok, körülvesznek a megszokott bútorok, műszerek stb. Az viszont vigasztalt, hogy továbbra is segíthetek másoknak, ha kérik, ráadásul nemsokára megint a régi, bejáratott helyemen lehetek.
Ebből kiindulva határoztam el, hogy visszautasítom a Methal Incorporation állásajánlatát. Előző nap ugyanis telefonon megkerestek, hogy érdeklődjenek, nem szeretném-e betölteni a náluk épp megüresedett üzemi orvos posztot. Üzemi orvos! Ki van zárva.
A recepciós pultnál ülő egyenruhás férfi útba igazított, hol találom meg az igazgató szobát, úgyhogy pontosan megtervezett útvonallal a fejemben. Kicsit feszengtem a ruhámban, mivel nem voltam ilyen öltözékhez szokva, viszont úgy véltem, ha vissza is utasítom az ajánlatukat, ez mégiscsak egy állásinterjú, úgyhogy illik kinézni valahogy. De pont így? Fekete kosztüm volt rajtam a hozzá tartozó szoknyával, amiben alig tudtam lépni, de hogy ezt jóvá tegyem magamnak, a cipőm legalább nem volt magassarkú, abban soha nem tudtam egy lépést sem megtenni bokaficam nélkül. Frissen vasalt halványsárga blúzomból csak egy csík látszott ki, de az épp elég volt, mivel a hasrészén Donald kacsa kergette Mickey egeret (elromlott a mosógépem, és ez volt az egyetlen felsőm, amit megfelelő takarásban el lehetett adni elegánsnak).
Ahogy átvágtam a végtelennek tetsző folyosón a rám vetett pillantásokból, amiket gyakorta kötöttek össze az úticélomat takaró ajtóval azt olvastam ki, hogy oda még senki sem ment be széles mosollyal... kifelé meg aztán végképp nem.
Lépteim egy idő után már jócskán veszítettek ruganyosságukból, határozottságom is rendesen apadozott, és már nem az volt a legnagyobb gondom, hogy hazafelé menet taxival menjek vagy metróval, hanem hogy hazajutok-e én még innen? Miféle félelmetes lény lakhatja a barlangot?
Halkan kopogtattam, majd be is nyitottam. Már átléptem a küszöböt, amikor eszembe jutott, hogy megvárhattam volna, amíg valaki jelzi, hogy bejöhetek.
~Úristen, mit csináltam! Most biztos meg fog enni!~
Elfogadva sorsomat, úgy döntöttem, akkor már emelt fővel, bátran fogok meghalni. Megmarkoltam hát a belső oldalon lévő kilincset, és annyival határozottabb mozdulattal csuktam be, hogy az inkább úgy hangzott, mintha becsaptam.
~Na tessék! Ennyit a gyors sütésről, most már azért is lassan fog meggrillezni!~
A terebélyes asztal mögött státusz szimbólumnak tökéletesen megfelelő bőr, gurulósszék állt, nekem háttal.
Megköszörültem a torkomat, hogy biztos lehessen benne, az iménti ügyetlen, zajos belépőm ellenére itt vagyok még.
-Jó napot! - mondtam szerencsétlenül bátortalan hangon. - Lynn Harlow vagyok.
A szék ekkor felém fordult, ahogy a benne ülő alak lábával ellökte magát. A velem szemben trónoló, kajánul vigyorgó alak látványától leesett az állam.

Ahogy a titokzatos vezető a bőrfoteljében üldögél, és hatalmas televízióján a tőzsdeinformációkat nézegeti, egyszerre megcsörren a háta mögött a telefon. Egy mozdulatot sem tesz felé, hisz korábban már beállította, hogy két csörgés után kihangosítóra kapcsoljon a készülék, ami számára nagyon kényelmes, ám szerencsétlen személyi titkára így sosem tudhatja, mikor tartózkodik itt tényleg, és mikor beszél szó szerint a falnak.
-Hallgatom. - Zendül fel mély baritonja, azt a bizonyos második csörgést követően. Alkalmazottja csupán azért keresi e keserű órában, mikor a reggeli mélyrepülés után a cég részvényei épp csak elkezdenek felfelé kapaszkodni, mert megérkezett állásinterjújára a cég új doktornője...illetve ő még nem tud róla, hogy az lesz, de ami késik nem múlik. - Köszönöm. Amíg a hölgy itt tartózkodik, nem akarom, hogy bárki zavarjon minket. - Hangja nem különösebben fenyegető, de ismerik már a dörgést odakint, s mostantól tényleg nem lép be ide olyan, akinek kedves az élete, kivéve egy valakit. Az ajtó csapódását hallva széles mosolyra húzódik a szája, hisz kétség sem férhet hozzá, ki lépett be az imént, nincs még egy ember, aki puszta jelenlétével is napfénnyel tölti meg ezt a komor irodát, melyet még úgy is érzékel, hogy háttal ül neki.
-Mármint, Dr. Lynn Hawlow, ha nem tévedek? -Teszi fel a kérdést, kicsit elváltoztatva a hangját, hogy még inkább egy mesebeli gonosztevő látszatát keltse, mit azon nyomban le is rombol, ahogy megfordul a fotellel, kezében egy nagy bögre forró kakaót tartva. - Hát mégis eljött - állapítja meg a nyilvánvalót, s közben egyik kezével az asztalra helyezi bögréjét, másikkal pedig kikapcsolja a TV-ket. Ezt követően enyhén előre dől, két kezének ujjait pedig összeérinti álla alatt. - Kitttűnő!
Ez az a pont, ahol már annyira sem tudja fenntartani a komolyság látszatát, amennyire eddig sem igazán. Felpattan a fotelből, a következő milliszekundumban pedig tenyerét az asztalra tapasztva lendül át fölötte, hogy végre kellő közelségbe kerüljön a nőhöz, hogy egy forró csókkal üdvözölhesse végre.
-Öhm...szóval - villámgyorsan hátrébb lép a nőtől, és nagyon megpróbál komoly arcot vágni, de szemében még mindig ott csillog az a csibész fény. - Mint mondtam, nagyon örülök, hogy eljött, és elnézést, hogy kicsit elragadtattam magam. - Megköszörüli a torkát. - Szóval, kezdhetjük? Kérem foglaljon helyet.
Karjával a puha bársonypárnás szék felé mutat, melyet aztán illemtudóan el is húz az asztaltól, hogy vendége kényelmesen elhelyezkedhessen. Ez után ő is helyet foglal asztalánál, s nagy komolyan előhozza a nő aktáit, mintha nem tudna róla úgyis mindent fejből.
-Szóval, Harwardon végzett, osztályelső, színjeles...kivéve néhány dolgozatot, amik rosszul sikerültek, mert nem tudta kialudni magát valamiért...Körzeti orvos, és már jó néhány éve praktizál. Ez így elsőre nagyon szimpatikusnak tűnik.
Ahogy ott ügyködik az asztalon, csak tűnik fel, hogy még a névtáblája is kinn van: Darien Darrow, aligazgató. Ez minden esetre megnyugtató, hisz akkor biztosan nem betört ide.

Első pillanatban nem tudtam eldönteni, hogy mérgelődjek vagy nevessek. De csak az első pillanatban, aztán rájöttem az okosságra: végül is, miért ne csinálhatnám egyszerre mindkettőt?
-Hogy te mekkora idióta vagy, hogy nem sül ki a szemed! - nevettem, és hátrébb toltam, de azért az elutasító gesztus végén megcirógattam a kezeit, hogy a mozdulataimban is meglegyen a balansz.
A váratlan meglepetés, a helyzet abszolút komikussága, amit mintha csak szimbolizálni akart volna az asztalon gőzölgő kakaóval, annyira letaglózott, hogy a csók viszonzása annyira gépiesre sikerült, hogy később nem is voltam biztos benne, hogy tényleg megtörtént.
És akkor még ez a hivatalos viselkedés is! Vajon engem vagy saját magát szórakoztatja jobban?
-Még hogy elragadtatta magát! - legyintettem finomkodón, miután úgy véltem, akár bele is mehetek a játékba. - Egy állásinterjú ezzel jár. Ha megduplázza az év végi bónuszt, még le is zuhanyzom magával.
Csendben hallgattam végig a rám vonatkozó adatokat, időnként lehunyt szemmel, nagyon mélyen, nagyon látványosan bólintottam. Csak egyszer szóltam közbe tettetett, kapkodó magyarázkodással.
-Sajnálom, de valami elmebajos mutáns-maffiózó bulit tartott a lakásomon, és sokáig tartott utána elmosogatni.
Tekintetem a nappali fényben megcsillanó névtáblára siklott. Hirtelen nem is tudtam, ki az a ,,Darien Darrow aligazgató". Aztán beugrott.
~Ja, hogy a szivi!
Mosolyogva néztem rá.
-Szóval, mi lesz azzal az év végi bónusszal? - susogtam.

-Azt hitted, hogy a parkban csak azért mondtam, hogy cégtulajdonos vagyok, mert fel akartam vágni a szüleidnél? Van benne valami, de attól még igaz.
Szerencsére már az elején eltervezte, hogy nem fogja túlzásba vinni a komolyság erőltetését, hisz amikor a tó tündére simogatva tolja el őt magától, mint mindig amikor úgy csinál, mintha haragudna rá, akkor tuti nem bírná megállni, hogy elvigyorodjon, a csók után pedig végképp nem.
-Nocsak - vonja fel szemöldökét, a következő pillanatban pedig feláll a székéből - nem is tudtam, hogy ennyire jártas a vállalati etikettben, de ez esetben...
Lynn székéhez sétál, egy gyors mozdulattal az ölébe kapja őt, majd visszasétál karosszékéhez, ahol először ő foglal helyet, utána pedig az ölébe ülteti reménybeli alkalmazottját.
-Messze van még az év vége - közli nagy komolyan, de aztán egy cuppanós puszit is nyom a doktornő arcára - és talán korai lenne bónuszról beszélni, hisz még el sem fogadta az állást. Tényleg, ha már így szóba jött végre, lássuk mi is az.
Szabad kezével az alt és a tab billentyűket nyomogatva előhozza a word file-t, melyet a szeméri titkára állított össze neki. Tényleg ideje volna megtanulni a szerencsétlen flótás nevét...
-Tehát, nemrég sajnos meg kellett válnunk a cég régi, jól bevált, megbízható orvosától, mert pletykált a sajtónak... - ölelése egy hangyányit szorosabbá válik, de hanglejtéséből is érezhető a rosszallása. - Állítólag a tőzsdének rosszat tesz, ha valamelyik nagy fejű közgazdász ihlettel szolgál a Dr.House íróinak, ezért nem kezeltethetjük őket, csak olyan dokival, akiben maradéktalanul megbízunk. - Úgy helyezkedik, hogy egyenesen Lynn gyönyörű barna szemeibe nézhessen, ha közben becsúszik még egy apró csók, az sem feltétlenül probléma. - Az igazgatótanács nagyon lelkes volt, amikor megtudták, hogy van élő ember, akiben én megbízom, ráadásul orvos is. Az pedig kifejezetten tettszett nekik, hogy a feleségemről van szó - remélem nem gond, a nevemről pedig azt hiszik, álnév - bár az sem lehetetlen, hogy csak azért ilyen támogatóak, mert az igazgató lelépett, és rám bízta a céget. Na, de a lényeg, kapnál egy rendelőt, amiben ezeket az lekényeztetett idiótákat kéne kezelned, amikor pedig nincs semmi bajuk, akit csak akarsz. Továbbá a fizetés sem rossz, nagyon nem, és a szülési szabadság alatt is meglepően jól gondoskodnak rólad, arról nem is beszélve, hogy még alá sem kell írnod 10 év munkaviszonyt, mint mindenki másnak, igazi idióta, aki összeállította a szerződésed. Mit szólsz?

Nem sokáig ülhettem a kényelmes székben, amit Szellem előzékenyen ki is húzott nekem, mintha legalábbis a királynő jött volna hozzá látogatóba. Nem bánkódtam, mivel hamarosan egy még annál is kényelmesebb ülőhelyre penderített, aminek mozgó, simogató-funkciós karfája is volt, a meleg, lüktető, tökéletesen illeszkedő támláról már nem is beszélve.
Érdekes módon ebben a helyzetben sokkal komolyabb hangvételt ütött meg, amit szintúgy sokkal komolyabb figyelemmel díjaztam. Ezt időnként egy-egy csókkal megtörtük ugyan, de elvégre akkor még nem voltam alkalmazott, vagyis az üzletpolitikájuk ilyen erkölcstelen semmibevételéért egyenlőre még nem rúghattak ki.
Az üzemi orvosi állás igazából továbbra sem vonzott. Annak mondjuk örültem, hogy a már meglévő betegeimet meg azokat, akik egyszerűen csak igénylik az ellátást, de nem dolgoznak itt, őket továbbra is elláthatom, kecsegetető ígéretnek hangzott, és mertem remélni, hogy be is tartják.
Plusz még együtt is dolgozhatnánk Szellemmel. Milyen nagyszerű lenne! Mikor ehhez a gondolathoz értem, kicsit gyanakodni kezdtem. A férfiak az ilyesmitől nem kiborulni szoktak, és sikítozva elmenekülni? Nap nap után egyre gyanúsabban normális. Csak nem titkol valamit? Ennyire senki sem lehet eszményi. Itt valami nincs rendjén.
~Ja, de hírhedt sorozatgyilkos, akinek vér tapad a kezéhez, ha huszonnégy órán belül nem követ el semmi illegálisat, remegni kezd a keze a megvonás okozta stressztől, úgy ismerkedtünk meg, hogy ki akarta nyírni az apámat és/vagy engem, a fél alvilág őt üldözi, nem kevésbé a törvény emberei, ezen kívül mutáns, aki a képességével lépten-nyomon visszaél. Hál' istennek!~
Boldog megkönnyebbüléssel sóhajtottam fel. Itt már semmi kellemetlen meglepetés nem érhet.
-Nana, ne szidd azt az idiótát - intettem mutatóujjamat a szájára helyezve. - Szerintem nagyon is érti a dolgát.
Mosolyogva döntöttem homlokomat az övének.
-Hol írjam alá?

El tudnátok hinni, hogy egy olyan ember, mint Szellem, izgulni is tud? Ő sem hitte volna, de most a torkában dobogott a szíve, mikor arra várt, hogy mit fog reagálni arra az apró malőrre, hogy az épületben innentől mindenki a feleségének fogja hinni őt, mennyire fog ki akadni rajta, esetleg kiborulni, de az, hogy nem reagált semmit, igencsak meglepő volt.
~Na várjunk csak, lehet ez azt jelenti, hogy már nem is zavarná őt a dolog?~
Minden esetre innentől már nem kell odafigyelnie rá, hogy ne remegjen a keze, miközben az egérrel a nyomtatásra kattint, de a helyzet persze így sem sokkal könnyebb, mint az angyali homlok, mely a földkerekség legszexibb agyát óvja, és rejti az övéhez nyomódik, a szempár pedig, mely képes lenne rávenni őt bármire teljesen eltakarja a munkaállomását. Ennek ellenére azért sikerül kinyomtatni a szerződést, 11 példányban, elmenti az asztalra ötször, és megnyitni a levelezőprogramot is néhányszor.
-Alapból a lap alját javasolnám de... - erősen rámarkol a formás fenékre, és fél kézzel megemeli azt, hogy a nőt az íróasztalra ültethesse. - érvényesíthetjük másképpen is a dolgot...
Egy gyors, és láthatatlan mozdulattal lenyom még egy gombot a telefonon. Azonnal kattan a zár az ajtón, a személyi titkár pedig azonnal megérti, hogy innentől kezdve még Ms.Frost sem léphet be oda, bár el sem tudná képzelni, hogyan akadályozhatná meg, de ez már az ő gondja.
-Üdv a cégnél - suttogja a nő ajkába, mielőtt újból egy szenvedélyes csókban egyesülnének.

Pár órával később, miután illendően sikerült köszöntenie a cégnél szíve királynőjét, épp azon van, hogy újra rendbe szedje valamelyest a ruházatát. Idő közben a nőt figyeli, kivel a rendelőben történtek óta most fordul először, hogy ismét huzamosabb ideig képes mosolyogni, anélkül, hogy angyali arcára árnyat vetnének a szomorúság felhői. Örökké el tudná nézni a huncut fényt szíve választottjának két szemében, de van még egy kis dolguk ma, amit mindenképpen el szeretne intézni.
-Hétfő reggel körbevezetlek majd. Ráérsz akkor kezdeni, a hét többi részét elengedem - jelenti ki nagylelkűen, annál is inkább, mivel most épp kedd van. - Valamit még meg szeretnék neked mutatni ma...mit szólnál hozzá, ha otthon megejtenénk azt a zuhanyt az év végi bónuszért, és utána útnak indulnánk?
Amennyiben Lynn igent mond, már el is tűnnek innen. A nagy sietségben persze elfelejt szólni a titkárnak, ki már így is elég furcsa dolgokat gondol főnökéről, például szentül hiszi, hogy Szellem egyszer 3 napot töltött az irodájában egyhuzamban, a mostani eset után pedig a páros állóképességéről is érdekes képet kaphat...

Hat évesen tanultam meg írni, hét évesen már egész folyékonyan ment, persze a kisebb-nagyobb nyelvtani hibákkal. De még akkor sem jelentett nagyobb kihívást két egyszerű, és viszonylag gyakran használt szó leírása, mint most a Methal Incorporation igazgatói irodájában. Ráadásul valamiért tizenegy példányban volt szükség az aláírásommal ellátott szerződésre, így a két szóból máris huszonkettő lett. Átkozott bürokrácia!
Miután a lehetséges összes módon megpecsételtük a szerződést, Szellem máris egy hét szabadságot ajánlott, amit én kizárólag a fénysebességhez mérhető iramban gondoltam át, hogy aztán vigyorogva bólintsak rá.
-Azért nem ragaszkodom hozzá, hogy te vezess körbe - vetettem ellen. - Mármint ne érts félre, de mit szólna hozzá a többi dolgozó? Aligazgatók nem szoktak ilyesmit csinálni. Neked megkérdőjelezhetnék a szakmai pártatlanságodat, én meg máris stréberként vonulnék be mindenki tudatába. Egyébként hagyd csak az év végi bónuszt, kis szerencsével hamarosan mehetek vissza a rendelőmbe.
Beszéd közben rendet tettem az irodában. Valójában nem volt nagy munka, mivel azzal, hogy felöltöztünk, a kupleráj nagy része el is tűnt. Azért volt néhány levert tűzőgép, toll, papírlap, ezeket sietve visszahajigáltam az asztalra. Aztán a csodával határos módon helyén maradt kakaós bögre felé nyúltam, és egy szuszra kiittam a tartalmát. Már hideg volt, de azért jólesett.
-Ha ezt tudtam volna, nem vacakoltam volna annyit, hogy normálisan álljon a hajam - mondtam neki kakaó-bajszosan, ahogy gubancos hajamat próbálgattam elfogadható formájúra lapítgatni.
Kíváncsi voltam, mit szeretne mutatni, de ismertem már annyira Szellemet, hogy tudjam, hiába is faggatnám. Ezért hát mosolyogva simultam ismét a karjaiba (az előzővel ellentétben most azonban volt rajtam ruha), és vártam, hogy elröpítsen, ahova ő jónak véli.

Egy kis hang tiltakozik ugyan az ellen, hogy csak álljon ott, és hagyja, hogy a barátnője a 3 szükséges példány mellett még nyolc másikat is hitelesítsen, de ugyanakkor komoly visszatartó erő, hogy így hátulról az asztalra hajolva eszményi látványt nyújt a számára a még terhesen is hihetetlenül kívánatos kedvese. Végül a szépérzéke lenyomja lelkiismeretét, s még finoman meg is paskolja a formás feneket, mielőtt elvenné a papírokat, egyet kivéve.
-Ez a tiéd. Őrizd meg jól. Hamarosan megkapod a beléptetőkártyád is.
Egy legyintéssel hárítja új alkalmazottja ellenkezését azon kiváltság ellen, hogy ő vezesse körbe személyesen. Ezer örömmel van vele, és egyébként is, bármit, csak dolgozni ne kelljen, így két legyet üt egy csapásra.
-Valójában, annyira be van fenyítve a banda, hogy még jót is tenne a morálnak, ha azt látnák, hogy képes vagyok kivételezni valakivel. A jégkirálynőtől megszokták, hogy egyenlően kínoz mindenkit... Ez nyilván túlzás, de egy 24 éves szőke modellről van szó, akivel még én sem szoktam viccelődni, szóval gondolhatod, mit művel...
Újra Lynn-hez lép, végigsimítja arcát, s ajkaival eltávolítja a kakaó bajszot, lélegzetelállító alapossággal. A tisztogatás közben szorosan öleli át Lynn-t, és úgy tűnnek el az irodából.

//Folytatás: [You must be registered and logged in to see this link.]//

A terebélyes íróasztal, amitől Lynn úgy megijedt első alkalommal, most sokkal hívogatóbb volt. Egyenesen a közepére került a bekeretezett kép, amit Lynn szánt ajándékba Szellemnek. Nem csomagolta be, csak a sarkára kötött egy piros masnit.
A képen ő volt látható, ahogy a kamerába mosolyog, karjában pedig egy kacagó kis fiúcska, aki csapkodó karjával, mintha éppen integető mozdulatot tett volna.
Ha Szellem megnézi a kép hátulját, azon szignóként a ,,Boldog Valentin napot!" felirat alatt Lynn neve állt egy kis rajzolt szívecskébe zárva, alatta pedig egy icipici pracli festékes lenyomata díszelgett.

//Boldog Valentin napot, Pocak! //

Díjaztam a férfi ötletét, hogy gyalogolás helyett inkább taxival menjünk, még ha a taxisofőrnek nem is tetszett annyira... Mondjuk alapjáraton én is inkább tömegközlekedek az autó helyett, de a mostani állapotomban valahogy nem igazán volt hangulatom meg energiám ezen rágódjak. Amikor megláttuk a hatalmas épületet, egy pillanatra elbizonytalanodtam, hogy jó helyen járunk-e, de Dr. Harlow csak tudja a saját munkahelyének a címét... Mondjuk még odabent is kész élmény megtalálni, hogy pontosan hol van a rendelő, kóválygunk is egy kört, mire megtaláljuk.
Victor "megnyugtató" szavaira csak szótlanul bólogatok, bár azért továbbra a vérző karomra szorítom a sálamat. Biztos igaza van, de mi van ha téved? Ha valami nagyobb eret is széttrancsírozott a karomban? Majd ha a dokinéni megállapítja, hogy minden rendben, akkor elhiszem... Csipp-csöpp, egyik csepp a másik után landolt a földön... Lassan a sál is átázik, én pedig szép kis piros pöttyöket hagyok magam után a folyosó kövein. A takarítók biztosan imádni fognak érte.
A következő meglepetés akkor ért, amikor Lynn feltűnésekor kiderült, hogy ő és Victor már ismerik egymást korábbról. Már egészen elbágyadtam a több helyen löktető fájdalomtól, de miután úgy 10 hatalmas karom mélyedt bele a lábamra és az oldalamba, egyből összekaptam magam és a férfira kezdtem koncentrálni. Persze közben az ép karom 5, közel sem akkora karma az ő karjába mélyedt, gondolom felért nála egy lightos kis karmolászással...
Nem nyugtatott meg a tény, hogy ismerik egymást, az meg valahogy nem volt újdonság, hogy ha már ismerősök, ilyen a viszonyuk. Egy kicsit féltem is attól, hogy mi lesz most Victorral, ha esetleg elájulok vagy ilyesmi, nem akartam a dokinénit bajba sodorni.
-Jó estét, Dr. Harlow... és elnézést a zavarásért... -erőltetek egy mosolyt az arcomra, miután csillapodik a férfi átmeneti érzelemkitörése és úgy tűnik, megússzuk újabb vérontás nélkül is a találkozást.

Kopogtattak az ajtón. Nagyon is erélyesen, a hangból ítélve vagy ököllel vagy lábbal. Imádtam ezt a helyet! Ilyen sürgős, de mégis megvárják, hogy én nyissak ajtót. Csupa udvarias ember. Felnéztem az asztalom mellől, amin természetesen nagy csokor virág díszelgett, amit Szellemtől kaptam egy diszkrét kártyával (,,Conference call!"). Mivel az elkövetkező egy-két órában nem vártam beteget, már épp hozzá készülődtem, mikor meghallottam a dörömbölésnek is beillő kopogtatást.
Felálltam ajtót nyitni. Vajon mi lehet a baj? Valaki elcsúszott? Ráesett valami? Megrázta az áram? Esetleg egy mutáns az?
Végül is az utolsó tippem telibe talált. Rögtön két mutáns. Az egyik Ratna volt. Ő volt az első, akit megláttam, mivel az ő feje volt az enyémmel egy magasságban, akkor is, ha nem a két lábán állt. Borzalmas állapotban volt, de úgy tűnt, legalábbis első ránézésre, hogy semmi kezelhetetlen.
Aztán észrevettem a kezeket, amelyek tartották. A hatalmas kezet, a jellegzetes karmokkal. Riadtan kaptam fel a fejem, hogy a szemébe nézzek, és mikor megbizonyosodhattam róla, hogy tényleg Kardfog az, heves hátrálásba kezdtem, még a székemet is felborítottam. Meg sem álltam a szemközti falig.
Úgy néztem, ő is rám ismert, és legalább annyira tartotta kellemes meglepetésnek ezt a találkozást, mint én. Bőre mocskos, izzadt és véres volt, milyen is lett volna! Izmai megfeszültek, ahogy meglátott, felöltötte rémisztő vicsorgását, ráadásul karmait is kieresztette egyenesen szegény Ratna bőrébe, és úgy tűnt már támadásba is lendül, amikor... amikor...
~Mit mondott?!~
-Lynn! - javítottam ki Ratnát automatikusan.
Fürkésző, hitetlen tekintetemet egy pillanatra sem véve le Kardfogról visszaaraszoltam hozzájuk, persze csak óvatosan. Nagyon meg voltam zavarodva.
-Ez tényleg Kardfog? - sandítottam Ratnára. - Az a Kardfog?
Aztán eszembe jutott, hogy most fontosabb dolgom is akadna.
-Öhm... ööö... megtenné, hogy leteszi a vizsgálóasztalra... kérem?
Hacsak nem ellenkezik, nekiláthatok a vizsgálatnak. Először is hatalmasat csípek a jobb karomba, hogy megbizonyosodjam róla, nem álmodok. És nem! Akkor most jöhet Ratna!
Vágások, szúrások, zúzódások, rándulások, a fején erős trauma érhette, világosan látszanak a nyomai. A lába épnek tűnik egy vágástól eltekintve. Ollóval vágom végig ezt a ruhadarabot, hogy hozzáérhessek a sebéhez, ami a legmélyebbnek tűnt, de egyenlőre csak gyorsan fertőtlenítettem.
-Elájult? - néztem a lányra.
Kis lámpával a szemébe világítottam, és szerencsére a pupilla reflexei kitűnően működtek. Mutatóujjammal párszor finom, de hirtelen mozdulattal a szempillájára pöcköltem, mire azonnal behunyta egy pillanatra a szemét. Úgy tűnt neurológiai gondokkal nem kellett számolnunk.
A vállán hatalmas lilás folt éktelenkedett.
-Ezt muszáj lesz megvizsgálnom - mondtam neki, és elindultam a tárolószekrényhez. Onnan aztán előhúztam egy injekciós tűt. - Sajnálom, tudom, hogy nem szereti, de muszáj. Utána, kérem, vegye le a felsőjét, hogy elláthassam.
Beadtam neki az érzéstelenítőt, aztán elhúztam a ponyvát, hogy Kardfog ne kukucskálhasson.
-Elnézést! - Nem is értettem, hogy lehetek vele udvarias a múltkori után, de úgy véltem, aki segít Ratnának, megérdemel még egy esélyt. Az út közben felállított székre mutattam. - Ha meg akarja várni, üljön csak le. És ha Ön is megsérült, szóljon, és ellátom.
Utána visszavonultam a ponyva mögé Ratnához, hogy végre összefoltozzam. A lábát össze kellett varrnom, de elég volt hozzá hat öltés. A többi sebe csak enyhébb sérülésnek tűnt. Kitisztítottam és fertőtlenítettem őket, de kötést sem mindegyikre kellett tennem. A válla jobban aggasztott. Úgy tűnt, mintha kirántották volna a helyéről, aztán durván visszatették volna. Kicsit még kellett igazítanom rajta, aztán erősen átkötöttem fáslival, majd vastag textilkendővel felkötöttem a karját.
-Ne lógassa, ne terhelje, ne mozgassa - intettem. - Ez a lábára is vonatkozik. Amikor csak teheti polcolja, ne sétáljon sokat.
Utána visszamentem Kardfoghoz.
-Rendbe fog jönni, köszönöm, hogy behozta. Ön jól érzi magát?
Ha igenlő választ kapok, máris a lényegre térhetek.
-Remek, akkor Ön nem a betegem. MAGA MŰVELTE EZT VELE?!

-Kardfog? Milyen Kardfog? -kérdezem bágyadtan, hisz nekem Victor Creedként mutatkozott be.
Vagy a Kardfogat is említette? Csak nekem ment ki a fejemből a délután-este izgalmai miatt? Mire azonban még elmerenghetnék magamban, hogy felidézzem a bemutatkozás pillanatát, már azon kapom magam, hogy Victor karjaiból a jóóó, hideg vizsgálóasztalra kerültem, ahol a dokinéni már serényen nézegeti-tapogatja-vizsgálgatja, a sérülések milyen változatos sokaságával állítottam be hozzá...
-Nem ájultam el, csak beütöttem a fejem. -feleltem, miután a nadrágomból csak patchwork alapanyag maradt, Lynn pedig a szememet kezdte el vizsgálni... azt hiszem. Valahogy nem volt szívem azt mondani, hogy Victor vágott fejbe úgy, hogy csoda hogy nem ájultam el ott helyben. Így is olyan lelkiismeretfurdalást okoztam neki. Szegény, úgy sajnálom, de tényleg...
Oké, hogy már a fertőtlenítő is úgy csípett, hogy remegő lélegzetvétellel próbáltam megállni, hogy potyogni kezdjenek a könnyeim (már ha a botanikus kerti kis randevú után maradt még egyáltalán...), de amikor a vállamhoz értünk, éreztem, hogy ez fájni fog. Megint. Kegyetlenül... Ma már harmadszor. Sőt, mi az, hogy ma? Egy órán belül, ó édes istenem...
Igaz, hogy finoman szólva is rettegtem a tűktől, de azt hiszem, a délután történtekhez képest ez már igazán semmiség, sőt, csak javítani tud a helyzetemen így ezúttal csak belenyugvóan bólintottam, és egyáltalán nem csináltam a műsort... Mint egy jólnevelt beteg, csak szótlanul hagytam az egészet. Mondjuk igaz, annyit azért csaltam, hogy elfordítottam a fejem, de olyan szinten sajgott az egész karom, hogy őszintén, azt se éreztem, hogy mikor vagy hova szúrták belém azt a tűt. Aztán függöny el, és most jött a neheze. Fél karral hogy a búbánatba vegyem le a felsőmet?! Az oké, hogy a kabáthoz elég volt ellazítani a karom és magától leesett, de attól már a vizsgálat elején megszabadítottak. A cipzáros kardigánt megint nem volt nagy szám levennem, de egy sima, bebújós pólót? Hát, mindenesetre megpróbáltam, mielőtt a dokinéni ennek is ollóval esne neki. Valmiben azért haza is kell ma mennem, és elég hűvös az idő odakint. Ííígy aztán szééépen, lassan-óvatosan neki is láttam, mint valami lassított felvétel. Még mázli, hogy balkezes vagyok, Victor meg a jobb kezemet trancsírozta szét (na jó, igazából az lett volna a mázli ha nem az én karomat választja, de ha már megtörtént, jó, hogy nem a bal lett a szerencsés nyertes). Mindenesetre fél kézzel, karral, foggal-körömmel néhány perc alatt lekerült az a felső is, így fájdalomcsillapítóval még nem is volt olyan vészes... Aztán persze jött a még több érzéstelenítő, míg szinte mindenem el nem zsibbadt a sok bizsergéstől és sajgástól, oh yeah... Ezek után szinte már azt se éreztem, ahogy a doktornő összevarja a lábamon lévő sebet (istenek és istennők, engem varrnak!!! o_O még belegondolni is rossz), meg jópár elsősegélydobozra való fáslival bekötöz, s a vizsgálat végére már akár egy selejtes múmiának is elmentem volna. Kár, hogy nem most van Halloween... Mint ha valami tompa puffanást hallottam volna a függöny mögül, amíg férceltek, de úgy tűnik, Lynn nem zavartatta magát.
-Rendben, megpróbálok. -sóhajtottam megfáradtan- Pontosan mennyi ideig kéne pihentetnem?
Oké, tegyük fel, hogy a táncórákat kihagyom, de könyörgöm, a Xavierben élek... Csak egy szimpla szoba-tanterem-konyha-tanterem-szoba körút is önmagában pár kilométer... És akkor a lépcsőket még nem is kalkuláltam bele! Ahogy a dokinéni eltűnt a függöny mögött, a tőlem telhető legnagyobb gyorsasággal bújtam volna vissza a pólómba, amikor rájöttem, hogy hoppá. Felkötözött karral az bizony érdekes mutatvány lesz. Vajon Lynn nagyon kiakadna, ha már mozgatnám itt a karom azok után hogy 1 perce ígértette meg velem, hogypihentessem? Volt egy tippem, hogy igen... De azt se akarhatja, hogy így menjek haza, a végén még tüdőgyulladást kapok... Szóval fittyet hányva az orvosi utasításra, nekiláttam az öltözködésnek, amikor meghallottam a nő felháborodott kiáltását. Teljesen ledermedtem tőle, milyen is az, ha mérges, így egy szempillantás alatt már újra a kendőben pihent a kezem, még ha a nagy sietségtől újra meg is fájdult... Csak engem ne vegyen észre! Persze aztán, ahogy a vállamra terítettem fél kézzel a kardigánt, meghallottam Victor hangját is, amitől már kis híján lelkiismeretfurdalásom támadt, hogy a képességemnek hála hogy kifordult magából szerencsétlen. Egy ütés hangja, bár mivel nem láttam a függönytől, hogy mi lehetett az, csak találhatgattam. Mindenesetre nem túl bíztató. Óvatosan lecsúsztam a vizsgálóasztalról, ahol eddig viszonylag biztosan ültem, és bizonytalan léptekkel elindultam feléjük. Arról azonban megfeledkeztem, hogy már a botanikus kert óta nem használtam a saját lábaimat, ami azóta már a fertőtlenítőtől is elzsibbadt és még némi cérnával is meghímezték, szóval röviden és tömören, aucs...
Körülbelül 3 lépést sikerült megtennem, mire a lábaim remegve megadták magukat, én pedig hiába nyúltam vissza a vizsgálóasztal felé, elterültem a kövön mint valami béka. Újra aucs, majd beláttam, jobb nekem ha maradok a fenekemen, szóval megpróbáltam visszamászni a vizsgálóasztalra. Vagy legalább egy székre leülni, ne a kövön dekkoljak, a végén még felfázok... Viszont azt éreztem, hogy nem vagyok jól, mióta megpróbáltam lábra állni, csak még inkább erőt vett rajtam a szédülés és az émelygés. A többiek akár bejönnek a zajra, akár nem, én mindenesetre figyelmeztetem őket, legalábbis Lynnt:
-Attól tartok, ilyen állapotban már nem bírom túl sokáig használni a képességem.

(= max. pár perc és Kardfog újra "szabadlábon", ha érti, mire gondolok...így hangosan az illetékes előtt inkább nem szeretném kimondani, legalább az a pár perc előnyünk maradjon, már ha veszi a lapot)
(Kardfog, ha gondolod, a következő körödben már veheted úgy, hogy elmúlt a képességem hatása)

Szóval ő tette. Kardfog látta el ilyen brutálisan Ratna baját, hogy szegényben már alig akadt némi vér vagy ép bőrfelület. Hiába vallott a lány szinte minden egyes megkínzott porcikája Kardfog tettére, valahogy mégsem állt össze a kép, és az sem volt sokáig kérdéses, hogy pontosan mivel is akad gondom.
Miért nem ölte meg? De még inkább: miért hozta el hozzám? Miért látszik rajta aggodalom, bűnbánat, ijedtség, szégyen? Egyszerűbben szólva miért viselkedik úgy, mint egy normális ember?
-Unalmas napunk volt, mi? - léptem hozzá közelebb összeszűkült szemmel, figyelmen kívül hagyva a rendelő falon levezetett idegrohamát, elvégre érezze is magát pocsékul ezek után! - Ennyire tök mindegy, hogy kit bánt? Ez a lány még a légynek se tudna ártani, az ég szerelmére, mit árthatott magának? Túl kedvesen mosolygott? Segített felállni, amikor elbotlott?
A következő lépésnél megcsúsztam valamin, és majdnem hanyatt vágódtam. Mikor visszanyertem az egyensúlyomat, letekintettem. Vér volt. Ismét Kardfogra néztem, ezúttal kutató, nem vádló tekintettel. Hamar meg is találtam a jókora vérfoltot a nyakán, ami érkezésekor még egészen biztosan nem volt ott. Közelebb léptem, és óvatos mozdulattal megtámasztottam a nyakát, hogy jobban lássam. Ha ellenkezett, csak türelmetlen mozdulattal félrelöktem a kezét. Persze sebet nem találtam.
-Ja, igen - kaptam észbe. - Még mindig gyorsan gyógyul. Ha bűntudata van, inkább Ratnának segítsen, ezzel akkor se érne el semmit, ha hatásos lenne.
Azért elővettem némi gézlapot, bevizeztem, és nekiláttam letörölni róla a vért. Ha nem hagyta, inkább a a kezébe nyomtam, hogy akkor csinálja ő, aztán a telefonhoz léptem, és tárcsáztam Szellemet.
-Én vagyok, most nem tudok felmenni. Itt van Ratna, el kell látnom. Elég rossz állapotban hozták ide, de már jól van, ne aggódj. Oké, átadom. Ja, és szerintem küldj pár takarítót a folyosóra, elég csúnyán nézhet ki. Én is téged. Szia.
Letettem a telefont, és Kardfogat megkerülve Ratnához léptem. Még épp időben ahhoz, hogy pont ne érjek oda, mielőtt fenékre tottyant volna a padlóra.
-Nana, még ne olyan hevesen!
Derekát átkarolva segítettem neki felállni.
-Egyébként Szellem üdvözöl, jobbulást kíván, és kérte, hogy adjam át - Finoman megpaskoltam a buksiját.
Aztán Ratna mondott valamit, ami homlokráncolásra késztetett.
-Képességed? Milyen kép... - Mint szagot fogott kutya sandítottam Kardfog felé, aztán vissza Ratnára. - Vagy úúúgy - bólintottam lassan. - Szóval ezért... Oké, semmi baj, gyerünk!
Az ajtó felé támogattam, ott pedig kitessékeltem a folyosóra.
_Megtenné, hogy megvár itt minket? - néztem a küszöbről Kardfogra. - Még el kell végeznem néhány vizsgálatot, mindjárt visszajövünk. Pár perc. Addig nyugodtan olvasson valamit.
Az asztalomra mutattam, amin néhány könyv feküdt (Galaxis útikalauz stopposoknak, A herceg menyasszonya, Mester és Margaríta, A 22-es csapdája, Kiberiáda), aztán becsuktam az ajtót, előhúztam a zsebemből a kulcsokat, és gyorsan bezártam az ajtót.
-Siessünk! - fordultam vissza Ratnához, és már igyekeztem is a kijárat felé végig a hosszú folyosón, magam mellett támogatva az elgyengült lányt.

Ahogy Szellem az irodájában üldögél, kakaóját szürcsölgetve, s a képernyőre meredve, már épp ezredszer is készülne levonni a következtetést, hogy ideje volna felvenni valakit, aki ért ehhez a sok hülyeséghez, s nem mellesleg, a nagyképernyős tv-t a tőzsdeeredmények bambulására használná, a South Park nézése helyett, mikor megcsörren a telefonja. A sima, szaggatások nélküli csörgés közvetlen vonalat jelent, márpedig mindössze egyetlen ember van az épületben, kinek nem a személyi titkárát kell hívnia először, hogy beszélhessen vele, ezért mint a villám nyúl a kagylóért, ki is löttyentve egy kicsit italából.
-Szia! - Szól bele vidáman, de aztán jókedve lehervad az arcáról, mikor meghallja, mi az, amit kedvese közöl vele. A helyzetre való tekintettel komoly hangon felel. - Jól van, semmi baj, mond meg neki, hogy jobbulást kívánok neki, és paskold meg a buksiját a nevemben is.
Visszateszi a kagylót a helyére, majd mély levegőt vesz. Gondolatban elhatározza, hogy amint rájött, melyik alkalmazottját tudná rávenni arra, hogy végezze el a munkáját helyette, személyesen is meglátogatja a lányt odalent, mikor a Sheena által beszerelt biztonsági rendszer néma riasztója működésbe lép. Kyle, Stan, Kenny és Cartmen eltűnnek, és helyüket az épület alaprajza veszi át, ahol is egy pirosan izzó pont jelöli a behatolás helyszínét.
-Bakker, ez a rendelő!
Azonnal felpattan a helyéről, hogy kicsit előbbre hozza azt a bizonyos látogatást, ám ekkor megjelennek a biztonsági kamera felvételei is. Legszívesebben leteleportálna oda azonnal, de fejében máris ott visszhangzanak Lynn szavai: - És ne feledd, ha Kardfog ránk támadna, az első dolgod az legyen, hogy kimented a gyereket, és csak utána foglalkozz velem! Én egyébként is tudok vigyázni magamra.
Meg is fogadja a tanácsot, egy fél pillanattal később már az alvó Alistair ágya felett áll a Methal Inc céges bölcsődéjében. Gyorsan felkapja a kölyköt, ki nagyon rossz néven veszi, hogy édes álmát megzavarták, és azonnal keserves sírásba kezd, de sajnos apucinak most nincs ideje megvigasztalni őt, ezért csak gyorsan az ölébe veszi, és már el is tűnik vele.
~Nem hiszem el, hogy anyád tényleg fordított időt rá, hogy kioktasson arról, mit tegyek, ha KARDFOG(!) támadna ránk. Őrült szüleid vannak, nem igaz teeee?~
Na persze, valahol jogos a dolog. Ennyi embert egyszerre nem tud elég gyorsan eltüntetni, ha pedig a folyamat során elveszti a fejét, legalábbis sanszos, hogy a landolás sem lesz valami sima, szegény prücsök meg akkor magára marad egy épületnyi aktatologatóval, akik otthon az apja képére dartsoznak.
~Ne sírj, 10 perc, és a nagyszüleidnél vagy, aztán eljövök anyuért is...~
Persze azért hagyott egy kis meglepetést Kardfognak is, pontosabban nem ő, a biztonsági rendszer. Nem sokkal azután, hogy Szellem meglépett, a tűzjelző működésbe lép a felső szinteken, az alsón pedig a hangosbemondó is felrecseg.
-Kedves alkalmazottak! Kérem mindenki hagyja el az épületet rendezett sorokban. A mentőket, tűzoltókat, és rendőrséget már értesítettük, akinek orvosi segítségre van szüksége, a kijáratnál megtalálja őket, hamarosan. Sok szerencsét!
~Ez nem ér...legközelebb ő vigyáz a gyerekre, és én ölöm meg a sárkányt! Vigyázz magadra, oké?~

-Köszönöm. -felelem hálásan, amikor Lynn a segítségemre siet, én pedig a vizsgálóasztalnak támaszkodva pihenem ki előbbi buta ötletem eredményét.
Amikor azonban a doktornő megpaskolgatja a fejemet, lévén, hogy Szellem küldi, csak csodálkozva pislogok rá.
-Én is üdvözlöm őt... de őszintén, ezt most miért kaptam? Azt hiszem, lemaradtam... De várjunk csak, ő is itt van?!
~Akkor van remény... Jut eszembe, vajon a dokinéninek is van különleges képessége? Majd később megkérdezem...
Amikor azonban alig néhány pillanattal később Lynn csak értetlenül néz a képességem említése kapcsán, csak felvonom az egyik szemöldököm. Na ne... Azt tudja, hogy ismerem Darient, de azt nem mondta el a barátnőjének, hogy én is mutáns vagyok? De nem, azt biztosan tudja... Akkor azt, hogy mi a képességem? Nos, úgy tűnik... Persze aztán gyorsan kapcsol a dokinéni és már karon is ragad, hogy kövessem kifelé a rendelőből. Ahogy elhaladunk Victor mellett, én is észreveszem a földön lévő vérfoltot, illetve a férfi véres nyakát, arcát... S már épp kérdezném, hogy minden rendben van-e vele, amikor Lynn megelőz és már kattan is az ajtó zárja mögöttünk.
Őszintén, nem hiszem, hogy különösebben feltartóztatná Victort, amikor elég messzire érünk, megszűnik a képességem hatása és csórikámnak elgurul a gyógyszere... Mert volt egy olyan érzésem, hogy el fog, így hát kapkodtam a frissen vart lábamat ahogy csak bírtam, minél előbb minél messzebb jussunk el a rendelőtől. Mondjuk ahhoz képest, hogy az előbb még mennyire el volt zsibbadva, most se volt sokkal rózsásabb a helyzet, csak azóta már megindult benne a vérkeringés, no meg egy kis segítség, így azért már könnyebben botladoztam Lynn oldalán.
-Képes vagyok más emberek hangulatát befolyásolni... Mármint a képességemmel... Victor is azért viselkedett ilyen nyugodtan... De majd ha biztonságban leszünk, mindent elmondok... És... és sajnálom, hogy a nyakára hoztam, de nem tudtam, mitévő legyek... Sajnálom... -kértem bocsánatot kissé szaggatottan, nagy lélegzetvételekkel megszakítva a nőtől, miért őt is ilyen veszélybe sodortam.
Ám alig, hogy befordulunk a folyosón, egy nagy ricsaj hangjára kapom fel a fejem a háttérben. Ilyen hamar "kitört" volna? Persze már jópár perc eltelt, az igazság az, hogy inkább én csoszogtam ilyen lassan... A francba! Nem telik bele néhány pillanat és már hallom is a férfi vészjósló hangját a rendelő felőle. Már ettől is a hideg futkos a hátamon, ám amikor meghallom az ígéretét és önkéntelenül hátranézek... és azt látom, amint éppen felénk üget (?)!!!!! Riadtan nézek körbe, hogy hová húzódhatnánk be fedezékbe, bár tudom, hogy úgy se állítaná meg egy csukott ajtó... Így, sérülten pedig esélyem sincs elmenekülni, pláne, hogy amikor megpróbáltam a képességemet használni, csak az a jól ismert, iszonyú fejfájás jött helyette, amit olyankor szoktam érezni, ha nagy ritkán tejlesen kifárasztom magam a használatával... Így hacsak Lynn nem rángat magával, egy helyben állva várok, hisz úgy sincs esélyem elmenekülni előle, legalábbis ilyen körülmények között.
-Victor, kérem, beszéljük meg! Egy félreértés volt az egész, én nem akartam semmi rosszat önnek...neked... Kérlek... -próbálkozok, hátha, mégis, van egy kis együttérzés abban a szívben ami ott dobog a mellkasában. -szólok felé kissé remegő hangom, a szokásosnál erősebb akcentussal- Ne hagyd, hogy ez a szívtelen, vérengző állat uraljon téged, ez... ez egyszerűen nem te vagy. Akármennyire is próbálod tagadni... a szíved mélyén nem ez vagy, és ezt te is tudod!

Ratnának nem lett volna szabad, most ennyire megerőltetnie magát, főleg nem a lábát. Nagyon aggódtam, hogy felszakadnak a varratai, de sajnos nem voltam elég jó fizikumban ahhoz, hogy felkapjam, és úgy szaladjak vele, még ha a pehelysúlyúak közé is tartozott. Ilyenkor de örültem volna neki, ha inkább a súlyemelő szakmát választottam volna!
-Igen, már beugrott - bólintottam, amikor a képességét ecsetelte. - Említette, amikor először találkoztunk, csak hát az se tegnap volt. Szép munkát végzett rajta, de talán jobb is, ha most nem erőlteti meg nagyon magát. Majd valahogy...
Ekkor felhangzott Szellem hangja. Reménykedve kaptam a magasba a fejem, mintha lett volna bármi remény is rá, hogy valahol ott lebeg a magasban, pedig egyértelműen hallatszott, hogy a hangosbemondóból szólt az imádott hang, nem közvetlenül az ő torkából. Ezek szerint máris tisztában volt a helyzettel. Az pedig, hogy nincs máris mellettem csak azt jelenthette, hogy betartotta a nekem tett ígéretét, és először Alistairt helyezte biztonságba a szüleimnél.
Egy megkönnyebbült sóhajt engedélyeztem magamnak, aztán folytattam a menekülést a sebesült lánnyal az oldalamon. Már épp elértük volna a bejárati csarnokot, amikor utolért. Már az ajtó kiszakadásából is tudhattam, hogy nincs sok időnk, de azért ennél a pár másodpercnél többen reménykedtem. Még emlékeztem a mozgására a könyvtárból, az agyam viszont úgy tűnik kissé kiszínezte az emlékeimet. Tényleg ennyire gyors?! Ne már!
Ratna próbálkozására szomorúan mosolyodtam el. Mintha magamat láttam volna a könyvtár előtt.
-Hagyd csak - ráztam a fejem. - Ezt már én is próbáltam. Ami a szíve mélyén van, nem tud kiszabadulni. Minden jót és emberit bekebelezett a vadállat, és nem engedi a felszínre törni.
Kardfogra emeltem félig szomorú, félig ijedt tekintetemet.
-Pedig tényleg volna még ott valami.
Kevés esélyt láttam rá, hogy Ratna segítsége nélkül ismét emberi lesz, ezért a biztonság kedvéért máris vízzé változtam.
-Keress magadnak valami fegyvert - súgtam oda Ratnának. - Bármit. Ha támad, ne maradj védtelen!

Amióta befutott a riasztás Ratnatól azóta gőzerővel haladok az irányába, sajnos amikor már majdnem elérném egy vasszőnyegre illetve kocsiba szállva tovább hajt. A nagy épülethez érve már hallom a gondolatait, zaklatott és kétségbe esett... vagy hogy nevezik az ilyen gondolatokat. Látható szemek elől eltűnve iszkolok fel az emeletre. Elérve a megfelelő szintet az "iránytűm" ami Ratna helyét mutogassa vízszintbe állt. Kipréseltem magam a liftajtók között. Egy nagy és csúnya alak fenyegette. Amilyen gyorsan csak tudtam Ratna és Creed közé gomolyogtam. Hirtelen alakot öltöttem. A tűz színeiben pompáztam és egy nagy macska, történetesen egy tigris alakját öltöttem magamra. Felborzolt szőrre ami valójában lángoknak tűntek kiengedett karmokkal vicsorogtam és üvöltöttem Creedre. Ebből Ratna és Lynn semmit sem halottak. Ratna akár még érezhette is ahogy közeledek, mozgok. Kis mocorgás valahol a tarkójánál, ahol a gerinc becsatlakozik a koponyába. A hangos üvöltést Creed úgy észlelhette, mintha közvetlenül a fülébe bömbölne a fenevad. Lassan két lábra emelkedek és emberibb formát öltök. Egy fess alak rajzolódik ki az engem alkotó füstből kezemben lándzsa, színem akár csak Ratna szeme. "Bőröm" felszíne lobok, a fegyvert előre szegezem Creed felé.
-Hogy merészelsz kezet emelni Ratnara? Te húszad rangú, koszos paraszt! Jobbágyok szégyene! Fejed szegem tettedért és testrészeidet kiszögelem mind az 51 tartományba, hogy lássák csúfságod te mihaszna prérikutya! Kezd el megbánni tetteidet mielőtt Indra(istenek királya, az időjárás és háború istene) haragjával lesújtok reád és el nem pusztítom koszos porhüvelyed. TÉRDRE!
Csendül fel Victor fejében a szónoklat. Halk, visszhangokkal tarkítva mintha csak egy csepp víz esne le az üres barlang tetejéről a kristálytiszta vízre.
-Nem hallod?!

Csak kétségbeesetten néztem Lynnre, miután a próbálkozásom közben félbeszakított, miszerint ez az egész felesleges. De hogy mondhat ilyet? Hátha... talán... mégis... Mielőtt azonban még ragálhattam volna rá, már át is változott, én pedig döbbenten konstatáltam, miszerint ő is sorstárs, yay! Akkor még talán van remény, kicsivel több, mint ha egyszerű ember lenne. De úgy tűnik, Kardfog is makacskodik, legalábbis nem úgy tűnik mint aki kulturált ember módjára akar viselkedni az este folyamán.
-170 év?! -kérdezem csodálkozva, mire egyből eszembe jut Logan- Ismerek olyat aki már 150 körül van, és mégis van benne emberi... De ha már így gyűlölöd az embereket, és büszke vagy rá, hogy mutáns vagy, esetleg nem lehetne, hogy mégis elengedj minket? Elvégre mi is azok vagyunk... -erőlködtem tovább, mert nem, nem fogom feladni.
Lynn tanácsára, miszerint kerítsek valami fegyvert, csak megrökönyödve nézzek körbe. Itt? Ugyan mit? Ha nem lennék így leamortizálva, akkor se bírnék felemelni egy ilyen fotelt mint ami itt van a folyosón, a dohányzóasztalról már nem is beszélve, hát még ilyen állapotban. De azért jó kislány voltam, tettem amit mondd, így aztán felvettem a hamutartót az asztalról. Nem valami hú-de-nagy fegyver, de a Szakítópróba című filmben azért megérezte a srác, amikor a kis felesége kupán nyomta vele... Épp, hogy sikerült kézbe vennem, már csattan is a szemetes az asztalon, hogy aztán tovább pattanjon a folyosó felé... Kardfog pedig már rohan is, mire ijedten hátrálni kezdek, közben egy pillanatra Lynnre sandítva, s már emelem is a kezem, hogy eldobjam a faragott kő hamutartót, amikor...
-Dzsin?! -nézek csodálkozva az előttem lebegő vöröses füstpamacsra, ahogy hősiesen próbálja feltartóztatni a támadónkat.
Úgy tűnik, a megjelenése Kardfogat is legalább annyira meglepte, mint engem, ha nem jobban, így aztán igyekszem kihasználni a pillanatnyi előnyt, hogy távolabb kerüljek a férfitól.