Atama Kyokushin Karate Klub

*Egy ekkora városban naponta sétálnak el az emberek olyan házak előtt, amelyeknek lakóit nem ismerik, és valószínűleg soha nem is fogják. Alexis számtalanszor látta az utca túloldaláról a klub épületét anélkül, hogy különösebben elgondolkodott volna rajta, hogy mi is az valójában. Most azonban úgy alakult, talán a véletlen, talán a sors - de leginkább egy útkarbantartás - folytán, hogy kénytelen volt átmenni a klub felé.*
~ Atama Kyokushin... Azt hiszem lehetnék bármekkora vérbeli amerikai patrióta, erről a fickóról nem tudnék többet, mint most. ~
*Mivel sikerült egy kávéval tompítania éhségérzetét, ezért úgy érzi belefér a kis kitérő, kíváncsiságát csillapítandó belép az épületbe. Ha másért nem, mostantól legalább mikor elhalad előtte, már tudni fogja kik "laknak" itt.*

Bent épp órát tartok gyerekeknek. Kezdő csoport, még mindegyikük fehér öves, de egész ügyesek. Gyorsan megtanulják az új mozdulatokat. Pár hét és mehetnek övvizsgára. Ez számomra is külön öröm, hiszen oktatásom minőségét bizonyítja a klub vezetősége előtt.
Épp az egyik új gyakorlatot vesszük át, mikor észlelem, hogy valaki idegen lép be. Még befejeztettem a gyerekekkel a mozdulatsor.
- Jó. Most mindenki el kezd körbe futni a terembe, míg nem szólok, hogy elég. Hai! - adok a lurkóknak egy kis testi erőnléti programot.
- Elnézést... hölgyem! - szólítom meg Alexist. Fehér edzőruhám van rajtam, hátán a kanku szimbólummal. Fekete öv öleli körül derekamat, melyet két aranyszínű sáv díszeleg.
- Kérem, hogy a fal mellett várakozzék míg vége nem lesz az órának. Előbb nem engedhetem el a gyerekeket. - intem meg az ismeretlen nőt a házirendről. Nem ismerős ugyan, de nem találkoztam még mindegyik gyermek szülőjével. Sok közülük elvált, így ez nem meglepő. Inkább szomorú.

*Az egyik első edzőterem előtt kíváncsian nézelődik, mikor a falhoz állítják.* ~ Huh, mindig tudtam, hogy szigorúak a tornatanárok, de remélem testüreg átvilágítás azért nem lesz. ~ *Élcelődik magában, kifelé csak megértően bólint és teljesíti a kérést, persze azonnal rájön, hogy mi lehet a félreértés oka. Valahol még jóérzéssel is tölti el, hogy kinézik belőle, valóban egy gyereke miatt érkezett ide. Aztán ez az érzés egy pillanat alatt szertefoszlik, ahogy racionális énje visszaszerzi az irányítást, és szembesíti álmai teljes képtelenségével.*
*A férfi amúgy pontosan olyan, amilyennek egy karate oktatónak lennie kell. Legalábbis termete nem cáfol rá az előítéletekre, többet pedig nehéz volna megállapítani egyetlen mondat alapján.*
~ Jók ezek az egyenruhák, talán nekem is váltanom kéne, mert ahogy látom a fekete már nincs divatban. ~

Intek, hogy vége a futásnak. Vettünk még néhány erőnléti gyakorlatot, már semmi újat.
- Mára ennyi elég! - szóltam végül. Tanítványaim meghajolnak és elköszönnek. Én is így teszek. Mosolyogva eresztem el a gyerekeket, figyelve, hogy minden rendben legyen. Közben egy kicsit elkezdem rendezni a termet a következő csoportnak.
Hirtelen elfog egy rossz érzés. Kezeimmel erősen szorítom a szőnyeget, mintha valaki torka lenne. Kezdek szédülni, így a fal felé húzódom. Erősen pihegek. Nem értem mi van velem. Homlokomról dől a veríték, arcom először piros, aztán sápadt. Erőm elhagy.

*Érdeklődve figyeli a távozó gyerekeket. Kislány volt még, mikor utoljára ilyen helyen járt, és az igazat megvallva ki nem állhatta az egészet. Jól emlékszik az időkre, mikor még nem a mutáns fenyegetéstől, hanem a terrorizmustól volt hangos a média. Odahaza pedig szinte már a napi rutin része volt, csak emiatt vehették egyáltalán rá, hogy egy ehhez hasonló iskolába lépjen.*
~ Néhányan akkori önmagamra emlékeztetnek, bár lehet, hogy a lelkesedés hiányát beleképzelem a fáradtságukba. ~
*Lassan indulna, de még egy utolsó pillantást vet az edzőteremre amolyan kimondatlan búcsúképpen, mikor látja, hogy az edző rosszul van. Tesz néhány bátortalan lépést közelebb.*
~ Légszomj, verejtékezés, szédülés.... Szívrohama van?! ~
*Teszi fel a költői kérdést magában; valahogy mindig úgy képzelte, hogy az ilyesmi közben a beteg legalább a mellkasához kap a fájdalomtól. Mivel tisztában van vele, hogy mennyire keveset ért az elsősegély nyújtáshoz - az orvostudományhoz pedig szinte semmit - ezért inkább nem von le hosszú távú következtetést.*
- Minden rendben van? - *Kiáltja oda, hangszínén érezni, hogy kíváncsiságához némi aggodalom is vegyül. A választól függetlenül lassú lépésben elindul a megtermett férfi felé.*

~Újabb unalmas órákkal teli nap ért véget kedvenc egyetememen, ahol a jelek szerint valamivel népszerűbb vagyok, mint a többi iskolámban, hisz itt legalább szerepel a nevem a házibulik vendéglistáin. Igaz ugyan, hogy azok neve közt, akit nem engedhetnek be, de legalább ismernek...á, meg is érkeztünk.~
*Szélesen vigyorogva tekint fel a város, és talán az állam legnevesebb Chuck Norris képző termére. Miközben útat nyit magának az üvegajtón át, zsebéből előhalássza aprónak nem mondható mobiltelefonját.*
~Remek hely ez, ha az ember meg akarja tanulni a pörgőrugás művészetét, vagy olyanokkal ismerkedne, akik szét tudják rúgni a seggét...~
*A mobilon felvillan egy kis ikon, melynek hatására az olyan kockák mint ő, képesek mosolygás közben is elmosolyodni.*
~...illetve van bent egy kávézó, ingyen wifi-el. Ráadásul kedves iskolatársaim itt nem zaklatnak majd, végülis nem merészkednének ninja mutáns területre nem igaz?~
*Rendel magának egy nagy pohár forró csokoládét, majd miután túltette magát azon emgdöbbenésén, hogy tényleg árulnak ilyesmit ezen a helyen, lecsüccsen az egyik székhez, hogy átfuthassa osztálytársai levelezéseit.*
~Érzem, hogy ez fájni fog...~

~Ugye 2 módon deríthetem volna ki az igazságot a titkos mutáns szektáról: az első gyors lett volna és egyszerű, csak el kellett volna fogniuk, és lehurcolni a pincébe maguk közé. A tervben akadt néhány elég nyilvánvaló szépséghiba, például, hogy rosszul tűröm a fájdalmat, ám mégis, miután átnyálaztam ennek a sok elkényeztetett idiótának a levelezését, kezdem úgy érezni, hogy lehet mégis az első variációt kellett volna favorizálnom. A test meggyógyul, ezt a sok badarságot elfelejteni viszont....~
-Huhh...?
*Riadtan néz fel "munkájából". Sajnos gyakran előfordul, hogy kedvenc ketyeréje valósággal magába szippantja, és ezért ha megzavarják, az számára nagyjából olyan, mint a felhők közül visszazuhanni a földre.*
-Ja nem, csak gyakorlom a....szívrepesztő ütést.
*A kill Bill című filmben látott mozdulatot imitálva, összefogott ujjaival megütögeti a mobilja kijelzőjét, kilépve ezzel a böngészőből, és egyéb alkalmazásokból. Ezek után, gyakorlott mozdulattal a zsebébe süllyeszti a készüléket.*
~Itt még sört is felszolgálnak? Miféle sport klub ez?~
-Ne haragudjon, de ismerem magát?

~Nocsak, létezik ember a világon, akinek bejön a humorom? Vagy csak a sör miatt lenne? Lehet mostantól leitatok mindenkit....~
*Már épp hozzáfűzne valamit az idegen rejtélyes válaszára, ám a Super Mario Bros zenéje közbelép, ő pedig szitkozódva a zsebe után kap telefonjáért.*
-Basszus, most tettem el...
~Na persze, inkább zavarjon meg valaki beszélgetés közben, mint amikor hackelek, olyankor valahogy mindig remeg a hangon.~
-Ha megbocsájt egy pillanatra.
*Felpattan az asztaltól, és az egyik közeli ablakhoz sétál, nagyjából úgy, ahogy nagyapjától látta mindig. Maga sem tudja miért, egy pillanatra kinéz az utcára, és csak utána fogadja a hívást.*
-Igen?

-Rendben édesem, hagytam gyógyszert a torkodra, ne felejtsd el bevenni.
*A következő fél percben, mintha az agya két pártra oszlana, és élethalálharcot vívnának egymással. Egyrészt, logikusnak tűnik, hogy valaki csak szórakozik vele, másfelől viszont, nem adta meg ezt a számot senkinek, és más néven vette a kártyát, úgyhogy aki ki tudja deríteni, az nem lehet más mint....Ezzel szemben, még ha tényleg a CIA hívta is, tekintve a múltbéli ütközéseiket, lehet jobban járna, ha inkább a veszélyes csávóval próbálna szerencsét.*
-Ugyan már kincsem, tudod, hogy nekem csak te létezel, hiába hajt rám bárki.
~Ez ilyenkor annyira jól esik, hogy szinte remélem, tényleg a kormány emberei hallgatják egy sötét szobában.~

-Köszönöm bogaram, én is téged.
~Kár, hogy túlzottan félek bekapcsolni a diktafon opciót, vicces lenne később visszahallgatni, ahogy szerelmet vallok Darth Vader-nek,~
-Miket nem mondasz kincsem! Sosem hittem volna ezt Kate-ről! De te azért jól vagy?
*Színészi tehetségének legjavát adja bele az alakításba, melyet csak egy kicsit nehezít meg, hogy legszívesebben elnevetné magát. Persze a kormány emberei tudják az orvosságot erre a problémára, amint megemlítik képességét, lehervad a mosoly az arcáról.*
~Bocs srácok, de ha nem vagyok mutáns, az 5 év kényszerszabit jelent, plusz kamatok, és az a 10 év, amit azért kapnék, amiért eskü alatt hazudtam a bíróságnak. Ráadásul az ügyvédem is elvesztené a praxisát.~
-Te kis butus, hát persze, hogy igen, ha nem hiszed, nézd csak meg a képernyőkímélőd.
~Elismerem gyerekes húzás volt anno pornóképeket berakni az NSA címere helyére, de kölyökként jó poénnak tűnt, meg is fizettem érte. Remélem ezek a srácok is emlékeznek rá, és értették a célzást.~
-Viszont ideje lenne letennünk, mert nagyon drágák vagyunk mind a ketten...ráadásul várnak is rám.

-Hát...félek túlbecsülöd a képességeim cuncimókus, de majd igyekszem nem odaégetni a vacsoránkat. A belgyógyászunk azért gyorshívón van ugye?
*Az utolsó jótanácsra bólint egyet, annak ellenére, hogy beszélgetőpartnere nem láthatja....vagy mégis?*
-Rendben, én is téged, szia!
*Látványosan nyomja ki a készüléket, utána pedig úgy teszi el azt, mintha egy rab tépné le láncait. A mozdulat, mellyel visszaugrik a székébe, hasonló hangulatra enged következtetni.*
-Már azt hittem meg sem kérdezed, ezek a nők...
*Rosszallóan megrázza a fejét, miközben nagyot húz az egyébként megalázóan alacsony alkohol tartalmú forró csokoládéjából.*
-Na de, ott tartottunk, hogy honnan is ismersz....ugye nem a TV-ből? Az a rohadt per azóta is kísért, kész cirkusz...
~Vajon ha csak finoman utalok rá, hogy nem vagyok mutáns, békén hagy, és keres magának mást, akit terrorizálhat? És mit gondolt a CIA, mire használnám a képességem, ha megtámadna? De főleg...honnan a halálból szerezte a sört??? Ez a csávó valami rejtett zseni lehet, inkább tanulni szeretnék tőle....~

~Egy rejtéllyel kevesebb.~
*Szeretne leülni, de komolyan, viszont az a nyamvadt telefon mást tervez számára.*
-Utóbbi. Néha az agyamra megy, de amúgy oké a csaj....
*Előhúzza a telefonját újfent, ám most nem veszi fel olyan sietősen, először még csak a kijelzőt bámulja, abban a eményben, hogy láthatja ki az, aki ezúttal zaklatja. Persze ha megint ők hívják, erre nincs sok remény..*
-Megint az utóbbi. Rögtön elmesélem...bocsánat, de ma nagyon népszerű vagyok.
*Kinyomni nem akarja a telefont, viszont tovább csörögni hagyni sem tartja jó ötletnek, hisz egyre többen bámulnak rá, hála a Mario csengőhangnak. Más lehetőség híján visszacammmog az ablakhoz, hogy újra felvegye a telefont.*
-Igen?
~Valamiért beugrott egy régi maffia film. Abban most lőnének szitává.....~

-El sem tudja képzelni mennyire...
~Na persze, az emberi agy képtelen elképzelni a tökéletes űrt, de hagyjuk.~
-Régebben az voltam, de elkobozták a masinámat...
~GAGYI?!?!?! Hogy küldene neked üdvözlőlapot az Al-kaida...~
*A fazon tanácsát követve pusztán egy vállvonással nyugtázza a telefon furcsa viselkedését, majd miután elkapja a sört, visszaül a helyére.*
-Ám legyen, bár otthon azt mondták, ne igyak idegenekkel...
*Előrenyújtja az üveget, mint aki koccintani készül vele.*
-Az én nevem Sean Darrow, önben kit tisztelhetek?
*Ha megtörténik a koccintás, óvatosan belekortyol az italba. Nagyon lassan iszik csak belőle, az édes forró csoki után ugyanis a hideg keserű sör valahogy nem az igazi...*

-Ami azt illeti...
~Végülis egyetemista lennék, vagy ilyesmi.~
*Újból megpróbálkozik a sörével, ám még mindig óriási erőfeszítésre van szüksége ahhoz, hogy legyúrje a fintort, mely arcát ostromolja.*
-Örvendek a szerencsének.És hogyhogy itt sörözik? Pofás egy hely, de itt csak a hozzám hasonló mama kedvenceivel futhat össze...
~Most meg megint magázom....bakker, lehetnék határozottabb. ~

~A csávó egyfajta idősebb Chuck Norris-nak tűnik izomzata alapján...vagy várjunk, lehet inkább fiatalabb Chuck Norris? Franc sem tudja követni a bulvárvilágot manapság...~
-Nem igazán. A karate nem az én világom. Na persze, azért volt részem némi küzdősportban, amikor volt rá sansz, hogy sittre vágnak, béreltek mellém egy kick-box edzőt, és minden nap megnézették velem a Kegyenc fegyenc-et.
~Ez utóbbi persze nem igaz, a film jóval a per után jött ki.~
-Az egyetemen nem vagyok valami népszerű, ez pedig nyugodt helynek tűnt...
*Kicsit szégyenkezve érzi magát, amiért jelentősen le van maradva ivócimborájához képest, ezért a maradék kétharmad üvegnyi sört egy hosszú korttyal benyakalja. Ezúttal azonban már nem tudja megállni grimasz nélkül, és néhány másodpercig levegőt is alig kap.*
-Jó erős ez a sör...