Brooklyni Botanikus Kert

Általában jók az ösztöneim, mint minden állati mutánsnak, na de ezek leginkább csak a veszélyt szokták jelezni, ha valaki ártó szándékkal közeledik felém. Így persze akkor, ott a botanikus kertben sanszom sem volt kiszúrni a fakabátot, aki egyelőre csak ólálkodott körülöttem. Civilben volt, csak egy arc a tömegből, erre sajnos még én sem figyelek fel.
Kényelmesen megeszegettem hát a hotdogomat, majd előkapartam a zsebemből a mai zsákmányt. Baráti volt. Majdnem háromszáz dolcsi. Épp gondolkodtam, hogy egy utolsó "melót" csináljak, vagy egyek még egy hamburgert is. Volt jó pár balek, de minek kísértsem a szerencsémet? Már így is megvolt a pénzem akár egy hónapra is. Futja kajára, ruhára, még akár szállásra is. Akkor meg minek?
Hát mert a véremben van, na. Meg mert úgyse kap el semmilyen idióta. Könnyeden lépdeltem hát egy fiatal, szöszke csajszi után, aki hanyagul hordta a vállán a retiküljét, ráadásul szétkapcsolva is felejtette, még vagy öt lépésről is látszott benne a tárcája. Már épp akcióba léptem volna, mikor...
Mikor mellettem a "surranópályán" kitört három apróság, egymást kergetve. Az ütközést elkerülendő ösztönös volt a mozdulat, amivel a levegőbe szökkentem és egy laza helyből dupla szaltóval érkeztem a legközelebbi pad háttámláján kézen állásba, majd onnan vissza a talajra. Nem kissé bámultak pár pillanatra a környékbeli emberek, az egyik kiscsávó hatalmas szemeket meresztett rám:
- Aztaaaaaaa....
- Meg tudod csinálni mégegyszer? - kérdezte hatalmas szemeket meresztve a mellette álló kislány. Közben beérte őket az anyjuk is. A harmadik kis klampó már tőle érdeklődött:
- Miért zöld a bácsi arca, mama?
- A bácsi... - nyögte az asszony ijedten szorítva magához a gyerkőcöket, - a bácsi tudjátok beteg...
- Áh dehogy - vigyorogtam a kölykökre. - Csak én hallgattam anyámra és megettem a spenótot, mikor akkora voltam mint ti. Tudjátok, szép színetek lesz tőle. Ilyen! - böktem a képemre és nagyon reméltem, hogy a némber a következő pár évben nem bírja beléjük imádkozni a parajfőzeléket. Beteg az a jóanyja!
Zsebre vágtam a két kezem és fütyörészve nekiálltam körülnézni, merre ment a szöszike.

Már egészen közel értem hozzá, mikor bekapta az utolsó falatot és ellökte magát a fától, aminek támaszkodott és ha jól láttam céltudatosan egy látogató után indult könnyed léptekkel, ami a zsebtolvajok sajátja. Egyre gyanúsabb lett a dolog, hiszen azt is tudtam a papírokból, hogy Varangy tolvajlásból tartotta fenn magát és ügyes is volt benne, hiszen elég jó adottságokkal rendelkezett.
Persze még mindig nem lehettem biztos a dolgomban, így hát én meg utána eredtem, igyekezve észrevétlen maradni, mert nem szerettem volna elriasztani.
Azt vártam, hogy akcióba lépjen és akkor már amúgy is teljes joggal csaphatnék le rá, ezért egyelőre csak halkan lépdeltem mögötte, mint ha magam is látogató volnék.
Mikor feltűntek a gyerekek és az előttem pár lépéssel járó fickó, mint ha rugóból lett volna úgy szaltózott és egy könnyed kézállásban állt meg az egyik padon. Én meg legyökereztem és pár másodpercig csak figyeltem a kialakult helyzetet, ami persze nem a mutánsok népszerűségét emelte, de legalább most már biztos lehettem benne, hogy nem tévedtem. EZ ITT ELŐTTEM VARANGY!
Ahogy anyuka a gyerkőcökkel elpályázott, mintha ördögöt látott volna, és a kőrözött terrorista a földre szökkent, máris felé siettem.
Persze nem kezdtem el már messziről kiabálni, hogy „Állj rendőrség!” vagy ilyesmi, mert ez a filmeken is hülyén jött ki mindig, mert azonnal elszaladt, akit el akartak kapni, nem, én meg akartam fogni és bilincset rakni rá, hogy aztán sorolhassam fel a jogait.
Pár lépés volt csak közöttünk, így bizton reménykedhettem benne, hogy nem menekülhet előlem. Már készültem, hogy erősen megragadjam.

Az ösztöneim veszélyt sikoltottak egyik pillanatról a másikra, amire persze automatikusan reagált a testem és egy könnyed mozdulattal ugrottam át helyből a karom után nyúlkáló fickó feje felett. Ekkor kezdett bele a szentbeszédbe, hogy lebuktam, meg minden. Igazából csak a Varangyig jutott, amikor közbe vágtam:
- Hát hercegem, szerintem te ma rossz békát néztél ki magadnak - vigyorogtam rá, majd látványosan a levegőbe szimatoltam. - Ázott kutyaszagod van. Zsaru vagy - közöltem az "ítéletem" megfellebbezhetetlenül. Na persze nem a szagából jöttem rá, a viselkedése volt tipikus. Egy újabb kerületi Mini Macsó. - Szóval belőlem nem lesz hercegnő, de küldhetsz egy dögös macát smúzolni az őrsről, ki tudja...
Újra könnyedén elszökkentem, ezúttal valami bazi nagy fa ágára fel a nyelvem segítségével a felém mozgó fószer elől.
- Még ha lesz is belőlem herceg, akkor se vagy az esetem szépségem - vigyorogtam rá, majd lendületesen "menekülni" kezdtem a dús lombkoronában. Igazából egy-két szökkenés után a fedezék biztonságában törtem egy faágat és előre vágtam a levelek közt, majd ahogy a zsernyák tovább mozgott a zörgésre, mögé szökkentem. Mint a rajzfilmekben szokás, eltúlzott mozdulatokkal mímeltem a lopakodást mögötte, azért így is egész sikeres volt, van gyakorlatom, na. Hirtelen befogtam hátulról a szemét:
- Na ki vagyok prérifarkasom? - érdeklődtem, a (két éve megállt) karórámat szorítva a tarkójához, mintha fegyvercső lenne. - Igen, itt a gyalogkakukk. Ha ismersz, tudod, hogy mérget köpködök és ívben csapdosom a nyelvemmel. Nem tudom mennyire tűnt fel, de úgy két tucat kiskölyök van körülöttünk, plusz a szülők. Lehet, hogy te, kerületi faszagyerek elnézegetnéd a pici koporsókat, ha mi most itt bunyózni kezdünk, vagy szívesen elmagyaráznád, anyuci miért nem jön már haza, de én kihagynám. Szóval majd máskor lesz a randi pupák - leheltem a fülébe s ahogy lendületet vettem sikeresen előre is taszítottam. A megállt vekkert felé dobtam:- A "stukkert" tartsd csak meg, a cég ajándéka - nyerítettem és hátra szaltókkal eltűntem a francba.
Pár szép ívű ugrással távolodtam el a helyről, majd sebesen felugráltam a falon és becsusszantam az egy nyitott apró kis ablakon. Félhomály, dögmeleg, némi zaj... Hmm... Kazánház! Mire a fószer megkerüli a fél világot a folyosókon át, van időm a másik hotdogomra is - kuncogtam és kényelmesen leültem falatozni.

Hát ez olyan volt, mint amikor kiéneklik a sajtot az ember szájából! Már a kezeim között éreztem, mikor egyszerűen átugrott! Helyből, a fejem felett!
Mire megfordultam már pár lépésre volt megint és már esélyem sem volt, hogy gyorsan elkapjam. A fejem tudtam volna a falba verni, hogy nem ugrottam rá messziről és tepertem le, akkor biztosan elkaptam volna, de így, már csökkentek az esélyeim.
Azért a szövege nem volt semmi! Én még most találkoztam vele először, de az első benyomásom szerint nem úgy nézett ki, mint egy veszélyes terrorista, hiszen hallottam dumálni az előbb a kölykökkel.
- Hát ez hatalmas megállapítás részedről, hogy zsaru vagyok! – bólintottam elfojtva a vigyorgásomat. – És annak meg kifejezetten örülök, hogy nem lesz belőled hercegnő, mert én meg nem vagyok Srek! – léptem közelebb váratlanul, de Varangy máris felnyelvelte magát egy közeli fa ágára.
Mivel nem nagyon láttam a sűrű lombkoronában, ezért kénytelen voltam a zaj után menni, de alig tettem pár lépést mikor tapadós kezek takarták el a szememet és valami hideg fém nyomódott a tarkómnak, amitől azonnal megdermedtem.
~ A jó fene! Sosem hallottam, hogy Varangy fegyvert hordott volna! De hát azt sem tudtam, hogy életben van, úgy, hogy akár…..! ~
Végig hallgattam a figyelmeztetését és alig láthatóan bólintottam egyet, hiszen én sem akartam senkit veszélybe sodorni.
- Nem szeretném, ha baja esne bárkinek is, ebben igazad van, de azért a randiról sem mondanék le. – válaszoltam halkan, de azért érthetően a suttogására.
Ahogy elengedett, azonnal megfordultam, de már kaptam is el a fejem egy repülő tárgy elől, ami kiderült, hogy egy gagyi óra. Jól átvert, egy- null oda, de még nem zártuk le a meccset.
A szememmel követtem az akrobatákat megszégyenítő ugrásait, majd azt is, ahogy eltűnik egy épület ablakán, aminek kéményiből könnyű volt rájönni, hogy mire is szolgál.
Az igaz, hogy jól számított, ha ember lettem volna és az ajtón kellett volna bemennem utána, mert ahhoz meg kellett volna kerülnöm az egész házat, de hát nem voltam ember!
Persze nem akartam senkit megrémíteni, meg felesleges pánikot kelteni, hiszen Varangy már így is kellően felhívta magára a figyelmet, de hála az égnek, ma mindenki a békésebb utat választotta és inkább máshol nézelődtek, így gond nélkül használtam a képességemet és átszivárogtam a falon, hogy megnézzem merre tűnt pattogó barátom. Meg is lepődtem, hogy mennyire biztos volt a dolgában, hiszen jóformán belébotlottam, ahogy átértem a túloldalra, hiszen éppen gondtalanul falatozott.

Épp a harmadik falatnál jártam, amikor... amikor komolyan elkezdtem gondolkodni rajta, hogy a helyi hotdogost kéne kipécézni a zsaruknak, tuti biztos, hogy valami kőkemény party droggal ízesíti ezt a cucmót. Mondjuk akkor széles is lehet a vendégköre. Legalábbis az előbbi zsernyák egyszerűen előtűnt a falból. Oké, úgy nézett ki mint az árvaházi fekete-fehér tv átlagos műsora, ami azért került hozzánk, mert leselejtezték a seregből és valaki letette rá a fegyverviselési engedélyt. Szóval annak az ősrégi vacaknak volt ilyen képe. Látod az embert, de azért megy rajta a hangyák háborúja. Első ijedtemben felülről is szemléltem a plafonra szökkenve és tapadva, miközben meg kellett küzdenem a fulladásos halál rémképével is a félrenyelt falat személyében.
- Ne már va... hukk!... ze! Nem mondod, hogy...hukk!... már mutkókat is felvesznek zsarunak...hukk!...?! - meredtem rá hitetlenkedve.
Viszont így élesedett a helyzet, így gyorsan felugrottam a kazán egyik csövére s azon szánkáztam pár méterre a pasastól, aki újra totál emberi formát vett fel. Hűha, ez kemény lesz...hukk!
Gondolataimat és gyanítom az ipséét is, éles csattanás szakította félbe. Mintha zsinóron rángatnák a fejünket kaptuk a hang irányába a tekintetünk. Két igencsak berezelt kazánfűtő pislogott vissza ránk, egyikük kezéből esett ki az előbb a lapát. Óh bakter... Rájuk vicsorogtam:
- Tűnjetek el...hukk!... innen, még mielőtt valaki...hukk!... megsérül! MOST! ...hukk!...
De csak bámult rám mindkettő, mint szopós borjú a nagykésre. Ne már... Bevetettem a legszebb mosolyomat és miközben oldalazva igyekeztem felmérni, mikor támad, a zsernyákra néztem:
- Villants már...hukk!... valami jelvényt, vagy...hukk!... ilyesmit és mond...hukk!... nekik te, baszics... hukk!...!...hukk!... - morogtam két csuklási roham között. - Látod, hogy...hukk!... a sármom megint le...hukk!...csapott és nem mozdulnak...hukk!... ha én kérem...hukk!... Utána is meg...hukk!...verlek, lesz rá időnk...hukk!..., nyugi! - mosolyogtam. Hukk... hukk...

Ha kívülről néztem volna a jelenetet minden valószínűség szerint megszakadtam volna a röhögéstől, ahogyan elnéztem Varangy leeset állát és reakcióját a megjelenésemre. A szemei kigúvadtak, aztán nyelt lenyelte a szájában lévő falatot, de eltorzult képe láttán az nem a megfelelő csatornába jutott, aztán meg feltapadt a plafonra, mint egy jól nevelt szalamandra és onnan pislogott felém, majd hebegett miután már nem vöröslött annyira a feje, hogy azt hittem megirigyelt valamilyen különleges gyíkfajtát és ezentúl ilyen színösszeállításban fog tetszelegni. Ahogy olvastam róla, eléggé el van telve a külsejétől, így ez nem volt olyan vad ötlet!
A feltett kérdésre, amit kissé nehezen értetem meg a folytonos csuklás miatt, természetesen eszem ágában sem volt reagálni, de a szememmel követtem, ahogy az egyik leágazó csövön leereszkedett a talajra. Nem nagyon izgultam, mert nem nagyon volt hova mennie innen, így itt eléggé csapdába esett.
Közben én meg visszaalakultam és felvettem normális emberi formámat, és újból fel akartam ajánlani neki a megadás lehetőségét, de ezt egy csattanás belém fojtotta.
A zaj okozójáról, a lapátról a két megrettent, piszkos képű fickóra néztem, akiket Varangy meglepődésemre azonnal megpróbált elzavarni. Más terrorista már kihasználta volna az alkalmat, hogy túszként használja őket, ez meg megakar tőlük szabadulni? Hát ez elég furcsa!
És még könyörög is nekik, vagyis …..hát van a fickónak egy egyéni stílusa azt meg kell hagyni!
- Hát persze haver! Ha te mondod! – húztam elő a plecsnimet és csak az állammal intetem a két fűtőnek, hogy nyomás, akik végre meg mozdultak és egymást is majd fellökve igyekeztek felszívódni. – De azért ahhoz talán nekem is lesz egy-két szavam.
Miután kettesben maradtunk kíváncsian vártam, hogy mit is akar kezdeni. Persze nem bíztam el magam, hiszen azért ahogy helytállt Ciklon és Jane ellen, azért az nem volt semmi, így nem akartam elkapkodni semmit.
- Nem lenne egyszerűbb, ha feladnád magad Varangy! Már úton van az erősítés és innen úgy sem jutsz ki bilincs nélkül. – blöfföltem egyet, hátha beveszi.
Én közben levettem a zakómat, hogy legalább ezt ne tegyem tönkre és felmutattam neki a karperecet, ami csak rá várt.

A fakabátnak végre sikerült elzavarni a két manuszt, így csak ketten maradtunk a kazánházban. Mondjuk amikor ehhez lekapta a zakóját, már kezdtem megrémülni... A sitt? Az egy dolog. A bunyó? Hát na, had szóljon. Hogy esetleg bekrepálok? Mond már, előfordul mindenki életében a Rozsomákot meg a Kardfogat leszámítva. De vetkőzik..? Remélem nem vádalkunak szánja az elengedésemhez, mert... hát inkább a halál... Felgyorsuló csuklással intettem a lekerült zakó felé:
- Ugye..hukk!... a sztrip...hukk!...tíz bemutató nem...hukk!... sármos személyemnek...hukk!... szól, mert nem...hukk!... akarlak megbántani, meg...hukk!... minden, de...hukk!hukk!... nem igazán...hukk!... vagy az esetem...hukk!
Aztán amikor előhúzza a kis láncos fém biszbaszait, már tényleg lemondóan rázom a fejemet:
- Figyu...hukk!... rossz béka...hukk!... oké?! Tudok...hukk!... a belvárosban egy jó kis...hukk!... bárt, ahol baromira bejönne...hukk!... a helyi erőknél a női karpereced, még...hukk!... el is táncolják veled a...hukk!... a kedvenc számodat csupa kedvedre való...hukk!... izmos fiúk, de...hukk!... nekem nem jössz be...hukk!... bocsi...hukk!...
Helyből ugrottam fel a kazán tetejére, majd könnyeden mozogtam tovább a falon egy magasban lévő közlekedő fémhídra és onnan vigyorogtam le:
- Hát ha...hukk!... az erősítésben vannak helyre...hukk!... rendőrbigék, még...hukk!... meg is várnám, bár...hukk!... gyanítom magadfajta izomagyak...hukk!... alkotják - szomorkodtam. Vállat vonva tettem hozzá: - Amúgy meg...hukk!... kezdj a stukkerrel...hukk!... én innen vagy nélküled...hukk!... megyek ki, vagy fekete...hukk!... zsákban...hukk!
Azzal előre lódultam, egy kapaszkodás a falon és már lőttem is ki a nyelvem. Na persze nem a zsarura. Hanem a kazánfűtők ottfelejtett másfél literes ásványvízére. Rothadt csuklás!

Mikor kihámoztam a két csuklás közötti beszédéből, hogy mit is akart mondani akkor akár fel is kaphattam volna a vizet, de annyira röhejes ezt ilyen módon hallani, hogy, ha sértegetésnek, vagy gúnyolódásnak is szánta, elvesztette a jelentőségét.
- Tudod Varangy, - vigyorogtam rá rendületlenül a kezemben a bilinccsel, - azért nem vagy te olyan jó srác, hogy miattad levetkőzzem, de ígérem neked, hogyha szépen idetartod a csuklódat elintézem neked, hogy a börtön női részlegébe kerülj.
Azt azért nem tettem hozzá, hogy ezt fordítva már eljátszotta King és gondolom most is szívesen nézné meg, ahogy ezt a hosszú nyelvű békucit a szteroidokon felhizlalt női badisok cafatokra tépik a sitten. De, hát ha ennyire ez a szíve vágya!
De, nem hogy közelebb jött volna, hanem még feljebb mászott, így már nem sok hasznát vettem a karperecnek, inkább eltettem, hogy könnyebben tudjam követni, ha úgy látom, nagyon meg akarna pattanni. Mindenesetre elálltam az utat arrafelé, amerre a fűtők távoztak, mert sejtésem szerint arra volt a kijárat.
- El kell, hogy keserítselek, de tényleg nem hiszem, hogy az erősítésként érkező kommandó hölgytaggal rendelkezne. – csóváltam meg a fejem. – És micsoda remek ötlet! - húztam elő a pisztolyom, habár eszem ágában sem volt lelőni, legfeljebb megsebesíteni, hogy ne nagyon mászkáljon a falon. – De miért jó neked, ha hullazsákban visznek ki? Habár amilyen jó híred van, azért valamelyest meg tudom érteni. – komorodtam el valamelyest. – Nem kellett volna azzal a bagázzsal tartanod haver és most nem lennél bajban, habár most sem értem, hogy maradtál életben. – néztem rá, miközben becéloztam a lábát. – Még mindig meggondolhatod magad Varangy, én nem akarom a halálodat.

Mivel nem igazán reagált a nyelvöltögetésemre, így simán magamhoz ragadtam az üveget és boldog élvezettel húztam meg. Majd még a korábbinál is jobban kapkodva a levegő után köpködtem sugárban az italt.
- A szentségit! - morogtam, s az egyetlen pozitívumnak azt éreztem, hogy a sokktól valóban elállt a csuklásom. - Ez tényleg víz! Azt hittem vannak olyan faszagyerekek, hogy legalább becsempésznek némi vodkát, de hát, nem...
Az ipse túlment egy határon, amiről neki esélyesen fogalma sem volt, nekem viszont annál inkább. Ha lőtt, ha nem lőtt kezdtem ugrálni veszett sebességgel faltól falig, majd amikor megfelelő pozícióban voltam egy pillanatra (vagyis a háta mögött) a válla felett kilőttem a nyelvem a stukkerért. Ha sikerül megszereznem, akkor a falhoz csapva, darabokban végzi a lőfegyver. Utána zavaró jelleggel ugra-bugrálok tovább s végül, ha sikerül, szaltóból páros lábbal hátba rúgom. Vagy így, vagy úgy, de végül padlót fogok amolyan négykézláb állásban, s fejcsóválva nézek a muksóra:
- Kösz a hegyi beszédet apafej, de ez kicsit kevés lesz ahhoz, hogy berimánkodj a sittre - mordultam felé. - Elég volt egyszer az állam vendégszeretete. Na jó, kétszer. Egyszer évekig szoptam miatta kiskölyökként, egyszer meg félig megsütve gyakorolt rajtam a hadsereg összes feltörekvő sebésze. Szóval ha az érdekel, hogy maradtam életben, kérdezd róla a U.S. Navy-t, bár gyanítom az ilyen jellegű titkaikhoz a szaros kis rendőrségnek semmi köze. Mellesleg! Ha ők jönnek, majd kezdek megijedni is. A zsarukat semmibe se nézem, se én, se más. Téma lezárva. Ha kellek a következő plecsnidhez, akkor gyere - intek hívogatóan, amennyiben elvettem a fegyverét. Ha nem, akkor ez elmarad és tovább folytatódik a fogócska, újra ugrálok faltól falig s ez esetben már igyekszem majd a fickó rövid úton történő hazavágására játszani.

Nem zavartam meg az ivásban, mert gondoltam sokkal jobban tudunk kommunikálni, ha már ne zavarja meg a gondolatmenetét a folytonos csuklás, bár nem láttam, hogy nagyon jól esett volna neki a víz, gondolom meleg lehetett, vagy valami, már az arckifejezéséből ítélve.
Aztán mikor már majdnem sikerült becéloznom, hogy végre nyugton volt, nem elpattogott! De ezt olyan gyorsan tette, hogy szemmel nem is tudtam követni, lőni meg nem akartam, mert egyrészt nem szerettem volna pazarolni a golyót, másrészt meg megölni még mindig nem szerettem volna, így meg fogalmam sem volt, hogy hol találná el egy kósza lövedék.
Aztán egyszer csak valami láthatatlan erő kikapta a pisztolyt a kezemből és a következő pillanatban már darabokra hullott az egyik falon.
- Hogy a jó úristenedet! – hörrentem fel, de aztán rutinosan aktiváltam a képességemet, mert innentől már kezdett izgalmas lenni a dolog, hiszen olyan gyors volt és ráadásul a vicces viselkedése ellenére nagyon veszélyes, hogy jobb volt félni, mint megijedni. Továbbra is a ritka szerkezetemmel élek, így bármit tervez is azzal nem tud hatással lenni rám, aminek meg is lesz az eredménye, mert egyszerűen keresztül repül rajtam, amiből nem nehéz következtetni rá, hogy jókorát rúgott volna belém hátulról.
Mikor már ismét szemtől szembe álltunk, elmondta, amire a támadásából már magam is rájöttem, hogy nincs kedve önként besétálni a börtönbe, csak egy kicsit hosszabban indokolta és nem tetszett, ahogy a zsarukról beszélt, bár némelyikük igazán megérdemelte, gondoltam itt pl. egy szép nagyméretű kommandós parancsnokra.
- Azt hiszem ez sem volt rossz védőbeszéd, de ezt inkább a bírónak kéne tartogatnod ugribugri! – indultam meg felé, bár nem a hivogató kézmozdulata vezérelt, de aztán egy testcsel bemutatása után, amivel azt akartam elérni, hogy azt higgye rávetem magam, inkább az egyik oldalfalat használva lábbal lendületet vettem és egy fejrúgást szerettem volna bevinni. Ha sikerült, akkor már könnyű dolgom vabn, ha nem akkor igyekszem azonnal védekező pozícióba megállni a lábamon.

Rutinosan ugrottam a sráccal együtt a falhoz, amin viszont már meglepődött a rend éber őre, így majdnem sikerült gyomorszájon rúgnom. Majdnem, mert megint átsuhantam rajta s csak a falon lendületet véve pattantam vissza a padlóra. Megráztam a fejemet, miközben sikeresen elkerültem az újra szemcsementes pasas támadását egy felszaltózással a legközelebbi csőre:
- Mi a rossebb van manapság? Az ilyen félig-meddig testetlen mutánsokat mint te, újabban tenyésztik valahol?! - hördültem fel.
Újabb két csapást kerültem el, újra keresztül zuhantam rajta. Franc! Na ez így eltart napestig, csak éppen az erősítés érkezése neki kedvez... Hát akkor... ennyi volt...
Gondolatban vállat vontam, hiszen tudtam, hogy eljöhet ez a pillanat. Az ugrabugrát úgy alakítottam, hogy távolodjunk közben a terem egyik vége felé. Aztán bevetettem minden erőmet és sebességemet s két hatalmas szaltóval visszaugrottam a kazán elé. Ahogy a zsaru felém fordult a szemébe vigyorogtam s elhúztam pár kart és csapot. Meglepetten bámult rám, mire rávillantottam a fogaim:
- Terrorizmusért köröztök nem? Na, akkor most, direkt a kedvedért, eljátszom a terroristát - köptem felé mogorván. - Keveset értek a kazánokhoz, de azt tudom, hogy kell lezárni. A kazánban túlnyomás keletkezik, aztán... robban - vontam vállat. - Utána tűz lesz. Odakint meg egy rakat civil van. Takarodj ki és mentsd őket. 2 perced van kb. Talán három.
Rámarkoltam a panelra. Testetlenül biztos, hogy nem tud fizikai tárgyakat mozgatni, ha anélkül jön a levegőbe ugrom és letépem az egészet...

Hát Varangy sem most kezdte a pályáját és nagyon is jó verekedő volt ahhoz, hogy ezzel a csellel meg tudjam lepni, így aztán még szerencse, hogy majdnem légnemű voltam és így nem tudott megrúgni válaszul.
- Hát képzeld, vége a jó világ a mutánsokra! Már a rendőrök között is van ellenfelük. – válaszoltam lihegve, ahogy igyekeztem követni.
Szerencsém volt, hogy végig használtam a képességemet, mert így ki tudtam kerülni, hogy többször is eltaláljon, hiszen nagyin is kemény ellenfél volt.
Komolyan azon gondolkoztam, hogy hogy a jó fenébe fogjuk legyűrni egymást, de aztán jött a hideg zuhany, ahogy valamit eltekergetett a kazánon, aminél megállapodott.
Amikor meg előadta az öngyilkos és tömeggyilkos tervét, hát az egyáltalán nem volt betervezve mára. A meglepetés, meg a kétségbeesés azonnal blokkolt és már teljes testtel álltam előtt.
- Hé,hé,hé! Állj már meg! Mi ez az egész őrültség! Inkább beszéljük ezt meg, oké! Nézd, én arrébb megyek, hogy lásd nem akarlak bántani. – hátráltam egészen a falig, hogy ne kezdjen bele semmi hülyeségbe. – Te meg nyisd ki azokat a csapokat, rendben? Nem kell senkinek meghalni, még mindenki megúszhatja épségben, csak viselkedjünk okosan. Nem kell pánikolni, még nincs itt senki, csak adjunk magunknak egy kis időt, hogy átbeszéljük. – igyekszem egy kis időt és vele együtt életet nyerni mindkettőnknek. – Mit akarsz? Gondolom te sem tervezted, hogy itt fogsz meghalni ebben a kazánházban! Hát én sem! Az asszony seggbe is rúgna, ha feldobnám a talpamat. – próbálom enyhíteni a feszültséget. – Szóval adj mindkettőnknek egy kis időt, oké?

Megráztam a fejemet:
- Egyrészt ne beszélj velem úgy, mint egy négy évessel, mert nem vagyok az - köptem felé mogorván. - Hagyjuk ezt a "nyugtató hangsúlyt", vagy hogy nevezitek. Másrészt, már megmondtam: nem megyek a sittre. Elszórakozhatunk egymással itt még egy ideig, én átesek rajtad, de az életben nem tudsz elkapni, na bumm. Ideérnek a cimboráid és bevarrnak, én meg megmondtam már, nem megyek a sittre. Nem, nem terveztem, hogy megdöglök, de ha már így alakult, hát így alakult. Most pedig próbálj meg hű lenni ahhoz az istenverte rendőri eskühöz, aminek ugyan nem tudom a szövegét, de valami olyasmi volt benne, hogy megvéded ennek a szép, nagy trágyadombnak a lakosságát meg adófizető polgárait, meg blablabla...
A konzolra néztem. A kijelző átcsúszott a vörös tartomány kezdetére. Vissza a zsarura:
- Odakint gyerekek vannak baszki! - kiáltottam rá. - Téged meg vár az asszony, a kölyök, a kispolgári élet, nyugdíj meg ilyesmi. Ne akarj itt megdögleni. Menj már, ember!! - sürgettem. Tényleg nem akartam magammal rántani, de akkor se fog bevinni a hűvösre.

Láttam, hogy nem nagyon jött be a szövegem, de hát azt hiszem jobban kellett volna figyelnem azon az órán, mikor a túsztárgyalást okították, így meg nehéz volt improvizálni.
Azonban volt valami a szavaiban, amire meglepődve kaptam fel a fejem. Nem, nem is a szavaiban csak, hanem a hangsúlyában. Talán aggodalom? Félti a gyerekeket? Ez nem lehet igaz! Habár…….
Egy pár másodpercig komolyan elgondolkozva néztem az elszánt képébe, majd halkan szólaltam meg.
- Igen! Odakinn gyerekek vannak, mégpedig boldog, mit sem sejtő srácok és lányok, akik vidáman szaladgálnak és nem tudják, hogy mindjárt ez lesz életük utolsó perce, mert TE nem akarsz sittre menni! Igazán ezt akarod? Magaddal akarod vinni őket is? Hiszen ők ártatlanok! Nem vétettek semmit, és nem akarnak meghalni! – néztem rá szomorúan. – Nyisd ki a csapokat Varangy és beszéljük meg a dolgokat. Most csak mi vagyunk itt ketten, talán kezdhetnénk előröl az ismerkedést mit gondolsz?

Felhördültem némileg ellenségesen:
- Te melyik részét nem értetted annak, hogy ne nézz négy évesnek? - érdeklődtem kifejezetten dühöngve. - Igen, vannak kint kölykök, ha ez a szar a levegőbe repül, még veszélyben is lesznek, mert Mr Fakabát nem óhajt kimenni és elküldeni őket, még időben. Csak mi ketten, mi? A SWATos haverjaid, akik idetartanak meg smafu. Anyád! - köptem felé. - Tudom azért én is a dörgést, még ha hülyének is tartasz. Elég egyszer megnyitnom a csapokat, többször nem férnék tőled a konzolhoz és neked elég az időt húzni, míg beér az erősítés. Nem, tesó. Bocs, de a kölykökért sem. Elég volt egyszer megtudnom, milyen a közösségi élet humán módra, köszi. Kaptál egy esélyt, egy elég jó esélyt. Kijuthatsz. Mindenkit figyelmeztethetsz, akár még most is. Ne rám mutogass. Ha kint megdöglenek, az most a te sarad lesz.
Az utolsó mondatán felröhögtem kesernyésen:
- Te, öregem, már régen eladtad magad a rendszenek. Nem, nem az emberekről, mutánsokról és egyéb baromságokról beszélek. A rendőrség nevű szervezetről. Úgy gondolkodsz, mint egy zsaru. Úgy viselkedsz, mint egy zsaru. Márpedig a magadfélét ismerem. Amíg nincs a kezedben minden adu, igyekszel azokat megszerezni. Ha a kezedben van, onnantól csak a törvény marad. Ha megnyitom a csapokat, annyi. Game Over, játék vége. Persze így is. De számomra messze kevesebb szenvedéssel. Felejtsd el!

Nagyon nem akart ez a dolog összejönni és ahogy elnéztem a kazánból egyre jobban áradó gőzfelhőket tényleg fogy az időm és én tényleg nem akartam itt megdögleni ezzel az őrült mutánssal együtt. A fejemben vadul száguldottak a gondolatok, hogy vajon mivel tudnám mégis rávenni, hogy csinálja vissza az egészet, és azt hiszem muszáj lesz elmondanom neki az igazat, ha azt akarom, hogy ne repüljön a levegőbe ez a kóceráj és vele együtt a fél botanikus kert.
- Oké, oké, győztél! – emeltem fel a kezem védekezésként. – Nincs erősítés, csak blöfföltem! Tehát nem fog senki letámadni, így nincs okod robbantgatni sem. – mutattam a kazánra, miközben éreztem, hogy a hideg verejték el kezd lefolyni a halántékomról. – Nézd, án tényleg nem akarok itt meghalni, nem vagyok hős típus és a rendőrség sem ölelne a keblére, ha megtudnák, hogy mutáns vagyok, szóval még mindig nyitott vagyok a beszélgetésre, de nem akarom, hogy itt ma bárkinek is baja essen. Azért gondolj bele, mikor már tudtam, hogy te vagy az, ott kinn, már akkor simán lelőhettelek volna, hisz terroristának vagy kikiáltva, de nem tettem. Szerinted, hány zsaru viselkedett volna így? És igen, engem vár haza az asszony, aki szintén mutáns és nem a becsület bajnoka ő sem, szóval? Kinyitod már végre azokat a hűtő csapokat végre?

- Nincs erősítés? - kuncogtam. - Hogyne. Mert ti zsaruk anélkül szoktatok járni, persze.
A fickóra néztem, de valahogy... hmm... őszintének tűnt. A lelőhetett volna duma nagyon nem hatott meg, egyrészt nem használhat fegyvert, míg közvetlen veszély nem indokolja, akkor se, ha magát a Magnetot látja, másrészt annyi civil közt pláne nem. Az asszonykája meg rosszkislány, hát persze. Annyira szar volt a dumája, hogy már bevettem. Mármint, hogy beszélni akar. Sóhajtottam és felpöccintettem az egyik csapot:
- Tessék, egy szelep nyitva. Lesz vagy fél óra, mire túlterhel így a kazán. És most mond, mégis miről akarsz ennyire dumcsizni zsarukám? - érdeklődtem, az ujjamat persze a nyitókapcsolón tartva, hogy bármikor visszazárhassam.

Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, mikor kinyitotta az egyik elzáró csapot és így kaptunk egy kis haladékot.
- Tényleg nincs, nem kamuzok. – ismertem be, bár nem voltam biztos benne, hogy jól teszem-e, de hát nem igazán volt más választásom. – Véletlenül jártam erre és mikor megláttalak, még nem voltam biztos a dolgomban, hiszen mindenki halottnak hisz, így nem akartam addig erősítést hívni, míg nem vagyok benne száz százalékig biztos. – tártam szét a kezem megadóan.
- Igazán csak arra vagyok kíváncsi, hogy mi a te verziód a zsarukéval szemben? – néztem rá kérdőn és érdeklődve. – Mivel az övékét ismerem, de amit eddig veled kapcsolatban tapasztaltam, az annyira ellentmond ennek, hogy most már szeretném hallani, hogy te mit mondasz. Egyáltalán hogyan maradtál életben? És továbbra is szeretném, ha véget vetnél ennek az öngyilkos dolognak, biztos jobba tudnék rád koncentrálni, de ha még mindig tartasz tőlem, akkor nézd, leülök a földre és úgy hallgatlak. – csúsztam le és tettem a kezem a térdemre, remélve, hogy ettől megnyugszik.
Tényleg kíváncsi voltam, hogy mi végül is az igazság.

Széttártam a karjaim, de a bizalmi gesztusra egy sóhajjal lekapcsoltam egy kivételével az összes csapot:
- Nesze, fél nap, mire így túlterhelődik a rendszer - válaszoltam. Felugrottam magam is törökülésben a kezelőpultra. Félrebillent fejjel néztem: - Mit akarsz tudni? - vontam fel a szemöldököm. - A Szabadság szobros csatát? Epizódista voltam, haver. Megverekedtem Ciklonnal, Küklopsszal meg Jeannel. Bebuktam és a viharszelidítő megsütötte az agyamat. Kihalásztak a tengerből, beraktak egy kutatólaborba, ahol apránként ezt-azt kivagdostak meg bevizsgáltak belőlem - vonogattam a vállaim. - Megléptem és ennyi. Ha meg arra vagy kíváncsi, akkor igen, nem bírom az embereket. Árvaházban nőttem fel így. Így - mutattam a képemre. - Nem a legkellemesebb emlékeim. Ha nem kellett négy éves korodban mások cipőtalpáról lenyalnod a kajádat, ha nem akartál éhen dögleni és ha hat évesen nem az volt a bünti sarokba állítás helyett, hogy rákapcsoltak a konektorra, akkor kérlek hagyj békében a szent beszéddel. Felért egy sittel. Egy embernek, egyszer elég volt. Nem fogtok bevinni. Le tudtok győzni. Senki sem verhetetlen. De bevinni nem fogtok. Na mi a rossebb érdekel még zsarukám?

Úgy látszik jól gondoltam, hogy Varangy nem az a fanatikus Testvériséges mutáns, akinek beállították, mert mikor leülök a fal mellé, még megnyit néhány szelepet, így most már tényleg van idő a beszélgetésre.
Az, hogy nagy csatár vívott az X-men krémjével, én is tudtam, de azért most hogy élőben is láttam küzdeni, már el tudtam hinni, hogy tényleg igaz lehetett. Az, hogy hogyan maradt az után életben, ez tényleg egy csoda, talán nagyon szívósak a mutáns génjei, de az, hogy utána egy laborba került, ahol kísérleteztek vele, már undorral tölt el, hiszen ez nem egyszer fordult elő már, más mutánsokkal is.
Az, hogy árvaházban nőtt fel szintén tudtam az anyagából, csak azt felejtették ki belőle, hogy mit műveltek ott vele, de ezek után el tudtam képzelni.
- Engem sok minden érdekel és a nevem nem zsarukám, hanem Mike. – szólaltam meg halkan. – Például, hogy mit kerestél itt, és, hogy merre vannak a Testvériséges haverjaid, talán tudod, hogy Kardfog merre jár? – igyekeztem nyugodtan kérdezni, de érezhetően ez feszültebbre sikerül.

Érdeklődve figyeltem Mikei fiút, végül csak rezignáltan sóhajtottam:
- A fene essen beléd, mennyivel jobban bírnám azt a nagy kíváncsiságot irántam, ha ekkora didkóid lennének - mutattam vigyorogva - meg nem lefegne a lábad közt valami, ami pedig esélyesen ott van. Na mindegy... Pénzt keresni jöttem ide. Zsebes vagyok. Nem is rossz. Gondolom a terrorizmus mellett ez már úgysem lesz lényegi vádpont - kuncogtam.
A másik mondatára viszont fejrázással feleltem:
- Most felejtsd el, hülyegyerek - köptem felé. - Ebben nem segítek. Nem mondom, hogy nem tudok segíteni, de nem fogok. A Testvériség főhadiszállását általában nem nagy kaland megtalálni, szerintem most is menne. Csak éppen azok a tagok kifiléznek öcsém téged is, meg a lényegtelen kis SWAT kommandótokat is. Komolyan. A Kardfog egy istenverte állat, és ne reménykedj, nem úgy mint én - böktem a mellemre. - Én félig kétéltű vagyok. Jó harcos talán, ha úgy adódik, de a békákhoz csak a legyek szintjén állok közel itt - mutattam a koponyámra. - Victor egy istenbarma vadállat. Az a fajta, amit a természetben kilőnek. A Magneto... ő igazi vezér volt. Karizmatikus, intelligens, megfontolt. Persze egy seggarc is, de más tekintetben fel lehetett nézni az öregre. A Kardfog egy agyatlan gyilkos. Őt senki sem tiszteli, de jobb félni tőle. Azt a fószert nem lehet megállítani. Neked sem, így sem - böktem a hüvelykujjammal felé, mintegy jelzésként a testére. - Bármilyen sebből felgyógyul. Ha szétlövik az agyát, akkor is. Ha mégis bevarrjátok, a fél Testvériség megy el kikaparni a sittről és azt egyetlen New York-i zsaru se éli túl, aki akkor a környéken van. Nem Mike. Családod van, nem? Menj haza, szeretgesd őket, meg ilyenek és tegyél le a nagyvadról. Kardfogat én is inkább csak elkerülöm. Meg tudom találni, de nem fogom. Neked sem.
Érdeklődve néztem rá:
- Oké, ha már mesedélután van... Zsaruhoz képest nem vagy tipikus szűklátókörű marha - csóváltam a fejemet. - Ráadásul mutáns is vagy. Már csak azt mond meg nekem, hogy a francba úsztad meg eddig a tisztogatást? Ha jól tudom a rendőrfőnök azzal kezdett, hogy minden mutkót kivágott a testületből, nem?
A hangsúlyom egyértelműen érzékeltette, remélem, ha további válaszokat akar, előbb neki is adnia kell az enyémekre.

Mikor megszólal érezhetően enyhül a feszültség a helységben, ami azért reményre ad okot, hogy mindketten élve távozunk innen.
- Bocs haver, hogy nem teljesíthetem a kívánságodat, de hát ez van.
Az, hogy min munkálkodott, azért már sejtettem, ahogy azt a nőt követte és egyre jobban nem áll össze a kép a veszélyes terrorista és a kicsit dilinyós zsebes között, legalábbis én eddig ezt szűrtem le és általában elég jók a megérzéseim.
Aztán amilyen vehemenciával megpróbált lebeszélni, hogy Kardfog nyomába eredjek, az már egészen meglepett, hiszen elméletileg, ha annyira gonosz lenne, pont az ellenkezőjét tenné.
Azt én is tudom, hogy milyen veszélyes az a vérengző, elmebeteg állat, így nem hiszem, hogy most varangy csak azért próbál meg eltántorítani, hogy védje a Testvériséges társait.
- Tudom! – bólintottam a szavaira. – Már találkoztam Kardfoggal és csak azért hagyott életben, mert szórakoztatta, hogy lesz valaki, aki élete végéig a nyomában lohol és néha eljátszhat vele. De így is alig éltem túl. – húzom fel a pólóm és mutatom meg az oldalamon és a hasamon lévő forradásokat. – De tudnom kell, hogy hol tanyázik, hogyha megtalálom az ellenszerét a halhatatlanságának, akkor én legyek az aki elsőnek néz a szemébe. – feleltem halkan bosszútól csillogó szemekkel.
Aztán kissé kizökkent a komor gondolataimból a kérdése, amire reflexből bólintok, majd szavakkal is megerősítem. Nem érzem kényelmetlenül magam, hogy én is feltárok előtte egy-két dolgot, hiszen csak így várhatom el, hogy ő is ezt teszi.
- Egy családi haláleset vezetett a rendőrség soraiba. Sosem vertem nagydobra mi vagyok, még a kollégáim előtt sem, így megúsztam a tisztogatást. De nem csak a rendőrfőnök az, aki nem szeretné, ha a mi fajtánk „fertőzné” a soraikat, van már talpnyalója sok, köztük az én közvetlen főnököm King százados. Azt hiszem nem lenne egy életbiztosítás, ha megtudná. Biztos vagyok benne, hogy akkor egy következő bevetésen valami véletlen baleset érne, vagy csak simán eltűnnék a föld színéről. Manapság így megy ez. – merengek el szomorúan.
- - És ha ennyire nem vagy oda a társaidért, gondolok itt a Testvériségre, akkor mit csinálsz most? Talán az X-Menek-hez társulsz?

Kiköptem oldalra, mikor megmutatta a forradásokat a bőrén. Elég randa, de ismerve azt az idiótát, még olcsón megúszta. Megráztam a fejemet:
- Bah. Nem igaz, hogy voltál olyan hülye nekiakaszkodni annak a fazonnak - morogtam. - Kardfog elmebeteg öregem. Még ha sikerül is elkapnotok, max elmegyogyóba csukathatjátok, úgy fél napra. Ha önerőből nem jut ki, érte mennek a haverjai.
Legyintettem egyet:
- Ha lenne agya a feletteseidnek a testületben, már rég tudnátok, hol bulizik manapság a testvériség - sóhajtottam lemondóan. - De hát mit várjon az ember a zsarulogikától. Keresnetek kellett volna egy mutanoidot közületek, na nem téged, mert Kardfog már ismer, vagy egy utcait, aki elég faszagyerek megtenni nektek ezt a szívességet. Kicsit ücsörögni megfelelő helyeken. Nem ahol a barom haverjaid szaglásznak. Queens meg Manhattan a legnyíltabb terep a magunk félének, ez tény, épp ezért esélyetek nincs megtalálni ott Magneto bandáját. Ők az indulatokra építenek, az emberellenes hangulatra. Bronx vagy az eXile bár. Ott kellett volna a pasinak pár megfelelő arc előtt benyögnie, mennyire tele van a bakancsa az emberekkel és pár napi túrázás után belefutna egy toborzóba, aki el is viszi a főhadiszállásra. Persze, ha van már telepatájuk, akkor az embereteknek vége... de mikor eljöttem, még nem volt.
Vállat vontam:
- Kapcsolat kell feléjük? Oké. Edurado Herrera. Éjközép. Huszadrangú kis szarzsák, amennyire hallottam, a Testvériség egyik toborzója. Elég okos, hogy ne legyen benne semmiben, ő csak fröcsög a szokásos propagandájukról, terjeszti az igét az ifjak között. Bevinni nem lehet, megtéveszteni nehéz, de... - széttártam a karjaim - ő benne van a buliban és nem egy harci aduász. Ő tudja hol van a karmos fiú, nekem meg addig jó, míg nem tudom.
Merengve néztem a csóka szemébe:
- Tudod mit? Még valahol tisztellek is. Persze, hülye vagy, hogy maradsz ilyen feltételek mellett, de az őrülteket szentként szokták tisztelni egyes kultúrákban - vigyorogtam. - Tudod, a legtöbbekben nincs meg ez a mártír hajlam, ami benned. De azért bizonyára szép dolog.
Utolsó kérdésén elröhögtem magam:
- Az X-ek? Nem - ráztam a fejemet. - Ember, gondolkodj már! Kohler meg a hozzá hasonlók vernék a valagukat örömükben a földhöz, ha én oda be akarnék állni! Amíg el nem jutok odáig, még rendőri védelmet is kapnék talán, csak belém ne kössön senki! Egy terrorista bújtatásánál több aligha kéne az Intézet elleni komolyabb fellépéshez, az öreg kopasz hagyatékát meg ennél azért a Testvériség is jobban tiszteli, meg én is. Csak túlélek öcsi. Mint mindig az elmúlt huszonöt évben. Mint mindig.

- Bocs, de akkor még nem ismertem és ő jött utánam. – morogtam magyarázólag, de hát végül is igaza van. Csak akkor elvakított a gyűlölet és tényleg szerencsém volt. Azóta már egyszer azt hittem, hogy sikerült végezni vele, de azt is túlélte, így most már sokkal, de sokkal óvatosabb vagyok, ahogy Aya is.
Aztán, mait mond természetesen nem hülyeség és már nekem is megfordult az agyamban, de biztos nem én leszek, aki javasolja King-nek, hogy alkalmazzunk egy mutánst a felderítéshez.
- Te nem ismered Kohlert öreg. – ingatom a fejem. – Ha megemlíted előtte, hogy mutáns, az olyan neki, mint bikának a vörös posztó. De hát végül is nem az én tisztem, hogy rohangáljak a Testvériség után, meghagyom nekik a felfedezés örömét. Én csak Kardfogra utazom, de most már ésszel és nagyon óvatosan. Kivárom az időmet és fogok még táncolni a sírján. – mosolyodom el hidegen.
Minden esetre megjegyzem ezt a nevet: Eduardo Herrera vagy Éjközép, ahogy tetszik. Nem árt, ha tudom kit kell keresni, ha mégis kapcsolat kell a bandához.
- Ne hidd, hogy hülye vagyok. – nézek a szemébe vállat vonva. – Nagyon sokat tudok segíteni belülről azoknak, akik erre rászolgálnak. Van rálátásom a dolgokra és könnyen hozzájutok fontos információkhoz. Szóval nem szórakozásból vagyok még a helyemen és tűröm el a főnököm megjegyzéseit, amire legszívesebben beverném a képét néha.
Biztos nagyon vicceset mondtam az X-menekkel kapcsolatban, mert majd megszakadt a nevetéstől, de legalább tovább oldódott a hangulat. Persze logikus volt, ahogy felépítette a magyarázatot és persze igaz is volt.
- Nem gondoltam, hogy a Xavierbe mész lakni, csak ezt kérdeztem, hogy ezen túl hozzájuk húzol-e, de ezek szerint nem nagyon. – legyintettem egyet. – Egy magányos vándor, egy túlélő! Csak azon csodálkozom, hogy ennyi ideig rejtve tudtál maradni! Már megbocsáss, de ezzel a fizimiskával ez elég nehéz lehet. – mutatok rá. – De lassan, azért el kéne döntenünk, hogy mi legyen. – mondtam kelletlenül, hiszen magam sem tudtam. – Nem ülhetünk itt ítéletnapig.

Biccentettem a szavaira:
- Igaz, valóban sokat segíthetsz másoknak, persze, hogy ki szolgált rá, azt majd te eldöntöd - vigyorodtam el. - Szép dolog Istent játszani, állítólag a Magneto is így kezdte - kuncogtam. - Amúgy az, hogy általában nem repesek mondjuk Ciklonért, meg nem fogok ott csövelni, nem jelenti, hogy nem kedvelek pár arcot a Xavierből. Nekik adott esetben segítek, de ez személyes, nem eszmei kérdés. Nem vagyok az a hős típus, keveseket kedvelek, de azok azért maguk mögött tudhatják a vén brekit.
Legyintettem a felvetésére:
- Ha tudnád milyen egyszerű! - vigyorogtam szélesen. - Az alcatrazi csata óta, ne meg mivel halottnak hisznek, eszébe nincs senkinek a Varangyot keresni. Zöld bőr? Mond már! Mióta láttak egy mutánst szétszedni egy szigetnyi gyalogost, meg egy másikat, aki átrepített egy hidat a város felett, ezen meg sem lepődnek. Egyik mutáns olyan mint a másik. Zöld a bőre? Hány lehet ilyen? Az emberek inkább elfordítják a szemüket.
Utolsó kérdésére bólintottam:
- Ez tény - feleltem. - De ez a laszti nálad pattog. Mondtam: nem megyek sittre. Itt meg főleg nem, marha rossz a híre a fogdátoknak. Ezért sem fogtok soha sikereket elérni, már meg ne haragudj. Még a törvénytisztelő mutánsok is inkább hazudnak a zsaruknak itt New Yorkban, mint hogy nyomra vezessenek. Tudják mivel jár. Illetve a hír is elég. Előttetek ez a világ bezárult, nincs info, nincs hír, nincs füles. Mert aki adna, azt a többi fogja megnevelni. Szóval részemről elég, ha távozol, és nem óhajtok robbantani. Ha innen kijutok, nincs olyan mutáns, aki többet a nyomomra vezetne. Sem téged, sem mást. Mielőtt felhördülnél, gondolkodj el az utóbbi hónapok eredményein és rájössz, hogy igazat mondok. Mellesleg: ha megpróbálsz elkapni, valaki tutira meghal. Bocs, de az állami vendégszeretet nem kell.